Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

A Marosvásárhelyi Magyar Baptista Gyülekezet
500 éves a reformáció
Kik a baptisták, és mi közük van a reformációhoz?
Erre a kérdésre többször az volt a válaszom, hogy ugyanolyanok, mint a reformátusok a mi hitvallásunkban. A különbség két területen kiemelkedő: a keresztség gyakorlásában és az egyház vezetése, szervezése tekintetében.
A „baptista” megnevezés a görög „baptizó” szóból származik, amely „alámerülést” jelent. Nem mi választottuk magunknak, azért ragadt ránk, mert az első keresztyén gyakorlathoz hűen végezzük a hitvalló felnőttkeresztséget a víz alá merítés által.
Hisszük az apostoli hitvallást, mi is örömmel gondolunk a reformáció által létrehozott szellemi ébredésre, és örömmel valljuk magunkénak annak szellemi örökségét.
Sola scriptura, vagyis egyedül a Biblia bír isteni tekintéllyel, ezért a Szentírás hitünk és életgyakorlatunk legfelsőbb mércéje.
Sola fide, azaz egyedül hitből és hit által van az üdvösség, nem cselekedetekből. A hitből kapott megigazulás gyümölcsei a jócselekedetek, és nem a megigazulás megszerzői.
Sola gratia, jelentése egyedül, kizárólag kegyelemből van üdvösségünk. Bűnös emberként nincsen bennünk semmi, ami Isten kegyelmét kiérdemelné, vagy hogy jóindulatát felénk fordítaná.
Solus Christus, vagyis egyedül, kizárólag Krisztus a mi közbenjárónk. Ő egyetlen áldozatával kiengesztelte az Isten jogos haragját, és ő lett az egyetlen út az Atyához.
Soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség, mert mindent ő végzett el üdvösségünkért. Az örökkévaló Fiát adta értünk, a hitet is Ő adja, igéje által, mely Szentlelke meggyőző munkájaképpen jut a szívünkbe, és továbbra is a Szentlelke vezet el a Krisztushoz való hasonlóságra.
Szeretnénk a „Semper reformanda” szüntelen reformációt is gyakorolni: ha észrevesszük, hogy tanításunkban vagy jellemünkben eltérünk az Úr Jézus Krisztusétól, akkor azonnal visszatérjünk.
Nem gondoljuk, hogy mi lennénk az egyedül üdvözítő egyház, hanem elfogadjuk, hogy Istennek gyülekezete nem korlátozható külső egyházi keretekre. Azonban mi, baptisták, igyekszünk szorosan ragaszkodni a Szentírásban kijelentett igazságokhoz hitünkben, gyakorlati életünkben.
Gyökereink – rövid történelmi áttekintés
A reformáció harmadik és legradikálisabb ágaként emlegetett anabaptista mozgalomból származtatjuk eredetünket. Az anabaptista jelentése: újrakeresztelő. Azért nevezték így őket, mert a gyerekkeresztséget érvénytelennek tartották, a felnőtteket újrakaresztelték a Krisztusba vetett hitük alapján. Először gúnynévként alkalmazták az anabaptista nevet, azután nemzetközileg elfogadott szakkifejezés lett a teológia és történettudományi irodalomban. Különösen érdekes, hogy több helyen anabaptista csoportok jöttek létre majdnem egy időben, egymástól függetlenül Európában. Ez úgy történt, hogy a Szentírást olvasva többen rájöttek arra, hogy a bemerítés kérdésében, az egyház-állam kapcsolatát tekintve, valamint az egyházi hierarchikus vezetést illetően a reformátorok nem jutottak elég messzire. Voltak szélsőséges vonalai is az anabaptizmusnak. A reformáció főbb ágai, mind a lutheri, mind a kálvini vonal az anabaptisták egyházszervezetét több dologban példaértékűnek tartották, mégis üldöznivaló tévtanítóknak vélték. Úgyhogy mind a katolikus, mind a reformátori egyházak, mind a hatóságok egész Európa-szerte üldözték őket. Egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem biztosított számukra letelepedési lehetőséget, vallásszabadságot és adómentességet az 1622-es kolozsvári országgyűlésen. Majd 1625. augusztus 25-én a Bethlen Gábor által kiadott kiváltságlevéllel a Morvaországból érkező habán kézművesek (hutteriták) Alvinc környékén telepedtek le. Közöttük voltak jeles orvosok, tanítók. Az anabaptisták munkássága nagyban elősegítette Erdély iparának és kereskedelmének felvirágoztatását. A mai baptisták és az akkori anabaptisták közötti történelmi folytonosság megszakadt, és még teológiai vonatkozásban sem teljesen azonos. Szellemi őseinknek tartjuk őket, mert teológiai, etikai és egyházszervezeti párhuzamok találhatók a mai baptisták és az akkori anabaptisták között.
A tényleges, ún. modern kori baptisták 1609-ben jelentek meg Hollandiában, amikor Amsterdamban az első baptista gyülekezet megalakult. Úgy történt, hogy a királyi önkényuralom elől Hollandiába menekülni kényszerülő puritánok között többen felismerték a bemerítés fontosságát egy menonita gyülekezet hatására (Menno Simons reformációkori anabaptista vezető után hátramaradt gyülekezet), és bemerítkeztek. Így közel 40 taggal alakult az első baptista gyülekezet. Vezetőik John Smith és Thomas Helwys voltak. Mivel a politikai helyzet enyhült, Thomas Helwys 1612-ben hazautazott Angliába, és ott is alakítottak baptista gyülekezeteket. Majd az újra feltámadt üldözés következményeként 1639-ben eljutott e felekezet Amerikába is, ahol több baptista gyülekezet jött létre.
Európában 200 évvel később terjedt el a németországi Johann Gerhard Oncken (1800-1884) által, akinek egész Európára kiterjedt látása volt, és tőle maradt fenn az a híres mondat, hogy „minden baptista egy misszionárius”.
Németországból Magyarországon keresztül Erdélybe is eljutott a baptista hit a XIX. sz. második felében. Az úttörő munkások között érdemes megemlíteni Rottmayer Jánost, aki 1866-ban Kolozsvárra költözött, és a skót misszió megbízott bibliaterjesztőjeként több társával együtt sokfelé eljuttatták az evangéliumot. Ennek eredményeképpen megtért Kornya Mihály (1844-1917) Nagyszalontán. Ő volt az erdélyi baptista misszió legkiemelkedőbb alakja, aki munkatársaival együtt több mint 11.000 embert merített be, és ennek következményeképpen 1875-1920 között 220 gyülekezet is alakult. Ugyanakkor sok lelkipásztort és missziómunkást is szolgálatba állítottak. Mindezt elérték annak ellenére, hogy a baptista úttörők munkáját általános ellenszenv, üldözés és sokféle akadály nehezítette.
Napjainkban a baptisták a legnagyobb protestáns gyökerű vallásfelekezet a világon. Gyülekezetei több mint 220 államban és országban vannak jelen, és körülbelül 120 millió tagja van.
Romániában ma több mint 1700 gyülekezet létezik 150.000 taggal és hozzátartozóval. Országunkban a gyülekezetek a Baptista Gyülekezetek Uniójába szerveződnek, amely 1920-ban jött létre, székhelye Bukarestben van. A Romániai Magyar Keresztyén Baptista Gyülekezetek Szövetsége, mely magában foglalja a magyar baptista gyülekezeteket, országunkban része a Román Baptista Gyülekezetek Uniójának. Székhelye Nagyváradon található.
A baptisták már a kezdetektől harcoltak az egyén lelkiismereti és vallásszabadságáért. John Locke angol filozófus így nyilatkozott: „A baptisták hirdették elsőként a világon a teljes, hiteles, igazságos, egyenlő és pártatlan vallásszabadság lehetőségét”.
Ugyanakkor a modern keresztény misszió indítványozói is, amit William Carey (1761–1834) misszionárius neve fémjelez, akit a modern missziómozgalom atyjaként tartanak számon.
Gyülekezetünk története
Marosvásárhelyre a baptista misszió 1914-ben jutott el azáltal, hogy egy házat bérelve erre a célra, rendszeres alkalmakat kezdtek tartani. Székelyföldön már jóval korábban megjelentek baptista közösségek. A Brassó és Maros megye közti nagy területet Lőrik István prédikátor látogatta, a már meglévő 63 misszióállomást.
1924-ben merítkeztek be az első marosvásárhelyi baptisták, összesen kilencen. Bihar megyéből való V. Nagy Lajos munkálkodott 1924–1928 között, őt 1928-tól 1933-ig Lacikó Péter váltotta fel, aki itt kezdte frissen a szolgálatát. A harmincas évek elején bekövetkezett pénzügyi válság miatt a hívek mind elköltöztek. Majd 1938-ban újraalakult a gyülekezet – egészen 1940-ig – a Szántó utcában, 1940–1950 között pedig a Bolyai téren, egy házban tartotta összejöveteleit. Imaházként szolgált 32 éven át (1950–1982) az Eminescu u. 32. sz. alatti ház. A körülmények több okból sem voltak megfelelőek az egyre növekvő gyülekezetnek, amelyet már dr. Vass Gergely pásztorolt 1949–1990 között. Ennélfogva a gyülekezet elhatározta, hogy imaházat (templomot) épít már 1956-ban, ennek érdekében imádkozni és gyűjteni kezdtek.
Együtt a román testvérekkel
A hatvanas évek második felétől a városba költöző román baptisták is egyre többen csatlakoztak gyülekezetünkhöz. Az volt a gyakorlat, hogy az istentisztelet nagy része magyarul folyt, de volt igei üzenet románul is, és imádságok, énekek mindkét nyelven. Szép bizonysága volt annak, hogy Krisztusban „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. (Gal 3,28.) Gyakorlati okokból azonban nem volt ideális helyzet. Hogy mindkét csoport a saját anyanyelvén tarthassa az istentiszteleteket, megegyeztek, hogy külön gyűlnek. Aztán 1979 júniusától sikerült a román testvéreknek is a Szabadság utca 12. sz. alatt imaházat kialakítani. Ebből lett aztán a Szabadság utcai baptista gyülekezet. Még azután alakult egy román baptista gyülekezet a Parângului utca 4A sz. alatt. Gyülekezetünkből más csoportok is váltak ki a 90-es évek elején és végén. De Isten kegyelméből és segítségével mindig újra megerősödött, és fenn tudott maradni. Gyülekezetünk lelkipásztorai voltak: 1990–1999 Vass András, 1999-ben rövid ideig Mike Béla, 1999–2008 között dr. Borzási István, a jelenlegi lelkipásztor 2004-től szolgál.
Az építkezés csodája
Először azt tartjuk isteni közbeavatkozásnak, hogy az egyházellenes kommunista rendszerben imaházépítési engedélyt kapott a gyülekezet, ami akkor nagyon ritka volt. A második csoda a gyülekezet felépítése esetében tanúsított összefogás volt. A gyülekezet viselte az építkezés terhét. A szakemberek és minden munkaképes férfi és nő a munkahelyi programjuktól függően délelőtt vagy délután ide érkeztek a munkahelyről, és innen indultak munkába, itt is étkeztek. Itt töltötték szabadságukat a munkával. Továbbá más baptista testvérek és a lelkipásztorok sokat segítették fizikai munkával is az építkezést. A Tudor Vladimirescu utcában már korábban megvett két telekre 1981-ben kezdtek el építkezni. 1982 végén már a lelkipásztori lakás földszintjén kialakított imateremben tudtak gyűlni. 1984-ben fogtak neki az imaház építésének. Azalatt, amíg nem voltak megfelelő körülmények, sokszor tapasztalta gyülekezetünk a testvéri összefogást más egyházakkal is, amiért hálásak vagyunk Istennek. Többször tartottak menyegzőt a református templomban, ugyanakkor bemerítéseket az adventista imaházban. Végül a példaértékű összefogás eredményeképpen 1989 októberében megnyitották az imaházat. Jelen voltak egyházi képviselők majdnem minden felekezetből. (Meg lehet tekinteni a youtube-on A marosvásárhelyi magyar baptista imaház megnyitója címmel, két részből áll.)
A jelen
Gyülekezetünk 100 baptistát tart számon, amiből 60 rendes úrvacsorázó tagunk van. A számok közötti különbség magyarázata az, hogy nálunk a gyerekek nem válnak automatikusan taggá, hanem csak ha már érett döntést hoztak Jézus Krisztus mellett, és a bemerítkezésben is vállalták az Úr Jézus követését. Az egyházfegyelmet is komolyan vesszük, amit Kálvin János az élő egyház ismérvei közé sorolt. Tehát, ha valamelyik tag bűnben él, és nem hajlandó megtérni belőle, felfüggesztődik a tagsága addig, amíg lelkileg helyreáll. Az ilyeneket hozzátartozóként tartjuk számon. Ezeken kívül még járnak hozzánk más felekezetű családtagok, barátkozók, illetve baptista diákok, akik éppen itt tanulnak. Valójában jóval több emberrel foglalkozunk, mint amennyit a fentebb említett számok mutatnak.
Az igazi hívő ember szereti az igét, és rendszeresen kíván táplálkozni belőle, ugyanakkor szereti a testvéreit is. Ezért alkalmainkon általában aki csak ott tud lenni, ott van. Egy-egy vasárnapi istentiszteleten a jelenlévők száma 50-70 között van.
Imaházunk a Tudor Vladimirescu u. 50. szám alatt, a Mureş Mall mögött, a Poklos-patak partján található.
Rendszeres összejöveteleink vannak vasárnap de. 10-től, du. 5-től. Bibliaóra szerdán 19 órától.
Ezenkívül még imaalkalmaink vannak több csoportban, ifjúsági alkalmak hetente, vasárnapi iskola gyerekeknek a délelőtti istentisztelettel párhuzamosan. Havonta van mosolyklub 3-11 éves gyerekeknek, és fiatal házasoknak alkalom. Ezekre szívesen várunk mindenkit. Szoktak is jönni alkalmainkra nem csak baptisták. Nyaranta több tábort is szervezünk gyerekeknek és fiataloknak egyaránt.
Célunk mindezzel, hogy az Úr Jézus parancsát teljesítsük: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté ev. 28,19-20a). Ez megvalósul az ige hirdetése és személyes bizonyságtételünk által. Vágyunk, hogy az Úr Jézus Krisztust ismertessük meg minél több emberrel, hogy megtérjenek és örök életet nyerjenek. Hiszen nem elég a vallásosság. Személyes, élő kapcsolatra van szükség, ami a hit és megtérés által jön létre.
A marosvásárhelyi gyülekezethez tartoznak kisebb közösségek, imaházak, és a helyi lelkipásztor látogatja őket: Radnóton, Héderfáján, Fintaházán. Ezeken kívül a megyében még vannak baptista gyülekezetek, leánygyülekezetek és misszióállomások a következő helységekben: Erdőszentgyörgy, Havadtő, Kelementelke, Gyulakuta, Székelyvaja, Havad, Makfalva, Szováta, Kibéd, Nyárádmagyarós, Nyárádszereda, Szászrégen, Kisfülpös, Gernyeszeg, Körtvélyfája, Abafája, Marossárpatak. Ezeken a helyeken van rendszeres összejövetel, legtöbb helyen imaház is. Kelemen J. Sándor lelkipásztor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összekacsintó mosoly és keserédes líra
Kedei Zoltán Vár-laki műtermének két vendége is vendége volt október 24-én: Fülöp Kálmán nagykendi költő és Kádár Dombi Péter székelykeresztúri agyagszobrász.
A rögtönzött műtermi kiállítóasztal megelevenedik, Kádár Dombi Péter agyagszobrai helyet kérnek, és betöltik vidámsággal.
„Az agyagot véletlenül vettem kezembe, és amikor rájöttem, hogy érdekes és értékes formákat is ki lehet hozni belőle, István Lajostól, Korond neves keramikusától kértem segítséget. Bandi Dezső tanár úrtól hasznos tanácsokat, útmutatást és bátorítást kaptam. Ezután autodidakta módon a szakirodalom és a különböző művészi alkotások állandó tanulmányozásával bővítettem ismereteimet. Elkezdtem agyagba mintázni azt a sajátos világot, amelyet személyesen tapasztaltam meg: a székely paraszti életet, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat. Főleg az átélt élményeimet, amelyek mélyen bennem élnek, próbálom alkotássá alakítani” – vallja magáról.
Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a főbb helyszínek: Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely, Korond, Csíkszereda, Barót, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Budapest, Ajka, Kiskunfélegyháza, Karcag, Amiens (Franciaország), Unna (Németország); továbbá rendszeres résztvevője a nyári alkotótáboroknak (Homoródszentmárton, Makfalva, Zeteváralja).
Kádár Dombi Péter agyagszobrai „mesélnek”. Dialógust kezdeményeznek. Továbbgondoljuk a megjelenített karaktereket. Elképzeljük, mi történne, ha megelevenednének. Ha csak egy lépést is tennének felénk. Ott van a kezét csípőre helyezett, „harcias” testtartású nő alakja, szinte halljuk, amint mondja: „Na mi lesz, apjuk, itt tétlenkedünk naphosszat?!” Útszéli „pletykaparti” asszonyok között; olvasó férfialak, botjára támaszkodó bajszos székely atyafi, aki gondolataiba, netán gondjaiba merül, őt meg sem merjük szólítani, hogy ne zavarjuk önreflexiójában; női és férfiarcok agyagba formázva. Van itt táncoló pár, nagybőgőn játszó zenész, vígan összeölelkező komák, vajat köpülő asszony – kedvelhető figurák.
Kádár Dombi Péter nem modell után dolgozik; lelkének mélységeiből hozza elő a székely népi alakokat, úgy formázza agyagba. Bölöni Domokost idézem: „Benczédi Sándor ironikusan szemléli alakjait, gyakran harsány nevetésre ingerlőn mutatja fel a nehezen leplezhető fonákságot, az irigységet, a gőgöt, a dölyföt, a kivagyiságot. Kádár Dombi Péter humora szelídebb, mondhatni: megbocsátó. Összekacsintó. Mintha ezt mondaná: tudjuk, hogy ilyen a világ, és hogy mi magunk is ilyenek meg amolyanok vagyunk benne – de hogyan is tehetnénk mást, ha egyszer ilyennek teremtett bennünket az Isten… Ez a szemlélet sajátos lelki alkatából fakad. Habitusa fölöttébb rokonszenves. És ha figuráira is át tudja ruházni ezt a csöndes rezignációt – márpedig miért ne tudná, sikerei azt bizonyítják, hogy igencsak értik és kedvelik művészetét –, akkor máris megnyerte magának a közönséget”.
Fülöp Kálmán visszatérő vendége társaságunknak. Termékeny költő, csak úgy ontja lelkének virágait. Kedvező „széljárásban” alkot, hiszen szülőhelye, Nagykend közössége büszke „saját költőjére”; a községi, balavásári önkormányzat támogatja köteteinek megjelentetését. Bemutatóin részt vesznek a község vezető emberei, ezúttal Koncz Csaba alpolgármester kísérte el a várba a szerzőt. Fülöp Kálmán most már tudhatja: falujának lakosai elfogadják poéta voltát, maguk közül valónak tudják, még ha nem is volt ez mindig ilyen egyértelmű.
Sorban a hatodik verseskötete jelent meg a közelmúltban, Angyalok keresnek címmel, a Kreatív Kiadónál, Bölöni Domokos szerkesztésében és Donáth Nagy György tördelőszerkesztő munkájának eredményeképpen. A kötetborító elmaradhatatlanul Kedei Zoltán festőművész festménye felhasználásával készült. Előző könyveihez hasonlóan a maga sajátos lírai pászmáján halad Fülöp Kálmán. Nem „adagol” fölösleges csillámot, nem is „beszél” tekervényes fejtörő sorokban; verseinek tiszta a hangzása. Ő maga is így vélekedik róluk, amikor azt mondja: „Verseimet mindenkinek, közérthető módon írom”. Ez a közérthetőség azonban nem von le semmit költeményeinek értékéből. Hangja a nagyközönséget szólítja meg, és el is éri, hiszen mindannyiunkat kellemes érzés tölt el, amikor mindennapi történést, életérzéseket, apró örömöket, boldogságot, hitet, népünk iránti hűséget és számtalan benső érzést tud úgy átadni, hogy egy-egy vers olvasása után akaratlanul is felsóhajtunk: milyen szép, milyen igaz. „Azt mondják,/ üvegharang hangzása/ van, verseimnek,/ pedig csak az ébredések/ lélek-varázsa bujkál/ a szerény sorok mögött/ tisztán, mint reggeli/ mosakodás közben/ az arcomról leperegő/ ezüstbuborékok.”
Életérzések, pillanatokra vetítve. „A változás múló/ tisztaságát/ ha csak egy percre is/ kezemben morzsolni/ édes élvezet.” Vagy: „csak te és én/ várjuk türelmesen/ a csillagok jelentkezését/ visszatérő álmaink/ örök sziklabörtönében”.
Sorai a köznapi élet szépségeit, de nyomasztó gondjait is sajátos színekben kínálják az olvasónak.
„Ég, föld, víz -/ homokszemek// Ne feledjetek./ Ha meghalok,/ rólam csak/ úgy beszéljetek,/ mint földmélyéről/ az elvetett magok.”
Könyvéből egy-egy vers naponta olvasható a Cseke Gábor szerkesztette Káfé Főnix című irodalmi és fotóművészeti lap internetes portálján. Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)