Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke Bákóban Bogdan Olteanu képviselőházi házelnökkel találkozott, akivel közösen az anyanyelvű misézés érdekében petícióban fordulnak a Vatikánhoz. A bákói találkozó legfontosabb témája a csángóföldi magyar oktatás volt, de a házelnökök abban is megegyeztek, ha a csángómagyar közösség részéről megfogalmazódik az igény, az anyanyelvű misézés érdekében közös petícióban fordulnak a Vatikánhoz. „Megállapodtunk abban, hogy együttműködünk a kisebbségi jogok helyi érvényesülése akadályainak elhárításában, és köszönöm az elnök úrnak, hogy támogatja a kisebbségi identitás megőrzéséhez szükséges nyelvi oktatást „ – mondta Szili Katalin. A házelnökök Lészpedre látogattak, ahol a csángó gyermekek román és magyar nyelvű műsorral várták a vendégeket. A helyi magyar oktató elmondása szerint Lészped volt az utolsó település Csángóföldön, ahol 1950-ben megszüntették a magyar oktatást. A magyar parlament egymillió forinttal kívánja támogatni a Moldvai Csángómagyarok Szövetséget (MCSMSZ) – jelentette Szili Katalin. Szili Katalin elmondta: a látogatás „diplomáciai premier” is volt, mert nem volt még példa arra, hogy e Kárpátokon túli régióban bármikor is hivatalos látogatást tett volna magas rangú parlamenti delegáció. /Román nyitás csángóéknál. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 14./ „Az elmúlt tíz évben nagyon sok próbálkozás volt a magyar nyelvű misézés engedélyezése érdekében. Elsősorban a pusztinaiak kérték, és a Vatikánba is eljuttatták kéréseiket, de mindig azt a választ kapták, hogy a kérdés a iasi-i püspökség hatáskörébe tartozik, ahonnan azonban nem adtak rá engedélyt” – idézte fel Hegyeli. /Székely Zita: Házelnökök összefogása a magyar misézésért. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 14./

Jelentős lépés volt Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke részéről, hogy a román házelnökkel Csángóföldön kívánt találkozni, hogy együtt látogatták meg a lészpedi iskolát. A cikkíró, B. Kovács András annak tudott volna igazából örülni, ha a Moldvában elkezdett történelmi látogatást egy felsőoktatási fogadás követi, mondjuk, a kolozsvári állami magyar egyetemen. Legutóbb a magyar ,,vonal” egyik vezetője mondott ,,köszönetet” azért, hogy a magyar tanszemélyzet tizenkilenc tanársegédeddel bővülhet. Magyarán: alapszükségleteit sem tudja a ,,vonal” kielégíteni, önálló fejlesztésről, oktatáspolitikai és tudományos kibontakozásról pedig szó sem lehet... Megbírna Kolozsvár ma is két egyetemet. Az erdélyi magyarságot alanyi jogon megilleti az állami magyar egyetem. /B. Kovács András: Az Országgyűlés elnöke a magyar egyetemen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./

A szórványok egyesítéséről tartott április 3–4. között tudományos konferenciát Kolozsváron a Szórvány Tanács. A Híd-Európáért Nemzetiségi Civil Egyeztető Fórum kezdeményezésére a szervezők a szórványkérdés elismert szakértőit hívták meg, akik a különböző régiók szórvány-közösségeinek gondjait vázolták. Az előadásokból egyértelműen kiderült: nincs egységes megoldás a szórványosodás lassítására, minden régióra önálló megoldást kell kidolgozni. A konferencia első köszöntőjét Adamov Dávid, a Híd-ENCEF elnöke tartotta. Kifejtette: a fórum nemcsak a határon túli magyarságnak egyfajta ernyőszervezete szeretne lenni, hanem össze kívánja fogni a magyarországi nemzetiségeket is. A rendezvényen köszöntő beszédet mondott Szilágyi Mátyás, kolozsvári főkonzul, Tőkés László független EP-képviselő, valamint Csillag Levente, a Moldvai Csángó Magyar Szövetség alelnöke. A konferencián előadások hangzottak el a szórványról, majd a szórványok egyesítésének témáját tárgyalták meg. Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány, illetve a KMKF Szórványtanács elnöke a Kárpát-medencében szórványban élő magyarokról tartott előadást. Úgy vélekedett: a romániai magyarság helyzete összetett, ugyanis a szórványban élő közel félmillió magyarhoz hozzátevődik a kettős identitású moldvai csángó magyarság. A legnagyobb problémát a hátrányos nyelvi, oktatási helyzetben látja. Pozsony Ferenc az oktatási probléma mellett a gazdaságit is kiemelte. Szerinte a gazdasági elit megerősítése a megoldás. A szórványban élő fiatal családokat kellene támogatni, lehetőséget adni, hogy itthon, magyarként legyenek sikeresek. Márton Attila, lészpedi tanító a csángók ifjúságpolitikai irányvonalairól tartott előadást. Azon csángók többsége, aki tanult és sikeres lett, nem ment haza. Mostanában azonban jövőt és lehetőséget látnak abban, hogy hazatelepedjenek. Délvidéken az a probléma, hogy kevesen tanulnak a fiatalok közül – tájékoztatott Dulka Andor, a Délvidéki Szórvány Alapítvány kurátora. A szórványgondozás fő feladata az anyanyelven való tanulásra buzdítás. Távoli cél egy olyan oktatási központ létrehozása, ahol az óvodától az érettségiig erőszak és félelem nélkül tanulhatnak a magyar gyermekek. Lakatos András, oktatási főosztályvezető az RMDSZ eddigi megvalósításait és beindított projekteket ismertette. A Szórvány Alapítvány gyakorlati tevékenységeiről Toró Tibor, a temesvári Szórvány Alapítvány munkatársa szólt. Az alapítvány három fő feladata a programtervezés, a kutatás és a könyvkiadás. Vetési László vezetésével a civil önszerveződés elősegítését tárgyalták a szórvány ifjúság körében. A konferencia Páskándiné Sebők Anna Mementó 1959 című dokumentumfilmjének vetítésével zárult. /Jakab Judit: Konferencia a szórványok egyesítéséről. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 6./

Csupa csapás az élet – Kapaszkodnak ezek a Markó Béláék, de nehez…
Bákóban annyira mentünk volt, hogy meg kellett alakuljon a felsőfokú iskola es. S a tanyittókiképző. Közben tavasszal majdnem készen volt, hogy az ősszel induljon. Nyár közepén csak azt kezdék sunyolni (sugdosni), hogy országot országban nem lehet építeni, s akkor evvel a jelszóval többet nem volt, amit csinálni.
Hanem az ötvenes években s az ötvenegyesben, amikor én Bákóban voltam, annyira voltunk mi, csángók, hogy május elsején felvonultunk, s lozinkáink (jelszavas tábláink) voltak három-négy, hogy éljen május elseje, s mások.
Na most eljött ez az új világ, ez a nyolcvankilenc után való. Most a magyarság egy kicsit esent (ismét) megindult, de a nép elrományosodott. Mert Ceausescu idejében a fiatalság felfutott a városokra, s akkor rományul kezdtek beszélleni, a kicsiket kezdték tanyíttani rományul, és mikor a falura visszajőnek, az, amelyik innét kiment, még beszél magyarul, de amelyik ott maradt, az rományul beszél, mert a szomszédja es így szól hezza.
Akkor erősödjünk meg. A Magyar Népi Szövetség, na, hogy híjják most? Udemere. (RMDSZ) Többet úgy nem ment. Nem értük el azt a fokot, amit én elértem 1951-ben. Úgyhogy most ezek a vezetőségek irigyebbek. A rományok. Nem es tudunk haladni eléfelé. A tegnapelőtt este hallottam, még azt es hangsúlyozták, amikor az egyik felkőt (felállt) ott a parlamentben, hogy a csángó gyermekeknek mennyit fizet Magyarország, hogy az országot magyarosítsák el? Még oda es felért ez a hangsúly, hogy csángó gyermekek es vannak magyar iskolákban. S akkor láttam meg, hogy az irigység megvan.
Kapaszkodnak ezek a Markó Béláék, de nehez. Nehez, hogy bár odaérjünk, ahol voltunk ötvenkettőben.
Ez lett volna az első esetem, amelyiket játszottam politikai téren, mert ez politika.
Na, a mostani időszakról beszéljek egy keveset. Az iskolák hogy mennek? Az iskolák azóta, hogy a Magyar Népi Szövetség megszűnt volt ötvennégyben, Lészpeden, mert ez volt az utolsó. Többet aztán nem alakult. De közben aztán nyolcvankilenc után esent (ismét) akartak magyar iskolát. Kezdték adni a gyermekeket Csíkszeredába. Négy-öt gyermeket minden évben s leánykákat. Hogy ott járják a hetet s a nyolcat. Közben aztán vannak, akik elébb léptek.
Sylvester Lajos. Forrás: Erdély.ma

Tíz évig működik szervezett formában való magyar nyelvű oktatás Csángóföldön
A moldvai csángók szervezett formában való magyar nyelvű oktatásának tizedik évfordulóját ünnepelték a hétvégén Gyimesközéplokon. „Tíz év után valóban van ok az ünneplésre” – állapította meg az oktatási program felelőse, Hegyeli Attila. Hegyeli megvallotta: 2000-ben nem számított ekkora sikerre, azonban azt is hozzátette, hogy az eredmények még így sem arányosak a szervezet és az oktatók erőfeszítéseivel.
Jelenleg 22 Bákó megyei településen folyik szervezett formában magyar nyelvű oktatás. Idén 1600 gyermek tanul magyarul, közülük közel ezren az iskolában. Azonban a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) programvezetője szerint ez a szám jóval nagyobb is lehetne.
A magyartanítás előzményei
Az egy évtizeddel ezelőtt szervezett formában beindított iskolai és fakultatív oktatásnak előzményei is voltak. Az 50-es években rövid ideig állami magyar iskolák működtek, hogy a következő három-négy évtizedben teljesen kiűzzék a magyar szót Moldva összes tanintézetéből. ’89 után Perka Mihály a szabófalvi gyerekeknek kezdte tanítani a magyar nyelvet. Lészpeden Olaru Fazekas Kolonel Jóska bácsi és Fehér Kati néni saját otthonába gyűjtötte össze a falu nebulóit.
Csíkszeredában Borbáth Erzsébet, Gyimesfelsőlokon Berszán Lajos iskolaalapító plébános szervezte meg a csángóföldi gimnazisták beiskolázását. „Egy percig sem kételkedtem abban, hogy kezdeményezésem átterjed Moldvára. Kár, hogy a folyamat lassú” – mondta a kezdetekről Borbáth Erzsébet, a Kájoni János Gimnázium volt tanárnője. Számos egykori diák, aki úgy kezdte el a magyarórák látogatását, hogy vajmi keveset értett a nyelvből, ma már büszkén vállalja eredetét és anyanyelvét. Olyan is akad, aki oktatóként tért vissza.
Ne temessük a moldvai magyarságot!
Sógor Csaba EP-képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy nem szabad hinni azoknak, akik folyton temetik a magyarságot és a magyar nyelvet, pozitív példaként említve az MCSMSZ és pedagógusai tevékenységét. „Bármit is tehetünk mi Bukarestben, az Európai Parlamentben vagy az Európai Tanácsban, civil kezdeményezés nélkül semmi nem működik” – mondta az RMDSZ-es politikus. Az asszimiláció megfékezésére azonban korántsem elegendő az oktatási program – vélekedett Hegyeli Attila.
Valamit kezdeni kell a vallási kérdéssel, a szociális problémákkal, a vidékfejlesztési gondokkal, de nem szabad megfeledkezni az ifjúsági és kulturális programok megszervezéséről, illetve a helyi, politikai kérdésekbe való beleszólási jogról. „Ha ezeken a területeken létezett is valamiféle kezdeményezés, édeskevésnek bizonyult” – figyelmeztet Hegyeli. Úgy vélte, az oktatási programra is ráfér az izmosodás. Bár a pedagóguscsapat jól képzett, a feladat nagyságához az ötven személy kevésnek bizonyul. Bákó és Neamţ megyében a szövetség közel harminc olyan települést tart számon, ahol a gyerekek beszélik a magyar nyelvet, de nem részesülnek anyanyelvi oktatásban a pénzhiány miatt.
Marasztalt, visszavárt oktatók
A volt és jelenlegi pedagógusok többsége – az iskolaigazgatókkal, papokkal, polgármesterekkel, rendőrökkel, de olykor a szülőkkel is folytatott „viaskodás” ellenére – szeretettel gondol a Moldvában töltött évekre. „Aki nem volt közénk való, arról hamar kiderült. Néhány hónap után szedte a sátorfáját és továbbállt. Viszont a tanárok zöme hivatásként kezeli a csángóföldi oktatás kérdését” – mondta el a Krónikának Hegyeli.
Az ötvenes éveit taposó Lódi Erika megvallása szerint élete legszebb három évét töltötte a Csángóföldön, holott azelőtt nem is járt Romániában. „Ma már azt vallom, hogy mesterségem címere: csángóföldi pedagógus” – állítja büszkén. Szász Anna szintén Magyarországról érkezett és nemcsak a vidékbe, hanem egy csángó legénybe is beleszeretett. Mára mint feleség férjével együtt az oktatási program keretében tevékenykedik. Székelyföldi lányt vett el, de a Csángóvidékre költözött a szintén anyaországi Farkas-Ferencz Endre is. Egyed Zsuzsánna története sem mindennapos. Németországban tartózkodott, amikor a Duna Televízióban meghallotta Nyisztor Ilonát énekelni. Ezek után úgy döntött, Nyugat-Európát Moldvára cseréli.
Az anyaországi pedagógusokon kívül szép számban vannak székelyföldi, illetve Erdély szórványvidékeiről származó tanárok. Ugyanakkor megjelentek az oktatási program első eredményei is. A gimnázium és az egyetem elvégzése után Rosu Anna Pusztinára, Gyurka Valentin Külsőrekecsinbe tért vissza. Utóbbi keserűen mesélte, hogy szülőfalujában egyik tanítványa azzal fogadta: „Apukám azt mondta, minek nekem anyanyelven továbbtanulni, hisz a tanár úr is ezt tette, és mégis ide került vissza”. Másként viszonyul a magyar nyelvhez Márton Attila két lészpedi kisdiákja.
A fiúk úgy neveztek be az egyik bákói bevásárlóközpont által szervezett szavalóversenyre, hogy a magyarul nem értő közönség és zsűri előtt anyanyelvű verseket adtak elő, melyeket az elbírálók kérésére utólag lefordítottak románra. „Ha az általunk oktatott csángó gyerekek a későbbiekben nem is fognak magyar gimnáziumban vagy egyetemen tanulni, egy biztos: soha nem fogják elfelejteni identitásukat” – vonta le a következtetést Hegyeli. Azt, hogy a pedagógusok sem felejtik el a csángóföldi élményeiket és sokat tanultak a helyiektől, a soraikból alakult Veres Keldár (vödör) emlékzenekar is bizonyítja, mely kizárólag a csángó folklórra építette repertoárját.
Miután felsorolta a programban részt vevő összes oktató nevét, Solomon Adrián, az MCSMSZ elnöke valamennyiüknek megköszönte áldozatos munkájukat, így biztatva őket: „Maradjatok! Jöjjetek vissza! Mert érdemes.”
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át a főkonzulátuson
A magyar nemzet közösségének szolgálatáért, a magyar identitástudat megőrzéséért, erősítéséért, a magyar–román barátságért tett fáradhatatlan munkájuk elismeréseként több művész, pedagógus vagy lelkész vehetett át magyar állami elismerést a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusán.
A meghívottakat Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a kitüntetett személyek önzetlenül járultak hozzá a magyar nemzet szolgálatához, bizonyítva ezzel, hogy magas szinten él a magyar kultúra Erdélyben.
Biró Gábor festőt, restaurátort munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Szarka Gábor csíkszeredai konzul laudációjában elhangzott, Biró Gábor mint a Székelyföld egyik legjelentősebb festője értékteremtő munkájával, nevelési tevékenységével segíti az erdélyi magyar közösség identitásának megtartását, ugyanakkor műveivel hozzájárul az erdélyi magyar alkotóközösség támogatásához és a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítéséhez is. Gazda József pedagógust, irodalom- és műkritikust, esszéírót szintén a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Mindenképp figyelemreméltó, és a mai magyar társadalomra vonatkoztatva tanulságos Gazda József azon megállapítása, amely szerint a magárahagyottság és a veszélyeztetettség az erdélyi magyarságban azt tudatosította, hogy addig marad meg egy nép, egy nemzet, amíg kultúrája van, és kultúrát teremt” – hangzott el a laudációban, míg maga az író szerényen úgy vélekedett, ő csupán a dolgát végezte az évek folyamán.
A Magyar Köztársasági Érdemrend ezüst érdemkeresztjét vehette át Monica Ioniţă, aki a moldvai Lészped település általános iskolájának volt igazgatója, itt találkozott először a csángóföldi magyar nyelvoktatás problematikájával. Elősegítette a magyar nyelvtanulás lehetőségét, állandó szaktermet biztosított a tanároknak a magyar nyelvoktatásra, ezek a „műhelyek” a hagyományos kulturális tevékenység otthonául is szolgáltak.
A Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át Boros Károly esperes, aki több mint 20 éve az Ezer Székely Leány Napja rendezvény kuratóriumi elnökeként tevékenykedik, és hosszú évekig szolgált a szórványvidékeken is. Szintén kitüntetésben részesült Haáz Sándor, a szentegyházi Mártonffy János Általános Iskola igazgatója, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia megalapítója, a zenekar „megváltoztatta egy egész vidék zenei műveltségét, zenei hagyományokhoz és kultúrához való hozzáállását” – hangzott el a laudációban.
Haáz Sándor a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át. Farkas Miklós, a segesvári művelődési élet egyik főszervezője a Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át. A rendezvény keretében Vargha Mihályt is elismerésbe részesítették: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Pro Cultura Hungarica emlékplakettjét vehette át.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Emléktábla Lakatos Demeternek
A száz éve született "Kárpátokon túli verselő pacsirtának", Lakatos Demeternek állítottak emléktáblát szeptember 28-án szülőfalujában, az észak-moldvai Szabófalván.
A falu temetőjében megkoszorúzták sírját, majd a községi tulajdonban lévő épület falára, amelyben Perka Mihály gyűjteménye hirdeti a csángó hagyományok és kultúra immár feledésbe merülő értékeit, elhelyezték a fába és bronzba vésett mementót, Csoma Gergely alkotását. Lapunk érdeklődésére Perka Mihály történelemtanár, aki a kommunista diktatúra idején is tanította ősei nyelvét a helyi gyermekeknek, azt mondta, elégtétellel tölti el, hogy méltó módon emlékeznek meg Lakatos Demeterről, arról a csángó költőről, "akihez hasonlóan senki nem ismerte az észak-moldvai magyarok nyelvjárását, amelyet versei révén bejuttatott a magyar irodalomba, és ami akkor is élni fog, amikor Szabófalván már egyetlen ember sem beszéli ezt a nyelvet". A szabófalvi Szent Mihály-búcsú napján tartott megemlékezés része a budapesti Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Lakatos Demeter-emlékútjának, amelyhez tegnap csatlakozott több magyarországi és hazai csángó szervezet, illetve csoportosulás, ma Nagypatakon és Lészpeden, holnap Klézsén és Csíkszeredában folytatódik az emlékzarándoklat, amelynek kiemelkedő mozzanata a nagypataki magyar nyelvű mise, melyet Gergely Géza csíkszentmiklósi plébános celebrál.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A küldöttek jelentős része kivonult a pénteki MCSMSZ-küldöttgyűlésről – Közlemény
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének április 27-én, pénteken Lábnyikban megtartott küldöttgyűlésén a 22 településről érkezett küldöttek közül 12 település képviselői (a Bákó, Diószén, Forrófalva, Gajdár, Gerlén-Rácsila, Klézse, Külsőrekecsin, Lészped, Pokolpatak, Pusztina, Somoska és Trunk) az alábbiakat hozzuk nyilvánosságra:
Nem vagyunk hajlandóak a régi vezetők újraválasztásához asszisztálni, és nem értünk egyet azzal, hogy fent kell tartani a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének jelenlegi, kialakult helyzetét: anyagi hiány, könyvelésben szereplő tartozások és a vezető személyek szószegése, visszaélő magatartása miatt.
Megállapítjuk, hogy az utolsó küldöttgyűlés óta érdemben semmi sem változott, újra a vezető tisztségekben levők szavazatai döntötték el a küldöttgyűlés eredményét. Úgy éreztük, hogy nem veszik komolyan a helyi szervezetek és közösségek döntéseit, hozzáállásukban eltávolodtak a helyi közösségek igényeitől, elvárásaitól.
Kijelentjük, hogy erkölcsileg nem tudunk azonosulni a küldöttgyűlés lezajlásával és határozataival. Ebben a kialakult helyzetben, nem tartjuk kizártnak egy új, jogi személyiséggel rendelkező csángó szervezet bejegyzésének a gondolatát.
László Florentina – Bákó
Lovász Mátyás (Benchea Iulian felhatalmazásában) – Diószén
Antal János – Forrófalva
László Irina– Gajdár
Huszár Angéla – Gerlén (Rácsila)
Istók Angéla és Hodorog Viorica – Klézse
Szarka Felicsia és Kertész Daniella – Külsőrekecsin
Lela Genoveva – Lészped
Istók Lenuca – Pokolpatak
Bilibók Jenő, volt MCSMSZ-oktatási felelős – Pusztina
Benke Paulina és Benke Regina – Somoska
Róka Szilvia, volt MCSMSZ-elnök – Trunk. Erdély.ma

Szakadhat a csángószövetség
Korábbi alelnökét, Pogár Lászlót választotta elnökévé a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) a hétvégén Lábnyikon tartott küldöttgyűlésén. A közgyűlést konfliktusok terhelték, a küldöttek mintegy fele tiltakozásul elhagyta a gyűlés helyszínét.
Polgár László Solomon Adrián leköszönő elnök az MTI-nek elmondta, a küldöttgyűlésen 31 küldött és szakterületi felelős szavazati jogát ismerték el. A tisztújítás előtt azonban a küldöttek egy része kivonult a teremből. A szavazást ennek ellenére megtartották, és az elnöki tisztségre Pogár Lászlót választották meg 19 szavazattal. Pogár a korábban lemondott MCSMSZ-vezetésnek is tagja volt, az RMDSZ Bákó megyei elnöki tisztségét is betölti.
Új szervezet alakulhat
A küldöttgyűlésről kivonult 12 csángóföldi település – Bákó, Diószén, Forrófalva, Gajdár, Gerlén, Klézse, Külsőrekecsin, Lészped, Pokolpatak, Pusztina, Somoska és Trunk – képviselői azt követően távoztak a teremből, hogy kiderült, a Solomon Adrián elnökölte korábbi vezetőség januárban csak szóban mondott le, írásban nem nyújtották be lemondásukat, így továbbra is ők vezették a szervezetet. A kivonulók, köztük Márton Attila lészpedi tanítóval, az oktatási program jelenlegi felelősével írásban fogalmazták meg álláspontjukat. Ebben kifejtik: erkölcsileg nem tudnak azonosulni azzal a helyzettel, hogy a szövetség lemondott vezetőinek a szavazatai döntsenek az MCSMSZ további sorsáról.
„Nem asszisztálunk a régi vezetők újraválasztásához, és nem értünk egyet azzal, hogy fent kell tartani a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének jelenlegi, kialakult helyzetét: anyagi hiány, könyvelésben szereplő tartozások a vezető személyek szószegése, visszaélései miatt” – áll a közleményben. Ennek írói kifejtik: véleményük szerint semmi sem változott a márciusban tartott, megfelelő számú küldött hiányában érvénytelennek bizonyult találkozó óta: újra a vezetőségi funkciókkal élő szavazatok döntötték el a küldöttgyűlés eredményét.
Úgy vélik, az MCSMSZ vezetői nem veszik komolyan a helyi szervezetek és közösségek döntéseit, hozzáállásukban eltávolodtak a helyi közösségek igényeitől, elvárásaitól, holott álláspontjuk szerint a csángó falvak küldötteire kellett volna bízni a döntéshozatalt.
Márton Attila, az MTI-nek elmondta: nem kívánnak harcolni az MCSMSZ megválasztott vezetőivel, és ha lesznek közös programok, megpróbálnak együttműködni velük. Azt sem tartotta valószínűnek, hogy a bíróságon próbálnák érvényteleníteni az MCSMSZ küldöttgyűlésén hozott döntéseket. Elképzelhetőnek tartotta azonban, hogy új csángó szervezetet jegyeznek be. Márton Attila elmondta, az a legfontosabb, hogy az oktatási program egyelőre nem sínylette meg az MCSMSZ-én belüli konfliktusokat, az a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) irányítása alatt tovább folytatódik.
Partnerséget szeretnének
Pogár László megválasztott elnök a hírügynökségnek úgy nyilatkozott: maga mögött érzi a moldvai csángók többségét, és a továbbiakban azon fog munkálkodni, hogy azokat is meggyőzze, akik távoztak a közgyűlésről. Elmondta, nagyon reméli, hogy az oktatási program finanszírozói elfogadják partnernek az MCSMSZ megválasztott vezetőit.
Mint arról beszámoltunk, a csángószövetség legutóbb március 10-én próbálta megtartani tisztújító küldöttgyűlését, az akkori gyűlés azonban nem teljesítette a szövetség alapszabálya által előírt követelményeket. A tisztújítás azt követően vált szükségessé, hogy az MCSMSZ 12 vezetője január 30-án lemondott tisztségéről, és felmondta a Moldvai Magyar Oktatási Program keretében kötött munkaviszonyt.
Döntésükhöz az vezetett, hogy a magyar kormány bejelentette: a Bethlen Gábor Alap 2012-ben immár nem a csángószövetségen keresztül, hanem egy tervezett új alapítványon keresztül kívánja finanszírozni a programot. A nemzetpolitikai államtitkárság szerint a tervezett átszervezést az tette szükségessé, hogy egy korábbi ellenőrzés súlyos hiányosságokat mutatott ki az MCSMSZ gazdálkodásában.
Az új alapítvány létrehozásáig az oktatási programot ideiglenesen a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) felügyeli továbbra is az MCSMSZ által biztosított helyszíneken. A szakmai szervezet szerint az oktatási program a csángószövetségben zajló konfliktusok ellenére zavartalanul folytatódik, jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és irodalmat. Krónika (Kolozsvár)

Csángó falvakban a MOGYE orvosai
Négy csángóföldi faluban végeztek szűrővizsgálatot marosvásárhelyi magyar orvosok a budapesti Teleki László Alapítvány szervezésében az elmúlt napokban; Diószegi László, az alapítvány vezetője az MTI-nek szerdán nyilatkozva reményének adott hangot, hogy akár már ősszel megismételhetik a vizsgálatokat, illetve további településekre is kiterjeszthetik azokat.
Diószegi László elmondta: az első ilyen szűrővizsgálatot két éve végezték. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) előadói, orvosai Lészpeden, Nagypatakon, Pusztinán és Frumószán vizsgálták meg a gyermekeket és a felnőtteket. Falunként 40-40 gyermeknél és felnőttnél végeztek vérnyomás- és vércukorszintmérést, látásvizsgálatot.
A vizsgálatokhoz általános orvosi tanácsadás és felvilágosító előadás is kapcsolódott a dohányzás és az elhízás veszélyeiről. Diószegi László elmondta: a programot a jövőben szeretnék más falvakra is kiterjeszteni, és minél előbb, akár már ősszel megismételni.
MTI. Erdély.ma

A kalapács nyele – határon túli paradigmák
„Ennyi most a határon túli magyar politika alternatívája szerintem: egyenlő partnerségen alapuló együttműködés a határon túli magyarokkal, vagy pedig keservesen kiküzdött önállóságuk felszámolása, ami viszont előbb-utóbb a széthulláshoz vezet.” Markó Béla írása az Erdélyi Riport 2012/24. számából.
Az idén március 3-án Iaşi-ban (Jászvásáron, ahogy archaikusabb szájtartású kollégáim nyilvánosan emlegetni szokták) sor került az első román–moldáv kormányülésre, amelyen miniszterelnök-helyettesként én is részt vettem. Őszintén szólva, rendkívül kíváncsi voltam, hogy milyen külsőségekkel, milyen retorikával zajlik majd ez a tanácskozás. Ráadásul olyan pikáns tények is fűszerezték az együttlétet, mint az például, hogy mindkét miniszterelnök, Mihai-Răzvan Ungureanu és Vlad Filat is nagyjából egy időben, a kilencvenes években azon a nagy múltú egyetemen végzett, amely ennek az eseménynek helyet adott. Semmiképpen sem mindennapi dolog egy ilyen román–román találkozó. Viharos érzelmekre, sőt, érzelgősségre számíthat az ember, és bár mint mondottam, természetesen nagyon érdekelt, ugyanakkor tartottam is attól, hogy folyik majd mindenütt a ragacsos nemzeti szirup, és előkelő „idegenként”, faarccal kell majd végigszlalomoznom egy szappanopera díszletei között, amíg a végére érünk. Nos, meg fognak lepődni: semmi! Mármint semmi fölösleges szimbolika, semmi könnyes-romantikus egymásra borulás, amit mi, rafinált közép-európai szerepében tetszelgő magyarok olyan könnyedén elhiszünk balkáninak tartott szomszédainkról. Ellenkezőleg, racionális, precíz, célratörő tárgyalásokon vettem részt, ahol nem érzelmekről, hanem közös programokról, nem a véres-verejtékes múltról, hanem a közeljövő stratégiai együttmunkálkodásáról volt szó. Mint akik tudják, mit kell tenniük, ismerik a célt, és biztosak benne, hogy meg fogják valósítani. Ha akadályok merülnek fel, lassabban, hogyha nem, gyorsabban. Óhatatlanul eszembe jutott egy közkeletű román szólásmondás, amelynek talán nem véletlenül nincsen magyar megfelelője: tace şi face. Hevenyészett fordításban: hallgat és csinálja, vagy némileg átigazítva: nem mondja, hanem teszi. Sallangmentesen, a kötelező minimális ceremóniára szorítkozva ment minden. Mintha nem is az a politikai élet lenne, amit a televíziókból ismer a köznapi ember. Csak legutóbb is a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli irtózatos hangzavart, az egyik legnagyobb román író, Ion Luca Caragiale vitriolos tollára méltó televíziós vitákat figyelve, egészen más benyomásunk lehet a román politika természetéről. Pedig amit látunk, csak a színház, a cirkusz, amely talán éppen arra jó, hogy elfedje a lényeget. Azt is kénytelen voltam ott Iaşi-ban elképzelni, hogy hasonló helyzetben hogyan viselkednénk mi, és általában is hogyan nézünk ki különböző magyar–magyar találkozókon. Tele vitézkötéssel, pitykével, rovásírással, néha valóságosan is, nem csak képletesen, és közben szentistvánozva, kossuthozva lépten-nyomon. Vérmérséklet kérdése? Dehogy. Mondtam már: céltudatosságé! Ki a jelennek illegeti-billegeti magát, ki a jövőnek él. És attól tartok, ebben az összehasonlításban mi vagyunk az illegetők-billegetők, nálunk a csinnadratta, nálunk az égigérő piros-fehér-zöld zászlók, nálunk van fenn az ernyő, nálunk nincs alatta kas. A románok is bevezették a kettős állampolgárságot, de milyen csendben, mindenféle felhajtás nélkül zajlott és zajlik mindez, és talán: mennyire más okból és célból! Tudom, nem mindenkinek tetszik, amit mondok, de lassan itt lenne az ideje, hogy a lényegében végignosztalgiázott és elhepciáskodott huszadik századi történelmünkből kigyógyuljunk, és tanuljunk valamit a szomszédoktól. Igen, a románoktól és a szlovákoktól is. Amit mi elvesztettünk, ők nyerték meg, hát akkor nem győzöm ismételgetni, hogy meg kellene nézni, miképpen sikerült ez nekik. Nem akarom én most az említett román–moldáv kormányülést rózsaszínűvé édesíteni, hiszen ez a viszony nem volt végig felhőtlen az elmúlt két évtizedben, elég, ha Tiraszpolra és a háttérben dörmögő orosz medvére gondolunk, de mégsem hagyhatok ki még legalább egy fontos, általunk is megszívlelendő konklúziót. Ezúttal a viszony természetéről. Úgy tűnt nekem, és azt hiszem, nem tévedek, hogy a mindenképpen sokkal nagyobb és egyébként is uniós tag Románia képviselői kényesen ügyeltek arra, nehogy éreztessék vélt vagy valós fölényüket Moldáviával szemben. Egyenlő partnerek tárgyaltak egymással a közös asztalnál. És ez a lényeg. Két közelmúltbéli – látszólag nem egyforma súlyú – eseménnyel szeretném érzékeltetni, hogy magyar–magyar viszonylatban ez mennyire nem így van, és hogy éppen ez a határon túli magyarsággal kapcsolatos magyarországi kormánypolitika legfőbb nyavalyája. Nemcsak ma egyébként, hanem változó erővel ugyan, de az 1989 óta eltelt majdnem két és fél évtizedben mindig is jelen volt ez a koncepciós hiba, amely mostanára viszont teljesen általánossá vált, hibából bűnné terebélyesedett. Az egyenlő partnerségre gondolok, illetve az egyenlő partnerség hiányára, más szóval az önállóság kérdésére, és ez jól meglátszott abban, ahogyan a felvidéki magyarság sorsába beleszóltak Magyarországról az utóbbi években, és abban is, ahogyan nagy hirtelen zavarossá, már-már áttekinthetetlenné vált a csángókkal kapcsolatos kormányálláspont. (Apropó: Moldva és Moldávia, ami történelmileg ugyanaz: íme, nekünk is van moldvai – ha nem is moldáviai – gondunk!) Vegyük talán először az utóbbit, a csángó ügyet. Amennyit megértettem a vitákból, ezek arról szólnak, hogy a romániai Moldvában, tehát a csángók szülőföldjén működő, ottani székhellyel bejegyzett Moldvai Csángómagyarok Szövetsége a pénzügyi támogatást folyósító magyarországi hivatal szerint nem megfelelően bánt a pénzzel, és ez a vád egy adott pillanatban nem is nagyon burkolt tolvajozássá fajult. Sem csángó, sem más hasonló támogatási kérdésekkel már rég nem foglalkozom, nincs módom erről véleményt mondani, de a vehemenciából, ahogyan a csángó gyermekek magyar nyelvtudásának ügyét egy budapesti grémiumra akarják bízni, azt sejtem, hogy itt elsősorban nem hanyag pénzkezelésről lehet szó, mert ha volt ilyen, annak minden bizonnyal másképpen is véget lehetett volna vetni, hanem arról, hogy ki a dudás a csárdában. Megjegyzem, hogy aki a pénzt adja, annak joga van természetesen feltételeket szabni, csakhogy a határon túli magyar ügyekben ez sokkal bonyolultabb: önálló közösségeket akarunk építeni, vagy távirányítóval véljük megoldani a helyzetüket? Azt hiszem, mindenki tudja, mi az én válaszom erre. De úgy látom, a csángóké is ugyanaz. Egyébként szintén nagy tévedés lenne azt hinni, hogy velük Budapesten valakinek azért volt baja, mert túl közel álltak az RMDSZ-hez. Szó sincs erről. Egy időben mi is elkövettük ugyanazt a hibát – bizony a politikusok esze járása eléggé hasonló tud lenni –, irányítgatni próbáltuk őket, amit elég irritáltan utasítottak vissza. A különbség az, hogy nekünk volt annyi eszünk – tapasztalatunk, félelmünk, bölcsességünk? –, hogy rögtön hátrébb léptünk, és partneri viszonyt építettünk ki velük. Az RMDSZ még a kétezres évek első felében elérte, hogy a Csángóföldön számos állami iskolában, állami pénzből magyar nyelvet oktatnak az azt igénylő gyermekeknek. Viszont a csángó vezetőkön múlott, hogy meggyőzzék a szülőket, igényeljék a magyar nyelv tanítását, és míg 2003-ban végül is 19 gyerekkel indult ez a folyamat, ma több mint ezren vannak. Miközben az MCSMSZ ezzel egyidejűleg tovább folytatta magyarországi támogatással az iskolán kívüli magyartanítást számos gyermeknek, és sokszor ugyanaz a tanár mindkét oktatási folyamatban részt vett. De ez csak úgy működött, hogy nekünk magunknak is meg kellett tanulni: a csángók önállóságát, saját döntéseiket tiszteletben kell tartani. Én úgy látom, az egész drámai szembefeszülés Bákó és Budapest között most ugyanerről szól, csak jóval kevesebb empátiával, mint a mi esetünkben. Mintha a mai Budapest nem viselné el maga körül az önállóságot, és mintha ma már azt is jobban tudnák a Duna bal partján, valahol a Margit-híd és Erzsébet-híd között, hogy Külsőrekecsinben, Lészpeden vagy Pusztinán kinek mi fáj. Végül is ez a konfliktus fő oka, emellett persze lehettek és lehetnek mindenféle működtetési anomáliák, de akkor azokat meg kellett volna oldani, nem pedig szétverni a csángók önálló – és mi tagadás, elég törékeny – döntési mechanizmusait. De mit beszélek? Hiszen ez volt a baj az RMDSZ-szel is (és ma is ez). Persze, megkérdezhetné valaki: miért nem jó, ha Budapesten döntenek arról, hogy mi legyen egyik vagy másik határon túli közösséggel? A mindenfajta „érintettség” okán én most egy pillanatra eltekintenék a jelen időtől, és arra biztatnám magunkat, nézzünk vissza a legutóbbi száz esztendő magyar külpolitikájára, amely koronként addig ágaskodott, amíg lerántotta az egész berendezést: néhányszor már ránk dőlt a Kárpát-medence és fél Európa. Mellesleg, ahogy értettem, most már visszatérve a jelen időhöz, a mai magyar külpolitika lényege éppenséggel az önállóság. Akkor viszont mi a gond a határon túli szervezetek önállóságával? Ők sem renitensebbek Budapesttel szemben, mint amilyen renitens éppen Budapest Brüsszel irányában. Quod licet Jovi, non licet bovi? Hagyjuk az analógiákat! S hagyjuk az iróniát is, mert nekünk bizony keserves dolog, hogy Magyarország folyamatosan veszít az 1989–1990 környékén megszerzett presztízséből, hiszen nagy szükségünk lenne erre a tekintélyre. Nem örülhetünk a „segíts magadon, s az Isten is megsegít” sovány vigaszának. Kellene Magyarország segítsége Brüsszelben is, másutt is. Például a kétoldalú kapcsolatokban. Hiszen a szlovákiai példa jól mutatja, hogyan válik szinte kezelhetetlenné a probléma, hogyan lesz egy hatalmas horderejű kérdésre egyedüli válasz az eddig azért ritkán tapasztalt magyar „sumák”. Vagyis: vegyétek fel a magyar állampolgárságot, és tagadjátok le, hogy ne fosszanak meg titeket a szlovák állampolgárságotoktól. Én azt most nem minősítem, hogy milyen súlyos jogsértés, mennyire nem európai eljárás valakit megfosztani az állampolgárságától, ha közben felvesz egy másikat, de ugyancsak nem európai eljárás azzal intézni el az ügyet, hogy: vegyétek fel, és hallgassatok! Nem akarok illetéktelenül belekotyogni egy másik magyar közösség dolgaiba, de úgy gondolom, ez is visszaütött a szlovákiai választásokon. És még valamit fontosnak tartanék hangsúlyozni. Divatos ma liberális oldalról azt bizonygatni, amiben én nem nagyon hiszek, hogy tulajdonképpen a párton belüli magyar–szlovák együttműködés vitte be a Hidat a parlamentbe, és hogy ez a jövő. Jobboldalról egyelőre még nincsen egy hasonlóan egységes és sommás magyarázat, de ott meg részvételi arányokkal, ilyen-olyan százalékokkal dobálóznak, illetve szidják a kettős állampolgársággal megajándékozott választók hálátlanságát. Ezelőtt két évvel magam is őszintén kampányoltam Csáky Páléknak, több kampányrendezvényen is felszólaltam (látható, mekkora eredménnyel), most viszont azt kell mondanom, ebből a történetből senki sem okult igazán. Mert ahogy én látom, nem az a lényeg, hogy etnikailag vegyes pártra adta a magyarok nagyobb része a szavazatát, hanem hogy ezáltal olyan szervezetre voksoltak, amely (kénytelen-kelletlen) önálló maradt, saját politikát folytatott, míg az MKP a parlamenten kívül rekedvén, kétségbeesetten kapaszkodott, amibe tudott, és így kiszolgáltatottá vált. A végeredmény viszont nem egy győzelem (Híd) és vereség (MKP), hanem végül is egy hatalmas közös veszteség: nagyjából feleannyi képviselő, mint amennyi lehetett volna, és minden, ami még ezzel jár. Készséggel elismerem, hogy nem önzetlenül elmélkedem mindezekről a dolgokról. Ősszel Romániában is parlamenti választások lesznek, és itt is gőzerővel folyik a megosztás, működik éjjel-nappal a távirányító. Természetesen csak eddig tart az analógia, minden egyéb másképpen van, az ideológiai különbségek, a szervezetek múltja, jelene, és hátha a jövője is. De ebben az esetben itt is ugyanaz az alapvető dilemma: egyenlő partnerség vagy alárendeltség? És nagyon téved, aki azt hiszi, hogy ez csak a politikusok szánalmas tipródása. Már Kós Károly fölismerte: önálló politika nélkül nincs önálló közösség. Önállóság nélkül viszont éppen az a cél nem fog megvalósulni, amely amúgy ki nem fogy egyesek szájából: a szülőföldjükön megmaradó, a kettős állampolgárságot kivándorlásra fel nem használó erős, távlatos magyar közösségek. Ennyi most a határon túli magyar politika alternatívája szerintem: egyenlő partnerségen alapuló együttműködés a határon túli magyarokkal, vagy pedig keservesen kiküzdött önállóságuk felszámolása, ami viszont előbb-utóbb a széthulláshoz vezet. Ennek az első jelei máris tapasztalhatók egyébként, ha a magyarországi vastüdővel életben tartott határon túli műpártok egyre hangosabb és kétségbeesettebb lélegzetvételét hallgatjuk. Mire jó mindez? Mire volt jó a régebb egyetlen célravezető eszköznek kikiáltott brüsszeli kalapács nyelét rendszeresen és szertartásosan (majdnem azt mondtam, rituálisan, csakhogy ez a kifejezés már foglalt) összemaszatolni? Mint ahogy romániai viszonylatban is egyetlen kalapácsunk van ebben a pillanatban: az RMDSZ. Arról aztán már nem is beszélek, hogy ennek a régebb még Borson túl is jól kézügyben levő nyele hogyan néz ki az utóbbi időben. Moldáv példával kezdtem, azzal fejezem be. Háromévi huzavona után – ott sem fenékig tejfel minden – végre államelnököt választottak a kisinyovi parlamentben. Az új államfő, Nicolae Timofti mondott egy olyasmit, azt sem tudom, az ő leleménye-e, de fontos üzenet: „a nagy országok nagypolitikát csinálnak, a kis országok arra vannak ítélve, hogy okos politikát műveljenek.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Katolikus sziget ortodox vidéken – Regáti magyarok között 3.
A brăilai, galaci, konstancai katolikusok magyar eredetét majd minden csángókutató megemlíti, így nem csoda, hogy a Moldvát járók közül sokan felkeresik ezeket a közösségeket, személyesen győződve meg arról, a tömbrománságban is miként őrzik meg szokásaikat, csángó hagyományaikat, miközben szinte teljesen elveszítik apáik, anyáik nyelvét.
A Brăilán szolgáló Budó Kázmér atya magyarul jól tudó, csángó származású plébános, Galacon szintén csángó pap misézik, a konstancai Ieronem Iacob a Szabófalva melletti Dumafalváról származik. Minket mégsem ez a három, tömbben élő katolikus közösség foglalkoztatott, utunk célja találkozni a folteşti-i templomépítő csángó asszonnyal, és részt venni a dobrudzsai Ojtoz csángó lakosságával együtt az augusztus 15-i Nagyboldogasszony-búcsúban. Esztufuj és Lujzikalagor után a Szeret mentén folytattuk utunkat a regáti magyarok felé.
A csángók által legsűrűbben lakott Szeret mentén több mint húsz faluban élnek magyarul jelenleg is beszélő csángók, köztük Lészpeden, Lujzikalagorban, Rácsilában, Somoskán, Klézsén, Külsőrekecsinben, Lábnikban, Magyarfaluban 90 százalék fölötti a magyarnyelv-ismeret. Forrófalván, ahol a katolikus temetőben még mindig áll a XV. században épített, magyar feliratú fatemplom, ma már csak a helyiek alig háromnegyede tud vagy beszél magyarul. Bulai András, a templom jelenlegi egyetlen gondozója elmondása szerint „1435-ben volt állítva, úgy tudjuk, hogy a Vajda István idejében, így hallottuk az öregektől. A Vajda sokat harcolt a törökökkel, és úgy mondják, minden harc után, amit megnyert a törökökvel, csinált egy templomot. Onnan a dombról elhúzta a nyilat, és azt mondta, ahova a nyíl ér, ott csináljanak templomot. Volt egy nagy csereerdő, innen vágták a fát az építéshez. A templomot 1848-ban javították, meg van változtatva a deszkapadló és a fedél, és akkor elváltoztatták Szent Márton püspök nevére, addig volt Szűz Mária nevére szentelve. Mondanak misét Szent Mártonban november 11-én, akkor összegyűl a népség, mise után szolgálnak a síroknál és imádkoznak. Még mondanak misét november kettedikén, halottak napján, pünkösdkor itt kint, az udvaron, és még mikor meg talál halni egy ember, azt behozzák ide, mondanak misét és eltemetik.” Ebben a templomban volt kántor Petrás Ferenc, a kommunizmus idején Klézsén szolgált és a rendszer áldozatává vált Petrás Incze János édesapja. Emlékét egy fakereszt őrzi a templomban, melynek felirata szerint: „Petrás Ferenc megpihen, míg trombita szavára a nagy napon felserken. Elhunyt életének 68-dik esztendejében Forrófalván, kántorságának 50-dik esztendejében 1843-ban.”
A Szerettől a Prutig
Enyedfalvától Galacig csapós esőben tettük meg az utat, az égi áldás – az idei szárazságot tekintve az elnevezés ugyanvalóst igaz – elkísért egészen Folteşti-ig. Az utazás két szervezője, a székesfehérvári Posch Dániel, akivel korábban Moldva-járásaim során ismerkedtem meg, és barátja, a szintén székesfehérvári Hanyi Zsolt májusban már bejárta ezt az utat. Lelkesen magyarázzák, mi vonzotta őket erre a vidékre. Olvasmányaikból tudták, hogy a fekete-tengeri kijárat, a Duna-delta és a jó minőségű termőföld sok székely és erdélyi magyar kereskedőt vonzott az idők során a környékre, látni akarták ennek jelenlegi nyomait. A Galaccal mára egybenőtt Magyarréven ugyan nem élnek már magyarul beszélő emberek, de a városban mindenki tudja, hogy az a rész a Vadu Ungur, Magyarrév falu volt egykor. A galaci katolikus plébános mondta a májusi búcsúzáskor a Szent István városából érkező két fiatalembernek, hogy Folteşti-re kijár misézni, így kerültek ennek az ortodox nagy falunak katolikus szigetére, mi pedig ugyanezt az utat bejárva ismerkedtünk meg a hetvenhat éves, templomépítő Fergyes Borbálával.
A folteşti-i szent asszony
Utazás előtt néhány román nyelvű leírást olvastam erről a közel háromezer lakosú nagyközségről, amely Tîrgu Bujortól 12 km-re, Galactól 31 km-re fekszik, keleten a Moldovai Köztársasággal határos. Az első írásos feljegyzés 1448-ból származik, amikor Petru vajda földet adott a parasztoknak, hogy itt építsenek házakat. A Prut menti nagyközséghez, Folteşti-hez tartozik Stoicani falu is. A 2011-es népszámlálás szerint Folteşti községnek 2976 lakosa van, a helyi ortodox közösség több mint hatszázötven családból áll, a katolikusoké huszonhétből. A folteşti-i Szent Kereszt római katolikus templom építését 1993-ban kezdték meg és 1998-ban fejezték be, a templom búcsúját szeptember 14-én, Szent Kereszt Felemelkedésekor tartják. Ezekből a román nyelvű leírásokból ellenben nem derül ki, hogy a folteşti-i katolikusok honnan származnak és milyen nyelvet beszélnek.
Az ország keleti részén, a Szeret és a Prut alsó folyása, valamint a Duna között elterülő Galac megyében a tavalyi népszámláláskor 252-en vallották magukat magyarnak, ebből 225-en a megyeközpontban (ahol közel ezerötszáz katolikus él), tizenegyen Tecuci-on és tizenhatan a falvakban. A számok mögötti valóság ellenben az: aki ezen a vidéken katolikus, az mind Erdélyből, illetve Moldvából származó magyar ember.
„Amikor ide jöttünk, szektánkoknak tartottak, nem tudták, hogy miféle hitet tartunk. Úgy kínlódtunk húsz esztendeig. S mikor eljött a revolúció, s megmutitották Krisztust pe ecran, akkor kinyitotta az Isten az utat. S adott egy jelt, hogy csánjunk egy kicsike templomot. S aztán megmariltuk (megnöveltük – szerk. megj.), még tojébb, s még tojébb, meddig kijött nagyocskának” – vág bele találkozásunk első öt perce után Fergyes Borbála a templomépítés történetébe. Kértem, előbb kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, az 1971-es esztufuji árvízhez, amikor hetven család indult útnak a Bákó megyei faluból, mert negyvennapi esőzés után sokuknak a víz elvitte a házát, mások a földcsuszamlás elől menekültek.
Nem hagyták el a hitüket
Bori néni a Livezi községi Rossz patakról származik, Esztufujba ment férjhez, amikor Folteşti-re telepedtek, már megvolt mind a négy gyermeke: Mária, Virginia, István és András. Úgy emlékszik erre az időre, hogy mindenük megvolt, csak éppen az nem, ahol imádkozzanak. Mentek az ortodox templomba, ahol „mondta a páter, csánjatok keresztet, mint münk, de nem szerettük, kergettek ki a templomból, de akkor sem hagytuk el a hitünket”. A testvére ministráns volt gyermekkorában, majd Folteşti-en ő vállalta fel, hogy nála tartsák a miséket. „Volt nekem egy testvérem, az mind csak úgy szerette a jó Istent, s húsz esztendeig mentünk hezza a házba. Kikerítettek onnét is a kommunisztok. Jött a páter Galacról egyszer egy hónapban. Münk mulţumitok voltunk. Onnét is el akartak keríteni, s írt a testvérem Bukurestbe la ministrul cultelor, s akkor onnét jött két-három masina a primariához. Kérdik, itt vannak magyar katolikok? S mondja a primar, vagyon. S akkor kérdik, miért kergetitek el? Lássuk csak, hol imádkoznak. S akkor elmentek oda, s azt mondták, mától nem még mondtok nekik semmit. Ezek krestinok. Aztán így volt pînă la revoluţie. A verekedés után elmentem az én falumba, és meggyóntam, azt mondtam, én itt lettem, itt vagyok megkeresztelve, s innét adjatok nekem nagy imádságot, hogy bírjunk progreszálni. Ott még van egy kicsi templom, ez a templom azután van csánva. Én észbe tartottam, hogy csánják, s akkor én kikonturáltam a templomot és az emberem csánta utánam. S kijött exact, ahogy az én falumban van.”
Adtunk, ami volt
Nem hiszek a fülemnek, Bori néni azt mondja, tudott szabni, varrni, a gyermekeinek, másik négy nevelt gyermekének, tizenhét keresztgyermekének is ő varrt, miért ne rajzolhatna templomot.
„Mi akartunk csánni házat, de az Isten adott más gondot. S akkor azt mondtam, adjuk oda ezt a házat, odaadtuk a téglát, cementet, addig fel a tető alá mi csántuk az emberemmel, s onnantól nem bírtuk, mert nem volt fánk. Elmentem, keressek, s nem adtak, azt mondták, én csánok afacereát, s akkor elmentem a páterhez, ő azt mondta, ne búsulj, hozok én szponzort. Elhozta Galacról a két inginert, s azok mérték meg, mi kell a tetőnek. Azelőtt nem akartak adni helyet. Kaptam egy öreg oláhot, immár már kész volt, hogy haljon meg, s elmentem hezza, s mondtam, gyere ki, kérjelek meg valamire. Kijött, s kérdezte, mi kell neked. Mondom, kié az a hely, itt üres volt. Azt mondta, mikor azok az öregek onnan meghaltak, eltemette a primaria, s most azé. S úgy volt. Eljött a primar, s kimérte, s még egy darabocskát nyújtottuk a helyet.”
Ki segített, honnan van a harang, hogy tartják fenn a templomot? – felsorolni is képtelenség, mennyi kérdés merül fel egy ilyen történet hallatán. Azt kis kerülővel tudom meg, hogy a galaci katolikus egyházközség filiájává vált, rendezték a telekkönyvet, és Bori néni már azt is eldöntötte, haláluk után jelenlegi házukat is az egyházra hagyják, hogy használják közösségi házként búcsúkor, vagy mindig, amikor szükség van. Házuk jelenleg is így fungál, az egyházi ünnepek alkalmával itt gyűl össze a hetvenfőnyi katolikusság. Ahogy mondják, „lehet, legyünk többen, de lányainkat elvitték az oláhok”, év közben csak negyvenen vannak, a fiatalok külföldön dolgoznak, de Szent Keresztkor és a többi nagy ünnepen megtelik a templom. Kedvünkért Bori néni meghúzza a harangot, majd elmeséli a harang történetét is.
„A harangot vettük, siratkoztam, meddig hoztak. Az emberem csánt régebb egy ezerkilós kádat, adtuk a kádat, s egy putinát, melyikbe teszik a bort, s abból csánták, s még mit adott a világ. A galaci kombinátban lett meg, levélben írták, huszonkétmillió para (pénz – szerk. megj.) a harang. A pap mondta, nem bírjuk. Mondtam, lehet bírunk, lesz, s ne, itt van. Hazajöttem, s az egész, melyik bírt, kontribuilt, s mi adtunk, ami volt. Még leengedtek az árából. Eröst akartam, halljam a harangszót.” Keresztelnek és temetnek
Bori néni négy gyermeke is beszél magyarul, de mint minden családban, náluk is a vegyes házasságban született gyermekek már nem tudják nagyanyáik nyelvét. Ha a fiatalok katolikus templomban házasodnak, a gyermekeket is katolikusoknak keresztelik, ez ellenben nem jár együtt az etnikai identitás felvállalásával – illetve csak annyiban, amennyiben az a katolikus identitást jelenti –, és nem jelenti a nyelv megtartását.
A folteşti-i katolikus templomhoz vasárnap érkeztünk, néhány órával a délelőtti mise után, amikor a padok tele voltak Esztufujból származó csángókkal. A közösség délutánra már szétszéledt, de Fergyes Borbála, Bori néni népes családja addig nem engedte Ojtoz felé tartó útjára csoportunkat, amíg a házi készítésű meggypálinkát, a házi szőlőbort meg nem kóstoltuk, a savanyú levesből, a saramurából (hagyományos helyi halétel), csirkesültből jól be nem lakmároztunk. Adjon a jó Mária! – búcsúztunk, és Bori nénit még egyszer „lepózáltam” (lefényképeztem) a templom előtt azzal a két cinkával, akiket sokadiknak vett óvó szárnyai alá, és neveli őket. Legyen áldott az élete – mondtam utoljára, amire ő azt válaszolta, úgy legyen.
Fekete Réka
3szek.ro
Erdély.ma

Egységesen folytatódik a moldvai magyar oktatás
Ebben a tanévben a magyar állam határozatlan időre szóló megbízása alapján a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szakszerű irányításával folytatódik a moldvai magyar oktatási program. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megértéssel lemondott az oktatási program megosztásáról, a Szeret-Klézse Alapítvány is integrálódott, alkalmazottai kivétel nélkül a RMPSZ-szel kötöttek munkaszerződést, elfogadva ennek feltételeit. Így egységes rendszerben folytatódik tovább a magyar oktatás Csángóföldön. Szeptember első két napján a RMPSZ a szovátai Teleki Oktatási Központban meg is tartotta első tanévnyitó képzését a pedagógusok részére. A találkozón a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a KEMCSE is képviseltette magát.
Burus-Siklódi Botond elnök részletesen ismertette az RMPSZ szervezet működését, melyen belül a moldvai oktatási program felügyeletét, irányítását az eddigi tiszteletbeli elnökre Lászlófy Pálra ruházták. Személyében a moldvai oktatási ügyekben rendkívül tapasztalt (2005-ig maga is rész vett benne), tanáremberként a tanárok munkáját átlátó, széles kapcsolatokkal rendelkező szakembert nyert a program. Márton Attila, lészpedi tanító továbbra is az oktatási program megbízott koordinátora, de már függetlenítve, csak a délutáni oktatásban vesz részt. A keresztszülők kapcsolattartója Szász Csilla lujzikalagori tanárnő lett.
Az RMPSZ jogtanácsosa ismertette a tanárokkal az új feltételeket tartalmazó munkaszerződéseket, melynek értelmében a tanároknak tantervet, minden hónap végén beszámolót kell készíteniük munkájukról és az oktatásban résztvevő tanulókról. Az előre kidolgozott három-lépcsős tanterv alapján a képzésen a pedagógusok már összeállították munkaterveiket mind az iskolai, mind az iskolán kívüli oktatási formákra Porsche Éva, elemi oktatásért felelős Hargita megyei tanfelügyelőnő irányításával.
Új, ígéretes megoldást talált az RMPSZ az oktatási helyszínek működtetésére, adminisztrációjára vonatkozóan. A tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszín és a lakás bérlését valamint fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások - önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, pedig mint bevételt 16%-kal leadózzák. Ez a nagy bizalommal megteremtett megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. (Akinek kell, mindezek intézésében segítséget nyújtanak). Az RMPSZ megállapodott az MCSMSZ-szel, hogy a magyar házakban az ott tanító tanárok a fenti módon bérelik tőlük a tantermeket. A bevétel az MCSMSZ-é. Tanári kérésre, ebben a hónapban előleget utalnak, mert a tűzifát télire most kell megvenni.
Az új konstrukció anyagi fedezése az AMMOA-ra hárul. Az alapítvány és az RMPSZ közötti szerződés értelmében a támogatásokat maradéktalanuk átküldik az RMPSZ-nek. A befizetéseket tehát továbbra is az AMMOA számlájára
11742173 -20154778-00000000 kell eljuttatni. Ennek hangsúlyozása minden tisztségviselőnek, minden tanárnak és keresztszülőnek lelkiismereti kötelessége, mert a támogatásoktól függ a moldvai magyar oktatás jövője.
Az eddigi 24 helyszínnel szemben idén 26 helyen indul magyar oktatás. Nagy eredmény, hogy Forrófalván egyszerre iskolában és iskolán kívül is. Anton Nelu (Vajda János) közreműködésével.
Szakszervezet híján a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között.
Az RMPSZ célja, hogy az iskolán kívüli oktatást mielőbb integrálják az iskolákba. Hosszú távon ez ad ugyanis a társadalom, a szülők, és a gyerekek előtt tekintélyt, biztos magasabb színvonalat és jobb tanítási körülményeket az oktatásnak. A tanárok hatékony közreműködését várják ehhez a törekvéshez, Ahol lehet, ott a RMPSZ segít az iskolaigazgatókkal való tárgyalásban, ahol nem megy, ott természetesen megmarad az iskolán kívüli oktatás.
A vetélkedőket, népdalversenyeket továbbra is a megszokott módon megtartják. Költségeit a támogatók fogják viselni, hisz ezek már bejáratott, közismert programok, minden évben volt, aki kisebb-nagyobb mértékben támogatta. A következő tanévben pedig pályázati alapokból fogják tovább finanszírozni.
A csomagküldés a megszokott módon folytatódik, és a megérkezett csomagokról értesítést kap a KEMCSE, ami felkerül a honlapra (ez már tavasz óta jól működik). A leveleket egy bákói postafiókra lehet küldeni a jövőben, és Szász Csilla keresztszülő felelős gondoskodik majd címre juttatásáról. A postafiók címét később tesszük fel a honlapra. A választ a keresztgyermekek közvetlenül a keresztszülőnek juttatják el, a bélyegköltséget a tanári ellátmányból fedezik.
Fentiek meggyőzték a KEMCSE vezetőségének jelenlévő képviselőit (Pákozdi Judit elnök, Lázárné Sereg Borbála falugazda felelős, Büttner Sarolta továbbtanulásért felelős), hogy jó esély van rá, hogy az érintettek átgondolt együttműködésével a moldvai magyar oktatás egy új, magasabb szakmai színvonalat ígérő fejlődési szakaszba lépjen.
Pákozdi Judit, elnök
Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület
Erdély.ma

Gondok a moldvai magyaroktatásban?
A moldvai magyar oktatás összeomlásától tart a program elindítója és korábbi működtetője, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, amely azt állítja, hogy a csángók oktatásáért felelős Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége új rendszere árthat az elmúlt 13 éve folyamatosan fejlődő oktatási programnak.
Moldvában jelenleg 26 településen tanulhatnak magyarul a csángó gyermekek, több faluban az állami iskolákban tartanak magyar órákat, máshol pedig délutánonként alternatív foglalkozásokon gyarapíthatják magyar nyelvtudásukat. Ma már több mint 2 ezer gyermek vesz részt a programban.
A már 4 éve Lábnyikom tanító Juhász Péter tanár szerint a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége segítette az oktatás zavartalan működését, de amióta a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) irányítja a programot, azóta a tanárokat sokkal több kötelezettség terheli. Juhász véleményén osztozik több csángóföldi tanár is – állítja a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, Pogár László, aki szerint a RMPSZ hibázott, amikor temérdek adminisztratív feladatot ruházott a tanárokra. Pogár azt mondja: a tanárok dolga az oktatás, a gyermekekkel való foglalkozás lenne, és nem az adminisztratív feladatok megoldása.
A Duna Tv székelyföldi stúdiójában Márton Attila, az RMPSZ csángóoktatással megbízott felelőse reagált a Moldvai Csángómagyarok Szövetség aggodalmaira és kifogásaira, amelyeket ő alaptalannak vél, és egyáltalán nem tart az oktatási program összeomlásától.
Márton Attila leszögezte: egy nemzetközileg is elismert szervezet, mint az RMPSZ, elég garancia arra, hogy az oktatási program jól működjön. Majd hozzátette, hogy a program eddigi anyagi támogatói, mint a Magyar Állam, a Moldvai Oktatásért Alapítvány, vagy a Keresztszülők Egyesülete ezután is ugyanúgy támogatja a programot.
Márton Attila, aki maga is részt vesz az oktatásban, Lészpeden tanít, tehát sorstársa a tanároknak elmagyarázta, hogy az adminisztráció, amire a Moldvai Csángómagyarok Szövetség hivatkozik, az azt jelenti, hogy minden tanár a saját bérleménye ellenértékét kifizeti a 700 lejből, amit havonta a fizetése mellett költségtérítési célra kap.
A hangsúly azon van, hogy a tanár tudjon méltó körülmények között lakni, és dolgozni, tudja naprakészen kifizetni számláit – mondta az oktatási felelős, aki szerint a tanárok túlnyomó többsége elégedett ezzel az új helyzettel, ő még erre vonatkozó panaszt egyiküktől sem hallott.
Márton Attila hangsúlyozta: a programban részt vevő mindegyik tanár megkötötte a szerződést az RMPSZ-el, neki pedig nincs arról tudomása amit a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége állít, hogy a tanárok új munkahelyek után szándékoznak nézni.
Végül az oktatási felelős beszélt a minőségi és ellenőrizhető oktatásról, majd beszámolt arról, hogy idén egy új helyszínen, Forrófalván is beindították a magyar nyelv tanítását.
Duna Tv
Erdély.ma,

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A csángó gyerekek várják az angyalt – Jótékonysági felhívás
Kedves Angyalok!
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai és anyagi ellenőrzése alatt működő, moldvai magyar oktatási programban, jelen pillanatban 2190 gyerek tanulja iskolában, vagy délutáni foglalkozások keretében a magyar anyanyelvet. 43 oktató és pedagógus neveli őket arra, hogy anyókáik nyelvét megtanulják, a néprajzkutatók által felgyűjtött folklórkincseket visszatanulják, kellő önbizalommal felvértezve merjék vállalni moldvai csángómagyar hovatartozásukat. Ma érdekes kérdést szögeztek nekem apró tanítványaim: ha magyarul írják meg az angyaloknak szánt levelüket, akkor is megkapják a karácsonyi ajándékot? Természetesen, feleltem, de az a legbiztosabb, ha le is rajzolják, habár az angyalok számára ismeretlen a nemzeti hovatartozás kérdése, ők csak a jó és a kevésbé jó gyerekek között tesznek különbséget, így nyugodtan kitehetik az ablakba már ma estétől a levelüket. Mindenki érdeme szerint fog a karácsonyi ajándékozásban részesülni. Hazatérve azon gondolkodtam, hogy felnőttként, a lészpedi gyerekek tanító bácsijaként, a moldvai magyar oktatási program koordonátoraként, felelősségem és kötelességem kicsit besegíteni azon folyamatba, hogy az angyaloknak szánt leveleik célba érjenek.
Az ők nevükben írok. Azoknak a moldvai csángómagyar gyerekek nevében, akik magyar szentes énekekkel, magyar betlehemessel és magyarul fölzengő karácsonyi énekekkel készülnek a Szeretet Ünnepére. Ők azok, akiknél a magyar nyelv birtoklása fordítottan arányos a szociális helyzetükkel, ez az a hely, ahol a legszegényebb családok őrzik a magyar nyelv legrégebbi, ma is élő dialektusát.
Évtizedek óta nem írtam már a Mikulásnak vagy az Angyalnak. Felnőttként nem is értek hozzá, ezért másolom ide egyik tanítványom „írását”, hogy angyalokra találjon. Szeretettel, Márton Attila, lészpedi tanító bácsi,
a moldvai magyar oktatási program koordinátora
„Drága Angyal!
Magam csángó gyermekecske vajok. Megreménykedni akaram, hogy ebben az esztendőben is kapok karácsonyra valami szép dolgot. Nem semmi baj, ha leánkás holmi lesz a csomagban, akko jó lesz a tesvéreimnek. Az se baj, ha emberes vagy asszonyos dogok lesznek benne, mert azokot odaadom édesapámnak vaj édesanyámnak. Nekik is Karácsony lesz! Ha bubáknak való játékokot küldesz, akko várni fogom lesz, még egy tesvérem szülessen. Mind egy kicsi Jézus. Őt es erőst fogom szeretni!
Dicsertessék Jézuskának szent neve! Szeretettel, Józsika”
Hasznos információk az angyaloknak:
www.csango.rmpsz.ro http://www.keresztszulok.hu/karacsonyi_csomagkuldes www.csango.eu Villámposta: keresztszulo@rmpsz.ro
Erdély.ma

Kire szavazhatnak a moldvai magyarok?
Hogy mik nem fordulnak meg az ember fejében! Ahelyett, hogy eszeveszetten készülne és készítene választásokra – de nem, inkább azt mondom, a szavazásokra. Mert most és itt, de másutt is, a magyarnak s a magyarságnak egyre kevesebb a választási lehetősége. Mentségünkre hozzuk föl, hogy Romániából beszélünk. Sapienti sat. Aki itt meg amott gondolkodik, annak ennyi elegendő. Anyaországunkban, ahová bizony nem kommunista tanulmányi ösztöndíjjal menekültem át 1988 lobogó tavaszán, ott egyre inkább az idegen banktőke dirigál. Már ahogy engedheti a mostani és nemzeti kormány. A kisebbségek pedig az abroszról lerázott morzsát csipegetik. Már az a 99.99%, amely sosem fért a húsos fazék mellé.
És eszembe jut a csángók szavazati lehetősége ott benn, Moldvában. Nem véletlen. Csak számomra is furcsa: vajon szavazhatnak-e valamelyik erdélyi magyar párt derék embereire? Most, ahogy jegyzem, ismét természetesnek tűnik a magam kérdése: vajon? Van-e lehetőségük magyart választani? Vagy amott, a Szeret mentén ez is felsőbb és román parancsra megy, mint a római katolikus templomokban a román nyelvű ima és az iskolai oktatás román nyelven? Szaladok a képtelennek is tűnhető kérdés nyomán. Vajon Európában küzdött-e valaha ennyit egy-egy néprész, mint a moldvai föld népe, a csángó-magyar, hogy a szó, az ima megmaradna anyanyelvükön az ajkakon? Az írek pár évtizede erővel tanulják vissza a nyomokban még megmaradt ősi nyelvüket.
Kovács István budapesti írástudó a ’70-es években felkereste a csángó-magyarokat. Hazamenve maga is szorongással mondotta el Weöres Sándor csodálatos költőnknek: „A csángók ma már csak suttogva szólnak magyarul”. És most képzelem a nagy költő arcát, amint mondja, mert ezt mondotta: „Attól tartok, hogy ők még mindig suttogni fogják ezt a nyelvet, amikor itt már rég nem beszélik.” És ezt tudós magyar mondta. Ezért borzongat meg mindig, ha erre a válaszra gondolok. És ez nem Lészpeden hangzott el, hanem Magyarországon, ahol ugyancsak szavaz a tömeg, ám alig választ. A csángóknak üzenném át a Kárpátokon a 20. század egyik legnagyobb magyar írójának, költőjének a bizalmát a gyanakvás fővárosából. Kire is szavazhatnak a csángók? Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Moldvában csángómagyarokat tanító pedagógusok továbbképzése Lakiteleken
A moldvai csángók magyar falvaiban élő és ott dolgozó pedagógusok részére szervezett egyhetes továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola.
A képzésen 22 csángómagyar településről harminc tanító vett részt, akik a magyar nyelvet tanítják a falvak iskoláiban - mondta az MTI-nek Márton Attila, aki a tanítók szakmai munkáját koordinálja Lakiteleken, de otthon Moldvában is.
A vendégek Banána, Buda, Diószeg, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Frumósza, Gajdár, Klézse, Kostelek, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a csütörtökön záruló rendezvényre, amelynek témája az erőszakmentes kommunikáció volt.
"Mindannyian elkötelezettek vagyunk a magyar nyelv tanítása iránt, iskolában és iskolán kívül, hogy óvjuk nyelvünket és kultúránkat, mert csak ez tarthat össze minket a következő ezer éven át" - fogalmazott Márton Attila.
Hangsúlyozta: az oktatási programban a tanító a kulcsember, mert rajta áll vagy bukik a magyar oktatás a faluban, mert neki kell megtalálnia az összhangot a hivatalos szervekkel, a gyerekekkel, a szülőkkel.
A Lészpeden élő tanító elmondta: az ezeréves határtól is csaknem száz kilométerrel távolabb fekvő négyezer lakosú település 80 százaléka csángómagyar. A családokban a szülők még beszélik a magyar nyelvet, a hivatalokban is lehet magyarul beszélni. A távoli település alpolgármestere felvette a magyar állampolgárságot, a példáját egyre többen követik - tette hozzá.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke 2012 decemberében járt Moldvában, akkor hívta meg a moldvai magyar oktatási programban dolgozó pedagógusokat a Bács-Kiskun megyei településre.

Brüsszelben is bemutatták a volt finn miniszter csángókról szóló könyvét
A múlt szeptemberi siófoki Finnugor Népek VI. Világkongresszusát követően szerdán Brüsszelben, az Európai Parlamentben is bemutatták Tytti Isohookana-Asunmaa egykori finn kulturális miniszternek a csángókról írt, Csángó körkép című könyvét.
A könyvbemutatót Tőkés László EP-képviselő szervezte, aki úgy vélekedett, hogy ma Romániában etnikai és vallási asszimiláció is zajlik, a csángók esetében pedig a vallást is az asszimiláció érdekében igyekeznek felhasználni.
"A román magyarellenes politika továbbra is fenyegeti a magyar nyelv csángó dialektusát, a világ legarchaikusabb magyar nyelvváltozatát" - fogalmazott Tőkés. A politikus mindazonáltal úgy vélekedett, hogy a románokat több dolog köti össze a magyarokkal, mint amennyi szétválasztja őket, egyúttal kijelentette, hogy a magyarság semmiféle veszélyt nem jelent a románságra és a román államiságra. Az egykori finn miniszter könyvét rendkívülinek nevezte, mert - mint fogalmazott - külföldiek nem szoktak érdeklődni ilyen apró kisebbségek iránt.
Tytti Isohookana-Asunmaa elmesélte, hogy azért vállalkozott a könyv megírására, mert barátai kérték, hogy ha már annyit mesél a csángók között eltöltött időről, az utazásairól és az élményeiről, akkor írja meg azt könyvben is.
"Ez nem csak történelemkönyv, útikönyv, néprajzkutatás vagy emlékkönyv, ez minden" - hangsúlyozta a finn politikus, hozzátéve, hogy a saját történetét, véleményét és emlékeit igyekezett papírra vetni. A volt kulturális miniszter elmondta, ismeri, mi a románok történelmi koncepciója a csángókról, és mi a magyaroké, és, hogy abban bízik, hogy a csángók történetét egyszer majd egy csángó írja meg.
A könyvbemutatóra mintegy húszan érkeztek Csángóföldről, eljött Nyisztor Ilona is, akit a moldvai csángók egyik legismertebb népdalénekeseként tartanak számon, és aki két népdalt is előadott. Nyisztor beszámolt a csángók mostani helyzetéről, elmondta: kettő helyett ma már 26 faluban tanulhatnak a gyerekek a magyar anyanyelvükön, és egyre többen szépen írnak és olvasnak is magyarul. Azt ugyanakkor sajnálatosnak nevezte, hogy otthon a szülők egyre több családban inkább románul szólnak gyerekeikhez
"Ha kivesz a kultúránk, akkor biztos nem fogunk létezni münk sem" - hangsúlyozta a moldvai csángók archaikus dialektusában a népdalénekes, művelődésszervező Nyisztor.
Márton Attila, aki tanító a moldvai Lészpeden, elmagyarázta, hogy a gyerekekkel azt kell érzékeltetni, hogy csángónak lenni nem egyenlő a lemaradással és a szegénységgel, ezért a tantermeket például igyekeznek úgy felszerelni, hogy az "presztízsértékű" legyen. Van népviselet, fali szőttes, meg például projektor is - magyarázta.
A pedagógus hangsúlyozta, hogy a csángók nyelve is magyar nyelv, de annak egy olyan formája, amely sok olyan szót tartalmaz, amely a magyar irodalmi nyelvben már nem szerepel, de nincsenek benne egyes olyan kifejezések, amelyeket az irodalmi magyar nyelv más népektől vett át.
A helyi dialektust kell megőrizni a lehető legérintetlenebb formában, mert az az érték - nyomatékosította mondandóját Márton. Megjegyezte, hogy sem a helyi gyerekek mondatszerkesztési sajátosságait nem javítják ki, sem azon nem változtatnak, ha valahol a helyi nyelvben nem használják a nyelvújítás szabályait.
Márton Attila arra is kitért, hogy a csángók magyar nyelvű oktatását a magyar állam és civil támogatók finanszírozzák, a román állam azokon a településeken vállal részt a terhekből, ahol az oktatás a falu iskolájának épületében zajlik. Mint mondta, minél több helyen törekednek is erre, mert az oktatásnak az iskola épületében van a helye.
maszol

Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Csángó Napok Brüsszelben
A csángó kultúra az európai kulturális örökség része, ezekkel a szavakkal nyitotta meg Francois Alfonsi, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport (intergroup) társelnöke Tytti Isohookana-Asunmaa asszony moldvai csángókról írott könyvének brüsszeli bemutatóját.
Tőkés László európai parlamenti képviselő irodájának szervezésében, 2013. május 27–28-án Csángó Napokat rendeztek Brüsszelben. Ennek első napján a Nyisztor Ilona által vezetett pusztinai hagyományőrző csoport és a Brüsszelben erdélyi zenészek által, tavaly alapított Esztenka zenekar lépett fel a Balassi Intézet színpadán. A nagy sikerű előadást megelőzően Duma András, a Szeret-Klézse Alapítvány nevében az általuk létrehozott Kend kitüntetést adományozta Tytti Isohookana-Asunmaa asszonynak, „mindazért, amit a csángókért tett”. A finn és magyar nyelven íródott, csángó kézi szőttesű borítóban átadott oklevél átnyújtásakor Duma András az egész, tizenöt tagú utazócsoport érzéseit és gondolatait juttatta kifejezésre, amikor azt mondta: a csángók maguk közé valónak fogadják el Tytti asszonyt, hiszen finnországi támogatójuk – Finnország volt művelődési minisztere, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének volt tagja – is közösséget vállalt velük, és síkra szállt védelmükben.
Az esti műsort levezető Szilágyi Zsolt, Tőkés László brüsszeli irodavezetője, a szervezők nevében ekképpen méltatta a jeles vendéget: Tytti asszony a legmegbecsültebb és legszeretettebb nyugati személyiség a csángók körében, a csángók és az erdélyiek is mindig úgy fogják fogadni, mintha haza jönne…
Az Európai Parlament székhelyén másnap délután került sor a volt finn miniszter asszony könyvének bemutatójára. A könyv előbb finnül, tavaly pedig magyarul, majd angol nyelven is megjelent.
A szerző megköszönte Tőkés Lászlónak, hogy alkalmat teremtett a könyv európai parlamenti bemutatójára. Beszédében, a csángók jelenlegi mostoha sorsa ellenére, bizakodását fejezte ki jövőjüket illetően. A sorsüldözött moldvai csángómagyarok évszázadokon át megőrizték őseik hitét, kultúráját, anyanyelvét, és bízik abban, hogy most, amikor az integráció eszközei is rendelkezésükre állanak, ennek ők is haszonélvezői lesznek. Ugyanakkor az európai intézmények kötelességének nevezte, hogy mindazokat a kultúrákat és nyelveket, amelyek veszélyben forognak, védjék és biztosítsák fejlődésüket. „Megdöbbentő volt látnom, el sem tudtam képzelni, hogy valaki, egy nép, ne használhassa anyanyelvét a saját templomában, ne mondhassák, ne énekelhessék saját imádságaikat és énekeiket anyanyelvükön” – vallotta meg elérzékenyülve Tytti asszony.
Francois Alfonsi európai parlamenti képviselő, aki éppen a veszélyeztetett nyelvek védelméről készülő jelentés felelőse, ugyancsak az Unió és a tagállamok felelősségét hangsúlyozta. A Korzika szigetét képviselő politikus a korzikai és a csángó kultúra ellenében, az elmúlt évtizedekben folytatott nemzetállami elnyomást állította párhuzamba. Ezek a kultúrák az európai kulturális örökség részét képezik, semmivel sem alacsonyabb rendűek, mint akármelyik más európai nép kultúrája. Ezeket védelmezni nem mást jelent, mint az európai szellemiséget, Európa kulturális örökségét megvédeni – mondotta.
Házigazdaként Tőkés László, az említett jelentés társelőadójaként, szintén a veszélyeztetett nyelvek ügyének égető időszerűségére hívta fel a figyelmet. Mint mondotta, nem csupán a csángók szenvedő alanyai az erőszakos nemzetállami asszimilációnak, de hasonló sors jutott a szerbiai vlachoknak, valamint az ukrajnai magyaroknak és románoknak. Tytti Isohookana-Asunmaa asszony csángókról írott Európa Tanácsi Ajánlásának (1521/2001) meghagyásait a román állam sajnos mind a mai napig nem ülteti életbe. A kisebbségeket, az erdélyi és moldvai magyarokat Romániának nem veszélyforrásként, hanem veszélyeztetett közösségekként kellene kezelnie – hangsúlyozta erdélyi képviselőnk, majd külön is gratulált Tytti asszonynak azért, hogy az európai értékek rangos képviselőjeként nem csupán a csángómagyarok ügyét viseli a szívén, hanem amint azt az Európa Tanácsban végzett munkájával, ET-jelentéseivel is bizonyította, az elnyomott Ural-vidéki és a finn-ugor rokon népekre is gondja van.
A rendezvényen felszólaltak a klézsei Duma András alapítványi vezető és Nyisztor Ilona, a pusztinai közösségi ház vezetője, valamint az udvarhelyszéki Márton Attila, aki a moldvai tanítói program keretében végzi szolgálatát Lészpeden. A moldvai magyar nyelvű oktatásról szóló tájékoztatásában elmondta, hogy a Magyar Pedagógusok Szövetségének égisze alatt futó oktatási programnak köszönhetően immár mintegy kétezer csángó gyermek részesül magyar nyelvtanításban, és amint az utazócsoportban részt vevő fiatalok példája is mutatja, a gyermekek „kezdik visszatanulni szüleik nyelvét és énekeit”.
Sandra Kalniete és Sógor Csaba képviselők mellett Hannu Takkula és Anneli Jäättenmäki finn európai parlamenti képviselők is részt vettek a könyvbemutatón, akik külön is méltatták nemzettársukat a könyv megírásáért. A felemelő együttlétet a pusztinai hagyományőrzők éneke fogta keretbe. Tőkés László a Csángó körkép címet viselő könyv szerzőjét az ő nevükben is meghívta Erdélybe és Moldvába.
Brüsszel, 2013. május 29.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája

Árva élet – csángó sorstörténet Mikházán
A mikházi Csűrszínházi Napok keretében június 28-án, pénteken 19 órától a helyi kul-túrotthon színpadán Kakuts Ágnes: Árva élet címmel mutatja be egyéni előadását.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház 2008/2009-es évadjában mutatta be a nyárádremetei születésű – hazatérő – Déry- díjas színművésznő Árva élet című életúttörténetet, amely egy 16 gyerekes csángó asszonyról szól. Egész különlegesen született meg ez a balladába illő történet. Gyűjtője, lejegyzője és szerkesztője, Marosi Julianna népdalénekes és előadóművész Magyarországon megismert egy, a Bákó melletti Lészpedről kitelepedett csángó asszonyt, aki elmondta, hogy otthon maradt egy lánya, akivel a kommunista időszak miatt huszonöt éve nem találkozhatott. Marosi Julianna Kallós Zoltán segítségével felkereste Moldvában Anna nénit, akit sikerült kivinnie Magyarországra. Kiderült, hogy nagyon jó mesélő és az ő élettörténete híven tükrözi a csángó nép sorsát, s ezen belül egy olyan asszonyét, aki 16 gyereket szült. Nemcsak a történet magával ragadó, hanem az a csángó nyelvjárás is, amely ma a legjobban őrzi anyanyelvünk régies formáját. Kakuts Ágnes egy interjúban elmondja, hogy a szöveget a magnóra rögzített felvétel alapján tanulta meg, maga a gyűjtő szigorú felügyelete alatt, aki segítette abban, hogy hangsúlyban, hanglejtésben, mindenben találjon a szó az 1985-ben elhunyt asszony által elmondottakkal. Ezért lett az előadás is annyira hiteles, hogy ahol eddig játszotta, mindenhol együttérzést váltott ki e nehéz sorsú asszony iránt és nem egy krónikás megjegyezte, hogy könnyeket fakasztott a nézők szeméből. Az Árva élet – Kakuts Ágnes tolmácsolásában – élő ballada, amely akár önreflexióra is ösztönözhet, hiszen valójában mi, akik kisebbségi sorban élünk, ki- ki a kis szeletét vélheti felfedni ebben. "… Ha az életéről töprengett, csak a túlélés esélyét fontolgatta, és csak a vállalhatót – és csak a megbotránkoztatás nélküli megoldást választotta vagy tanácsolta." – írja Marosi Julianna Van egy forrás titok alatt című írásában Anna néniről. – Lehet, hogy mindannyiunkban felmerülnek ezek a kérdések – csak másként keressük rá a választ? Az előadás, a nehéz csángósors túlélési filozófiája talán példaértékű lehet.
v.gy.
Népújság (Marosvásárhely)

Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csángó Fesztivál kezdődik Jászberényben
Összesen mintegy 50 kulturális esemény, kereken 700 hazai és külföldi zenés-táncos közreműködő, 20 zenekar, valamint 20 hagyományőrző csapat fellépése szerepel a kedden kezdődő Csángó Fesztivál programjában.
Az egymást váltó népzenei koncertek és folklórműsorok gazdag kínálatát a hazai fellépők mellett panamai, indonéz, török, lengyel és grúz együttes vendégjátéka is színesíti. A rendezvény egyik kiemelkedő eseménye pedig csütörtökön lesz, amikor Lélekképek címmel a 25 éves Csík Zenekar és Presser Gábor közösen ad koncertet – mondta el Láng D. István, a fesztivál sajtófelelőse az MTI-nek.
A nyitó napon Nagyszüleink hagyatéka címmel jászsági szokásokból és táncokból ad ízelítőt a Jászberényi Hagyományőrző Együttes, majd a Csángó Fesztivál zászlajának ünnepélyes felvonásával kezdetét veszi a látványos és szórakoztató kavalkád. A vasárnapig tartó fesztivál további napjain fellép többek között a BaHoRka énekegyüttes, a Zagyva Banda és a Besh O drom, láthatók és hallhatók majd a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő kategóriagyőztesei, valamint a rendezvény főszervezője, a Jászság Népi Együttes is.
A gyerek- és családi programok mellett moldvai, gyimesi, erdélyi, felvidéki hagyományőrzők, pálinka- és bormustra, szentmise, gasztronómiai különlegességek és tűzijáték várja a városlakókat és a Jászság központi településére látogatókat. A Csángó Fesztivál főszereplői a moldvai, gyimesi csángók, akik Somoskáról és Klézséről, Lészpedről, Bogdánfalváról, Trunkról, valamint Gyimesbükkről érkeznek. Az erdélyi, felvidéki, magyarországi csángók autentikus táncait, énekeit bemutató hagyományőrzők pedig olyan kistelepülésekről jönnek, mint Méra, Györgyfalva, Balázstelke, Magyarsülye, SzéPKEnyerűszentmárton, Magyarpalatka, Szásznagyvesszős, Nyárádselye, Magyarborzás, Ördöngősfüzes, Mezőkölpény, Nagyecsed, Magyarbőd.
A rendezvény hagyományos programelemeként szombaton a hetedik magyar-magyar konferenciát tartják, amelynek részvevői ezúttal a székely magyarság múltjával, jelenével és jövőjével foglalkoznak.
Ugyancsak a fesztivál kísérőprogramja a Jászság Népi Együttes megújult székházában vasárnap kezdődő nemzetközi táncház- és zenésztábor, amelynek táncos kedvű lakói magyarbődi, bonchidai és bálványoscsabai táncokat tanulhatnak, míg kezdő és haladó zenészei Bonchida, Magyarpalatka, Vajdaszentivány és Kalotaszeg zenei világával ismerkedhetnek. Az első Csángó Fesztivált 1991-ben rendezték Jászberényben.
Hirado.hu

24. TUSVÁNYOS
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro

KUTATÁSI JELENTÉS
Milyen kihívásokkal szembesül a csángó oktatási program?
2012 tavaszán és őszén terepkutatás történt Csángóföldön, mini-PISA-felmérést is végeztek a gyerekek körében. A legnagyobb gond a pedagógiai végzettséggel rendelkező tanárok alacsony száma és a körükben tapasztalható fluktuáció.
2012 tavaszán és őszén a Teleki László Alapítvány támogatásával és megrendelésére Csángóföldön, Kárpátalján és Vajdaságban felmérések készültek a szórványoktatás hatékonyságáról. A kutatást dr. Papp Z. Attila, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója vezette.
A kutatás eredményeit először 2013 januárjában az MTA TK Kisebbségkutató Intézetben, majd pedig áprilisban és novemberben tudományos konferenciákon mutatták be. Az alábbiakban a kutatási jelentés Csángóföldre vonatkozó megállapításait ismertetjük kivonatolva.
A jelentésből kiderül, a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen zajlott magyar oktatás, ezek közül 18 helyszínen az állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a gyerekek a magyar nyelvet. A iskolán kívüli foglalkozásokon részt vevő gyerekek száma 1700–1800 körüli, míg az állami oktatási rendszerben magyarul tanuló diákok száma kb. 1050 volt.
A kutatás keretében Csángóföldön interjúkat készítettek a csángó oktatási programban érintett szereplőkkel: pedagógusokkal, szülőkkel és diákokkal 2012 májusában (Lészpeden, Nagypatakon, Lujzikalagorban, Csík faluban és Pusztinán). A kutatók a programhoz kapcsolódó nehézségeket is próbálták feltárni.
Az oktatási program legnagyobb kihívásai:
a pedagógiai végzettséggel rendelkező tanárok alacsony száma, a tanárok körében tapasztalható fluktuáció és az utánpótlás kérdésének megoldatlansága.
Az oktatási felelőssel készített interjúból kiderült, hogy a programban 24 helyszínen oktató 47 pedagógus közül egyetlen személy rendelkezett magyar szakos tanári végzettséggel, illetve volt néhány középiskolai vagy felsőfokú óvónői/tanítónői képzettséggel rendelkező oktató. Ez nem csupán az oktatási program minőségét befolyásolja, hanem a magyarórák iskolai bevezetése esetén az oktatók számára hátrányt jelent, ha nem rendelkeznek pedagógiai végzettséggel – áll a kutatási jelentésben.
Előzmények
2012. január végén az oktatási programot működtető MCSMSZ vezetősége lemondott amiatt, hogy a mintegy 140 millió forintos éves költségvetésének felét biztosító magyar állami támogatást nem kapta meg. Döntésükhöz az is hozzájárult, hogy két magyarországi alapítvány - a budapesti Teleki László Alapítvány, illetve a budapesti Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) - Romániában egy újabb alapítványt szeretett volna létrehozni, és a moldvai magyar oktatás ügyére szánt magyar állami támogatást az MCSMSZ helyett a továbbiakban ez az új szervezet kapta volna. Mint kiderült, a Teleki László Alapítvány az azelőtti évben megbízást kapott a magyar államtól az MCSMSZ pénzügyi átvilágítására, mely során hiányosságokat tapasztaltak. A moldvai magyar oktatási program lebonyolításában presztízzsel és tapasztalattal rendelkező MCSMSZ védelmében több szervezet és magánszemély kiállt, végül a kialakult nyilatkozatháborúban a magyar kormány a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) kérte fel az oktatási program koordinálására. Az MCSMSZ-től 2012 februárjától vette át a Csángó Oktatási Program felügyeletét az RMPSZ. A lemondott vezetőség több tagja együttműködési megállapodást kötött az RMPSZ-szel. Először február-áprilisra szóló ideiglenes megbízatásról volt szó. Az átmenet sem volt botrányoktól mentes, egy „külsős válságmenedzser” vitatható döntéseket hozott, míg aztán Márton Attila lészpedi tanár lett az új oktatási felelős 2012 márciusától. 2012 májusában az RMPSZ mind a magyar kormány, mind a magyarországi magántámogatásokat a program számára becsatornázó AMMOA képviselőivel aláírta a megállapodást a program működtetéséről, és azóta is koordinálja az oktatási programot. Az utolsó nyilatkozat a témában: „Mi azt látjuk, hogy amióta az RMPSZ átvette a programot, a program bővült. Húsz-huszonöt százalékkal több gyerek vesz részt az oktatásban, négy új faluban tudtuk elindítani az oktatást. Olyanok, akik korábban kiléptek a programból és önállóan szervezték meg az oktatást, most visszaléptek a programba. Mindezt a korábbi költségek kétharmadából hozza ki az RMPSZ. Mindemellett ott van a megfelelő minőség-ellenőrzés és a magasabb szakmai színvonal, úgy, hogy a programban résztvevő oktatók is kiszámíthatóbb bérezéssel, magasabb jövedelemmel vesznek részt a programban. Ami a számokat illeti, két forrásból tevődik össze a program támogatása, és ebből tevődött össze korábban is. Az egyik, amit a magyar kormány ad, a másik a keresztszülői támogatások. Ez összesen eddig 150 millió forintot tett ki. Most 90 millió forintból tudunk több gyereket elérni, magasabb szakmai színvonal mellett.” (Répás Zsuzsanna, 2013 október.)
Probléma a magas fluktuáció
A 24 helyszínből a 2011/2012-es tanévben kilenc helyszínen tanítottak az előző tanévhez képest teljesen új pedagógusok, akik korábban vagy nem vettek részt az oktatási programban, vagy más helyszínen tanítottak, további négy helyszínen pedig a már több éve ott dolgozó pedagógusok mellé kerültek be új pedagógusok – derül ki a kutatásból. A 2012/2013-as tanév szintén nagymértékű fluktuációval indult, a helyszínek felén új pedagógusok (is) tanítottak.
Az interjúalanyok szerint a fluktuáció szorosan összefügg egyrészt azzal, hogy az oktatási programba bekerülő pedagógusok egy része nincs tisztában a helyi viszonyokkal, nincs felkészülve arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie Csángóföldön, és emiatt egy-két év után kilép a programból, vagy esetleg indulásból nem is tervez hosszabb távra, hanem rövidtávú tapasztalatszerzésként fogja fel az egészet. A szakképzettséggel rendelkező magyarországi oktatók számára pedig nagy nehézséget okoz a román nyelvtudás hiánya, hiszen enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik a gyerekekkel való kommunikáció azokban a falvakban, ahol a magyar nyelvet nem beszélik a megfelelő szinten.
A fluktuáció megszüntetése a pedagógus helyi közösségbe való beilleszkedése és „tanítói presztízsének” kivívása szempontjából is fontos. Akár évekbe is telhet, amíg a helyi közösség befogadja a tanárt, amíg sikerül a települési viszonylatban befolyással bíró személyekkel (polgármester, pap, iskolaigazgató) jól működő kapcsolatot kialakítania, ami sokszor kulcskérdése a helyi oktatási program megszervezésének és működtetésének.
A fluktuációt erősítik az egyenlőtlen lakhatási körülmények,
ugyanis míg egyes oktatási helyszíneken sikerült megfelelő feltételeket biztosítani az oktatók számára, más helyszíneken hiányoznak a legelemibb feltételek. A program hosszú távú sikeressége érdekében ezeket az egyenlőtlenségeket célszerű a lehetőségekhez mérten felszámolni, hiszen a gyengébb feltételeket kínáló települések kevésbé lesznek vonzóak a pedagógusok számára, ez pedig erősíti a fluktuációt – javasolják a kutatók.
A kutatási jelentés szerint az oktatási program felelőse pozitívumnak érzi, hogy a pénzügyi felügyelet átkerült a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez, szerinte ez csökkenti a pénzügyi egyenlőtlenségeket is, ami szintén az elégedetlenség, a feszültségek növekedéséhez járult hozzá, és a rendszerből való kilépés esélyét növelte. Az RMPSZ irányítása alatt a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a helyszínek fenntartása a pedagógusok számára egységesen kiutalt összegek alapján történik. A kutatók azonban azt tapasztalták, ezzel szemben több helyszínen nagy az elégedetlenség, ami több pedagógusnak a programból való kilépéséhez is vezethet – írják. A finanszírozás újragondolása során szükséges figyelembe venni az egyes helyszínek sajátosságaiból adódó különbségeket – javasolják.
A fluktuáció problémájának megoldására – a körülmények előzetes megismertetése és a különböző egyenlőtlenségek felszámolása mellett – két javaslat fogalmazódott meg a kutatási jelentés szerint: az oktatási programba bekerülő pedagógusokkal minimum két éves szerződést írnának alá, ami az évenkénti pedagóguscserét lenne hivatott kivédeni; ugyanakkor hosszú távon helyi, azaz csángóföldi pedagógusokra kellene támaszkodnia a programnak.
Kimaradás, elvándorlás, harc az iskolában
A belső kihívásokon túl még számos problémával kell szembenézniük a pedagógusoknak és az oktatási program működtetőinek. A gyerekek néha kimaradnak, a magyar órák gyakran ugyanis plusz áldozatvállalást jelentenek, hiszen reggel 7 órától, vagy délután, a tanórák után kerül sor ezekre. Probléma az elvándorlás is, ami a gyereklétszám csökkenését vonja maga után, sok szülő külföldön vállal munkát, majd kiköltözteti a nagyszülőket és gyerekeket is.
Az iskola és az ott oktató pedagógusok viszonyulása szinte minden helyszínen gondot okoz, különösen akkor, amikor a magyar órákat be szeretnék vinni az iskolába, iskolai fakultatív magyar nyelvórák formájában; minden új helyszínen meg kell vívni a harcot az iskolával – foglalja össze a kutatási jelentés.
Ott is, ahol normalizálódni látszik a helyzet, az iskolákkal kialakított egyensúly eléggé törékeny, sok esetben személyfüggő, valószínűleg még éveknek kell eltelniük, amíg ez a kérdés stabilizálódik – értékelik a csángóföldi helyzetet. Ha pedig a helyi közösség is negatívan viszonyul a magyar órákhoz, az befolyásolni képes a szülők hozzáállását, akik a megbélyegzésüktől való félelem miatt, illetve a konfliktusok elkerülése érdekében nem mernek érvényt szerezni akaratuknak.
12 pedagógus kérdőívet is kitöltött. Felük utalt arra, hogy a helyi hatóságok, a polgármester, iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni minden eszközzel a magyar nyelvoktatást, az állami iskolák részéről nagy ellenállás tapasztalható. Kommunikációs problémák vannak amiatt, hogy a szülők a gyerekekkel románul beszélnek a családban. Az oktatás fakultatív jellege a gyerekek érdeklődése, motivációja tekintetében mutatkozik hátráltató tényezőnek. Többen utaltak az anyagi-infrastrukturális feltételek hiányára is.
A pedagógiai vonatkozású kihívások közt megjelent a továbbképzések hiánya, illetve a tanárkollégákkal folytatott módszertani tapasztalatcserék hiánya, a tankönyvek hiánya, a tanterv és munkaterv hiánya (egy-egy személy említette ezeket). Az egyik pedagógus a nyelvoktatással kapcsolatos konkrétabb problémákat vázolt fel: a gyerekek figyelemzavara (ami szerinte a 40%-ot is eléri körükben), a magánhangzók kiejtésnek problémája, olvasási nehézségek. Egyik faluban megfogalmazódik a helyi állami iskola gyenge színvonala is problémaként, ami kétségkívül összefügg az előbbiekkel is, hiszen amennyiben a gyerekek alapvető olvasási-írási készségei hiányosak, az a magyar nyelv oktatásában is hátrány.
A gyerekek kompetenciái és a „pedagógiai hozzáadott érték”
A kutatók felmérték, a programban részvevő diákok milyen nyelvi kompetenciákkal rendelkeznek (szókincs, szövegértés), az oktatás hatékonyságát pedig a pedagógiai hozzáadott-érték meghatározásával mérték.
A kérdőív három részből tevődött össze: 1. szocio-demográfiai és egyéb háttéradatok (románul); 2. magyar nyelvismeretre, szövegértésre vonatkozó rész; 3. egy matematikai-logikai kompetenciát mérő rész (románul). Az összesített szövegértési és matematikai mutatókat a nemzetközi PISA tesztekhez hasonló módon összesítették. 25 faluban (26 helyszínen), összesen 470 tanulóval töltették ki a teszteket, ez a célcsoport mintegy 35 százalékát is kiteszi, így a hibahatár 95 százalékos megbízhatósági szinten +/-3,8 százalékpont.
A sztenderdizált szövegértési mutatók átlagainak települések szerinti vizsgálatából kiderül: Kostelek magasan kiemelkedik e téren a többi település közül, ezt pedig Csík, Magyarfalu, Frumósza és Somoska követi. (Kosteleken jó a magyar nyelvállapot, a falu történelmileg a Gyimesek része, egy időben Csíkszépvízhez tartozott, a magyar oktatás a Bákó megyei Ágas községhez csatolásakor szűnt csak meg. A faluban magyar misék is vannak - lásd bővebben itt.) A lista másik végén Nagypatak és Bahána található. A település mint változó önmagában 24,6 százalékban magyarázza a helyszíneken mért nyelvi szintek közötti különbségeket.
A magyar nyelvi kompetenciák közötti eltéréseket külső és belső tényezők befolyásolják. Előbbiek közé az iskolával szorosan össze nem függő kontextuális tényezőket sorolták (helyszínek magyar nyelvi állapota, gyerekek társadalmi nyelvhasználati szokásai, a gyerekek családi és szocio-ökonómiai háttere), utóbbiak közé pedig olyan tényezőket, mint az életkor, osztály, magyar nyelvtanulás ideje (hány éve tanul magyarul a gyerek), az iskolarendszerű és az azon kívüli magyar oktatásban való részvétel, a gyerekek önértékelése és jövőtervei.
A külső tényezők közül a nyelvi kompetenciaszint elsősorban a nyelvhasználati szokásokkal mutat szignifikáns kapcsolatot: a „csángós” nyelvhasználat (tehát ha a gyerek valamilyen szinten használja a csángó nyelvjárást a mindennapi kommunikáció során) mindhárom szövegértési feladat esetében a legerőteljesebb hatást fejti ki, e feladatok teljesítését pedig 10 százalékban magyarázza. Hasonlóképpen, 9 százalékban magyarázza a nyelvi kompetenciákat az ún. családiháttér-index (a saját könyvvel és számítógéppel rendelkező gyerekek pl. jobban teljesítettek, míg a külföldön dolgozó anyák gyerekei kevésbé jól).
A magyar nyelvi kompetenciákat az egyes települések szintjén 40%-ban magyarázza az, hogy hány éve van magyar képzés a faluban, illetve mekkora a magyarul beszélők aránya a településen, azaz milyen a falu nyelvállapota. Ám a magyar nyelvoktatás régisége egy adott településen nem képes a magyar nyelvi kompetenciákat erősíteni a gyerekek egyéni hozzájárulása nélkül, továbbá a képzés megerősödését egy-egy településen olyan kontextuális, de belső tényezők is hátráltathatják, mint a pedagógusi fluktuáció vagy belső konfliktusok. Ebből az is következik, hogy
egy adott képzés csak a helyi világba ágyazottan fejthet ki jótékony hatást,
a képzések önmagukban csak akkor lehetnek sikeresek, ha az iskola/képzés egyfajta magyar nyelvű kulturális-társadalmi helyszíné is válik a gyerekek számára – vonják le a kutatók a következtetést. Tehát olyan szakképzett pedagógusokra van szükség, akik valamilyen mértékben „kulturális menedzserként” is működnek, viszont csak kulturális menedzserként a pedagógusmunka nem lehet hatékony – javasolják a szakértők.
A kompetenciaszinteket külső és belső tényezők által meg nem magyarázott részét a szakirodalom pedagógiai hozzáadott értéknek (PHE) nevezi. Ez azt jelzi, hogy a szóban forgó tényezők alapján történő becslés szerint milyen szinten kellene az egyes diákoknak teljesíteni, és ehhez képest hogyan teljesítenek, azaz a pedagógusok mennyit tesznek hozzá/vesznek el az egyes helyszíneken a tényezők befolyásoló hatásához/hatásából. Az összesített – tehát belső és külső adottságokat egyaránt figyelembe vevő – modell keretében vizsgálva a pedagógiai hozzáadott értéket, a következő települések teljesítettek adottságaikhoz képest szignifikánsan jobban: Csíkfalu, Pokolpatak, Diószén, Forrófalva, Somoska, Lészped, Lujzikalagor, Frumósza, Diószeg, Lábnyik és Klézse. A teszt során rákérdeztek arra is, hogy a gyerekek hol szeretnének élni. A románul feltett kérdésre a gyerekek mintegy nyolc, az ugyanezt magyarul firtató kérdésre a tanulók mintegy 5 százaléka válaszolta azt, hogy Magyarországon szeretne élni. Azok a gyerekek, akik Magyarországot jelölték meg, rendszerint magasabb magyar nyelvi kompetenciaszinttel rendelkeznek.
A kutatók további javaslatai
A magyarórákat minél inkább integrálni kell a közoktatási rendszerbe. Ugyanakkor ez a törekvés nem kell, hogy kizárólagos legyen, hiszen egyes helyszíneken elképzelhető, hogy a civil forma megfelelőbb keretet ad a képzéseknek, illetve több helyszínen az állami iskola vezetősége és/vagy az egyház ellenséges megnyilvánulása miatt ez nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az oktatás helyszíneit vonzóbbá kell tenni; nemcsak a képzések minőségére hatna ki, hanem általában a magyar nyelv és a magyarsághoz való tartozás presztízsét növelné, ha felújított termekben, épületekben zajlanának a képzések – vélik a kutatók.
Sok gyereknek a magyar nyelv gyakorlatilag idegen nyelv, ezért oktatása speciális pedagógiai módszertant igényelne.
A szülőket is be kellene vonni a képzésekbe, így hatékonyabban lehetne az asszimilációs folyamatokat ellensúlyozni. Minden tanév végén valamilyen bizonyítványt, „magyar diplomát”, a magyarsághoz tartozást sugalló kis emléket lehetne átadni – javasolják.
Közös táborokat lehetne szervezni tömbben és szórványban élő fiataloknak, ami által valamiféle magyar szolidaritás is kialakulhatna, valamint a tömbben élők államnyelvi kompetenciáit és a szórványhelyzetben lévő fiatalok magyar nyelvtudását lehetne erősíteni.
A gyerekeket motiválni kellene a magyar órákon való folyamatos részvételre, pl. egy ösztöndíjprogram révén, amely a foglalkozásokon való részvételt és a nyelvi kompetenciák fejlődését honorálná.
Végül javasolják a programban részt vevő gyerekek nyelvi szintjének rendszeres mérését, amelyet évente legalább két időpontban (egy bemeneti és kimeneti időpontban, mert ez által a program hatékonyságáról is pontosabb képünk lenne, és ez nagy támogatás lehetne az ott zajló pedagógiai munkának is. „Lehet is és kell is ilyen méréseket végezni, hiszen csak így adunk esélyt arra, hogy képet kapjunk az oktatás hatékonyságáról, egyszersmind a közpénzek felhasználásáról” – áll a kutatási jelentésben.
A kutatási jelentés eljutott nemcsak a Telekihez, hanem az RMPSZ-hez és a csángóföldi pedagógusokhoz is, és tervben van az eredmények részletes bemutatása és közös kiértékelése. Minden mérésnek akkor van értelme, ha az érintettekkel át lehet beszélni – közölte kérdésünkre Papp Z. Attila. Mint mondta, szóbeli ígéret van arra nézve, hogy a kompetenciaméréseket rendszeresítsék, bár még konkrét megbízás erre nincs. 2013 őszén a magyar kormány Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma képviselőivel is végigbeszélték a javaslatokat – közölte a kutató. A kutatási eredményeket hamarosan egy szakfolyóiratban is publikálják.
Transindex.ro

Ezek a csángó oktatási program buktatói
Nincsenek magyar szakos tanárok, nagy a fluktuáció a pedagógusok körében, egyes helyszíneken hiányoznak a legelemibb oktatási feltételek, máshol a helyi hatóságok, az iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást – a Csángó Oktatási Program legfontosabb buktatói.
Mindezekre az a jelentés világított rá, amelyet egy Csángóföldön készített felmérés alapján állított össze az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete. A kutatást Papp Z. Attila, az intézet igazgatója vezette.
A terepkutatás keretében Csángóföldön mini-PISA-felmérést is végeztek a gyerekek körében, Lészpeden, Nagypatakon, Lujzikalagorban, Csík faluban és Pusztinán pedig interjúkat készítettek a csángó oktatási programban érintett szereplőkkel: pedagógusokkal, szülőkkel és diákokkal.
Egyetlen magyar szakot végzett tanár
A jelentésből kiderül, a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen zajlott magyar oktatás, ezek közül 18 helyszínen állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a gyermekek a magyar nyelvet. A iskolán kívüli foglalkozásokon részt vevő gyerekek száma 1700–1800 körüli, míg az állami oktatási rendszerben magyarul tanuló diákok száma 1050 volt.
Az oktatási felelőssel készített interjúból kiderült, hogy a programban 24 helyszínen oktató 47 pedagógus közül csupán egyetlen személy rendelkezett magyar szakos tanári végzettséggel, illetve volt néhány középiskolai vagy felsőfokú óvónői/tanítónői képzettséggel rendelkező oktató. Ez nem csupán az oktatási program minőségét befolyásolta, hanem a magyarórák iskolai bevezetése esetén az oktatók számára komoly hátrányt jelent, ha nem rendelkeznek pedagógiai végzettséggel – olvasható a jelentésben.
Elvándorló pedagógusok
A 24 helyszínből a 2011/2012-es tanévben kilenc helyszínen tanítottak az előző tanévhez képest teljesen új pedagógusok, akik korábban vagy nem vettek részt az oktatási programban, vagy más helyszínen tanítottak, további négy helyszínen pedig a már több éve ott dolgozó pedagógusok mellé kerültek be új pedagógusok. A 2012/2013-as tanév szintén nagymértékű fluktuációval indult, a helyszínek felén új pedagógusok is tanítottak.
Az interjúalanyok szerint a fluktuáció szorosan összefügg azzal, hogy az oktatási programba bekerülő pedagógusok egy része nincs tisztában a helyi viszonyokkal, nincs felkészülve arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie, emiatt egy-két év után kilép a programból, vagy esetleg rövidtávú tapasztalatszerzésként fogja fel az egészet. A szakképzettséggel rendelkező magyarországi oktatók számára nagy nehézséget okoz a román nyelvtudás hiánya, hiszen enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik a gyerekekkel való kommunikáció azokban a falvakban, ahol a magyar nyelvet nem beszélik a megfelelő szinten.
A fluktuáció megszüntetése a pedagógus helyi közösségbe való beilleszkedése és „tanítói presztízsének” kivívása szempontjából is fontos. Akár évekbe is telhet, amíg a helyi közösség befogadja a tanárt, amíg sikerül a települési viszonylatban befolyással bíró személyekkel (polgármester, pap, iskolaigazgató) jó kapcsolatot kialakítania.
A fluktuáció problémájának megoldására két javaslat is megfogalmazódott: egyrészt az oktatási programba bekerülő pedagógusokkal minimum két éves szerződést írnának alá, másrészt hosszú távon helyi, azaz csángóföldi pedagógusokra kellene támaszkodnia a programnak.
Pénzügyi felügyelet
Míg egyes oktatási helyszíneken sikerült megfelelő feltételeket biztosítani az oktatók számára, más helyszíneken hiányoznak a legelemibb feltételek. Ezeket az egyenlőtlenségeket célszerű lenne felszámolni, hiszen a gyengébb feltételeket kínáló települések kevésbé lesznek vonzóak a pedagógusok számára.
Előrehaladásként értékelhető viszont a jelentés szerint az, hogy a pénzügyi felügyelet átkerült a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez (RMPSZ), ami csökkenti a pénzügyi egyenlőtlenségeket is. Az RMPSZ irányítása alatt a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a helyszínek fenntartása a pedagógusok számára egységesen kiutalt összegek alapján történik. A kutatók viszont azt tapasztalták, ezzel szemben néhány helyszínen nagy az elégedetlenség, ezért szükséges lenne figyelembe venni az egyes helyszínek sajátosságaiból adódó különbségeket.
Hatósági ellenállás
A pedagógusoknak és az oktatási program működtetőinek számos problémával kell szembenézniük. A gyerekek néha kimaradnak, a magyar órák gyakran ugyanis plusz áldozatvállalást jelentenek, hiszen reggel 7 órától, vagy délután, a tanórák után kerül sor ezekre.
Az iskola és az ott oktató pedagógusok viszonyulása szinte minden helyszínen gondot okoz, különösen akkor, amikor a magyar órákat be szeretnék vinni az iskolába, iskolai fakultatív magyar nyelvórák formájában. Ott is, ahol ilyen szempontból normalizálódni látszik a helyzet, az iskolákkal kialakított egyensúly eléggé törékeny, személyfüggő. Ha pedig a helyi közösség is negatívan viszonyul a magyar órákhoz, az befolyásolja a szülők hozzáállását, akik a megbélyegzésüktől való félelem miatt, illetve a konfliktusok elkerülése érdekében nem mernek érvényt szerezni akaratuknak.
A helyi hatóságok, a polgármester, iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást, az állami iskolák részéről nagy ellenállás tapasztalható. Kommunikációs problémák vannak amiatt, hogy a szülők a gyerekekkel románul beszélnek a családban. A pedagógiai vonatkozású kihívások közt megjelent a továbbképzések, a tanárkollégákkal folytatott módszertani tapasztalatcserék, a tankönyvek, a tanterv és munkaterv hiánya.
Hol élnének a csángó gyermekek?
A kutatók kérdőíveken mérték fel a szocio-demográfiai és egyéb háttéradatokat, a magyar nyelvismeretet, szövegértést, a kérdőív tartalmazott egy matematikai-logikai kompetenciát mérő részt is. 25 faluban, összesen 470 tanulóval töltették ki a teszteket, ez a célcsoport mintegy 35 százalékát is kiteszi, így a hibahatár 95 százalékos megbízhatósági szinten +/-3,8 százalékpont.
A vizsgálatából kiderül: Kostelek magasan kiemelkedik e téren a többi település közül, ezt pedig Csík, Magyarfalu, Frumósza és Somoska követi. Kosteleken jó a magyar nyelvállapot, a falu történelmileg a Gyimesek része, egy időben Csíkszépvízhez tartozott, a magyar oktatás a Bákó megyei Ágas községhez csatolásakor szűnt csak meg. A faluban magyar misék is vannak.A lista túlsó végén Nagypatak és Bahána található.
A magyar nyelvi kompetenciákat az egyes települések szintjén negyven százalékban magyarázza az, hogy hány éve van magyar képzés a faluban, milyen a falu nyelvállapota. Ám a magyar nyelvoktatás régisége egy adott településen nem képes a magyar nyelvi kompetenciákat erősíteni a gyerekek egyéni hozzájárulása nélkül, a képzések akkor lehetnek sikeresek, ha az iskola/képzés egyfajta magyar nyelvű kulturális-társadalmi helyszínévé is válik a gyermekek számára.
A teszt során rákérdeztek arra is, hogy a gyerekek hol szeretnének élni. A románul feltett kérdésre a gyerekek mintegy nyolc, az ugyanezt magyarul firtató kérdésre a tanulók mintegy 5 százaléka válaszolta azt, hogy Magyarországon szeretne élni. Azok a gyerekek, akik Magyarországot jelölték meg, rendszerint magasabb magyar nyelvi kompetenciaszinttel rendelkeznek.
Javaslatok
A magyarórákat minél inkább integrálni kell a közoktatási rendszerbe. Ugyanakkor ez a törekvés nem lehet kizárólagos, hiszen egyes helyszíneken elképzelhető, hogy a civil forma megfelelőbb keretet ad a képzéseknek, illetve több helyszínen az állami iskola vezetősége és/vagy az egyház ellenséges megnyilvánulása miatt ez nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az oktatás helyszíneit vonzóbb kell tenni. A magyar nyelv és a magyarsághoz való tartozás presztízsét növelné, ha felújított termekben, épületekben zajlanának a képzések. Sok gyereknek a magyar nyelv gyakorlatilag idegen nyelv, ezért oktatása speciális pedagógiai módszertant igényelne.
A szülőket is be kellene vonni a képzésekbe, így hatékonyabban lehetne az asszimilációs folyamatokat ellensúlyozni. Minden tanév végén valamilyen bizonyítványt, „magyar diplomát”, a magyarsághoz tartozást sugalló kis emléket lehetne átadni – javasolják a vizsgálódást végzők.
Közös táborokat lehetne szervezni tömbben és szórványban élő fiataloknak, ami által valamiféle magyar szolidaritás is kialakulhatna. A gyerekeket motiválni kellene a magyar órákon való folyamatos részvételre, például ösztöndíjprogram révén, amely a foglalkozásokon való részvételt és a nyelvi kompetenciák fejlődését honorálná.
B T.
maszol.ro,

Ápolják a nemzeti összetartozást – Csángó bál Budapesten
„A nemzeti összetartozás ápolása mindannyiunk feladata, megőrzéséhez ragaszkodnunk kell” – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a budapesti Csángó bál szombat esti megnyitóján a Petőfi Csarnokban.
Hozzátette: az idén 18. alkalommal megszervezett Csángó bál egyszerre jelenti a felszabaduló öröm érzését és a nemzetszolgálat fogalmát.
A Csángó bált a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szövetség szervezte. A közönséget a bejáratnál vendégváró pálinkával és kaláccsal kínálták, zenével, tánccal fogadták.
A színpadon a lakodalmas hagyományokat jól ismerő gyimesi és moldvai idős hagyományőrzők, fiatalok és gyerekek – Kicsi Kóta Károly, Antal Tibor, Hodorog András, Legedi László István, Roman Ștefan, Chiriac Gheorghe, Benke Róbert, Benke Viktor, Nyisztor Ilona, a Zerkula Zenekar, zenészek Pusztinából, Klézséből, Lészpedről, Külsőrekecsinből, Somoskáról, Gyimesből, Setétpatakáról és Kóstelekről – mutatták be a csángók lakodalmas szokásait.
A műsorban fellépett a Kossuth-díjas Berecz András, Petrás Mária, Dresch Dudás Mihály, Tintér Gabriella, valamint a magyarországi csángó muzsikát játszó zenekarok közül a Berka Együttes, a Fanfara Complexa, a Tatros Együttes, a Somos Együttes, a Szigony Együttes és a Zurgó Együttes. A színpadi műsort idén is több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követték.
A Csángó bál keretében nyitották meg a Petőfi Csarnokban az Ádám Gyula csíkszeredai fotográfus munkáiból összeállított kiállítást is. A Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa gyimesi és csángó életképeket, a csángómagyarok mindennapjait bemutató képeit tárta a közönség elé.
A Csángó bál szervezői a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra kívánják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, illetve felemelkedését célzó erőfeszítésekhez. A bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök.
Krónika (Kolozsvár),

Csoportosan tettek magyar állampolgári esküt csángó magyarok
Csoportosan tettek magyar állampolgári esküt a csíkszeredai főkonzulátuson a lészpedi csángó magyarok. A magyarságuk megtartását segíti az a magyar nyelvi program is, amelyet a kormány indított. Meghatódva léptek ki a teremből a lészpediek kezükben a honosítási okirattal. A csángó magyarok között nagy az érdeklődés, Lészpeden a magyar állampolgárságot kértek száma túllépte a kétszázat – mondta el Márton Attila, lészpedi tanító, aki szerint a moldvai magyarok számíthatnak a magyar oktatókra mind az állampolgári kérvények összeállításában, érvényre juttatásában, mind a regisztrációban.
A csíkszeredai konzulátuson nem csökken az érdeklődés sem a könnyített honosítási kérelmek számát, sem a választói névjegyzékbe való felvételt kérvényezők tekintetében.
hirado.hu – Kossuth Rádió Krónika
Erdély.ma,

Moldvai csángókat tanító pedagógusok Lakiteleken
Másodszor tartanak a moldvai csángók magyar falvaiban élő és dolgozó pedagógusoknak továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskolán.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke csütörtökön a népfőiskolán tartott köszöntőjében hangsúlyozta: rendkívül nagy felelősség, de egyúttal óriási lehetőség is a moldvai csángó magyarok gyermekeinek magyar nyelvre tanítása. Az ott élő magyar családok éppen csak megértik a magyar szót, a történelmi múlttal, a vallással kell felébreszteni bennük, hogy hova is tartoznak – fogalmazott. Az Országgyűlés alelnöke szerint a moldvai magyar többségű falvakban a történelmi múlttal, a mai nehézségekkel szembesülve, bizonytalanságban élnek a csángó magyar családok. A pedagógusokat arra kérte, hogy segítsenek a helyi értéktár felmérésében. Szólt arról, hogy a Lakiteleki Népfőiskola ebben az évben a moldvai, a gyimesi és a szórványban élő csángók részére kollégiumot szervez. Lezsák fontos előrelépésnek nevezte, hogy a moldvai Bákó településen népfőiskola alapítását tervezik a Kárpát-medencei hálózat keretében.
A vendégek Bahána, Bogdánfalva, Buda, Csík, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Gajdár, Kostelek, Külsőrekecsin, Lábnik, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Trunk, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a kedden záruló rendezvényre.
A Lészpedről érkezett Márton Attila programkoordinátor elmondta: 27 helyszínen 43 tanító mintegy 2200 gyerekkel foglalkozik. Fontosnak nevezte, hogy 2013 után idén is tart továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola számukra. Hozzátette: a nagyszülők egymás között az archaikus magyar nyelvet használják, sőt, gyermekeikkel is magyarul beszélnek, az unokák azonban többnyire románul beszélnek egymás között. A magyartanítás hatására egyre több fiatal magyarul beszél a másikkal, sőt, lehetőségük van Csíkszeredában magyarul továbbtanulni – tette hozzá. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emléket állítottak a moldvai Lészpeden két névtelen hősnek
A moldvai Lészpeden Csoma Gergely szobrászművész bronzból domborművet készített Fazekas József és Puskás Anna emlékére, akik sokat tettek a magyarságért, a csángó gyermekek taníttatásáért, illetve a csodálatos népdalkincs megőrzéséért, és továbbéléséért.
Benkei Ildikó az alkotóval, Csoma Gergellyel szobrászművésszel beszélgetett. A művész elmondta, hogy a moldvai világ tele van névtelen hősökkel, ilyen volt Fazekas József és Puskás Anna is. Hozzátette, hogy a Lészpedi Magyar Ház falán felavatott bronz dombormű a Győri Apáczai Csere János főiskolai kar, és a Fiatalok a Moldvai Csángókért Alapítvány anyagi támogatásával készülhetett el.
Csoma Gergely, aki személyesen ismerte Fazekas Józsefet és Puskás Annát, elmondta, hogy a ’90-es évek elején Józsi bácsi dacolva az ortodox egyház, és a rendőrség megfélemlítéseivel, a gyermekeket az udvarára gyűjtötte, ahol naponta énekekre, magyar nyelvre, és az alapvető higiéniai szabályokra tanította őket.
Puskás Annának, a nagy tudású lészpedi énekesasszonynak, aki Lészped és környékének az összes dalát ismerte, Márton Attila tanár javaslatára állított emléket a kettős dombormű által – magyarázta Csoma. Ezt követően Csoma Sándor arról a rettenetes félelemről beszélt, ami még mindig jelen van Moldvában, és amiért csak nagyon kevés ember meri vállalni azt a megpróbáltatást, hogy kiálljon a magyar érdekekért. „Ők még gyengék, még félnek, és a gyengék mellé kell állni, mert egyszer ők is rádöbbennek, hogy honnét származnak, és miért kell éljenek, azt kell elérjük, hogy a fiatalok vállalják ezt a szép nyelvet, ami a miénk” – fogalmazott a művész a beszélgetés végén.
Kossuth Rádió, Erdély.ma