Fejlesztenék a Csángó Rádiót
A földfelszíni sugárzásban látja a Csángó Rádió bővítését Lőrincz Celesztin, a rádió létrehozója, aki pénteken a Kossuth Rádió műsorainak vendége volt.
A jelenleg interneten elérhető rádió főszerkesztője – aki Jónás István, a Magyar Rádió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója meghívására érkezett Budapestre – az MTI-nek elmondta: a földi sugárzás kialakításához Csángóföldön 100 kilométeres körzetet lefedve mintegy százezer euróra lenne szükség.
Azt szeretnék, hogy minél több csángó településre jusson el a rádió adása – mondta Lőrincz Celesztin, aki reményét fejezte ki, hogy a jövő évben a jelenlegi infrastrukturális feltételeket tudják majd fejleszteni. Megjegyezte: a frekvencia elnyerését nagyban segítené ha a jogszabályi környezet megváltozna, és a kulturális, kisebbségi rádióadókra más adószabályok vonatkoznának. Ebben az esetben könnyebben tudnának fejlesztéseket megvalósítani és frekvenciát kialakítani – jelezte.
Stúdió a családi házban
A moldvai csángók első rádiója 2009. november 14-én kezdte meg adását abban a környezetben, ahol egyre ritkább a magyar szó. Azóta szerte a világon mindenütt hallgatják az interneten, és hallgatóinak száma jóval meghaladja a 300 ezret. Jelenleg hét munkatárs dolgozik, a rádiót alapvetően adományokból tartják fenn.
A rádió éjjel-nappal, a nap 24 órájában sugároz, így a világ bármely részén a helyi idők szerinti legkedvezőbb időpontokban hallgatható. A Csángó Rádió műsoridejének több mint felét a csángó népzene közvetítése teszi ki, de rendszeresen beszámol a moldvai csángók jeles eseményeiről is. Pozitív visszajelzések érkeztek többek között a Svédországban, Olaszországban, Ausztráliában és Izraelben élő magyaroktól.
A csíkfalui családi ház egyik szobájában kialakított stúdió a Moldvába látogató turisták kedvelt célpontja lett. Lőrinc Celesztin – akit 2011-ben a Magyar Újságírók Közössége Lant és Toll díjban részesített – a nap folyamán a Kossuth Rádió stúdióiban részese lehetett a közszolgálati adó népszerű műsorainak, így a Krónika, a Napközben, a Közelről készítésének.
Csángó Fesztivál Jászberényben
Amint arról korábban már beszámoltunk, keddtől vasárnapig tartották meg 24. alkalommal a hagyományos Csángó Fesztivált Jászberényben. A fesztivál főszereplői a gyimesi és moldvai csángók, akik Gyimesfelsőlokról, Gyimesközéplokról, Setétpatakáról és Csinódról, illetve Somoskáról, Klézséről, Pusztináról Lészpedről érkeztek a magyarországi településre.
Az erdélyi, felvidéki, magyarországi hagyományőrzők olyan kistelepülésekről érkeztek, mint Györgyfalva, Szucság, Türe, Budatelke, Magyarpalatka, Vesszős, Sülye, Vajdaszentivány, Nyárádselye, Bag, Elek, Ördöngősfüzes, Nagyecsed és Magyarbőd.
Krónika (Kolozsvár)

Közel 1000 fontot gyűjtött a londoni magyarság a csángó magyar gyermekekért
2014. augusztus 3-án a londoni Szent István Házban az Egy nap a csángókért jótékonysági nap keretében 960 ₤ adomány gyűlt össze a Lészpedi Oktatási Központ fenntartására, a moldvai csángó magyar nyelvoktatás megerősítésére. Az adománygyűjtő rendezvény a Londoni Magyar Főlelkészség, az Angliai Római Katolikus Magyarok Egyesülete, valamint a Magyarok Angliai Országos Szövetsége támogatásával, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Program angliai munkatársainak szervezésével és közreműködésével valósult meg, több mint két hónapos előkészítő munka után.
A program délelőtt szentmisével indult, melynek perselypénzét Csicsó János főlelkész és a gyülekezet adományként ajánlotta fel. A misét finom, magyaros ebéd követte, ennek bevétele az ARKME jóvoltából szintén az adomány összegét gyarapította.
A rendezvény alapötlete az volt, hogy a londoni magyarság a minden korosztályt megmozgató színes programokon keresztül közelebb kerülhessen Csángóföldhöz, megismerhesse az ottani kultúrát, tradíciót és körülményeket, különös tekintettel Lészpedre. Ezért délután 13 órától, míg a gyermekek a kézműves sarokban mártottak gyertyát, írtak mézeskalácsot, addig a Moldvai Csángómagyar Oktatási Központ önkéntesei, Tanczár Gergely és Tremmel Ákos adtak elő a csángók eredetéről, mindennapjairól, nyelvállapotuk érdekességeiről, valamint a programon belüli munkájukról és gazdag élményeikről.
Bemutatták jelenlegi bázisuk, a Lészpedi Oktatási Központ működését, elmagyarázták annak stratégiai szerepét, fenntartásának elengedhetetlen fontosságát, személyes jelenlétükkel pedig hitelesítették, hogy az adomány biztos kézbe, jó helyre kerül.
Az előadást csángó guzsalyas követte, moldvai népdalok hangzottak el Csige Ildikó remek előadásában, majd Nagy Péterrel, a londoni magyar néptánccsoport egyik mozgatórugójával közösen mutatták be a moldvai és gyimesi népzene főbb hangszereit, különböző típusú furulyákat és az ütőgardont. A közönséget is megmozgatták, a Mindszenty-teremben összegyűlt gyermekek és felnőttek közösen fakadtak csángó népdalokra.
Természetesen a tánc sem maradt el, az éneklés után Herman Imre és Panka néptáncoktatók vezetésével élő zenére 3-tól 60 éves korig ropták a páros és körtáncokat. Az öves, a kecskés, a hoina, az ördög útja és a pálmácska közben a hangulat igazán a tetőfokára hágott.
A nemes célért összefogó, közel 80 fős londoni közönség rengeteg szép élménnyel és azzal a felemelő gondolattal távozhatott e vasárnapról, hogy a Lészpedi Oktatási Központ jóvoltukból legalább fél évig biztonságban van. Köszönünk minden egyes felajánlást!
Gyolcsos Mária
nemzetiregiszter.hu, Erdély.ma

A Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad
Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség Kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára csütörtökön részt vett a 13. Partiumi Magyar Napok Rendezvényein, ahol a szatmári magyarság céljairól egyeztetett az RMDSZ megyei vezetőivel és rész vett a partiumi fiatal magyar orvosok találkozóján - írja közleményében a Miniszterelnökség.
Most van itt a mi időnk - mondta köszöntő beszédében Latorcai Csaba, aki szerint vállalva a Magyarország Alaptörvényében is rögzített egymás iránti kölcsönös felelősségünket, közös erőfeszítéssel tehetjük egyre egészségesebbé, gazdagabbá és örömtelibbé Kárpát-medencei és azon kívüli magyar közösségeink életét.
A helyettes államtitkár szerint jóleső érzéssel és jogos önbecsüléssel mondhatjuk ki, hogy a 13. Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad. A rendezvény sikerét megalapozta a civil szervezetek és az egyházak összefogása, továbbá a Magyar Kormány anyagi támogatása. Latorcai Csaba reményét fejezte ki, hogy a magyar közösségek még számtalan hasonló rendezvényen ünneplik majd összetartozásunkat, közösen elért sikereinket, valóra váltott reményeinket Szatmárnémetitől, Sepsiszentgyörgyön át Lészpedig, és Felsőpulyától, Kassán, Ungváron és Budapesten át Szabadkáig az új évezredben.
orientpress.hu -

Potápi Árpád Lészpedre látogatott
Október 18-án, szombaton Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár és dr. Edvi Péter, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat alapító elnöke nem hivatalos látogatás keretében ellátogattak a moldvai Lészpedre. A lészpedi elemi iskolában Márton Attila lészpedi Bilibók Jenő pusztinai tanítók fogadták a küldöttséget. A tanítók megmutatták a régi „magyar iskolát", ahonnan átmentek a „nagy” iskolába is, ahol a csupasz falakon egyelőre csak az aktuális tanév három rendezvényéről árulkodnak képek. A kellemes hangulatban zajló látogatás Rácsilában, a nemrégiben saját erőből kialakított kis magyar oktatási központban folytatódott.
Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár meggyőződése, hogy több ilyen és hasonló iskolát kell kialakítani Moldvában, hogy az oktatók még eredményesebben dolgozhassanak, és ebben a pedagógusok aktív segítségére is számít. Úgy gondolja, hogy az elképzelést és az oktatási programot magasabb szintre kell emelni, annak érdekében, hogy ne csak amolyan tűzoltás és szélmalomharc legyen, hanem egy olyan erős program, ami nem csak, hogy a jelenlegi nyelvi állapotokat képes megőrizni, hanem akár a kétnyelvű iskolázást is lehetővé teszi.
Távozáskor a tanítók egy olyan dossziét adtak át az államtitkárnak, amely tartalmazza az oktatási helyszínek listáját, az oktatók és hagyományőrzők elérhetőségeit, illetve a tervezett elvárásokat és feladataikat. A pedagógusok átnyújtották az AMMOA és KEMCSE hivatalos levelét is, amelyben egy hivatalos találkozóra invitálják Potápi Árpádot.
Márton Attila lészpedi tanító
AMMOA: Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány
KEMCSE: Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület
Erdély.ma

Újra otthon lenni a Kárpát-medencében – Interjú Grezsa István miniszteri biztossal
Az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Grezsa István a magyar kormány által idén útjára indított Petőfi Sándor-program kapcsán. A miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa elmondta, mivel a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is, a program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása.
– Valószínűleg lehetetlen minden egyes szórványtelepülésre segítőket küldeni. Mi alapján dőlt el, hogy hová irányítanak kiküldötteket, megbízottakat?
– A 2013-ban a nyugati diaszpóra támogatására elindított Kőrösi Csoma Sándor-programmal párhuzamosan indította el ez év március 15-én a nemzetpolitikai államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének országaiba ötven magyar fiatalt küldtünk ki. Egy augusztus eleji egyhetes oktatási szakaszt követően, amelyen az államtitkárság munkatársai, illetve külhoni és magyarországi meghívott előadók tartottak előadásokat többek között a szórványgondozásról és a célországok magyarságáról, az ösztöndíjasok egy része augusztus 15-én már meg is érkezett a célhelyszínre, másik részük szeptember 1-jén kezdi meg a munkáját.
A céltelepülések köre úgy alakult ki, hogy felvettük a kapcsolatot az érintett országok magyar szervezeteivel, az egyházakkal és az oktatási intézményekkel, hogy jelöljék meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek ösztöndíjasaink. A hosszas, minden részletre kiterjedő egyeztetés eredményeképpen Felvidéken 8, Délvidéken (Szerbiában) 5, Horvátországban 2, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, Macedóniában, Dél-Lengyelországban és Csehországban 1-1, Ausztriában 4, Kárpátalján 4, Románia – Moldva, Erdély, Partium és Bánság – szórványközösségeiben pedig 22 ösztöndíjas fog kilenc hónapon keresztül tevékenykedni. Hasonlóképpen a Kőrösi Csoma Sándor-programhoz itt is kértük a fogadó szervezeteket, hogy jelöljenek ki mentorokat, akik koordinálják az ösztöndíjasok munkáját.
S ami még nagyon fontos: a fogadó szervezetekre anyagi teher nem hárul. Az ösztöndíjasok havonta kapják az ösztöndíjukat, illetve a szállás- és utazási költség térítésére szolgáló ellátmányi keretet.
– Említette, hogy Romániába 22 ösztöndíjas érkezik. Pontosan hová jöttek és honnan?
– Huszonkét ösztöndíjasunk Romániában Lészpeden, Szászrégenben, Gyulafehérváron, Csicsókeresztúron, Válaszúton, Szamosújváron, Zsobokon, Lupényban, Vízaknán, Nagysármáson, Segesváron, Fogarason, Resicabányán, Medgyesen, Déván, Temesváron, Nagyszalontán és Nagybányán tevékenykedik majd. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól érkeznek – többek között Kárpátaljáról is –, és bizony nem egy van közülük, aki először lép erre a vidékre.
– Melyek voltak a jelentkezés feltételei?
– A pályázati kiírást a nemzeti regiszter honlapján (www.nemzetiregiszter.hu) tettük közzé március 15-én, és a médián keresztül igen nagy hangsúlyt fektettünk a kiírás hírüladására. Az eredmény nem is maradt el: az április 15-ei benyújtási határidőig összesen 168 pályázat érkezett, és a pályázók között sok külhoni származású fiatal is szerepelt. Pályázó lehetett az a 20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel, emellett kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vett.
Az alkalmasnak tartott pályázókat az államtitkárság munkatársaiból álló bizottság személyesen hallgatta meg egy interjú keretén belül. E kettő: a benyújtott pályázati anyag és az interjúk eredménye alapján választottuk ki azt az 50 személyt, akiket május 7-én nyertesekként értesítettünk az eredményről. Sok pedagógus: óvónő, tanítónő, magyar- és történelemtanár, de cserkész, pályázatíráshoz értő, néprajzos, népzenész, néptáncos és számos más, elvárt kompetenciákkal rendelkező szakember van közöttük. Külön öröm számunkra, hogy az 50 Petőfi Sándor-ösztöndíjas közül 18-an nem anyaországiak – közülük 9-en erdélyiek. Kifejezett célunk volt ugyanis, hogy például a kárpátaljai pályázó Erdélybe, a felvidéki pedig Délvidékre kerüljön, és így tovább, hiszen azáltal, hogy kilenc hónapot egy másik elcsatolt területen töltenek, kölcsönösen felfedezik, milyen sokszínű nemzet tagjai vagyunk.
Ösztöndíjasaink mindegyike tisztában van azzal, hogy Magyarországot, a kormányzatot, és minden magyart képviselnek, aki a csonka anyaországban él, ez pedig rendkívül nagy felelősség, egyúttal büszkeség is. Emellett éppoly nagy lehetőség és esély, hiszen az ösztöndíjas abban a nemzetépítő munkában vesz részt, amelyet Magyarország kormánya a nemzeti újjászületés érdekében végez.
– Az Erdélyben, azon belül pedig a Székelyföldön élők is nagy várakozással tekintenek a program elé, hiszen részt vesz számos itt élő vagy innen elszármazott ösztöndíjas – köztük e sorok írója is. Kik ők és hol teljesítenek majd szolgálatot?
– A gyergyóalfalvi Gál Veronika a délvidéki Hertelendyfalván, a zetelaki Miklós Tünde önnel együtt Bécsben, Bokor Csongor Sepsiszentgyörgyről Fogarason, Gelei Botond Árkosról a kárpátaljai Karácsfalván, Horváth Ida Temesvárról szülővárosában, a nagyszalontai Patócs Júlia és a szászrégeni születésű Rád András László úgyszintén, míg a Bákóban született Bogdán Tibor Nagybánya magyar közösségeinek munkáját segíti majd. Az ösztöndíjasainkról, a fogadó szervezetekről, a programról és a teljesített szolgálat konkrét eredményeiről a www.petofiprogram.hu oldalon lehet tájékozódni.
– Mindamellett, hogy az ösztöndíjasok segítik a fogadó szervezetek munkáját, mi a Petőfi Sándor-program alapvető célja?
– A magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy, a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is. A Petőfi Sándor-program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása. Az 50 ösztöndíjast azért küldjük kifejezetten szórványterületekre, mert ott látjuk a legnagyobb veszélyét a magyar identitás teljes elveszítésének. Ennek megőrzése szempontjából Trianon óta ezek a közösségek vannak a legnehezebb helyzetben.
Lassan egy évszázada a többség szorításában élnek, mégis megőriztek valamit abból, ami nemzeti önazonosságtudatot jelent: ilyen értelemben is hűség, remény és hit tapasztalható a részükről. A program révén szeretnénk megerősíteni őket ebben. Célunk még, hogy az ottani közösségek értékőrző munkáját segítsük, tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységünkkel erősítsük Magyarországhoz való kötődésüket. Ezáltal reményeink szerint az anyaország gondoskodását is sikerül közvetítenünk feléjük. További céljaink között szerepel, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítsunk a szórványközösségekben, valamint hogy egy működő közösségi hálózatot hozzunk létre a Kárpát-medencében, amelyben nemcsak az anyaország tart fenn kapcsolatot a külhoni magyar nemzetrészekkel, de a szomszédos országok magyar közösségei egymással is szoros kapcsolatot alakítanak ki.
Bízunk abban, hogy a program a szórványban élők magyar azonosságtudatának elmélyítése mellett a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok közötti, vagyis a magyar–magyar kapcsolatok megszilárdításához is jelentős mértékben hozzájárul majd.
– Mindezzel a magyar kormány újfent azt kívánja kifejezni, hogy döntéseiben nemcsak a tízmilliós anyaországra fókuszál?
– Trianon óta annyi fájdalom, gyász, veszteség halmozódott fel, különösen a szórványközösségekben, hogy ezeknek a megtapasztalása, megélése, helyén kezelése nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy ez a program nem a sebek nyalogatásáról akar szólni, hanem sokkal többről. Egyfelől a legnehezebb helyeken őrt állók részére közvetíteni akarjuk azt az üzenetet, hogy az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk.
Másfelől míg a Kárpát-medencében a depresszió, a demográfiai okokból, gazdasági elvándorlásból fakadó rosszkedv jellemző, addig a nagyvilág magyarsága a reneszánszát éli, fokozott érdeklődést tanúsít Magyarország iránt. Szeretnénk – részben a program segítségével – ezt az érdeklődést a Kárpát-medencében is újra felkelteni. A magyar nemzetpolitika egyik fő célkitűzése, hogy újra otthon legyünk a Kárpát-medencében. A 95 esztendeje tartó Kárpát-medencei térvesztésünk döntő szakaszához érkeztünk. A következő legfeljebb két-három évben dől el, hogy emelkedő nemzetként éljük-e meg a trianoni centenáriumot, vagy veszteségeivel szembenézni képtelen közösségként, amely elfogadja számbeli és lélekbeli fogyatkozásának következményeit.
Nyilván minden felelősen gondolkodó magyar csak azt válaszolhatja, hogy legyen bármilyen végzetesnek tűnő is leépülésünk, mégis meg kell próbálkoznunk talpra állni. S ha ezért a maga helyén és módján mindannyian mindent megteszünk, akkor egyre többen fogjuk érezni, amit gyönyörű költeményében Sajó Sándor megfogalmazott: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt.”
– A Kőrösi Csoma Sándor-program miben különbözik a Petőfi Sándor-programtól?
– A nemzetpolitikai szótárban különbséget teszünk a diaszpóra és a szórvány között. Diaszpóra alatt értjük a nagyvilágban szétszóródott magyarságot, szórvány alatt pedig a Kárpát-medence szórványközösségeit. A nyugati diaszpóra magyarságának segítségére elindított Kőrösi Csoma Sándor-program keretében 2013-ban 48 ösztöndíjas utazott 16 országba, majd a nagy sikerre való tekintettel 2014-ben már 100 ösztöndíjast irányítottunk 24 országba. Ebben az évben ugyancsak 100 ösztöndíjas utazott 5 kontinens 26 országába.
Az új célországok között szerepel Törökország, Ciprus, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Írország, Belgium és Új-Zéland. Ennek a programnak a célja ugyancsak a magyar önazonosságtudat elmélyítése és a magyar nemzet összetartozásának megerősítése, az anyanyelvismeret fejlesztése, a magyar közösségekben való tevékenység és a Magyarországgal való kapcsolattartás ösztönzése. Mindkét program révén azt üzenjük a világban minden, magát magyarnak valló embernek, hogy ő Magyarország számára ugyanolyan fontos, szülessen bár Budapesten, Nagybecskereken vagy éppen Ontarióban.
A nemzeti identitás megőrzéséhez és erősítéséhez elengedhetetlen a kormány és a mindenkori politikum felelősségvállalása, ugyanakkor az egyéni teljesítmények és helytállások nélkül ez mind kevés. Ebben számítunk az ösztöndíjasainkra, a fogadó szervezetekre és széles értelemben minden nemzettársunkra.
Varga Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet

Trunkon jártunk a IV. Tánc és Hujjogató Találkozón
Negyedik alkalommal szerveztek Tánc és Hujjogató Találkozót június 11-én, szombaton a Bákó megyei Trunkon. A Bákótól 15 km-re, a Szeret folyó partján fekvő csángó településen több környező csángó faluból érkeztek hagyományőrző csoportok a rendezvényre. Délelőtt gyerekfoglalkozásokat tartottak (kézművesség, furulyaoktatás, moldvai táncok oktatása, hujjogatás oktatás), majd a közös ebéd után az általános iskolások mutathatták be tánc- és hujjogató tudásukat a hatalmas sátorban felállított színpadon. Este a felnőtteké volt a terep, a közös vacsora után ők léptek színpadra (ezt sajnos már nem várhattuk meg). A trunki hagyományőrző csoport, a trunki magyar oktatás (Botezatu Franciska tanító néni), a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és Dobozi Róbert falugazda által szervezett rendezvényen a következő településekről érkeztek csoportok: Forrófalva, Buda, Diószén, Diószeg, Lészped, Dumbravén, Gajdár, Külsőrekecsin, Lábnyik, Somoska, Pusztina, Rácsila, Pokolpatak, Nagypatak, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Klézse. A helyi hagyományőrző csoport mellett fellépett még a Csángó Továbbtanulók közössége is. Néhány gyerek betegsége miatt a frumószaiak ezúttal „igazoltan” hiányoztak, Máthé Krisztával és Neagu Adriánnal viszont nagy öröm volt találkozni. Köszönettel tartozom László Juditnak, az ő segítségével vehettem részt a rendezvényen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

A Remény Kis Emberei
Az István, a király Csíkszeredában
Érdekesnek ígérkező előadásnak ad otthont augusztus 20-án Csíkszereda, ahol a nemzeti ünnep alkalmából ismét bemutatják az István, a király rockoperát – ezúttal a Remény Kis Emberei szervezésében.
A Budapesti székhelyű nonprofit szervezet – teljes nevén Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért – célja a Kárpát- medencei gyermekotthonokban, illetve mélyszegénységben élő fiatalok felemelése, a társadalomba való integrálása, értékeik megmutatása és megerősítése. Munkájukat 2005-ben kezdték, amikor szentendrei fiatalok közreműködésével előadták az István, a király rockoperát. A jótékonysági előadás bevételét a Kárpátaljai Ferences Misszió javára ajánlották fel, majd Majnek Antal munkácsi püspök atya biztatására bemutatták a darabot 2006-ban Beregszászon, ahol a bevételt az épülő ráti gyermekotthonnak adományozták.
2006 adventjében egy 50 fős erdélyi és moldvai csapatot fogadtak egy hétre családoknál, ekkor a fiatalok a saját karácsonyi és újévi szokásaikat mutatták be az érdeklődőknek.
2007 óta minden nyáron megtartják a Szövetség az életért elnevezésű táborukat, melynek keretében a Kárpát-medencei magyar nehéz sorsú és gyermekotthonos fiatalokat látják vendégül egy hétre. 2007-ben az első tábort még a zetelaki víztározó partján szervezték, ahol pázmányos egyetemisták táboroztattak székely gyerekotthonos gyerekeket. 2008-ban Csobánkára tették át a tábor helyszínét, és folyamatosan kibővítették a gyerekek körét Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az anyaország felé, és a táboroztatók száma is lényegesen megnőtt. 2012-ben bővítették tevékenységi körüket egy fesztivállal, mely kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Ezt a fesztivált 2013-ban is megszervezték. A színvonalas zsűri – Lackfi János, Harcsa Veronika, Malek Andrea és Baricz Gergő – építő kritikáival rengeteget emelt a gyerekeken. Az egységben nagy erő rejlik, ezért 2014-ben egy közös szereplésre hívták a rájuk bízottakat, és előadták az István, a király rockoperát a Petőfi Csarnokban 200 fiatal szereplésével. Az előadást 2015-ben a vajdasági Csantavéren is megismételték. Az évek során egyre tágították kapcsolatrendszerüket, így mára már várnak gyerekeket a Vajdaságból (Csantavér, Óbecse, Drea, Hajdújárás), Erdélyből (Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyergyószentmiklós, Csíkszentsimon, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő, Szentegyháza), a Gyimesekből (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk), Moldvából (Bákó, Lujzikalagor, Csíkfalu, Rekecsin, Lészped, Magyarfalu), Kárpátaljáról (Rát, Szürte, Téglás, Csap, Beregszász) és az anyaországból (Berettyóújfalu és térsége, Pilis, Budapest, Szentendre, Solymár, Pilisvörösvár és környéke). Mára éves szinten 9 rendezvényük van, közel 1000 rászoruló gyermekkel és fiatallal vannak folyamatosan kapcsolatban. Az évek során kb. 2000 önkéntes segítette munkájukat.
A híres magyar rockoperát Csíkszeredában idén is mintegy 200 nehéz sorsú amatőr gyermek adja elő profi módon, akik Kárpátaljáról, Csángóföldről, Erdélyből, Vajdaságból és az anyaországból fogtak össze, hogy egységet alkotva megmutathassák az értékeiket. A bemutatóra augusztus 20-án este fél kilenc órakor kerül sor, a részletekre visszatérünk.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Népzene- és néptánctalálkozó zajlik Sepsiszentgyörgyön
Kallós Zoltán életművét összegző kiállítással, oltszakadáti szokásokat bemutató fotótárlattal és a Duna Művészegyüttes előadásával kezdődött pénteken Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és néptánctalálkozó. Ma a meghívott hagyományőrzők, a házigazdák és vendégegyüttesek mutatkoznak be a hagyományos gálaműsoron, vasárnap a gyermektáncosoké a főszerep.
Kallós Zoltán kutatásainak és nemzetmentő tevékenységének fontosságát emelte ki Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója az Indulj el egy úton... című kiállítás megnyitóján a múzeum Toleranciatermében. Kallós Zoltán életútját, munkásságát Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár ismertette, kiemelve, hogy a Válaszúton született Kallós az erdélyi és a moldvai folklórral nem tankönyvek segítségével ismerkedett, hanem már gyermekfejjel szervesen belenevelődött szülőfaluja, szülőföldje magyar, román és cigány néphagyományaiba. Sorolta fontosabb állomásait: Válaszút, Kolozsvár, Vista, a moldvai Lészped, Gyimes, újból Kolozsvár és újból Válaszút, ahol jelenleg is él. Kallós Zoltán a XX. század egyik legszerencsésebb kezű és legtermékenyebb magyar folklórgyűjtője, aki szervesen folytatta Bartók és Kodály munkásságát – hangsúlyozta Pozsony Ferenc. „Meg tudta szólaltatni az erdélyi és a moldvai falusi embereket, tudásuk legjavát tudta hangszalagra rögzíteni. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben évtizedeken át gyűjtötte a folklór számos műfaját, különösen az énekes és a hangszeres zenét, a népszokásokat, valamint a díszített tárgyakat. (…) Folyamatos szakmai, emberi és morális támogatást, biztatást kapott Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól, valamint számos más, kiemelkedő magyar művésztől, értelmiségitől.” Kallós Zoltánnak meghatározó szerepe volt az erdélyi és a magyarországi folklorizmus és táncházmozgalom kibontakoztatásában, nemzedékek sorát nevelte a néptánc és a népzenekultúra szeretetére – emelte ki a méltató.
A Kallós-kiállítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum állította össze és mutatta be tavaly márciusban Szentendrén, Sepsiszentgyörgyön január közepéig lesz látható. A tárlat történetét Bereczki Ibolya, a skanzen aligazgatója ismertette, aki lapunknak elmondta, a kiállított anyag a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei szabadtéri múzeum és a válaszúti Kallós Múzeum tulajdona. A Kallós által kutatott négy tájegység egy-egy külön tömböt képvisel anélkül, hogy megbontaná a kiállítás egységét, a viseletek, cseréptárgyak mellett kiemelt helyet kapnak azok a fotók, amelyek Kallós adatközlőit, valamint gyűjtéseinek néprajzos útitársait örökítik meg, és üveg alatti kazettában láthatjuk azt a Loewe Opta típusú magnetofont, amit Kodály Zoltán adott Kallós Zoltánnak, és amely sokáig volt munkaeszköze a néprajzgyűjtőnek.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről, a válaszúti szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott rövid ismertetőt, kiemelve: azon dolgoznak, hogy mindazt a tudást, amit Kallós Zoltán összegyűjtött, átadják minden nemzedéknek, hisz a gyűjtések igazi célja a továbbadás, az értékek továbbéltetése. A tárlatnyitón közreműködött a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes.
Egy másik kiállítótérben, a Háromszék Táncstúdióban a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágából nyújtottak ízelítőt Ádám Gyula és Kovács László Attila fotói, amelyek két oltaszakadáti táborban születtek. A megnyitón Hankó Szilamér jelenlegi pürkereci evangélikus lelkész, aki 2010 és 2013 között szolgált Oltszakadáton, ismertette a száztíz lelkes magyar közösség életét, a képek pedig a helyi mestereket, a húsvéti kakasverőket, a lányok húsvéti megáldását és hétköznapi pillanatokat örökítenek meg.
Este a budapesti Duna Művészegyüttes a Tamási Áron Színházban mutatta be a Juhász Zsolt rendezte Puszták népe című táncszínházi produkciót, amelyben megjelenik a Mezőföld tánckultúrája mellett Magyarország más tájegységein valaha cselédsorban élők táncvilága is somogyi, sárközi, zalai, felvidéki, szatmári falvak és a Hortobágy lakóinak táncai révén. A találkozó első napja táncházzal zárult, ahol az addigi nézők közül is előkerültek a táncoslábúak. Fekete Réka
Háromszék
Erdély.ma

Domokos Pál Péter, a csángók vándorapostola
Domokos Pál Péterre emlékeztek hétfő délután Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban a magyar kultúra napját ünnepelve. A neves néprajzkutató előtt – halálának 25. évfordulója alkalmából – előadással, kiállítással és filmvetítéssel tisztelegtek.
A Kájoni János Megyei Könyvtár ünnepségének kezdetén Tímár Karina csángó magyar népdalokat énekelt Domokos Pál Péter tiszteletére, majd Kelemen Katalin, a könyvtár munkatársa szólt a jelenlevőkhöz.
„Domokos Pál Péter Csíksomlyón született neves néprajzkutató, Széchenyi-díjas tanár, zenetörténész, a moldvai csángó népcsoport legismertebb kutatója, akit Szabó T. Attila nyomán metaforikusan a csángók vándorapostolának is neveznek. A moldvai magyar vokális és hangszeres népzene, a szellemi és tárgyi néprajz, népi vallásosság, a társadalomnéprajz, a csángó történelem és művelődéstörténeti demográfia kutatása területén egyaránt jelentőset alkotott. A tizennyolcadik századi magyar zenei emlékek, kéziratos források felkutatása és feldolgozása terén is jelentős a munkássága. Életművére emlékezve nem feledkezhetünk meg a Csíksomlyóhoz és Csíkhoz kapcsolódó munkásságáról, a helyi népviselet, a hagyományok felélesztésére irányuló tevékenységéről sem. A székely népet saját értékeinek megbecsülésére, megőrzésére tudatosító tevékenysége nélkül ma bizonyára sokkal szegényebbek lennénk. Ő mindig azt kereste a tennivalók közt, amivel szűkebb és tágabb hazájának használni tud” – mutatott rá.  
A könyvtárban még ezen a héten megtekinthető dokumentumértékű fotókból, kiadványokból, könyvekből álló kiállítással is a neves néprajzkutató gazdag és sokrétű életművét igyekeztek felidézni a szervezők.  
Halász Péter néprajzkutató Domokos Pál Péterről tartott előadása elején rámutatott, a magyar kultúra napját nem úgy kellene ünnepelni, ahogy általában ünnepeljük, „hogy esztendőnként egy napon egy-egy kipipálható akcióval letudjuk a témát. Hanem úgy, ahogy legjobbjaink élték a magyar kultúrát, az analfabéta moldvai csángóktól elkezdve az olyan emberekig, mint akire itt most emlékezünk. Akik benne éltek ebben a kultúrában, eszerint dolgozva, eszerint imádkozva, énekelve, táncolva és eszerint gondolkodva. Amint tette ezt Domokos Pál Péter, amíg huszonöt esztendővel ezelőtt el nem szólította közülünk a Fennvaló. De példája itt maradt közöttünk, és érdemes felelevenítenünk, hogy jobbá válhassunk általa.”
Az előadó elmondta, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzos munkatársa, Lukács László az 1990-es években lészpedi emberekkel beszélgetve hallotta, hogy az 1932-ben falujukban járt Domokos Pál Péterre úgy emlékeznek, hogy Magyarország királya látogatott el hozzájuk álruhába, hogy meglássa, miként élnek és hogyan beszélgetnek a csángó magyarok ott a Beszterce völgyében.
„Magam is sokszor tapasztaltam, hogy úgy beszélnek róla egykori moldvai ismerősei, házigazdái vagy azok leszármazottai, ahogy csak a szájhagyományban élő, legendás alakokról szólnak az apáról fiúra szálló emlékek. Pedig annak a 85 esztendővel ezelőtti látogatásnak a hangulata nagyon is lehangoló volt. Ahogy Péter bácsi leírja a könyvében, július 26-a volt, Szent Anna napja, a lészpedi katolikus magyarok búcsúja. Történetesen püspökjárás is: szabófalvi születésű Rab Mihály, alias Mihai Robu, a magyarságát megtagadó, rábízott híveivel szembeforduló jászvásári püspök, aki már akkor románul hirdette az igét a Csíkból másfél évszázada a madéfalvi veszedelem idején elmenekül lészpedi székelyeknek, románul bérmálta, énekeltette és gyóntatta őket. Domokos Pál Péter, aki lószekérrel, csíki cserépárusnak álcázva magát járta a moldvai falvakat, a búcsús tapasztalatok szomorúságával tért be Simó Anti Józsiék házába, hogy szállást kapjon és fonográffal népdalokat gyűjtsön. A látogatás emléke aztán ott maradt Lészpeden és önálló életet kezdett élni. Ehhez kedvezőek a feltételek ott a régi Etelközben, hiszen anyanyelvükön nem tudnak se írni, se olvasni, szájról szájra, apáról fiúra száll az ismeret és a gondolat, és így egy-kettőre hagyománnyá válik.”
A néprajzkutató hangsúlyozta, Domokos Pál Péter nem csak csodálatos dalaikkal, szépséges viseletükkel, kincseket hordozó nyelvükkel, hanem minden elesettségükkel, jogfosztottságukkal, szenvedésükkel, bizonytalan identitásukkal, önpusztító széthúzásukkal, azaz teljes sorsukkal együtt vállalta a moldvai csángó magyarokat. Ugyanakkor tudta, hogy a Romániához került erdélyi magyarságnak a saját gyökereibe kell kapaszkodjon. Ezért nemcsak ő maga öltözött ünnepnapokon székely ruhába, hanem arra törekedett, hogy egész Székelyföldön visszaadja a hagyomány, a viselet, a dalok, a táncok, a faragások, a kerámiák becsületét. Élete fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait pótolja.
Az ünnepség részeként egy 1963-ban, Domokos Pál Péterről készült dokumentumfilmet is levetítettek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba.  A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese,  akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.”  Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását.  Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pedagógusokat várnak Csángóföldre
Ahogy bővült az iskolai magyar oktatás a moldvai csángó falvakban, egyre több székelyföldi és helyi fiatal vállalt munkát a programban, a jelenlegi negyvenöt oktató kétharmadát ők képezik, az iskolán kívüli délutáni tanításra pedig még mindig van magyarországi jelentkező – tájékoztatott Márton Attila, a moldvai csángó magyar oktatási program irányítója. A kollégák összeszoktak, jó az együttműködés közöttük, de az élet úgy hozta, egyesek meggyökereztek a programban, mások néhány év után váltanak. A következő tanévre nyolc megüresedett állásra hirdetett pályázatot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, jelentkezni július 21-ig lehet.
Idén végeznek az első tanítóképzős ösztöndíjasok, akikkel a pedagógusszövetség hat évre kötött szerződést: három évig támogatták a moldvai fiatalokat, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett tanítóképzőjében szerezzenek oklevelet, és legkevesebb három évig kell tanítaniuk a magyar oktatási programban. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy a csángó fiatalok szerezzenek minél magasabb fokú képesítést magyar nyelven, és tudásukat otthon, saját közösségükben kamatoztassák. Az oktatási program vezetője lapunknak elmondta, míg a csíkszeredai középiskolai továbbtanulás kezdetben nagy érdeklődésnek örvendett, jó néhány évig hanyatlóban volt, jelenleg ismét felívelőben van, idén tizenheten felvételiznek a hargitai megyeközpont magyar osztályaiba. Őket előzőleg már otthon felmérték, hogy meggyőződjenek, nyelvi tudásuk elegendő-e ahhoz, hogy megbirkózzanak a nyelvi váltással, hisz a nyolc osztályt román tannyelvű iskolában végezték, a heti három magyar óra, a délutáni program és a táborok nyújtottak-e annyit, hogy megállják helyüket a magyar iskolában. A jelentkezők korábban meglátogatták a csíkszeredai kollégiumot és iskolát, otthon román nyelven képességvizsgáztak, majd letették a magyar nyelv ismeretét ellenőrző képességpróbát Csíkszeredában, és az iratkozáskor magyar osztályba kérték felvételüket, az eredményt a jövő heti számítógépes elosztáskor tudják meg. A bejutóknak szeptemberben egyhetes felzárkóztató tábort tartanak Csíkszeredában, ezzel készítik elő a diákokat a tanévkezdésre. Jelenleg huszonkilenc moldvai csángó faluban működik az RMPSZ magyar állami támogatással fenntartott magyar oktatási programja, amelyben közel kétezer diák vesz részt, ezek közül huszonhét faluban iskolai magyar órákat is tartanak közel ezerháromszáz tanulónak, Szitáson és Újfaluban csak délutáni tanítás van magyar nyelven. Ezenkívül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége Máriafalván és Lujzikalagorban iskolán kívüli magyar nyelvű tevékenységeken foglalkozik a gyermekekkel. Az elmúlt tanévben a pedagógusszövetség az óvodás kor előtti kicsinyeket is bevonta a programba, Lészpeden, Pusztinán és Magyarfaluban tizenkét főnyi csoportokban tartottak napi kétórás játékos foglalkozásokat. Márton Attila elmondta, ezzel kívánják előkészíteni a magyar óvoda indítását, ha ez nem lehetséges, akkor az iskolához hasonlóan magyar nyelvű tevékenységeket tartanának naponta a román óvodába járó kisgyermekeknek. Az oktatási program vezetője szerint a szülők egyre fontosabbnak tartják, hogy gyermekeik tudjanak magyarul, érzik a kétnyelvűség előnyét, szívesen engedik el gyermekeiket táborokba is. Ezen a nyáron a huszonkilenc oktatási helyszínről hetvenegy táborba mennek a csángó gyermekek, ezek egy része magyarországi jutalomtábor, a többit a tanítók, tanárok szervezik pályázati összegekből.
(Az üres pedagógusi állások betöltésére kiírt pályázat részleteiről bővebben a www.rmpsz.ro honlapon lehet tájékozódni.)
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lassítanák a nyelvváltást: kiterjesztenék a csángó oktatást
A kisgyerekeket is bevonná moldvai oktatási programjába a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, hogy a lurkók még a szótárrobbanás előtt, első nyelvként sajátíthassák el a magyart. A csángóföldi pedagógusok szerint a program szélesebb alapokra helyezése lassíthatná a nyelvváltás folyamatát.
Óvodáskorú, sőt annál kisebb gyerekekre is kiterjesztené a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A kisebbek számára idén kísérleti jelleggel három Bákó megyei településen beindított iskolán kívüli foglalkozásokat a 2017/2018-as tanévtől újabb helységekre terjesztenék ki, így érve el, hogy a kicsik még a szótárrobbanás előtti időszakban (1,5-2 éves korban, amikor a gyerek szókincse nagyon hirtelen megnövekszik) találkozzanak, ismerkedjenek a magyar nyelvvel – mondta el a Krónika kérdésére Márton Attila programfelelős.
A magyar kormány támogatásával fenntartott csángóföldi oktatási program koordinátora elmondta, jelenleg 29 Bákó megyei közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán az oneşti-i útvonalon, Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána településen korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre.
Márton Attila kifejtette, a legtöbb településen már régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, így a jövőben az a céljuk, hogy elmozduljanak az óvodáskorú, vagy ennél is kisebb gyerekek irányába.
„Ez lenne igazából a jó alaphelyzet, akkor a gyerekek már egy egészséges kétnyelvű környezetben kezdenének el beszélni” – indokolta a döntést a programfelelős, elmondva, hogy a tervek szerint oktatóik napi két-három órát foglalkoznának a másfél évesnél idősebb, de még nem iskoláskorú gyerekekkel. „Az lenne az ideális, ha még a szótárrobbanás előtt naponta olyan környezetben tartózkodnának, ahol magyarul beszélnek velük: így a magyar nem lenne egy utólagos, felvett második nyelv számukra” – indokolta az új célkitűzést Márton Attila.
Elmondta, a kisebb gyerekek oktatási programba való bevonására már a júniusban befejeződött 2016/2017-es tanévben is kísérletet tettek, Magyarfaluban, Pusztinán és Lészpeden foglalkoztak kisgyerekekkel is oktatóik, és a következő tanévben újabb helységekben vezetnék be az újítást. „Reméljük, hogy jövőre több oktatási helyszín lesz, ahol az oktatónak lesz ideje és energiája, hogy a kisebb gyerekekre is figyeljen” – jelentette ki Márton Attila, aki szerint az apróságokkal iskolán kívüli tevékenységek keretében foglalkoznának a pedagógusok.
Folyamatos a nyelvváltás
A kezdeményezést, hogy minél fiatalabb korban kezdjék el a magyar nyelv oktatását a Csángóföldön, Petres László is hasznosnak tartja, aki nyolcadik éve tanítja magyarra a csángó gyerekeket Lujzikalagorban. Minél kisebb korban kezdenek el magyarórára járni a gyerekek, annál inkább kötődni fognak ehhez a későbbiekben, mondta a pedagógus, de az esetleges buktatókra is felhívta a figyelmet.
Kifejtette, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) alkalmazottjaként maga is foglalkozik óvodáskorúakkal, négy-ötéves tanítványai maguktól, többnyire nagyobb testvéreikkel kezdtek el magyarórára járni. „Az elsők között voltam a programban, aki óvodáskorú gyerekeket is befogadott, de nincs lehetőség arra, hogy összeszedjem őket és csak velük foglalkozzak” – magyarázta.
A nyelvváltás folyamata – amikor a magyar helyett románul kezdenek beszélni, vagy párhuzamosan használják mindkét nyelvet a csángók – mindenik faluban megfigyelhető, egyes helyeken előrehaladott, máshol kevésbé előrehaladott formában. Nagy eltérések lehetnek a települések között, van, ahol jó a nyelvállapot, nemcsak az idősek ismerik és beszélik anyanyelvi szinten a magyart, hanem a 20-30 évesek is használják, mondta Petres Lészpedet, Pusztinát, Klézsét, Külsőrekecsint, Dumbravént, Magyarfalut, Lábnyikot említve példaként. „És vannak falvak, ahol a fiatal korosztály ért, de már nem nagyon beszél, és olyanok is, ahol annyira kevéssé tudnak már magyarul, hogy nem vállalják fel, még szüleik, rokonságuk előtt sem” – magyarázta Petres László.
Elveszőben az organikus csángó világ
Lujzikalagor például öntudatos, nagy hagyományokkal rendelkező település, ahol a 90-es évek elején történt a nyelvváltás, amikor az óvodába, iskolába járó gyerekek már második nyelvként hozták otthonról a magyart. „A jó nyelvállapotú falvak többségében most zajlik ez a folyamat, és ha az oktatási programnak lenne egy szélesebb alapja, ki tudna teljesedni egy napközi- és óvoda programban, az sokat segítene abban, hogy ha nem is áll meg, legalább lelassuljon” – magyarázta a csángóföldi pedagógus.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)