Román újságírók is elhatárolódnak a TVR beatricés riportjától
Belső állásfoglalásban határolódik el a Román Közszolgálati Televíziónak (TVR) a Beatricét önkényuralmi rendszert dicsőítő, irredenta zenekarként beállító riportjától a Kolozsvári területi stúdió számos magyar és román munkatársa.
A közmédia kincses városi újságírói felkérik a TVR etikai bizottságát, vizsgálja ki, hogy a nagy port kavart tudósítás megfelel-e a sajtóetikai követelményeknek.
Mint ismert, a Nagy Feró és a Beatrice augusztus 16-i, a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott koncertjéről szóló tendenciózus anyagában a TVR úgy értelmezte, hogy az együttes XX. század című dala kedvező fényben tüntetné fel Hitlert, Lenint és az Iszlám Állam terrorszervezetet. A riporter, Diana Apahidean abból következtetett a magyar kultúrkörben közismert szerzemény „vitatott és revizionista" voltára, hogy annak lejátszása alatt archív videofelvételeket játszottak be a kivetítőn, amelyen többek között a náci német diktátor és a kommunista forradalmár volt látható, továbbá a migránsokat ábrázoló fotók közben elhangzott az Allah Akbar! (Isten hatalmas) felkiáltás is, ami a TVR újságírója szerint a muzulmán terroristák jelszava.
A Krónika már korábban beszámolt arról, hogy Adrian Rozenberg, a TVR Kolozsvári stúdiójának főszerkesztője nem értett egyet a manipulációs eszközöktől sem szűkölködő anyaggal, éppen ezért az nem is mehetett adásba a területi csatornán. Úgy tudjuk, a riportot a köztévé területi kirendeltsége igazgatójának, Romeo Couținak a döntése nyomán tette közzé a TVR országos csatornája.
A területi stúdió munkatársai ugyanakkor nem hagyták annyiban a dolgot. Megtudtuk, hogy a magyar szerkesztőség kezdeményezésére született belső állásfoglalás pontokba szedve rögzíti a leközölt anyaggal kapcsolatos szakmai észrevételeket és aggályokat. Kifogásolják például, hogy a riporter nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze őket vagy magyarul értő személyeket az általa kifogásolt Beatrice-nóta szövegéről. Olyan Kolozsvári román politikai elemzőt szólaltatott meg a témában, akinek a véleménye nem releváns az ügyben, mivel nem ismeri a magyarországi együttes repertoárját.
Felhívják a figyelmet arra is, hogy a riport során bejátszott koncertrészlet – amelyen Nagy Feró azt énekelte: „csak azért is lesz, Kolozsvár is újra magyar város lesz" – nem Kolozsvárt, hanem a Beatrice egy 2009-es váci kocsmai fellépésén hangzott el. „Pontra teszik" a tudósítás ama megjegyzését is, miszerint a Kolozsvári Magyar Napok tavalyi kiadásán külön rendezvény keretében idézték meg Horthy Miklós alakját. Az állásfoglalás emlékeztet, hogy egyetlen tárgyilagos előadásról volt szó, amelyet Romsics Ignác történész, az MTA tagja tartott a kincses városban.
A Krónika értesülései szerint az elhatárolódó állásfoglalást a magyar szerkesztőség tagjain kívül aláírta a kifogásolt riportban operatőrként közreműködő, amúgy magyar nemzetiségű munkatárs is, és ellátta kézjegyével a szöveget a területi stúdió tíz román tagja is. Pákai Enikő, a területi tévéstúdió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője kedden lapunknak megerősítette, hogy elkészült az állásfoglalás, amelyben elhatárolódnak a riport készítője által képviselt újságírástól és megnyilvánulástól. Hozzátette, szakmai érvekkel alátámasztott észrevételeiket továbbítják a TVR etikai bizottságához.
A grémium ugyanis szeptember közepén esedékes ülésén vitatja meg az ominózus riportot, miután az ügyben a KMN szervezői panaszt tettek a közmédia vezetőségénél, valamint az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) is. A szervezők tiltakozásukat fejezték ki amiatt, hogy az egyoldalú és célirányos tájékoztatás nemcsak ferdített információkat közölt, hanem rossz fénybe helyezte a teljes rendezvénysorozatot. Megállapították, hogy a XX. század című dal a kivetített képeken ábrázolt, az Európai- és világtörténelem tragikus kimeneteléhez hozzájárult személyiségek és az általuk képviselt ideológiák ellen szólal fel, és nem mellettük, ahogyan a román sajtó beállította.
Különben a Kolozs megyei rendőrség hivatalból vizsgálatot indított a TVR riportja nyomán, vizsgálva, hogy a koncerten elhangzottak kimerítik-e a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek használatát, valamint háborús bűnösök emlékének ápolását tiltó kormányrendeletben megállapított bűncselekményeket. Úgy tudjuk, a rendőrség átiratban kérte a Kolozsvári területi stúdiótól a Beatrice-koncertről készült valamennyi anyagot.
Nagy Feró, a Beatrice frontembere korábban a Krónikának adott interjúban határozottan elutasította, hogy önkényuralmat éltető megnyilvánulásai lettek volna a zenekarnak a Kolozsvári Magyar Napokon megtartott koncerten, és közölte, beperelik a TVR-t.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

Készülhet a Berde Mózsa-szobor
Megszavazta a Sepsiszentgyörgyi önkormányzat a Berde Mózsa-szobor állításához szükséges anyagi hozzájárulást, ezzel az utolsó akadály is elhárult a szoborállítás útjából. Mint ismert, Berde Mózsa egykori kormánybiztos emlékének megörökítésére születése 200. évfordulóján kezdeményezte a szoborállítást a Háromszéki Magyar Sajtóért – Hármas – Alapítvány.
Berde Mózsa a Háromszéki önvédelmi harc egyik meghatározó, ám a köztudatban kevésbé ismert személyisége, aki a kiegyezés után tevékenységével, végrendelete alapján pedig vagyonával állt a közjó szolgálatába – áll a szoborkezdeményező alapítvány indoklásában. Berde Mózsa székely nemesi családban született 1815-ben Szentivánlaborfalván, Székelykeresztúron és Kolozsvárott tanult. Ügyvédként tevékenykedett Kolozsváron, 1848-ban országgyűlési képviselőként, majd erdélyi kormánybiztosként dolgozott. Részt vett az erdélyi unitárius egyház tevékenységében, egyházára hagyta vagyonát, ezáltal hozzájárult a Kolozsvári unitárius kollégium megépítéséhez. A Hármas Alapítvány és a Sepsiszentgyörgyi önkormányzat által létrehozott szoborállító bizottság tavaly írt ki pályázatot a szobor elkészítésére, ezt Harmath István Székelyudvarhelyi származású, Magyarországon élő szobrászművész nyerte meg (az ő alkotása a Sugás Áruházzal szemben levő Szent György-szobor). Pályaművében az egész alakos szobor két félből tevődik össze, melyek elöl- és hátulnézetből egynek tűnnek, oldalról viszont más sziluettek, formák jelennek meg. Az Erzsébet park központi lépcsősorának tetejénél, a Bod Péter megyei Könyvtárral átellenben helyet kapó Berde Mózsa-szobor kivitelezését az unitárius egyház kétezer lejjel, az önkormányzat legutóbbi ülésén elfogadott döntés értelmében a város 153 400 lejjel támogatja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsváron is: Csak tiszta forrásból
Kolozsváron és Marosvásárhelyen láthatja, hallhatja a közönség jövő héten a Csak tiszta forrásból című előadást, amellyel a nagy „ikerpárnak”, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak állítanak emléket az est közreműködői: a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Kórusa, Balga Gabriella és Palerdi András énekművészek, valamint a 2012-es és 2014-es Fölszállott a páva résztvevői közül Csizmadia Anna, Kubinyi Júlia, Zsikó Zoltán népdalénekesek, Kurdi Gábor (furulya, duda), valamint a Parapács Zenekar és a Czifra Táncegyüttes. Vezényel: Kocsis Zoltán, az est házigazdája: Sebő Ferenc.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarellenes uszítás Kolozsváron és Brassóban
Nagyobb meglepetést jelentett volna, ha ismeretlen „tettesek” például háromnyelvű feliratokkal mázolják össze az épületek falát, s nem uszító és rasszista tartalmakkal.
Úgy látszik azonban, hogy Európa kulturális fővárosa címére pályázó, magát multikulturálisnak tartó kincses városban még mindig vannak olyanok, akik magyarellenes hangulatot próbálnak kelteni. Legújabban az Állomás téren tűnt fel az „Urăm rasa ungurească”, azaz „Gyűlöljük a magyar fajt!” felirat, amelyek Brassóban is megjelentek, így feltételezhető, hogy előre megtervezett akcióról van szó. Sajtóbeszámolók szerint a Brassó belvárosában festett szöveget valakik lemeszelték, ám a gyűlöletkeltésnek ez nem vetett véget, hanem ennél is durvább, sértő és megalázó tartalmat mázoltak rá. Érdekes módon, az ilyen fajta cselekedeteknek soha nem akad „gazdája”, és az illetékes hatóságok mossák kezeiket.
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – A háború és béke kérdése az alapvető és legnagyobb perspektíva
Egyed Péter életpárti filozófussal logikáról, kereszténységről, iszlámról
Kávéfilterre írta az adatokat, miközben az interjú ideje alatt segíteni próbált egy bajba jutott páron – lerobbant az autójuk – Egyed Péter filozófus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora. Szívélyes vendéglátásban volt részünk új, kolozsi lakásán. A „bemelegítő” beszélgetés során nagy izgatottsággal mutatta meg személyes tárgyait, könyveit, régi rádióját, amely már esett be fürdőkádba, zuhant le a harmadikról, mégis működik. Kicsit áthallásosan ugyan, de a beszélgetés után talán a filozófiáról is mondhatjuk, hogy igazi túlélő, hiszen mindig megtalálja a megfelelő utakat – slisszol, ahogy Egyed fogalmaz. Nem lehet egykönnyen elhallgattatni.
– Városról vidékre költözött. A megpihenés és az elcsendesedés vágya vezette ide, vagy éppen az elmélyülés igénye és a nyugodt környezetben való munka vonzotta Kolozsra?
– Az egészen pontos történet a következő – konkrétan beszélek mindig, a Kolozsvári emberek ilyenek: ezelőtt két évvel történt, hogy a Kolozsvári lakásunk kilencedik emeletén 30 és fél fok volt. Ezt három-négy napig bírtam, de ötödik nap már nem tudtam elviselni. Ráadásul tavaly kezdődött az Untold fesztivál is. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy jobb lesz körülnézni, és egy nyári rezidenciát vagy lakást vásárolni valahol. Szerencsénk volt, mert a Kolozsvári lakásunkban kolozsi építőmesterek dolgoztak, akiknek elmondtuk a problémánkat. Nem sokat haboztak, így tavaly novemberben bejöttünk Kolozsra, megnéztünk kilenc házat, és végül a tizediket megvásároltuk. Úgy gondolom, hogy jó vásár volt. Nem a pihenés és kikapcsolódás vágya vitt rá tehát arra, hogy ezt a lakást megvásároljuk, hanem a kényszerítő körülmények.
Ez egy teljesen felszerelt lakás, amit a rokonaink, barátaink számára is hozzáférhetővé teszünk. Egyáltalán nem menekülési útvonal ez számunkra. Kolozsvár és Kolozs között 24 kilométer a távolság, pontosan közlekedő buszjáratokkal, jönnek-mennek az emberek.
Olyan ez a kutatás, mint a filatélia
– Amikor készültem az interjúra, meg kell vallanom őszintén, zavarba jöttem, látva azt a széles témaspektrumot, amivel korábban foglalkozott: a szabadság kérdésétől kezdve a szenvedésen keresztül a kisebbségi jogokig, a jelenlét kérdéséig sok mindent kutatott; író, költő, kritikus, filozófus. Úgy érzem, hiba lenne önkényesen kiragadnom most egyet mindezek közül, ezért inkább azt kérdezem, hogy most mi foglalkoztatja? Milyen témák járnak a fejében?
– Egy befejezetlen tanulmányom jár a fejemben, kísért. Megírtam a tavaly négy nagy, kemény tanulmányt, de volt egy, amelyet nem sikerült megírnom. És ez épp a Kolozsvárhoz rengeteg szállal kötődő Somló Bódogról szól. Emlékhelyét nemrég avatták fel a Kolozsvári evangélikus temetőben. Somló Bódog – németül Felix Somlóként ismert – volt az a híres jogász, jogfilozófus, pedagógus, a Szabadelvű Társaság elnöke, Adynak pártolója és kritikusa, aki a trianoni összeomlást követően lelkiismeretfurdalás miatt az anyja sírján lett öngyilkos Kolozsváron, 1920-ban. Ma is egy megbecsült alakja a német jogi irodalomnak.
Felix Somló kantiánus filozófus volt, rengetegszer hivatkozott Kantra. A rendkívül terjedelmes életművében lábjegyzetszerűen és egészen pontosan citálja Kantot. Olyan ez a kutatás, mint a filatélia, a bélyeggyűjtés. Meg kell nézni a német öt kötetes akadémiai Kant kiadásnak azokat a vonatkozó szövegrészleteit, amelyekre hivatkozik. Viszont ez nem elismert kritikai szempontból, ezért meg kell nézni egy német kritikai kiadást is, ami elismert. Utána összehasonlítani a két német változatot, azt összevetni a két elfogadott magyar Kant fordítással. Közben kiderül, hogy a magyar fordításban mi nem jó, hol van elcsúszás. A végén pedig valahogyan megspekulálni, hogy akkor Félix Somló miért gondolta azt, amit. Nehéz ügy. És továbbra is foglalkoztat. 245 ilyen hivatkozása van csak a híres alapművében, a Juristische Grundlehre-ben, jogi alaptanában.
Annyit tegyek hozzá, hogy nála doktorált Lukács György Kolozsváron. Soha nem tudtuk előkeríteni Lukács György doktori disszertációját. Az is lehet, hogy ott van valahol elásva a Lucian Blaga könyvtár, az Egyetemi Könyvtár valamelyik archívumában.
Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború
– Mit lát a jelenkor legnagyobb kihívásának, és lát-e megoldást erre a kihívásra?
– Az embernek tudatában kell lennie, hogy van egy általános tematikarendszer, amelyben esetleg mi is meghatározunk bizonyos uralkodó tematikát. A politika, a sajtó, egyéb diszkussziók is meghatároznak ilyen témákat, a Facebookon futnak témák és így tovább. Nehezen tudom megtenni, hogy azt mondjam: ennek a korszaknak ez vagy az az uralkodó tematikája.
Azonban a filozófiai gondolkodás szempontjából azt kell mondanom – és ez sem új dolog –, hogy egy általános perspektíva, amelyben gondolkodni lehet, az a háború és a béke. A különböző nyilvánosságokban nagyon sokan nem tudják elfogadni azt a gondolatot, ami a filozófiában mindig is egy alapálláspont volt, hogy az emberiség háborúzik. Tulajdonképpen tehát itt a háború kérdésével kell foglalkozni. Sajnos – ugye azért ez is benne van a nyilvánosságban – a különböző szakértői, katonai, politikai frontokon igyekeznek meghatározni, hogy a hadviselő felek milyen hadviselési módusokkal, eljárásokkal vannak jelen ebben a dologban. Azt kell mondanom, hogy Európa mégiscsak a béke szigete. Ha megnézzük azokat a nyilvántartásokat, amelyek arról szólnak, hogy a világnak hány pontján van háborús tűzfészek, háborús övezet, akkor, ha jól emlékszem, 145 a számuk. Az alapvető és legnagyobb perspektíva a háború és béke kérdése, mindig.
Amikor az emberek ezeket a dolgokat el akarják fedni vagy el akarják hallgatni, akkor szerintem elég sok rosszat tesznek önmaguknak. Például a Francia Köztársaság vezető politikusai, vagy legalábbis közülük egyik-másik kijelentette, hogy háborúban vannak. Hogy ha ezt ilyen módon közelítjük meg, azt is kell tudnunk, hogy ez sokrétű háború. Maguk a katonai szakértők sem tudják egészen pontosan, hogy milyen módon, hány féle alakzatban vívják. Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború…
Amit maguk elé tártam, az egy alapvető filozófiai álláspont. Ezen belül lehet a dolgokat tovább finomítani: hogy a politikusok, a politikák, a helyi politikák mit tesznek, mit csinálnak, hogyan viselkednek, hogyan próbálják a békeállapotot fenntartani. Nem akarok most belemenni a nemzetközi szerződések kérdésébe.
A másik szempont, ami nemcsak engem, hanem a kollégáimat és barátaimat is foglalkoztatja, az a jogi kérdés: a jogszerűség, az európai jog kérdése, a kisebbségi jogok és egyéb összefüggési rendszerek. Minálunk nagyon sokan nem veszik tudomásul, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuláris meghatározása azt mondja, hogy az európai jogrendnek az alapja az individuális jog. Individuumokként vagyunk tehát benne az európai polgári, politikai és jogi rendszerben. A mi jogérvényesítő, jogkereső álláspontjaink általában a közösségi jogból indulnak ki, a közösségi jog konceptusát kívánják az európai összefüggésekben érvényesíteni, ami alapjában véve egy módszertanilag elhibázott álláspont.
Akkor lehet majd illesztési problémák nélkül a közösségi jogok mellett érvelni, ha az európai chartának a bevezető, preambuláris részében az szerepel, hogy Európa az individuális és a közösségi, vagy egyszerűen a közösségi jogok alapján határozza meg magát. A mi közösség menti érveléseinknek, a politikai, jogi harcnak a problémája elvileg és szerződési szinten is azon bukik el, hogy az európai charta preambulumában az európai polgárt individuumként határozzák meg. Punktum.
A filozófusok istene
– Volt egy másik nagy vita a preambulum kapcsán, miszerint bekerüljön-e vagy sem, hogy Európa keresztény gyökerekkel rendelkezik. Ön patrisztikát és transzcendentális fenomenológiát is oktat. Mit gondol erről a vitáról?
– Ez számomra nem filozófiai kérdés. A felvilágosodás óta, Voltaire óta a filozófia Isten és a transzcendencia nélkül határozza meg magát. Az európai szekularizációban a filozófia az a gondolkodástartomány, amelyben az evilági ember önmaga autonómiájával és akaratával determinálja magát. Isten ki van zárva.
Ugyanakkor a filozófia soha nem tudja nélkülözni azt a perspektívát, ami a transzcendencia. Ez a végtelen, az örök, az abszolútum távlata. A keresztény filozófia probléma nélkül azonosította ezt az Istennel, az istenkérdéssel. Ami engem a különböző skolasztikus tudományokban érdekel, leköt és lebilincsel, az a végtelen kérdése, ami azt jelenti, hogy a földi gondjainkat úgy gondoljuk végig, hogy abban Isten a centrum, ő a centralitás. Az európai filozófiában erre vonatkozóan van egy nagy életmű, Schelling életműve, aki arra az álláspontra jutott, hogy egyetlen értelmes gondolat van, és a szabadság gondolata is ebbe tartozik, ami mind Isten felé visz. A híres klasszikus német filozófiában megjelent ismét ez a kérdés.
A másik kérdés a keresztény kultúrkörnek, a keresztény hagyományoknak az ismerete, amire azt kell mondanom, hogy diákjaim – sok hallgatóm van a pszichológián például – ebből a szempontból ismerethiányosak. Nulla a szentírásismeretük. Nekem nagyon nehéz a skolasztikus tantárgyak érvrendszeréből felépíteni valamit, ha semmilyen ismeret nincs ezen a téren. Azt gondolom, hogy amikor az európai politikusok vagy a nyilvánosság mezejében megjelenik a keresztény/keresztyén kérdéskör, akkor ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy nincs ismeret. Nem tudom, hogy mennyire van vallásgyakorlat. A hit kérdésébe ne is menjek bele, mert az végképp nem az én asztalomra tartozik. Hibás az érvelés az európai keresztény hagyományok mellett. Európai keresztény hagyományok akkor vannak, ha azok élők.
A filozófusok logikusok
– Melyik filozófiai iskola érvelését látja a legrelevánsabbnak, amelyik a legjobban beszél a világról?
– A filozófia és a filozófusok logikusok. Ezt nagyon sokan nem értik meg. A szakszerűen művelt filozófia tiszta logika. Hogy ebbe a logikába mit tesznek bele, szinte másodrendű kérdés. Ha a mai filozófiai vitákra nézek, továbbra is rendkívül fontos az egzisztencia, az egzisztenciaanalízis, a személyes lét problémái filozófiai megközelítésben, akár terápiás megközelítésben is. Nálunk, Kolozsváron is rendkívül fontos és intézményesen épült ki a logoterápia és egzisztenciaanalízis, amelyik fontos gondolatrendszerek összefoglalásával, az életértelem-, a szabadság-, a szenvedés-, a boldogság-elképzeléseknek az alapján igyekszik összefoglalni azokat a kérdéseket, amelyek az embert a személyes egzisztenciájában foglalkoztathatják, vagy amelyek esetleg segítséget vagy megoldást jelenthetnek a számára.
A régi meghatározás az volt, hogy a filozófia Minerva baglya, ami mindig éjjel repül. Én ma sokkal inkább azt látom, hogy a filozófia – jassz (szerk. megj.: csavargó) kifejezést kell használnom – slisszol. A filozófia bemegy és megkeresi azokat a helyeket és összefüggéseket, ahol mondanivalója lehet. A tudományokban, a vallásban, akármiben, ahol meggondolkoztathatjuk az embereket arról, hogy használt fogalmaik szempontjából milyen igazság-, valóságértelmezési lehetőségeik vannak.
A kurzusaimban és a szemináriumokon is amellett, hogy a filozófiának van egy ismereti része, sokkal inkább a gondolkodásmódra helyezem a hangsúlyt, ez az, ami a filozófia lényege. Az, hogy: „miért mondja így”, vagy „én ezzel a dologgal nem találkoztam, de rácsodálkozom”, „muszáj kézbevennem, meggondolnom, hogy mit tudok ezzel kezdeni”, mint a gyerekek. Tehát találkozom egy fogalommal, egy valóságösszefüggéssel, és azt megpróbálom elhelyezni a személyes életvilágomban vagy a gondolkodási rendszereimben. Azt hiszem, hogy az élő, eleven filozófia sokkal inkább erről szól.
Elővettem néhány lapot (az asztalra helyezett folyóiratokra mutat), amelyeket külföldi útjaimon szoktam megvásárolni, vagy mások hoznak nekem. Ez a Philosophie magazin, ami a nagy filozófiai kultúráknak, a nagy nemzeti kultúráknak az apportja, hozzájárulása. Egy ilyen kultúra, amilyen a francia vagy a német, az megengedi, sőt egyenesen megkívánja, hogy a filozófiát magazinszerű kiszerelésben árulják az utcasarkokon – ne mondjam, hogy a szexlapok között. Az a fantasztikus, hogy fogy, mint a cukor.
Ezeket a lapokat olvasgatva és tanulmányozgatva, amelyekben a különböző kérdéskörök legnagyobb szakértői szólalnak meg, látja az ember, hogy körülbelül hogyan teremtik meg azt a fajta filozófiai nyilvánosságot, amelyben a tematikákat felhozzák. Itt több lapszám foglalkozik az iszlám kérdésével, elkülönítve mindattól, ami migráció, terrorizmus és így tovább.
Ha ebbe belemegyünk, hadd szóljak két szót, mert elég sokszor megszólítottak engem, néha lehet, hogy avatatlanul. Amit itt látni lehet, a következő módszertani eljárás: megszólaltatnak egy európai szaktekintélyt, valamelyik nagy európai katedráról elővesznek egy „poros” iszlamistát, Korán-tudósok azért vannak, ugyanakkor keresnek egy származásilag arab, mindenképpen az iszlám kultúrkörhöz tartozó szakértőt. Leültetik őket a Korán elé, hogy értelmezzenek egy adott részt. Egy bizonyos helynek az értelmezése az európai szakfilozófus szerint így szól, az arab iszlámtudós szerint úgy szól. Majd jön az összevetés, az összehasonlító perspektíva. Ezekből természetesen az derül ki – én is néhányszor keresztül-kasul olvastam a Koránt is –, hogy valóban a Korán számos olyan helyet tartalmaz, amelyik az erőszakról szól. Az egyiket szoktam is idézni, az egyik szúrának a végét, amit úgy értelmeznek, hogy maga Mohamed szólította fel a négy bérgyilkost az őt szatirikusan ábrázoló zsidó származású költő meggyilkolására. Ilyen konkrét dolgok olvashatók ki belőle. Nyilván a Korán-értelmezésnek nagyon fontos, alapvető kérdései vannak: de ki teszi le nálunk magát a könyvet, az olvasmányt? Jóllehet hozzáférhető Simon Róbert nagyszerű fordításában és hatalmas jegyzetkönyvével. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Korán, és ami a Koránnal kapcsolatos erőszaktematika, kimerítené a kérdéskört. Nem. A mi ószövetségi iratainkban is rendkívül sok erőszak-hely van. Az egyik kedvenc könyvem Ezékiel könyve. Ha az ember végigolvassa, elrémül, hogy mi történik ott.
– Számtalan olvasmány van ön mögött és gazdag élettapasztalattal rendelkezik. Talán fellengzősnek hangzik, de mégis komolyan kérdezem: mindezek után miben látja az emberi lét lényegét és értelmét?
– Mindig életpárti voltam. A filozófiában ennek óriási hagyománya van. Jóllehet azt szokás tanítani, hogy Szókratész szembesítette az embert a halállal és a végtelen perspektívával. Ezzel szemben a nagy arisztotelészi hagyomány szerint minden az életről szól. Úgy látom, hogy az életnek a forgatagos, szenvedélyes, néhol szenvedtető összefüggéseiben van azonban valami – ahogy maga is mondta –, amit tapasztalatnak nevezünk. És ez a tapasztalat, az élettapasztalat, amit a pszichiátria is nagyon fontosnak tart és használ, felhívja az emberek figyelmét arra, hogy éljenek ezzel. Rendkívüli módon rávilágíthat arra, hogy mi az ember saját személyes élete, annak a buktatói, sikerei. Az élettapasztalat egyáltalán nem kiürült fogalom. Nem old meg mindent, de nagyon érvényes, sokat lehet belőle kamatoztatni.
Itt volt nemrégiben egy kiváló barátnőm Los Angelesből, aki egy nagy regényt írt. Azt mondta, hogy négyéves korában volt a legboldogabb, és azokat a tapasztalatokat, azokat az élményeket, emlékeket próbálja most különböző írói technikákkal visszahozni, bevilágítani. Ez az élettapasztalat egy anyagszerű dolog. Nabokov az, aki az irodalom szempontjából ezt a legjobban tudja kezelni. A regényeiben, főleg a Szólj, emlékezetben van egy olyan elképesztő leírás, regénytechnikai leírás, amelyben még a négyéves kor előtti élményekre is megpróbál visszamenni egy sajátos írói technikával: a fények és az árnyak összefüggésében próbálja meg feltalálni azt, hogy legfiatalabb éveiben a lakásnak melyik sarkában állt, hogyan volt, hogyan feküdt. Persze aztán ezt meg is írja.
A nagy kultúrák luxusa
– Hogyan látja a filozófia helyzetét az oktatásban és a társadalomban?
– Nagyon fontos számunkra, az erdélyi magyar kultúrkörben és általában a filozófia körül dolgozó kollégák számára, hogy mi történik a BBTE-en a filozófusképzésben. Erről azt kell tudni, hogy az emberek, akik az alapképzésre, a tiszta filozófiára szánják el magukat, vagy rendelkeznek, vagy nem egy pályaképpel. A filozófus pályakép nehéz dolog: elhelyezkedni egy filozófus diplomával középiskolában, sajtóban vagy politikában – viszont nézze meg, hogy hány politikusunknak van filozófusi diplomája, mert tanulságos.
Itt van tehát ez a probléma, amit úgy kívánunk kezelni, hogy a filozófiát minor szakként kívánjuk csatlakoztatni más szakokhoz: nyelv, történelem, tudományos szakok és így tovább. Nagyon fontos a mesterképzőnknek a helyzete, ami kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok mesterképző, amelyre főleg a vallástudományok, nyelvszakok felől jönnek igen sokan. Itt keresztkérdések lehetségesek. Ami a legfontosabb, és az én tevékenységemnek is a törzsét képezi, a doktorképzés. Doktorvezető vagyok 16 doktorandusszal, ami többek között bibliográfiai eligazítást, kutatásvezetést, tanulmányírást, szerkesztői műveletet jelent. A tevékenységemnek a karnális, törzs része ez: a tanítás és a doktorképzés.
A filozófia tulajdonképpen mindig a nagy kultúráknak egyféle luxusa, haszontalan és mégis nagyon hasznos luxusa. A filozófia, mint általános stúdium nagyon fontos volt itt mindig. A filozófián keresztül hozták be a nyugat legfontosabb eszméit. Olyan fajta cenzurális viszonyok voltak, amelyek azokat a filozófusokat – Körmöczi Jánost, Sipos Pált, Kötelest –, akik ezeket a dolgokat jól ismerték, nem engedték kibontakozni. Rettenetes volt az osztrák császári cenzúra is. Ezekben a társadalmi rendszerekben és politikai összefüggésekben a filozófiának a helyzete mindig speciális, kényes dolog. Kényes, mert ott van a kritikai gondolkodás. Valahogy a politika mindig zsigerileg érzi, hogy mi a baj a filozófusokkal. A kritikai gondolkodást nem preferálja a dogmatikus politika. Ez azt jelenti, hogy rendkívül nagy a kihívás számunkra, akik ezeket a diszciplínákat tanítjuk. Folyamatosan meg kell teremteni azokat a látható felületeket, amelyek a filozófia alkalmasságát bizonyítják. De ehhez mi kevesen vagyunk. Ha megnézik, tulajdonképpen ma a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kilenc ember csinálja az egészet, ami igazán nem csúcs szám.
Egyed Péter
• 1954-ben született, Kolozsváron
• filozófia és történelem szakon végzett a BBTE-en 1978-ban
• 1999-ben doktorált, szintén a BBTE-en
• 2008 óta a BBTE doktorátusvezető professzora
• Pécsen, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Rómában volt vendégtanár
• kutatási területei: erdélyi magyar filozófiatörténet, szabadságelméletek, liberalizmus, kisebbségi jogok
• 20 könyv és 500 körüli esszé és tanulmány szerzője
• az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság elnöke, a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja
• egy párizsi székhelyű doktori konzorcium elnökségi tagja
• legutóbbi kitüntetései, elismerései: 2015-ben megkapta a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét, a Romániai Írók Szövetségének kritikai díját, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarságtudomány a 21. században
2016. augusztus 22 és 27 között tartották Pécsen a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek keretében Nagyváradról dr. Fleisz János történész is tartott előadást.
A nagyszabású, ötévente sorra kerülő eseményen 24 országból mintegy 500-an adtak elő, összesen 40 szekcióban. A helyszín kiválasztásában az is döntött, hogy 2017-ben a Pécsi Egyetem, megalapításának 650. évfordulóját ünnepli, így a két évig tartó ünnepségsorozat kezdő eseménye volt a mostani világkongresszus, amelynek idei főcíme Kultúra és tudományköziség. Magyarság-tudomány a 21. században volt. A magyarságtudomány, nem a szó hagyományos értelmében vett tudományág, hanem a különböző tudományágak együttműködésének kerete , amely nagymértékben hozzájárulhat a bölcsészettudományok megújulási folyamatához. Ennek szellemében a kialakított szekciók döntő többsége interdiszciplináris jelleget öltött. Különösen jellemző volt ez a Gazdaságtörténet szimpóziumra, ahol az elhangzott 13 előadás változatos témákat ölelt fel a 19-20. századokra, mint például a nagybirtok szerepe, a gróf Forgách család uradalmai, a Festetics birtokok gazdálkodása, az iparosodás hatása vagy az Erdélyi Római Katolikus Státus gazdasági helyzete stb.
Dr. Fleisz János egyetemi tanár Az erdélyi, partiumi és bánsági városok fejlődése a 20. században című várostörténeti előadásában vázolta a városfejlődés általános szakaszait, mind a nagy politikai és társadalmi változásokat, mind pedig a városok saját belső mozgásterét figyelembe véve. Az előadás kitért a városi és falusi népesség arányának változásaira az évszázad folyamán, a városállományra és városhálózatra, a népesség növekedés irányaira. Ennek keretében többek között aláhúzta, hogy a 20. század kezdetén a vizsgált térségben négy nagyváros volt: Arad, Nagyvárad, Temesvár és Kolozsvár, amelyek fejlődési üteme hasonló volt. 1908-ban ezek közül Nagyváradnak volt a legtöbb lakosa, utána kis különbségekkel Temesvár, Arad és Kolozsvár következett. Az 1920-as határváltozások azonban, megváltoztatták e városok lehetőségeit és fejlődésének dinamikáját. Jelentősen előretört Kolozsvár, amelyet csak Temesvár próbált követni, később még lényegesebb demográfiai változások történtek. 1992-re Kolozsvár 7-szeresen, Temesvár pedig 6-szorosan növelte meg a lakosságszámát, egymással végig versengve. Nagyvárad és Arad kedvezőtlenebb helyzetbe kerülve, alacsonyabb dinamikára vált, előbbi 4,7-szeresen, utóbbi pedig 3,5-szeresen növelte a lakosságát. Őket időközben lekörözte az iparosítás által Brassó is, amely az összes nagyváros közül a leggyorsabb 9,4-szeres lakosságnövekedésre vált. Külön történet Nagybánya, amely 1900-ban még a rendezett tanácsú városok között is csak a középmezőnyben kapott helyet és néhány évtizedig csak lassan növekedett, 1992-re viszont már megközelítette a 150 000 lakost, ez az évszázad folyamán 13,3 szoros magas emelkedés. A többi városok esetében két fő csoportot állapíthatunk meg az összességében közepes fejlődési tempót felmutatókat, illetve a stagnálókat. Az elsőbe Csíkszereda, Gyulafehérvár, Zilah, Medgyes stb. tartoznak, a másodikba Máramarossziget, Nagykároly, Nagyszalonta stb. A lakosság nemzetiségi és vallási megoszlása is lényegesen átalakult a városokban a 20. század folyamán. Jellemző módon, a 2002-es népszámlálás adatai szerint a magyarok aránya az erdélyi, partiumi és bánsági városokban már csak 17,0% volt, ez pedig csaknem megegyezik a románok egykori arányával 1910-ben, amely 17,7% volt. Tehát mintegy 90 év, teljes helycserére, szerepváltásra került sor! A következőkben, az előadás a városhierarchiát és a városkategóriákat taglalta, megállapítva, hogy az erdélyi, partiumi és bánsági városok fejlődése a 20. században leképezte a térségben végbement bonyolult folyamatokat. Az előadásokat a jövőben szekcióként több kötetben fogják megjelentetni.
A rendezvény, amelyet számos akadémikus és kiemelkedő tudós is megtisztelt, és amelynek elnöke Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt, a megnyitó és záró üléseken kívül több kulturális és társasági programot is magába foglalt. A főszervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság közgyűlésén eldöntötték, hogy 2021-ben a IX. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Varsóban legyen.
erdon.ro

Történetek, emlékek, sztorik a Simon Endre és Simon Zsolt alkotásain a Bernádyban
Kettős tárlatnyitóval indította a nyári vakáció utáni tevékenységet a Bernády Ház, ahol kedd este Marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő apa és fia, Simon Endre és Simon Zsolt képzőművészek állították ki legújabb alkotásaikat.
A Bernády Ház alsó termeiben látható festményekről Nagy Miklós Kund művészeti író, mint házigazda beszélt. Arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Simon Endre számára meghatározó volt a székesi gyermekkor, a képeiből kicsengenek a nagyamama titokzatos meséi, a szülőföld vonzása, az élet szeretete. Az egyik teremben a realisztikus alkotások kaptak helyet, tájképek, egy nagyméretű egész alakos portré, csendéletek, míg a másik két belső teremben az absztrakt alkotások.
Valamennyit a megújulás, a fiatalosság jellemzi, tobzódnak a színekben, játszanak a fénnyel, gyönyörködtetnek, megmozgatják a néző fantáziáját – mondta a méltató. Arról is beszélt Nagy Miklós Kund, hogy itthon tartózkodása napjaiban portréfilm készült Simon Endréről, akivel bejárták gyerekkora helyszínei mellett azokat a helyeket is, amelyek fontosak voltak számára a 2002-es Magyarországra való áttelepedéséig. Az egykori házába is elmentek, ahol most a G. kávézó működik. Bejáratánál még ott az a szőlő, amit az egykori tulajdonos ültetett. Erről azt mondta a festő: örvend, hogy a fiatalok találkozóhelye, kulturális események befogadója, hangulatos, színes kultúrkocsma.
A tetőtéri kiállítóhelyiségben láthatók Simon Zsolt grafikái, amelyeket két vonulat szerint különböztetett meg Nagy Miklós Kund: nagyméretű lenyomatok, komputer és fotógrafika. Ezek üzeneteket hordoznak, ha közel hajolunk és jól megfigyeljük egy-egy levéltöredéket, fényképdarabkát látunk. A másik vonulatra a tobzódás jellemző, a grafika adta lehetőséget kihasználva történeteket mesél el, a saját gondolatait is megosztja az alkotó, minden rajz előhív egy emléket, az egy másikat, elindít bennünk egy sztorit, amit filmen láttunk, vagy olvastunk, vagy éppenséggel velünk esett meg.
Simon Endre a Marosvásárhelyhez közeli Székesen született 1936-ban, Marosvásárhelyen Bordi András, Incze István, Piskolti Gábor, Izsák Márton voltak a mesterei. Kolozsváron 1960-ban végezte a képzőművészeti főiskola fesztészeti szakát, első egyéni kiállítása 1964-ben volt Csíkszeredában Nagy Imre kezdeményezésére. Fiának, Simon Zsoltnak ugyanott volt az első kiállítása 20 évvel később.
Antal Erika
maszol.ro

Hegedüs Csilla: nem elég a partvonalról bekiabálni
Elege van abból, hogy bizonyos cselekedeteknek nincs következményük, de a fakanalazásból is, ezért a parlamentbe készül.
Vasárnap, a Facebook-oldalán jelentette be Hegedüs Csillaműemlékvédelmi szakember, volt kulturális államtitkár (és rövid ideig miniszter is), hogy indulni szándékozik az RMDSZ színeiben a decemberi parlamenti választásokon. A Transindex ennek okairól kérdezte.
Miért döntött úgy, hogy indul a parlamenti választásokon?
– Azért döntöttem az indulás mellett, mert nem elég a partvonalról bekiabálni. Szeretnék cselekvő részese lenni annak, aminek meg kell változnia a román társadalomban. Elegem van például abból, hogy bizonyos cselekedeteknek nincs következményük. De abból is, hogy a gyermekeinket arra biztatják, hagyják el az országot. És abból is, hogy nagyon sok helyről azt hallom, hogy a nőknek a fakanál mellett a helyük. Vegyük ezeket az okokat sorra.
Kolozsváron egy jó ideje elkezdődött az, hogy valakik szisztematikusan szétverték a Házsongárdi temetőt. Januárban történt az, hogy valakik leverték a homlokzatokról a díszeket. És két hónapja történt az, hogy valakik kirúgták a regionális műemlékvédelmi bizottság két magyar tagját. A temető- és homlokzatrongálást megállítottuk, mert Kolozsváron és Bukarestben is volt olyan ember, aki megértette, hogy mi a baj. Viszont senki nem felelt a törvény előtt azért, amit csinált. Márpedig senkinek nincs joga hozzányúlni ahhoz, amit mi itt az elmúlt évszázadokban teremtettünk, és ha valaki azt tönkreteszi, akkor a törvény előtt kell felelnie tettéért. Ez tehát az egyik ügyem: szigorúbb törvényekre van szükség, és szükség van arra is, hogy a törvény védje meg az igazunkat.
kérdezett: Kertész Melinda
Transindex.ro

Etikai ügy lett a Nagy Feró-botrányból
A Román Televízió (RTV) Kolozsvári területi stúdiójának munkatársai kollektíven bepanaszolják Diana Apahideant a Kolozsvári Magyar Napokon a Beatrice-koncertről készült, ferdítő riportjáért a köztelevízió etikai bizottságánál – adja tudtul a Maszol.ro hírportál. A testület tagja, Kacsó Sándor szerint az általuk javasolt legsúlyosabb szankció a szabadúszó újságíróval kötött szerződés felbontása lehet.
„Lejáratja a szakmánkat és az intézményünket” – többek között ez olvasható a RTV Kolozsvári területi stúdiójának előcsarnokában kifüggesztett belső állásfoglaláson, amellyel a médiaintézmény munkaközössége elhatárolódik a Kolozsvári Magyar Napok ellen uszító tudósítástól. Az állásfoglalást a magyar adás szerkesztői fogalmazták meg néhány nappal azután, hogy a köztelevízió országos híradója sugározta Diana Apahidean ferdítő tudósítását a Beatrice Kolozsvári koncertjéről. A riport szakmailag olyannyira vállalhatatlan volt, hogy a Kolozsvári területi stúdió román szerkesztőségének vezetője, Adrian Rozenberg nem is engedte adásba a szabadúszó újságíró anyagát. Az állásfoglalás megfogalmazói felsorolják és az etikai bizottság figyelmébe ajánlják azokat az etikai vétségeket, amelyeket Diana Apahidean a tudósítása elkészítésekor elkövetett. Többek között azt, hogy rosszhiszeműen járt el, elferdítette a tényeket, nem ellenőrizte le az anyag leadása előtt a tudósításában közölt információkat, etnikai alapon diszkriminált és egy közösség ellen uszított. Pákai Enikő, a Kolozsvári magyar adás főszerkesztője a Maszolnak elmondta, az aláírásgyűjtés lezárása után állásfoglalásukat eljuttatják az RTV etikai bizottságához.
Az etikai bizottságot már korábban megkereste panaszával ugyanebben az ügyben Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is. A testület tagja, Kacsó Sándor a Maszolnak megerősítette, hogy megkapták a panaszt, amelyet várhatóan szeptember közepén tárgyalnak meg. Azért nem korábban – tette hozzá –, mert a bizottság több tagja még szabadságon van. Kacsó hangsúlyozta, az etikai bizottság nem dönthet a Diana Apahidean elleni esetleges szankciókról, csupán ajánlásokat fogalmazhat meg az RTV vezetősége számára, például azt, hogy a köztelevízió bontsa fel a szerződést a szabadúszó újságíróval.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pálmai Lenke emlékköve és -fái
Az Állami Magyar Tanítóképző Intézetet (a „képzőt”) 1910. október 11-én avatták fel ünnepélyes keretek között. A felirat a mai Mihai Viteazul Főgimnázium főépületének falán a második emeleti ablaksor alatt egy-egy csapóeső után olvasható volt mindaddig, míg a mostani intézményt nem adták át a román tannyelvű iskolának, és a renoválás leple alatt nem verték le tégláig a vakolatot. Így tűnt el egy történelmi emlék, melyről a fiatal nemzedék nem tud.
A főgimnáziummá vált román iskola névadó ünnepségére engem is meghívtak, hogy beszéljek az intézmény múltjáról. A bemutatásom végén megkérdeztek, mi az a nagy kő az épület előtti kertben, tart-e rá igényt a Mikes Kelemen Líceum. Persze, igennel válaszoltam, s elmondtam annak történetét. Az utókor okulására írom le az ezelőtt 105 évvel elhelyezett kő történetét. Ez összefonódik az intézmény létrehozója, megteremtője, igazgatója személyével, akinek irányítása alatt országos hírnévre tett szert a mai Mikes Kelemen Főgimnázium elődje.
Pálmai Lenkéről van szó, az ő szerény emlékét őrzi ez a kő. Emlékeink tárháza egyre szegényebbé válik, ha nem emlékezünk nagyjainkra, olyan kiváló elődökre, akik példamutató életük és a társadalom ügyét szolgáló tevékenységük révén egyek voltak népünkkel. Pálmai Lenke nem volt székely származású, de közöttünk szívvel-lélekkel székely lett, eggyé vált velünk. 1871. október 24-én született a Győr megyei Bönyön. A győri állami tanítóképzőben szerez tanítónői oklevelet, majd 1893-ban tanári diplomát mennyiségtan–természettudomány szakon. Időközben testnevelésből is oklevelet kap. Mint segédtanár nyer kihelyezést a hódmezővásárhelyi óvónőképzőbe. Egyévi tevékenység után, 1894. október 1-jétől rendes tanári minőségben kerül a Sepsiszentgyörgyi óvónőképzőbe, ahol két évet tanít. 1896 és 1903 között a győri állami tanítóképző jeles pedagógusa. 1903 őszétől tizenegy éven át, 1914-es Kolozsvárra történő távozásáig a Sepsiszentgyörgyi tanítóképző igazgatója.
Kolozsváron 1920-ban megszervezi a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolát, melynek vezetője lesz. Közben a református és unitárius teológián pedagógiát ad elő. Ez talán soknak tűnt a román hatóságok szemében, és 1922-ben kiutasítják az országból. Véglegesen Budapesten telepedik le. Itt a székely egyetemi és főiskolai hallgatók Bethlen Margit Leányotthonát és a Horthy Miklós Kollégium több mint 600 erdélyi főiskolásának a sorsát intézi. Ez irányú tevékenysége elismeréséül Horthy Miklós főigazgatói címet adományoz Pálmai Lenkének.
1930-ban a nőnevelésben elért színvonalas munkásságát Signum Laudis díjjal jutalmazza a magyar állam. Az átadó ünnepségen volt növendékei 36 szolgálati évét jelképező, 36 piros rózsából álló csokrot adtak át. A Pásztortűz 1930. évi 9-es számában Sipos Ernő cikkíró emlékezik meg az eseményről, többek közt arról, hogy Erdély is elküldte „üdvözlő szózatát”. Nem véletlen, mert a 36 évi szolgálatból huszonegyet Erdélyben, ebből tizenhármat Sepsiszentgyörgyön fejtett ki. Visszatekintve itteni munkásságára elmondhatjuk, hogy városunk egyik legjelesebb pedagógusa, iskolaépítő-vezető oktatója volt. Mint már említettük, az ő kezdeményezésére, irányításával épült fel 1908 és 1910 között Herczeg Zsigmond műépítész tervei alapján az új tanítóképző, az Állami Magyar Tanítóképző Intézet (a mai Mihai Viteazul Főgimnázium épülete). Az avatóünnepségen, 1910. december 4-én tartott ünnepi beszéde mély elhivatottságát, pedagógusi, erkölcsi hitvallását vetíti elénk: „Szent fogadást teszek, hogy ebben az épületben olyan tanítókat nevelünk, akik életük céljául egy, a nyelvében s érzületében magyar nemzedék nevelését tekintik, s ezért a magyar néptanító eszményképét beoltjuk a fogékony ifjú lelkekbe, (…) hogy e hajlék a szeretet, a békesség hajléka legyen.” Maga az ünnepség nemcsak Sepsiszentgyörgy ünnepe volt, hanem a magyar tanítóképzésé is. Az első tanév vége előtt, 1911. május 6-án, a fák és madarak napján felemelő ünnepségről szerzünk tudomást az intézet 11. értesítőjéből. Ez alkalommal Sághi Tamás tanár mond köszönetet az iskolaépítő igazgatónőnek, és meglepetésként három fát ültetnek Pálmai Lenke tiszteletére. Érdemeit a szónok ekképpen értékeli: „Engedd meg tehát, kedves igazgatónk, hogy az egyéni tevékenység érdemeit igazán értékelő megbecsülés szavával munkás életed útján egy futó percre megállítsalak, és megemlékezzem soha el nem múló jelentőségű sikeredről ez intézet létrehozását illetőleg, különösen csak azért, hogy majdan ezekre emlékeztessek akkor is, ha már közülünk senki sem lesz az élők sorában. Három fát ültet el a tanári kar szeretete és nagyrabecsülése a Te neved örök fennmAradására. Tölgy az egyik: a kezdeményezés, a mindent átölelő, vezérlő tudásnak a kifejezője. Szilfa a háromnak ketteje. A magyarnak a szilfa a nemzeti fája. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, akárcsak a magyar. Ezek a fák legyenek a Te nemes honleányi szívednek, haza- és emberszeretetednek soha el nem múló emlékjelei.”
Ezek az 1911-ben ültetett fák – melyek ma már nem léteznek – a Pálmai Lenke-emlékfák. Ennek az országos hírnévre szert tett intézménynek kellett megszűnnie 1919-ben, a román éra kezdetén. Pálmai Lenke Sepsiszentgyörgyhöz kötődő tevékenységének emléke még évtizedekig elevenen élt egykori tanítványai körében. Tiszteletére a Budapesti növendékekből Pálmai Lenke Társaság alakult, amely művészi díszzászlót készíttetett egykori intézetük számára. Amikor a Társaság tudomást szerzett arról, hogy a volt állami tanítóképző helyén az Erdélyi Református Egyházkerület Tanítóképzője nyílt meg, az elkészült zászlót ennek az intézetnek ajánlotta fel. A zászlót ünnepélyes keretek közt Budapesti bizottság adta át 1942. május 17-én az intézet igazgatójának, dr. Bartha Károly egyetemi magántanárnak.
Az átadási ünnepségen Pálmai Lenke gyengélkedése miatt nem vehetett részt, de pénzadományt küldött a szegény sorsú tanulók alkalmi megsegítésére.
A mellékelt képen látható 1911/1942-es évszámokat a két nagyszerű esemény emlékére vésték az emlékkőbe. A Székely Nép 1922. december 31-i száma összegzi, hogy ki volt Pálmai Lenke: „Új utat vágott: a legnagyobb szeretet, önmegtagadás és szigor útját. Ezzel tudott országszerte neves intézetet teremteni Sepsiszentgyörgyön.”
Jancsó Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A titokzatos „diplomata” (Egy megfigyelt család /21.)
A hetvenes években nem mindenkinek – és nem akármikor – lehetett külföldre eljutni. Ez a megszorítás fokozottan érvényes volt családunkra, különösen családunk férfi tagjaira. A világot mégis látni akarók, különösen a fiatalok körében (de nem csak) elterjedt a városokat, tájakat ábrázoló színes üdvözlőlapok cseréje.
Amolyan gyűjtőszenvedéllyé vált akkoriban. Árpád öcsém is javában hódolt ennek a szenvedélynek, és szerteágazó levelezést folytatott belföldi és külföldi levelezőtársakkal, akikkel kapcsolata jórészt csak a cserére szorítkozott. Ebből az ártatlan szenvedélyéből aztán a Securitate ostobaságának vagy rémlátomásának köszönhetően évekig tartó meghurcolás következett. Lássuk, hogyan. Nekem címzett leveléből (1974. május 16.) másolom ki a következő szövegrészt: „Lenne egy kérésem, ami viszont nem sürgős. Egyik levelezőtársam, aki volt itt, Kolozsváron nálunk tavaly (diplomata), össze akarja állítani az erdélyi városokról készült képeslapok albumát. (...) Leírom, hogy mi érdekelné őt, igaz, lehet, hogy egyes helységekről nem is létezik felvétel: Hosszúfalu, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Parajd, Korond, Homoród, Farkaslaka, Tolvajos-hágó, Csíkszereda, Gyimesi szoros, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Bereck, Torja, Bálványos, Szent Anna-tó.” Öcsém ugyan (tévesen) úgy emlékezett, hogy „diplomás” megnevezést használt, de mivel valamennyi nekem írt levelet megőriztem, kiderül az idézetből, hogy bizony, ő „diplomatát” írt. Ezzel a szóval kiváltotta a Securitate élénk érdeklődését, és mindenképpen igyekeztek kideríteni, ki a „diplomata”, és melyik országot képviseli. Ezek az „ördögöt falra festő”, nevetséges barmok, az öcsémre állított informátorok és operatív tisztek hada készült a (velem is kiegészülő) „kémhálózat” titkára rájönni. Idézzünk tehát tőlük...
Három részletet közlünk a több tucat anyagból csupán a „nagy felderítés” érzékeltetésére. Az elsőben különleges nyomozati eszközök bevetését kérik „Gyógyszerész” („Farmacistul”), azaz öcsém ellen, különös tekintettel a külföldi diplomatával létrejött kapcsolatára, a Kolozsvári magyar nemzetiségűek és az Orvosi Kutatóintézet vonatkozásában. A másodikban több feladatot rónak az operatív részlegre (pl. titkos munkahelyi és házkutatás); terjedjen ki jól képzett vagy kompromittált informátorokkal („Valentina”) a megfigyelés a szüleinkre is. A harmadikban feltételezik egy információkat gyűjtő kémhálózat létrejöttét. Ezért a Bukaresti nyilvántartásban ellenőrizni P. Árpádot, továbbá tájékozódni Puskás Attiláról (Sepsiszentgyörgy) és Vajda Éváról (Szatmár). Van-e olyan személy P. Árpád környezetében, akinek hozzáférése van titkos aktákhoz? Ezt az IMF (Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) I-es Igazgatóságának (külföldi hírszerzés) tisztje nyomozza ki.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozs megyei jelöltek: Csoma, Hegedüs, László
Javában zajlik a jelöltállítás az RMDSZ-ben: szeptember 26-ig megyei rangsoroló üléseken véglegesítik azoknak a jelölteknek a rangsorát, akik megméretkeznek a decemberi parlamenti választásokon.
Kolozs megyeben tegnap délután 4 óráig lehetett benyújtani a parlamenti jelöltségre a pályázatot, a rangsoroló küldöttgyűlést szeptember 23-án tartják. Deák Ferenc, az RMDSZ Kolozs megyei ügyvezető elnöke lapunknak elmondta: a képviselői tisztséget Csoma Botond megyei elnök és Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke pályázta meg, újabb szenátori mandátumért László Attila indulna. Hegedüs Csilla Facebook-oldalán már a hét folyamán közzétette: a képviselői lista második helyére pályázik. Döntését azzal indokolja: „Bukarestben is ki kell állni Kolozsvárért, Kolozs megyeért, az erdélyi magyarságért”.
Szabadság (Kolozsvár)

Önkormányzati gesztus a Kolozsvári magyarság felé?
Jobb később, mint soha – magyar épületek felújítása a tét
Pluszpontot jelent az uniós pályázatok elbírálásakor, ha az európai pénzből felújítandó ingatlanok szerepelnek az illető település városfejlesztési stratégiájában.
Feltételezhetően ezért kerül terítékre a Kolozsvári önkormányzat mai ülésén az a napirendi pont, amelynek értelmében több magyar érdekeltségű ingatlan (templom és iskola) kerül be a 2014–2020-as időszakra érvényes városfejlesztési stratégia illető fejezetébe. Igaz, hogy az épület-felújítási pályázatok benyújtási határideje a tegnap lejárt, de a tanácsülésen meghozott határozatot utólag is lehet csatolni az iratcsomóhoz. Oláh Emese városi tanácsos szerint nemcsak az uniós projektek szempontjából fontos, hogy az épületeket belefoglalják a városfejlesztési stratégiába, hanem ez egyben jelzésértékű is a város magyar közössége felé. Fehér Attila evangélikus lelkész szerint sokkal jobb lett volna, ha a tanács már a pályázatok leadása előtt elfogadta volna ezt a határozatot.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron fogták el a nyíregyházi lövöldözőt
Nemzetközi jogsegély keretében kezdeményezi a magyar rendőrség a szerdai nyíregyházi lövöldözés román gyanúsítottjának kiadását – közölte a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Rendőr-főkapitányság tegnap. A Borsod Online (www.boon.hu) a tüdőgyógyász főorvosként dolgozó férfi kórházi felettesére hivatkozva azt írta, a gyanúsított a bűncselekmény ideje alatt a szabadságát töltötte.
A weboldal megkeresésére Kovács Lajos, a sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórház megbízott igazgatója az írta, hogy az 54 éves Nagyváradi férfi kilenc éve dolgozik az intézményben, jelenleg a korábban kért és engedélyezett szabadságát tölti. „A főorvossal szemben munkája során sem szakmai, sem etikai kifogás nem merült fel. A kórház az üggyel kapcsolatban semmilyen információval nem rendelkezik” – írta Kovács Lajos. A Kelet-Magyarország napilap a Szabolcs Online (www.szon.hu) weboldalon arról számolt be, hogy a román férfi a kisvárdai Felső-Szabolcsi Kórházban is dolgozott tüdőgyógyászként csaknem tíz évet. Molnár Sándor, az intézmény igazgató főorvosa a lap újságírójának azt mondta, a férfi körülbelül tíz évvel ezelőtt, jobb ajánlatot kapva ment át a sátoraljaújhelyi kórházba, ahol a tüdőgondozó vezetőjének nevezték ki. „A személyiségéről csupán annyit tudok elmondani, hogy kirívó szabálysértést, függelemsértést soha nem követett el, végezte a munkáját, mint más beosztott orvos” – közölte a főorvos a napilap kérdésére. Dan Stamatiu szerda délután lőtt rá egy házaspárra Nyíregyházán egy Friss utcai családi házban. A 40 éves nő meghalt, 46 éves férjét életveszélyes sebesüléssel vitték kórházba. A feltételezett elkövetőt a magyar rendőrökkel együttműködve a román rendőrök az elfogatóparancs kiadása után egy órán belül Kolozsvár belvárosában fogták el. A gyilkosság helyszínén egy 7 év körüli ikerpár is tartózkodott, ők nem sérültek meg, de sokkos állapotba kerültek.
A Facebook-profilja szerint Dan Stamatiu Nagyváradon született, a helyi Emanoil Gojdu Gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári orvosi és gyógyszerészeti egyetemen szerzett diplomát. Sátoraljaújhelyen él, a közösségi oldalán írtak szerint három gyermeke van. Sajtóinformációk szerint szerelemféltés állhat a gyilkosság hátterében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Exhumálták Márton Áron földi mAradványait
A Gyulafehérvári székesegyházban, díszes szarkofágban helyezik el Márton Áron földi mAradványait, hogy könnyebben leróhassák tiszteletüket a hívek Erdély egykori római katolikus püspöke előtt – nyilatkozta a Krónikának Potyó Ferenc pápai prelátus.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke elmondta, hogy a mártírpüspök testét – mely eddig a székesegyház alatti kriptában volt elhelyezve – csütörtökön exhumálták, a folyamatnál maga is jelen volt.
Elmondása szerint az érsekség az egykori püspök személyét övező nagy tisztelet miatt döntött úgy, hogy Márton Áron földi mAradványait előkelőbb helyen, a székesegyházban helyezi el egy szarkofágban. A hívek ugyanis nagy számban rótták, róják le tiszteletüket a mártírpüspök földi mAradványai előtt, ami a szűkös kriptában nehézkesnek bizonyult, így az elköltöztetéssel könnyebbé válik a tisztelettevés a Gyulafehérvárra érkező zarándokok számára.
Pompa és felhajtás nélkül
Márton Áron csütörtökön exhumált testét egy rézkoporsóba tették, majd szerény körülmények között, „minden pompa és felhajtás nélkül” a következő hetekben helyezik el az addigra elkészülő szarkofágba, melynek költségeit a magyar kormány állja, mesélte Potyó Ferenc. Az általános helynök hangsúlyozta, hogy amíg nem kerül sor a mártírpüspök boldoggá avatására, földi mAradványokról beszélhetünk, Márton Áron mumifikálódott, de jó állapotban megmAradt teste csupán a boldoggá avatás után tekinthető ereklyének.
A földi mAradványok áthelyezését követő ünnepségre szeptember 29-én, Szent Mihály napján, a székesegyház búcsúján és egyben Márton Áron halálának 36. évfordulón kerül sor. Az ünnepi eseményre, melyet az apostoli nuncius celebrál, a romániai püspöki kar, a testvéregyházak és a magyar kormány képviselőit is meghívják, az ünnepség programját a napokban érseki körlevélben közlik a hívekkel, akiket szintén várnak Gyulafehérvárra. Ez alkalomból kerül sor a papnevelő intézet ünnepélyes tanévnyitójára is.
Folytatódik az emlékév
A szeptember 29-i Gyulafehérvári ünnepség egyébként része a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága által tavaly meghirdetett Márton Áron emlékév programjainak. A 2015. december 24-én indult és 2016. december 24-én záruló rendezvények között jubileumi konferenciák, rendhagyó történelemórák és fiataloknak szóló vetélkedők szerepelnek.
Az emlékév meghirdetésekor Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár arra hívta fel a figyelmet, hogy Márton Áron erdélyi püspök személye nemcsak az erdélyi katolikusokhoz, hanem minden magyarhoz köthető, és bármely felekezethez tartozó ember példaképe lehet. Az emlékév azért indult december 24-én, mert 1938-ban ekkor nevezték ki Márton Áront Erdély püspökévé. Az elmúlt hétvégén, augusztus 28-án, születésének 120. évfordulóján szülőfalujában, Csíkszentdomokoson tartottak konferenciával egybekötött emlékünnepséget. Az emlékév világi fővédnöke Áder János magyar köztársasági elnök, egyházi fővédnökének Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek. A programok finanszírozására a magyar kormány 80 millió forintot különített el.
Márton Áron 1939 és 1980 között volt Erdély római katolikus püspöke, és egyben a múlt századi erdélyi magyar közélet egyik kiemelkedő alakja, aki következetesen kiállt minden diktatúra ellen. Százhúsz éve, 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson. 1939. február 12-én szentelték fel a Gyulafehérvári főegyházmegye püspökévé. 1944-ben szót emelt a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori magyar hatóságok kiutasították Kolozsvárról. 1949-ben a román kommunista hatóságok letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, végül 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a Gyulafehérvári püspökség épületét. 1980. szeptember 29-én hunyt el, Gyulafehérváron temették el.
Újabb zarándoklat Márton Áron nyomában
Idén már 11. alkalommal szervezik meg azt a hagyományosnak számító háromnapos zarándoklatot, amely Márton Áron egykori püspök életének legfontosabb állomásait járja be. A szeptember 7–9. között zajló zarándoklatot ezúttal is Kovács Gergely posztulátor és Ferencz Kornélia, az Erdélyi Mária Rádió munkatársa vezeti. A programban minden nap központi helyet kap a közös imádság és a szentmiseáldozat, amelyet Márton Áron püspök boldoggá és szentté avatásáért ajánlanak fel. A szervezők szerint a mostani zarándoklaton egyedi élmény/esemény várja a résztvevőket. A zarándoklat Csíksomlyóról indul, ahonnan Márton Áron szülőfalujába, Csíkszentdomokosra vezet, és Gyergyószentmiklós, Gyergyóditró, Szászrégen érintésével érkeznek meg a hívek a börtönévek helyszínére, Máramarosszigetre. Innen Kapnikbánya és Dés érintésével Márton Áron püspökké szentelésének helyszínére, Kolozsvárra vezet az út, majd a püspöki székhelyre, Gyulafehérvárra látogatnak a zarándokok. Jelentkezni és bővebb információt kérni Ferencz Kornéliánál (ferenczk@yahoo.com, Tel.: 0726–107.002) vagy Szász Nóránál (Tel.: 0744–472.178) lehet, amíg a helyek be nem telnek.
Pap Melinda |
Krónika (Kolozsvár)

Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

Százarcú Mezőmadaras
A falut a földgolyón sokfelé ismertté tevő mezőmadarasi meteorit hírnevét aligha lehet túlszárnyalni, helyi kezdeményezés pláne nem vetekedhet a kozmikus vendég 164 évvel ezelőtti érkezésének visszhangjával, az egykori űresemény emléke azonban mára már meglehetősen elhalványult a köztudatban, a mai Mezőmadaras életét jobban befolyásolhatja, élénkítheti, gazdagíthatja egy olyan emberfüggő, földi kezdeményezés, mint a képzőművészeti alkotótábor, amely immár 15. alkalommal gyűjtötte egybe a község hívó szavára szellempezsdítő jelenléttel, értékteremtő igyekezettel válaszoló képzőművészeket. Többségük visszatérő táborlakó, de újabbak is mindegyre jönnek a különböző honi központokból, az anyaországból, a Kárpát-medence távolabbi tájairól, hiszen jó híre van a Czirjék Lajos és lelkes támogatói, munkatársai szervezte művésztelepnek, mind szélesebb körben terjed a híre, hogy ihlető itt a környezet, alkotásra serkent a hely szelleme, megörökítésre érdemesek a hagyományok és kiváló a hangulat. Persze a tevékeny együttlét gyümölcse is egyre több ízzel, zamattal telítődik, a tábori termés folyamatosan gazdagodik. Nem csak a helybeliek örülhetnek neki, más települések művészetkedvelői is belekóstolhatnak. A Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor önállóan, vagy a Maros-Mezőségi Művésztelep más hasonló alkotóközösségeivel együtt Marosvásárhelyen rendszeresen bemutatkozik, és volt kiállításuk Kolozsváron, Segesváron, Szamosújváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Szászrégenben, Székelyudvarhelyen is. A következő hónapokban Nagykároly és Szatmárnémeti közönsége ismerkedhet a műgyűjteménnyel, amely érdemes lenne arra, hogy a községben létesítendő állandó kiállítás, falumúzeum is népszerűsítse. Ez növelhetné az érdeklődést Mezőmadaras iránt, még vonzóbbá tehetné a Székely Mezőség e biztatóan fejlődő, sajátosságait nemzedékeken át őrző, jellegzetes faluját. Értékes és változatos a művésztelep kollekciója. Csupán az utóbbi fél évtizedben közel félszáz festő, grafikus, szobrász, fotóművész dolgozott itt. A katalógus is érzékelteti, hogy a látványteremtésben mindenik igyekszik a saját útját járni, a maga szemléletét érvényesíteni, ehhez pedig kellő választékot nyújt a történelmi telítettségű, titkait olykor rejtegető, de a felfedezés izgalmát is felkínáló környezet. Megkapó és lírai hangulatot kelt a táj szépsége. Milyennek látta Berde Mária a Mezőség című lélekpendítő versében? "Domb- óceán fölött a szél sustorog/ Az ében éji ágyból kelő tájra,/ Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:/ Harsánykemény, vidor kakastorok" – olvashatjuk a kezdő sorokban. Biztos, hogy a hajnal e varázsos hangulatát is megtapasztalta már egyik-másik táborlakó. Vagy a nyár más napszakai ámították el. Esetleg egy hajdanvolt történés, valamilyen mezőségi legenda, egy kuruc–labanc összecsapás, valamelyik vásárostetői híres sokadalom, netán egy ’48-as hős emléke, vagy a jelenvalóság, napjaink realitásai, emberei indítják el bennük az alkotás szikráját. Kiállításuk és ez az újabb bemutatkozó füzet is meggyőzően tanúsítja: megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk.
* Előszó a katalógusból
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Láthatáron a huszonötödik
Jövőre jubilál a makfalvi Nagy Pál Képzőművészeti Alkotótábor. Augusztus 28-án a helyi művelődési házban nyílt kiállítással a XXIV. táborozás ért véget. Ez a megye legrégebbi nyári művésztelepe, az alkotókat 1979-ben hívták össze először a Maka vára alatti nagyközségbe. Akkor az oda igyekvő Nagy Pálék tragikus balesete szakította félbe a kezdeményezés szépen eltervezett kibontakozását, és az ilyenszerű szervezkedéseket keményen ellenző hatalom is megtette a magáét, a tábor igazán csak a rendszerváltás után válhatott azzá, aminek a tervezői elképzelték, de a művésztelep az eltelt közel negyedszázadban valóban a település és a Makfalvát övező kisrégió egyik legismertebb megvalósításává vált. Főnixsorsú, hiszen úgy alakult, hogy mindegyre elveszítette nagy lendülettel és hivatástudattal tevékenykedő működtetőit, ami miatt léte többször is veszélybe került, de mindig akadtak olyanok, akik az ügy mellé álljanak, és valamivel gazdagítsák azt, amit elődeik elkezdtek. Évről évre gyarapodott a tábor, a nyaranta kapunyitó makfalvi műgyűjtemény pedig folyamatosan bővíti bemutatandó értékeit. A Wesselényi Művelődési Egylet a főszervező, Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő, aki az indulástól szíve-lelke volt az ügynek, a fiatalokat is bevonta a szervezésbe, Péterfi Levente alelnök fáradhatatlan a tábori teendőkben. Ők ketten már a 25. összejövetelre gondolnak, kiadványban is szeretnék felmutatni mindazt, amit művészeti vonatkozásban sikerült létrehozniuk.
Az idei alkotó együttlét is eredményes volt. Már előtte rendbe tették a makfalvi kollekció válogatott anyagát felvonultató Pincegalériát. Nyitva a Kusztos Endre-emlékszoba is. A Nagy Pál Alkotótábor pedig munkára serkentő, ihlető környezetet teremtett a meghívásra jelenlétével válaszoló 18 művésznek. A mindenkit saját példájával ösztönző festő, grafikus, a vitalitásával fiatalabb kollégáit is megfertőző Kusztos Endre, a tábor meghatározó személyisége személyesen már nem lehetett jelen, de szelleme, közismert igényessége mindvégig éreztette hatását. A természet, a szülőföld vonzásában, a modern világ, az életmód változásával eltűnőben levő ősi értékek megörökítésének a jegyében dolgoztak a festők, grafikusok, szobrászok, népművészek, akik úgy érzik, ilyen vonatkozásban még sok feladat vár rájuk a továbbiakban. A tárlatnyitón erről társai nevében is szép hitvallást tett Sz. Kovács Géza. Ő Segesvárról tér vissza minden augusztusban Makfalvára. Mások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Tordán, Kolozsváron, Komáromban, Debrecenben, Székelykeresztúron, a község szűkebb környezetében éltetik magukban a tábori élményeket, és dolgozzák fel később a vázlataikat. A többség törzsvendég, rokoni, baráti, lelki kapcsok kötik őket Makfalvához. Érthető, hogy a kiállított munkákból szétsugárzó érzelmi töltet is megérinti a nézőket. A táj, a Küküllő mente látványvilága, a népélet jellegzetességei, a helyi népművészet, az emberi karakterek általában a primer élmények kivetüléseként jelennek meg a falakon, talapzatokon, de biztos, hogy az itt megfordulók később feldolgozandó, elmélyültebb, áttételesebb alkotásaiban is testet öltenek majd. Talán a népművészet masszívabb jelentkezése is egy olyan sajátosság, amivel a makfalvi tábort felruházhatjuk. Ez is olyan vonás, ami vonzó színekkel, formákkal, ízekkel telíti az idei termést, akárcsak az előzőeket is. A mostani kínálat Bálint Zsigmond, Doszlop Lídia, Joó Dénes, Kádár-Dombi Péter, Kalló László, Károly-Zöld Gyöngyi, Kedei Zoltán, ifj. Kovács Árpád, Kováts Mátyus Erzsébet, Láng Eszter, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Orbán Irén, Réthi Botond, Sándor János, Suba László, Sz. Kovács Géza, Vass Mária munkáiból állt össze tetszetős, derűs mozaikká. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Közösségi célokra szánt grófi örökség
A gernyeszegi Teleki-kastélyt papíron 2006-ban, a gyakorlatban pedig 2011-ben kapta vissza a jogos tulajdonos, a Teleki család. Gróf Teleki Kálmán Belgiumból költözött haza, hogy átvegye a kastély ügyintézését és családjával együtt kitalálja, mi is legyen e hatalmas örökség további sorsa.
A Marosvásárhely és Szászrégen között, a Felső-Maros mentén található Gernyeszeg leginkább barokk kastélyáról nevezetes. A hatalmas parkkal és várárokkal körbevett emeletes kastély az évente megszervezett kastélynapokon és a különböző táborok keretében vonzza a látogatókat. De a kastély bármikor látogatható: ha a kapu éppen zárva van, akkor telefonon hívható a gondnok vagy maga a gróf, aki szívesen végigvezeti a vendégeket az épület folyosóin, termeiben, és megmutatja a tágas parkot is.
Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa szerint Erdélyben manapság a grófi titulus mindenekelőtt sok fejfájást jelent, de van szép oldala is, hiszen egy élő gróf kuriózumnak számít. „Sok ember le akarja magát fényképeztetni velem, sokan akarnak velem kezet fogni. Vannak, akik határozottan tisztelnek, és jól érzik magukat, hogy együtt lehetünk” – magyarázza Teleki Kálmán, majd rögtön hozzáteszi, hogy ezenkívül semmiféle előnyt nem hordoz számára a grófság, illetve az, hogy kastélytulajdonos. „Egy részük azt hiszi, hogy ha gróf és kastélytulajdonos vagyok, akkor tele lehetek pénzzel. Sajnos, tévednek, mert pénzem nincs” – magyarázza. Vendéglátóm szerint a kastély egyelőre semmiféle jövedelmet nem termel, csak viszi a pénzt. Amikor a család visszakapta az ősi hagyatékot, ezzel tisztában voltak. Most azon törik a fejüket, miként lehetne hasznossá tenni és a köz javára fordítani az örökséget.
Kastélynapok, alkotótáborok, nyári egyetemek
Az államosított Teleki-kastélyban évtizedekig preventórium működött: olyan gyerekeket utaltak be ide, akiknek családjában tüdőbetegség ütötte fel a fejét, és ez a gyerekekre is veszélyt jelentett. A kastélyban működő egészségügyi intézmény léte némileg hasznára is vált a műemlék épületnek, hiszen legalább őrizték az állagát: más, hasonló erdélyi kastélyoktól eltérően nem hagyták, hogy tönkremenjen. Az 50-es években maga Teleki Kálmán is eltöltött itt néhány hónapot, de mint mondja, 1955-ben, nyolcévesen, nem fogta fel, hogy mit jelenthet apjának és nagyapjának az egykori tulajdona. A restitúcióra további hat évtizedet kellett várni.
Vendéglátóm így emlékszik vissza az öt évvel ezelőtt történtekre: „a visszaigénylés és a visszaszolgáltatás hosszas procedúrája után, életem egyik legszebb pillanata volt, amikor 2011. július 1-én végigjártam egyedül az egész kastélyt, pincétől a padlásig, minden szobáját, termét, folyosóját, zegét-zugát, amit addig még soha életemben nem tehettem meg. Ez óriási élmény volt számomra, igazi meghatározó momentum”. A grófban ekkor tudatosult, hogy óriási felelősség nehezedett a vállára. Tudta, hogy ezzel a hihetetlen feladattal egyedül vagy szűk családjával kell majd megbirkóznia. Teleki úgy véli, hogy a restitúció a köz számára is nagyon fontos momentum volt, bár azt még nem sikerült bevinni a köztudatba, hogy a tágabb közösségnek is érdeke kezdeni valamit a kastéllyal. Ezt a célt szolgálják az ott helyet kapó rendezvények: a minden év júliusában megszervezett Gernyeszegi Teleki Kastélynap, vagy a diákok számára szervezett nyári egyetemek és a képzőművészeti alkotótáborok. Tavaly a zömében építész- és művészettörténész hallgatók felméréseket végeztek, elkészítették a kastély alaprajzát, az épület pontos leírását pincétől a padlásig, bemérték a falak vastagságát, azaz mindenre kiterjedő munka született. Az idén Marosvásárhelyi, Kolozsvári, Bukaresti és jászvásári diákok – építész-, művészettörténész-, közgazdaságtan-hallgatók, szociológia-, tájépítész-szakos egyetemisták – vettek részt a Teleki Kastély Egyesület és az ARCHÉ Egyesület által szervezett nyári táborban, hogy a kastély újrahasznosítására dolgozzanak ki stratégiákat. A diákok a felhasználás lehetőségeit vették számba: beszélgettek a helyi lakosokkal, a község elöljáróival, az önkormányzati képviselőkkel, majd egy tanácskozás keretében bemutatták, hogy milyen eredményre jutottak, illetve milyen ötleteik születtek. Záró momentumként a Marosvásárhelyi vármúzeumban tartott megbeszélésen elhangzott: a gernyeszegi kastélyban kulturális központot lehetne működtetni. Színművészeti-, filmművészeti és képzőművészeti táborok számára lenne ideális hely, ahol amatőr és hivatásos alkotóknak egyaránt lehetőséget nyújtana képzésre és kikapcsolódásra.
Terveik szerint a kastély a 20 éven felüli korcsoportok számára lehetne találkahely. Az elképzelésekbe az is beletartozik, hogy jövedelemforrás gyanánt a kastélyt bekapcsolják az idegenforgalmi útvonalakba is. Az is felmerült, hogy az újrahasznosításba a helyi lakosságot is be kell vonni, hiszen ez rendszeres foglalkoztatást jelentene sok ember számára, amit szervesen kiegészíthetnének önkéntesekből álló csapatokkal.
A kastély visszaszolgáltatása óta évi rendszerességgel a legfontosabb és legnagyobb tömeget vonzó rendezvény a Gernyeszegi Teleki Kastélynap, amikor egésznapos rendezvénysorozattal várják a látogatókat. Egyre nagyobb teret biztosítanak a kisgyerekes családoknak, így a gyerekfoglalkozások és -vetélkedők a legnépszerűbbek. Ilyenkor pezseg a falu is, hiszen ezernél is több vendég érkezik Gernyeszegre. Vendéglátóm szerint sokkal nagyobb lehetőségeket is rejtene a kastélynap, ha a falubeliek felismernék ennek a potenciálját, és szálláshelyet, illetve étkezési lehetőséget is biztosítanának a vendégeknek. Egy-egy ilyen eseményre aktív turizmust is lehetne építeni.
Felújítás és adókötelezettség
A kastélyban egyelőre csak állagmegőrzési munkálatokat végeztek. Teleki Kálmán szerint felújításra még nem gondolhattak, ahhoz ugyanis engedélyek egész sorozatára van szükség. „Mivel a gernyeszegi Teleki-kastély A-kategóriás műemlék, bármilyen engedélyeztetés nagyon pénzigényes, komoly procedúrát igényel. Bármihez csak akkor kezdhetünk, ha létezik egy jóváhagyott, egységes terv” – magyarázza a tulajdonos. A fenntartás költségeit tovább növeli, hogy a műemlék épületekre eddig nem kellett adót fizetni, ez azonban idéntől megváltozott, az adómentesség megszűnt. Teleki szerint ez akkora érvágás lesz a családi kassza számára, amit csak célzott bevételekkel tudnak ellensúlyozni: tervek szerint keresztelőkre, lakodalmakra, illetve más rendezvényekre is kiadják majd a kastélyt, hogy némi bevételre tegyenek szert.
itthon.ma

Csend és alkotás helye – zárult a kidei színháztábor
Közel hetvenen gyűltek össze szombaton este a Kidei Alkotóközpontban, hogy betekintést nyerjenek a Shoshin Színházi Egyesület által szervezett nyári tábor kulisszái mögé.
A szabadtéri, amfiteátrumszerű térben az idegenség egy lehetséges értelmezését tárták a közönség elé a magyar, román, görög és spanyol anyanyelvű alkotók, akik augusztus 29-e óta a lengyel Grzegorz Ziółkowski és a Kolozsvári Köllő Csongor irányításával dolgoztak együtt. Az előző két alkalomhoz képest újdonság volt idén a rezidens szerző, Visky Zsolt költő jelenléte, aki a teljes munkafolyamatot végigkövette. Ennek nyomán született az a háromnyelvű szöveg (magyar, román, angol), amely térinstallációként fogadta a hátsó udvaron bóklászókat, az elmúlt napok hangulatából azt is megragadva: „ez a hely itt most a csendnek a helye”, „egyszerre lenni figyelő felnőtt, bambuló kamasz, alvó kisded”.
A színészképzés lehetőségeinek kiterjesztését, valamint a természet és a kreatív folyamatok közötti kapcsolat vizsgálatát tűzte ki céljául a Shoshin Egyesület Nemzetközi Színházi Rezidenciák elnevezésű programja, amelynek keretében az egyedi építészetéről ismert faluba, a festői szépségű Kidébe hívták múlt héten az érdeklődőket. Az elmélyülten, egymásra figyelve történő alkotás, a határok feszegetése kulcsfontosságúnak bizonyult, a szervezők olyan gyakorlatokból építették fel a programot, amelyek nem csupán hasznosak lehetnek akár hosszabb távon is, de szükségesek is a minél nagyobb hatékonyság érdekében. Szövegértelmezés, hangképzés, színészi akrobatika, dinamikus partnergyakorlatok, tér- és csoporttudatosság, harcos attitűd és csikung mind-mind része volt a hatnapos tábornak, a jobb fizikai erőnléthez a reggeli és szürkületi szaladások, tornagyakorlatok, a csapatépítéshez az éjszakába nyúló beszélgetések is hozzájárultak.
A központi téma a csónak volt, amely egyrészt az utazás eszköze, olyan alkalmatosság, amely átviszi az embert egyik partról a másikra – magyarázta Köllő Csongor, az egyesület egyik alapító tagja szombaton este, az alkotómunkát megkoronázó találkozón. A színészi mesterség tükrében is igyekeztek megragadni, hogy a színész úgyszólván nem mAradhat érintetlen: a munka, amin és amivel dolgozik, olyan, mint ez az apró, labilis szerkezet, amely elszállítja és átváltoztatja az előadót, neki pedig folyamatosan haladnia kell a különböző változásokkal, technika és gyakorlat tekintetében egyaránt. A másik megközelítés arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon kit vagy mit vinnének magukkal a fedélzetre, ha menekültként kizárólag egy csónakhoz hasonló instabil járművük lenne. Ki-ki milyen szavakat, dalt, képeket vinne magával az új életébe – olyan kérdések ezek, amelyek napjainkban, a különböző események hatására nagyon is időszerűek, a színház pedig alkalmas az aktuális problémák megértésére, továbbgondolására.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Múzsák találkozása a szecessziós múzeumban
Negyedik alkalommal találkoztak a Múzsák a Nagyváradi Holnapfeszten, közel ősi lakhelyükhöz, a helikoni ligethez, mivel a szombaton zárult háromnapos rendezvény a város egyik legújabb művészeti terében, a szecessziós múzeumnak otthont adó belvárosi Darvas-La Roche-villában zajlott: szó, dal és kép közös, interdiszciplináris művészeti élményt nyújtott az érdeklődőknek.
Művészeti ágak összefonódása
A szervezők, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője, Simon Judit újságíró, szerkesztő, valamint Ramona Novicov művészettörténész tartotta a csütörtöki megnyitót, majd a Kocsis Csaba vezette berettyóújfalui Körömvirág együttes mutatta be a határ mindkét oldalán élő kortárs magyar költők megzenésített verseiből összeállított műsorát. Énekeltek verset Markó Bélától is, aki a Körömvirág után mutatta be Kerítés című, legújabb kötetét.
A költő-politikus elmondta, újabb mandátumért már nem indul az őszi választásokon, ezt öt éve döntötte el, a versek mellett viszont egyre gyakrabban ír publicisztikát, nagy élvezettel. Új kötetéből felolvasott néhány szabadverset, majd dedikált. Az első napot a Képek és szavak című, Ujvárossy László képzőművész-egyetemi tanárral folytatott beszélgetés zárta, aki azt az élményét is megosztotta a jelenlevőkkel, amit a velencei biennálén is tapasztalt: a fiatal művészek egyre inkább a többi művészeti ággal való összefonódást kedvelik, olyannyira, hogy már nem is a képzőművész, hanem „csupán” a művész önmeghatározást használják.
Tényregény az „ordas időkről”
A pénteki programsort a MÚRE Brassai 2015 sajtófotókiállítás megnyitója indította. Rácz Éva, a magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke és Ramona Novicov a fotóművészet lényegéről, a pillanat megörökítésének lehetőségéről és a sajtófotó valóságot feltáró dokumentumszerepéről beszélt. Szűcs László elmondta, a verseny kiírásakor romániai magyar fotósokra számítottak, de végül több országból érkeztek művek, alkotóik valamiképpen mind kapcsolódnak Erdélyhez, ha másként nem, érzelmileg.
Az eseményen könyvbemutató is várta a közönséget: Simon Judit látta vendégül Forgách András magyarországi írót, akivel Élő kötet nem mArad című könyvéről beszélgetett. A tényregény azt a jellegzetesen huszadik századi, kelet-európai családi tragédiát írja meg, amit Esterházy Péter a Javított kiadásban, csak Forgách az édesanyjáról tudja meg, hogy a III/1-es érintettséget. Megható őszinteséggel beszélt a hír fogadásáról, az azt követő eseményekről, hangsúlyozva, hogy rég elhunyt édesanyjához való kötődése mit sem változhat az „ordas idők” miatt.
Kinde Annamária költőről neveztek el díjat
A fesztivál második napját Élő Várad – Nagyvárad és a progresszió címen fórum és felolvasás zárta Tasnádi-Sáhy Péter irányításával, fiatal tollforgatók – Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa, Mihók Tamás és Bíró Árpád Levente közreműködésével. A fiatalok leginkább azt nehezményezték, hogy nem érzik, hogy Váradon lenne olyan mentor, szellemi irányító, akihez alkotói problémáikkal bármikor fordulhatnának, illetve akit mesterükként követhetnének.
Ez a téma tulajdonképpen átvezet a harmadik fesztnap délutánjába, amikor bemutatták a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária Nagyváradi költőről elnevezett díjat, Deák Árpád művét. Szűcs László elmondta, a márvány talapzaton stilizált bronz angyalszárnyakat ábrázoló alkotást évente egy olyan fiatal alkotó kapja majd, akinek még nincs kötete, de már megérett rá. Kiemelte, mennyire szívén viselte a korán elhunyt költőnő a fiatalok felkarolását, alkotói kört szervezett és az ő ötlete volt a Várad folyóirat Várad Junior rovata. Az idei díjat majd az október végi Könyvmaratonon fogják átadni, addig talán elkészül Kinde Annamária síremléke is, ugyancsak Deák Árpád műve.
Ami a szerepek álarca mögött rejtőzik
A rendevénysorozaton a színházi alkotókkal is tartottak beszélgetést: Novák Eszter rendezővel, a Szigligeti Színház művészeti vezetőjével, majd Bíró József Nagyváradi születésű Kolozsvári színésszel. Novák Eszter beszélt erdélyi gyökereiről, Marosvásárhelyi, illetve Budapesti rendezéseiről, művésztanár tevékenységéről és arról, mit jelent számára a Szigligeti Színház művészeti vezetése.
Bíró József elmondta, színészi pályája a legendás Kortárs-csapattagsággal kezdődött, a színiakadémia elvégzése és rövid kitérők után pedig a Kolozsvári színházban teljesedett ki. Mindkét színházi alkotóművész kiemelte, nem az erőltetett aktualizálás vagy múltba fordulás a fontos, hanem a mindenkori ember sokszor egyértelmű, de inkább rejtélyesen összetett arcának felmutatása az egyes szerepek álarca mögül. A Holnapfeszt eseménysorát színházi előadás zárta: a Szigligeti Színház fiatal művészei Tasnádi-Sáhy Péter rendező szakos hallgató vizsgaelőadását, a Kés a tyúkban című darabot mutatták be.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

1956 emlékezete
A pusztulásról sem feledkezhetünk meg
Magyar sors 60 évvel a magyar forradalom után címmel szervezett bajtársi találkozóval összekötött tudományos értekezletet a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete (VPFHSZ) pénteken és szombaton Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A két nap alatt a téma jeles magyarországi és erdélyi kutatói tartottak nemcsak érdekfeszítő, hanem különböző töltetű érzelmeket is felkorbácsoló előadásokat 1956 történéseiről és azok következményeiről. Elsőként Török József VPFHSZ-elnök, a rendezvény ötletgazdája és levezénylője köszöntötte az előadókat és a magyarországi, valamint erdélyi sorstársakat, majd Tófalvi Zoltán osztotta meg gondolatait, hangsúlyozván, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc Kárpát-medencei eseményeit nem szabad egymástól különválasztani. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, arra figyelmeztetett, hogy a rossz megismétlődését csak úgy tudjuk elkerülni, ha nem feledkezünk meg a nehéz időkről és a pusztulásról.
Az előadók sorát Horváth Miklós magyarországi hadtörténész, egyetemi tanár nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy a rádióban elhangzott biztatások és ígéretek ellenére Amerika és nyugati szövetségesei a magyar forradalmat és szabadságharcot szovjet belügynek tekintették, vagyis tulajdonképpen szabad kezet adtak Moszkvának, hogy a magyarokkal szemben cselekedjen a belátása szerint. Markó György magyarországi történész, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet tankokkal, kézifegyverekkel szembeszállók kilétére mutatott rá. A hallgatóság döbbenettel vette tudomásul, hogy ezek a hősök zömében tizen- és huszonéves, katonai ismeretek birtokában sem lévő, azonban elszánt és bátor fiatalok voltak.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyi történész, akadémikus a székely főváros ’56-os eseményeiről, Kozma Csaba Kolozsvári történész a Gyergyószárhegyi és Marosvásárhelyi szervezkedésekről tartott előadást. Tófalvi Zoltán kutató Moyses Márton, a diktatúra és nemzeti elnyomás ellen már 1956-ban tiltakozó, majd önmagát a Brassói pártbizottság épülete előtt 1970-ben felgyújtó baróti fiatalember tragikus sorsát ismertette. Végül Benkő Levente Kolozsvári történész az erdélyi magyar szellemi elit ’56-ban tanúsított magatartását ecsetelte, és a forradalmat – néhány kivételtől eltekintve – zömében elítélő állásfoglalását ismertette. A jelen lévő magyarországi forradalmárok, így D. Szűcs Lászlóné, a POFOSZ országos elnökének helyettese, Szalay Zoltán, a POFOSZ Budapesti elnöke és Dózsa László visszaemlékezései megdöbbentő és megható színfoltját képezték a kétnapos értekezletnek, melynek során a Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkot és emlékházat is meglátogatták.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az iskola, ami miatt szeretnék újra elsős lenni
Ahol a wifi alapértelmezett, színes ernyők nyílnak a plafonról, és parajdi sóval körülvéve lehet olvasni. Ez a szamosújvári Magyar Szórványközpont.
Előre szólok, hogy ez személyes lesz, mivel szamosújvári vagyok. Nyolcadik osztályig ott végeztem, és bár sosem utáltam különösebben iskolába járni, nem mondhatom, hogy Kolozsvárra jövetelem után hiányzott, főleg az épületek nem. I.-IV.-ben egy kicsi, betonudvarú épületegyüttesben tanultunk, V-VIII.-ban meg már nagyobb, hasonlóan "barátságosban".
Azoknak a gyerekeknek, akik most kezdik az előkészítő osztályt Szamosújváron, már nem lesznek ilyen emlékeik. A szamosújvári magyar iskola terve nagyjából azóta létezik, hogy én eljöttem, a konkrét építkezés 2010-ben kezdődött, és most, a 2016/17-es tanévet 470 gyerek (előkészítőtől középiskoláig) egy olyan épületben kezdheti meg, amely miatt úgy érzem, hogy jó lenne elölről kezdeni az egészet.
Jól tudom, hogy a korszerű iskolát nem csak a "külsőségek" jelentik. De a korszerűséghez igenis hozzátartozik, hogy amikor az általános iskolás gyerekek is középkategóriás okostelefonokkal szaladgálnak, akkor az informatika laborban ne őskövületeken kelljen Wordot tanulni, hanem 28 vadonatúj laptop álljon a rendelkezésükre. Azt is, hogy a történelem- és földrajztanárok ne töltsenek el értékes időt térképek cipelésével és felszerelésével (vagy akár rajzolásával...), hanem a digitális táblára pillanatok alatt kivetíthessék, és még annyi mindenre használhassák eszközként. Hogy legyen minden osztályteremnek saját szertára, minden gyereknek saját szekrénykéje, a diákokat kreatív, színes, ösztönző környezet vegye körül. És az olyan "apróságokról" még nem is szóltam, hogy az alsósoknál minden teremhez külön mosdó van, a kazánház ultramodern, a wifi alapértelmezett.
Tudom, hogy ezek a körülmények teljesen normálisnak és adottnak számítanak sok helyen, de itt nem volt az. És nagyon, nagyon sok kitartás és (csak most szakadt rám, hogy mennyi) munka kellett ahhoz, hogy a szórványközpontnak ne "csak" annyi érdeme legyen, hogy szórvány - önmagában is nagy dolog ez, de a szórványnevelést a Téka Alapítvány húsz éve végzi, folyamatosan fejlődve, tehát ez nem érint annyira újdonságként -, hanem valódi, 21. századi iskolaépületben kezdhesse meg az idei tanévet 470 diák, hogy tényleg eszközök és kényelem szintjén mindenük adott legyen tanulni.
De ahol a gyerekeket is bevonták az iskola berendezésébe, megkérdezték a véleményüket, hogy mit szeretnének, mire lenne igényük, ott nem a levegőbe építkeznek.
Sebők Rácz Tímea
Transindex.ro

A Kolozsvári társasági egyesületekről
Kolozsváron már az 1830-as években léteztek különféle zártkörű vagy magánjellegű olvasóegyletek, könyvkereskedések, könyvkölcsönzők, melyek mind a szellemi élet utáni vágyakozást elégítették ki. Az ekkoriban alakult olvasóegyletek közül a legjelentősebbek: Könyvtári Egyesület, a Nőegylet (amelynek jóval szélesebb tevékenységi köre volt), a késő reformkorban létrejövő Reading Club és a Kolozsvári Olvasótársaság.
A reformkori években alapították a város két kaszinóját is. Az egyik az 1833-ban létrejövő Kolozsvári Casino, melynek a kezdeményezője Bölöni Farkas Sándor volt, aki Nyugat-Európában és Észak-Amerikában tett utazásai során gazdag tapasztalatokat gyűjtve a városba hazaérkezvén Kendeffy Ádámmal és Béldi Ferenccel közösen nekifogtak a kaszinó megalapításához. Béldi Ferenc, az első gyűlésen mondta: „hogy több honfitársaival Kolozsvárott is egy casino létesítését óhajtván, melynek célja: a miveltebb társalkodás, nemzetiség előmozdítása, a közértelem és közérzés terjesztése.” A városban csak úgy emlegették, hogy az „úri casino”, mivel ide tömörült a nemesség jelentős része. Ennek ellenére a Kolozsvári Casino alapszabályai szerint az egyesületük mindenki számára nyitott volt. A taglistát figyelembe véve is jól kivehető, hogy a részvényesek egy részét a városi polgárság tette ki, (ekkoriban még Tauffer József is tagja volt a kaszinónak, a későbbiekben ő lesz a Polgári Társalkodó kezdeményezője), a másikat pedig a nemesi származásúak.
FAZAKAS LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Bloggerek és vloggerek Kolozsvári találkozója
Vannak olyan emberek a világon, akik abból élnek, hogy hetente egyszer tíz percet dumálnak egy kamera előtt tetszőlegesen választott témákról. S vannak olyanok – többszázezren egyébként –, akik követik őket, vitatkoznak, tárgyalnak, hozzászólnak ezekhez a témákhoz. Az Igen, tessék! mozgalom legújabb projektje, a Blogdíler, mindkét típust Kolozsvárra csábítja.
Blogdíler programsorozata szeptember 9-én, pénteken délután 5 órakor indul a K+ Közösségi térben Magyarósi Csaba vlogger előadásával. Célja, hogy az erdélyi magyar fiatalok, akik követik a magyar blog- és vlogoszférát, személyesen megismerhessék kedvenceiket, illetve kedvet kapjanak ahhoz, hogy ők is megpróbálkozzanak a blogírással vagy egy vlog elindításával. Mindez azért is fontos, mert Erdélyben jelenleg kevesen művelik ezt a műfajt.
Magyarósi Csaba, az Index.hu volt szerkesztője rájött, hogy nincs szüksége egy hírportálra ahhoz, hogy meg tudja szólítani az embereket, ezért létrehozta saját blogját, az Appleblogot. Nem sokkal ezután létrehozott egy YouTube-csatornát, amelynek jelenleg több mint 73 ezer feliratkozója van, legnézettebb videója pedig a 600 ezres nézettséget is túlhaladta.
Szabadság (Kolozsvár)

Újratárgyalják a Kolozsvári helységnévtáblák ügyét
A Kolozsvári táblabíróság újratárgyalásra visszaküldte az első fokon eljáró Kolozs megyei törvényszéknek a kincses város többnyelvű helységnévtábláinak dossziéját – közölte az MTI-vel a táblabíróság szóvivője.
A törvényszék februári ítéletében elutasította a Kolozsvári Minority Rights Egyesület keresetét, melyben az egyesület azt kérte: kerüljenek háromnyelvű román–magyar–német helységnévtáblák Kolozsvár bejárataihoz. Ezen ítélet ellen fellebbezett a Minority Rights Egyesület, amelynek keresetéhez 370 Kolozsvári polgár is csatlakozott.
Amint arról beszámoltunk, a táblabíróság hétfőn tárgyalta a Kolozsvári többnyelvű helységnévtáblák ügyét, az ítélet pedig most vált ismertté.
Krónika (Kolozsvár)

Magyarok és galambok
Esettanulmányt lehetne írni arról, miként fejlődött ki és vált általános jelenséggé az elmúlt évtizedekben Romániában a felelősség áthárítása, de legalább is az azzal való próbálkozás.
A politikából jószerint teljesen kikopott a felelősségvállalás fogalma, egy-egy elveszített választás esetén például a politikai alakulatok és annak képviselői sohasem magukban keresik a hibát, hanem külső körülményekre fogják a kudarc okát: a választóik nem mentek el szavazni, mert esett, havazott, fagyott, kánikula volt, az ellentábor félrevezette, megvesztegette, megzsarolta a szavazópolgárokat, az emberek kiábrándultak a politikából stb.
De igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a kifogáskeresés csak a politikusok sajátja, ez a tulajdonság ugyanis az egész társadalomra jellemző. A román köznyelvben immár szólásként meghonosodott „mortul e de vină" (a halott a hibás) típusú verdikt minden egyes esetben magyarázatként szolgál, amikor valaki ki akar bújni a felelősségre vonás alól, vagy az igazi vétkest nem lehet, nem szabad felelősségre vonni, emiatt olyasvalakinek kell elvinni a balhét, akinek már úgyis mindegy. Legyen az halálos áldozattal járó közúti baleset, gondatlanságból elkövetett emberölés, gazdasági bűncselekmény, pénzügyi panama vagy közpénzek elsikkasztása, bevett szokás hajmeresztő kifogásokkal takarózni.
A román és a montenegrói labdarúgó-válogatott vb-selejtezőjének otthont adó Kolozsvár Aréna játékterének silány minőségére például a honi labdarúgó-szövetség illetékesei azzal a „magyarázattal" szolgáltak, hogy az Untold fesztivál során megrongálódott gyepszőnyeget nem lehetett újrafüvesíteni, mert a galambok felcsipegették a magvakat. Ráadásul az indoklás szerint éjszaka támadtak a szárnyasok, amikor nem volt ki elkergesse őket. Az ornitológusok azóta is kutatnak az éjjel aktív galambfajta után...
Hasonló pengelogikával operál a Kolozsvári polgármesteri hivatal is, amikor arra hivatkozva érvel a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésének elutasítása mellett, hogy a táblákat akkor sem rakta ki, amikor még elérte a törvényben szereplő húsz százalékot a kincses város magyarságának számaránya. Akkor meg minek helyezzék ki most, 16 százaléknyi magyarnak? Vessenek magukra a magyarok, hogy ennyire fogy a létszámuk! Lám, meg is találtuk az igazi felelősöket...
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Pörgős nyár a vármegyeházán
Június végén, harmadik nekifutásra, a nemzeti liberálisok dulakodásig fajuló tiltakozása mellett választotta a Bihar megyei Tanács elnökévé Pásztor Sándort a testületben egy fős többséggel rendelkező PSD-RMDSZ-ALDE koalíció. A vízügyi szakembert, korábbi államtitkárt két hónappal hivatalba lépése után kérdezte Szűcs László.
- Emlékezetesre sikerült június 28-án a beiktatása. Mi történt azóta, hogy beköltözött az elnöki irodába?
- Remélem, az a megválasztási procedúra volt ennek az időszaknak a mélypontja, hiszen nem volt méltó ahhoz, amit egy megyei tanácsnak képviselnie kell. Ha már olimpia után vagyunk, akkor azt mondhatom: nagy karcsapásokkal nekiindultunk. Ahhoz, hogy a meglévő minimális többséget biztosítani tudjuk, nagyon nagy fegyelemre van szükség. Az első hetekben az volt a szándékom, hogy látva a rengeteg tennivalót, munkát, növeljük kabinetemmel együtt a tanács működésének a fordulatszámát. El kell kezdenünk pár új projektet, az ezzel párhuzamosan megkezdett ügyekben hatékonyan lépni, amire az emberek felkapják a fejüket, s megállapítsák, itt tényleg változik valami. Tetszik, nem tetszik, itt Váradon úgy volt elkönyvelve a megyei tanács, mint olyan intézmény, amely nehézkesen működik.
- A hatékony működéshez, illetve a törékeny többség fenntartásához szükség van a partnerekre, a PSD és az ALDE tanácsosaira, illetve az őket képviselő két megyei alelnökre. Összecsiszolódtak?
- Erről egyelőre kedvezőek a tapasztalataim. Az első napot azzal kezdtem, hogy feladatokat, hatásköröket osztottam ki a két alelnöknek. Egyébként ez az intézmény sokkal centralizáltabb, mint amire korábban gondoltam. Ugyancsak állami szférából jövök, a regionális vízügyet vezettem jó pár évig, államtitkár is voltam. Azt gondolná az ember, hogy a centralizálás csúcsa Bukarestben van. Ám itt a megyei tanácsnál minden ki van hegyezve az elnökre eladdig, hogy a három lejes parkolójegyet aláírni, vagy a négy lej ötven banis postaköltségről a cetlit is ő kell láttamozza. Ilyen nonszensz dolgok vannak, el sem hittem először. Tehát már az első napomon rábíztam a műszaki, illetve a gazdasági részt a két alelnökre. Ez nem így történt a múltban. Az előző mandátum négy évéből hármat az alelnökök mindenféle attribútum nélkül ültek végig. Ebből a helyzetből az is következne, hogy az elnök mellé rendkívül nagy struktúra kellene. Az én kabinetemet olyan típusú kollégák alkotják, akik részben kívülről érkezve másképpen látják a dolgokat, s hatékonyak. Fontos, hogy jól egészítse ki egymást a politikai és az adminisztrációs rész.
- A magasabb fordulatszámon működő motor, hogy az Ön szavával éljek, a múzeum elakadt ügye kapcsán mutathatja meg az erejét. Röviden összefoglalva: a Körösvidéki Múzeum mindmáig nem költözött ki a római katolikus püspöki palotából, ugyanis megrekedt az új székhely, az egykori hadapródiskola felújításának, berendezésének munkafolyamata.
- Miután ezt a széket elfoglaltam, visszahoztam egy olyan procedúrát, szokásjogot, ami hetven-nyolcvan éven át megszűnt. Arról van szó, hogy már az első héten felkerestem a történelmi egyházak Nagyváradon működő püspökeit, beleértve a görög katolikus és az ortodox püspököt is. A román kollégák csodálkoztak is ezen. Böcskei László katolikus püspök úrral találkozva tudatosult bennem, hogy a múzeum ügyében gyorsan lépni kell, hiszen a püspökség akkor a küszöbén volt egy, a püspöki palotát érintő projektindításnak, ami azóta meg is történt. Függetlenül ettől az is tűrhetetlen, hogy kilenc éve újítunk fel egy épületet...
- ..amely a 19. század végén sokkal rövidebb idő, alig másfél év alatt épült.
- 2010 nyara óta egy centi munkálat nem történt a hadapródiskola épületében. Két napig hallgattam itt a kollégákat, hogy miért nem. Két elnök előttem azt a megoldást választotta, hogy tolja maga előtt a problémát. Az egyik procedúra elbírálására, amely hat hónapja állt, miután átnéztem az anyagot, öt nap határidőt adtam. Ez egy tenderkiírás volt. Rengeteg nyűgös, kényes dolgot kellett rendbe tenni, hatalmas összegekről volt szó, DNA vizsgálatokról, perekről, s minden irányból csak azt hallottam, hogy nem lehet, nem érdemes folytatni. A lényeg, a munkálatok el lettek indítva, jelen pillanatban ott tartunk, hogy év végéig maga az épület kész lesz, mint múzeum.
- Azt is meg tudná határozni, hogy az első látogató mikor veheti meg a belépőjegyet?
- Az csak a projekt egyik része, hogy az épület legyen rendben. Heti rendszerességgel tárgyalok a kivitelezővel, s remélem, a nyolc hónapos átadási határidőt levisszük hatra. A következő lépés a bútorzat. Van egy alapbútorzat-felszereltség, erre most sikerült a kiírást elindítani, erre is hat hónap határidőt adtam. Ez még nem jelenti a múzeum teljes felszereltségét, de azt lehetővé teszi, hogy képesek legyenek átköltözni. Közben elindítunk egy olyan nagypályázatot, amely a speciális kiállítási bútorok, felszerelések beszerzésére vonatkozik a történelmi részlegtől a természettudományosig. Mindez összekötve a múzeum környezetének a kialakításával. Igényesen kell megcsináljuk, fel is kértem erre kiváló szakembereket, hiszen a Rhédey-kerttel együtt egy gyönyörű területet alakíthatunk ki a város szívében. Ez egy ötmillió euró értékű nagyprojekt. A végére mArad a tulajdonképpeni költöztetés, ami ugyancsak speciális, szakcéget igénylő feladat. Reményeim szerint jövő tavasszal esélyünk van arra, hogy ha nem is a végleges, teljes bútorzattal, ha nem is a végleges környezetben, de megnyitjuk a múzeumot. És megszűnik az a nyomás is, hogy miért fizetünk mi minden hónapban annyi pénzt a katolikus püspökségnek.
- Mi a helyzet az Ady Endre Emlékmúzeummal? Ez esetben az ortodox egyháznak fizetnek, mint az igencsak leromlott állagú egykori Mülleráj tulajdonosának, s részükről korábban felvetődött, kiraknák az épületből az ott több mint hatvan éve működő közgyűjteményt.
- Remélem, rövid időn belül eredményre vezetnek az ezzel kapcsolatos tárgyalásaink. Arra lenne szükségünk, hogy a bérleti szerződés tíz éves hosszabbítását érjünk el az ortodox püspökséggel, s akkor a törvény szerint kívül is, belül is állagjavítást tudunk végezni az épületen.
. Bukarestben járt nemrég szatmári, Aradi és temes megyei kollégáival a határ menti Ro-Hu projektek jövőjéről tárgyalni, amit sokáig Hu-Ro projektekként ismertünk. Mit sikerült elérniük?
- Korábban az irányító hatóság Budapesten volt, a titkárság pedig Nagyváradon. Jól működött, nagyon sokat köszönhet ez a határszakasz ezeknek a kiírásoknak. Most már Romániában van az irányító hatóság, ezért is változott a betűszó, a titkárság mAradt Váradon. Ez akár előny is lehet, de a valóságban az történt, hogy a program úgy egy éve beszűkült, megmerevedett. Ott tartunk, hogy egy 2014-2020-as periódusról beszélünk 2016-ban, és közel félidőig nem történt semmi. Azt érzékeltük, hogy a fővárosok csatája zajlik, s mi itt vagyunk középen, a tulajdonképpeni haszonélvezők. Első lépésben itt találkozott, ebben az irodában a négy partiumi megye vezetője, s megegyeztünk a közös fellépésben. Utána történt egy debreceni találkozó, ahol az érintett magyarországi megyék – Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád – vezetőivel találkoztunk. Ott is konszenzus alakult ki. Ezt követően tárgyaltunk Bukarestben a fejlesztési tárcánál. Most már egy egész kicsit optimistábbak vagyunk, fontos, hogy sikerült határidőket meghatároznunk Szeptember elején mindenki leteszi a maga stratégiai tervét. Bihar megye átalakítja a stratégiai projektjét egy egészségügyi tervvé, ami egy hatékony onkológiai felmérési és megelőzési rendszert hoz majd létre. A korábbi elképzelés a Vaskoh-Menyháza út fejlesztése lett volna.
- Bukarestben hogyan fogadták közös fellépésüket?
- Szerintem számolhattak azzal, hogy a négy megye egyszer megelégeli azt, hogy a feje fölött próbáljanak döntéseket hozni.
- Egy másik projektje a megye közúti tömegközlekedését érinti. Mire számíthatnak az utasok?
- A Bihar megyei közlekedési hálózat finoman szólva is bukdácsol. Ugyan már túlléptünk azon a kilencvenes évekbeli állapoton, hogy valahol a megyében állt az ember a buszmegállóban, aztán vagy jött a jármű vagy nem. Most már jön a busz, de kérdés, mennyire pontosan, s milyen komfortigényt tud kielégíteni. Fontos időpont közeleg: 2019-től Romániában a megyei tömegközlekedési szolgáltatást meg kell nyitni az EU felé. Tehát 2018-ban az Európai Unió Hivatalos Lapjában meg fog jelenni a tender Bihar megye közúti tömegközlekedéséről, ami havonta 560 ezer utast jelent. Pályázhat akár egy bajor közlekedési vállalat, egy francia vagy a hajdú-bihari. Ha ténylegesen azt gondolja egy jól működő nyugat-európai tömegközlekedési vállalat, hogy befektet Bihar megyében, akkor le fogja tarolni a piac versenyképtelen hazai szereplőit. Menet közben számtalan problémával szembesülünk, például azzal, hogy a megye hétszáz buszmegállójából alig egy tucat van rendben, a többit két év alatt helyre kellene hoznunk. Az utasok jobb kiszolgálása érdekében GPS készülékkel szereljük fel az összes tömegközlekedési eszközt. S ez nem jár a szolgáltatás drágulásával, hiszen a megyei tanács vásárolja meg a programokkal együtt, illetve mobiltelefonos applikációt fejlesztünk hozzá, hogy a saját telefonján a megyében bárki, bárhol megnézheti, hol tart a busza, késik-e. Ennek már jövőre működnie kell. 2018-tól pedig kiépítjük az e-ticketing rendszert.
- Milyen fejlesztési lehetőségei vannak a megyei tanácsnak a kerékpáros közlekedés fejlesztésében? Ezt azért is kérdezem, mert a téma szerepelt a választási kampányában.
- Jövő nyárig tíz fapados járat beindítását tervezik
- Ma tíz-tizenkét európai kerékpár-sztráda létezik, ennek legkeletibb része a Tisza vonalán halad észak-déli irányban, csatlakozással a magyarországi nagyvárosok többségéhez. Határ menti nemzetközi projektekben már mi is összekötöttük Szatmárt, Nagyváradot, Nagyszalontát magyarországi településekkel, most dolgozunk Mihályfalvánál. A mi feladatunk az, hogy ezeket az utakat továbbvigyük például a Nyugati Szigethegység felé. Európában ez egy óriási iparág. A biciklis utazási és turisztikai biznisz értéke több milliárd euró évente. Két hete kormányhatározat is született arról, hogy Romániában a kerékpáros turizmust fejleszteni kell. Rá is hasalunk erre a témára, költségvetés-kiegészítést eszközöl a megyei tanács, többek között erre a tételre. Előtanulmányt szeretnék rendelni arra, hogy milyen bicikliutakat érdemes kivitelezni a megyében. Nem azt ígérem, hogy négy év alatt Nagyváradot összekötjük Pádissal, de az új, turisztikai célú kerékpárutak mindenképpen a hegyvidékek irányába kell haladjanak.
Ehhez a témához tartozik, hogy négyszázötven-ötszáz új, kétnyelvű táblával látjuk el a hegyi turistautakat. S az újdonság az, hogy ezeket az útvonalakat sokféle információt kínáló QR kódokkal is ellátjuk. Olyan helyeken is, ahol eddig tábla sem volt. Fontos, ide kapcsolódó adat, hogy nyári szezonban a Nyugati Szigethegység bihari részeit felkereső magyar turisták aránya negyven százalék, míg a nyári szezonon kívül hetven! Meg kell adni a lehetőséget, hogy ezen az amúgy román vidéken információhoz jussanak. A következő lépés az lesz, hogy GPS-szel is láthatóak legyenek a turistaútvonalak.
- A megyei tanácshoz tartozik a Nagyváradi repülőtér, fel is újították, járatok viszont nincsenek, az utasok Debrecenből, Temesvárról, Kolozsvárról tudnak csak utazni.
- Jó hírrel szolgálhatok, előrehaladott tárgyalásaink vannak repülőjáratok indításáról. Bízom abban, hogy már idén ősszel 2-3 célállomásra elindítunk Nagyváradról európai fapados járatokat, egyet Európa északi irányába, egy másik járatunk pedig déli irányba repül majd, biztos célállomást csak a tárgyalások lezárulása után árulhatok el. Jövő év kora nyaráig szeretném, ha már tíz járat kötné össze Váradot európai városokkal. Volt egy olyan elképzelésem is, ami szerintem jó lépés lenne, hogy a nyári hónapokban közvetlen járattal kössük össze a várost Konstancával. A hazai légitársaság ajánlata kivitelezhetetlen. Tárgyaltunk fapados cégekkel is, de sajnos e tekintetben a hazai törvénykezés hetvenes évekbeli, a Belügyminisztérium nem engedi meg, hogy belső járatban összekeverd a helyi utast a külföldi utassal. Ez nonszensz, de meg lehetne változtatni.
- December 11-én parlamenti választás lesz Romániában. Feltételezve, hogy a szövetség kormányra kerül, milyen, RMDSZ vezette tárcának örülne leginkább?
- Vízügyesként picit elfogult vagyok, mindig támogattam, hogy a környezetvédelem, vízügy vezetése hozzánk tartozzon. Nem véletlenül, rengeteg fejlesztés megvalósult, itt, Bihar megyében is. De ha most szívem szerint választhatnék, nekünk a közlekedési tárcára lenne nagy szükségünk, egészen pontosan Erdélynek. Vízügyi problémák miatt, államtitkárként is rengeteget jártam az országot, s azt kell mondanom, utak tekintetében Erdély mindmáig el van hanyagolva. Ezen kellene gyorsan változtatni.

erdelyiriport.ro