Nagy mesterének állít emléket a Barabás Miklós Céh jubileumi tárlata
Fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte kedd este a kolozsvári Barabás Miklós Galéria. Az egyik legismertebb, XIX. századi erdélyi festő nevét viselő kis képtár akkor alakult, amikor még nagyon kevés kiállítási lehetőség volt Kolozsváron. A helyszín Andrásy Zoltán festő- és grafikusművésznek köszönhető, így az ő munkáiból összeállított tárlattal ünnepelte a kerek évfordulót a Barabás Miklós Céh.
A Farkas utca 27 szám alatti udvarban álló kis ház ad otthont immár tíz éve a Barabás Miklós Galériának: egészen pontosan 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit Abodi Nagy Bélának, Kós Andrásnak és Andrásy Zoltánnak köszönhetően. Ez utóbbi volt az ugyanis, aki az egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak – tudtuk meg az est házigazdájától, Németh Júlia művészettörténész-műkritikustól.
„Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós céhelnök túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből és külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, és arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit” – idézte fel a kezdeteket Német Júlia.
Ioan Horváth Bugnariu az 1960-as évek kolozsvári képzőművészeti iskoláját idézte fel, amely akkor Romániában a legjobb iskolának számított, és amelynek Andrásy Zoltán volt az egyik legmarkánsabb mestere. Mindenki szerette, mindenki csak jót mondott róla, emlékezett az egykori tanítvány. A Barabás Miklós Galériát tíz évvel ezelőtt az ő kiállításával nyitották meg, de a nagybeteg mester már nem tudott elmenni az eseményre. Andrásy Zoltán másfél hónappal később, 2006. január elsején „megbékélten és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett” – tette hozzá Németh Júlia.
Az eltelt tíz év alatt a Barabás Miklós Céh kiérdemelte a Magyar Örökség-díjat, és Erdély számos magyar képzőművészének kiállítási lehetőséget biztosított, közülük sokan mára eltávoztak az élők sorából. A Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós, Soó Zöld Margit, Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Lőrincz Lehel, Horváth Gyöngyvér, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Orbán István, Gedeon Zoltán, Forró Ágnes, Nagy Annamária, Lukács Solymossy Éva, Kovács Géza, Siska Szabó Hajnalka, Muhi Sándor is kiállított itt, a fiatalok közül pedig többen, köztük Berze Imre, Dobribán Lini Enikő és Marincas Mira már a budapesti Műcsarnokban is képviselték alkotásaikkal a Céhet.
A galériának otthont adó ingatlant éppen tatarozzák, „házra, Céhre, mindannyiunkra ráfér egy kis fiatalítás” – jegyezte meg az est háziasszonya.
A kerek évfordulót ismét Andrásy-tárlattal ünneplik meg a Barabás Miklós Céh tagjai. A kiállításon, egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az Andrásy-gyűjtemény eddig még ki nem állított darabjai csodálhatók meg.
T. Koós Imola
maszol.ro

„Déván vár a Téglás Gábor”
A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Vajdahunyadon a Corvin Savaria Társaság közreműködésével. A találkozó szakmai vonatkozásait és kiegészítő programját Szilágyi Aladár és Szűcs László foglalja össze.
Nem előzmény nélküli a MÚRE számára, hogy a szórványvidékek közösségeivel foglalkozzék, az utóbbi időben több riporttábort szerveztek ilyen környezetben, s most Vajdahunyadon is bemutattak ilyen tematikájú kötetet, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című, a Krónikában megjelent szórványriportjait összegyűjtő művét.
Komoly várakozás előzte meg annak a felmérésnek a mostani találkozóra időzített bemutatását, amely elsősorban a rádiós, televíziós kollégák számára szolgáltatott a hallgatottságokra, nézettségekre vonatkozó érdekes adatokat. (Erre a témára egy külön anyagban hamarosan visszatérünk.) Egyébként a bemutatott grafikonok adatait, az időbeni változásokat Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa ismertette.
Az Erdélyi Riportban, még nyomtatott hetilap formájában jelentek meg a később négy kötet anyagát szolgáltató Etnosz-riportjai Szilágyi Aladárnak, aki a vajdahunyadi találkozón elsősorban a nem magyar hazai kisebbségek helyzetéről tartott összefoglaló előadást. Az „egységes román nemzetállam” közel húsz, nem magyar etnikumát – néhány ukrán, szerb, horvát, szlovák, lipován tömb kivételével – a teljes asszimiláció fenyegeti. A két-három ezres lélekszámú, falusi, városi szórványokban élő kisebbségek néhány évtized múlva teljesen eltűnnek, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság hajdan tarka szőnyege egyszínűvé válik – hangzott el.
Médiaműhelyt a szórványnak
A találkozó tematikájához a leginkább Ambrus Attila és Winkler Gyula tervezete kapcsolódott, A média szerepe a szórványgondozásban – avagy érvek a szórvány médiaműhely(ek) működtetése mellett című projektet a Brassó Lapok főszerkesztője ismertette. A MÚRE internetes oldalán olvasható anyag egy Szórvány Médiaműhely létrehozását szorgalmazza, amely ingyenes tartalmat állítana elő azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják ezt kellő színvonalon elkészíteni. Összesíti, szerkeszti a helyi információkat, híreket, 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben, s a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatja el a társult szerkesztőségekhez. A felvetés vegyes fogadtatása azt jelzi, hogy szakmai indokoltsága ellenére sem lesz könnyű a megvalósítás, ám a későbbi egyeztetések nyomán egy életképes kezdeményezés ereszthet gyökeret.
Mindenképpen a téma fontosságát jelzi, hogy Winkler Gyula EP-képviselő mellett a projekt ismertetésén jelen volt az RMDSZ részéről Hegedüs Csilla és Kelemen Hunor is. Utóbbi emlékeztetett egy korábbi, a napilapok közötti együttműködést célzó, sikertelen kezdeményezésre.
Érdekes bejelentést tett a házigazda Winkler Gyula, aki ezer eurós pályázatot hirdetett a MÚRE tagjai számára egy, a román nyilvánosságban a szórvány kifejezés pontosabb, könnyebben értelmezhető román megfelelőjének kidolgozására. Politikai szövegekben jelenleg leginkább a diaspora interna kifejezést használják, ami félreértésekre adhat okot. (A Corbii Albi – Fehér Hollók román-magyar kontakt portál a comunități risipite kifejezést használja.)
„Ez a várunk, ide járunk”
A szakmai program elhúzódása miatt némi késedelemmel érkezik Dévára a MÚRE-csapat, mire betoppanunk a Téglás Gábor Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt aulájába, már elkezdődött a Magyar Szórvány Napjának ünnepi műsora, a helybeli Szivárvány Nyugdíjasklub kórusának utolsó zengzeteit hallani. Őket a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fergeteges produkciója követi, majd a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance Együttese teremt muzsikában-táncban a 17. századi fejedelmi udvarok légkörét idéző hangulatot. Az iskola énekkarának többszöri szereplése és az ünnephez illő szavalatok teszik változatossá a műsort. „Csaba atya gyermekei” – a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportjának fiataljai – mutatják be igényes műsorukat, majd a líceum harmadikos kisdiákjai vidám Márton-napi gyermekjátékkal gyönyörködtetik a publikumot.
A rendezvény ünnepi szónoka, Winkler Gyula EP-képviselő lokálpatrióta büszkeséggel emlékeztet arra, hogy négy esztendővel ezelőtt Déván, éppen itt, ebben a teremben rendezték meg először a Magyar Szórvány Napját, mely azóta az egész Kárpát-medencében elterjedt, mi több: idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. A szónok Bethlen Gábor alakját felidézve, kérdez rá: „Vajon mi Bethlen életművének legfőbb üzenete a mához? Elsősorban az, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lenne feltámadás. Jó példa erre a Hunyad megyei magyar oktatás. A kilencvenes évek végén szerteszét működő tagozatok mára, másfél étized elmúltával Erdély egyik legfiatalabb intézményévé nőtték ki magukat. (…) Bebizonyította azt, hogy egy népnek, egy közösségnek nem kell számarányaiban nagynak lennie ahhoz, hogy számottevő legyen. Erdély azóta is a csodák földje, mert Bethlen Gábortól a Téglás Gábor Elméleti Líceumig voltak mindig álmodók, akik maradandót akartak építeni.” A líceum kórusa az immár elmaradhatatlan „Téglás-himnusz”-szal zárja a műsort: „Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!”
Az étkezdében elfogyasztott ízletes ebéd után Balogh-Botár Károly aligazgató intézménytörténeti bevezetővel egybekötött iskolaszemlére invitálja az újságírók csapatát. Akár Noé bárkájába, Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű líceumába is mindent és mindenkit „begyűjtöttek” a szórványokból: a kisóvodásoktól az érettségiző nagydiákokig. A Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás biztosításának kérdését a Geszthy Ferenc Társaság vállalta fel. Az építkezést 2004-ben kezdték el, a Communitas Alapítvány az első pillanattól a terv mellé állt (egy félig elkészült ingatlan megvásárlásával), és folyamatosan támogatta a felszerelés és a bútorzat beszerzésével is. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá az oktatási központ létrehozásához. A 2005 óta működő, jelenleg mintegy 550 fős diáklétszámú tanintézmény 30 osztályteremmel, szaklaboratóriumokkal, kabinetekkel, 120 férőhelyes korszerű bentlakással, valamint konyhával és 120 személyes étkezdével is rendelkezik. A Déva környéki diákokat naponta ingáztatják, a bentlakókat az iskola kisbusza segítségével szállítják hétvégeken haza, illetve vasárnap este vissza az iskolába.
Hosszabban elidőzünk az épület előcsarnokában, amelynek főfalán dicsőségtábla: az eddig érettségizettek tablói mellett díszhelyen látható az augusztus 19-én kapott Külhoni Magyarságért Díj, mellyel az iskola tíz éves kiemelkedő munkáját jutalmazta a magyar parlament. Körülötte rekeszes polcok sora, megannyi serleg, érem, díszoklevél, melyeket a különböző tantárgyversenyeken, sportvetélkedőkön nyertek az iskola diákjai. Az aligazgató elmondása szerint újabb polcokat kell felszerelni, mert el sem férnek a „trófeák”. A líceum tartalmas-elegáns honlapja is beszédesen bizonyítja, hogy – rövid múltja ellenére – hány diák öregbítette eddig az alma mater hírét-nevét. Például az iskolakrónika október 14-i feljegyzése szerint a Téglás Gábor Líceum három Mákvirág-díjassal dicsekedhet: kiváló tanulmányi előmenetelük mellett, a tizedikes, bronzfokozatot nyert Stelczner Norbert matematika, fizika, kémia tantárgyversenyeken, nővére, a tizenegyedikes, ezüstfokozatos Stelczner Britta matematika vetélkedőn és szavalóversenyeken jeleskedett, a tizenkettedikes, aranyfokozatot kiérdemelt Gáspár-Barra Szilárd pedig sokoldalúságával tűnt ki, hiszen irodalmi, történelmi, matematikai versengéseken szerepelt sikerrel, a reneszánsz együttes és a cserkészcsapat tevékeny tagja, atlétaként legutóbb sikeresen futotta végig Budapesten a maratoni távot. Még frissebb, október 27-i keltezésű hír: ezüstéremmel tért haza a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum röplabdacsapata az első ízben megrendezett Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról.
Otthonosság és „iskoladiplomácia”
Az előcsarnok tágasságát néhány funkciótlannak tűnő oszlop töri meg. Kísérőnk elmagyarázza: egy már meglévő, harmadában elkészült lakóépületet kellett folytatniuk az iskola építésekor, a nem túl esztétikus betonoszlopokra emelve a további szinteket, viszont az egyik anyuka – a spácium merevségét enyhítendő – lendületes, színes növényornamentikát varázsolt az oszlop- és a falfelületekre.
A földszint az óvodások és a kisiskolások birodalma. Már a folyosókon is, majd egy-egy osztályba bepillantva az otthonosság változatossága gyönyörködtet. Minden óvó néni, minden pedagógus „szabad kezet kapott”: odabent semmi sem emlékeztet a hagyományos óvodai-iskolai osztálytermekre, a székek-asztalok nem sorakoznak katonás rendben, a falakon színek kavalkádja, a polcok roskadásig telve játékokkal, szemléltető eszközökkel, könyvekkel, a gyermekek ügyeskedte tárgyakkal. Családias fészek a napközis kicsik hálószobája, az étkezdében „liliputi” székek-asztalok várják az aprónépet. Ki is másolom a heti menüből a hétfői kínálatot. Reggeli: félszáraz szalámi, vaj, dzsem, tea; ebéd: húsleves, sült csirkecomb zöldséges tarhonyával, desszert; vacsora: párolt káposzta disznóhússal, tea. – Semmi sem emlékeztet hajdani diákkorom nyomorúságos internátusi étrendjére…
Az „iskoladiplomácia” fontos pászmája a Téglás Gábor tevékenységének. A külkapcsolatok számos lehetőséget kínálnak, a diákok, tanárok jönnek-mennek, táboroznak a testvérintézmények meghívására, októberben például „egyetemkóstolón” forgolódtak Kolozsváron, a Babeş-Bolyain. A líceum honlapján megjelent „Málta téged is vár!” című pályázati felhívás az Erasmus-program keretében kínál páratlan lehetőséget a turisztikai osztályok diákjai és tanárai számára. A részvételhez angol írásbeli és szóbeli nyelvvizsga, sikeres szakmai készség-teszt kelletik. Itt, Déván bevett gyakorlat a gyakori vendégvárás. Legutóbb a tiszafüredi Bán Zsigmond Református Iskola és Óvoda tizenhat diákját látták vendégül az itteni nyolcadikosok.
2015. június elsején immár a tizedik alkalommal szólalt meg a búcsúcsengő a Téglás Gábor Líceumban. Három osztály 44 diákját bocsátották útjára. A ballagási hagyományok egyedi mozzanata: az évfolyamelsők minden esztendőben az iskola egyik, korán elhunyt megálmodójának emlékére Hauer Erich jutalomban részesülnek. Sokatmondó és elgondolkodtató az idei legkiválóbb maturandusok neve: László Imola, Todor Franceska és Turcu Cătălina Alexandra. E nevek egy része mögött „félmagyar”, „negyedmagyar”, az anyanyelv számára visszanyert szórványbáránykák jósorsa feltételezhető. Az is, hogy mindehhez „köze van” látogatásunk következő helyszínének, a Böjte Csaba atyai irányításával működő Szent Ferenc Alapítvány áldásos tevékenységének is…
(Folytatjuk)
Téglás Gábor (1848-1916) régész, iskolaigazgató, az erdélyi turisztika egyik úttörője 1871–1904 között volt a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója
erdelyiriport.ro/riport

Csengő vers Lujzikalagorban
„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak.
Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”.
Bármilyen kicsit, ha tudtam adni...
A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”.
Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi.
Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.”
Mindig történik valami
Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket.
Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.”
A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen.
A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.”
Zenés barangolás a Kelekótyával
Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!”
Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme.
A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve.
Tudatosan, lépésről lépésre
A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják.
Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párhuzamos társadalmak élnek egymás mellett Kolozsváron
Hidakat kell építeni a magyar és a román közösség között
Két társadalom él Kolozsváron: a magyar és a román, és a közöttük levő „átjárhatóság”, kapcsolat évtizedek óta nehézkes, akadályoztatott.
Sajnos, sem az önkormányzat, sem az RMDSZ megyei szervezete nem ért el jelentősebb eredményt e két társadalom közeledése érdekében, ezért inkább a civil szféra az, amelynek vállakoznia kell a hídépítésre – hangzottak el kedden délután a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely által szervezett beszélgetésen, amelynek keretében bemutatták Gaal György városismertető könyvének (Kolozsvár – történelmi városkalauz) román változatát. Ez a könyv gesztus a románság felé, célja, hogy a város román közösségével, mindenekelőtt az ifjúsággal megismertesse a város magyar vonatkozású múltját. Az eseményen jelen volt Horváth Anna kolozsvári alpolgármester és Csoma Botond megyei RMDSZ-elnök, akikkel Csinta Samu újságíró beszélgetett e párhuzamos társadalmak találkozásának lehetőségeiről.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvárról tennék erősebbé a közép-európai régiót
Nyolc ország száz meghívottjávak zajlik a hétvégén a Fidelitas és MIÉRT november 19-22. között szervezett rendezvénye, a YouthEPP regionális rendezvénye, a II. Visegrádi Ifjúsági Konferencia. Az eseményt csütörtökön este nyitották meg a kolozsvári sétatéri Kaszinóban.
Nyitóbeszédében Mile Lajos, Kolozsvár főkonzulja elmondta, örvend annak, hogy a kincses város ad helyet a rendezvénynek, amelyet az Ifjúsági Főváros programsorozat részeként szerveznek meg. „Arról is elmélkedni kell, hogy miként szeretnénk alakítani a régiót, és milyen Európa az, amelyben a régiót elképzeljük” – jelentette ki.
A diplomata kifejtette, a politikusoknak napi, aktuálpolitikai kérdésekre kell minél ügyesebb válaszokat adniuk, ami némileg határt szab számukra – ez a rendezvény azonban szerinte ennél többre ad lehetőséget. "Erről a régióról a perifériára szorult országok régiójaként szoktunk beszélni, a nagy feladat pedig az lenne, hogy komoly politikai tényezővé váljunk" – fogalmazott.
A Fidelitas elnöke, Böröcz László rámutatott: az, hogy a konferencia nemcsak a visegrádi négyekről, hanem Közép-Európáról szól, azért fontos, mert a jövőben közösen kell megoldásokat találniuk a régió országainak a küszöbön álló problémákra. "Hosszasan lehetne beszélni az Európai Unió problémáiról és hibáiról, de fontosabb az, hogy az itt kialakuló kapcsolatok a későbbiekben kamatoztathatók, és egy egységes Európáért tehetnek a most jelenlévők" – mondta a politikus.
Antal Lóránt MIÉRT-elnök beszédében felidézte: amikor egy hete kérdezték a rendezvény céljáról, azt mondta, a kulcsszó a kooperáció. "Szükségünk van közös lépések, stratégiák kidolgozására" – fogalmazott. Mint mondta, a politikai ifjúsági szervezeteknek fontos a régió erősebbé tétele. Antal közös gondolkodásra, kívánságlisták összeállítására invitálta a jelenlévőket, megköszönve nekik, hogy a Fidelitas-szal közösen a MIÉRT házigazdája lehet az eseménynek.
Geréd Imre RMDSZ-es kolozsvári városi tanácsos arról beszélt, a tény, hogy a város önkormányzata sokszor megnövelte az ifjúságnak szánt támogatást az elmúlt években, a különböző intézmények pedig hangsúlyt fektettek az ifjúsági programokra, a fiatalok nyitottságának tudható be.
Jeles meghívottak érkeznek
A tavalyi rendezvényhez hasonlóan az idén is számos érdekes előadásra és vitára számíthatnak a fiatalok: a rendezvény közleménye szerint meghívottaik között szerepel Deutsch Tamás, az Európai Parlament képviselője, az internetről szóló nemzeti konzultáció előkészítéséért és lebonyolításáért felelős miniszterelnöki biztos, Sógor Csaba és Winkler Gyula romániai magyar európai parlamenti képviselők, Csáky Pál a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának volt elnöke, jelenlegi európai parlamenti képviselő, valamint Jíri Sneider biztonságpolitikai szakértő.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Megalakult Kolozsváron a Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság
Az erdélyi magyar értékek azonosítása, felterjesztése az erdélyi magyar értéktárba és a magyarországi értékek közé a kiemelt feladata az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságnak, amely csütörtökön alakult meg Kolozsváron.
A bizottság létrejöttéről a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) tájékoztatta az MTI-t. A testület széleskörű összefogás nyomán, 11 civil szervezet képviselője jelenlétében alakult meg.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke kijelentette, hogy a grémium megalakulása nagy lépés az ezeréves erdélyi magyar örökség megismertetése felé. Leszögezte, az erdélyi értékeknek helyük kell legyen a Magyar Értéktárban, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság megalapításával pedig megteremtették ennek szakmai keretét.
Hozzátette: a megfelelő szakmai színvonal biztosítása érdekében a magyarországi hungarikum törvény olyan bizottság létrehozását írja elő, amelynek feladata az országhatáron túli nemzeti értékek azonosítása és megküldése a Magyar Értéktárba. A most létrejött bizottság ezt s szerepet tölti be - mutatott rá.
Hegedüs Csilla emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ egy hónappal ezelőtt az erdélyi magyar értékek védelmében összefogást kezdeményezett a Magyar Állandó Értekezlet négy erdélyi tagszervezete között és ennek értelmében jött létre most az erdélyi bizottság.
Az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságnak tagja az Erdélyi Kárpát-Egyesület, az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Székely Termék, a Transylvania Trust Alapítvány és a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete.
MTI

Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság
Az erdélyi magyar értékek azonosítása, felterjesztése az erdélyi magyar értéktárba és a magyarországi értékek közé a kiemelt feladata az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságnak, amely tegnap alakult meg Kolozsváron. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke kijelentette, hogy a bizottság megalakulása nagy lépés az ezeréves erdélyi magyar örökség megismertetése felé.
Leszögezte, az erdélyi értékeknek helyük kell hogy legyen a Magyar Értéktárban, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság megalapításával pedig megteremtették ennek szakmai keretét. Az RMDSZ egy hónappal ezelőtt az erdélyi magyar értékek védelmében összefogást kezdeményezett a Magyar Állandó Értekezlet négy erdélyi tagszervezete között, és ennek értelmében jött létre most a bizottság.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiegészítés Gergely Balázsnak
Nagyon örülök, hogy Gergely Balázst írásra késztették soraim, és ezáltal bemutatásra kerül egy olyan, az enyémtől (és a velem egyetértő sokakétól) részben eltérő vélekedés, amely pontosan az általam kommenthuszároknak aposztrofált hőbörgők szélsőségességétől mentes mértékletességgel ismertet egy jogos viszonyulást a történtekkel szemben.
Mert természetesen nem tartom kizárólagosan helytállónak a saját vélekedésem. Ami nálam „kiverte a biztosítékot”, és a téma (a Gergely Balázséhoz hasonló okok miatt fontolgatott) ejtése helyett írásra késztetett, az a sokak álszenteskedése, az a felháborító viszonyulás, amely odáig jut, hogy „keresztre feszíti” a lelkészt, a püspököt.
Akinek nem inge, ne vegye magára. Nem állt szándékomban mindenkit egy kalap alá venni, cikkemben kifejtettem, hogyan értem a kommenthuszárkodást (akik nem is vettek részt az eseményen, nincsenek is tisztában a részletekkel, mégis lemondásért kiabálnak, akik úgy értelmezik a véleményszabadságot, hogy bármit mondhatnak bárkiről).
Még túl elegánsnak érzem a kommenthuszár megnevezést azon hozzászólók túl népes tömegének esetében, akik – sajnos most is és oly sokszor máskor – úgy osztják egyedüli üdvözítőként a válogatatlan hangvételű véleményüket a közösségi hálón, hogy csak egy mondatot olvastak a témáról, esetleg egy írásnak a címét, csak ontják a verdiktumokat, axiomatikus észrevételeket, még akkor is, ha a vádak egy részét az egyház cáfolta már. Ma, amikor a véleményformálás sokkal inkább a közösségi hálókon történik, a társadalmi élet oda költözött, a kommentelés hatalmas felelősség, amit sajnos, a tömegek nem éreznek át. Ha őket megsértettem, nem bánom. Bárcsak ettől cseppet megváltoznának. (Nem fognak.)
Tulajdonképpen részben örülök annak, hogy a téma ilyen port kavart. Hiszen ez azt jelezheti, hogy azok is, akik soha egyetlen istentiszteleten részt nem is vesznek, egyetlen orgonakoncertre el nem látogatnak, egyetlen lejt sem hagynak a perselyben, ha úgy érzik, hogy támadás éri templomukat, védelmükbe veszik. (Ne érjen az általánosítás vádja, itt is érvényes, hogy akinek nem inge, ne vegye magára). Bár, Balázs, sajnos akadnak olyanok, akiknek inkább csak az fáj, hogy ortodoxok, románok „az elkövetők” (ez egy hozzászóló szóhasználata, olvasható a kommentekben).
Hogy a határok hol vannak? Azt hiszem, Gergely Balázs is érzi, hogy vitatható helyen húzódnak. A határ rugalmas, képlékeny, nem rögzített. Tértől és időtől, világnézettől, vallási-politikai meggyőződéstől, kulturális közegtől, a szocializáció jellegétől, az adott emberek személyiségétől, sorsától stb. függ, hogy kinek hol húzódik a határ – és egyik sem jobb, jogosabb vagy értékesebb a másiknál, semmiképpen sem az egyedüli üdvözítő. És ez, mint korábban is írtam, így van jól. Így jó, ha többféle vélemény, viszonyulás van. Azt nem tudom elfogadni viszont, hogy egy ilyen ügy miatt akkora felháborodás gerjedjen, ami a püspök fejének követelésében kulminál. Egy templomi divatbemutató miatt (amelynek odavalósága vagy oda nem valósága is vitatható) felborítani egy jól működőnek bizonyuló egyházi struktúrát? Amely minden esetleges hibájával együtt olyan eredményekkel büszkélkedhet, mint egy széki, egy Farkas utcai templom restaurálása, a kolozsvári református kollégium folyamatos javítása, a magyar nyelvű szakiskola létrehozása, református sajtóközpont kialakítása, tekintélyes kolozsvári műemlék ingatlanok egész sorának felújítása, és még sok más – még ha mindez nem (is lehet) kizárólagosan egyházi teljesítmény. Mindez nem számít? Mindez mit sem ér? Menjen a püspök, vezekeljen a lelkész? Mert a templomba „engedett” egy nem szokványos divatbemutatót? Amelyet, már csak a korábbi reneszánsz ruhakiállítás kapcsán sem érzékelhettek oly egyértelműen „kiszámíthatóan kényes és megosztó kérdésnek”. De, mint az egyházközség jelezte, az engedélyezésre uniós támogatással kapcsolatos szerződésbeli vállalásai is kötelezték.
A mérlegelés teljes mellőzését jogtalannak, felháborítónak és egész közösségünkre nézve kifejezetten károsnak érzem, azt, hogy semmi ne számítson, sem korábbi megvalósítások, sem tervek, sem semmi, amit az ügyben elmarasztaltak valaha tettek, csak és kizárólag ez az egyetlen történés. Arról nem is szólva, mennyire keresztényi, felebaráti az a viszonyulás, amely nem bocsát meg, nem szeretettel bírál, nem ad második esélyt. De úgy látom, hogy tulajdonképpen ilyen értelemben (is) sokban egyezik a véleményünk a Gergely Balázséval. (Az erotika-nyilatkozatot a divattervező számlájára írom, azért legfeljebb ő maga marasztalható el, hiszen kijelentése az esemény után hangzott el, így hát nem róható fel az egyháznak, hogy lám, ennek ismeretében és ennek dacára beengedte a rendezvényt a templomba.)
Még egy szót a határokról, bármily képlékenyek is. Nemcsak azért vannak, hogy segítsenek az eligazodásban. Azért is vannak, hogy lehessen feszegetni őket, és ezáltal sokszor különleges, világraszóló dolgokat megvalósítani, a fejlődést, haladást szolgálni. Millió példa van rá, most csak egyet mondok: Kolozsvári Magyar Napok. Köszönöm, Gergely Balázs, hogy feszeget(t)ed a határokat!
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Kiál(lí)tás a családokért, fiatalokért
Eddig már kétszer volt alkalmam megtekinteni a Kontrasztkiállítást. Először zokogva, papír zsebkendőért kapkodva hagytam el a termet, annyira mélyen érintett. Második alkalommal már tudtam, mire kell számítanom, de még így is elmorzsoltam egy-két könnycseppet. A Kisvárdai Református Ifjúság által megálmodott, és a rendőrség közreműködésével megvalósított kiállítást, amelynek az elmúlt egy évben több erdélyi város adott otthont, az elsők között tekinthettem meg (immáron harmadik alkalommal) Kolozsváron. Az a tervem, miszerint most csupán gyorsan végigfutom, arra hivatkozva, hogy elegendő alkalommal láttam, hamar csődöt mondott. Egyszerűen nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy az embernek ne tudna valami újat mutatni, vagy ne váltana ki benne kavargó érzéseket, gondolatokat újra és újra. Nagyon különös, hogy a mai modern XXI. században a hasonló témák, mint a függőségek, családon belüli erőszak, abortusz, öngyilkosság még mindig tabunak számítanak, és senki sem beszél róluk szívesen. Tudjuk, hogy körbevesz minket, benne élünk, sokszor saját magunk próbáljuk megkeresni a választ kérdéseinkre, de a társadalom megpróbálja takargatni szennyesét. Egyszerűen egy torzkép alakul ki bennünk már fiatal korunkban a nemi életről, a családalapításról, a szenvedélybetegségekről, mely gyakran kihat életünk további részére. Érezzük, hogy valami nincs rendben, de mégis csináljuk, mert a fogyasztói társadalom ezt várja el tőlünk. Ennek ellenszereként érdemes megtekinteni a kiállítást, amely kiragadja az embert a hétköznapi rutinból, a kényelmes komfortzónából, és sarkalatos, elrettentő példákkal próbálja felhívni figyelmünket a problémára. Nem csak vizuális és auditív elemekkel, hanem konkrét statisztikai adatokkal döbbent rá, hogy az elmúlt évtizedben mennyire megnőtt az abortuszok száma, vagy arra, hogy mennyire gyakori a családon belüli erőszak nőkkel és gyerekekkel szemben, amely sok esetben halállal végződik. Ugyanakkor az öngyilkossági esetek is sokkal gyakoribbak napjainkban, amelynek 70%-át férfiak követik el. S ha ez még nem hozott volna ki eléggé a sodrunkból, azt szajkózva, hogy „ez nekem sok”, ott van a házasság előtti nemi életről szóló téma, amely sokunkat talán megbotránkoztat, de olyan konkrét tényekre mutat rá, amelyeket nem áll jogunkban megkérdőjelezni. S akkor hogy is állunk a drogfogyasztással? Kipróbáljuk, mert menő? Belekóstolunk, mert abba még nem halunk bele? Az ajánlat nagyon csábító, hisz eufóriát, lebegést, rózsaszín felhőket ígér az anyag, és igen, az elején tényleg ezt tudja nyújtani. Rövid időn belül viszont lassan, észrevétlenül, akár a tolvaj, meglopja az embert szabad akaratától és szolgájává teszi. Elképzelhetetlen, szörnyű, hogy milyen cselekedetekre tudja kényszeríteni a függőt. Ha kell, lop, csal, hazudik, éhezik, mindenkit becsap csak azért, hogy az agyon szurkált vénáján keresztül újabb adagot tudjon bejuttatni elvonási tünetektől gyötrődő testébe. Erőszakkal, megfélemlítéssel próbáljuk hát magunkhoz láncolni szeretteinket, vagy a békés családi életet választjuk? Drogokba, alkoholba menekülünk, vagy szembenézünk a nehézségekkel? Abortuszt, öngyilkosságot követünk el, vagy értelmet adunk az életnek? Engedünk a csábításnak, vagy komolyan vesszük a holtig tartó hűséget? Létezik-e még egyáltalán hűség, kitartás a nehézségek árán is? Merjünk hát szembenézni félelmeinkkel, gyengeségeinkkel! Ne szégyelljük beismerni problémáinkat! Okuljunk az elrettentő példákból, a pozitívakat pedig kövessük! Éljük meg a mélységeket és a szárnyalást! Éljük át a kontraszthatást!
A Kontraszt kiállítás látogatása előzetes bejelentkezéshez kötött, november 4. – december 20. között látogatható a Bocskai (Avram Iancu) tér 15. szám alatt található IKE Klubban.
Kismihály Boglárka
Krónika (Kolozsvár)

Mi tehető a szórványoktatásért? Kolozsvári kerekasztal a megoldásokról
Szakemberek beszélgettek a szórványoktatásról november 20-án, pénteken délelőtt, Kolozsváron a Kulturális Autonómia Tanács által elindított Nemzetpolitikai kerekasztal rendezvény első állomásaként.
A beszélgetésen Ferenc Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa, Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Magyari Tivadar, a BBTE oktatója, Morvai Tünde a budapesti MTA TK Kisebbségkutató Intézetmunkatársa vett részt, illetve – moderátorként – Papp-Zakor András, a Kolozsvári Rádió újságírója.
Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke elmondta, öt intézményt, két egyetemet és három kisebbségkutató intézetet kértek fel, hogy vegyenek részt a beszélgetésen. A Sapientia EMTE-t technikai okokból végül nem képviselte szakember.
Szórványban élő fiatalok számára valójában kiegészíti egymást a többségi társadalomba valló integráció és az identitásmegőrzés. Fiataljaink nagy része olyan gondokkal küzd, hogy viszonylag szűk földrajzi környezetben tud dolgozni – fogalmazott Magyari Tivadar.
A fiatalok román nyelvtudása gyengül, ez leginkább Székelyföldre és Partiumra érvényes. Kolozsváron is mostanában jelentkezik a probléma, hogy olyan gyerekek kerülnek be a tömegoktatásba gyerekek, akik egy hangot nem tudnak románul – mutatott rá Kiss Tamás kiemelve azonban, hogy Kolozsvárt nem tartja szórványnak. Morvai Tünde elmesélte: terepmunkák során tapasztalta, hogy magyar nyelvű óvoda nincs, csak magyar csoportok Szlovákiában, így előfordult, hogy a szórványtelepülésről óvodába kerülő hároméves kisfiú megkérdezte az apukájától: miért beszél vele angolul a (szlovák) óvónő?
Ingázás helyett intézményesült nagymamák
Pedagógusok és oktatásszervezők egyetértenek abban, hogy nyolcadik osztályig jobb nem ingáztatni a gyerekeket, és a kollégiumot is jobb elkerülni, mutatott rá Magyari Tivadar. Kárpátalján az ingázás nem gyakorlat, elsősorban helyben oldanák meg a problémákat, de sajnos a pedagógusok nehezen vállalják, hogy adott településen maradjanak. Így „intézményesült nagymamák” vállalják a magyar nyelvoktatást – vázolta fel Ferenc Viktória.
A hazai szórványoktatás problémája éppen a szűkösség - véli Kiss Tamás. Mint mondta: az osztályok összevonása, a szakok kínálatának szűkössége okoz gondokat, így pontosan a választási lehetőségek hiánya tereli olyan pályára a diákokat, amely a magyar oktatási rendszeren kívül esik. Magyari Tivadar hozzátette, a vasárnapi iskolák, délutáni foglalkozások a már román iskolákba került diákok esetén merülnek fel, és az okoz konfliktusokat. Beszélni kell a már román oktatásban részesülők kulturális felzárkóztatásáról is – szögezte le.
Mi a fontosabb?
Ki hoz hasznot a magyar közösségnek inkább: aki a pályáján érvényesül, de nem magyarul végezte iskoláit, vagy aki az identitásmegőrzés-központú kényszerpályán elindulva a szűkös kínálatból választ? – tette fel a kérdést Papp-Zakor András. Kiss Tamás azt mondta, a magyar oktatásból való kikerülés gyors asszimilációt jelent gyakran, így lehet, hogy egy sikeres emberről beszélhetünk majd, de nem a magyar közösségben maradóról.
Ferenc Viktória rávilágított, Kárpátalján számos ukrán gyerek is tanul magyarul, hiszen a nyelvtudás haszonnal járhat. Ha az anyanyelvű oktatásban versenyképes akar lenni egy iskola, akkor extra kínálatot, jobb oktatást kell kínálnia, tette hozzá.
Morvai Tünde elmondta, Szlovákiában gyakran azért íratják a magyar nyelű roma és a magyar szülők többségi iskolába a gyerekeiket, mert meglátásuk szerint jobb a szlovák nyelvű oktatás.
Vannak, akiknek fontos a magyar nyelv tanulása és használata, van aki nem érti, miért szükséges ez, és van aki még otthon sem beszél magyarul – vázolta fel Magyari Tivadar kihangsúlyozva, az opciók ennek mentén is alakulnak. A magyar közösség azon része, amelyik nem tartja a családi életen kívül fontosnak az anyanyelvhasználatot, gyakran a román iskolát választja, amelyik általában ráígér a magyar intézmények kínálatára, mondta.
Az oktató mint kulturális menedzser
Egy rossz minőségű, de nem összevont osztályokkal dolgozó román nyelvű oktatás verseng a magyar nyelvű, rossz minőségű, ráadásul összevont osztályokkal dolgozó oktatással, hangzott el. Kiss Tamás elmondta, a kolozsvári elit líceumokat lehet összehasonlítani a román elit líceumokkal, de ha ezeket más oktatási intézményekhez hasonlítjuk, a köztük levő egyenlőtlenségek miatt rosszul közelítjük meg a szórványoktatás problémáját. Eszközök ugyan lennének arra, hogy fellendítsük egy kisebb iskola, vagy magyar tagozat presztízsét, de a szórvány még a helyi elit vagy pedagógusok tekintetében is szűkös, tette hozzá.
Egy szórványoktatónak kulturális menedzsernek is kell lennie, de ezzel nincs mindig tisztában, pedig sokat lendíthet az oktatás minőségén – egészítette ki Ferenc Viktória.
öbb ezer vagy tízezer gyerek morzsolódik le a tízedik osztály környékén, létezik egy kényszeres iskolába járás, a gyerekek és a pedagógusok is várják, hogy megszabaduljanak egymástól – fogalmazott Magyari Tivadar. Sokszor a hátrányos helyzetű családokban más az iskolához való viszonyulás, mint máshol, ezen a területen pedig durva oktatási rendszert működtet az állam: a darabszám számít nekik. Az egyházi képzések segítik ki a hiányosságokat, de kérdés, hogy mennyire nőtték ki saját határaikat, tette hozzá.
Mi a teendő?
Ijesztően keveset tudunk tenni a szórványoktatásért – fogalmazott Magyari Tivadar. Ott lehet segíteni a leghamarabb, ahol a legkevesebb elemet kell megmozdítani, mondta, például a pedagógusképzés feljavításán, hiszen csak néhány intézményen belüli változásról van szó. Ugyanakkor beszélni kell a témáról, pontos helyzetelemzést adni.
Kiss Tamás azt mondta, a kérdés, hogy kinek kell tennie a szórványoktatásért? „Folyamatos monitorizálásra van szükség, hogy pontosan tudjuk, hol van szükség iskolabuszra, presztízsnövelő intézkedésre, hová kell szórványkollégium, mi a következménye annak, ha valahol alapítunk egyet” – fogalmazott a szociológus.
A szórvány veszélyeztetett állapota azt jelenti, hogy a szűkülő lehetőségeken osztoznak, és ez konfliktusokhoz vezet, mutatott rá Magyari Tivadar. Elindult ugyanakkor egy konkrétabb, higgadtabb párbeszéd, a koordináció is az információk találkozásával, és kollektív, jó rálátással bíró testületek által tud megvalósulni. Mindehhez természetesen elengedhetetlen a közösségekkel való egyeztetés – szögezte le.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Németh Zsolt Kolozsváron: erős Közép-Európát szeretnénk látni
A II. Visegrádi Ifjúsági Konferencia pénteki reggelén Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke, Emil Boc, Kolozsvár polgármestere, Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja és Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke köszöntötte a résztvevőket.
Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke üdvözölte a MIÉRT és a Fidelitas kezdeményezését, hogy a közép-európai együttműködést ifjúsági szinten is igyekeznek építeni. „Egy erős Közép-Európát szeretnénk látni és mindannyiunknak fontos, hogy úgy közösségként, mint pedig egyes alkotórészekként is erősek legyünk.” Résztvevői kérdésre elmondta „a Schengen jövője Európa külső határainak védelmén múlik. Ahhoz, hogy egy működőképes Schengen-zónánk legyen, meg kell védenünk a külső határainkat”.
A külügyi bizottság elnöke a magyar közmédiának nyilatkozva kiváló ötletnek nevezte, hogy a szervezők Kolozsvárt választották a konferencia helyszínéül, mert a visegrádi országok és Románia között ki kell alakulnia egy szorosabb együttműködésnek, és ebben fontos szerepük van a magyaroknak, ők kötik össze ugyanis a visegrádi térséget és Romániát - mondta. Rámutatott: Közép-Európának hivatása van Európában, hiszen olyan értékeket vall, mint a multikulturalitás, a kisebbségek tisztelete, a hagyományok vállalása, a keresztény Európa gondolata. "Bízom benne, hogy a régió képes lesz ezt a szemléletmódot Európában megjeleníteni és érvényesíteni" - mondta Németh Zsolt.
Kifejtette, hogy a tusnádfürdői Nyári Szabadegyetem és Diáktábor a Fidesznek és a magyar nemzetpolitikának olyan intézményi kerete, amely kialakította a Közép-Európáról való gondolkodás hangsúlyait az említett értékek mentén. Ezért ami Kolozsváron történik szoros kapcsolatban van Tusványossal - magyarázta. Hozzátette: a Fidelitasszal megállapodtak, hogy a következő Tusványoson visegrádi tematikájú sátrat fognak működtetni.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem aulájában Emil Boc, Kolozsvár polgármestere üdvözölte elsőként a fiatalokat. Kiemelte, hogy Kolozsvár jelenleg az Európa Ifjúsági Főváros cím birtokosa és közel százezer egyetemista otthona. Ez biztosítja város gazdasági, kulturális és akadémiai fejlődését.
„Városunk egy kis leképezése az Európai Uniónak, Kolozsvár mindenki otthona lehet. Igaz, hogy létszámban nem előzhetjük meg Bukarestet, de életszínvonalban Kolozsvár az első helyen áll Romániában. Elhihetjük, hogy az ország fővárosa lehetünk”.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja külön üdvözölte a polgármester urat, aki első alkalommal tartózkodott az épületben. Megköszönte Németh Zsoltnak, hogy itt ülhetünk az épület falai között – a Sapientia kolozsvári karának egyik alapító atyjaként nevezve meg őt. Végül büszkeségét fejezte ki, hogy a Sapientia kolozsvári karának soraiból olyan fiatalok kerültek ki, akik fontos szereplői az ifjúsági közéletnek.
maszol.ro

Dali Sándor emlékére
Sok mindent tudnék papírra vetni az emberről, ki több mint huszonhét esztendőn át nevelt, tanított, taníttatott, pallérozta elmémet és utat mutatott az életben. Fénysebességgel telt el az elmúlt öt esztendő, talán hiánya gyorsította fel az idő múlását, de lehetséges, hogy csak gyorsul a világ – viszont jómagam, családom és mindazon emberek, kiknek életében némi szerepet kapott, vállalt Ő, még őrizzük a kőtömbből faragott ember, Dali Sándor emlékét.
2010. november 21-én távozott el közülünk, s a mélységes űr, fájdalom mellett mást is hagyott maga után: mindazt a jót és becsületességet, amit képviselt.
Oldalakon keresztül számolhatnék be életútjáról, személyiségéről, tetteiről, ám ehelyett inkább egy rövid történetet osztanék meg, egy fiatal, lázadó tini és nagytatája kapcsolatáról. Történt mindez a kilencvenes évek derekán, mikor jómagam még csupán tizenharmadik életévemet koptattam, lázadoztam, nem volt ínyemre a társadalom mindennemű elvárása, így tettekkel is alá szerettem volna támasztani „törvényen kívüli” létemet. A megkezdődött nyári szünet első hétvégéjén egy tágabb baráti társasággal mulattuk az időt. Fittyet hányva a szabályokra egymással versenyeztünk: ki tud nagyobb butaságot művelni. Kis idő múltán a „lónál” találtuk magunkat, átmentünk a felső gangon, az ottani parkolóban pihenő autók közé. Folytattuk a mulatságot, majd kipattant fejemből az est nyerő ötlete: felmászom egy autó tetejére, és eljárom kedvenc táncom. Csodás pillanat volt, akkor így éreztem, nem törődve az okozott károkkal. Két nap után ebédelni mentem nagyszüleimhez, kik éppen az ominózus parkoló szomszédságában laktak. Felérve köszöntem, aztán meghallottam nagyapám nyugodt, de határozott hangját. Éreztem, hogy valami baj van. Kint ücsörgött az erkélyen, és kérte szépen, hogy csatlakozzak. Megtettem, hisz sokszor tanácskoztunk, beszélgettünk kint a padon. Mikor leültem mellé, az első kérdése az volt, ismerem-e azt a zöld autót a parkolóból – s rámutatott a hétvégi táncparkettemre. Persze, egyből tagadtam, mire Ő elmondta a sánta kutyás közmondást. Tudtam, bukta van! Vártam egy nagyon csúnya letolást vagy nyaklevest, hisz a produkcióm után a haverok elmondták, hogy őket megnyúznák, ha otthon rájönnének erre. Az „öreg” Dali azonban még a hangját sem emelte fel, teljes nyugalommal elmagyarázta, beláttatta velem a hibát, aztán rátért az orvoslás részleteire. Elküldött egy csokor virágért meg egy üveg borért, amit a szintén nyugdíjas autótulajdonosoknak kellett elvinnem. Természetesen egyedül. Bocsánatot kértem tőlük, addigi életem során még sosem szégyelltem magam annyira. Ők, természetesen, megbocsátottak. Azt gondoltam, hű ezt könnyen megúsztam, ám ekkor nagytatám is belépett az ajtón, s közölte a szomszédokkal, hogy a fiatalember vállalja a javítás költségeit. Erre nem számítottam, kilépve az ajtón kérdőre is voltam Bajusz Tatát – így szólítottam kiskoromban –, hogy ezt mégis miként gondolta. Ugyanazon a nyugodt, határozott hangon felvilágosított: dolgozni fogsz a nyáron, a megkeresett pénzből megtéríted a károkat. Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen rosszul esett a dolog, de nem volt más választásom. Két hét munka után ébredtem rá, hányszor hallottam nagyapámtól korábban, hogy tetteink nem maradnak büntetlenül, de legalább megtanított tiszteletben tartani mások értékeit, és ezzel egy időben saját értékrendem alapköveit is lerakni.
Számos hasonló történetet mesélhetnék, sőt, biztos vagyok benne, többen is számos anekdotát tudnának mesélni szeretett Dali Sándorunkról. Sajnos, ezeket már csak nélküle tudjuk elmesélni, nincs már köztünk, hogy hozzábiggyesszen még egy tanulságot, még egy tanácsot, még egy bölcsességet. Nem volt városunk szülötte, viszont örökbe fogadták egymást Sepsiszentgyörggyel, megtettek mindent, amit lehetett, hogy szebbek legyenek napjaink, írott magyar sajtót teremtettek, színvonalas színházat szolgáltattak a város lakóinak, és tanították a tisztelettudó viselkedést. A városért végzett munkája elismeréseként Pro Urbe-díjjal jutalmazták. Ezt is, mint minden más elismerést, szerényen fogadta, mondván, hogy Sepsiszentgyörgy többet nyújtott neki, mint egy díj, hisz otthonra talált itt. Szováta volt a szülőhelye, majd Kolozsvár, Marosvásárhely és Bukarest érintésével került Háromszékre, ám sosem feledkezett meg településéről, mely felnevelte, utat mutatott neki. Minden egyes szovátai sorsát magán viselte, az ott élőkét, és azokét is, kik Háromszék csodás tájaira tévedtek. Munkatársait védelmezte az elnyomás idején, ott segített, ahol tudott, és olykor ott is, ahol nem volt rá esély, mindig fontosabbak voltak számára a családtagjai, barátai, ismerősei, mint saját érdekei.
Ő nemcsak az én nagytatám volt, hanem mindenki Dali Sándorja! Egy magasztos, ám mára már sajnos kihalt nyelven emlékezek róla: Memoria eius fiat in aeternum benedicta! Emléke legyen örökkön áldott!
Dali Csongor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Út az asszimilációhoz
Szórványhelyzetben a magyar oktatási rendszerből való kikerülés gyakran gyors asszimilációhoz vezet, így az anyanyelvű iskola versenyképessége az identitásmegőrzés kulcsa – állapították meg a szakértők azon a tegnapi kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, amelyet az RMDSZ által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács szervezett.
Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa rámutatott, hogy az erdélyi szórványoktatás problémája a szűkösség: az osztályok összevonása, a szakok kínálatának szűkössége, így a választási lehetőségek hiánya tereli a magyar oktatási rendszeren kívüli pályára a diákokat. Megjegyezte: gyakran előfordul az iskoláit nem magyarul végző fiatalok esetében, hogy „sikeres emberről beszélhetünk, de nem a magyar közösségben maradóról”.

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alázatos Márton Áron
A 85 éves Kányádi Sándor író is többször találkozott Márton püspökkel. „1980 tavaszán kaptam egy borítékban egy levelezőlapot, amelyen ez állt: »Tekintetes KÁNYÁDI SÁNDOR szerkesztő úrnak
Kolozsvár
Tartozom Nagy Imre úrnak hálával, köszönettel és munkájának ellenértékével. Tulajdonképpen itt akadtam el. Megfestette az arcképemet, s én nem fizettem semmit érette. Nem is jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mivel tartozom. Kérésem nélkül ajánlotta fel, hogy megfesti az arcképemet, meg is tette, s én ezzel elintézettnek vettem az egészet. Nem mertem megkérdezni, hogy mivel tartozom. Mindezt azért írom Önnek, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Szívélyes üdvözlettel és tisztelettel, Gyulafehérvár, 1980. márc. 7-én Márton Áron püspök«
A feleségem azt mondja: a püspök úr meggyónt neked. Nekem? Akkor elmegyek és feloldozom. S felültem a vonatra, egy vasárnap volt. Húsvét előtt, halála évében, ’80-ban. Lementem Gyulafehérvárra. Gézánál jelentkezek, Pálfinál. S mondom, te, ez ügyben járok... – Szólok Erőss Lajosnak. Neki is elmondtam ugyanazt, mint Gézának. S azt mondták: Jakab püspök úr nincsen itthon, együtt fogunk ebédelni.
S jött a püspök úr. Reszketett is egy kicsit. Nagyon megörültem, egy kicsit aggódva is néztem, s akkor azt mondta: »Vigyázzatok, mert olykor kihagyok és felejtek hamar.« S aztán ebéd közben, amikor koccintottunk, reszketett a keze. És mondtam, hogy megkaptam a levelezőlapot, püspök úr, és a híve azt mondta, a püspök úr meggyónt nekem. Azért jöttem, hogy püspök urat föloldozzam. Mondom: mert ha Imre bácsi ezt a képet nem akarta volna püspök úrnak hagyni, akkor szó nélkül hóna alá csapja és elvitte volna. Itt hagyta a püspök úrnak, legyen nyugodt.
»Ünnep, fiam, számomra, hogy eljöttél.« Megölelt, megáldott.
Eközben Viváld atya, ugye, szagot vett, eretnekszagot. És nem is tudom, hogy kezdődött, az én protestánsságomat kezdte rózongatni. És nemcsak Kálvinig, hanem Lutherig visszamenőleg. S én úgy védekeztem, védekeztem, úgy, ahogy lehet... Leültünk az asztalhoz, és a püspök úr azt mondja: »Atya, egy ferencesnek az a dolga, ha meghívják egy püspöki asztalhoz, egyék, és azért olyan bő a csuha ujja, hogy rakjon bele szűkebb napokra is.« Akkor osztán megebédeltünk.”
Bács Lajos († 2015) zeneszerzőt, karmestert is megihlette a püspök személyisége és karizmája, arra ösztönözte, hogy megalkossa a Márton Áron-misét. Öt évvel ezelőtt bukaresti otthonában meghatódva idézte fel emlékeit: „Én is el szeretném mondani, hogy több ízben is találkoztam őkegyelmével: Petrillán, Gyulafehérváron, Kolozsváron, minden egyes alkalommal megragadott egyénisége, karizmája, főleg nézése és hangjának, szavának erőssége, férfiassága. És egyszerűsége... és ezt elmondhatom a prédikációjáról is, hogy soha semmi látványos, teátrális nem volt abban, amit mondott, amit csinált, amit követelt magától és másoktól. Ez az erős benyomás volt az ihletése annak is, hogy elszántam magam egy misét írni az ő emlékére...
Nagyon mély benyomást tett rám mint ember. Fantasztikus karizmája volt. Egy alkalommal, a 60-as években valamikor... mi volna, ha elmennénk Gyulafehérvárra, a székesegyházba egy misén muzsikálni? El is mentünk. Vége lett a misének, eltelt talán több egy fél óránál is, miután összepakoltunk és lekecmeregtünk a kórusból, ki várt lent? A püspök úr, Márton Áron. Többen voltunk. Voltak közöttünk németek, románok, mindegyiknek megköszönte az anyanyelvén: a románoknak románul, a németeknek németül és nekünk természetesen magyarul. És megáldott mindannyiunkat. Úgy éreztem, ezt nem akárki teszi meg. Akármilyen nagy zeneszerető legyen, csak egy nagyon nagy ember engedi magának, hogy alázatos is legyen, hogy emberi közelségbe jusson mindegyikünkhöz. Ezt nem tudom elfelejteni. Tényleg egy rendkívüli ember, aki megérdemli, hogy boldoggá avassák, hogy szentté avassák.
Ilyen emberek, gondolom, nagyon ritkán születnek, és ezeket meg kell becsülni.”
(Részletek Nagy Zoltán Visszatükrözik a kortárs vallomások című, a Székelyföld folyóirat Márton Áron-pályázatán III. díjat nyert dokumentumriportjából)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkezdődött a II. Visegrádi Ifjúsági Konferencia
November 19-22. között a Fidelitas és a MIÉRT közös szervezésében Kolozsváron zajlik a II. Visegrádi Ifjúsági Konferencia. A találkozó fő témája a közép-kelet- európai identitás és együttműködés erősítése. A rendezvényen nyolc országból több mint száz meghívott vesz részt.
A csütörtök esti megnyitón Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Böröcz László Fidelitas-elnök, Antal Lóránt MIÉRT-elnök és Geréd Imre helyi önkormányzati képviselő, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke köszöntötte a résztvevőket.
A sétatéri Kaszinóban megtartott megnyitón Mile Lajos arra ösztönözte a jelen levő fiatalokat, hogy merjenek távlatokban gondolkodni: "A feladatunk az, hogy tágabban értelmezzük a kihívásokat, problémákat. Éppen ezért hasznosnak tartom, hogy a visegrádi négyek mellett a régió többi országára is kiterjeszti az együttműködést a konferencia".
"Azok a baráti kapcsolatok, amelyek összekötik a jelen lévő szervezeteket, egy sikeres és egységes közép-európaiegyüttműködést vetítenek elő. Remélhetőleg a résztvevők között számos olyan fiatal van, aki néhány év múlva a hazájában is fontos szerepet fog betölteni a közéletben" – mondta Böröcz László, majd megköszönte a Fidelitas és a MIÉRT szervezőcsapatának a közös munkát.
"Szeretettel köszöntök mindenkit Európa ifjúsági főváro-sában! A II. Visegrádi Ifjúsági Konferenciának az alapküldetése a kooperáció erősítése. Nekünk, fiataloknak a legfontosabb megtanulni együtt gondolkodni, közös célokat meghatározni és ezekért dolgozni" – hangsúlyozta Antal Lóránt. Emellett sikeres, tartalmas konferenciát kívánt, és arra biztatta a fiatalokat, hogy létesítsenek sok kapcsolatot a találkozó ideje alatt.
"Úgy érzem, ebben az évben Kolozsvár valóban fővárosa lett Európának, hiszen ilyen és ehhez hasonló rendezvényeknek adhatott otthont a város. A helyi fiatalok számos alkalommal megmutatták, hogy képesek megfelelni olyan kihívásoknak is, amelyekre a politika nem mindig tud választ adni" – emelte ki Geréd Imre.
Népújság (Marosvásárhely)

Csillagközi kikelet
A Lector Kiadó hármas könyvbemutatójáról
Amint azt megszokhattuk, ez évben is igen gazdag kínálattal várta vendégeit a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Az immár huszonegyedik alkalommal megszervezett, igen rangos eseménysorozat számos rendezvényén több könyvkiadó is bemutatta legújabb köteteit. Ezek egyike a nemrég alapított marosvásárhelyi Lector, amelynek november 13-i könyvismertetőjén három friss kiadványt ismerhettek meg a jelenlévők a szemle Székely János-termében.
Berekméri Árpád Róbert történész, Dimény Lóránt prózaíró és Nagy Attila költő kötetei az egyetemes magyar kultúrát szolgálják, a marosvásárhelyi szerzőkkel a kiadó szerkesztői – Szőcs Katalin és Gálfalvi Ágnes – beszélgettek.
Sorrendben elsőként Dimény Lóránt Ha elhal című prózakötetéről esett szó. A kiadványt Szőcs Katalin méltatta. Elmondta: a témaválasztás, a nyelvi megformálás tetszett neki leginkább a novelláskötetben, Dimény Lóránt pedig hozzátette: az írások néhány év termését ölelik fel.
– Amikor kiválasztottam ezeket a novellákat, nem foglalkoztam azzal, hogy füzérbe fogjam őket. Vannak közöttük olyanok is, amelyek különböző pályázatokra íródtak, így a témaválasztás, az alap, amire épülnek, értelemszerűen kötött volt. És ezért én is csodálkozom azon, hogy fellelhető bennük egy közös szál. Mindenikben valaki elindul és megérkezik, valaki meghal, valaki éppen életének fordulópontjához ér – mondta Dimény Lóránt, majd az egyik, a kötetben fellelhető, levél formában megírt novellát olvasta föl.
Nagy Attila Csillagköz című, a költő nagyenyedi, erdőszentgyörgyi, marosvásárhelyi gyermek- és diákéveinek emlékeit megjelenítő, felelevenítő kötetével kapcsolatosan Gálfalvi Ágnes szólt. Mint mondta, a Csillagköz nagy sikernek örvend, bemutatták már Marosvásárhelyen (erről korábban beszámoltunk – a szerk.), Kolozsváron, nemrég pedig egy különösen jó hangulatú, telt házas, mégis családias rendezvény keretében Erdőszentgyörgyön is, ahol Nagy Attila nagyszülei éltek – apai nagyapja ott volt református lelkész, esperes. Felszólalásában a költő elsőként Dimény Lórántnak gratulált:
– Igen jólesett hallgatni a novellád, nagyon örvendek, hogy újra kezd divatba jönni az az irodalom, amely felveti a mindenkori metafizika kérdését. Ami az én kötetemet illeti, az ember lassan eljut egy olyan életkorba, amikor öregedni kéne, és ilyenkor erőteljesen jelennek meg a gyermekkor képei. Nagyon jólesett, hogy Erdőszentgyörgyön annak a közösségnek a tagjai, amelyet gyerekkoromból ismerek, eljöttek, és megfiatalodva láttam őket. Gyerekként a tartást tanultam meg tőlük és azt, hogy hogyan váljak egész emberré. A kötetet pedig azért is írtam meg, mert emlékezni és emlékeztetni szeretnék arra a városra – ez esetben Marosvásárhelyre, amelyben felnőttem, és amely nincsen már többé.
Berekméri Árpád Róbert kötete óriási élmény volt Szőcs Katalin számára.
– Minden családban van valaki, aki a történész által megidézett korszakot megélte. A Lesz még kikelet – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a második világháborúban (1940–1945) című tanulmánykötet a közösségi emlékezet igen szép és fontos könyve: alapmű. A történésznek nehéz a dolga, hiszen a hivatalosság és a legendárium között kell ingadoznia – a szerző, történészhez híven pedig nem kommentálja az eseményeket, hanem tényeket tár fel.
– Gyerekkorom óta figyeltem nagyapáim beszélgetését. Kölyökként a kocsmában lógtam az öregek között, lestem a párbeszédeiket, magamba szívtam a szavaikat. Egyik nagyapám aktív, a másik passzív katonaként élte meg a második világháborút. A történetírást azonban meg kell tanulni, a szakirodalmat el kell olvasni, akár tetszik nekünk, akár nem. Ez a könyv mindazt tartalmazza, ami megformálta az én történészi egyéniségemet. Szakmai alkotás, amit igyekeztem szépirodalmi módon, a laikusok számára is élvezhetően leírni. Interjúk során gyűjtöttem össze az anyagot, amely használható és hasznos mind a hadtudomány, mind a következő generációk számára – mondta Berekméri Árpád Róbert a jó hangulatú, sztorikban, történetekben gazdag könyvbemutatón.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Nincs jobb alternatíva a minőségi anyanyelvi oktatásnál
Kárpát-medencei szórványoktatási kerekasztalt tartottak Kolozsváron
A szórványban élő magyar fiatalok számára nem csak az identitás megőrzését, hanem az érvényesülésüket is segíteni kell. Jóllehet a román nyelvű oktatás sok esetben változatosabb képzést kínál, mint a magyar, mégis a magyar családokat meg kell győzni arról, hogy az anyanyelvi oktatás a legjobb választás.
Olyan helyzetet kell teremteni, amelyben az anyanyelv ismerete a siker előfeltétele – hangzott el a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) második alkalommal szervezett nemzetpolitikai kerekasztal-beszélgetésén, amelynek a szórványoktatás volt a témája. A rendezvényen Ferenc Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet és Morvai Tünde, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, továbbá Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Magyari Tivadar, az RMDSZ Oktatási Főosztályának vezetője, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója vett részt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb kötettel gazdagodott a kolozsvári kottakiadás
Nemrégiben látott napvilágot az Arpeggione kiadó jóvoltából Könczei Árpád Zongoraművek című kottagyűjteménye. Jelen partitúra Buzás Pál művész-zongoratanár és Könczei Árpád, az egykori tanítvány máig tartó baráti-művészi kapcsolatának gyümölcse. Árpádot, zeneiskolás növendékként Buzás nemcsak zongorázni tanította, hanem tudatosan, de meglehet a kisdiák számára szinte észrevétlenül, játékosan a zene szeretetére is nevelte. Buzás Pál, több muzikális, kitűnő zenei hallással rendelkező diákját irányította a zeneszerzés művészete felé. Talán ennek az ösztönzésnek (is) köszönhető, hogy Könczei a főiskolán zeneszerzésből diplomázott. Kompozícióit – a véleményezés egyfajta igényével – nemcsak megmutatta, hanem a kéziratokból „emlékül”, egy-egy példányt ajándékozott egykori zongoratanárának, aki gondos „gyűjtögetőként”, éveken keresztül őrizgette a „zenés ajándékokat”.
Az 1989-es fordulatot követően Buzás Pál az Arpeggione kiadónál megkezdte, és azóta is folyamatosan szorgalmazza az erdélyi, hangsúlyozottan a kolozsvári zeneszerzők műveinek gyűjteményes megjelentetését. Így születettek meg többek között a Szórakaténusz kötetek, valamint Vermesy Péternek, a gyermek- és felnőttkori barátnak szentelt kiadványok. Az évek folyamán, a Buzás gondozásában napvilágot látott kották többsége zongoradarabokat tartalmazott, de időnként kamarazenét is közreadott. Jelen kötet szintén a fekete-fehér billentyűk birodalmába vezeti a zongorázni vágyókat és tudókat. Könczei Árpád játékos, táncos, humoros fordulatokban gazdag palettájú, sokszínűségről tanúskodó zongoradarabjai, az egyszerűtől a bonyolultabb kompozíciókig úgy sorjáznak egymás után a partitúrában, hogy a tanulmányaik kezdetén lévők és az érett művészek is megtalálhassák az ízlésüknek, felkészültségüknek megfelelő darabot.
Kulcsár Gabriella
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Tudomány Napja: aranymetszéstől a sörig
Elkezdődött tegnap a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 14. fóruma a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartott nyitóünnepséggel.
A konferencia nyitó plenáris előadását a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke, Lovász László Wolf-díjas matematikus tartotta, Szépség és matematika címmel. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik az MTA a magyar tudományt ünneplő, novemberi rendezvénysorozatához; a fórum időpontját – az EME 1859-es alapítására emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére tűzték ki. A magyar tudomány ünnepe számottevő mértékben a tudomány kutatási területeit, módszereit illető ismeretterjesztésről is szól: ha a társadalom minél jobban megérti mindezeket, annál inkább visszaszorulnak az áltudományok – fejtette ki Lovász László előadásának bevezetőjében.
A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi-Múzeum Egyesület elnöke nyitotta meg, majd Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Beszédében kiemelte: ha egy kisebbségben élő közösségnek nincs szellemi elitje, kiszolgáltatottá válik, kényszerek, manipulációk áldozata lehet. Mint mondta, örömére szolgál, hogy az MTA elvállalta a rendezvénysorozat védnökségét, és a különböző erdélyi és magyarországi tudományos műhelyek együttműködnek.
Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke arra hívta fel a megnyitón a figyelmet, hogy a kilencvenes évek elején készített számvetés alkalmával 18 magyar tudományos intézményt számoltak össze (Magyarország határain kívül), ma azonban már kilencven ilyen műhely működik.
Lovász László nem mindennapi előadásában azt a kérdést járta körül, hogy a szépség esztétikai fogalma hogyan jelenik meg egy olyan tudományban, amelyet az emberek többsége száraznak, unalmasnak tart.
„Aki nem ismeri a matematikát, annak nehéz megérteni a természet legmélyebb szépségét...” – idézte a 20. század egyik legnagyobb fizikusát, Richard Feynmant az MTA elnöke. Hangsúlyozta: sok minden lehet szép a matematikában. A tudományág egyik legszebb formulája például a 18. század nagy matematikusától, Eulertől származik, az e iπ = -1. A „pi”, a kör kerületének és átmérőjének hányadosa, az „i” imaginárius egységet, a -1 szám négyzetgyökét az algebrában vezették be Euler idejében, mert bizonyos egyenletek megoldását „elegánsabban” lehetett megadni általa, az pedig „e” valós szám, amely az analízis felépítése során alakult ki – magyarázta a képlet baloldalán szereplő mennyiségeket a matematikus. Bár ezeket a tudományág különböző területein, eltérő indíttatással vezették be, Euler felfedezte, hogy összefüggés van közöttük, és egyetlen képletben való összekapcsolásuk szépséget, a matematika belső harmóniáját sugallja.
Szépek a matematika lényegét képező bizonyítások is – állapította meg Lovász László. Felidézte Erdős Pál matematikus mondását, amely szerint Istennek van egy könyve, amelyben minden tétel bizonyítása benne van.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári kerekasztal a szórványról: a magyar oktatásból való kikerülés gyors asszimilációhoz vezet
Szórványhelyzetben a magyar oktatási rendszerből való kikerülés gyakran gyors asszimilációhoz vezet, így az anyanyelvű iskola versenyképessége az identitásmegőrzés kulcsa – állapították meg a meghívott szakértők pénteken azon kolozsvári a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács (KAT) szervezett.
A rendezvényről beszámoló Maszol.ro kolozsvári portál szerint a KAT által kezdeményezett nemzetpolitikai kerekasztal pénteki, első rendezvényén három kisebbségkutató intézet és egy egyetem képviselői összegezték az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai szórványoktatás tapasztalatait. Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa rámutatott, hogy az erdélyi szórványoktatás problémája a szűkösség: az osztályok összevonása, a szakok kínálatának szűkössége, így a választási lehetőségek hiánya tereli a magyar oktatási rendszeren kívüli pályára a diákokat. Megjegyezte: gyakran előfordul az iskoláit nem magyarul végző fiatalok esetében, hogy “sikeres emberről beszélhetünk, de nem a magyar közösségben maradóról”. Ferenc Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa rávilágított, Kárpátalján számos ukrán gyerek is tanul magyarul, hiszen a nyelvtudás haszonnal járhat. Ha az anyanyelvű oktatásban versenyképes akar lenni egy iskola, akkor extra kínálatot, jobb oktatást kell kínálnia – tette hozzá. Az iskola közösségteremtő szerepéről szólva megállapította: egy szórványoktatónak kulturális menedzsernek is kell lennie.
Morvai Tünde, a budapesti MTA TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa beszámolt róla: Szlovákiában gyakran azért íratják a magyar szülők többségi iskolába a gyerekeiket, mert meglátásuk szerint jobb a szlovák nyelvű oktatás. Terepmunkák során azt tapasztalta, hogy magyar nyelvű óvoda nincs, csak magyar csoportok Szlovákiában, így előfordult, hogy a szórványtelepülésről óvodába kerülő hároméves kisfiú megkérdezte az apukájától: miért beszél vele angolul a (szlovák) óvónő?
Magyari Tivadar, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, az RMDSZ oktatáspolitikai ügyvezető alelnöke úgy vélte: a szórványban élő fiataloknál valójában kiegészíti egymást a többségi társadalomba történő integráció és az identitásmegőrzése. Elmondta, a szórványoktatást ott lehet leghamarabb segíteni, ahol a legkevesebb elemet kell megmozdítani: például a pedagógusképzés javításával.
erdon.ro

„Megerősítették kezüket a jóra”
Tizennegyedik alkalommal szervezték meg az Erzsébet-Katalin Jótékonysági Bált november 21-én este a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. Idén a Csillagocska óvoda javára gyűjtöttek.
Immár tizennegyedik alkalommal szervezte meg hagyományos Erzsébet-Katalin Jótékonysági Bálját a váradi Csillagocska Alapítvány és a Nagyvárad-Réti Református Egyházközség. A bálnak ezúttal is a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme adott otthont, amely idén is megtelt olyanokkal, akik együtt, közösségben szeretnének jót cselekedni, hozzájárulásukkal adni valamit magukból másoknak. Idén a legkisebb csillagocskákat, a Csillagocska Református Zeneóvodát támogatták a bálozók. A köszöntők sorában az est házigazdájaként dr. Pálfi József várad-réti lelkipásztor, a Csillagocska Alapítvány elnöke szólt először az egybegyűltekhez, kiemelve, hogy a jótékonysági bálok alkalmával a jelenlevők a kulturált szórakozás mellett minden évben nemes dolgot cselekszenek azáltal, hogy együtt, egy közösséget alkotva „megerősítik kezüket a jóra”(Nehémiás 2,18). „Életemnek, munkámnak is ez a gondolat az egyik mozgatórugója, hogy ha lehet, minél inkább tudjuk összekapcsolni, összehozni az embereket, hogy érezzék jól magukat együtt, úgy hogy annak legyen értéke, súlya és tudjanak is tenni valamit. Az egyre inkább atomizálódó közösségek idején hatalmas értéke van annak, ha meg tudjuk őrizni a baráti társaságokat, közösségeket” – mondta el Pálfi József.
Köszönetnyilvánítás
A lelkipásztor beszédében kiemelten köszöntötte Gál Helgát, a Magyar Külügyminisztérium bor- és gasztronómiai tanácsadóját, az est védnökét, Takács Péter kolozsvári konzult, Takaró Ritát a Tokaj Kereskedőház Zrt. igazgatóját, valamint a Kárpát-medence egyik legjelesebb borászát Konyári Jánost. Mindezek után Pálfi József megköszönte mindazoknak, akik az elmúlt hetekben azon fáradoztak, tevőlegesen, pénzzel, adománnyal vagy egy imával, hogy a bál sikeres legyen. Külön köszönetet mondott Konyári Jánosnak, aki borokat ajánlott fel az estre, Bartha Sándor dévaványai vállalkozónak, aki 25 gyermeket hívott meg Dévaványára, valamint Vassy Erzsébetnek és a Holló családnak, akik festményeket ajánlottak fel a jótékony cél érdekében. A beszédek rendjén Gál Helga védnöki tisztségében köszöntötte az egybegyűlteket, majd hivatalosan is megnyitotta a bált.
Gazdag programkínálat
Mint az elmúlt években, úgy idén is gazdag és változatos műsort állítottak össze erre az alkalomra. Az est sikeréhez kicsik és nagyok egyaránt hozzájárultak. Elsőként a nagyváradi Művészeti Líceum két diákja lépett fel: Ilisz Dominik zongorázott, majd Pálfi Boróka fuvolázott, őt Ferencz Mercedes kísérte zongorán. A komolyzenei programsor Thurzó Zoltán zongoraművész játékával ért véget. Az esten nagy sikert aratott Szóka Júlia operettprimadonna előadása, aki ismert operettrészleteket, dalokat énekelt. Táncos előadással készült a Csillagocska Néptáncegyüttes, amely kalotaszegi táncokat mutatott be. Idén sem hiányozhatott a programból a divatbemutató, ezúttal Cristina Breteanu divattervező ruhakölteményeit csodálhatták meg a jelenlevők, köztük a Nagyvárad Táncegyüttes Betyárvilág című előadásából ismert darabokat is. A rendhagyó divatbemutató elején a Nagyvárad Táncegyüttes és a Csillagocska Néptáncegyüttes hölgytagjai felvonultak a szebbnél szebb ruhákban, majd következett a Betyárvilág előadásának egy kis részlete, ami során a tánc mellett még több betyárruhát tekinthettek meg a jelenlevők. A műsor végeztével a bálozók vették birtokba a táncparkettet, az élőzenét a Sanzon Együttes és a Csillagocska Zenekar biztosította. A táncot már csak a tombolahúzás és a festményárverés szakította meg.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

„Aki a lelki kapcsolatot kereste diákjaival”
Elégedetten távozhatott a közönség arról a két rendezvényről, amelynek célja Halmos György zongoraművész és zeneakadémiai oktató emlékének felelevenítése volt. Növendékek és zenekedvelők idézték fel Halmos Györggyel (1915–1985) kapcsolatos emlékeiket csütörtök este a kolozsvári zeneakadémia stúdiótermében és szombat délelőtt a volt Redut (Néprajzi Múzeum) nagytermében.
Csütörtökön Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, míg szombat délelőtt Benkő Judit muzikológus, a kolozsvári rádió magyar nyelvű komolyzenei műsorainak szerkesztője vállalta a moderátor szerepét. Az emlékrendezvényen megteremtődött az egyensúly a zene és a szó között, a jelenlévők meghallgathattak egy 1980-ban készült interjút is. Halmos volt növendékei közül Selmeczi György, Peter Grossmann, Rónai István, Georg Sava, Radó Judit zongorázott. Közreműködött továbbá Kincses Margit miskolci zongoraművész, zeneakadémiai oktató, illetve Alida Barbu (ének).
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Szépséget és értéket láttató tudomány
„Az az egyik legjelentősebb eredménye a magyar tudomány napja alkalmából szervezett konferenciáknak, hogy az itt bemutatott tudományos eredmények könyv formájában is megjelennek, később pedig a világhálón is elérhetőek lesznek” – mondta el lapunk kérdésére Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke az immár 14. alkalommal, a hétvégén tartott Magyar Tudomány Napja Erdélyben című kolozsvári rendezvénysorozat kapcsán.
Mivel az egyesület akadémiai feladatokat lát el Erdélyben, ezért indokoltnak látták, hogy ünnepélyes kereteket biztosítsanak a tudományok bemutatkozásának – mutatott rá Sipos Gábor.
Mint részletezte, az eddigi konferenciák és a mostani, A tudomány evolúciója: a valóság és virtuális világok című rendezvény is részben a friss tudományos eredmények bemutatását szolgálják, másrészt egyfajta tudománynépszerűsítés is céljuk. „Erre egyébként a tudósok körében is szükség van, ugyanis ilyen alkalmakkor van lehetősége egy matematikusnak, hogy történészt hallgasson meg, vagy irodalmár és muzeológus megismerje egymás tevékenységét” – tette hozzá.
Ne vonuljanak a tudósok elefántcsonttoronyba
A rendezvény szakkonferenciáin szakmai jellegű megbeszélésekre van módjuk a tudományok erdélyi magyar képviselőinek, a plenáris üléseknek pedig hangsúlyosan tudománynépszerűsítő a jellege. „Ez igenis fontos, hiszen nem jó, ha a tudósok elefántcsonttoronyba vonulnak, és úgy érzik, hogy eltartja őket a társadalom, és nem jó, ha végzik a maguk dolgát, a társadalom pedig nem sejt erről semmit. Az alkalmazott tudományok hasznát nyilván mindenki tudja, ugyanakkor vannak tudományágak, amelyeknek csak áttételesen lehet a hasznát látni. Egy érdekes ismeretterjesztő előadás esetén pedig felcsillan a hallgatóság szeme: milyen kár, hogy ezt eddig nem tudtuk” – fejtette ki lapunknak Sipos Gábor.
A magyar tudomány napján a tudományok seregszemléjét tartották, azoknak az egyetemeknek, múzeumoknak, kutatóintézeteknek a tevékenységét vették lajstromba, ahol tudományossághoz kapcsolódó magyar kutatások folynak. Az elnök rámutatott, természetesen akadnak olyan intézmények, amelyeket a román állam finanszíroz, és a magyar közösséget érintő tudományos munkát végeznek.
„Persze azon is lehet vitatkozni, hogy egy természettudományos kutatás mitől erdélyi és magyar, hiszen ez a tudományág valóban határok nélküli. A válasz az, hogy azért, mert erdélyi magyar műveli” – magyarázta Sipos. Kifejtette, az olyan honismerethez köthető tudományterületek esetében, mint amilyen a néprajz, irodalom, történelem, teljesen világos, hogy valóban kötődnek egy-egy néphez vagy nemzethez.
„A seregszemle azt is bizonyította, hogy a tudományhoz köthető intézmények hál’istennek megújultak. Ha régen a tudományos kutatás és a tárgyak őrzése volt a múzeumok feladata, most amellett, hogy ezt a feladatukat jobban ellátják, nyitottak a társadalomtudományok felé, a múzeumpedagógia irányába” – fejtette ki Sipos Gábor.
Szellemi elit nélkül nincs közösség
A rendezvénysorozat nyitányán Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja rámutatott, az újjáéledő rendezvény, amely mintegy koordinálja és összefogja a tudományos életet, kihat a közösségi életre is. Mint mondta, az EME 1859-es alapításakor a cél a tudománypártolás volt, és ez ma sem változott.
A főkonzul úgy fogalmazott, egy, a MOGYE jövőjéről folytatott vitán hallotta egy román szakembertől, hogy ha egy kisebbségben élő közösségnek nincs szellemi elitje, akkor az a közösség erodálódik, márpedig az erős közösség szellemi elit nélkül elképzelhetetlen. „A tudomány annak leképezése, ahogyan a civilizáció viszonyul az emberi teljességhez. A tudományos fejlődés nyomán egyszerre kibővült és összehúzódott a világ: a napi információk egyszerre lehetnek hasznosak és manipulatívak, így az egyén kiszolgáltatottá válik, a tudomány viszont segítséget nyújt a hétköznapi embernek, értéklátást biztosít” – mutatott rá a főkonzul.
Kifejtette, a fejlődés kényelmet és gyorsaságot biztosít, viszont ezzel párhuzamosan a fenyegetettség is megjelenik, példa erre a mostani migránsválság, ugyanakkor a nyelvvesztés, klímaváltozás is új „feladványt” jelent a tudomány számára. Mile Lajos arra is kitért, örül, hogy Magyarország intenzívebbé teszi a tudományos kapcsolatokat, így a határon túli hallgatókat, kutatókat, oktatókat is bevonja a tudományos vérkeringésbe.
Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke szerint a magyar társadalom gyakorlatilag naponta szembesül a tudományosság szerepével, erre példa, hogy a 2000 forintos bankjegy hátoldalán Bethlen Gábor erdélyi fejedelem látható tudósai körében. „A határon túli magyar tudományossággal kapcsolatot tartani köteles testület húszéves, és míg 1993-ban 18 határon túli magyar tudományos intézményről tudtunk, napjainkban közel 90 ilyen intézet működik. A régiók közt e tekintetben Erdély kiemelkedő jelentőségűnek számít és az egyesület 156. születésnapján, ezen a különleges alkalmon köszöntjük az EME tagjait” – fogalmazott Kocsis Károly.
Mitől szép a matematika?
A megnyitót követő, Szépség és matematika című plenáris előadást Lovász László világhírű matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a rendezvény fővédnöke tartotta. Mint mondta, fontos, hogy a tudomány élő kapcsolatokat építsen ki; a magyar tudomány ünnepe éppen az ismeretek tágításáról szól.
„A szépség fogalma nem véletlenül kapcsolódik a művészethez, kérdés, hogyan jelenik meg ez a száraznak, unalmasnak tartott matematikában, amit a diákok egy része utál?”– tette fel derültséget kiváltó kérdését Lovász László. A szakmai körökben közismert angol matematikus, G. H. Hardy szavaival élve „nincs hely a csúnya matematikának”, de filozófus (B. Russell), fizikusok (R. Feynman, L. Boltzmann) is fogalmaztak már meg a tudományág szépségfogalmára vonatkozó idézeteket. Persze nemcsak a szakma képviselői használják a „gyönyörű” vagy „elegáns” szavakat hivatalos tudományos jelentésekben vagy egyetemi előadásokon, de az internetes fórumozók is.
„Mitől lehet valami szép a matematikában? Egy formulában, képletben, szabályban például az egyszerűség vagy az, ahogy az össze tudja kapcsolni a matematika különböző területeit – ilyen az alapvető matematikai állandókat összefoglaló Euler-féle összefüggés: eiπ+1=0” – mondta a tudós.
Lovász László szerint a szép bizonyítás első lépése váratlan, meglepetésszerű kell legyen, de még jobb, ha a bizonyítás vizuálisan levezethető egyszerű geometriai alakzatok (mint szabályos sokszögek) és fogalmak (aranymetszés) segítségével – ezeket az ókori görög matematikusok és művészek előszeretettel alkalmazták. Ha már a mértan szóba került, akkor az előadásból nem hiányozhattak a fraktálok sem észbontó tulajdonságaikkal.
Ezek a látványos, önmagukat rekurzívan tartalmazó minták gyakran előfordulnak a természetben. A minták kapcsán a hallgatóság szembesült az úgynevezett csempézés (kövezés) nagyon is gyakorlati problémájával, vagyis köznyelven fogalmazva azzal, hogy milyen alakzatokkal lehet a fürdőszoba padlóját teljesen lefedni. Például mindenki kérheti ezután a csempézőt, hogy ne az unalmas háromszögeket meg négyszögeket rakja fel, hanem szimmetrikus Penrose-deltoidokat.
A szimmetriák világa természetesen a térre is kiterjeszthető, elég, ha csak a különböző kémiai vegyületeket jelképező kristályokra gondolunk. Az előadás leglátványosabb része a forgalommodell volt, amelyben az akadémia elnöke egy hálózaton (például városi forgalom, internet) belüli dugók kialakulásának lehetőségét mutatta be: meglepő volt a véletlenszerűen érkező autók önszerveződési képessége. A modell egyben bizonyíték arra, mitől hasznos a matematika: attól, ahogyan össze tudja kapcsolni a különböző tudományokat.
Kiss Előd-Gergely, Ferencz Csaba-Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kora Árpád-kori hajkarikát találtak Bágyonban
Kiemelkedő jelentőségű leletekre bukkantak a Kolozs megyei Bágyonban, miközben régészeti szempontból tanulmányozták a település templomát: a leletek azt bizonyítják, hogy a székelyek betelepülése előtt is éltek a vidéken tehetős, sőt templomot is építő magyarok.
A bágyoni unitárius templom régészeti előtanulmányai során az északi fal mellett a XI. század második feléből származó sírt tártak fel, melyet egy S végződésű bronz hajkarika datál, ugyanitt ezüstből készült hajkarikát is találtak – olvasható a Magyar Unitárius Egyház honlapján. A Tordától délre, 10 kilométerre fekvő Bágyonban a kolozsvári történelmi múzeum régészei bukkantak a kiemelkedően fontos leletekre.
„Történelmet írunk, »tankönyveket változtatunk« abból a szempontból, hogy egy olyan kora Árpád-kori temetőre bukkantunk, ahol rendkívül értékes leleteket tártunk fel. Az S végű hajkarika aranyból készült, a Kárpát-medencében 22 ilyen darabot találtak eddig, a legközelebbit Nagybánya környékén – ez a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található. A bágyoni leletet a 11. század első felére datáljuk, ez azt jelenti, hogy a kora Árpád-kori királyi adminisztráció sokkal korábban tört be ide" – fejtette ki Csók Zsolt kolozsvári régész az M1 csatornának.
Azt is elmondta, nem messze Bágyontól, a szintén Kolozs megyei Várfalván található Erdély legrégebbi ispánsági vára: az oklevelekben 1075-ben Torda várként említik.
„Úgy fogtunk neki ennek a kutatásnak, hogy a barokk templomot »megszondázzuk« ahhoz, hogy megvizsgáljuk az alapozásait. Utólag kiderült, hogy sokkal többel állunk szemben. Ez Erdélyben az egyik legkorábbi, 1338-as építési felirattal ellátott templom, ami azt jelenti, hogy van egy gótikus építmény, amit 1809-ben elbontottak. A leletanyag arra utal, hogy a középkori struktúrán belül még van egy kisebb struktúra, egy kora árpádkori téglaépület is" – részletezte Csók Zsolt.
Kitért arra is, hogy december 18-án jár le a határideje azoknak a pályázatoknak, amelyek a B kategóriájú műemlékekhez adnak finanszírozást, ennek keretében végzik a munkálatokat. A lelet további sorsáról szólva elmondta, a hajkarikákat a restaurátorok megtakarítják, állagukat megőrzik, aztán kiállítják.
Orbán Balázs A Székelyföld leírásában úgy vélekedik, Bágyon nevéből az udvarhelyszéki Bágy lakosainak áttelepülésére lehet következtetni. A település lakói még Dávid Ferenc, az unitárius egyház megalapítója idejében, a 16. században tértek át az unitárius vallásra, a településnek ezt követően mindig népes unitárius eklézsiája volt.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A titokzatos Carbonaro versei
Szőcs Géza újabb verseskötetét, jobban mondva a titokzatos Carbonaro hátrahagyott verseiből összeállított, 6–106 című, az Irodalmi Jelen kiadó gondozásában megjelent kiadványt mutatták be szombaton a kolozsvári Bulgakov kávéházban.
Carbonaro első, kétkötetes műve Ha polip szuszog Kolozsvárott címmel jelent meg, és a kincses városhoz kapcsolódó történeteket tartalmazott, az újabb kötet „kisversei" azonban az előszó szerint százegynéhány helyszínhez kapcsolódnak, jobbára olyan helyekhez, ahol Szőcs – illetve Carbonaro – maga is megfordult, de olyanokhoz is, ahol még nem járt, mint például Alaszka vagy a Purgatórium.
Carbonaro mindkét művét Jánosi Andrea kolozsvári grafikus illusztrálta, aki maga is jelen volt a kötetbemutatón.
Szőcs Géza elmondta, a Koinónia Kiadónál megjelenő „város-sorozat" Kolozsvár, illetve Marosvásárhely című köteteiben találkozott először Jánosi Andrea munkáival, és „megragadta az a zsenialitás, ahogy egy-egy város lelkét, személyisége magját megragadja az illusztrációkban", és úgy gondolta, ez a fajta látásmód azonos azzal, ahogyan ő látja a világot.
A költő hozzátette, egybe írta a kisvers megnevezést az előszóban, szerinte ugyanis ez nem ugyanaz, mint a kis vers: olyasféle szóösszetételnek szánta, mint amilyen a kispolgár megnevezés.
A kötetet ismertető Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, akad azért néhány nagy vers is a kötetben, például a Moldváról szóló kétsoros („Magyar föld volt egykor Moldva / ma már másképp van megoldva), amely számára nagyon emlékezetes maradt. Szőcs ezzel kapcsolatban felidézte azt is, hogy gyermekkorát Marosvásárhelyen töltötte, és akkoriban a boltokban még mindenki magyarul beszélt, későbbi látogatásai alkalmával pedig volt alkalma megfigyelni, „hogyan vonul vissza védekező állásba egészen a falig a magyar nyelv" a városban.
Lövétei Lázár László azt is elmondta, az általuk megjelentetett Székely Könyvtár sorozat 45. darabja Szőcs Géza válogatott verseit adja majd közre Fekete Vince szerkesztésében. A könyvismertető után Szőcs Géza, illetve Jánosi Andrea dedikáltak az érdeklődőknek.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Ostromgyűrűn belül
Ennek a 2015-ös évnek az elején töltötte be Cseke Péter kolozsvári sajtó- és irodalomtörténész, szerkesztő, megbecsült egyetemi ember – a hajdani költőjelölt, majd elismert riporter – 70. életévét.
Közös folyóiratunkban, a Korunkban rövid köszöntőmet ezzel kezdtem: Hogy milyen költő lett volna Cseke Péterből, ha a Vitorla-ének antológia megjelenése, 1967 után nem hagyja abba a versírást – már nem tudhatjuk. Ő az alkatához jobban illő riporterkedést, a tényfeltáró újságírást választotta, ebből pedig a szociográfia felé közeledve, könyvek sorozata született; majd újságíróképzés és sikeres egyetemi pálya.
És ugyancsak innen ismétlem: amikor elérte a tekintélyes hetvenet – még nem a könyvei számát, hanem életkorát tekintve –, illene egymás mellé rakni az általa írottakat és a szerkesztettek gyűjteményeit, ám ez nagyobb feladat volna, mint amire egy nála idősebb pályatárs alkalmilag vállalkozhat. Ehelyett egy Kapuściński-idézetet választottam az egyik Cseke-könyv A tényszemlélet tipológiája című fejezetéből, amely így szól: „Arról, hogy hogyan halnak meg az emberek a fronton, nem lehet egy komfortos szállodában, a csatától távol írni. Honnan tudhatom, hogy milyen a helyzet az ostromgyűrűn belül, milyen körülmények között zajlik a harc, milyen a katonák fegyvere, öltözéke, mit esznek, mit éreznek? Meg kell értenünk más emberek méltóságát, el kell fogadnunk erőfeszítéseiket, osztoznunk kell azokban.”
Nos Cseke Péternek az ostromgyűrűn belül élve, folyamatosan alkalma volt és alkalma van megismerni a katonák, egész pontosan a civilek fegyverét, étkezését, érzéseit Az emberek – mieink és mások – méltóságát és mindazt a méltatlanságot, amelyben részünk van. És persze azt a teljesítményt, amely az ostromgyűrűn belül meg a látszólagos békeidőkben megvalósult, amire büszkék lehetünk.
Most viszont már nem bújhatok a kiváló lengyel író szavai mögé – meg kell próbálnom legalább a kétezres évek olvasói emlékeire alapozva szólni Cseke Péter irodalom- és sajtótörténeti jelentkezéseiről, elismerésre méltó könyveiről, fáradhatatlan gyűjtőmunkájáról, szervező és szerkesztői sikereiről. Nyilván tudom, hogy jóval korábbról illene kezdeni a méltatást, az Erdélyi Fiatalok című, két világháború közti fontos lap kutatásával és a Makkai Sándor által megfogalmazott „Nem lehet” továbbgondolásával.
Mégis A magyar szociográfia erdélyi műhelyeivel, ezzel a 2008-ban könyvvé érett, az egyetemi újságíró-oktatásban és a mesterképzésben alaptárggyá előlépett problémacsomaggal kezdem, hiszen Cseke valójában ezzel alapozta meg korábbi tapasztalatainak tudományos értékű általánosítását, készítette el a maga szintézisét. A témával a jövőben foglalkozók számára megkerülhetetlen összefoglalás született, amelynek kiadására a pesti Magyar Napló kiadója vállalkozott. És noha műfajilag más természetű könyv, egy 2011-es Kriterion-kiadvánnyal folytatom a számbavételt: a Védjegyek – alcíme, azaz tartalmi jelölése szerint: Íróportrék – ellenfényben – egy-egy kiemelkedő erdélyi életműbe világítva be, olvasmánynak is érdemleges, de szintén hasznos segédkönyv az erdélyi magyar irodalom, kultúra kutatóinak.
Innen pedig a Cseke Péter életében és munkásságában különösen termékeny 2015-ös évre ugorhatunk: Erdélyi értékhorizontok (Újabb eszmetörténeti tanulmányok), Borongós ég alatt (Sajtótörténeti tanulmányok 1980–2014), illetve egy románra fordított tanulmány- és esszékötet, a Valori ale presei maghiare din România sorakozik egymás mellett az én Cseke-polcomon. Mellettük a még 2014-re jelzett forráskiadás: Jancsó Béla levelezése, az 1914 és 1930 közt született levelek, az első kötet, Cseke Péter gondozásában.
Ha most mindehhez hozzáadom a Korunk szerkesztőségében változatlanul dolgozó embert, aki az utóbbi tizenegy hónapban három különszámot szerkesztett: a Határon túli román közösségek (2014. december), Magyarok a szétszórtságban (2015. március), októberre pedig a Magyar szigetek és szórványok a Kárpát-medencében tárgykörében – azt kell mondanom, ez az időszerű sorozat hihetetlenül ambiciózus fiatalembert mutat. Érdemes szólni erről, amikor a szórványkérdés közéletünk, a média érdeklődésének előterébe került.
Kántor Lajos
A szerző irodalomtörténész, a Korunk című folyóirat szerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Kitüntették Geréb Zsolt egyetemi professzort
Geréb Zsoltot, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Akadémia professzor emeritusát is kitüntették csütörtökön a Magyarországi Református Egyház (MRE) zsinatának tudományos, pedagógiai és szeretetszolgálati díjainak átadásakor.
A kolozsvári egyetemi tanár, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora az Aranygyűrűs teológiai doktor díjat vehette át.
Az elismeréseket Bogárdi Szabó István, a zsinat lelkészi elnöke és Huszár Pál világi elnök nyújtotta át a testület budapesti ülésén.
Az Év Könyve díjat idén Zsengellér József, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja kapta A kánon többszólamúsága című könyvéért, amely a L'Harmattan és a Kálvin Kiadó közös gondozásában jelent meg 2014-ben.
A szeretetszolgálati munkáért odaítélhető Kiss Ferenc-díjat idén Baji Lászlóné Tatár Magdolna, a miskolc-tetemvári gyülekezet tagja kapta idős és fogyatékos emberek lelki gondozásáért. Az intézményes diakóniában szolgálóknak adható Juhász Zsófia-díjjal pedig Németi Imréné Halász Juliannát, a balmazújvárosi református egyházközség idősotthonának vezetőjét tüntették ki.
A pedagógusoknak járó Imre Sándor-díjat Sipos Kund Kötönyné, a nyíregyházi Jókai Mór Református Általános Iskola igazgatója vehette át.
Krónika (Kolozsvár)

Állami támogatás nélkül dolgozik a Bekecs
Készül az együttes próba- és stúdióterme, harmincegy csoportban oktatnak táncot, új műsort készítenek elő a következő évre, mindeközben előadásokkal járják az országot-világot.
Szerteágazó a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes tevékenysége, ám az anyagi források alig fedezik a szükséges kiadásokat.
Szót ejt az anyagi nehézségekről is Benő Barna együttesvezető, táncegyesületi elnök, miközben a Bekecs mindennapi munkájáról beszélgetünk. Némi pályázati támogatást kaptak, azzal néhány hónapig „kihúzzák”, de még nem tudni, hogyan tovább a jövő év tavaszán. A szakmai munka és szervezési feladatok mellett Benő Barnának nagy kihívást jelent az együttes szerteágazó tevékenységéhez előteremteni az anyagi fedezetet és az alkalmazottak fizetését. „Megnőttünk, erősek lettünk, miközben a takarónk ugyanakkora maradt” – mondta keserédes mosollyal.
Az ősztől kibővült az együttes kihelyezett táncoktatási programja, Ákosfalván, Harasztkeréken, Székelyvajában indítottak csoportokat, Szentháromságon igény hozta létre a kiscsoportot, Székelyberében is szükség lenne egy második csoportra, annyi gyerek és ifjú szeretne táncolni. Ezzel a kistérségben a Bekecs együttes által működtetett és oktatott csoportok száma harminckettőre emelkedne. Ugyanakkor októbertől Nyárádszeredában a felnőtteknek és a középiskolás diákoknak néptáncoktatást indítottak, mindkét csoportban harmincon felüli a létszám, az általános iskolában modern táncot tanítanak, az apróságoknak táncos játszóházat szerveznek, és egy felnőtt salsa csoportot is indítottak. Ezzel úgy tűnik, elérték a lehetőségek csúcsát, hiszen emellett itthon és külföldön lépnek fel, alkalmazottaik minden nap keményen dolgoznak.
A Hagyatékok című folklórműsoruk lassan lekerül a repertoárról, így elkezdődött egy új műsor készítése a Győri Művészeti Iskola vezetője, Antal Áron irányításával. A sok munka mellett hosszú hétvégéken foglalkoznak ezzel a műsorral, amelyben erdélyi táncok kapnak hangsúlyos helyet, de nem kizárt az anyaországi elemek bevitele sem. Hat hónap alatt nyolc táncrendet kell megtanulni, ami nagyon nagy kihívás – állítja Benő. Októberben a budapesti Hagyományok Házában és a kolozsvári Magyar Operában volt telt házas fellépésük a Hagyatékok és a Hamupipőke műsoraikkal. December 4-én a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban kétszer adják elő a Hamupipőkét, de székelyföldi fellépésekről is tárgyalnak. Az év végéig nyolcvan előadást könyvelhetnek el, a hagyományos évadzáró szeredai fellépésük december 26-án lesz.
Idén is indítanak színházi évadot Nyárádszeredában. Elsőként a Csíki Játékszín lép fel november 29-én a Kakuk Marcival, december 13-án a marosvásárhelyi „nemzetisek” a Szálkákkal. A jegyek igen kedvezményesek, felnőtteknek 15, diákoknak 10 lej, mivel az eseményt támogatja az önkormányzat is. Vásárhelyről kistermi előadással is várják a színészeket, míg a székelyudvarhelyiekkel arról tárgyalnak, hogy azok elhozzák Örkény István klasszikusát, a Tóthékat. December 4-én a Maros Művészegyüttes a nemrég felújított Fehérlófiával szerepel Nyárádszeredában, ezt a műsort Mikulás-ajándékként kapják a város gyerekei az önkormányzattól.
Alakul az együttes táncterme, az idén szeretnék befejezni. Az önkormányzat a beruházás költségeinek felét fedezte, a többit a Bekecsnek kell „összetáncolnia”. A termet felújították, a táncszőnyeg is a helyére került, a mennyezetre fémszerkezetet fognak szerelni a színházi lámpák számára. Különleges villanyhálózatra is szükség volt, hogy stúdiókörülményeket tudjanak biztosítani. A falakra tükrök és balettrúd is felkerül, hiszen ez a helyiség egyszerre lesz próbaterem és stúdióhelyiség. Ugyanakkor biztonságossá kell tenni az épületet, ugyanis minden nap több tevékenység folyik, és sajnos a nyitott ajtók csábítják a tolvajokat.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Ónművesek munkái a múzeumban
Különleges kiállítást nyitottak meg a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. Az erdélyi ónművesség (XVII–XIX. század) – Funkció és ikonográfia című időszakos tárlat a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum óngyűjteményének legjelentősebb darabjait tartalmazza.
A két múzeum közös szervezésének köszönhetően került az érdeklődők elé a szegények ezüstjeként is nevezett óntárgyak színe-java. A kiállítás-megnyitón Csergő Tibor András, a szentmiklósi múzeum igazgatója szólt a tárlatról. „Úgy gondolom, hogy a korábban Székelyudvarhelyen is közszemlére tett kiállítást meg kell mutatni a gyergyószentmiklósiaknak is, hiszen ez a fajta művészettörténeti finomságok Gyergyó vidékén, Székelyföldön ilyen szép számban nem fordulnak elő” – mondta köszöntőjében a házigazda.
A tárlatot a Maros Megyei Múzeum munkatársa, Kovács Mária-Márta művészettörténész mutatta be, mesélt a ónművesekről, a szegények ezüstjeként is nevezett használati tárgyakról. Az erdélyi ónművesek első írásos említése 1393-ból való. A XVI. századtól egyre gyakoribbak lesznek mind az ónműves termékek, mind az ónműves mesterekre vonatkozó adatok. Az első ónműves céhek valószínűleg, a XVI. század első negyedében alakultak, az első ismert céhszabályzat a Szebeni ónműves céhé, 1549-ből. Az ónművesség főként a szász nemzetiségű lakosságra volt jellemező, így a legjelentősebb céhek is Erdély szász városaiban Szebenben, Brassóban, Segesváron, Kolozsváron, Meggyesen és Besztercén működtek. Az ónműves műhelyek azonosítása is nagy szerepet kapott, többek között a mesterember monogramja, a város címere mellett különösen nagy hangsúlyt fektettek az összetételre vonatkozó jelzésre, mivel mérgező anyagot is tartalmazott.
A művészettörténész továbbá az ón jellemző tulajdonságairól, megmunkálási technikáiról is szólt. A háztartási, világi és egyházi rendeltetésű edények díszítéséről, a széles skálán mozgó díszítőelemekről. Az ón az ára miatt nem volt alkalmas a vagyonképzésre, ezért azoknál a társadalmi rétegeknél, amelyek nem engedhették meg maguknak a nemesfém vásárlását, az ónból készült tárgyaknak díszítő funkciójuk is volt, ezért is nevezték gyakran az ónt a szegények ezüstjének.
A Tarisznyás Márton Múzeumban január 15-éig tekinthető meg a kiállítás, melyhez tablókon is talál útbaigazítást, leírást a látogató.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro