Élvonalbeli sztároktól a fiatal tehetségekig
Az oboa lesz a központi hangszer a szerdán kezdődő székelyudvarhelyi Őszi Zenei Kavalkádon.
A Székelyföldi Filharmónia vasárnapig tartó rendezvényén számos különleges előadóesten vehetnek a részt az érdeklődők, élvonalbeli sztárok és fiatal tehetségek fellépését követve. Idén immár negyedik alkalommal szervezik meg a kavalkádot, ezúttal pedig az oboára írt repertoár kap főszerepet. Szerdán szombatig mindennap délután hat órakor kezdődnek a koncertek a városháza Szent István Termében, a rendezvényt záró szimfonikus hangverseny pedig a Művelődési Házban lesz vasárnap délután hattól.
A program során három oboaművész ejti hangszere varázslatába az udvarhelyi közönséget: a bukaresti Florin Ionoaia, akit a romániai mezőny egyik kiemelkedő művészének tartanak, Pethő Kriszta tizenegyedik osztályos pallós diák, valamint az udvarhelyi származású Haáz Bence. Ugyanakkor Maksay Csaba kolozsvári csellista, valamint erdélyi származású, jelenleg a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanuló zenészek is fellépnek.
Program Szerdán délután hat órától a városháza Szent István Termében tartják az első előadást, amelyen közreműködik Toró Árpád (ének), Szabó Zoltán (ének), Tompa Klára (zongora) és Fehér Izabella (zongora). Csütörtökön szintén hattól Florin Ionoaia (oboa) és Cristina Popescu Stăneşti (zongora) lép fel, aztán pénteken Pethő Kriszta (oboa), Maksay Csaba (cselló), Angela Albu (zongora) és Demeter Csaba (zongora) műsorát lehet megtekinteni. Szombaton Ábrám Endre (zongora) és Veress Gáspár (zongora) koncertezik, míg a vasárnapi szimfonikus hangversenyen Jankó Zsolt vezényel – szólista Haáz Bence – délután hattól a Művelődési Házban.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Jövőre több résztvevővel és versenyszámmal bővítik az Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiát
80 csapatmérkőzés, 72 óra játékidő – ez jellemzi számokban az első Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiát. A térség egyetlen erdélyi magyar diákoknak szóló sportvetélkedőjén 5 sportágban, 11 versenyszámban mérkőzött meg egymással 22 iskola félezer erdélyi magyar diákja. Az október 16–19. közötti kolozsvári torna hagyományt kíván teremteni, a szervezők az Erdély Kupa sikereit tekintik irányadónak.
Az együttgondolkodás nem csak egy következő kiadás megszervezésén múlik: a szervezők abban látják a mozgalom jövőjét, hogy az erdélyi magyar diákok a torna hírnökeivé válnak – mondta el Bodor László, a Sportolimpia elnöke, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető elnöke. „A jövőben a mi feladatunk, hogy a sportszámokat kibővítsük, a részvevői keretet növeljük, és így hozzuk tető alá a következő Erdély-szintű tornát. Ami viszont ennél is fontosabb, amire felkérjük idei olimpikonjainkat: legyenek zászlóvivői a mozgás népszerűsítésének, tegyék ezt annak érdekében, hogy a következő évtizedekben is beszélhessünk a sport jövőjéről itthon. Ugyanakkor köszönettel tartozunk minden olyan erdélyi származású sportolónak, bárhol is éljen a világban, valamint közéleti szereplőnek, aki felvállalta a torna értékeinek tolmácsolását” – tette hozzá Bodor László. A Sportolimpia főszervezője, Grabán Zsolt értékelőjében rámutatott, a négynapos eseménysorozat zökkenőmentesen zajlott le, súlyosabb személyi sérülésekre sem került sor. „Nagyon örvendünk, hogy résztvevőinkben igazi sportemberekre találtunk, akik az egészséges versenyszellem megélésén túl, az általunk javasolt értékek szerint játszottak: az élmények közös átélésére, az olimpiai szellem, a fair play népszerűsítésére kértük őket a hétvégét megelőzően” – összegzett. A végleges eredmények a következő linken érhetők el: http://sportolimpia.ro/eredmenyek/ A Sportolimpia a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és a Testnevelő Tanárok Országos Tanácskozása (TTOT) szervezésében jött létre, a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa projekt keretében.
erdon.ro

Elhunyt Adonyi Nagy Mária
„Hívom ezt a végső könyörgést, / hívom, az aljból emeljen fel, / már minden mozdulatod szökik, / szövetkezik a végtelennel” – ezt írta a halálról első kötetében Adonyi Nagy Mária tegnap elhunyt költő, újságíró, műfordító.
Éradonyban született 1951. október 6-án. Székelyhídon és Nagyváradon tanult, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar–német szakon szerzett diplomát 1974-ben. Három évig Szatmárnémetiben tanított, egy évig munkanélküli volt, 1978-tól Bukarestben a Munkásélet, 1979-től 1989 végéig A Hét belső munkatársa. 1989. december 22–23-án egyedüli magyar újságíróként járt azokon a bukaresti utcákon, ahol lőttek.
Tapasztalatairól, a forradalom furfangos ellopásáról később a Terrorizmus című sorozatában számolt be a Valóság hasábjain. 1990–1992 között a Romániai Magyar Szó, majd a Valóság, 1992–1995 között a nagyváradi Erdélyi Napló szerkesztője, főszerkesztő-helyettese. 1996-ban az Erdélyi Híradó könyvkiadó részlegének főszerkesztője, majd a Scripta Kiadó szerkesztője, közreműködött a Romániai magyar ki kicsoda, 1997 szerkesztésében. Nagyváradi munkalehetőségeinek megszűnése után Budapestre települt át, a Magyar Nemzet olvasószerkesztője lett.
Irodalmi pályáját versekkel, kritikákkal az Utunkban kezdte 1969-ben. Bár első kötetének anyagát 1974-ben leadta a kiadónak, az csak 1978-ban jelenhetett meg a cenzúra többszörös rostálása miatt Emlék jelen időben címmel. Második kötete, az Állatövi jegyek 1982-ben jelent meg. Szerepelt a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) antológiákban, a Bábel tornyán című Echinox-antológiában (1983), a Magyar költőnők antológiájában (Budapest, 1997), az Álmok szállodája: erdélyi magyar költők, 1918–2000 című antológiában (Kolozsvár, 2002), majd a 111 vers erdélyi költőnőktől című gyűjteményes kötetben (Kolozsvár, 2006).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Művészettörténeti konferencia Marosvásárhelyen
Pusztuló műemlékeink
Október 17-én, szombaton a Maros Megyei Múzeum várbeli épületének nagytermében a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai második alkalommal tartottak művészettörténeti konferenciát A város színeváltozása II. címmel, melyen a projekt idei eredményeit ismertették.
Entz Géza művészettörténész a műemléki topográfiák magyarországi helyzetéről és esélyeiről, a Magyarországon működő hasonló programokról beszélt. Mint kifejtette, az anyaországban a szocializmus éveiben, 1952–1987 között volt csúcson a műemlékvédelmi topográfia. A marosvásárhelyi műemléki topográfia mentoraként reményét fejezte ki, hogy a városközpont felmérését követi majd a teljes város műemlékeinek feltérképezése, illetve jövőre kiadásban is megjelenhetnek az eddigi munkák. A műemléki topográfiát sajátos kulturális közfeladatnak nevezte, mely hozzájárul ahhoz, hogy a helyi közösségek méltó módon kezeljék az épített örökség tárgyi lenyomatát, ezért erkölcsi és anyagi támogatásban kell részesíteni, annak ellenére, hogy a kultúrának nincs magasan a csillaga. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy az örökségvédelem és műemlékvédelem kifejezéseket el kell különíteni, sok esetben ugyanis összemossák a jelentésüket. Soós Zoltán intézményvezetőként megállapította, miszerint a városkép évről évre pusztul, amit főképp a műemlékvédelem szabályozási hiányosságának tulajdonít. Reményét fejezte ki, hogy egyszer majd hozzáértő főépítésze lesz Marosvásárhelynek, a városkép kialakításában ugyanis a kellő szakértelem nélkülözhetetlen. Farbakyné Deklava Lilla, a Magyar Tudományos Akadémia BTK Művészettörténeti Intézetének munkatársa a budapesti Lipótváros műemléki adatbázisa összeállításának kezdeti tapasztalatairól tartott előadást. Hámori Péter fotósnak köszönhetően magas színvonalú fényképdokumentációval, az épületbelső és -külső díszítések legapróbb részleteit is megmutatva, lepusztult és kevésbé lepusztult épülethomlokzatokat, épületbelsőket tekinthettek meg a jelenlévők.
Művészettörténészek találkozása
Orbán János művészettörténész, projektvezető, a Maros Megyei Múzeum kutatója a marosvásárhelyi eredményeket összegezte. Mint elmondta, a műemléki topográfia projektjét helyi és magyarországi szervezetek támogatják: a Maros Megyei Tanács, a budapesti Forster Központ, a Pro Professione Alapítvány, a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ, a budapesti Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfia Támogatására, illetve a Bethlen Gábor Alap. Mint felelevenítette, 2013–2014 között a Rózsák tere felmérésén dolgoztak, és még folytatják, 2014-ben az egykori Baross Gábor, ma Horea utca épületállományát, az idén februártól júliusig az Arany János és Kossuth Lajos utca műemlék épületeit mérték fel. Mint jelezte, ebben az évben munkájuk hangsúlyosabban egészült ki levéltári kutatásokkal, amit a támogatásnak és az időben elkezdett munkálatoknak tulajdonít. A vizsgált épületállomány a XVIII. század végi, XIX. század eleji épületek, döntő többségük neoreneszánsz, neobarokk, illetve szecessziós elemeket hordozó házak, illetve a két világháború között épült öt épület. Az idei munkálatok finanszírozója a budapesti Forster Alapítvány volt. A projektben részt vevő marosvásárhelyi Oniga Erika, Kovács Mária és Orbán János, a megyei múzeum munkatársai mellett a Kolozsváron élő Mihály Melinda, Bordos Beáta és Vécsei Hunor is részt vett, mindannyian a BBTE művészettörténeti tanszékének végzettjei. Az épületekről részletes művészettörténeti leírás és helyszíni fotódokumentációk készültek, esetenként sikerült a történetükre vonatkozóan is új, eddig ismeretlen adatokat fellelni, gazdagítva a város historizáló és szecessziós építészetére vonatkozó ismereteket, ilyen a Lányi-ház gazdag levéltári anyaga.
Műemlék épületekben romatanyák
Amint a projektvezető kifejtette, főként a meglévő épületek számbavételére összpontosítottak. A Kossuth utcában negyvenhat lakóházat, az Arany János utcában tizennégyet, illetve az Arany János és volt Iskola utca sarkán lévő Petrás-házat, valamint öt köztéri szobrot rögzítettek. Bordás Beáta az Arany János, egykor Kis- szentkirály utca többnyire egyszintes lakóházait – melyek közül legtöbb átalakításon esett át – mérte fel és mutatta be Az Arany János utca környékének historizáló épületeiről szóló értekezésében. Oniga Erika a Kossuth Lajos utca, az egykori Nagy-szentkirály utca századfordulós lakóházairól tartott előadást. A Lányi- ház történetéről eddig feldolgozatlan, gazdag levéltári anyagot és fotódokumentációt tárt fel, amely Lányi Oszkár életébe is betekintést nyújt. Mindkét előadó értekezésének végkövetkeztetése, hogy a város műemlék épületeinek nagy része lepusztulásra ítéltetett. A két említett utca elállamosított polgári házaiban üzlet- és irodahelyiségek működnek, de nem mellékes a roma családok számára kiutalt szociális lakásként szolgáló lakrészek száma sem, ahol az állagmegőrzésnek nem sok jele mutatkozik, a pusztulásnak annál inkább.
Zsinagóga – kommunikáció vagy dominancia?
A műemlékek felmérésével párhuzamosan néhány emblematikus marosvásárhelyi épület történetének monografikus kutatása is zajlott. Ladó Ágota doktorandusz a Jakob Gertner német építész által tervezett volt Iskola utcai zsinagógát ismertette. Kutatási eredménye sokatmondó sajtótörténeti szempontból is, ugyanis mint kifejtette, a zsinagóga építési munkálatairól alig találni hírértékű tudósítást a korabeli sajtóban, ellentétben a Kossuth-szobor állításával, amelyről számtalan tudósítás fellelhető. Az 1899-es évi alapkőletételről megjelent egyetlen hírt a kutató szerint a hónapokig tartó építkezés alatt egyetlen tudósítás követte a Székely Lapokban. A zsinagóga felavatásáról szóló tudósításban az 1900. szeptember 17-i lapszámban "Az Úr imádására és a hazaszeretet ápolására emelt" templomként jellemezték. Amint az előadó jelezte, megfejtésre vár a kérdés, hogy a bizánci templom stílusú impozáns épületre a környezettel való kommunikáció vagy a dominancia jellemző. Karácsony István a polgármesteri hivatal, a régi vármegyeháza történetét és stilisztikai összefüggéseit elemezte. Mint kifejtette, az egykori vármegyeháza homlokzatának 1939, 1942, 1945 és 1992-es évi változtatásainak hátterében mind-annyiszor a nemzeti szimbólumteremtés állt. Az építészeti stílusok megváltoztatásában nyomon követhető a térség uralkodó hatalmainak váltakozása.
A város első dualizmus kori köztéri alkotásának, a ma is kultuszhely szerepét betöltő Székely Vértanúk emlékművének a történetét Vécsei Hunor doktorandusz, Marosvásárhely szobrainak avatott kutatója dolgozta fel. 1875. június 27-én a marosvásárhelyi Postaréten került sor az emlékmű leleplezésére. A hat és fél méter magas, Jablonszky Vince budapesti szobrász által kivitelezett, klasszikus formajegyekből építkező gránit obeliszk az 1854. március 10-én kivégzett, Habsburg-ellenes összeesküvésben részt vevő három székely szabadságharcosnak, Török Jánosnak, Gálfi Mihálynak valamint Horváth Károlynak állít emléket. A jelenlévők betekintést nyerhettek a szoborbizottság áldozatkész tevékenységébe, illetve az emlékmű elhelyezése körül kialakuló vitát is megismerhették. Kiss Loránd falkép-restaurátor az épített örökség szinte teljesen elfeledett, ám annál sérülékenyebb kategóriáiról, a díszítőfestésekről és stukkókról beszélt a 18–19. századi marosvásárhelyi épületbelsők. Díszítőfestések és stukkódíszek című értekezésében.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Egy kutatás margójára
Olvasom Veres Valér szociológus kutatását a Kárpát-medencei magyar nemzeti identitásról, ennek alakulásáról, valamint az egység és a regionális tudat kérdésköréről. A kutatás a különböző országrészekbe szakadt magyar kisebbséget és a magyarországi magyarokat ölelte fel. Az alcímek között ilyenek találhatók: a magyarságtudat egysége és heterogenitás; a szimbolikus egység; nemzeti szimbólumok; az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra; annyira nem érzik magukhoz közelinek a magyarországi magyarokat az erdélyiek; sokan „csak” erdélyiek; hazafogalom; többséghez való viszonyulás. Ezek a címek önmagukban elég sokat elárulnak.
A kutatás eredményei egyáltalán nem leptek meg. Szerintem nem is kell nagyon sokat tudni, különösebben bölcsnek lenni ehhez – elég, ha az embernek nyitott szeme-füle van kapcsolataiban, kicsit ismeri a történelmet és valamennyire követi a napi eseményeket. Nekem előnyöm, hogy laktam a Partiumban, Kolozsváron és Székelyföldön is, Magyarhonban pedig több, egymástól meglehetősen messze eső helyen, és számos kapcsolatom van más országrészekbe szakadtakkal. Sok ember véleményét, reakcióit volt alkalmam megismerni. Ezek alapján nem volt újdonság számomra – többek között az sem –, hogy az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra, az erdélyieknek a legerősebb a magyarságtudata. Az erdélyi magyarok leginkább a többi határon túli magyart kedvelik, a romákat és az újgazdagokat szeretik legkevésbé, majd a többségiek – románok és magyarországi magyarok – következnek. Az erdélyi magyarok a németeket jobban kedvelik, mint a magyarországiakat vagy a románokat. Előítéletesen viszonyulnak az erdélyiek a magyarországi magyarokhoz. Ez nem csak a hírhedt népszavazás következménye, bár ahhoz köthetően észrevehető egy meglehetősen nagy törés a viszonyokban, főleg a kilencvenes évek elejéhez képest.
Az eredmények fogadásában nálam közrejátszott, hogy jól emlékszem, mit meséltek szüleim az anyaországiakról (ma is számosan emlegetik őket mostohaanya-országiaknak), viszonyulásukról és viselt dolgaikról 1940–44 között. Meg azt is tudom, hogyan bántak a magyarországi katonatisztek a frissen besorozott erdélyiekkel a kiképzések során. Milyen külön intézkedéseket – értsd parancsot – kellett hozniuk a kötelező magatartással, a bánásmóddal kapcsolatban. Pedig köztudott, hogy a székely katonák bizonyultak a legkötelességtudóbbaknak, fegyelmezettebbeknek, megbízhatóbbaknak. Azonban volt nekem régebbi információm is egy olyan embertől, akinek a véleményére nagyon sokat adok. Egész élete, munkássága rendkívül hitelessé teszi előttem. Kós Károlyról van szó. Ezt írta Kalotaszegen, 1911. szeptember 4-én, ergo több mint száz (!) éve: „Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk. De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet.”… „De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.” Amikor írta, ugye, akkor nem volt népszavazás, kutatás stb. Tapasztalat, történelmi ismeret volt.
Diószeghy László,
Budapest
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Varázslat 32 húron
Habár még nem érte el létesítésének tizedik évfordulóját, az erdélyi gyökerekkel rendelkező csellóművészeket tömörítő Napocelli kamarazenekar, fellépése már beivódott a kolozsvári komolyzene-kedvelők tudatába. A magyar operában október 20-án megtartott koncertjük ezért oldotta fel azt a hiányérzetet, ami akkor keletkezett bennem, amikor a Zenei Ősz műsorán hiába kerestem a csellósok koncertjét.
Az idei koncerten a csellósok Bartók, Enescu, Dvořák, Toduţă, Goens, Chopin, Klengel, Sibelius, Saint-Saëns, Debussy, Popper, Gross, Arutiunian, Mc Cartney és Dimitrescu műveit adták elő. Sokszínű repertoárjuk folytán, amely a klasszikus zenei stílusok mellett dzsessz- és könnyűzeneszámokat is tartalmaz, szinte minden zenerajongó talál kedvére valót.
Az együttes jelenlegi tagjai: Kostyák Imre (Kolozsvár – Bázel), Székely Attila (Kolozsvár – Bécs), Filip Papa (Temesvár – Kolozsvár – Jászvásár), Nagy Levente (Kolozsvár), Szabó Attila (Kolozsvár), Vilhelem András (Marosvásárhely – Kolozsvár), Jakabffy Kristóf (Kolozsvár) és Kostyák Előd (Kolozsvár).
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Áldást, békességet!
Nézem, mire képes még az, aki itthonomban támad. Bukarest elfogadta, megengedi a Magyar Nyelv Napját itt, Erdélyországban, Székelyföldön, miután 1844-ben, az osztrák elnyomás idején sikerült ezt valahogy elérni. Bizony mondom néktek, hogy ezek nem földrajzi nevek. Ezek szerint egy – a – magyar nemzetről letépett résznek a megemlékezése? Hiszen arra szoktunk emlékezni, arról megemlékezni, ami már odalett!
Mi semmit nem tettünk az Erdélyben lakó szászok, svábok, románok nyelvhasználata ellen. Százszor is leírtuk itthon, otthon, hány templomot, törvényt hozott Magyarország a románság, a zsidóság hitének-nyelvének védelmére. Miközben Liseanu román történész 1938-ban azt irkálta-firkálta a maga dicsőségére, hogy a magyarság Erdélyben egyáltalán nem létezett; az élő eleven erdélyi magyarok mind románok voltak egykor, de elmagyarosították őket. „Ezért, kedves román testvér, ha találkozol magas, szőke, széles vállú magyarral, akkor köszöntsd őt, mert román testvérrel találkoztál, akit elmagyarosítottak erőszakkal.”
Derűsen jut eszembe Cimpeanu Cornél egykori lakótársam a kolozsvári Józsa Béla Bentlakásból, egyetemista korunkból. Huszonöten laktunk a Bolyai Tudományegyetem hallgatóiként ott, első évesekként. Ki a bánatnak jutott eszébe, azon kívül, hogy mindig éhesek voltunk, és rettenetes keményen kellett tanulnunk, hogy az ösztöndíjunk meglegyen, kinek jutott eszébe az elmagyarosítás?! Hát Cimpeanu Cornélnak, aki derék, magas, orosz-magyar szakos volt, Nagyváradról érkezett Kolozsvárra. Remek, jó barát, igazi Kornél, de a kutya se kérdezte, miért nem ment a Babeş-re, a román egyetemre. Azért, mert magyar volt nagyapja, apja, de románt fabrikáltak belőlük. És azon a napon, a Józsa Bélában fennhangon kért bennünket, vacsora után lennénk vendégei a 25 személyes hálószobában, mert...
Igen. Fölmentünk, fogalmunk se volt, születésnapja van-e vagy mi? És akkor mondta fönn, a hálószobában, hogy szeretné, ha őt befogadnánk székelynek.
Néztem, más is nézte szánakozólag, hogy megbolondult-e a barátunk? Ő viszont kinyitotta az olcsó rumot, hogy innánk belőle. És senki nem ivott addig, amíg kezét nem rázta: ha ti Mezeiek voltatok, te maradj Cimpeanu vagy Mezei barátunk, amíg élünk s jól! Áldás, békesség!
Czegő Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Vitéz Lelkek: diákszínjátszás 25 éve
Több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége. A Vitéz Lelkek társulatról Szász-Mihálykó Mária vezetővel beszélgettünk.
Még egyetemista korukban kezdtek el foglalkozni a színházzal és színjátszással néhai Szász-Mihálykó Attila és Szász-Mihálykó Mária – pedagógusi szakképesítésük mellett rendezői és színjátszói oklevelet is szereztek. Szász-Mihálykó Attila éveken át az Udvarhelyi Népszínház vezetője volt, majd a rendszerváltást követően a Tamási Áron Gimnázium német szakos tanára lett, színjátszó kört indított, így folytatta korábban elkezdett munkáját. A névválasztás véletlenszerű volt: 25 évvel ezelőtt, az iskola névadó ünnepségén léptek először színpadra, éppen Tamási Áron Vitéz lélek című darabját mutatták be, és a sikert követően a diákok a Vitézlélek Kft. nevet választották. „Azóta elmaradt a Kft., de a vitéz lelkek maradtak. Lassan életformává vált” – fogalmazott Szász-Mihálykó Mária.
„Tíz évig Attila vezette a Vitéz Lelkeket, így nem volt idegen, amikor át kellett vennem. Hiszem, hogy a dolgoknak van egy határozott sorsszerűségük” – mondta Szász-Mihálykó Mária, hozzátéve, hogy férje 2000-ben, az Énekes madár bemutatója előtt nem sokkal hunyt el. Akkor, az utolsó beszélgetésen pontosan az volt a téma, hogy van-e élet a halál után. Mintha valamiféle sorsszerű beszélgetés lett volna. Az akkor átvett csoport egyébként kisebb volt, tizenhét tagot számlált, aztán az évek során nőtt a létszám, mára pedig már több mint százan vannak a vitéz lelkek.
Többről van szó, mint egyszerű iskolai színjátszó csoportról, hiszen a színre vitt produkciókon kívül rengeteg beszélgetés formálja a vitéz lelkeket. Különböző korosztályok keresik énjüket a csoportban, egyesek végigjárják a lépéseket, mások még utána is tiszteletbeli tagok maradnak. Bárki „felvételizhet”, ez csupán annyiból áll, hogy megmutatkozik a színpadon, azonban akinek nem ez a talaja, úgyis távozik – véli a Vitéz Lelkek vezetője.
„A nagy tömeg miatt jött be, hogy musicalt kell csinálni. Húszan-harmincan kell színpadra kerüljenek, más műfajban nem tudok ennyi szerepet kiosztani” – magyarázta, hogy miként lett a musical a meghatározó műfaj a Vitéz Lelkek számára. A folyamat Déry Tibor kisregényének musicalváltozatával, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabbal kezdődött, aztán következett a Rómeó és Júlia, a Dzsungel könyve, a Hegedűs a háztetőn, a My fair lady, A muzsika hangja és Óz, a nagy varázsló. Az elmúlt évek előadásaiból többet a gimnázium dísztermében játszanak vasárnap óta. „Mozgalmas hét, de negyedszázadot ünneplünk, és rengeteget segítenek a diákok” – beszélt a héten zajló ünnepségről a csoportvezető.
Több mint húszan lettek hivatásos színészek a Vitéz Lelkek soraiból. Többek között a temesvári színház igazgatója, Balázs Attila, a jelenleg Budapesten fellépő Katona László, Lőrincz Zsuzsa és Ozsvát Noémi, a kolozsvári színházban dolgozó Kali Andrea, mindannyian egykori vitéz lelkek. „Sok tehetséges gyerek van, és pont erre jó a Vitéz Lelkek csoport: az is felfedezi magában a tehetséget, aki nem tudta, hogy benne van” – így Szász-Mihálykó Mária, aki „az álmok röptetőjének” tartja magát. „Nagyon sokuk álmát ismerem, és igen, röptetem, mert az a legjobb, hogy segíts valakinek, boldoguljon ott, ahol akar.”
Veres Réka
Székelyhon.ro

Autonómiaharc és rezsicsökkentés
Kézdivásárhelyen tartotta hétvégén küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A néppárt a jövő évi választásokra való felkészülésről tárgyalt, az EMNT az erdélyi autonómiaküzdelem lehetőségeit vette számba.
A rezsicsökkentés jelszavával vág neki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a 2016-os önkormányzati választásoknak – derült ki Szilágyi Zsolt pártelnöknek a párt kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén mondott beszédéből. Megemlítve, hogy a magyarországi rezsicsökkentési erőfeszítések után Bukarestben a korrupcióellenes ügyészség (DNA) vizsgálja a vízszolgáltató sorozatos díjemeléseit, kijelentette: „ha Magyarországon és Bukarestben lehet, miért ne lehetne Erdélyben is” rezsit csökkenteni.
Szilágyi Zsolt úgy vélte, pártjának kevés esélye van arra, hogy az áram- és gázszolgáltatók díjainak a csökkentését érje el, de a vízszolgáltatás és a szemételszállítás díjai sok helyen csökkenthetők lennének. Szerinte a téma kényes voltát jelzi, hogy a Bihar megyében megkeresett települési önkormányzatok többsége megtagadta a rezsidíjakkal kapcsolatos adatok kiszolgáltatását.
Szilágyi Zsolt szerint az EMNP a magyar képviselet megerősítését tűzi ki célul a jövő évi önkormányzati választásokra. Úgy vélte, ehhez versenyeznie kell a többi magyar párttal azokon a vidékeken, ahol tömbben él a magyarság, és együtt kell működnie velük azokon a településeken, ahol a verseny veszélyeztetné a magyar képviseletet – tájékoztat az MTI. Hozzátette, az év elején háromszor is találkozott és tárgyalt Biró Zsolttal, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökével, hogy megpróbálják rendezni a két párt viszonyát. Az EMNP azt ajánlotta, hogy hozzanak létre választási koalíciót és közösen indítsanak jelölteket a 2016-os választásokon. Szerinte nem az EMNP-n múlt, hogy ez nem sikerült. „Minden valószínűséggel júdáspénz van a dologban” – utalt arra, hogy az RMDSZ köreiben felmerült egyes parlamenti képviselői helyek átengedése az MPP-nek. Azt is hozzátette, a saját pártjukból kiábránduló jóérzésű MPP-sek előtt az EMNP ajtaja nyitva áll.
Erős helyi szervezetek kellenek
Szilágyi Zsolt azt is elmondta, hogy a marosvásárhelyi összefogás ügyében telefonon beszélt Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel, és abban egyeztek meg, hogy személyesen találkoznak. Üdvözölte, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendeznie viszonyát a magyar kormánnyal. Hozzátette, sokkal könnyebb lenne az együttműködés, ha a szövetség megszabadulna a korrupciós ügyekbe keveredett politikusaitól. Úgy vélte, Erdélyben az EMNP az egyetlen korrupciómentes, az autonómiát és a föderalizmust felvállaló párt.
Arra intette azonban a küldötteket, hogy nem oldja meg az erdélyi magyarság ügyeit pusztán az, hogy a korrupcióellenes ügyészség vádat emel az RMDSZ korrupt vezetői ellen. „Azért, mert a másik gyengül, mi még nem fogunk erősödni”– állapította meg. Hozzátette, a párt helyi szervezeteinek dolgozniuk kell, mert csakis a folyamatos munka által nyerhetik el a közösség bizalmát és szerepelhetnek sikeresen a választásokon.
Újraválasztották Tőkés Lászlót
Csaknem egyhangú szavazással újraválasztották a tanács elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kézdivásárhelyi országos küldöttgyűlésén. Az elnök nem kapott ellenszavazatot a küldöttektől, két szavazat azonban érvénytelen volt. Az EMNT ügyvezető elnöki tisztségét továbbra is Sándor Krisztina látja el.
Tőkés László a küldöttgyűlés után az MTI-nek elmondta, a tanácskozáson számvetés történt az autonómiaharc állásáról, és arról, hogy az EMNT mely szervezetekre számíthat ebben a küzdelemben. A szövetségesek között az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) és a Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) említette.
„Sajnálattal állapítottuk meg, hogy nemigen számíthatunk az RMDSZ-re, mert taktikai kérdésként kezeli az autonómiát. A Magyar Polgári Pártra (MPP) pedig azért nem számíthatunk, mert teljesen beolvadt az RMDSZ-be” – fogalmazott Tőkés László.
Az EMNT újraválasztott elnöke a tanácskozás eredményeként említette, hogy sikerült túllépni azokon az ellentéteken, amelyek az utóbbi időben az EMNT és az EMNP között alakultak ki. Ezek az ellentétek a tanácskozáson akkor mutatkoztak meg, amikor egyes EMNP-s tisztségviselőket EMNT-s tisztségekre is jelöltek.
„Most már helyes szerep- és munkamegosztással készülhetünk a jövő évi választásokra. Az ideális viszony olyan, mint a házasságban: két autonóm lény egységet alkot” – magyarázta Tőkés László. Elmondta, az EMNT küldöttgyűlése arról is határozott, hogy a tanács egy reprezentatív Kárpát-medencei és egy reprezentatív nemzetközi konferencia megszervezésével segíti az autonómiaküzdelmet.
Szolidaritás a magyar kormánnyal
A küldöttgyűlés zárónyilatkozatában az EMNT szolidaritását fejezte ki a magyar kormánnyal, amely – mint fogalmazott – „egész Európának példát mutat politikai józanságból, most, midőn a teljes keresztény európai kultúrát fenyegeti a migrációnak nevezett tervszerű invázió”. Leszögezte, hogy az EMNT továbbra is kiemelt nemzetstratégiai célnak tekinti a határok feletti nemzetegyesítést, és minden rendelkezésére álló eszközzel segíti a magyar kormány ez irányú törekvéseit.
„A közös magyar jövőt célul kitűző erők összefogása megkerülhetetlen nemzetpolitikai létparancs. Csak így remélhetünk élhető magyar jövőt Európában, a Kárpát-medencében és Erdélyben” – olvasható a küldöttgyűlés zárónyilatkozatában.
A küldöttgyűlésen megválasztották az EMNT alelnökeit is. A tisztségeket Borbély Zsolt Attila és Tiboldi László, valamint a székelyföldi régióért felelős Cseh Gábor, a közép-erdélyi régióért felelős Hupka Félix és a partiumi régióért felelős Kálmán Balázs tölti be. A Magyar Ifjúsági Tanácsot (MIT) Sorbán Attila Örs, a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT) Szilágyi Ferenc képviseli az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökségében.
Szili Katalinnal tárgyalt Biró Zsolt
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekről, autonómiastatútumokról, az autonómiaküzdelem lépéseinek összehangolásáról, a román–magyar diplomáciai kapcsolatok alakulásáról, aktuálpolitikai kérdésekről, a jövő évi választási esztendő kihívásairól is szó esett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott és Biró Zsolt MPP-elnök marosvásárhelyi megbeszélésén.
Az MPP sajtóirodája által kibocsátott közlemény szerint Szili Katalin miniszterelnöki megbízott ismertette elképzeléseit, terveit az erdélyi és különös tekintettel a székelyföldi autonómiakoncepciók összehangolásának lehetőségeiről. A felek egyetértettek abban, hogy az autonómia az ügyről szól és nem a pártokról, ezért addig kell vitázni, míg létrejön a megállapodás. „A konszenzuskereséshez szükség van a párbeszédre, ezt viszont nehéz tető alá hozni, ha vannak, akik sértődötten félreállnak, hiúsági kérdésként kezelik ezt” – vélekedett Biró Zsolt, aki pártja részéről ismételten felajánlotta a közvetítő szerepet ebben a kérdésben.
Szili Katalin méltányolta az MPP pozitív hozzáállását, konstruktív magatartását mind a nyári KMKF autonómia-munkacsoport ülésén, mind a közelmúltban Kolozsváron lezajlott egyeztetés alkalmával. „A Magyar Polgári Párt közvetítő és katalizátor ebben a témában” – fogalmazott a magyar miniszterelnöki megbízott a polgáriak közleménye szerint, és megismételte felkérését az MPP felé, hogy az autonómia-munkacsoportba delegált tagja, Kulcsár-Terza József révén lássa el az erdélyi szervezetek közötti közvetítő szerepet. „Cél egy cselekvési ütemterv kidolgozása, de legalább ugyanilyen fontos az, hogy tisztázzuk a fogalmi kérdéseket” – mondta Szili Katalin.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Életút a Cambridge-nek álmodott egyetemen
Dr. Feszt György marosvásárhelyi professzort a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Születésnapi ajándékként is kapta a kitüntetést, hiszen idén szeptemberben töltötte 90. életévét. A kitüntetéssel a farmakológia területén kifejtett hosszú munkásságát értékelték. A nyugalmazott professzorral az indulásról, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről, a homeopátiás készítményekről és a helyes gyógyszerhasználatról beszélgettünk.
– Mi vonzotta az orvosi pályára?
– Apám orvos volt, majd 1945-től egyetemi tanár, egy időben a marosvásárhelyi orvostudományi egyetem dékánja, majd halála előtt pár évig rektora. Az 1872-ben alapított és a Ferencz József nevét viselő kolozsvári egyetemen – amely Magyarország második egyeteme volt – tanult s fiatal tanársegédként dolgozott. 1919-től kezdve gyakorló belgyógyász és röntgenorvos volt, az egyik első erdélyi röntgenológus, aki még a tudományág nagyjainál tanult. Amikor 1945-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi kara átköltözött Marosvásárhelyre, a karnak ő lett a dékánja, Csőgör Lajos professzor volt a rektor. Apám aránylag fiatalon, 63 éves korában halt meg. Jómagam a Kolozsvári Református Kollégiumba jártam elemi és középiskolába 1932 és 1944 között. Ma is szeretettel és tisztelettel emlékezem középiskolai tanáraimra. Az akkori kollégiumnak olyan erős tanári kara volt, hogy 1945 után többen egyetemi tanárok lettek. Középiskolában nagyon érdekelt a kémia. Esténként mindig az apám rendelőjében, az ő íróasztala mellett tanultam. A könyvespolcról elővettem egy-egy orvosi könyvet, atlaszt, nézegettem az ereket, az idegeket, így aztán az orvosi felé irányultam.
– Az orvosi pálya egy sajátos területén, a farmakológián kötött ki. Miért döntött a gyógyszertan mellett?
– 1950-ben végeztem el az orvosi egyetemet. Az orvostudományi szakmák közül elsősorban a kémia érdekelt, és későbbiekben sem vonzott igazán az orvosi gyakorlat. Fiatalon klinikán is dolgoztam, de az 1949–50-es tanévtől megragadtam az egyetem gyógyszertani, vagyis farmakológia tanszékén. Megjegyezném, hogy a farmakológia nem tévesztendő össze a gyógyszerészettel. A farmakológia orvosi szakma: azzal foglalkozik, hogyan hatnak a gyógyszerek a szervezetben. Ezzel szemben a gyógyszerészet a gyógyszerek készítésével és fizikai-kémiai összetételével foglalkozó tudományág.
– Munkássága során többek között az idegrendszerre ható gyógyszerek és a gyógynövények hatását is kutatta. Az ötvenes években mennyire volt fejlett a pszichiátria?
– Ez az orvostudomány különösen érdekes terület volt, mert az ötvenes évek táján – amikor a gyógyszertanra kerültem – óriási haladás történt az idegrendszerre ható gyógyszerek kifejlesztése terén. Akkor jelent meg a pszichofarmakológia, a lelki életre ható modern gyógyszerek csoportja, amely forradalmasította az elmebetegségek kezelését. A nyugtató hatású neuroleptikumok megjelenésével nem kellett a nyugtalan elmebetegeket tartósan bezárva tartani, mert megfelelő gyógyszeres kezeléssel otthon, családi körülmények között is gondozni lehetett őket. A pszichofarmakológia kifejlődésének az időszakában mindez nagyon érdekelt. Főként azt vizsgáltam, hogy az új szerek a vegetatív idegrendszeren keresztül miként befolyásolják a különböző szervek működését, a vérnyomást, a szívműködést és az anyagcserét. A farmakológia határterület a klinikai és az állatkísérletes orvostudomány között. Ma már két ága van: az experimentális, állatkísérletes és a klinikai. Ez utóbbi a beteg szervezetben vizsgálja a gyógyszerek hatásmechanizmusát. A gyógynövények közül főleg a vizelethajtókat vizsgáltam. Obál Ferenc professzor tanítványaként és később munkatársaként kezdtem tudományos kutatómunkát végezni.
– Évtizedeket töltött a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Hogyan élte át a változásokat, és milyen esélyt lát az önálló magyar kar megalakulására?
– 1945-ben Kolozsváron két egyetem működött: a korábban Ferdinánd király, majd a világhírű román tudós, Victor Babeş nevét viselő egyetem és a magyar egyetem, amely 1945-ben vette fel Bolyai nevét. A két egyetem intézetei jól megfértek egymás mellett, mígnem 1960-ban megtörtént az egyetemek egyesítése. Az orvoskarnak klinikákra volt szüksége, de a kolozsvári klinikákon a magyar orvoskar nem kapott helyet. Ezért kerestek egy másik várost a működéshez. Végülis Marosvásárhelyben állapodtak meg, ahol megfelelőnek tartották az üresen álló egykori hadapródiskolát és a körülötte levő gyönyörű parkot. A fáma szerint Ludány professzor azzal a felkiáltással tért vissza Marosvásárhelyről Kolozsvárra, hogy az új egyetem olyan lesz, mint a Cambridge. Eldőlt, hogy az orvoskar átköltözik Marosvásárhelyre. Az 1948-as tanügyi reform az orvoskarokat leválasztotta a tudományegyetemekről és önálló orvosi és gyógyszerészeti egyetemekké alakította át, így a vásárhelyi kar is Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakult. Ez eredetileg magyar tannyelvű egyetem volt, ahogy a Bolyai Tudományegyetem is. 1962-ben lett kétnyelvű az oktatás, olyan módon, hogy az előadások mind a két nyelven folytak, de a gyakorlatok csak románul. Ez azt jelentette, hogy a gyakorlatvezető tanársegédi kar számottevően bővült román kollégákkal. Nem szerveztek külön román és magyar kart, hanem egy fakultás keretében folyt a kétnyelvű oktatás. A hallgatóságban általában fele-fele volt a magyarok és a románok aránya. Mivel a gyakorlatok román nyelven folytak, a tanársegédi utánpótlás román irányban fejlődött jobban, a magyar anyanyelvű tanszemélyzet, az előadók utánpótlása gyengült. A jelenlegi oktatási törvény multikulturális egyetemnek tekinti a MOGYE-t. Azt írja elő, hogy a multikulturális egyetemeken önálló karokat, fakultásokat lehet szervezni. A vásárhelyi egyetem vezetősége az oktatási törvény lehetőségét figyelmen kívül hagyja, és emiatt nem alakult meg külön magyar és román nyelvű kar. A magyar nyelven történő oktatás háttérbe szorult, a magyar nyelven oktatók számaránya lecsökkent. A magyar oktatók érvényesíteni szeretnék a tanügyi törvénynek azt a kitételét, hogy önálló kart alakítsanak, de a jelenlegi vezetőség ebben egyelőre nem partner.
– A gyógyszeripar nagyon gyorsan fejlődik és valóságos nagyhatalommá vált a világpiacon. Hogyan vélekedik erről?
– A 19. század végén, amikor megjelentek a szintetikus, nem növényekből származó gyógyszerek, a gyógyszervegyészet egyre gyorsabb ütemben fejlődött. Az ötvenes évektől háttérbe szorult a gyógyszertárakban történő gyógyszerkészítés, amikor az orvos által előírt anyagokból állít elő gyógyszert a patikus. Ma a gyógyszertárak többsége csak az iparilag gyártott készítményeket kínálja. Marosvásárhelyen is aránylag kevés az olyan gyógyszertár, ahol készítenek is gyógyszereket. A gyógyszervegyészeti ipar a vegyiparágak közül az egyik leggyorsabban fejlődő és legjobban jövedelmező üzletág lett. Az előállított készítmények többsége úgynevezett generikus készítmény: a különböző vállalatok egy korábban sikeressé vált vegyi anyag licenszét megszerezve állítják elő. Ezeknek a gyógyszereknek ugyanaz az összetétele, mint az eredetileg kifejlesztett régi gyógyszeré. Ezért van az, hogy sok gyógyszerkészítő cég világszerte bizonyos hatóanyagú gyógyszert kínál más-más néven.
– Mi a véleménye a homeopátiás készítményekről?
– Szerintem ez egy túlhaladott tanítás. Hahneman – aki ezt az irányzatot létrehozta – abból a feltevésből indult ki, hogy az anyagok hígításával erősödik a hatásuk. Emiatt olyan mértékű hígításokig is elment a homeopátia, ami bizonyítottan hatástalan. A farmakológia képviselői a homeopátiás készítményeket nem tartják értékesnek. Egy előnyük azonban biztosan van: nem ártanak. A homeopátia irányzata arra késztette az orvosokat, hogy gondosabban figyeljék a beteget, a tüneteket. Az orvostudomány a középkortól kezdve nagy elméleti háttérrel is rendelkezett: teóriákat állítottak fel a betegségekről, amelyeket aztán sorra megdöntöttek. A homeopátia a betegségek pontosabb megismerésében segített, de a mai orvoslás nemcsak a tüneteket kezeli, hanem próbálja felfedni és leküzdeni a betegségek okait is.
– Szakemberként, kutatóként mit tanácsol azoknak, akik kételkednek a gyógyszerek hatásában, félnek a mellékhatásoktól vagy éppenséggel túl sok gyógyszert fogyasztanak?
– Az arany középút a helyes! Egyaránt helytelen a gyógyszerek túlzott használata és a gyógyszertől való teljes idegenkedés. Vannak életmentő gyógyszerek. Fontos szempont, hogy az orvos tanácsára szedjünk gyógyszert, és nem a barátnő vagy az ismerősök által ajánlott készítményeket és adagokat. Nincs olyan gyógyszer, amelynek ne lenne mellékhatása is. Általában minél nagyobb az adag, annál több mellékhatás jelentkezhet. Vannak kedvező mellékhatások is: egy gyulladáscsökkentő szernek a fájdalomcsillapító hatása például hasznos mellékhatás. De lehetnek veszélyes vagy káros mellékhatások is. Ezért fontos, hogy az orvos utasításait betartsuk, s figyeljünk az egyén sajátos gyógyszerérzékenységére is.
– A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével több évtizedes munkásságát értékelték. Mennyire elégedett szakmai pályájával?
– Nagy megtiszteltetésként vettem át a magas állami kitüntetést, nagyon örültem annak, hogy mind a kutatásban, mind az orvosképzés terén végzett tevékenységemet Magyarországon is ismerik és értékelik. Évtizedeken keresztül arra törekedtem, hogy mindkét területen jó eredményeim legyenek.
Feszt György
Kolozsváron született 1925. szeptember 15-én. 1950-ben végezte el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, s a farmakológiai tanszéken kapott tanársegédi állást Obál Ferenc professzor mellett. 1963-ban lesz az orvostudományok doktora, a gyógyszertan egyetemi tanára. Mintegy nyolcvan dolgozata jelent meg hazai és külföldi szaklapokban a gyógyszerhatástanról, kutatta az idegrendszerre ható gyógyszerek és gyógynövények hatását. Társszerzője az 1964-ben kiadott Farmacologie című tankönyvnek. Nyugdíjazását követően az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának élén tevékenykedett, az egyesület vezetősége 2005-ben Mikó Imre-emléklappal ismerte el kiemelkedő teljesítményét, a Magyar Tudományos Akadémia 2011-ben az Arany János-díjjal és -éremmel tüntette ki.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművész
Megdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál.
Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben.
Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük.
Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet.
Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere.
1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is.
Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya.
Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely.
Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban.
Nyugodj békében, Gyula bácsi!
(Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó)
nagybanya.ro/hirek

Bács Lajos emlékére
A zenét Isten azért adta, hogy vágyakozzunk szellemi hazánkra. (Szent Ágoston)
Az utóbbi években többször is megfordultam baráti látogatás okán a németországi Bayreuthban, s minden alkalommal tisztelegtem is az ott eltemetett nagy magyar zenész, Liszt Ferenc sírjánál. Fehér márvány sírkövén fekete dőlt betűkkel Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című költeményének két első sora olvasható: „Hírhedett zenésze a világnak, / Bárhová juss, mindig hű rokon”. Ez a Vörösmarty által „hírhedettnek” nevezett világhírű muzsikus legismertebb és legtöbbet játszott szimfonikus költeménye, a Les preludes elé a következő sorokat írta: „Életünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok hosszú sorozatának ahhoz az ismeretlen nagy Énekhez, amelynek első ünnepélyes ütemét a halál adja meg”. 
Az „ismeretlen nagy Ének első ünnepélyes üteme” Bács Lajos nagyrabecsült hazai karmester és zeneszerző életében is felzengett, amikor 85 éves korában a Hunyad megyei Petrilláról indult földi pályafutását június 30-án befejezte – Bukarestben.
Ugyanott a Szent József székesegyházban lelke üdvéért engesztelő gyászmisét mutattak be, majd ezt követően a főváros krematóriumában testét elhamvasztották, földi porait pedig családja tagjai a kincses városba, Kolozsvárra szállították. A Házsongárdban ezeket az urnába helyezett hamvakat álltuk körül október 20-án mély gyászban és abban a borongós őszi hangulatban, hogy „valamitől mi mindig búcsúzunk”. Nem véletlen talán, hogy a körünkből eltávozott Mester nem is olyan régen, 2012-ben, éppen erre a Reményik-versre komponált sajátos hangzású zenét.
Jakab Gábor
Bács Lajos zeneszerző, karmester, tanár /Petilla, 1930. jan. 19. – Bukarest, 2015. jún. 30./
Szabadság (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalom kitörésére emlékeznek Erdélyben
Erdély-szerte megemlékeznek a hétvégén az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Kolozsváron az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság pénteken 13.30-tól tart megemlékezést a Sétatéren álló ’56-os emlékműnél.
A nemzeti ünnep alkalmával 17 órától a belvárosi unitárius templomban felekezetközi ünnepi istentiszteletet tartanak. Fellép a János Zsigmond Unitárius Kollégium énekkara, majd megkoszorúzzák az 1956-os hősök emlékére a templom bejáratánál állított márványtáblát.
Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében pénteken 11 órától tartanak rövid megemlékező műsort a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, az ’56-os emléktáblánál, melyen jelen lesz Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke is. Pénteken 17 órától Hidak, korok, Budapest címmel nyílik kiállítás a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában, a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében. A tárlatot Módos Péter, az Európai Utas Alapítvány elnöke, a kiállítás kurátora mutatja be az érdeklődőknek.
A kiállítás az elmúlt 300 év történelmét mutatja be Budapest (Pest és Buda) hídjainak történetén keresztül, felhasználva a legjobb magyar képzőművészek, festők, rajzolók műveinek másolatait és fotódokumentumokat. A kiállított anyagok között több 1956-os kötődésű fotó is található, ily módon az esemény egyben megemlékezés is az 1956-os magyar forradalomra.
Marosvásárhelyen pénteken három helyszínen is emlékeznek az ’56-os forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulójára. Az EMNT Maros megyei szervezete 13 órától a Bolyai téri unitárius templomba várja az emlékezőket, ahol ’56 erdélyi vonatkozásait Kálmán Attila történész ismerteti. Az 1956-os Bajtársi Társaság 18 órától a Vártemplomban tart ünnepi megemlékezést, majd megkoszorúzzák a templom udvarán levő 1956-os kopjafát. A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal szintén 18 órától a Deus Providebit Tanulmányi Házban tart emlékrendezvényt, ahol Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója tart rövid történelmi visszatekintést.
Sepsiszentgyörgyön 11 órától megkoszorúzzák a polgármesteri hivatal homlokzatán található Gloria Victis emléktáblát, valamint Szalai Attila ’56-os mártír Csíki utcai emléktábláját. A nemzeti ünnep alkalmából a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházában 12 és 17 óra között nyílt napot tartanak. A látogatáshoz előzetes bejelentkezés szükséges a 0726–237947-es telefonszámon. 18 órától az ’56-os emlékparkban hajtanak fejet a hősök és mártírok előtt, majd fáklyás körmenetet tartanak az Erzsébet parkig, ahol a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafánál helyeznek el virágokat.
Kézdivásárhelyen 13 órától a református temető kopjafáinál tisztelegnek az ’56-os hősök előtt, majd 18.30-tól az iskolák diákjai vonulnak fel fáklyákkal a Gábor Áron téren. A megemlékező műsor és koszorúzás a Hősök Emlékművénél 19 órától kezdődik.
Kovásznán pénteken 17 órától a központi parkban lévő emlékműnél emlékeznek. A Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont udvarán pénteken 17 órától kezdődik a megemlékezés. Csíkszeredában pénteken 11 órától a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál kezdődik a programsorozat. A központi ünnepség 17 órától lesz az 1956-os téren, a Gloria Victis-emlékműnél.
Székelyudvarhelyen 18 órakor a Székelyföldi Filharmónia kamaraestjével kezdődik megemlékezés a városháza Szent István Termében, majd 19 órától az Udvarhely Néptáncműhely lép fel a művelődési ház színpadán. 20 órakor innen indul a fáklyás felvonulás az üldözöttek és áldozatok emlékművéhez, ahol ünnepi műsor és koszorúzás lesz.
Gyergyószentmiklóson a római katolikus temetőben tartanak emlékműsort pénteken 17 órától.
Krónika (Kolozsvár)

Kozma Dezső köszöntése
Kolozsvár, Györgyfalvi negyed. A város egyik legrégebbi és legzöldebb, emberszabású lakótelepe. Fás, ligetes kis allé a Băiţa (Kérő) utcában. Azt hinné a járókelő, hogy egy kisváros csöndes negyedében sétál, holott a „kincses” nagyváros ott zubog, kattog, forrong és nyüzsög két utcányira.
Alkotói, „interaktív” szoba a negyedik emeleten. A barnára pácolt polcokon körös-körül könyvek ezrei, két-három párhuzamos sorban. Folyóiratok, újságok feltornyozott halmazai színesítik és bélelik a falakat. A tekintélyes méretű íróasztal a szoba negyedét uralja. Papír- és tollsercegés helyett most a számítógép billentyűzete kattog.
Igazi irodalom-birodalom ez, amelynek mosolygó, fehérhajú ura Kozma Dezső professzor. Legújabb könyvét, talán a huszonkettediket, éppen mostanában fejezte be. Eddigi irodalomtörténészi munkásságának egyfajta szintézise, több mint félezer oldalon, egy újabb nagy pohár tiszta irodalom. Címe: Irodalmunk útjain – Erdélyben (Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015).
Klasszikus bölcsész életút az övé. Vidékről, az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakról indult. A katedra igézete hamar befonta. Rövid ideig – fiatal tanárként – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanított, hogy aztán egy versenyvizsga 1959 elején végleg Kolozsvárra repítse – a Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékére.
Ezt követően a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen annak rendje-módja szerint végigjárta a ranglétrát: gyakornok, tanársegéd, lektor (adjunktus), docens, 1994-től professzor, közben doktorandusokat irányít, dékánhelyettes. Nyugdíjazása után, 2003-tól az éppen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hívja meg. Egy évtizedig fáradhatatlanul ingázik Várad és Kolozsvár között, tanít, tekintélyével, dékánként szilárdítja a fiatal váradi egyetem létét és működését.
Életműve tekintélyes: 22 könyv, köztük tankönyvek, több száz tanulmány, számos szakközlemény, kritika, publicisztika. Kutatási területéhez hűséges, a XIX. század magyar irodalma érdekli elsősorban. Az 1972-ben megjelent, A valóság igézete című könyvében rég elfeledett, sorsüldözött, kettétört életű erdélyi írók, egykori szerkesztőségek alig ismert világát tárta fel az irodalomkedvelő olvasók nagy örömére.
Petelei István, Thury Zoltán, Gozsdu Elek, Kovács Dezső, Meltzl Hugó, Iványi Ödön, Malonyay Dezső, Török Gyula és mások lappangó műveiről fújta le a port, és emelte újra napfényre a bezuhant sötétségből. Az egyetemen a XIX. század és a századforduló nagyjainak (Petőfi, Arany, Madách, Kemény, Jókai, Vajda, Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy) műveiről tartotta előadásait, nem feledkezve meg a klasszikusok erdélyi utóéletéről, kultuszáról sem. Közben előadásokat tart Erdély-szerte, Magyarországon, részt vesz (Bécsben, Rómában) a szakma nemzetközi ülésszakain is.
Kozma Dezső az örök és régivágású professzor típusa, aki mert a szó jó értelmében tradicionális, konzervatív lenni – mint az igazi őrlelkek. Ma is vonaton utazik, tökéletes gavallérsággal, mosolygó vendégszeretettel fogadja a hozzá betérőt. Mosoly nélkül soha nem láttam az arcát, pedig biztosan lett volna oka a komor szomorúságra nem egyszer. Volt tanítványaként ma is úgy látom, hogy ő az igazi értékek felkutatója, gazdája és fóruma. Megbízható „mérce”, tudós, gyakorlati segítségnyújtásra mindig kész – kedves Magdájával együtt.
Nekünk, volt tanítványainak egyfajta „lelki szerviz” volt lakásuk. Irodalmi kispad, ahol jó üldögélni és hallgatni az okosabbat. Tanulni tőle emberséget, kedvességet, szakmai hűséget. Több mint négy évtizede ismerem, azóta alig változott. Tanítványa voltam, ma már büszkén vallhatom barátjának is magam. Pedig nem léptem a nyomába, engem nem fogott meg a katedra igézete, más utat szánt nekem a sors. Éppen azért nézek fel ma is rá tisztelettel és szeretettel, mert az ilyen őrlelkekből már nagyon kevés van. Kolozsvárott talán ő az utolsó a régi klasszikus professzori gárdából.
Kozma Dezső és nemzedéke lelkierejét kellene valahogy eltanulni a mai tanárnemzedéknek is. Félek azonban, hogy ez manapság nem trendi. Kozma professzor azok közé tartozik, akik számára irodalom és katedra, tudós tanári magatartás és otthonról hozott emberség harmonikusan fonódik eggyé. Kozma Dezső november 6-án lesz 80 éves, de sem testben, sem lélekben nem „vállalja” az öregséget. Számára ez csak „külső” korhatárt jelent: 80 évét oly könnyedén hordja, mint Kinizsi a malomkövet. Lélekenergiája friss és elnyűhetetlennek tűnik ma is.
Kedves Professzor úr, kedves Kozma Dezső: az Isten éltesse!
Ütő-Dávid Lenke
A szerző Magyarországon élő nyugalmazott felelős szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

A Goga-örökösök tulajdonába kerül a csucsai Boncza-kastély
A román legfelsőbb bíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette csütörtökön azokat az iratokat, amelyekkel az egykori tulajdonos a román államnak adományozta a csucsai Boncza-kastélyt, Ady Endre és felesége, Boncza Berta egykori otthonát – közölte honlapján a bíróság.
A Kolozsvártól 70 kilométerre nyugatra, az E60-as európai út mellett álló kastélyt Octavian Goga román költő és egykori miniszterelnök vásárolta meg 1920-ban az Ady-versekben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertától. Goga halála után a költő özvegye, Veturia Goga rendezett be Goga-múzeumot és Ady-kiállítást a telken álló épületekben. A birtokot az özvegy 1966-ban a román államnak adományozta azzal a feltétellel, hogy élete végéig ott maradhasson. Az özvegy 41 évvel élte túl férjét, 1979-ben halt meg 96 éves korában.
A birtok az 1989-es romániai rendszerváltozás után a múzeumot fenntartó Kolozs megyei önkormányzat tulajdonába került. A Goga családnak nem voltak gyermekei, oldalági örökösök indítottak pert 2005-ben az adománylevél érvénytelenítésére. Ebben a perben született a legfelsőbb bíróság végleges ítélete.
Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat alelnöke az MTI-nek elmondta, várják a jogerős ítélet indoklását, hogy az alapján dönthessenek a továbbiakról. Az RMDSZ-es politikus hozzátette, ha el is veszti a birtok tulajdonjogát az önkormányzat, a törvény értelmében az új tulajdonosnak tíz évig meg kell őriznie az épület jelenlegi rendeltetését. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az önkormányzat tárgyalásokat kezd az örökösökkel a birtok megvásárlásáról.
Az egykori Boncza-birtok ma többnyire a Goga-család emlékeit őrzi. A kastélyt az 1920-as években Octavian Goga a dél-romániai udvarházakra jellemző brancovenesc stílusban építtette át, a telekre egy szilágysági faluban lebontott 16. századi ortodox fatemplomot is felépítettek, és a dombon épült meg az a mauzóleum, melybe Octavian Gogát, és Veturia Gogát temették el.
Ady Endre és felesége 1915 és 1917 között lakott időszakosan a birtokon álló egyik épületben. Az Ady-házban 1967-ben nyílt meg az első Ady Endre-kiállítás. Az emlékkiállítást 2014 márciusában újította fel a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. Az avatóünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt a vágyát is megemlítette, hogy a csucsai múzeum és az Ady-emlékkiállítás fontos állomás legyen a Budapest és Kolozsvár közötti úton, „a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán”.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Az 1956-os forradalomra emlékeztek Kolozsváron
Pénteken délelőtt a RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság szervezésében emlékeztek meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kirobbanása 59. évfordulójára a kolozsvári Sétatéren álló emlékműnél.
Beszédében Visky András dramaturg, a Kolozsvár Társaság alelnöke a demokrácia védelmére, az emberek cselekvőképességére és szolidaritására hívta fel a figyelmet, valamint arra, hogy míg a kilencvenes években az Európához való tartozás a világ kinyílását jelképezte számunkra, addig most kishitűen hátat fordítunk.
Csoma Botond a Kolozs megyei RMDSZ elnöke kiemelte, nem sikerült az aktuális belpolitikai harcok fölé emelni az 1956-os forradalmi megemlékezést, sokan a jelen társadalmi fesztültségeit próbálják átültetni. Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja arról beszélt, a forradalomhoz csatlakozni egyéni döntés kérdése volt, de az emberek a közösségükért tették meg ezt a lépést.
Dávid Gyula, 56-os politikai elítélt beszédében rámutatott: nincsenek csalhatatlan vezetők, közösségünk sírásói ők akkor is, ha szándékuk jó.
A különböző szervezetek részéről elhangzó beszédeket követően megkoszorúzták az emlékművet. A megemlékezésen a János Zsigmond Unitárius Kollégium kórusa énekelt.
maszol.ro

1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem
Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.
Az, hogy pontosan mi is történt Erdélyben, Romániában 1956 őszén-telén – és egyáltalán, hogy a magyarországi eseményeknek voltak itteni „leágazásai” is –, még mindig nem kellőképpen ismert a nagyközönség körében. Ennek körbejárására keresve sem találhattunk volna jobb beszélgetőtársat Stefano Bottoninál, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként Erdély, az erdélyi magyar nemzeti közösség közelmúltjának egyik kiváló ismerője.
Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; illetve a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) története – ez utóbbiról írta Sztálin a székelyeknél című munkáját.
Nemrég Kolozsváron mutatták be, Domokos János rendezővel együtt, a Túlélés vagy népszolgálat? című dokumentumfilmet, amely Mikó Imre és a Szekuritáté kapcsolatát dolgozza fel, és amelynek tudományos szakértője volt.
Bottoni szerint '56 romániai vonatkozásainak feldolgozását egyfelől a mítoszteremtés, másfelől a teljes mellőzés jellemzi. A brutális megtorlás pedig inkább a romániai magyarság megfélemlítését szolgálta a kommunista államhatalom részéről, mint egy valós forradalmi veszély elhárítását. Azt is elárulta, mit tart '56 legsúlyosabb erdélyi örökségének.
- Az ’56-os forradalom kitörését megelőzően már voltak Romániában olyan szervezkedések, amelyek a kommunista hatalom megdöntését tűzték ki célul – ilyen volt a Szoboszlay-féle csoport. Tekinthetők-e ezek a forradalom egyfajta előzményének, előképének, amelynek hatása volt a későbbi fejleményekre, vagy elszigetelt akciókként tekinthetünk rájuk?
- Erős túlzásnak tekinteném ezt a kijelentést, mivel az 1950-es évek közepén más helyzet alakult ki a két országban. Magyarországon a Rákosi-féle ámokfutást csak lassította, de nem tudta visszafordítani a Nagy Imre-kormány által 1953 nyarán meghirdetett, rendszeren belüli korrekció, amit 1956 őszéig tartó belső harc követett.
Romániában ezzel szemben Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt vezetője 1952 után sikeresen konszolidálta hatalmát a legveszélyesebb vetélytársak, elsősorban Ana Pauker és „moszkovita” társainak kiiktatásával a politikai életből. A román kommunista rendszer egyáltalán nem volt népszerű, de pozíciói sokkal stabilabbak voltak, mint Budapesten. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésből a megtorló gépezet kreált országos szintű összeesküvést.
Ma már nemcsak a peranyag, hanem sok személyes dosszié is elérhetővé vált az állambiztonsági levéltárban, és az új információk némileg árnyalják a korábban általam is leírt történetet: a mozgalmat valóban több beépített ügynök „kreálta” és fejlesztette. Szoboszlayék valójában semmilyen veszélyt nem jelentettek a hatalom számára. Halálra ítélésük 1958-ban a társadalom megfélemlítését szolgálta.
- A magyarországi történésekkel összevetésben hogyan zajlott a romániai ’56, jellegét tekintve? Mennyire tudott széles(ebb) bázist megszólítani és a társadalom mely rétegeit érintette leginkább? Miben különbözött a magyarországi eseményektől?
- Először is, oszlassunk el egy viszonylag népszerű tévhitet: nem volt „romániai 56”, sem „erdélyi magyar 56”. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről. Az egyetlen, országos tekintetben is jelentősnek mondható esemény a temesvári egyetemisták által rendezett gyűlés és tüntetési kísérlet volt, október 30-31-én. Az általuk közzétett követelések, a tiltakozási módszerek kísértetiesen hasonlítottak a szegedi és budapesti diákok által indított folyamatra. Ráadásul a temesvári megmozdulásnak semmilyen etnikai színezete nem volt: együtt vonultak román, magyar, német, zsidó, szerb hallgatók.
A román hatóságok azért fojtották el olyan gyorsan és határozottan a tiltakozást, mert attól tartottak, hogy a temesvári események másokat is bátoríthatnak. Utólag nézve, az is mutatja, hogy mennyire uralták a helyzetet, hogy fizikai kényszert sem kellett igazán használniuk, nem lövettek bele a tömegbe, nem folyamodtak brutális kínzásokhoz. Egyszerűen őrizetbe vették és egy üresen álló szovjet laktanyába zsúfolták őket „közbiztonsági őrizetbe”, aztán perre vitték a vélt szervezőket, szabadon engedve a többi diákot.
- Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című, általad főszerkesztett kötet bevezető tanulmányában azt írod, hogy a kolozsvári megmozdulások sikertelenségének egyik oka a lappangó etnikai ellentétekben keresendő, és abban, hogy a román közvélemény minden magyar érdekeltségű szervezkedést gyanakvással fogadott. Mennyire volt „magyar ügy” ’56 Romániában, mennyire tudott kilépni az etnokulturális meghatározottságok közül?
- Kolozsváron elsősorban „magyar ügy” maradt az 1956 őszi elégedetlenség. Benkő Levente néhány éve kiadta a szeptember végi kétnapos értelmiségi gyűlés jegyzőkönyvét, amelyen a kolozsvári baloldali magyar értelmiség színe-java panaszáradattal fogadta a Bukarestből küldött „tűzoltókat”, Miron Constantinescut és Fazekas Jánost. Mindenki egyszerre fájlalta az elmaradt reformokat, a soha el nem indult desztalinizációt és a fokozódó nemzetiségi nyomást.
Ne feledjük, hogy Kolozsvár városában (mely 1956-ban már több, korábban önálló, román lakta községet is magában foglalt) éppen akkor billent át az etnikai mérleg a románok javára. Természetesen az utca embere ezt nem vehette észre, mert a város még teljes mértékben megőrizte a korábbi magyar jellegét, és a románok közül is sokan magyarul érintkeztek magyar ismerőseikkel. De a közigazgatás különböző szintjein már javában zajlott a kádercsere: a magyarok és zsidók helyére többnyire románok kerültek, nem csak Erdélyből, hanem az ország más vidékeiről is. Az 1956-os események semmilyen, még ideiglenes egységet sem tudtak összekovácsolni abban a nagyvárosban, ahol 1919 óta állandó volt a szupremáciáért folytatott küzdelem.
- Mi volt az oka annak, hogy a levert magyar forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét épp Romániába – Snagovra – szállították?
- Románia különösen érdekelt volt a forradalom leverésében, és a politikai helyzet gyors (vissza)rendezésében. Már október végén két magas rangú, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselő, Valter Roman és Aurel Mălnășan félhivatalos úton Budapestre érkezett, hogy első kézből tájékozódjon a kialakult helyzetről. Még a november 4-i második szovjet katonai beavatkozás előtt tértek vissza Romániába, és máris arról számoltak be a pártvezetésnek, hogy Magyarországon ellenőrizhetetlen, a román érdekeket súlyosan sértő folyamatok indultak el. A forradalmat gyakorlatilag egy nacionalista puccsként értelmezték, és feltétlenül szükségesnek tartottak annak mihamarabbi elfojtását.
Hruscsov bukaresti tárgyalásain november 2-án a román fél már katonai segítséget kínált a Szovjetuniónak (ez lett volna pár évtized alatt a harmadik magyarországi román intervenció, az 1919-es és 1944-es bevonulások után), de a moszkvai vezetés jobbnak látta visszautasítani az ajánlatot. November 23-án azonban már beleegyeztek abba, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre miniszterelnököt Romániába szállítsák, néhány kormánytaggal és azok családjaival együtt.
Nagy Imre közel fél évet töltött Snagovban úgy, hogy többször felkeresték romániai és magyarországi pártvezetők, és önkritikára, vallomásra próbálták kényszeríteni – miközben a Szekuritáté az ő és környezete minden szavát rögzítette.
- Még mindig viszonylag kevesen tudják, hogy a forradalom leverése utáni megtorlások Romániában is rengeteg embert érintettek, halálos ítéleteket is hajtottak végre. Milyen volumenű volt a megtorlás, az események valós súlyához képest és a magyarországi intézkedésekhez viszonyítva?
- A megtorlás dimenziója valóban döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy semmilyen, állambiztonsági szempontból nézve komoly kihívás nem előzte meg. Természetesen sokan hallgatták a magyar és nyugati rádióadásokat, természetesen sokan szolidarizáltak a budapesti felkelőkkel, és változást reméltek Romániában is, de ezt nagyon kevesen és elszigetelten merték csak felvállalni.
Ehhez képest 1956 novembere és 1962 decembere között nem kevesebb, mint 30 ezer embert tartóztattak le országszerte, valamilyen politikai motivációval. Közülük csak néhányukat – például a Szoboszlay-ügyben őrizetbe vett, majd elítélt 57 személyt – az 1956-os eseményekben betöltött valós vagy vélt szerepük miatt. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és iași-i katonai bíróságok.
1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, csak a Szoboszlay-perben tíz embert végeztek ki, közülük kilenc magyar volt. 1958-tól kezdődően azonban sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A legtöbb embert az 1958-ban újraindult és 1962-ben befejezettnek tekintett kollektivizálás elleni tiltakozásért ítélték el; de börtönbe került sok „régi” értelmiségi és katonatiszt is, akiket háborús bűnökkel vádoltak.
- Az egyházakat, főként az addig kevésbé üldözött magyar protestáns egyházakat, különösen érzékenyen érintette a megtorláshullám. És természetesen volt nemzetiségi vonulata is a megtorló gépezetnek. Főleg 1958-tól feltűnő mértékben nőtt a magyar és/zsidó vagy német nemzetiségűnek tekintett személyek üldözése. Miközben 1956 végén és 1957 elején a hatalom a Magyarországhoz hasonló rendszerellenes hangok elfojtásában volt leginkább érdekelt, 1958-tól egyszerre támadta a másként gondolkodókat, a régi rendszer képviselőit, valamint a kellemetlenné vált nemzetiségek hiteles – és éppen ezért veszélyes – képviselőit.
Vannak-e „fehér foltok” 1956 romániai történéseinek kutatásában, mennyire hozzáférhetőek a források? Milyen mértékben sikerült feldolgozni ’56 romániai történéseit – konkrét és átvitt értelemben egyaránt?
Rengeteg még a „fehér folt”, és az utóbbi 10 évben alig történt érdemi előrelépés az eseménytörténet rekonstruálásában (sem). Az egyetlen komoly újdonságot abban látom, hogy a nemrég feltárt magyar-román állambiztonsági és rendőri együttműködés új, tágabb keretbe illeszti az 1956 utáni megtorlásokat. Előfordult, hogy a két ország hatóságai együtt nyomoztak feltételezett „bűnösök” ellen, de az is, hogy magyar állambiztonsági vezetők Romániában hallgattak ki magyar nemzetiségű gyanúsítottakat. Egészen 1963-ig hatékonyan és konfliktusmentesen folyt az együttműködés ezen a területen is.
Ma már nem a források hozzáférhetősége jelenti a legnagyobb gondot, hanem egyrészt a szakemberhiány (konkrétan az, hogy nincs piacon elég tehetséges vagy legalább szorgalmas diák/doktorandusz, akit „rá lehessen állítani” erre a témára), másrészt pedig az '56-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig övező mítoszteremtés (erdélyi magyar oldalról) vagy fájdalmas mellőzés (a román szakma részéről).
Nehéz, de szükséges lenne megértetni a mai olvasóval, hogy Romániában semmilyen forradalmi hangulat nem uralkodott 1956 októberében, még a magyar közösségen belül sem, és ehhez képest miért folyamodott a hatalom az ’56 utáni brutális, éveken át tartó megtorláshoz. Az én válaszom erre egyre inkább az, hogy egyfajta kommunista nemzetépítési folyamattal állunk szemben, amelynek fontos stációját képezte az 1956-os forradalomra adott politikai és állambiztonsági válasz.
1956 romjain már Ceaușescu hatalomra kerülése előtt új, a korábbinál szofisztikáltabb rendszer épült, amely integrálta, egyneműsítette a társadalmat, miközben dezintegrálta a (szakmai, vallási, nyelvi) kisközösségeket. Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres „behálózása”, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.
Papp Attila Zsolt
foter.ro/cikk

Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áronról Budapesten
Dokumentumfilmet mutatnak be Márton Áron erdélyi katolikus püspök (1896-1980) boldoggá avatási peréről az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében október 28-án.
Az Uránia MTI-hez eljutatott közleménye szerint a Maksay Ágnes által rendezett, három részre tagolt alkotás a hitvalló erdélyi püspök boldoggá avatási folyamatának jelenlegi állásáról és jelentőségéről szól. A film többek között kitér az egykori ismerősök, rokonok, paptársak tanúságtételeire, valamint a kommunista román titkosszolgálat, a Securitate archívumában őrzött Márton Áronról szóló iratanyag tartalmára is.
A film vetítése előtt köszöntőt mond Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Elekes Botond, az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója. A bemutató után Maksay Ágnes Nagy Mihály történésszel, a Román Kulturális Intézet alelnökével és a film szakértőjével, valamint Kasza László brassói káplánnal, Márton Áron boldoggá avatási perének viceposztulátorával beszélget a filmről.
A rendezvény a Kolozsvár 2015 egyesület, az Igen, tessék! mozgalom, az Uránia Nemzeti Filmszínház és a Mathias Corvinus Collegium együttműködésében, az MMA és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósul meg. A Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilm elkészültét a Médiatanács támogatta.
MTI
Erdély.ma

Megfigyelt művészek
A volt Szekuritáté archívumában lévő kulturális tematikájú dossziékat tanulmányozva Madalina Brasoveanu művészettörténész doktorandusz érdekes megfigyelést tett a Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészhálózat hetvenes és nyolcvanas évekbeli tevékenységéről. Az egykor szigorúan titkos anyagot kiállítás formájában Marosvásárhelyen a B5 Stúdióban láthatta első alkalommal a nagyközönség. A megnyitó után beszélgettünk a leendő művészettörténésszel.
– Miért választotta ezt a kutatási területet?
– A ’80-as évek kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi alkotói közösségek kutatása képezi a Bukaresti Képzőművészeti Egyetemen megvédésre kerülő doktori dolgozatom témáját. Így fedeztem fel a Szekuritaté archívumában található anyagot. Annyira magával ragadott, hogy egy 80 oldalas tanulmányt közöltem az archívumot tanulmányozó tanács (CNSAS) legutóbbi füzetében. A mostani kiállítás anyaga ebből készült, természetesen a térnek megfelelő konceptuális, narratív elrendezésben.
– Csak magyar közösségeket vizsgált?
– Nem véletlenül. Bár léteztek román csoportok is, azok nem voltak ennyire összeforrtak. Témaválasztáskor nem az etnikai szempontok vezéreltek, hanem az a tény, hogy a jelenkori romániai művészettörténet nagyon felületesen tárgyalja vagy inkább elhallgatja ezeknek a fiatal alkotócsoportoknak a tevékenységét. Miközben több mint egy évtizedig – 1989-et megelőzően – jelentős szerepük volt. Természetesen más-más szervezési formában működtek. Míg Kolozsváron a képzőművészeti szövetség védnöksége alatt, addig Marosvásárhelyen teljesen független státusban.
– A kiállítás anyagából nem az derül ki, hogy ezek ellenálló csoportok lettek volna. Milyen rendszerellenes tevékenységért kerültek az állambiztonságiak látókörébe?
– Valóban nem beszélhetünk politikai ellenállásról. A hatóságok szemében a képzőművészet, mivel a színházhoz vagy irodalomhoz viszonyítva elenyészően szűkebb réteghez jutott el, nem képezett veszélyforrást.
– Én úgy emlékszem, hogy a marosvásárhelyi MAMŰ-nek vagy Sepsiszentgyörgyön Baász Imrééknek volt közönségük és talán hatásuk is.
– A MAMŰ-ről nem találtam semmit a Szekuritaté irattárában. De ezeket a fiatalokat nem is a művészeti tevékenységükért, hanem az ún. magyar nacionalizmusukért figyelték.
– Az állambiztonságiak valószínűleg nem értették meg az alkotások mondanivalóját. Volt-e komolyabb következménye a megfigyeléseknek?
– A legtöbb esetben nem volt. Két kivételt említenék, amikor kellemetlen zaklatásokkal keserítették meg a művészek életét. Egyik Baász Imre esete, akit több alkalommal hívattak be és írattak vele nyilatkozatokat. A kiállításon is látható volt kézírásos "rögtönzése", melyből kiderül, mire voltak kíváncsiak az államvédelmis tisztek. Nála is rosszabbul járt a nagyváradi Ferenczi Károly, akit "jóindulatúan figyelmeztettek" arra, hogy kerékpározás közben könnyen baleset érheti. Majd kitették az iskolából, és arra kényszerítették, hogy aláírja az együttműködési nyilatkozatot. Miután aláírta, hogy barátait védje, megszakított velük minden kapcsolatot. Kilépett az alkotói csoportból, aminek következtében a kiállításokról is hiányoztak munkái. Inkább horgászni járt, és arról jelentgetett a tartótisztnek. Önként kizárta magát a közösségből.
– Mi tartotta egyben ezeket az alkotói közösségeket?
– A csoport erőt adott, egyfajta védelmet nyújtott akár a céhen belüliektől érkező, akár a politikai "támadásokkal" szemben. Például egyedül nehezen fogadtathattak el egy installációt, de ha csoportosan jelentkeztek, már más volt a reakció. Természetesen, amint már mondtam, nem egyformán működtek ezek az alkotói közösségek. Mindegyiknek megvolt a sajátossága, de mindegyiket a közösség nyújtotta védelmi háló tartotta össze. Amikor már nem volt erre szükség, a ’89-es fordulat után a művészek elindultak saját egyéni útjukon, és az alkotói csoportok felbomlottak. Nem hinném, hogy még létrejöhetnek ilyen közösségek.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

Nagy Benedek: két bőrkabátos férfi az utcáról hurcolt el
Kolozsváron is megemlékeztek 1956-ról
A magyarországi forradalom és szabadságharc romániai következményeit boncolgatták a Kolozsvár Társaság által szervezett beszélgetésen, amelynek Nagy Benedek ’56-os elítélt volt a vendége. Az RMDSZ korábbi parlamenti képviselője elmondta: az utcáról hurcolta el két bőrkabátos férfi, egyenesen a szekuritátéra, ahol hónapokig vallatták. „A mostani világnak nem sok köze van 1956-hoz. Nekünk voltak ideáljaink, amelyekért kiálltunk, küszködtünk. Mára ezek az értékek viszonylagossá váltak”, hangsúlyozta. Elmondta: mindez nem ok, csupán ürügy volt a román hatalom számára a Bolyai Egyetem önállóságának felszámolására. Tegnap délben a Kolozsvár Társaság megemlékezésre hívta az érdeklődőket a sétatéri ’56-os emlékműhöz, délután ökumenikus istentiszteletet tartottak a belvárosi unitárius templomban, este pedig a Mátyás király szülőházától indult fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os eseményekre, a magyarországi és erdélyi áldozatokra.
Az 1956-ban 7 év börtönre ítélt Dávid Gyula a sétatéri emlékműnél idézte fel a múlt eseményeit
Az öt év szabadságvesztésre ítélt Nagy Benedek személyes tapasztalatait osztotta meg arról, hogy a magyarországi forradalom és szabadságharcnak milyen kihatása volt Erdélyre, Kolozsvárra. – 1956. október 25-én összehívták a történelem–filológia kar közel félezer hallgatóját, majd megválasztották a diákszövetség 16 tagú vezetőtanácsát. Ebből a csoportból került ki az az öttagú szerkesztőbizottság, amely három héten át dolgozta ki az egyetemisták követeléseit, 16 sűrűn gépelt oldalt tett ki a közel száz javaslat. Miközben a szerkesztőbizottság tagjaként a piarista rendház földszinti kis termében a diáktanács alapszabályzatán és programján dolgoztam, ismeretlen arcok jelentek meg. Nem tulajdonítottunk ennek különösebb fontosságot. Úgy éreztük, hogy amit csinálunk, törvényes, az egyetemi életet akarjuk az európai normákhoz igazítani. Nem tudtuk, hogy a diákszövetségek létrehozására vonatkozó májusi párthatározat csak porhintés volt a Nyugat szemébe – emlékezett Nagy Benedek.
A magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával több ezer erdélyi magyart, elsősorban értelmiségieket, diákokat zártak be, sokan az elviselhetetlen kínzásokban haltak meg, a Szoboszlay-perben tíz, a Sas Kálmán-perben két személyt ítéltek halálra és végeztek ki
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el
A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága.
Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort.
A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták.
A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda)
„A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

„Vágytam a tágasságra, hogy olvasni lehessen a kortárs angol könyvekről”
Táncba invitálja az olvasókat új kötetében Vallasek Júlia
– Az angolkeringő a bécsinek a lassítottabb változata, kicsit érzelmes, laza, könnyed tánc; a tanulmányokban sem akartam akadémikus stílusban fogalmazni, hanem inkább úgy, mint aki belekukkant, belekontárkodik bizonyos dolgokba. Szerettem volna, hogy a szöveg tükrözze: örömmunka ez a számomra. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy az olvasó ne kínlódjon túlságosan velük, mint ahogy egy teoretikus szöveg esetében megtörténhet – magyarázta Vallasek Júlia irodalomkritikus, műfordító szerdán este, Angolkeringő című kötete bemutatóján a Bulgakov kávézóban. A könyv a magyarországi Gondolat Kiadónál jelent meg, és azokat a szövegeket gyűjti egybe, amelyek zömmel a Helikon folyóirat hasábjain, azonos gyűjtőnév alatt napvilágot láttak az elmúlt két évben.
Bevezetőjében a szövegek közvetítő jellegéről beszélt Mihálycsa Erika műfordító, a bölcsészkar oktatója: jelentős szerzőkre és könyvekre hívják fel a figyelmet, amelyek fontos szerepet játszanak az angol nyelvű irodalomban. – Ahhoz, hogy a keringőbe ténylegesen be lehessen kapcsolódni, olvasni kellene a köteteket; a művek legalább fele viszont nem érhető el magyarul, vagy éppen azok nincsenek lefordítva, amelyekről itt szó esik – jegyezte meg.
Vallasek Júlia utalt arra, hogy a jelenlegi magyar kritika- és esszéirodalomban tapasztalt hiányosságok sarkallták esszéírásra a témában. Felidézte: „Ady Váradján még az volt a természetes, hogy a polgári réteg olvasott, főként francia, német és kisebb részben angol kortárs műveket. Hozzá lehetett jutni ezekhez Váradon, Budapesten és részben Kolozsváron is, az emberek pedig megvásárolták, elolvasták, és beszéltek róluk; például Szerb Antal és Babits is írt annak idején kortárs külföldi írókról”. A szerző vágyott erre a tágasságra, hogy olvasni lehessen a különböző művekről, első körben inkább saját maga számára próbált megfogalmazni bizonyos gondolatokat.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Vándor székely hazatalál – Czegő Zoltán költő, író estje Csíkszeredában
A Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről.
Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014.
Közlemény
Erdély.ma

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Valóság kerestetik
Már Elias Canetti, a huszadik század egyik legjelentősebb írója is úgy vélte: „Nehezen elviselhető gondolat, hogy az idő egy meghatározott pillanatát követően a történelem megszűnt valóságosnak lenni. Anélkül, hogy ennek tudatában lehetett volna, az emberi faj hirtelen elveszítette a valósághoz fűződő kapcsolatát. Eszerint mindaz, ami azóta történt, nem lenne igaz, éppen csak nekünk nem lehetne erről tudomásunk. Legfontosabb célunk és kötelességünk, hogy megkeressük ezt a pillanatot, mert amíg meg nem találjuk, tovább kell folytatnunk a jelenlegi rombolást.”
A szóban forgó rombolás nyilvánvalóan kulturális természetű. A „multikulturalizmus” néhány éve Angela Merkel által is eltemetett, de újabban épp általa feltámasztani próbált eszméje (Wir Schaffen es!) azonban a Canetti által megjelölt feladatra merőben alkalmatlan.
Az állítás igazsága hazai példán is jól bemutatható. Az egységes és oszthatatlan román nemzetállam meghatározó pozícióit – a Nemzeti Liberális Párt „européer” gondolatrendszerének hála – ugyanis fokozatosan a román asszimilációs politika vívmányainak számító „idegen” eredetű románok foglalják el. Az echt német, mert korábban a romániai németek „etnikai” pártjának elnökeként, s az egykor szinte színnémet Nagyszeben polgármestereként ismertté vált Klaus Johannis után, aki nevét közben a román helyesírás követelményeihez igazítva újabban már Iohannisként tünteti fel, a román állam „legfontosabb” hatalmi struktúrájának a Román Hírszerző Szolgálatnak (a SRI-nek) frissen kinevezett igazgatója, Eduard Hellvig is ugyannak a liberális pártnak a köreiből került ki. Ez a kinevezés ugyanazt az alapvető információt küldi a nemzetközi nyilvánosságnak: Romániában nyoma sincs semmiféle nacionalizmusnak, hiszen a magyarok szeparatista törekvéseit (melyek amúgy nincsenek is, hiszen a magyarság nevében egy-két eszement székely zelegorkodik) nem románok, hanem a német kisebbség tagjai bélyegzik meg. Az ötlet korántsem eredeti. Ez is, mint az elmúlt 150 év csaknem minden zseniális ötlete, eredendően tőlünk, magyaroktól származik.
Az Osztrák–Magyar Monarchia liberalizmusa a századelőn a Felvidék iskoláinak élére zsidó származású magyarokat delegált, hogy a szlovákokat elmagyarosítsák. A piszkos munkát nem a „fajmagyaroknak” kellett elvégezniük, hanem a „nem-igazán magyar” asszimiláltaknak, akiket nem igen lehetett magyar nacionalizmussal vádolni. Ennek – a jelöltek által lelkesen vállalt gyalázatos húzásnak – aztán meg is ittuk, s a szlovákiai magyarok máig is isszák a levét.
A következmények ezúttal sem maradhattak el. A romániai magyarok masszív hozzájárulásával (becses személyem is közéjük tartozik) államelnökké avanzsált nagyszebeni polgármester Angela Merkelnek már dagadó kebellel újságolhatta, hogy Romániában „nincs magyar kérdés”.
Pedig még német is van. Igaz, ma már pusztán retrospektíve, de továbbra is élesben. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles professzora, Mircea Muthu (s itt iróniának nincs helye, Muthu professzor élvonalbeli értelmiségi) a romániai származású Herta Müller Nobel-díját Románia arculcsapásaként érzékelte, hiszen az írónő – szerinte – a nemzetközi média üdvöskéjének számító Umberto Eco elöl az erdélyi szász diaszpóra manipulációnak köszönhetően (azaz a Romániából kitelepedett német nacionalisták ügyködéseinek „hála”) halászta el a Nobel-díjat.
Merthogy a Ceauşescu által kiárusított németek (ezt szavaiból már én olvasom ki) így próbáltak elégtételt venni az általuk übermensch módra megvetett román kulturális életen. Nem zárható ki, hogy mindebben van kevéske igazság is (sok semmiképpen sem lehet), de ha Kertész Imre Nobel-díja kapcsán egy élvonalbeli magyar értelmiségi fogalmazna meg hasonló gondolatokat, az illető minden kétséget kizáróan a nemzetközi nyilvánosság páriájává válna, azaz nevét a nyilvánosság nagy valószínűséggel törülné a komolyan vehető értelmiségiek listájáról. (Még otthon, saját hazájában is.) Muthu professzor úrral semmi hasonló nem történt. Sőt, a románellenes nemzetközi összeesküvés hallgatólagos támogatója, Angela Merkel önfeledten ölelkezik a Muthu professzor összeesküvés elméletét szintén hallgatólagosan támogató Klaus Johannisszal.
Bíró Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Új évtizedet kezdett az Életfa
Családias hangulatban zajlott szombaton délután a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület születésnapi köszöntése: míg a nagyobbak koccintottak a tízéves szervezet tevékeny tagjainak egészségére, a kisebbek önfeledt tortakóstolgatásba kezdtek, miután közös erővel – ahogyan azt egy generációs különbségeket áthidaló szervezethez illik – elfújták a pontosan tíz elegáns (és ízletes) tortát díszítő gyertyákat. A kétnapos rendezvénysorozat minden generáció számára tartalmas programot kínált. Nagy érdeklődés kísérte a civil szervezet által szervezett játszóházat, jövőbe mutató kerekasztal-beszélgetések megerősítették a szervezet létjogosultságát, rámutattak szükségességére és munkatársainak értékteremtő munkájára.
(di)
Szabadság (Kolozsvár)

Értékmegőrzés a marosvásárhelyi Bernády Napokon
Az értékteremtés és értékek átadása volt az egyik fő gondolata az idén háromnaposra sikeredett, 18. alkalommal megszervezett Bernády Napok rendezvénysorozatnak Marosvásárhelyen.
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány 24 éves, 20 éve szervez rendezvényeket, és 18. éve rendezi meg a Bernády Napokat – összegezte Borbély László, az alapítvány elnöke az idei ünnepi eseménysorozat gálaestjén szombaton a Kultúrpalota nagytermében.
Mint elhangzott, az eltelt évek alatt 1500-nál is több rendezvényt szervezett az alapítvány, 3 szobrot állítottak, 22 könyvet adtak ki, és 225 kiállításnak adott otthont a Bernády-ház. Az alapítvány a Bernády Napok rendezvénysorozat keretében vetélkedőkkel igyekezett felkelteni a diákok érdeklődését a városépítő Bernády György életműve iránt. Idén száz fiatal vett részt a vetélkedőn, ahol diákok városnéző sétát tettek Fodor János történésszel, majd a látottak alapján válaszoltak a kérdésekre.
Simon György, a vetélkedők vezetője elégedett volt a versenyzőkkel, mint mondta, nagyon sokan érdeklődnek a fiatalok közül, ami azt jelenti, hogy Bernády szelleme tovább él. A képzőművészeti kiállítások során minden művész egy-egy alkotást adományozott a Bernády-háznak.
A gyűjtemény ma már közel kétszáz értékes műalkotásból áll, festmények, grafikák, kisplasztikák, hagyományos és nonfiguratív alkotások sorakoznak, „nagy öregek” és fiatal tehetségek művei. Az összegyűlt allkotásokból 2009-ben kiállítást szerveztek, illetve egy művészeti katalógust is kiadtak Bernády Galéria címmel, ám azóta tovább gyarapodott a gyűjtemény, így az idei rendezvénysorozaton újabb albumot adtak ki.
Szombaton megkoszorúzták a református temetőben Bernády György síremlékét, illetve a róla elnevezett téren egész alakos szobrát, este a Kultúrpalota nagytermében az ünnepi műsor keretében átadták a Bernády-emlékplakettet. A Gyarmathy János szobrászművész által készített bronzplakett 17. kitüntetettje Nagy Miklós Kund újságíró-szerkesztő, művészeti író, a képzőművészeti tárlatok örökös házigazdája, több mint 30 kötet szerzője.
A rendezvénysorozat keretében A lélek anyanyelvén című műsort tekinthette meg a nagyérdemű: Bogdán Zsolt kolozsvári színművész és ifjabb Csíky Boldizsár zongoraművész estje katartikus élményt nyújtott a költészet és zene párosításával, egymásra hatásával.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Közös utat keresnek (RMDSZ–MPP-együttműködés)
A jövő nyáron tartandó önkormányzati, illetve a 2016 őszén esedékes parlamenti választásokon való együttműködésről tárgyaltak tegnap Kolozsváron az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) vezetői. A szövetség hírlevelének rövid beszámolója szerint mindkét fél egyetértett abban, hogy keresni kell a lehetőséget a két választáson való közös munkára.
„Az önkormányzati választások vonatkozásában jogi szempontból több együttműködési lehetőséget is beazonosítottak, a parlamenti választások esetében a partnerség kizárólag az RMDSZ listáján történhet meg” – idézte az RMDSZ hírlevele a tárgyalás következtetését. Azt is hozzátette, hogy a megbeszélésen felmerült egy közös munkacsoport létrehozásának lehetősége is, amely a választási programot dolgozná ki.
Az RMDSZ azt is közölte, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) november 7-én tartandó ülésén fogadják el az önkormányzati választások jelöltállítási szabályzatát. „A szövetség és az MPP közötti megállapodás aláírására ez után kerülhet sor” – áll a közleményben. Az RMDSZ közlése szerint „a kétpárti egyeztetés napirendjén a romániai magyar közösség érdekérvényesítő képességének növelése, a két szervezet önállóságához és identitásához való joga, a 2014-es európai parlamenti választást megelőző politikai együttműködési megállapodás pozitív eredményei és a magyar közösség képviseletének maximalizálása” szerepelt még.
Biró Zsolt, az MPP elnöke az MTI-nek elmondta, pártja továbbra is szorgalmazza a székelyföldi autonómiatervezet mielőbbi parlamenti beterjesztését. „Nem szeretnénk, ha ez a kérdés kampánytémává silányulna” – fogalmazott. Hozzátette, az önkormányzati választásokon „akár települési szintű koalíciókban, akár egymás jelöltjeinek kölcsönös támogatásában” is megmutatkozhat az együttműködés. Szerinte ez nem mond ellent „a választás szabadsága” jelszónak, amellyel pártja az eddigi választásokon szerepelt. „A tömbmagyarságban továbbra is versenyezni fogunk az RMDSZ-szel. Ha lesznek olyan települések, ahol egymás jelöltjeit támogatjuk, ezek olyan kivételek lesznek, amelyek a szabályt erősítik” – mondta Biró Zsolt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás az 56-os hősök emléke előtt
„Hála, hűség és emlékezet”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulóján, 2015. október 23-án a temesvár-belvárosi református templomban ökumenikus áhítattal és ünnepi műsorral emlékeztek meg az 56-os hősökről. A rendezvényre immár 4. alkalommal a Temes megyei RMDSZ, a történelmi egyházak, az oktatási intézmények és civil szervezetek szervezésében került sor, Marossy Zoltán Temes megyei alprefektus és Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök részvételével.
A Szózat közös eléneklése után Ft. Fazakas Csaba református esperes hirdetett igét, Ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, józsefvárosi plébános és Nt. Kovács Zsombor evangélikus lelkipásztor közreműködésével. „Hála, hűség és emlékezet – ezzel a három dologgal tartozunk forradalmaink és szabadságharcaink hőseinek, akik életüket áldozták a szabadságunkért – mondta az igehirdetés során Fazakas Csaba esperes. – Hála, hűség és emlékezet – ez a három gondolat legyen előttünk mindvégig.”
Az ünnepi köszöntők sorát Marossy Zoltán nyitotta meg, kiemelve: október 23-a 1991 óta az egész magyar nemzet ünnepe, nem csak a Magyarország határain belül élő magyaroké. Marossy részletesen megemlékezett a temesvári diákság 1956-os lázadásáról, amelynek résztvevői ezerszámra szolidarizáltak a magyar forradalom eszméivel. A megtorlás is kegyetlen volt: 31 diákot és egy tanárt 1-től 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, 81 diákot örökre kizártak a román egyetemi oktatásból és további 126-ot átmeneti időre kicsaptak az egyetemről. „Az elítéltek között, egy kivétellel valamennyi bánsági nemzetiség képviselőit megtaláljuk – hangsúlyozta Marossy Zoltán –, egy magyar is volt közöttük, a nagyváradi Nagy László, akinek az volt a bűne, hogy román nyelvre lefordította a magyar forradalmárok követeléseit.” Az alprefektus megemlékezett az idén elhunyt temesvári Koczka Györgyről is, aki a kolozsvári Bolyai Egyetem diákjaként néhány társával diákszervezetet szeretett volna létrehozni az 1956-os forradalmi hangulatban, és ezért 3 év börtönbüntetésre ítélték. „Koczka György nem tartotta magát a kommunizmus ellenes harc hősének, inkább a kommunizmus áldozatának” – mondta Marossy Zoltán, aki szerint ’56 üzenete, a hősök példáján keresztül egyértelmű: akkor is tenni kell a közösségért, részt kell vállalni a közösségi munkában, ha ez nem mindig kényelmes és veszélytelen.
Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, történész felidézte az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit, ezen belül részletesen beszélt a temesvári diáklázadásról, amely a Budapesten kívüli legradikálisabb diákmegmozdulás volt 1956 októberében. 1956. október 30-án és 31-én több ezer temesvári diák tüntetett a szabadságért, ami a legnagyobb retorziót váltotta ki a román elnyomó gépezet részéről, és ha a Szoboszlay pert is kapcsolatba hozzuk az 1956-os eseményekkel, akkor a legtöbb halálos ítélet is itt született.
Halász Ferenc végezetül George Bush amerikai elnök szavait idézte, aki az 56-os forradalom 50. évfordulóján kibocsátott nyilatkozatában az elismerés napjává nyilvánította október 23-át. George Bush az évforduló kapcsán köszönetet mondott azért is, milyen sokféleképpen gazdagították és erősítették az Egyesült Államokat az amerikai magyarok. „Szellemükkel és kemény munkájukkal járultak hozzá Amerika életerejéhez, sikeréhez és jólétéhez” – idézte Bush szavait Halász Ferenc. „Ha a temesvári forradalom 50. évfordulóján a román elnök hasonló szavakkal köszöni majd meg a romániai magyaroknak hozzájárulásukat Románia fejlődéséhez, akkor mi is elégedettek lehetünk” – mondta befejezésül az RMDSZ elnöke, utalva arra, hogy 1989 egyik beteljesületlen ígérete a nemzetiségi jogok érvényesítése.
Az ünnepi műsor Meleg Vilmos nagyváradi színművész Elszakadó sikoly című, nagy sikert aratott előadóestjével zárult, amely a magyar irodalom gyöngyszemeiből szemezgetve idézte fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történéseit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)