Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. november 12.
Belső migráció
A „multikulturális” kifejezés kulturális vagy nemzeti sokszínűséget jelent, míg a „multikulturalizmus” olyan ideológia, mely támogatja a kulturális és a nemzeti sokszínűséget és elismeri az etnikai kisebbségeket. Ám a romániai hétköznapok azt bizonyítják, a gyakorlat igen messze esik az elmélettől.
Manapság, amikor valóságos népvándorlás indult el Európa irányába és az idegen kultúrákból, más életkörülmények közül érkező bevándorlók egyre nagyobb kihívás elé állítják a civilizált országok döntéshozóit, érdemes emlékeztetni arra, hogy a 60-as 70-es évek Romániájában országon belüli – igaz, a hatalom által kikényszerített és irányított – migráció zajlott le, ami nem kis változást okozott az addig magyar többségű települések mindennapjaiban.
A vándorlás tudatosan egyirányúvá sikeredett: Moldvából és Havasalföldről Erdély nagy és kis városaiba tartottak tömegestől a sokszor félanalfabéta román munkások és parasztok. Nem beszélnénk manapság úton-útfélen multikulturalizmusról, ha az etnikumok jól kitervelt, tudatos keverése nem történik meg, ha az évszázadok óta többségében magyarok által lakott vidékeket nem sikerül etnikailag teljesen átrajzolni. Több tízezer román anyanyelvű egyént költöztettek be – elsősorban a falvakról – az erdélyi városokba rohamléptekkel épült tömbházrengetegekbe. Kolozsváron – ahogyan más nagyvárosban is – ma már második, harmadik generációs bevándorlókról beszélünk, akiknek semmi közük az egykori kincses városhoz, és akik ma sem ismerik el és nem tudják elfogadni azt a tényt, hogy a város épített és szellemi öröksége az egykor itt élő magyarság keze nyomát viseli. Uralkodásuk érdekében mindent megtesznek: román zászlók lengenek a legváratlanabb helyeken, a törvény által is biztosított kétnyelvűség a legtöbb esetben csak papíron létezik. Ugyanakkor minden talpalatnyi helyet beépítenek ortodox templomokkal, ami szintén a „mi vagyunk itt az úr” elvet hivatott alátámasztani.
A romániai multikulturalitás pusztán szemfényvesztés, a hatalom nagyon jól tudja: ha komolyan venné a kulturális és nemzeti sokszínűséget, és mindent megtenne, hogy egyenlő alapokon bírálja el a nemzetiségeket, megszűnhet a társadalom egysége. A nagyvilág felé persze mindent elkövetnek, hogy úgy tűnjön, Romániában a kisebbségek paradicsomi körülmények között élnek. A határokon belül viszont minden eszközzel a nemzetállam megerősítésén ügyködnek: ezért nem akarnak hallani semmiféle autonómiáról, ezért vonnak fel hatalmas nemzeti trikolórokat majdnem színtiszta magyar településeken, ezért nem engedélyezik a kisebbségek szimbólumainak használatát, és ezért veri ki őket a verejték, ha felcsendül a Himnusz. Ahogyan Angela Merkel német kancellár fogalmazott még 2010-ben: „A multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott”. Szerinte „az álom, amely szerint a multikultiban az emberek boldogan élnek egymás mellett, egyszerűen nem működik Németországban”. Romániában sem.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A „multikulturális” kifejezés kulturális vagy nemzeti sokszínűséget jelent, míg a „multikulturalizmus” olyan ideológia, mely támogatja a kulturális és a nemzeti sokszínűséget és elismeri az etnikai kisebbségeket. Ám a romániai hétköznapok azt bizonyítják, a gyakorlat igen messze esik az elmélettől.
Manapság, amikor valóságos népvándorlás indult el Európa irányába és az idegen kultúrákból, más életkörülmények közül érkező bevándorlók egyre nagyobb kihívás elé állítják a civilizált országok döntéshozóit, érdemes emlékeztetni arra, hogy a 60-as 70-es évek Romániájában országon belüli – igaz, a hatalom által kikényszerített és irányított – migráció zajlott le, ami nem kis változást okozott az addig magyar többségű települések mindennapjaiban.
A vándorlás tudatosan egyirányúvá sikeredett: Moldvából és Havasalföldről Erdély nagy és kis városaiba tartottak tömegestől a sokszor félanalfabéta román munkások és parasztok. Nem beszélnénk manapság úton-útfélen multikulturalizmusról, ha az etnikumok jól kitervelt, tudatos keverése nem történik meg, ha az évszázadok óta többségében magyarok által lakott vidékeket nem sikerül etnikailag teljesen átrajzolni. Több tízezer román anyanyelvű egyént költöztettek be – elsősorban a falvakról – az erdélyi városokba rohamléptekkel épült tömbházrengetegekbe. Kolozsváron – ahogyan más nagyvárosban is – ma már második, harmadik generációs bevándorlókról beszélünk, akiknek semmi közük az egykori kincses városhoz, és akik ma sem ismerik el és nem tudják elfogadni azt a tényt, hogy a város épített és szellemi öröksége az egykor itt élő magyarság keze nyomát viseli. Uralkodásuk érdekében mindent megtesznek: román zászlók lengenek a legváratlanabb helyeken, a törvény által is biztosított kétnyelvűség a legtöbb esetben csak papíron létezik. Ugyanakkor minden talpalatnyi helyet beépítenek ortodox templomokkal, ami szintén a „mi vagyunk itt az úr” elvet hivatott alátámasztani.
A romániai multikulturalitás pusztán szemfényvesztés, a hatalom nagyon jól tudja: ha komolyan venné a kulturális és nemzeti sokszínűséget, és mindent megtenne, hogy egyenlő alapokon bírálja el a nemzetiségeket, megszűnhet a társadalom egysége. A nagyvilág felé persze mindent elkövetnek, hogy úgy tűnjön, Romániában a kisebbségek paradicsomi körülmények között élnek. A határokon belül viszont minden eszközzel a nemzetállam megerősítésén ügyködnek: ezért nem akarnak hallani semmiféle autonómiáról, ezért vonnak fel hatalmas nemzeti trikolórokat majdnem színtiszta magyar településeken, ezért nem engedélyezik a kisebbségek szimbólumainak használatát, és ezért veri ki őket a verejték, ha felcsendül a Himnusz. Ahogyan Angela Merkel német kancellár fogalmazott még 2010-ben: „A multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott”. Szerinte „az álom, amely szerint a multikultiban az emberek boldogan élnek egymás mellett, egyszerűen nem működik Németországban”. Romániában sem.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. november 12.
Sikeres gazdálkodáshoz elsősorban tudás kell
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. november 12.
Az elmúlt 12 év romániai magyar tudományos munkásságát összefoglaló könyvet mutattak be csütörtök este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) keretében működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) koordinálásával elkészült A magyar tudományosság Romániában 2002 - 2013 között című háromkötetes munka 24 szakterületi összefoglalót tartalmaz, és 1729 romániai magyar kutatót említ név szerint, akik 16 állami és hat magánegyetem keretében végeznek kutatói munkát.
Salat Levente politológus, a KAB elnöke elmondta, a tudományos publikációkat közlő romániai magyarok száma imponáló, és azt jelzi, hogy az erdélyi magyar tudományosságnak sikerült ledolgoznia azt a hátrányt, amely a 12 évvel ezelőtt kiadott korábbi összegző könyvben megmutatkozott. Hozzátette azonban, hogy a kutatási területek alapján óriási aránytalanságok mutatkoznak. A romániai magyar kutatók 65 százaléka a társadalomtudományok területén tevékenykedik, és csak 35 százalékuk a természettudományok és a műszaki tudományok területén.
Salat Levente szerint ez az aránytalanság nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak. Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel.
A könyv bírálatára felkért Kiss Tamás szociológus úgy vélte, a külső tényezőkön túl az erdélyi magyar politikai elitnek is nagy felelőssége van abban, hogy az erdélyi magyar tudományosság "hasznosíthatatlan tudást termel".
Péntek János nyelvész, a KAB korábbi elnöke úgy vélte, hogy a könyv "inkább leltár lett, mint önreflexió". Ezt többek között annak tulajdonította, hogy az erdélyi magyar tudományos szférában generációváltás történt, és a fiatalok munkásságában még nem volt meg az a távlat, amely az önreflexióhoz szükséges.
Amint Péntek János emlékeztetett: korábban 1981-ben és 2002-ben jelent meg a romániai magyar tudományosság eredményeit összegző hasonló könyv.
Előzmény: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről /Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2002
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti- MTI
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) keretében működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) koordinálásával elkészült A magyar tudományosság Romániában 2002 - 2013 között című háromkötetes munka 24 szakterületi összefoglalót tartalmaz, és 1729 romániai magyar kutatót említ név szerint, akik 16 állami és hat magánegyetem keretében végeznek kutatói munkát.
Salat Levente politológus, a KAB elnöke elmondta, a tudományos publikációkat közlő romániai magyarok száma imponáló, és azt jelzi, hogy az erdélyi magyar tudományosságnak sikerült ledolgoznia azt a hátrányt, amely a 12 évvel ezelőtt kiadott korábbi összegző könyvben megmutatkozott. Hozzátette azonban, hogy a kutatási területek alapján óriási aránytalanságok mutatkoznak. A romániai magyar kutatók 65 százaléka a társadalomtudományok területén tevékenykedik, és csak 35 százalékuk a természettudományok és a műszaki tudományok területén.
Salat Levente szerint ez az aránytalanság nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak. Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel.
A könyv bírálatára felkért Kiss Tamás szociológus úgy vélte, a külső tényezőkön túl az erdélyi magyar politikai elitnek is nagy felelőssége van abban, hogy az erdélyi magyar tudományosság "hasznosíthatatlan tudást termel".
Péntek János nyelvész, a KAB korábbi elnöke úgy vélte, hogy a könyv "inkább leltár lett, mint önreflexió". Ezt többek között annak tulajdonította, hogy az erdélyi magyar tudományos szférában generációváltás történt, és a fiatalok munkásságában még nem volt meg az a távlat, amely az önreflexióhoz szükséges.
Amint Péntek János emlékeztetett: korábban 1981-ben és 2002-ben jelent meg a romániai magyar tudományosság eredményeit összegző hasonló könyv.
Előzmény: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről /Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2002
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti- MTI
2015. november 14.
Magyar irodalom a magyar nyelv napján
Ugyan véletlen egybeesés, hogy – az elmúlt évek gyakorlatát folytatandó – a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt magyarországi meghívottjai épp a Romániában idén első alkalommal ünnepelhető magyar nyelv napján léphettek a sepsiszentgyörgyi közönség elé, ám sehogy jobban nem lehetne indítani egy leendő piros betűs napot, mint irodalommal. Tompa Andreát, Györe Balázst és Krusovszky Dénest Károlyi Csaba faggatta tegnap este a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében irodalomhoz való viszonyukról, és természetesen szóba került az egységes magyar irodalom örökös dilemmája is.
Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese a szerzők bemutatását követően arról faggatta a meghívottakat: befolyásolta-e pályaválasztásukat, összefügg-e írói mibenlétükkel az, hogy honnan származnak, mennyire meghatározóak gyermek- és fiatalkori körülményeik alkotásaikra. A Kolozsváron született Tompa Andreát mindenféleképp, hiszen első regénye önéletrajzi ihletésű, a másodikban – melynek helyszíne szintén Kolozsvár – már meg kellett teremtenie a várost. Mint mondta, „elhamvad” benne az izgalom, ha írásainak más helyszínt kell keresnie, bár tudatában van annak, hogy ha minden regényének cselekménye ugyanott történik, az „bezárja az embert”, mégis reméli, egyszer majd sikerül annyira „szétírnia” Kolozsvárt, hogy az a város már nem az a város lesz. Krusovszky Dénes épp ellenkezőleg viszonyul, ő Hajdúnánáson nőtt fel, viszonyát, így utólag, rendeznie kell a „nem világvégi helyzet, de unalmas” kisvárossal. Györe Balázs életét nagyon meghatározta Újpest, tizenkét és fél évesen a Rózsadombra kerülve, normális körülmények közé, de idegen világba csöppent, ott valami megszakadt az életében, és „magyarázkodni kell azóta is, hogy mit keresek ebben a világban”. Az „elhajlások” faggatás során Krusovszky Dénes elmondta, a versek után azért kezdett prózát írni, mert vannak történetei, amelyeket lírában nem lehet megközelíteni (hogy novelláskötetét követi-e regény, a kérdés nyitott maradt), a színikritikusként is ismert Tompa Andrea második regénye, az 1910-es, 20-as évek Kolozsvárján játszódó szerelmi történet talán nehézkes, az időbeli eltávolodást kereső sajátos, archaizáló nyelvről beszélt, meg arról, hősei azért orvosnövendékek, és nem például színészek, mert „a művészregényektől hideglelést kapok”. Az örökös téma, az egységes magyar irodalom dilemmája igazából ezúttal sem oldódott, Tompa Andrea szerint az erdélyi irodalom skatulyázása egyértelműen politikai találmány, Krusovszky Dénes szerint olvasás közben nem az számít, hogy az alkotó honnan származik vagy hol él (ő maga most épp Bécsen), hanem hogy a mű tetszik az olvasónak vagy sem. Egyfajta gordiuszicsomó-megoldást Károlyi Csaba kínált: regionalizmus létezik a magyar irodalomban.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ugyan véletlen egybeesés, hogy – az elmúlt évek gyakorlatát folytatandó – a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt magyarországi meghívottjai épp a Romániában idén első alkalommal ünnepelhető magyar nyelv napján léphettek a sepsiszentgyörgyi közönség elé, ám sehogy jobban nem lehetne indítani egy leendő piros betűs napot, mint irodalommal. Tompa Andreát, Györe Balázst és Krusovszky Dénest Károlyi Csaba faggatta tegnap este a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében irodalomhoz való viszonyukról, és természetesen szóba került az egységes magyar irodalom örökös dilemmája is.
Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese a szerzők bemutatását követően arról faggatta a meghívottakat: befolyásolta-e pályaválasztásukat, összefügg-e írói mibenlétükkel az, hogy honnan származnak, mennyire meghatározóak gyermek- és fiatalkori körülményeik alkotásaikra. A Kolozsváron született Tompa Andreát mindenféleképp, hiszen első regénye önéletrajzi ihletésű, a másodikban – melynek helyszíne szintén Kolozsvár – már meg kellett teremtenie a várost. Mint mondta, „elhamvad” benne az izgalom, ha írásainak más helyszínt kell keresnie, bár tudatában van annak, hogy ha minden regényének cselekménye ugyanott történik, az „bezárja az embert”, mégis reméli, egyszer majd sikerül annyira „szétírnia” Kolozsvárt, hogy az a város már nem az a város lesz. Krusovszky Dénes épp ellenkezőleg viszonyul, ő Hajdúnánáson nőtt fel, viszonyát, így utólag, rendeznie kell a „nem világvégi helyzet, de unalmas” kisvárossal. Györe Balázs életét nagyon meghatározta Újpest, tizenkét és fél évesen a Rózsadombra kerülve, normális körülmények közé, de idegen világba csöppent, ott valami megszakadt az életében, és „magyarázkodni kell azóta is, hogy mit keresek ebben a világban”. Az „elhajlások” faggatás során Krusovszky Dénes elmondta, a versek után azért kezdett prózát írni, mert vannak történetei, amelyeket lírában nem lehet megközelíteni (hogy novelláskötetét követi-e regény, a kérdés nyitott maradt), a színikritikusként is ismert Tompa Andrea második regénye, az 1910-es, 20-as évek Kolozsvárján játszódó szerelmi történet talán nehézkes, az időbeli eltávolodást kereső sajátos, archaizáló nyelvről beszélt, meg arról, hősei azért orvosnövendékek, és nem például színészek, mert „a művészregényektől hideglelést kapok”. Az örökös téma, az egységes magyar irodalom dilemmája igazából ezúttal sem oldódott, Tompa Andrea szerint az erdélyi irodalom skatulyázása egyértelműen politikai találmány, Krusovszky Dénes szerint olvasás közben nem az számít, hogy az alkotó honnan származik vagy hol él (ő maga most épp Bécsen), hanem hogy a mű tetszik az olvasónak vagy sem. Egyfajta gordiuszicsomó-megoldást Károlyi Csaba kínált: regionalizmus létezik a magyar irodalomban.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Ünnep mesével, balladával
Ennél szebb ünnepet a magyar nyelv napján el sem tudok képzelni, mint hogy a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kossuth Lajos, Cserey Jánosné arcképe alatt összegyűlnek népviseletbe öltözött fiatalok, akik meséket, balladákat szólaltatnak meg – köszöntötte tegnap a Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny résztvevőit Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
Bihartól Bákóig, Temesvártól Szatmárig, Kolozsvártól Bukarestig tizenöt megyéből érkezett száznyolcvan versenyző Sepsiszentgyörgyre, kicsik és nagyok, akik a mesék és balladák világában jól érzik magukat, bátrak és tehetségesek, szeretik a szépet, az igazságosat. Fúdd el, jó szél, fúdd el...; Szegedi Mariska; Eladott lány; Kerekes Izsák; Sárig mérges kígyó – megannyi jól ismert balladánk általános és középiskolás diákok előadásában és sok-sok mese kicsiktől és nagyoktól többek között a kis egérkéről, a rózsát nevető királykisasszonyról, Bolondos Gyurkáról, a kis gömböcről, a szegény ember igazságáról.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége tizenöt esztendővel ezelőtt szervezett balladaversenyt, 2009-től a magyar nyelv napján tartják a mesemondók vetélkedőjét, amelyhez később a balladamondás és balladaéneklés is csatlakozott – elevenítette fel a verseny történetét Szekeres Jolán, az oktatási minisztérium tanácsosa. A verseny társszervezője a Napsugár gyermekirodalmi lap, a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség és a Kós Károly Szakközépiskola, fő támogató az oktatási szaktárca.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ennél szebb ünnepet a magyar nyelv napján el sem tudok képzelni, mint hogy a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kossuth Lajos, Cserey Jánosné arcképe alatt összegyűlnek népviseletbe öltözött fiatalok, akik meséket, balladákat szólaltatnak meg – köszöntötte tegnap a Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny résztvevőit Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
Bihartól Bákóig, Temesvártól Szatmárig, Kolozsvártól Bukarestig tizenöt megyéből érkezett száznyolcvan versenyző Sepsiszentgyörgyre, kicsik és nagyok, akik a mesék és balladák világában jól érzik magukat, bátrak és tehetségesek, szeretik a szépet, az igazságosat. Fúdd el, jó szél, fúdd el...; Szegedi Mariska; Eladott lány; Kerekes Izsák; Sárig mérges kígyó – megannyi jól ismert balladánk általános és középiskolás diákok előadásában és sok-sok mese kicsiktől és nagyoktól többek között a kis egérkéről, a rózsát nevető királykisasszonyról, Bolondos Gyurkáról, a kis gömböcről, a szegény ember igazságáról.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége tizenöt esztendővel ezelőtt szervezett balladaversenyt, 2009-től a magyar nyelv napján tartják a mesemondók vetélkedőjét, amelyhez később a balladamondás és balladaéneklés is csatlakozott – elevenítette fel a verseny történetét Szekeres Jolán, az oktatási minisztérium tanácsosa. A verseny társszervezője a Napsugár gyermekirodalmi lap, a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség és a Kós Károly Szakközépiskola, fő támogató az oktatási szaktárca.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Igazság és hit első kézből (Idősebb Apor Csabával báróságról és mérnökségről)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Szisz mosolya (Emlékezés egy régi novemberre)
1958 őszén kezdtem a negyedévet a kolozsvári, akkor még magyar Bolyai Egyetemen. Az ötvenhatos ősz hallatlan feszültsége, diáktársaink elítélésének emléke már elhalványult, az ember valahogy akkor is feltételezi, hogy a rossz csak időszakos, csak tévedés, amikor ennek semmi alapja nincs, de valószínű, hogy ez a lelkiállapot segít a túlélésben.
Évfolyamtársammal, Szilágyi Domokossal már több mint két éve egy igen szerény albérletben laktunk, a Marianummal szemben, a Cloșca utca 1. szám alatt, Koles néninél. A fűtés a szobánk melletti konyhából szivárgott át, a fürdőszobát egy rozsdás lavór jelképezte, de a tizenkét személyes bentlakási hálónál mégis jobb volt. Nem sokkal a tanítás megkezdése után sikerült találnunk egy alig drágább, de sokkal jobb szállást a szomszédos Einstein utca 16. szám alatt, Váncsa néninél. Gázfűtés, kényelmes ágyak, fürdőszoba. Maga volt a paradicsom, és oda már a kedveseink is eljöhettek. Az egyetemen Szigeti József irodalomtörténet tanárunk tényszerű, adatszerű előadásai után már Jancsó Elemér óráit hallgattuk, aki a 18. századi magyar írókról úgy mesélt, mintha személyes ismerősei lettek volna, köréjük rajzolva az akkori politikai, társadalmi, sőt, társasági életet. Vámszer Mártától a finn nyelvet kezdtük tanulni. ‘Kala uiskele’ = a hal úszik. Ugye, milyen hasonlóan hangzik? Csehi Gyula óráin a szocialista realizmus esztétikai érdemeivel ismerkedtünk. Reggelenként besétáltunk az előadásokra, szünetben kiugrottunk egy szánát és egy brióst uzsonnázni a szembeni tejüzletbe, egy jogász barátommal meg vadásztuk a szombat esti bulikat, ahol ő dobon, én zongorán megkerestük a színházra, kantinpótlásra meg akár egy féldeci rumra is a rávalót. Szisz hallgatag volt, mint mindig, kivéve, mikor költészetről vitatkozhatott, főleg barátjával, a szintén költő képzőművész-hallgatóval, Páll Lajossal. Néha engem is toleráltak mint hallgatót. Emlékszem, hogy egy talponállóban, féldeci „állás rummal” mellett hosszan mesélte a Csodaszarvas című versének felépítését Lajinak, aki mindig felnézett rá, és (talán ezért is) elfogadott barátja volt a saját értékét, tehetségét jól ismerő Szisznek.
Az egyetemen volt valami lappangó feszültség. Ahogy beállt az október, ismét a két évvel korábbi események körül folyt a folyosói beszélgetés. Az ötvenhat őszi oldódás után, amikor az első és egyetlen szabad IMSZ-választáson éppen Szilágyi Domokost választottuk meg kari titkárnak, ötvennyolcra ismét formálissá és felülről diktálttá vált a szervezeti élet. Egyszer csak kihirdették, hogy filológia kari gyűlés lesz a sétatér elején levő egyetemi aulában. Az ott történtek tették emlékezetessé számomra a következő novembert. Diktatórikus gyűlésvezetés, előre kiszemelt diákokat hívtak a színpadra, és vallaniuk kellett: mit is gondolnak ötvenhatról? Forradalom volt vagy ellenforradalom? Mi lett volna, ha az oroszok nem vonulnak be? Péterfy Irén harmadéves magyar szakos diák hiába magyarázta, hogy tragikus esemény volt, sok fiatal vesztette életét stb., képtelen volt kimondani a kötelező minősítést: „ellenforradalom”. A húszéves lányt később tíz év börtönre ítélték ezért és egyéb „súlyos” bűneiért: 56-ban kint volt a temetőben halottak napján (mind ott voltunk), és gyertyát helyezett el magyar írók sírjára, többek között a betiltott Dsida Jenőére; lemásolta kézzel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét; találtak nála becsempészett Irodalmi Újságot; beszélgetett arról diáktársaival, hogy fekete szalagot kellene viselni az elesett pesti fiatalok emlékére. A gyűlésvezető Farkas Zoltán ismétlődő provokáló kérdései miatt zajongani kezdett a diákság, füttyök is elhangzottak.
Aztán november 4-én a szintén az aulában megrendezett kari gyűlésen hetünket „exmatrikuláltak”, kizártak az egyetemről. A pontos névsor: Baranyi László, Csőgör Enikő, László Annamária, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Simon Mária és jómagam. Fontosnak tartom leírni ezt a névsort, mert még mindig sok a téves információ azokról az időkről.
A két gyűlés közötti időszak is gyakran jár az eszemben. Szisz, Váradi Emese, László Baby és én együtt élveztük a kontrollálatlan együttlétet Váncsa néninél. Folytak a kihallgatások, valami volt a levegőben, de Szisz arcán gyakran megjelent egy – nála ritkának számító – mosolyszerűség, amikor arról volt szó, hogy mi történhet velünk, hisz én például valóban be is kiabáltam néha az erkélyről, amikor a gyűlésvezető szövege sértően provokálóvá vált. Alig jártunk órákra, inkább az egyetemi könyvtárba. Ott olvastam egy verset, amit később sokszor mormoltam magamban a két szomorú novemberre emlékezve. „A végtelen vad réteken ... a vad novemberi szél ...„ Több évtized után jelent meg lelki szemeim előtt ismét Szisz mosolya. Feleségem, B. Nagy Veronika dokumentumfilmet akart készíteni Péterfy Irén volt elítélt diáklányról, és tanulmányozta az ötvenhatos-ötvennyolcas perek anyagait, szekusdossziéit. Péterfy Irén perében a legsúlyosabb vádakat egy Balogh Ferenc nevű ügynök jelentései alapján fogalmazták meg szinte szó szerint. Beleolvastam a vaskos dossziékba, és ismerősnek tűnt B. F. kézírása. Egy tartótiszt azt írta róla, hogy nagyon megbízható, és hogy ötvenhatban a filológián volt IMSZ-titkár. Egy világ omlott össze bennem. Ez indította el aztán Szisz ügynökmúltjáról a lavinát. Veronka végül is nem Péterfy Irénről, hanem Szilágyi Domokosról készített filmet Szemből, halál címmel, belefoglalva a döbbenetes felfedezést, amit kérésünkre Stefano Bottoni történész is ellenőrzött.
Péterfy Irén épp Szisz akkori legjobb barátjának, Páll Lajosnak volt a szerelme, akit szintén bezártak 58 őszén. A peranyagból az is kiderül, hogy Váradi Emese, Szisz kedvese is ugyanolyan kategóriában szerepelt vádlottként a kihallgatások idején, mint Irénke. Aztán később eltűnt a neve, elejtették a vádat. Vajon annak idején erre utalt Szisz mosolya? Valamit valamiért? Sosem fog kiderülni. Azóta Péterfy Irén, Páll Lajos és a többiek szenvedéseire, Szisz tragikus kettős életére gondolva a novemberek gyakran felidézik bennem Emil Verhaeren versének kissé romantikus, de bennem időt és eseményt idéző hangulatát. „A végtelen vad réteken Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.”
Boros Zoltán
A Háromszék 2015. november 7-ei számában Tófalvi Zoltán A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.) című írásában a kilencvenes években készült interjúm szövegében tévesen említettem Horváth Annát, és kihagytam Simon Máriát. A többi felsorolt név viszont nem tőlem származik. Az eseményről dokumentumfilmet készítettem A 7EK címmel, a hétből hatan találkoztunk, és összeillesztettük emlékeinket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1958 őszén kezdtem a negyedévet a kolozsvári, akkor még magyar Bolyai Egyetemen. Az ötvenhatos ősz hallatlan feszültsége, diáktársaink elítélésének emléke már elhalványult, az ember valahogy akkor is feltételezi, hogy a rossz csak időszakos, csak tévedés, amikor ennek semmi alapja nincs, de valószínű, hogy ez a lelkiállapot segít a túlélésben.
Évfolyamtársammal, Szilágyi Domokossal már több mint két éve egy igen szerény albérletben laktunk, a Marianummal szemben, a Cloșca utca 1. szám alatt, Koles néninél. A fűtés a szobánk melletti konyhából szivárgott át, a fürdőszobát egy rozsdás lavór jelképezte, de a tizenkét személyes bentlakási hálónál mégis jobb volt. Nem sokkal a tanítás megkezdése után sikerült találnunk egy alig drágább, de sokkal jobb szállást a szomszédos Einstein utca 16. szám alatt, Váncsa néninél. Gázfűtés, kényelmes ágyak, fürdőszoba. Maga volt a paradicsom, és oda már a kedveseink is eljöhettek. Az egyetemen Szigeti József irodalomtörténet tanárunk tényszerű, adatszerű előadásai után már Jancsó Elemér óráit hallgattuk, aki a 18. századi magyar írókról úgy mesélt, mintha személyes ismerősei lettek volna, köréjük rajzolva az akkori politikai, társadalmi, sőt, társasági életet. Vámszer Mártától a finn nyelvet kezdtük tanulni. ‘Kala uiskele’ = a hal úszik. Ugye, milyen hasonlóan hangzik? Csehi Gyula óráin a szocialista realizmus esztétikai érdemeivel ismerkedtünk. Reggelenként besétáltunk az előadásokra, szünetben kiugrottunk egy szánát és egy brióst uzsonnázni a szembeni tejüzletbe, egy jogász barátommal meg vadásztuk a szombat esti bulikat, ahol ő dobon, én zongorán megkerestük a színházra, kantinpótlásra meg akár egy féldeci rumra is a rávalót. Szisz hallgatag volt, mint mindig, kivéve, mikor költészetről vitatkozhatott, főleg barátjával, a szintén költő képzőművész-hallgatóval, Páll Lajossal. Néha engem is toleráltak mint hallgatót. Emlékszem, hogy egy talponállóban, féldeci „állás rummal” mellett hosszan mesélte a Csodaszarvas című versének felépítését Lajinak, aki mindig felnézett rá, és (talán ezért is) elfogadott barátja volt a saját értékét, tehetségét jól ismerő Szisznek.
Az egyetemen volt valami lappangó feszültség. Ahogy beállt az október, ismét a két évvel korábbi események körül folyt a folyosói beszélgetés. Az ötvenhat őszi oldódás után, amikor az első és egyetlen szabad IMSZ-választáson éppen Szilágyi Domokost választottuk meg kari titkárnak, ötvennyolcra ismét formálissá és felülről diktálttá vált a szervezeti élet. Egyszer csak kihirdették, hogy filológia kari gyűlés lesz a sétatér elején levő egyetemi aulában. Az ott történtek tették emlékezetessé számomra a következő novembert. Diktatórikus gyűlésvezetés, előre kiszemelt diákokat hívtak a színpadra, és vallaniuk kellett: mit is gondolnak ötvenhatról? Forradalom volt vagy ellenforradalom? Mi lett volna, ha az oroszok nem vonulnak be? Péterfy Irén harmadéves magyar szakos diák hiába magyarázta, hogy tragikus esemény volt, sok fiatal vesztette életét stb., képtelen volt kimondani a kötelező minősítést: „ellenforradalom”. A húszéves lányt később tíz év börtönre ítélték ezért és egyéb „súlyos” bűneiért: 56-ban kint volt a temetőben halottak napján (mind ott voltunk), és gyertyát helyezett el magyar írók sírjára, többek között a betiltott Dsida Jenőére; lemásolta kézzel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét; találtak nála becsempészett Irodalmi Újságot; beszélgetett arról diáktársaival, hogy fekete szalagot kellene viselni az elesett pesti fiatalok emlékére. A gyűlésvezető Farkas Zoltán ismétlődő provokáló kérdései miatt zajongani kezdett a diákság, füttyök is elhangzottak.
Aztán november 4-én a szintén az aulában megrendezett kari gyűlésen hetünket „exmatrikuláltak”, kizártak az egyetemről. A pontos névsor: Baranyi László, Csőgör Enikő, László Annamária, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Simon Mária és jómagam. Fontosnak tartom leírni ezt a névsort, mert még mindig sok a téves információ azokról az időkről.
A két gyűlés közötti időszak is gyakran jár az eszemben. Szisz, Váradi Emese, László Baby és én együtt élveztük a kontrollálatlan együttlétet Váncsa néninél. Folytak a kihallgatások, valami volt a levegőben, de Szisz arcán gyakran megjelent egy – nála ritkának számító – mosolyszerűség, amikor arról volt szó, hogy mi történhet velünk, hisz én például valóban be is kiabáltam néha az erkélyről, amikor a gyűlésvezető szövege sértően provokálóvá vált. Alig jártunk órákra, inkább az egyetemi könyvtárba. Ott olvastam egy verset, amit később sokszor mormoltam magamban a két szomorú novemberre emlékezve. „A végtelen vad réteken ... a vad novemberi szél ...„ Több évtized után jelent meg lelki szemeim előtt ismét Szisz mosolya. Feleségem, B. Nagy Veronika dokumentumfilmet akart készíteni Péterfy Irén volt elítélt diáklányról, és tanulmányozta az ötvenhatos-ötvennyolcas perek anyagait, szekusdossziéit. Péterfy Irén perében a legsúlyosabb vádakat egy Balogh Ferenc nevű ügynök jelentései alapján fogalmazták meg szinte szó szerint. Beleolvastam a vaskos dossziékba, és ismerősnek tűnt B. F. kézírása. Egy tartótiszt azt írta róla, hogy nagyon megbízható, és hogy ötvenhatban a filológián volt IMSZ-titkár. Egy világ omlott össze bennem. Ez indította el aztán Szisz ügynökmúltjáról a lavinát. Veronka végül is nem Péterfy Irénről, hanem Szilágyi Domokosról készített filmet Szemből, halál címmel, belefoglalva a döbbenetes felfedezést, amit kérésünkre Stefano Bottoni történész is ellenőrzött.
Péterfy Irén épp Szisz akkori legjobb barátjának, Páll Lajosnak volt a szerelme, akit szintén bezártak 58 őszén. A peranyagból az is kiderül, hogy Váradi Emese, Szisz kedvese is ugyanolyan kategóriában szerepelt vádlottként a kihallgatások idején, mint Irénke. Aztán később eltűnt a neve, elejtették a vádat. Vajon annak idején erre utalt Szisz mosolya? Valamit valamiért? Sosem fog kiderülni. Azóta Péterfy Irén, Páll Lajos és a többiek szenvedéseire, Szisz tragikus kettős életére gondolva a novemberek gyakran felidézik bennem Emil Verhaeren versének kissé romantikus, de bennem időt és eseményt idéző hangulatát. „A végtelen vad réteken Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.”
Boros Zoltán
A Háromszék 2015. november 7-ei számában Tófalvi Zoltán A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.) című írásában a kilencvenes években készült interjúm szövegében tévesen említettem Horváth Annát, és kihagytam Simon Máriát. A többi felsorolt név viszont nem tőlem származik. Az eseményről dokumentumfilmet készítettem A 7EK címmel, a hétből hatan találkoztunk, és összeillesztettük emlékeinket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Mikó Imréről – értékei mentén
A Mikó Imre személye körüli szenzációhajhász vita csak addig tartható, amíg e neves kolozsvári személyiség által ránk hagyott örökség értékei nem szenvednek csorbát, és amíg ez a vita nem sérti azok érzéseit, akik ezt az örökségét ismerik és ápolják, s akik az erdélyi magyar irodalomtörténetünk igaz szereplőinek védelmét a magyarság fennmaradása zálogaként tekintik.
Inkább fordítsunk tehát figyelmet azokra az értékekre Mikó máig is világító múltjából, amelyeket nem kellene feledni, esetleges kényszergyarlósága, amibe akarata ellenére beleerőszakolták, legyen történelmi idejét múlta sötét árnyék. Tekintsük át a közgazdász szemével a Mikó-értékeket.
Röviden életrajzából idézve, Mikó Imre Bánffyhunyadon született 1911. március 23-án, ahol édesapja járásbíró volt. Köznemesi családból származott, elemi és középiskoláit a kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte (1929). Bár a jogi szakmát választotta, hajlama inkább az irodalom felé sodorta.
Egyetemi évei alatt megalakították a Székely Társaság ifjúsági szakosztályát, majd vezetője lett a magyar egyetemi hallgatók elismert egyesületéért folytatott többéves mozgalomnak. Közéleti érdeklődése nyomán 1932-ben a Magyar Párttal került kapcsolatba. Leköltözött Bukarestbe, ahol szigorló jogászként a parlamenti csoport jogvédő irodájában dolgozott egy évig. Visszatérve még abban az évben Kolozsvárra, megjelentette Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című könyvét, amelyet a román Dimitrie Gusti professzor munkásságából ihletődve, kettejük kapcsolatának hatására írt. Faluszemináriumot szerveztek a falusi népművelés és a falu tudományos megismerése céljából. Az első falukutatás alkalmával báró Bánffy Ferenc kolozsborsai birtokán főiskolai hallgatók (Demeter Béla, Miklós András, Mikó Imre, Pálffy Zoltán és ifj. Szabó Géza), kilenc vegyes lakosságú község magyarságának helyzetét vizsgálták meg. Ennek eredményeként születtek meg az Erdélyi Fiatalok falu-füzetei, Demeter Béla: Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok (Cluj-Kolozsvár, 1932), és Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (Cluj-Kolozsvár, 1932) című írások – adattáraik, a bennük megfogalmazott értékeléseik ma is nagy jelentőséggel bírnak.
SOMAI JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)
A Mikó Imre személye körüli szenzációhajhász vita csak addig tartható, amíg e neves kolozsvári személyiség által ránk hagyott örökség értékei nem szenvednek csorbát, és amíg ez a vita nem sérti azok érzéseit, akik ezt az örökségét ismerik és ápolják, s akik az erdélyi magyar irodalomtörténetünk igaz szereplőinek védelmét a magyarság fennmaradása zálogaként tekintik.
Inkább fordítsunk tehát figyelmet azokra az értékekre Mikó máig is világító múltjából, amelyeket nem kellene feledni, esetleges kényszergyarlósága, amibe akarata ellenére beleerőszakolták, legyen történelmi idejét múlta sötét árnyék. Tekintsük át a közgazdász szemével a Mikó-értékeket.
Röviden életrajzából idézve, Mikó Imre Bánffyhunyadon született 1911. március 23-án, ahol édesapja járásbíró volt. Köznemesi családból származott, elemi és középiskoláit a kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte (1929). Bár a jogi szakmát választotta, hajlama inkább az irodalom felé sodorta.
Egyetemi évei alatt megalakították a Székely Társaság ifjúsági szakosztályát, majd vezetője lett a magyar egyetemi hallgatók elismert egyesületéért folytatott többéves mozgalomnak. Közéleti érdeklődése nyomán 1932-ben a Magyar Párttal került kapcsolatba. Leköltözött Bukarestbe, ahol szigorló jogászként a parlamenti csoport jogvédő irodájában dolgozott egy évig. Visszatérve még abban az évben Kolozsvárra, megjelentette Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című könyvét, amelyet a román Dimitrie Gusti professzor munkásságából ihletődve, kettejük kapcsolatának hatására írt. Faluszemináriumot szerveztek a falusi népművelés és a falu tudományos megismerése céljából. Az első falukutatás alkalmával báró Bánffy Ferenc kolozsborsai birtokán főiskolai hallgatók (Demeter Béla, Miklós András, Mikó Imre, Pálffy Zoltán és ifj. Szabó Géza), kilenc vegyes lakosságú község magyarságának helyzetét vizsgálták meg. Ennek eredményeként születtek meg az Erdélyi Fiatalok falu-füzetei, Demeter Béla: Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok (Cluj-Kolozsvár, 1932), és Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (Cluj-Kolozsvár, 1932) című írások – adattáraik, a bennük megfogalmazott értékeléseik ma is nagy jelentőséggel bírnak.
SOMAI JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)
2015. november 14.
Bodor András, az elfeledett ókortudós
Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5–én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.
Bodor András még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5-én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően két éven át, 1939-ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester College”-ben tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak a későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit – amelyeket éveken át írt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.
A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio című munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943–ban a Századok-ban közölte.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)
Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5–én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.
Bodor András még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5-én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően két éven át, 1939-ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester College”-ben tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak a későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit – amelyeket éveken át írt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.
A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio című munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943–ban a Századok-ban közölte.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. november 14.
Négy személyiséget díjaztak Csíkszeredában a Magyar Nyelv Napján
Díjat alapított Hargita Megye Tanácsa a Magyar Nyelv Napjára. Az első alkalommal pénteken átadásra kerülő elismeréssel négy erdélyi személyiséget tüntettek ki péntek este.
Négy erdélyi személyiségnek nyújtottak át péntek este, a Magyar Nyelv Napjának alkalmából elismerő oklevelet és plakettet a csíkszeredai ünnepsorozat ünnepélyes részeként.
A Kájoni János megyei könyvtárban tartott eseményen az díjat alapító Hargita Megyei Tanács elnöke, Borboly Csaba elsőként Kozma Mária író-szerkesztőnek adta át az elismerést. A díjazottnak egyébként az Írd le, hogy megmaradjon című írástörténeti könyvéről is beszélgettek az est folyamán.
Díjazták a kósteleki Vaszi Leventét, aki a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyben került az összmagyarság rivaldafényébe.
A harmadik díjazott, Cseke Péter Kolozsváron élő, Recsenyéden született sajtótörténész, irodalomtörténész, eszmetörténész a díj átvétele után úgy fogalmazott: a "szülőföld elismerése" számára ez a díj, amelyről alig egy nappal korábban szerzett tudomást.
Az ünnepségen díjazták a gyergyószentmiklósi, technika-történeti szakíróként több kötetes Márton László mérnököt is.
Az eseményen elhangzott: Hargita Megye Tanácsa díját ezentúl a Magyar Nyelv Napján évente átnyújtják.
maszol.ro
Díjat alapított Hargita Megye Tanácsa a Magyar Nyelv Napjára. Az első alkalommal pénteken átadásra kerülő elismeréssel négy erdélyi személyiséget tüntettek ki péntek este.
Négy erdélyi személyiségnek nyújtottak át péntek este, a Magyar Nyelv Napjának alkalmából elismerő oklevelet és plakettet a csíkszeredai ünnepsorozat ünnepélyes részeként.
A Kájoni János megyei könyvtárban tartott eseményen az díjat alapító Hargita Megyei Tanács elnöke, Borboly Csaba elsőként Kozma Mária író-szerkesztőnek adta át az elismerést. A díjazottnak egyébként az Írd le, hogy megmaradjon című írástörténeti könyvéről is beszélgettek az est folyamán.
Díjazták a kósteleki Vaszi Leventét, aki a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyben került az összmagyarság rivaldafényébe.
A harmadik díjazott, Cseke Péter Kolozsváron élő, Recsenyéden született sajtótörténész, irodalomtörténész, eszmetörténész a díj átvétele után úgy fogalmazott: a "szülőföld elismerése" számára ez a díj, amelyről alig egy nappal korábban szerzett tudomást.
Az ünnepségen díjazták a gyergyószentmiklósi, technika-történeti szakíróként több kötetes Márton László mérnököt is.
Az eseményen elhangzott: Hargita Megye Tanácsa díját ezentúl a Magyar Nyelv Napján évente átnyújtják.
maszol.ro
2015. november 16.
Az erdélyi magyar médiafogyasztásról – MÚRE-konferencia Vajdahunyadon
Érdekes médiafogyasztási mutatókra derült fény hétvégén a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) Vajdahunyadon megtartott konferenciáján. A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címet viselő rendezvényen hét szórványmegye, illetve a bukaresti, Kolozs, Maros és Bihar megyei magyar sajtó képviseltette magát. A rendezvény házigazdája a Corvin Savaria Társaság volt, támogatója pedig az Etnikumközti Kapcsolatok Hivatala.
Rácz Éva MÚRE elnök, illetve Winkler Gyula EP képviselő köszöntőjét követően egyfajta vitaindító előadásaként mutatta be Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szociológusa a 2015-ös Erdélyi Magyar médiafelmérést. A Barna Gergő szociológus kollégájával közösen idén ősszel elkészített felmérés során Erdély-szerte mintegy másfélezer személyt kérdeztek meg médiafogyasztási szokásairól. A rétegzett, többlépcsős, véletlenszerű mintavétel nyomán egészen érdekes jelenségekre derült fény, annál is inkább, hogy a friss-ropogós adatokat egy 2007-es felmérés mutatóival is összehasonlították. Így nem csupán a jelenlegi helyzet, de a hosszabb távú tendenciák is nyomon követhetők.
– Elsősorban a magyar médiafogyasztás tört elő, ami főleg a televíziózásban érzékelhető. Ebben a periódusban ugyanis Közép-Erdélyben, illetve a Székelyföldön a magyar nyelvű televízióknak nagyon széles skálája vált elérhetővé. Ez teljesen átalakította a székelyföldi vagy kolozsvári magyaroknak a médiafogyasztási szokásait és a magyarországi média felé tolta el – összegzett a bemutatót követően Kiss Tamás. A felmérés számadataiból ugyanis kiderült: a megkérdezetteknek 93,3%-a néz tévét, a legnézettebbek a hírműsorok (64%), második helyen szerepelnek a játékfilmek, majd ismeretterjesztők, humoros műsorok, romantikus játékfilmek stb.
Feltűnő volt, hogy 2007 óta jelentősen visszaesett a beszélgetős műsorok (talk show-k) nézettsége, ami a nézők egyfajta kiábrándulására utal. A magyarországi közszolgálati és kereskedelmi adók messze listavezetők a nézettség terén, míg a román közszolgálati televíziók csak a 8. helyen jelennek meg. A Román Televízió magyar nyelvű adásait (kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári, bukaresti) a megkérdezetteknek alig 12%-a követi legalább havi rendszerességgel.
Rádiózás terén az erdélyi magyar kereskedelmi rádiók hódítanak egyre inkább teret, a közszolgálati regionális adók körében pedig a meglehetősen tágas adáskörzettel rendelkező Marosvásárhelyi Rádió viszi a prímet.
Az írott sajtó terén egyértelműen az erdélyi magyar helyi lapok a kedvencek. A megkérdezetteknek ugyan csak 40 százaléka olvas újságot, de az újságolvasóknak 85,4 százaléka részesíti előnyben a helyi magyar lapokat. Ezeket követik a magyarországi lapok, majd a helyi román lapok, melyeknek az olvasottsága már csak 3,3 százalék. Bár a szóban forgó felmérés adatgyűjtése főleg a tömbvidéken, illetve Közép-Erdélyben folyt, mégis számunkra biztató adatként tűnt fel benne, hogy a Nyugati Jelen napilap a hetedik legolvasottabb lap Erdélyben, csíki, háromszéki, marosvásárhelyi, illetve bihari lapok nyomába lépve.
Az internetes médiafogyasztás kapcsán számos probléma vetődött fel, lévén, hogy az elmúlt esztendőkben sok sajtótermék teljes tartalmát ingyen kínálta a világhálón, eltorzítva a médiapiacot.
Ami az online médiát illeti, meglepően alacsony olvasottságról számoltak be az adatok. A listavezető a szekelyhon.ro, 8,2%-os napi rendszerességű olvasottsággal. – A transindex.ro, illetve a maszol.ro réteg-specifikus médiának számítanak, melyeknek szintén lehetne magasabb az olvasottságuk, az erdély.ma illetve a főtér.ro pedig inkább gyűjtőportálnak minősíthetők – fogalmazott Kiss Tamás.
A MÚRE felkérésére készített felmérés bizonyos adatai még feldolgozás alatt állnak. A hétvégi konferencián ismertetett mutatókat szakmai megbeszélésen értékelték ki a résztvevők. A konferencia további mozzanatairól következő lapszámunkban tudósítunk.
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com
Erdély.ma
Érdekes médiafogyasztási mutatókra derült fény hétvégén a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) Vajdahunyadon megtartott konferenciáján. A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címet viselő rendezvényen hét szórványmegye, illetve a bukaresti, Kolozs, Maros és Bihar megyei magyar sajtó képviseltette magát. A rendezvény házigazdája a Corvin Savaria Társaság volt, támogatója pedig az Etnikumközti Kapcsolatok Hivatala.
Rácz Éva MÚRE elnök, illetve Winkler Gyula EP képviselő köszöntőjét követően egyfajta vitaindító előadásaként mutatta be Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szociológusa a 2015-ös Erdélyi Magyar médiafelmérést. A Barna Gergő szociológus kollégájával közösen idén ősszel elkészített felmérés során Erdély-szerte mintegy másfélezer személyt kérdeztek meg médiafogyasztási szokásairól. A rétegzett, többlépcsős, véletlenszerű mintavétel nyomán egészen érdekes jelenségekre derült fény, annál is inkább, hogy a friss-ropogós adatokat egy 2007-es felmérés mutatóival is összehasonlították. Így nem csupán a jelenlegi helyzet, de a hosszabb távú tendenciák is nyomon követhetők.
– Elsősorban a magyar médiafogyasztás tört elő, ami főleg a televíziózásban érzékelhető. Ebben a periódusban ugyanis Közép-Erdélyben, illetve a Székelyföldön a magyar nyelvű televízióknak nagyon széles skálája vált elérhetővé. Ez teljesen átalakította a székelyföldi vagy kolozsvári magyaroknak a médiafogyasztási szokásait és a magyarországi média felé tolta el – összegzett a bemutatót követően Kiss Tamás. A felmérés számadataiból ugyanis kiderült: a megkérdezetteknek 93,3%-a néz tévét, a legnézettebbek a hírműsorok (64%), második helyen szerepelnek a játékfilmek, majd ismeretterjesztők, humoros műsorok, romantikus játékfilmek stb.
Feltűnő volt, hogy 2007 óta jelentősen visszaesett a beszélgetős műsorok (talk show-k) nézettsége, ami a nézők egyfajta kiábrándulására utal. A magyarországi közszolgálati és kereskedelmi adók messze listavezetők a nézettség terén, míg a román közszolgálati televíziók csak a 8. helyen jelennek meg. A Román Televízió magyar nyelvű adásait (kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári, bukaresti) a megkérdezetteknek alig 12%-a követi legalább havi rendszerességgel.
Rádiózás terén az erdélyi magyar kereskedelmi rádiók hódítanak egyre inkább teret, a közszolgálati regionális adók körében pedig a meglehetősen tágas adáskörzettel rendelkező Marosvásárhelyi Rádió viszi a prímet.
Az írott sajtó terén egyértelműen az erdélyi magyar helyi lapok a kedvencek. A megkérdezetteknek ugyan csak 40 százaléka olvas újságot, de az újságolvasóknak 85,4 százaléka részesíti előnyben a helyi magyar lapokat. Ezeket követik a magyarországi lapok, majd a helyi román lapok, melyeknek az olvasottsága már csak 3,3 százalék. Bár a szóban forgó felmérés adatgyűjtése főleg a tömbvidéken, illetve Közép-Erdélyben folyt, mégis számunkra biztató adatként tűnt fel benne, hogy a Nyugati Jelen napilap a hetedik legolvasottabb lap Erdélyben, csíki, háromszéki, marosvásárhelyi, illetve bihari lapok nyomába lépve.
Az internetes médiafogyasztás kapcsán számos probléma vetődött fel, lévén, hogy az elmúlt esztendőkben sok sajtótermék teljes tartalmát ingyen kínálta a világhálón, eltorzítva a médiapiacot.
Ami az online médiát illeti, meglepően alacsony olvasottságról számoltak be az adatok. A listavezető a szekelyhon.ro, 8,2%-os napi rendszerességű olvasottsággal. – A transindex.ro, illetve a maszol.ro réteg-specifikus médiának számítanak, melyeknek szintén lehetne magasabb az olvasottságuk, az erdély.ma illetve a főtér.ro pedig inkább gyűjtőportálnak minősíthetők – fogalmazott Kiss Tamás.
A MÚRE felkérésére készített felmérés bizonyos adatai még feldolgozás alatt állnak. A hétvégi konferencián ismertetett mutatókat szakmai megbeszélésen értékelték ki a résztvevők. A konferencia további mozzanatairól következő lapszámunkban tudósítunk.
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com
Erdély.ma
2015. november 16.
Cselekvési terv a szórványért
A magyar szórvány napján, tegnap tartott temesvári konferencia résztvevői tapssal fogadták el az RMDSZ új szórvány-cselekvési tervét. A terv azokat a konkrét eszközöket veszi számba, amelyekkel az RMDSZ támogatni szeretné a magyar szórványt identitása megőrzésében. A dokumentum akkor válik hatályossá, ha a Szövetségi Képviselők Tanácsa is megszavazza.
A szórványnak nem konferenciákra van szüksége, hanem munkára és támogatásra – jelentette ki Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke. Hozzátette: fontos lehet a konferencia, de attól még valakinek meg kell tankolnia az iskolabuszt, valakinek meg kell főznie az ebédet a szórványkollégiumban, és mindezt valakinek ki is kell fizetnie. Nem elég politikai nyilatkozatot tenni a budapesti kormányzat szintjén, miszerint nem támogatják a gyöngyhalászprogramot, meg is kell azt szüntetni – utalt az ügyvezető elnök a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek arra a programjára, amely a tömbmagyar vidékek iskoláiba próbálja csábítani a szórványból a magyar gyermekeket.
Pánczél Károly, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke arra emlékeztetett, hogy november 3-án alig pár tartózkodással fogadta el az Országgyűlés azt a határozati javaslatot, amely szerint november 15., Bethlen Gábor (1580–1629), Erdély 1613 és 1629 közötti fejedelmének születésnapja és halálának évfordulója a magyar szórványközösség napja legyen. Mindannyian egyetértünk abban, hogy Magyarország nemzetpolitikai minimuma, hogy a magyar szórvánnyal foglalkozzék – fogalmazott Pánczél Károly. A politikus jogos elvárásnak tartotta, hogy a szórványban kulturális, a tömbmagyar vidékeken pedig területi önrendelkezés illesse meg a magyar közösséget.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: az új cselekvési tervben hangsúlyt fektetnek a minőségi magyar oktatás kiterjesztésére, a magyar közösségi terek kialakítására, az ifjúsági programokra, a magyar házak hálózatba szervezésére. Hozzátette: a következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás veszélye. Megjegyezte, hogy a nagyvárosokra vonatkozó elképzeléseket először Kolozsváron alkalmazzák kísérleti jelleggel, és a tapasztalatok alapján dolgozzák ki az átfogó programcsomagot.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar szórvány napján, tegnap tartott temesvári konferencia résztvevői tapssal fogadták el az RMDSZ új szórvány-cselekvési tervét. A terv azokat a konkrét eszközöket veszi számba, amelyekkel az RMDSZ támogatni szeretné a magyar szórványt identitása megőrzésében. A dokumentum akkor válik hatályossá, ha a Szövetségi Képviselők Tanácsa is megszavazza.
A szórványnak nem konferenciákra van szüksége, hanem munkára és támogatásra – jelentette ki Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke. Hozzátette: fontos lehet a konferencia, de attól még valakinek meg kell tankolnia az iskolabuszt, valakinek meg kell főznie az ebédet a szórványkollégiumban, és mindezt valakinek ki is kell fizetnie. Nem elég politikai nyilatkozatot tenni a budapesti kormányzat szintjén, miszerint nem támogatják a gyöngyhalászprogramot, meg is kell azt szüntetni – utalt az ügyvezető elnök a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek arra a programjára, amely a tömbmagyar vidékek iskoláiba próbálja csábítani a szórványból a magyar gyermekeket.
Pánczél Károly, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke arra emlékeztetett, hogy november 3-án alig pár tartózkodással fogadta el az Országgyűlés azt a határozati javaslatot, amely szerint november 15., Bethlen Gábor (1580–1629), Erdély 1613 és 1629 közötti fejedelmének születésnapja és halálának évfordulója a magyar szórványközösség napja legyen. Mindannyian egyetértünk abban, hogy Magyarország nemzetpolitikai minimuma, hogy a magyar szórvánnyal foglalkozzék – fogalmazott Pánczél Károly. A politikus jogos elvárásnak tartotta, hogy a szórványban kulturális, a tömbmagyar vidékeken pedig területi önrendelkezés illesse meg a magyar közösséget.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: az új cselekvési tervben hangsúlyt fektetnek a minőségi magyar oktatás kiterjesztésére, a magyar közösségi terek kialakítására, az ifjúsági programokra, a magyar házak hálózatba szervezésére. Hozzátette: a következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás veszélye. Megjegyezte, hogy a nagyvárosokra vonatkozó elképzeléseket először Kolozsváron alkalmazzák kísérleti jelleggel, és a tapasztalatok alapján dolgozzák ki az átfogó programcsomagot.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 16.
MÚRE-konferencia
Közösen a szórványért
"A sajtónak fontos szerepe van az asszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása" – hangsúlyozta Kelemen Hunor november 14-én, szombaton Vajdahunyadon, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) konferenciáján. Az eseményen Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke üdvözölte házigazdaként az újságírókat, Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök pedig a szövetség következő négy évre vonatkozó szórvány cselekvési tervét ismertette, amelyet Temesváron mutatnak majd be, a magyar szórvány napja rendezvénysorozat részeként. Winkler Gyula megemlékezett a párizsi tragikus eseményekről, és reményét fejezte ki, hogy Brüsszelben az európai vezetők a párbeszéd és a körültekintő megoldások útját választják majd a terrorizmus visszaszorítására, megakadályozására.
Fontos a szórványsajtó útkeresése, hogy megoldást akar találni arra, miként lehet úgy átszervezni a napilapokat, hogy életképesek legyenek, a megyei napilapokat pedig országossá tenni úgy, hogy megyénként megőrizzék sajátosságaikat – mondta az RMDSZ elnöke a konferencia résztvevőinek. "Évekkel ezelőtt is volt egy hasonló elképzelésünk, de akkor nem lehetett megvalósítani. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy fel kell vállalni a bonyolultabb változtatásokat, az RMDSZ pedig partnerként támogatja, intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, tartalmilag is megerősödjenek" – szögezte le Kelemen Hunor, aki szerint a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik. "A szórványközösségek helyzete bonyolultabb a puszta demográfiai kérdésnél. Mi ennek tudatában vagyunk. Amikor a magyar szórvány napját létrehoztuk, elsősorban nem azért tettük, hogy a szórványt ünnepeljük, hanem azért, hogy olyan terveket dolgozzunk ki, amelyekre ezeknek a közösségeknek szükségük van a továbblépéshez, és amelyekhez anyagi forrásokat is hozzá tudunk rendelni" – mondta a szövetségi elnök, aki szerint csupán a sajtó hozzájárulásával lehet a szórványbeli kedvezőtlen folyamatokat, ha nem is egészében megállítani, de hatékonyan megfékezni.
Hegedüs Csilla a következő négy év prioritásait összegző szórvány cselekvési terv fontosabb programjainak bemutatásakor arra emlékeztetett, hogy a korábbi dokumentum egy MÚRE-tanácskozás eredményeként is jött létre 2011-ben. "A szórványt általában siratni szokás vagy boldog illúziókat táplálni vele kapcsolatban. Mi konkrét eredményeket előrevetítő ütemtervet dolgoztunk ki, amelyben azt is egyértelművé tesszük: van szórványra vonatkozó nemzetstratégiánk" – jelentette ki az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hozzátette: az új dokumentumban megőrzik azokat a programokat, amelyek jól működtek, hatékonyak voltak eddig. A partnerségek terén kiterjesztenék a közösségi együttműködést a magyarországi helyi és megyei önkormányzatokra, ugyanakkor a nagyvárosi szórvány gondjait figyelembe vevő kísérleti projektet ültetnek gyakorlatba elsőként Kolozsváron. Az ütemterv szerint az ifjúságnak országszerte a magyar házakban is tartalmas programokhoz kell jutnia. "A kulturális programok turnéztatásában elsősorban azt tekintjük fontosnak, hogy a szórvány megismerje saját értékeit. Temesváron, a magyar szórvány napján a szórványmegyék beszámolnak majd azokról a sikeres közösségi programjaikról is, amelyeket máshol is alkalmazni lehet" – tájékoztatta az újságírókat Vajdahunyadon Hegedüs Csilla.
Népújság (Marosvásárhely)
Közösen a szórványért
"A sajtónak fontos szerepe van az asszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása" – hangsúlyozta Kelemen Hunor november 14-én, szombaton Vajdahunyadon, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) konferenciáján. Az eseményen Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke üdvözölte házigazdaként az újságírókat, Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök pedig a szövetség következő négy évre vonatkozó szórvány cselekvési tervét ismertette, amelyet Temesváron mutatnak majd be, a magyar szórvány napja rendezvénysorozat részeként. Winkler Gyula megemlékezett a párizsi tragikus eseményekről, és reményét fejezte ki, hogy Brüsszelben az európai vezetők a párbeszéd és a körültekintő megoldások útját választják majd a terrorizmus visszaszorítására, megakadályozására.
Fontos a szórványsajtó útkeresése, hogy megoldást akar találni arra, miként lehet úgy átszervezni a napilapokat, hogy életképesek legyenek, a megyei napilapokat pedig országossá tenni úgy, hogy megyénként megőrizzék sajátosságaikat – mondta az RMDSZ elnöke a konferencia résztvevőinek. "Évekkel ezelőtt is volt egy hasonló elképzelésünk, de akkor nem lehetett megvalósítani. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy fel kell vállalni a bonyolultabb változtatásokat, az RMDSZ pedig partnerként támogatja, intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, tartalmilag is megerősödjenek" – szögezte le Kelemen Hunor, aki szerint a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik. "A szórványközösségek helyzete bonyolultabb a puszta demográfiai kérdésnél. Mi ennek tudatában vagyunk. Amikor a magyar szórvány napját létrehoztuk, elsősorban nem azért tettük, hogy a szórványt ünnepeljük, hanem azért, hogy olyan terveket dolgozzunk ki, amelyekre ezeknek a közösségeknek szükségük van a továbblépéshez, és amelyekhez anyagi forrásokat is hozzá tudunk rendelni" – mondta a szövetségi elnök, aki szerint csupán a sajtó hozzájárulásával lehet a szórványbeli kedvezőtlen folyamatokat, ha nem is egészében megállítani, de hatékonyan megfékezni.
Hegedüs Csilla a következő négy év prioritásait összegző szórvány cselekvési terv fontosabb programjainak bemutatásakor arra emlékeztetett, hogy a korábbi dokumentum egy MÚRE-tanácskozás eredményeként is jött létre 2011-ben. "A szórványt általában siratni szokás vagy boldog illúziókat táplálni vele kapcsolatban. Mi konkrét eredményeket előrevetítő ütemtervet dolgoztunk ki, amelyben azt is egyértelművé tesszük: van szórványra vonatkozó nemzetstratégiánk" – jelentette ki az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hozzátette: az új dokumentumban megőrzik azokat a programokat, amelyek jól működtek, hatékonyak voltak eddig. A partnerségek terén kiterjesztenék a közösségi együttműködést a magyarországi helyi és megyei önkormányzatokra, ugyanakkor a nagyvárosi szórvány gondjait figyelembe vevő kísérleti projektet ültetnek gyakorlatba elsőként Kolozsváron. Az ütemterv szerint az ifjúságnak országszerte a magyar házakban is tartalmas programokhoz kell jutnia. "A kulturális programok turnéztatásában elsősorban azt tekintjük fontosnak, hogy a szórvány megismerje saját értékeit. Temesváron, a magyar szórvány napján a szórványmegyék beszámolnak majd azokról a sikeres közösségi programjaikról is, amelyeket máshol is alkalmazni lehet" – tájékoztatta az újságírókat Vajdahunyadon Hegedüs Csilla.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 16.
Könyvek nagybetűs ünnepe
Sikeres volt a szemle
Sok vásárhelyi számára a karácsonyi készülődés november közepén a Nemzeti Színház előcsarnokában kezdődik – ez bizonyosodott be újra az elmúlt napokban a 21. könyvünnepen. Csütörtök déltől végtelen folyóként szelte át az írott szó szigetét az ezerarcú város, és aki ennek a lassan, ráérősen haladó emberfolyónak a részévé vált, nagy valószínűséggel szentesti ajándékokat is talált a standtól standig mozdulás ritmusában. A "könyves partok" őrzőivel, a hazai és magyarországi kiadókkal, kereskedőkkel szombat délelőtt, az első két nap ostromát követő csendesebb órákban beszélgettünk. A szemle sikeréről, a legnépszerűbb, illetve mellőzött kiadványokról, a vásárlóerőről a korábbi években is megkérdeztük az illetékeseket, idén igyekeztünk a könyvkiadás olyan szereplőit megszólítani, akik eddig még nem osztották meg velünk tapasztalataikat.
A gyermekirodalmi, főként kortárs műveket kínáló szentendrei Cerkabella Könyvkiadó a marosvásárhelyi könyvünnep újabb résztvevői közé tartozik, tavaly jött el első ízben a szemlére.
– A múlt évben is nagyon szerettük ezt a vásárt, és idén mintha még jobb lenne. Látszik, hogy a helyi közönség, a felnőttek és a gyermekek egyaránt készülnek rá. A kisdiákok is hozzák a zsebpénzüket, és vásárolgatnak. Ez magyarországi viszonylatban nem annyira megszokott – mondta Moravcsik László, a kiadó ve-zetője.
A vásárhelyi Garabontzia Kiadó illetékese, Kleindl László szerint is az előző évekhez képest idén nagyobb volt az érdeklődés a könyvvásár iránt.
– A gyermekkönyvek és az előre beharangozott kiadványok bizonyultak a legnépszerűbbeknek, az egyik kedvenc Bódizs Edit Interjú a nagymamámmal című könyve volt. A gyerekek az utolsó 5-6 lejüket is odaadták a vágyott műért, de a karácsonyi ajándékokat kereső nagyszülők sem voltak szűkmarkúak. Egyesek több száz lejre vásároltak – mondta a kiadó illetékese, aki szerint nagyon megkívánta már a helyzet a vásár négynaposra növelését, a korábbi években ugyanis előfordult, hogy vasárnap is jöttek érdeklődők a szemlére, de már csak a könyvsziget hűlt helyét találták. Volt azonban, aki úgy vélte, hogy éppen a rendezvény időtartamának kitolása miatt csökkent a forgalom, némelyek ugyanis utolsó napra hagyják a látogatást.
A székelyudvarhelyi Bagolyvár Könyvesbolt ötödik alkalommal képviseltetett a vásáron. A bolt ügyvezetője, Barabás Enikő szerint a szemle mind kínálatában, mind keresletében a tavalyi színvonalat hozta, de idén óvatosabban vásároltak az emberek, mint a korábbi években, el is hangzottak az előcsarnokban a könyvek árát sokalló megjegyzések.
– A vaskosabb, drágább kiadványokat a legtöbben szinte meg sem nézték. Átlagban 50 lej körül vásároltak, sokan 20-30 lejt szántak, de volt aki 80-100 lejt is áldozott könyvre – mondta Barabás Enikő, majd arra is felhívta a figyelmünket, hogy a könyvesbolt standjánál meghirdetett árkedvezményekre nem "haraptak rá" a vásárlók, mintha nem bíznának a nagyobb, 50- 75 százalékos engedménnyel kínált kiadványokban.
– A gyermekkönyvek továbbra is keresettek, és most már az ifjúsági művek is. Örömmel látom, hogy a fiatalok is kezdenek olvasni, sőt, gyűjtik a pénzüket könyvre. Ami a szépirodalmat illeti, a "slágerkönyvek", főleg külföldi szerzők művei kelendőek, a magyar írók alkotásai még mindig nincsenek a megérdemelt helyükön – összegzett az ügyvezető.
A kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület kiadványait kínáló munkatársak azt mondták, számukra minden évben sikeres a szemle, még a kincses városhoz viszonyítva is. A tudományos munkákat, szakkönyveket elsősorban az egyetemisták és az idősebb korosztály keresi, aki egyes sorozatokat gyűjt, például az Erdélyi magyar szótörténeti tárat, az nem szalasztja el a legújabb kötetet sem.
A vásár idei színfoltja volt a kolozsvári Koinónia Kiadót elkísérő, hamarosan egyéves Koffer kávézó, ahol édességet, gyümölcsöt, válogatott alapanyagokból készült kávét és gyümölcslevet lehetett kapni. Akik pedig beálltak a kávésorba, a tetszetős gyermekkönyvekben (is) bővelkedő kiadó kínálatát is megtekintették, és talán találtak kedvükre való olvasni-, ajándékoznivalót. Szintén újdonságnak számított az előcsarnokban zajló portréfestés, Nagy Jolán képzőművész szombat este főleg izgatott gyermekarcokat örökíthetett meg.
A Nemzeti Színházban és a Színház téren folyton átalakuló tömeg hullámzását a szemle kísérőrendezvényei is meghatározták. Népszerűek voltak a színházi előadások, a Makkai Kinga szervezte gyermekprogramok, Halász Judit pedig kétszer énekelhetett telt házas, az állóhelyeket is betöltő, részben a színpad előtt táncoló közönségnek.
Az elmúlt négy napon valahogy ismét egy hullámhosszon volt Marosvásárhely, az elit értelmiségi réteg és a könyvet becsülő, hétköznapjaikban észrevétlen emberek. Ma délelőtt nem kívánkozom a Színház térre… Üresnek, magányosnak érezném a helyet, ahol tegnap még egymáshoz értek a hangok, a könyvet, kultúrát, anyanyelvet ünneplő tekintetek.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Sikeres volt a szemle
Sok vásárhelyi számára a karácsonyi készülődés november közepén a Nemzeti Színház előcsarnokában kezdődik – ez bizonyosodott be újra az elmúlt napokban a 21. könyvünnepen. Csütörtök déltől végtelen folyóként szelte át az írott szó szigetét az ezerarcú város, és aki ennek a lassan, ráérősen haladó emberfolyónak a részévé vált, nagy valószínűséggel szentesti ajándékokat is talált a standtól standig mozdulás ritmusában. A "könyves partok" őrzőivel, a hazai és magyarországi kiadókkal, kereskedőkkel szombat délelőtt, az első két nap ostromát követő csendesebb órákban beszélgettünk. A szemle sikeréről, a legnépszerűbb, illetve mellőzött kiadványokról, a vásárlóerőről a korábbi években is megkérdeztük az illetékeseket, idén igyekeztünk a könyvkiadás olyan szereplőit megszólítani, akik eddig még nem osztották meg velünk tapasztalataikat.
A gyermekirodalmi, főként kortárs műveket kínáló szentendrei Cerkabella Könyvkiadó a marosvásárhelyi könyvünnep újabb résztvevői közé tartozik, tavaly jött el első ízben a szemlére.
– A múlt évben is nagyon szerettük ezt a vásárt, és idén mintha még jobb lenne. Látszik, hogy a helyi közönség, a felnőttek és a gyermekek egyaránt készülnek rá. A kisdiákok is hozzák a zsebpénzüket, és vásárolgatnak. Ez magyarországi viszonylatban nem annyira megszokott – mondta Moravcsik László, a kiadó ve-zetője.
A vásárhelyi Garabontzia Kiadó illetékese, Kleindl László szerint is az előző évekhez képest idén nagyobb volt az érdeklődés a könyvvásár iránt.
– A gyermekkönyvek és az előre beharangozott kiadványok bizonyultak a legnépszerűbbeknek, az egyik kedvenc Bódizs Edit Interjú a nagymamámmal című könyve volt. A gyerekek az utolsó 5-6 lejüket is odaadták a vágyott műért, de a karácsonyi ajándékokat kereső nagyszülők sem voltak szűkmarkúak. Egyesek több száz lejre vásároltak – mondta a kiadó illetékese, aki szerint nagyon megkívánta már a helyzet a vásár négynaposra növelését, a korábbi években ugyanis előfordult, hogy vasárnap is jöttek érdeklődők a szemlére, de már csak a könyvsziget hűlt helyét találták. Volt azonban, aki úgy vélte, hogy éppen a rendezvény időtartamának kitolása miatt csökkent a forgalom, némelyek ugyanis utolsó napra hagyják a látogatást.
A székelyudvarhelyi Bagolyvár Könyvesbolt ötödik alkalommal képviseltetett a vásáron. A bolt ügyvezetője, Barabás Enikő szerint a szemle mind kínálatában, mind keresletében a tavalyi színvonalat hozta, de idén óvatosabban vásároltak az emberek, mint a korábbi években, el is hangzottak az előcsarnokban a könyvek árát sokalló megjegyzések.
– A vaskosabb, drágább kiadványokat a legtöbben szinte meg sem nézték. Átlagban 50 lej körül vásároltak, sokan 20-30 lejt szántak, de volt aki 80-100 lejt is áldozott könyvre – mondta Barabás Enikő, majd arra is felhívta a figyelmünket, hogy a könyvesbolt standjánál meghirdetett árkedvezményekre nem "haraptak rá" a vásárlók, mintha nem bíznának a nagyobb, 50- 75 százalékos engedménnyel kínált kiadványokban.
– A gyermekkönyvek továbbra is keresettek, és most már az ifjúsági művek is. Örömmel látom, hogy a fiatalok is kezdenek olvasni, sőt, gyűjtik a pénzüket könyvre. Ami a szépirodalmat illeti, a "slágerkönyvek", főleg külföldi szerzők művei kelendőek, a magyar írók alkotásai még mindig nincsenek a megérdemelt helyükön – összegzett az ügyvezető.
A kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület kiadványait kínáló munkatársak azt mondták, számukra minden évben sikeres a szemle, még a kincses városhoz viszonyítva is. A tudományos munkákat, szakkönyveket elsősorban az egyetemisták és az idősebb korosztály keresi, aki egyes sorozatokat gyűjt, például az Erdélyi magyar szótörténeti tárat, az nem szalasztja el a legújabb kötetet sem.
A vásár idei színfoltja volt a kolozsvári Koinónia Kiadót elkísérő, hamarosan egyéves Koffer kávézó, ahol édességet, gyümölcsöt, válogatott alapanyagokból készült kávét és gyümölcslevet lehetett kapni. Akik pedig beálltak a kávésorba, a tetszetős gyermekkönyvekben (is) bővelkedő kiadó kínálatát is megtekintették, és talán találtak kedvükre való olvasni-, ajándékoznivalót. Szintén újdonságnak számított az előcsarnokban zajló portréfestés, Nagy Jolán képzőművész szombat este főleg izgatott gyermekarcokat örökíthetett meg.
A Nemzeti Színházban és a Színház téren folyton átalakuló tömeg hullámzását a szemle kísérőrendezvényei is meghatározták. Népszerűek voltak a színházi előadások, a Makkai Kinga szervezte gyermekprogramok, Halász Judit pedig kétszer énekelhetett telt házas, az állóhelyeket is betöltő, részben a színpad előtt táncoló közönségnek.
Az elmúlt négy napon valahogy ismét egy hullámhosszon volt Marosvásárhely, az elit értelmiségi réteg és a könyvet becsülő, hétköznapjaikban észrevétlen emberek. Ma délelőtt nem kívánkozom a Színház térre… Üresnek, magányosnak érezném a helyet, ahol tegnap még egymáshoz értek a hangok, a könyvet, kultúrát, anyanyelvet ünneplő tekintetek.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 16.
Szórványstratégia-fejlesztés a sajtó partnerségével
„A sajtónak fontos szerepe van az asszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása” – hangsúlyozta Kelemen Hunor november 14-én, szombaton Vajdahunyadon, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) konferenciáján. Az eseményen Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke üdvözölte házigazdaként az újságírókat, Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök pedig a Szövetség következő négy évre vonatkozó Szórvány cselekvési tervét ismertette, amelyet Temesváron mutatnak majd be, a Magyar Szórvány Napja rendezvénysorozat részeként. Winkler Gyula megemlékezett a párizsi tragikus eseményekről, és reményét fejezte ki, hogy Brüsszelben az európai vezetők a párbeszéd és a körültekintő megoldások útját választják majd a terrorizmus visszaszorítására, megakadályozására.
Fontos a szórványsajtó útkeresése, hogy megoldást akar találni arra, miként lehet úgy átszervezni a napilapokat, hogy életképesek legyenek, a megyei napilapokat pedig országossá tenni úgy, hogy megyénként megőrizzék sajátosságaikat – mondta az RMDSZ elnöke a konferencia résztvevőinek. „Évekkel ezelőtt is volt egy hasonló elképzelésünk, de akkor nem lehetett megvalósítani. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy fel kell vállalni a bonyolultabb változtatásokat, az RMDSZ pedig partnerként támogatja, intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, tartalmilag is megerősödjenek” – szögezte le Kelemen Hunor, aki szerint a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik. „A szórványközösségek helyzete bonyolultabb a puszta demográfiai kérdésnél. Mi ennek tudatában vagyunk. Amikor a Magyar Szórvány Napját létrehoztuk, elsősorban nem azért tettük, hogy a szórványt ünnepeljük, hanem azért, hogy olyan terveket dolgozzunk ki, amelyekre ezeknek a közösségeknek szükségük van a továbblépéshez, és amelyekhez anyagi forrásokat is hozzá tudunk rendelni” – mondta a szövetségi elnök, aki szerint csupán a sajtó hozzájárulásával lehet a szórványbeli kedvezőtlen folyamatokat, ha nem is egészében megállítani, de hatékonyan megfékezni.
Hegedüs Csilla a következő négy év prioritásait összegző Szórvány cselekvési terv fontosabb programjainak bemutatásakor arra emlékeztetett, hogy a korábbi dokumentum egy MÚRE-tanácskozás eredményeként is jött létre 2011-ben. „A szórványt általában siratni szokás vagy boldog illúziókat táplálni vele kapcsolatban. Mi konkrét eredményeket előrevetítő ütemtervet dolgoztunk ki, amelyben azt is egyértelművé tesszük: van szórványra vonatkozó nemzetstratégiánk” – jelentette ki az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hozzátette: az új dokumentumban megőrzik azokat a programokat, amelyek jól működtek, hatékonyak voltak eddig. A partnerségek terén kiterjesztenék a közösségi együttműködést a magyarországi helyi és megyei önkormányzatokra, ugyanakkor a nagyvárosi szórvány gondjait figyelembe vevő kísérleti projektet ültetnek gyakorlatba elsőként Kolozsváron. Az ütemterv szerint az ifjúságnak országszerte a magyar házakban is tartalmas programokhoz kell jutnia. „A kulturális programok turnéztatásában elsősorban azt tekintjük fontosnak, hogy a szórvány megismerje saját értékeit. Temesváron, a Magyar Szórvány Napján a szórványmegyék beszámolnak majd azokról a sikeres közösségi programjaikról is, amelyeket máshol is alkalmazni lehet” – tájékoztatta az újságírókat Vajdahunyadon Hegedüs Csilla.
2015. november 14.
Nyugati Jelen (Arad)
„A sajtónak fontos szerepe van az asszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása” – hangsúlyozta Kelemen Hunor november 14-én, szombaton Vajdahunyadon, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) konferenciáján. Az eseményen Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke üdvözölte házigazdaként az újságírókat, Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök pedig a Szövetség következő négy évre vonatkozó Szórvány cselekvési tervét ismertette, amelyet Temesváron mutatnak majd be, a Magyar Szórvány Napja rendezvénysorozat részeként. Winkler Gyula megemlékezett a párizsi tragikus eseményekről, és reményét fejezte ki, hogy Brüsszelben az európai vezetők a párbeszéd és a körültekintő megoldások útját választják majd a terrorizmus visszaszorítására, megakadályozására.
Fontos a szórványsajtó útkeresése, hogy megoldást akar találni arra, miként lehet úgy átszervezni a napilapokat, hogy életképesek legyenek, a megyei napilapokat pedig országossá tenni úgy, hogy megyénként megőrizzék sajátosságaikat – mondta az RMDSZ elnöke a konferencia résztvevőinek. „Évekkel ezelőtt is volt egy hasonló elképzelésünk, de akkor nem lehetett megvalósítani. Ennek ellenére most is úgy gondolom, hogy fel kell vállalni a bonyolultabb változtatásokat, az RMDSZ pedig partnerként támogatja, intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, tartalmilag is megerősödjenek” – szögezte le Kelemen Hunor, aki szerint a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik. „A szórványközösségek helyzete bonyolultabb a puszta demográfiai kérdésnél. Mi ennek tudatában vagyunk. Amikor a Magyar Szórvány Napját létrehoztuk, elsősorban nem azért tettük, hogy a szórványt ünnepeljük, hanem azért, hogy olyan terveket dolgozzunk ki, amelyekre ezeknek a közösségeknek szükségük van a továbblépéshez, és amelyekhez anyagi forrásokat is hozzá tudunk rendelni” – mondta a szövetségi elnök, aki szerint csupán a sajtó hozzájárulásával lehet a szórványbeli kedvezőtlen folyamatokat, ha nem is egészében megállítani, de hatékonyan megfékezni.
Hegedüs Csilla a következő négy év prioritásait összegző Szórvány cselekvési terv fontosabb programjainak bemutatásakor arra emlékeztetett, hogy a korábbi dokumentum egy MÚRE-tanácskozás eredményeként is jött létre 2011-ben. „A szórványt általában siratni szokás vagy boldog illúziókat táplálni vele kapcsolatban. Mi konkrét eredményeket előrevetítő ütemtervet dolgoztunk ki, amelyben azt is egyértelművé tesszük: van szórványra vonatkozó nemzetstratégiánk” – jelentette ki az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hozzátette: az új dokumentumban megőrzik azokat a programokat, amelyek jól működtek, hatékonyak voltak eddig. A partnerségek terén kiterjesztenék a közösségi együttműködést a magyarországi helyi és megyei önkormányzatokra, ugyanakkor a nagyvárosi szórvány gondjait figyelembe vevő kísérleti projektet ültetnek gyakorlatba elsőként Kolozsváron. Az ütemterv szerint az ifjúságnak országszerte a magyar házakban is tartalmas programokhoz kell jutnia. „A kulturális programok turnéztatásában elsősorban azt tekintjük fontosnak, hogy a szórvány megismerje saját értékeit. Temesváron, a Magyar Szórvány Napján a szórványmegyék beszámolnak majd azokról a sikeres közösségi programjaikról is, amelyeket máshol is alkalmazni lehet” – tájékoztatta az újságírókat Vajdahunyadon Hegedüs Csilla.
2015. november 14.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 16.
Kovács Péter: a szórványt nem temetni kell!
A szórványt nem temetni kell, hanem fel kell mutatni és meg kell őrizni az értékeit – hívta fel a figyelmet Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke vasárnap Temesváron, a szövetség magyar szórvány napi központi rendezvényén.
A Csiky Gergely Állami Magyar Színházban tartott rendezvényen az RMDSZ kiértékelte a szórvány cselekvési tervének eredményeit, és új irányelvekkel bővítette azt.
Kovács Péter beszédében rámutatott: a szórvány nem egy fakszni, nem egy múzeumi tárgy, az itt élők hús-vér magyar emberek, közösségek, akik csak számbelileg jelentenek kisebbséget, semmivel nem kevesebbek, mint a tömbmagyarságban élők. „A szórványnak nem konferenciákra van szüksége, hanem munkára és támogatásra. Fontos lehet a tanulmány, a konferencia, de – az egyik megyei elnök szavaival élve – attól még valaki meg kell tankolja az iskolabuszt, az ebédet meg kell főzze valaki a szórványkollégiumban, és mindezt valakinek ki kell fizetnie" – fogalmazott a politikus.
Kifejtette, amikor szórványcselekvési tervről, programokról van szó, a kulcsszó az összefogás kell legyen: a többségiek és a kisebbségben élők között, szórványmegyék, egyházak, civilek, réteg- és ifjúsági szervezetek között is, de a szórványban élő közösségek és Budapest között is.
„Nem elég politikai nyilatkozatot tenni a budapesti kormányzat szintjén, miszerint nem támogatják a gyöngyhalász-programot, meg is kell azt szüntetni. Ha Szász Jenőnek horgászni van kedve, menjen a Duna-deltába, ne a szórványmegyékbe, hiszen ez ártalmas a szórványnak, és az ott élő magyar közösségeknek" – jelentette ki Kovács Péter, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványbeli gyerekek székelyföldi iskoláztatását támogató projektjére utalva.
Az ügyvezető elnök a 2011-ben kidolgozott szórványcselekvési terv megvalósításait sorolva elmondta, a legnagyobb népszerűségnek örvendő program az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket! vetélkedő volt, mint mondta, mára hét megye 34 magyar vonatkozású műemlékét karolták fel.
Külön kitért az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület együttműködésével lebonyolított magyar házak átvilágítására, a Kriza János Néprajzi Társaság segítségével összeírt, tájházakat, emlékházakat, helytörténeti kiállításokat összesítő adatbázisra, illetve az Összetartozunk székely–szórvány partnerségi program eredményeire. Az oktatásról beszélve kifejtette: a szórványban élő gyermekek anyanyelvű oktatása prioritás a szövetség számára, amire a Minden magyar gyermek számít országos beiskolázási kampány során is felhívták a figyelmet.
Célkeresztben a nagyvárosi szórvány
Az új szórványcselekvési tervről szólva Hegedüs Csilla ügyvezető alelnök kifejtette: konkrét, megvalósítható, számon kérhető cselekvési tervet dolgoztak ki a következő négy évre, amely egyben a szövetség „szórványra vonatkozó nemzetstratégiája" is. Rámutatott: az új cselekvési tervet az „újratervezés" jegyében széles körű konzultációval dolgozták ki, melyhez hozzájárultak az RMDSZ megyei szervezetei, pedagógusok, civil és ifjúsági szervezetek, de számos egyéni hozzászólás, tanács is érkezett Brassótól Budapestig.
Az ügyvezető alelnök az új terv két különböző programtípusáról beszélt: a sikeres közösségépítő rendezvényeket továbbviszik, ugyanakkor az új programok között kiemelt helyet szánnak a minőségi magyar oktatás kiterjesztésének, a magyar közösségi terek kialakításának, a tartalmas ifjúsági programoknak, a magyar házak hálózatba szervezésének.
„A szórványban nincsenek egyéni sorsok, csak közösségi ügyek" – idézte fel Hegedüs Csilla egy nagyenyedi beszélgetés konklúzióját. Hozzátette: a következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás. „Vannak jó példák ebben a környezetben is: Temesváron például megoldották a gyermekek magyar iskolába való szállítását, máshol a cserkészeknek köszönhetően van közösségi élet, és van, ahol a nőszervezet által szervezett programok nyújtanak közösségi élményt" – mondta. Kifejtette: kísérleti jelleggel Kolozsváron ültetik gyakorlatba a nagyvárosra kidolgozott elképzeléseket, és a tapasztalatok alapján átfogó, pragmatikus programcsomagot dolgoznak ki.
Következnek a konkrét tennivalók
Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az oktatás minőségére mindenütt oda kell figyelni, és biztosítani kell az ehhez szükséges feltételeket. „Ki kell mondanunk azt, hogy megyénként, településenként mik a bajok, melyek a válságos helyzetek, és ezekre a konkrét helyzetekre kell megoldásokat találnunk" – szögezte le az ügyvezető alelnök. Elmondta, az RMDSZ oktatási stratégiáját véglegesítették, a naprakész, pontos terepadatokkal pedig az érdekvédelem különböző szintjein segítik a jó döntések megszületését.
A következőkben elkezdik az oktatási stratégia helyi szintű gyakorlatba ültetését, konkrét tennivalókra való lebontását, tette hozzá az alelnök. Fontos tevékenységként emelte ki a magyar pedagógusok kataszterének összeállítását, egyfajta „munkaerőmérlegének" elkészítését, amely a szükséges szakmai képzések irányvonalát is megmutatja.
Ösztönző oktatási-nevelési támogatás
Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke a magyar kormány oktatási-nevelési támogatásának szórványközösségek megmaradásában betöltött szerepéről beszélt. Hangsúlyozta: az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a szórványmegyékben élő szülők sokkal inkább igénybe veszik a támogatást, érdeklődésük konstans a tömbmagyar vidékeken élőkhöz képest. Legtöbb esetben ez a támogatás motiváló tényezőként hat a szórványban élő gyermekek beiskolázásakor, ezért fontos, hogy akár a program működtetésének újragondolásával ezeket a megyéket differenciáltan kezeljék, fejtette ki az oktatási szakember.
A temesvári konferencia második részében a sikeres szórványbeli közösségépítő rendezvényeket, tapasztalatokat ismerhették meg a jelenlévők. „Mindannyian ismerjük a demográfiai adatok negatív következményeit, tevékenységünk nehézségeit, azonban a bennük rejlő akarat, hit, reménység, összefogás bizonyítottan előbbre viheti szórványközösségeink jövőjét. Kívánom, hogy a ma bemutatott pozitív példák minél tovább fejlődjenek" – értékelte a konferenciát Winkler Gyula EP-képviselő. A rendezvény részeként a színházban A helység Kalapácsa című előadását tekintheti meg a közönség a Bánsági Vándorszínház előadásában, az est folyamán pedig Bartók Béla-kiállítást nyitottak meg.
Támogatást ígérnek a szórványsajtónak
Az RMDSZ intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, és tartalmilag is megerősödjenek – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombaton A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban című vajdahunyadi konferencián. „A sajtónak fontos szerepe van az aszszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért az RMDSZ partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása" – hangsúlyozta a szövetségi elnök a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által szervezett konferencián. Rámutatott: a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik.
Krónika (Kolozsvár)
A szórványt nem temetni kell, hanem fel kell mutatni és meg kell őrizni az értékeit – hívta fel a figyelmet Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke vasárnap Temesváron, a szövetség magyar szórvány napi központi rendezvényén.
A Csiky Gergely Állami Magyar Színházban tartott rendezvényen az RMDSZ kiértékelte a szórvány cselekvési tervének eredményeit, és új irányelvekkel bővítette azt.
Kovács Péter beszédében rámutatott: a szórvány nem egy fakszni, nem egy múzeumi tárgy, az itt élők hús-vér magyar emberek, közösségek, akik csak számbelileg jelentenek kisebbséget, semmivel nem kevesebbek, mint a tömbmagyarságban élők. „A szórványnak nem konferenciákra van szüksége, hanem munkára és támogatásra. Fontos lehet a tanulmány, a konferencia, de – az egyik megyei elnök szavaival élve – attól még valaki meg kell tankolja az iskolabuszt, az ebédet meg kell főzze valaki a szórványkollégiumban, és mindezt valakinek ki kell fizetnie" – fogalmazott a politikus.
Kifejtette, amikor szórványcselekvési tervről, programokról van szó, a kulcsszó az összefogás kell legyen: a többségiek és a kisebbségben élők között, szórványmegyék, egyházak, civilek, réteg- és ifjúsági szervezetek között is, de a szórványban élő közösségek és Budapest között is.
„Nem elég politikai nyilatkozatot tenni a budapesti kormányzat szintjén, miszerint nem támogatják a gyöngyhalász-programot, meg is kell azt szüntetni. Ha Szász Jenőnek horgászni van kedve, menjen a Duna-deltába, ne a szórványmegyékbe, hiszen ez ártalmas a szórványnak, és az ott élő magyar közösségeknek" – jelentette ki Kovács Péter, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványbeli gyerekek székelyföldi iskoláztatását támogató projektjére utalva.
Az ügyvezető elnök a 2011-ben kidolgozott szórványcselekvési terv megvalósításait sorolva elmondta, a legnagyobb népszerűségnek örvendő program az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket! vetélkedő volt, mint mondta, mára hét megye 34 magyar vonatkozású műemlékét karolták fel.
Külön kitért az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület együttműködésével lebonyolított magyar házak átvilágítására, a Kriza János Néprajzi Társaság segítségével összeírt, tájházakat, emlékházakat, helytörténeti kiállításokat összesítő adatbázisra, illetve az Összetartozunk székely–szórvány partnerségi program eredményeire. Az oktatásról beszélve kifejtette: a szórványban élő gyermekek anyanyelvű oktatása prioritás a szövetség számára, amire a Minden magyar gyermek számít országos beiskolázási kampány során is felhívták a figyelmet.
Célkeresztben a nagyvárosi szórvány
Az új szórványcselekvési tervről szólva Hegedüs Csilla ügyvezető alelnök kifejtette: konkrét, megvalósítható, számon kérhető cselekvési tervet dolgoztak ki a következő négy évre, amely egyben a szövetség „szórványra vonatkozó nemzetstratégiája" is. Rámutatott: az új cselekvési tervet az „újratervezés" jegyében széles körű konzultációval dolgozták ki, melyhez hozzájárultak az RMDSZ megyei szervezetei, pedagógusok, civil és ifjúsági szervezetek, de számos egyéni hozzászólás, tanács is érkezett Brassótól Budapestig.
Az ügyvezető alelnök az új terv két különböző programtípusáról beszélt: a sikeres közösségépítő rendezvényeket továbbviszik, ugyanakkor az új programok között kiemelt helyet szánnak a minőségi magyar oktatás kiterjesztésének, a magyar közösségi terek kialakításának, a tartalmas ifjúsági programoknak, a magyar házak hálózatba szervezésének.
„A szórványban nincsenek egyéni sorsok, csak közösségi ügyek" – idézte fel Hegedüs Csilla egy nagyenyedi beszélgetés konklúzióját. Hozzátette: a következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás. „Vannak jó példák ebben a környezetben is: Temesváron például megoldották a gyermekek magyar iskolába való szállítását, máshol a cserkészeknek köszönhetően van közösségi élet, és van, ahol a nőszervezet által szervezett programok nyújtanak közösségi élményt" – mondta. Kifejtette: kísérleti jelleggel Kolozsváron ültetik gyakorlatba a nagyvárosra kidolgozott elképzeléseket, és a tapasztalatok alapján átfogó, pragmatikus programcsomagot dolgoznak ki.
Következnek a konkrét tennivalók
Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az oktatás minőségére mindenütt oda kell figyelni, és biztosítani kell az ehhez szükséges feltételeket. „Ki kell mondanunk azt, hogy megyénként, településenként mik a bajok, melyek a válságos helyzetek, és ezekre a konkrét helyzetekre kell megoldásokat találnunk" – szögezte le az ügyvezető alelnök. Elmondta, az RMDSZ oktatási stratégiáját véglegesítették, a naprakész, pontos terepadatokkal pedig az érdekvédelem különböző szintjein segítik a jó döntések megszületését.
A következőkben elkezdik az oktatási stratégia helyi szintű gyakorlatba ültetését, konkrét tennivalókra való lebontását, tette hozzá az alelnök. Fontos tevékenységként emelte ki a magyar pedagógusok kataszterének összeállítását, egyfajta „munkaerőmérlegének" elkészítését, amely a szükséges szakmai képzések irányvonalát is megmutatja.
Ösztönző oktatási-nevelési támogatás
Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke a magyar kormány oktatási-nevelési támogatásának szórványközösségek megmaradásában betöltött szerepéről beszélt. Hangsúlyozta: az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a szórványmegyékben élő szülők sokkal inkább igénybe veszik a támogatást, érdeklődésük konstans a tömbmagyar vidékeken élőkhöz képest. Legtöbb esetben ez a támogatás motiváló tényezőként hat a szórványban élő gyermekek beiskolázásakor, ezért fontos, hogy akár a program működtetésének újragondolásával ezeket a megyéket differenciáltan kezeljék, fejtette ki az oktatási szakember.
A temesvári konferencia második részében a sikeres szórványbeli közösségépítő rendezvényeket, tapasztalatokat ismerhették meg a jelenlévők. „Mindannyian ismerjük a demográfiai adatok negatív következményeit, tevékenységünk nehézségeit, azonban a bennük rejlő akarat, hit, reménység, összefogás bizonyítottan előbbre viheti szórványközösségeink jövőjét. Kívánom, hogy a ma bemutatott pozitív példák minél tovább fejlődjenek" – értékelte a konferenciát Winkler Gyula EP-képviselő. A rendezvény részeként a színházban A helység Kalapácsa című előadását tekintheti meg a közönség a Bánsági Vándorszínház előadásában, az est folyamán pedig Bartók Béla-kiállítást nyitottak meg.
Támogatást ígérnek a szórványsajtónak
Az RMDSZ intézményes keretet és anyagi forrást biztosít arra, hogy a szórványlapok megmaradjanak, és tartalmilag is megerősödjenek – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombaton A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban című vajdahunyadi konferencián. „A sajtónak fontos szerepe van az aszszimiláció és a nyelvvesztés megfékezésében, ezért az RMDSZ partnere lesz minden olyan kezdeményezésnek, amelynek célja a szórványközösségek médiatermékeinek fennmaradása és támogatása" – hangsúlyozta a szövetségi elnök a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által szervezett konferencián. Rámutatott: a nyelvvesztés és az asszimiláció a szórványban az anyanyelvű oktatás és sajtó térvesztésével kezdődik.
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 16.
Az erdélyi tudományosságról
„Az erdélyi magyar tudományosság módszertani szempontból behozta a lemaradását, amely 12 évvel ezelőtt még jellemezte. Ugyanakkor aránytalanság tapasztalható, ami a kutatási területeket illeti, ugyanis a romániai magyar kutatók 65 százaléka foglalkozik társadalomtudományokkal, és csak 35 százalékuk végez kutatómunkát a természettudományok vagy a műszaki tudományok területén” – értékelte Salat Levente, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke a romániai magyar tudományosság legutóbbi évtizedét a hétvégén.
Az apropót az szolgáltatta, hogy bemutatták a Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között című háromkötetes kiadványt, amelyet a KAB koordinált.
A kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében megtartott eseményen Salat Levente kifejtette, a kutatási területek aránytalansága nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak.
Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel. Salat ugyanakkor elismerte, a 24 szakterület kutatómunkáját összefoglaló kiadványnak nagyon sok hiányossága van, ez azonban annak köszönhető, hogy jóval kisebb költségvetésből készült, mint a legutóbb, 2002-ben megjelent hasonló tematikájú könyv.
Kiss Tamás szociológus úgy értékelt: az egyes tudományágakat bemutató összefoglalók leltározták a kutatások eredményeit, ugyanakkor a legtöbb esetben nem értékelték az elvégzett munkát. Kifejtette: egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a társadalomtudomány hasznosíthatatlan tudást termel, de ez az erdélyi magyar politikai elit felelőssége is, amely alulteljesít a társadalom építésében.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
„Az erdélyi magyar tudományosság módszertani szempontból behozta a lemaradását, amely 12 évvel ezelőtt még jellemezte. Ugyanakkor aránytalanság tapasztalható, ami a kutatási területeket illeti, ugyanis a romániai magyar kutatók 65 százaléka foglalkozik társadalomtudományokkal, és csak 35 százalékuk végez kutatómunkát a természettudományok vagy a műszaki tudományok területén” – értékelte Salat Levente, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke a romániai magyar tudományosság legutóbbi évtizedét a hétvégén.
Az apropót az szolgáltatta, hogy bemutatták a Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között című háromkötetes kiadványt, amelyet a KAB koordinált.
A kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében megtartott eseményen Salat Levente kifejtette, a kutatási területek aránytalansága nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak.
Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel. Salat ugyanakkor elismerte, a 24 szakterület kutatómunkáját összefoglaló kiadványnak nagyon sok hiányossága van, ez azonban annak köszönhető, hogy jóval kisebb költségvetésből készült, mint a legutóbb, 2002-ben megjelent hasonló tematikájú könyv.
Kiss Tamás szociológus úgy értékelt: az egyes tudományágakat bemutató összefoglalók leltározták a kutatások eredményeit, ugyanakkor a legtöbb esetben nem értékelték az elvégzett munkát. Kifejtette: egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a társadalomtudomány hasznosíthatatlan tudást termel, de ez az erdélyi magyar politikai elit felelőssége is, amely alulteljesít a társadalom építésében.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 16.
Fiatalok identitásról, együttműködésről
A közép-kelet-európai identitás és együttműködés a központi témája a második V4+ elnevezésű visegrádi nemzetközi ifjúsági konferenciának, amelyet november 19. és 22. között rendez meg a Fidelitas és a Miért Kolozsváron – jelentették be a szervező ifjúsági szervezetek képviselői hétvégi kincses városi sajtótájékoztatójukon.
Az eseménynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem ad otthont. Antal Lóránt, a Miért elnöke elmondta: többek közt a határbiztonság, a számítástechnikai biztonság kérdései is napirendre kerülnek a konferencián, amelyen egyébként a visegrádi négyek – Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia – mellett Szerbia, Szlovénia, Románia, Ukrajna – fiataljai vesznek részt.
A rendezvény tulajdonképpen az Európai Néppárt hivatalos ifjúsági szervezetének, a YEPP-nek a regionális területi rendezvénye. Mintegy 100 fiatalt várnak a nyolc ország 18 ifjúsági szervezetének képviseletében. Az ifjúsági szervezet vezetője kifejtette: Romániának már a kezdetekkor csatlakoznia kellett volna a Visegrádi négyekhez, ám ezt az 1990-es bányászjárás és a fekete március következményeként Ion Iliescu akkori államfő elmulasztotta, ezt szeretnék részben jóvátenni. Hangsúlyozta: a konferencia legfontosabb célja a kapcsolatteremtés.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere úgy nyilatkozott: a legjobb helyen és pillanatban tartják a konferenciát. „Ha nem sikerül a reményt, a hitet, az itthon maradás perspektíváját megteremteni a fiatalok számára, mindannyian veszíthetünk” – mondta.
A rendezvényre számos neves politikust meghívtak, többek között Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára és Emil Boc kolozsvári polgármester tart előadást. Az eseményen részt vesz Deutsch Tamás EP-képviselő, Jíri Sneider biztonságpolitikai szakértő, Petr Gajduseka cseh kül- és biztonságpolitikai államtitkár is.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
A közép-kelet-európai identitás és együttműködés a központi témája a második V4+ elnevezésű visegrádi nemzetközi ifjúsági konferenciának, amelyet november 19. és 22. között rendez meg a Fidelitas és a Miért Kolozsváron – jelentették be a szervező ifjúsági szervezetek képviselői hétvégi kincses városi sajtótájékoztatójukon.
Az eseménynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem ad otthont. Antal Lóránt, a Miért elnöke elmondta: többek közt a határbiztonság, a számítástechnikai biztonság kérdései is napirendre kerülnek a konferencián, amelyen egyébként a visegrádi négyek – Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia – mellett Szerbia, Szlovénia, Románia, Ukrajna – fiataljai vesznek részt.
A rendezvény tulajdonképpen az Európai Néppárt hivatalos ifjúsági szervezetének, a YEPP-nek a regionális területi rendezvénye. Mintegy 100 fiatalt várnak a nyolc ország 18 ifjúsági szervezetének képviseletében. Az ifjúsági szervezet vezetője kifejtette: Romániának már a kezdetekkor csatlakoznia kellett volna a Visegrádi négyekhez, ám ezt az 1990-es bányászjárás és a fekete március következményeként Ion Iliescu akkori államfő elmulasztotta, ezt szeretnék részben jóvátenni. Hangsúlyozta: a konferencia legfontosabb célja a kapcsolatteremtés.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere úgy nyilatkozott: a legjobb helyen és pillanatban tartják a konferenciát. „Ha nem sikerül a reményt, a hitet, az itthon maradás perspektíváját megteremteni a fiatalok számára, mindannyian veszíthetünk” – mondta.
A rendezvényre számos neves politikust meghívtak, többek között Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára és Emil Boc kolozsvári polgármester tart előadást. Az eseményen részt vesz Deutsch Tamás EP-képviselő, Jíri Sneider biztonságpolitikai szakértő, Petr Gajduseka cseh kül- és biztonságpolitikai államtitkár is.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 17.
Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész Székelyföld ostroma című legújabb könyve a szerző hirtelen elhunyta utáni napokban került ki a nyomdából. Része annak a sorozatnak, amelyet 2010-ben indított a történész, publicista, ez a Székelyföld határán című kötettel kezdődött, majd folytatódott a Székely hazát akarunk (2011), Múltunk kötelez (2012), Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk (2013), Prés alatt a magyarság – Nemzeti elnyomás Romániában (2013) című kötetekkel, tavaly a Gábor Áron-évben a Gábor Áron életútja című könyve jelent meg.
Jelen kötet első részét tematikájában a Prés alatt a magyarság folytatásának tekinthetjük. A történelmi-publicisztikai írásokban olyan időszak elevenedik meg, amelyben a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A nemzeti türelmetlenség a már megszerzett minimális nemzetiségi jogokkal való élést is korlátozza. A szerző felleltározza a „törvényes törvénytelenségek” sorát. Törvényes, mert a hatalmi intézmények a nemzetiségi jogok korlátozásakor a román állam törvényeire hivatkoznak, és emellett – akárcsak a kommunista diktatúra idején – különböző kreált ürügyekkel büntetnek. Így például a székely zászlót reklámzászlónak minősítik. A középületeken egy-egy magyar szó is pereskedések, fenyegetések sorát vonhatja maga után. Például Gidófalván a polgármesteri hivatal 1904-ben épült székhelyén a Községháza felirat többévi per tárgyaként szolgált, és súlyos pénzbüntetések fenyegetéseként letakarva várja a demokratikus törvényalkotás megvalósulását. A dr. Benedek Géza világhírű magyar orvosról elnevezett kórház nevét is megváltoztatnák, mindegy, hogy kiről, csak román legyen. A háromszéki református székelyektől egyszerűen elveszik a Református Székely Mikó Kollégiumot... A szerző a nyílt diszkrimináció alkalmazásáról is ír. Hatalmas pénzbírsággal fenyegetik a magyarokat, ha tiltakozni, tüntetni akarnak az autonómiáért. Erre példa a 2015. március 10-re Marosvásárhelyre meghirdetett autonómiatüntetés megtiltása. Teszik ezt akkor, amikor a szélsőséges Új Jobboldal hívei magyarellenes jelszavakat harsogva masíroznak a székely városokban, és évek óta erős rendőri védelem mellett büntetlenül gyalázzák az őshonos székelységet, fasiszta ideológiára jellemző szlogeneket kiabálnak. A magyarok hiába fordulnak jogorvoslatért az ügyészséghez, mert ott úgy döntenek, hogy a kelta keresztes zöldingesek felvonulásai nem törvénysértőek. Ez is mutatja – állítja a szerző –, hogy az államhatalom intézményei egyetértenek a magyarok megfélemlítésével, megalázásával. A könyvből világossá válik, hogy Romániában a magyarellenesség nem partizánakció, nem szélsőséges hőbörgők, nem a román sajtó nacionalista vonulatának szereplése, hanem egy jól megtervezett nacionalista hatalmi „vasgyámságáról”, nemzetiségi elnyomásról van szó. Az úgynevezett igazságszolgáltatás diszkriminatív döntéseit, a prefektusok ténykedéseit minden bizonnyal felülről irányítják – írja a szerző. Az államvezetés legmagasabb szintjén pedig akadnak olyan miniszterek, akik tevőlegesen, magyarellenes kijelentésekkel is bátorítják a szélsőségeseket. Figyelemre méltó a Román Hírszerző Szolgálat 2014. évi jelentése, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az országban „etnikai alapú” veszélyforrás alakult ki. A megerősödő autonomista mozgalom oka szerintük Bukarest magyarellenes politikája.
Kádár Gyula rávilágít, hogy a történelmi és nemzetiségi jogra alapozott autonómiaharc jogos. Éberen kell figyelni az államhatalom intézményeire és a szélsőségesek mesterkedéseire, mert a diktatúrában jól ismert húzd meg-ereszd meg taktikát alkalmazva ügyködnek, csak a kedvező pillanatra várnak. Nagy tervükről, Székelyföld egy román többségű régióba való betagolásáról nem mondtak le. A szerző rámutat arra is, hogy a partiumi magyarságot is megilleti a kollektív jog, a szórványban élő magyarságot a kulturális autonómia.
A kötet második része olvasmányosan megírt szakdolgozat: Andrei Şaguna püspök életét és tevékenységét mutatja be. Kádár objektíven felsorolja a püspök érdemeit is, de tudja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista. Láthatjuk, hogy egy tehetséges fiatalember hogyan válik gátlástalan politikussá, ha karrierjét építeni akarja. Megismerhetjük a főpap 1848–1849-es szerepét, mellyel máig ható kárt okozott. 1849 januárjában a püspök egy küldöttség élén Bukarestbe ment, hogy a megszálló cári hadsereget behívja a magyar szabadságharc leverésére. Érvként az erdélyi magyarokat a románok tömeges lemészárlásával rágalmazta meg. Ebben gyökerezik ma is a Kolozsváron felállított uszító, gyűlöletkeltést tápláló tábla, melyet a szélsőséges Gheorghe Funar polgármestersége idején állítottak.
Az ellentmondásos személyiségű Şaguna életrajzát azért kell ismerni – írja a szerző –, mert a főpapban Erdély egyik legnagyobb személyiségét tisztelő román politikusok hatására utcákat, tereket neveznek el róla, szobrokat állítanak. Kádár Gyula ismerteti azoknak a demokratikusan gondolkodó román értelmiségieknek a véleményét, akik az erdélyi románok és magyarok békés együttélésének hívei.
Kádár Gyula könyve nemcsak a magyarság jogaiért folyó küzdelem tükre, hanem olyan ismeretek közvetítője, melyekre e küzdelemhez szükség van.
Kádár Gyula Székelyföld ostroma című könyvét a Székely Akadémia rendezvénysorozat részeként szerdán 18 órától mutatjuk be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A könyv – mint a sorozat többi kötete is – megvásárolható lesz a helyszínen, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kádár Gyula illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész Székelyföld ostroma című legújabb könyve a szerző hirtelen elhunyta utáni napokban került ki a nyomdából. Része annak a sorozatnak, amelyet 2010-ben indított a történész, publicista, ez a Székelyföld határán című kötettel kezdődött, majd folytatódott a Székely hazát akarunk (2011), Múltunk kötelez (2012), Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk (2013), Prés alatt a magyarság – Nemzeti elnyomás Romániában (2013) című kötetekkel, tavaly a Gábor Áron-évben a Gábor Áron életútja című könyve jelent meg.
Jelen kötet első részét tematikájában a Prés alatt a magyarság folytatásának tekinthetjük. A történelmi-publicisztikai írásokban olyan időszak elevenedik meg, amelyben a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A nemzeti türelmetlenség a már megszerzett minimális nemzetiségi jogokkal való élést is korlátozza. A szerző felleltározza a „törvényes törvénytelenségek” sorát. Törvényes, mert a hatalmi intézmények a nemzetiségi jogok korlátozásakor a román állam törvényeire hivatkoznak, és emellett – akárcsak a kommunista diktatúra idején – különböző kreált ürügyekkel büntetnek. Így például a székely zászlót reklámzászlónak minősítik. A középületeken egy-egy magyar szó is pereskedések, fenyegetések sorát vonhatja maga után. Például Gidófalván a polgármesteri hivatal 1904-ben épült székhelyén a Községháza felirat többévi per tárgyaként szolgált, és súlyos pénzbüntetések fenyegetéseként letakarva várja a demokratikus törvényalkotás megvalósulását. A dr. Benedek Géza világhírű magyar orvosról elnevezett kórház nevét is megváltoztatnák, mindegy, hogy kiről, csak román legyen. A háromszéki református székelyektől egyszerűen elveszik a Református Székely Mikó Kollégiumot... A szerző a nyílt diszkrimináció alkalmazásáról is ír. Hatalmas pénzbírsággal fenyegetik a magyarokat, ha tiltakozni, tüntetni akarnak az autonómiáért. Erre példa a 2015. március 10-re Marosvásárhelyre meghirdetett autonómiatüntetés megtiltása. Teszik ezt akkor, amikor a szélsőséges Új Jobboldal hívei magyarellenes jelszavakat harsogva masíroznak a székely városokban, és évek óta erős rendőri védelem mellett büntetlenül gyalázzák az őshonos székelységet, fasiszta ideológiára jellemző szlogeneket kiabálnak. A magyarok hiába fordulnak jogorvoslatért az ügyészséghez, mert ott úgy döntenek, hogy a kelta keresztes zöldingesek felvonulásai nem törvénysértőek. Ez is mutatja – állítja a szerző –, hogy az államhatalom intézményei egyetértenek a magyarok megfélemlítésével, megalázásával. A könyvből világossá válik, hogy Romániában a magyarellenesség nem partizánakció, nem szélsőséges hőbörgők, nem a román sajtó nacionalista vonulatának szereplése, hanem egy jól megtervezett nacionalista hatalmi „vasgyámságáról”, nemzetiségi elnyomásról van szó. Az úgynevezett igazságszolgáltatás diszkriminatív döntéseit, a prefektusok ténykedéseit minden bizonnyal felülről irányítják – írja a szerző. Az államvezetés legmagasabb szintjén pedig akadnak olyan miniszterek, akik tevőlegesen, magyarellenes kijelentésekkel is bátorítják a szélsőségeseket. Figyelemre méltó a Román Hírszerző Szolgálat 2014. évi jelentése, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az országban „etnikai alapú” veszélyforrás alakult ki. A megerősödő autonomista mozgalom oka szerintük Bukarest magyarellenes politikája.
Kádár Gyula rávilágít, hogy a történelmi és nemzetiségi jogra alapozott autonómiaharc jogos. Éberen kell figyelni az államhatalom intézményeire és a szélsőségesek mesterkedéseire, mert a diktatúrában jól ismert húzd meg-ereszd meg taktikát alkalmazva ügyködnek, csak a kedvező pillanatra várnak. Nagy tervükről, Székelyföld egy román többségű régióba való betagolásáról nem mondtak le. A szerző rámutat arra is, hogy a partiumi magyarságot is megilleti a kollektív jog, a szórványban élő magyarságot a kulturális autonómia.
A kötet második része olvasmányosan megírt szakdolgozat: Andrei Şaguna püspök életét és tevékenységét mutatja be. Kádár objektíven felsorolja a püspök érdemeit is, de tudja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista. Láthatjuk, hogy egy tehetséges fiatalember hogyan válik gátlástalan politikussá, ha karrierjét építeni akarja. Megismerhetjük a főpap 1848–1849-es szerepét, mellyel máig ható kárt okozott. 1849 januárjában a püspök egy küldöttség élén Bukarestbe ment, hogy a megszálló cári hadsereget behívja a magyar szabadságharc leverésére. Érvként az erdélyi magyarokat a románok tömeges lemészárlásával rágalmazta meg. Ebben gyökerezik ma is a Kolozsváron felállított uszító, gyűlöletkeltést tápláló tábla, melyet a szélsőséges Gheorghe Funar polgármestersége idején állítottak.
Az ellentmondásos személyiségű Şaguna életrajzát azért kell ismerni – írja a szerző –, mert a főpapban Erdély egyik legnagyobb személyiségét tisztelő román politikusok hatására utcákat, tereket neveznek el róla, szobrokat állítanak. Kádár Gyula ismerteti azoknak a demokratikusan gondolkodó román értelmiségieknek a véleményét, akik az erdélyi románok és magyarok békés együttélésének hívei.
Kádár Gyula könyve nemcsak a magyarság jogaiért folyó küzdelem tükre, hanem olyan ismeretek közvetítője, melyekre e küzdelemhez szükség van.
Kádár Gyula Székelyföld ostroma című könyvét a Székely Akadémia rendezvénysorozat részeként szerdán 18 órától mutatjuk be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A könyv – mint a sorozat többi kötete is – megvásárolható lesz a helyszínen, kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 17.
Főszerkesztők a nyomtatott és internetes folyóiratlétről
Van-e jövőjük az irodalmi lapoknak, lehetnek-e egy lapszerkesztőnek víziói, a nyomtatott vagy a virtuális térben elérhető folyóirat életképesebb-e, milyen mértékben lehet egy lap több önmagánál, milyen szerepük van az olvasók megszólításában a lapszámbemutatóknak és más rendezvényeknek, a tematikus számoknak, illetve a különféle díjaknak? – ezeket a kérdéseket járták körbe péntek este a Nemzeti Színház Kistermében a Főszerkesztők kerek- asztalának meghívottai.
A könyvvásár kiemelt rendezvényének házigazdája, Kovács András Ferenc Látó-főszerkesztő Tasnádi-Sáhy Péterrel, a Várad című kulturális folyóirat irodalmi rovatának új szerkesztőjével,Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével, Balázs Imre Józseffel, a kolozsvári Korunk "nyugdíjas" főszerkesztőjével, jelenlegi főszerkesztő- helyettesével, Bege Magdolnával, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettesével, illetve Karácsonyi Zsolttal, a kolozsvári Helikon főszerkesztőjével beszélgetett. A meghívottak egyetértettek abban, hogy az irodalmi lapoknak az elkövetkezőkben is lesz létjogosultságuk, a kivitelezést illetően azonban felmerültek nézetkülönbségek.
– Az elmúlt kétszáz évben mindig volt irodalmi lap Kolozsváron. Úgy gondolom, ahogy a könyvnek, úgy a folyóiratnak is van jövője, de szembe kell nézni azzal, hogy konkurenciája is van – mondta Karácsonyi Zsolt az internetes tartalmakra utalva. – Éppen ezért a nyomtatott lap szerkesztői megpróbálnak műhelyszerű tevékenységeket is szervezni – tette hozzá, majd arra is kitért, hogy a Helikonnak az elmúlt 25 évben mindig volt olyan rovata, amely a fiatal generációnak szólt.
Bege Magdolna egy fordított forgatókönyvet vázolt fel, az Irodalmi Jelen ugyanis 2008-tól internetes formátumban jelenik meg, de 2011-től újra nyomtatott változata is van, amelybe az online-ból válogatott anyagok kerülnek.
– Az online a jövő. Bár jobb kézbe venni egy lapot, mint egy üvegablakon át nézni, a fiatalok mégis ez utóbbit preferálják. Így több lehetőség adódik a nyitásra, az interaktivitás megteremtésére, a visszajelzések lemérésére – sorolta Bege Magdolna.
Túl a formán
Balázs Imre József arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar irodalom hagyományosan egy folyóiratkultúra.
– A jövőről gondolkozni a funkcióról és nem a formátumról való gondolkozást jelenti. Az irodalmi lap egyik funkciója az, hogy egy értékrend alapján kiválaszt dolgokat az irodalomból. A másik pedig az, hogy általa a szerző állandóan jelen van az olvasók előtt. Azért van az irodalmi lapoknak jövőjük, mert ezeknek a funkcióknak is van jövőjük – vélte a Korunk korábbi főszerkesztője.
Lövétei Lázár László egy irodalomtörténeti példával mérte össze a magyar és a nyugati alkotók régi-új helyzetét: míg Vörösmarty a Zalán futásához nyolcvan előfizetőt talált, Byron művére tízezren voltak vevők. Az 1600-as példányszámú Székelyföld főszerkesztője a "nyomtatott versus internetes" vitában a hétköznapok János bácsija számára elérhetőbb, kézbe fogható formátum mellett érvelt. Ezzel szemben Bege Magdolna azt vetette fel, hogy a János bácsik egyre kevesebben lesznek, a fiatalokat pedig nehéz rávenni arra, hogy nyomtatott sajtóterméket vegyenek a kezükbe. A későbbiekben azonban az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese is elismerte, hogy az elektronikus lapnak hátrányai is vannak, a tartalmak ugyanis el is tűnhetnek, bizonyos számítógépes programok változásakor pedig ellenőrizhetetlen, élvezhetetlen formába kerülhetnek. Karácsonyi Zsolt a Lövétei Lázár László táborához csatlakozva arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikában egyre több, internetes formátumra váltott rangos lap tért vissza a nyomtatott változathoz.
– Az elmúlt négy-öt évben olyan dolgokat hoztunk vissza a lapba, amelyek korábban hagyománynak számítottak – tette hozzá a kéthetente megjelenő Helikon főszerkesztője, aki szerint az internetes változat elsősorban reklámfelület, a nyomtatott termék népszerűsítője.
Nem a példányszám, a szolgálat számít
A Várad irodalmi rovatának szerkesztője az olvasók megnyerésének kérdésében szintén a Székelyfölddel vállalt rokonságot, elmondta, hogy akárcsak a Lövéteiék lapja, a Várad is már a "kulturális folyóirat" megnevezést tartalmazó borítóval támpontot ad. A példányszám Tasnádi-Sáhy Péter szerint nem biztos, hogy mérvadó, sokkal fontosabb az, hogy egy lap mennyire szolgál egy közösséget.
Kovács András Ferenc mozgékony, erős, színes lapnak nevezte a Váradot, majd arról kérdezte az új rovatszerkesztőt, hogy Ady szellemisége mennyire határozza meg a város irodalmi életét, illetve a folyóirat mennyire él a hagyományokkal.
– Olyan ez, mint amikor az ember egy gyönyörű, antik karosszéket örököl. Ha csak csodálni és kerülgetni lehet, nem jó örökség. Ha bele lehet ülni egy pohár borral, akkor jó – mondta Tasnádi- Sáhy Péter, majd a Várad szerkesztőségének rendezvényeiről, a havonta egyszer megtartott Törzsasztal-sorozatról és a hétéves Könyvmaratonról szólt.
– Ha összművészeti hozzáállással bemegyünk a közösségbe, azt az emberek nagyon kedvelik – jegyezte meg a szerkesztő.
A Helikonnál nehezen indult a rendezvényszervezés, Kolozsváron ugyanis annyi az esemény, hogy időbe telt, amíg egy elfogadható, húsz fő feletti közönséget meg tudtak nyerni – tudtuk meg Karácsonyi Zsolttól.
– A kapcsolattartás egyébként a szerzőkkel való kapcsolatról is szól – tette hozzá a Helikon főszerkesztője, aki szerint az olvasónak nemcsak az íróra, hanem az írót pallérozó vagy éppenséggel túlélő szerkesztőre is szüksége van. A továbbiakban az átlagéletkorában 45 év alatti szerkesztőségi csapatról, illetve arról beszélt, hogy a Helikont olyan rovatokkal tudták fiatalon tartani, mint például a lazább hangvételű interjúk. Karácsonyi Zsolt azt is elmondta, hogy a lap fiatal szerzőit mindig arra biztatja, hogy más folyóiratokban is jelentessék meg műveiket.
A város életében való folyamatos jelenlét a Korunknál is egyre fontosabb – mondta Balázs Imre József, aki szerint a nehéz időszakot megélt kolozsvári lapnál a nyomtatott formátumot kell erősíteni.
Bege Magdolna az Irodalmi Jelen sajátosságai között említette, hogy az aradi székhelyű szerkesztőség öt tagja különböző városokban, Budapesten, Enyingen, Kolozsváron, Szegeden él, de nagyon szoros a kapcsolat a munkatársak között. E-mailen értekeznek, és hetente tartanak Skype-on szerkesztőségi ülést. Ami a rendezvényeiket illeti, lapszámbemutatókat főleg Budapesten, ritkábban a Székelyföldön tartanak, a kolozsvári Bulgakovban írói műhelyt működtetnek, Aradon pedig könyvbemutatókat szerveznek.
Tematikus lapszám: kockázat vagy lehetőség?
Az est egyik érdekes kérdése az irodalmi lapok tematizálására irányult. Lövétei Lázár László felvetette, hogy megvan a veszélye annak, hogy bizonyos témák nem érdeklik az olvasót. Balázs Imre József ezzel szemben a tematikus szerkesztésben rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet.
– Így minden lapszámmal új olvasókhoz juthatunk el. Más kérdés, akárcsak a szerelemben, hogy utána meg tudjuk-e tartani őket. A tematikus lapszámba a szerzők felkérésre írnak, ez ebből a szempontból is jó kapcsolattartási forma – vélte a Korunk főszerkesztő-helyettese. Kovács András Ferenc szerint egy szépirodalmi lap nem bír meg két-három tematikus lapszámnál többet egy évben, de bizonyos súlypontra mindenképpen szükség van.
A beszélgetés utolsó negyedórájában az a kérdés is felmerült, hogy az egyetemi központokban működő lapok miért nem tudják a rendezvényeikre becsalogatni az egyetemistákat, majd az irodalmi lapok által évente kiosztott díjakról esett szó.
– Sok mindenről beszélhettünk volna még, például a szerkesztők mindennapjairól – jegyezte meg az eszmecsere végén az est házigazdája, majd azt is hozzátette, hogy az állandó mozgásban levő lapoknak többször is átalakul a holdudvaruk. Az előre látható és láthatatlan változások majd az elkövetkező évek irodalmi együttléteinek témájául szolgálnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Van-e jövőjük az irodalmi lapoknak, lehetnek-e egy lapszerkesztőnek víziói, a nyomtatott vagy a virtuális térben elérhető folyóirat életképesebb-e, milyen mértékben lehet egy lap több önmagánál, milyen szerepük van az olvasók megszólításában a lapszámbemutatóknak és más rendezvényeknek, a tematikus számoknak, illetve a különféle díjaknak? – ezeket a kérdéseket járták körbe péntek este a Nemzeti Színház Kistermében a Főszerkesztők kerek- asztalának meghívottai.
A könyvvásár kiemelt rendezvényének házigazdája, Kovács András Ferenc Látó-főszerkesztő Tasnádi-Sáhy Péterrel, a Várad című kulturális folyóirat irodalmi rovatának új szerkesztőjével,Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével, Balázs Imre Józseffel, a kolozsvári Korunk "nyugdíjas" főszerkesztőjével, jelenlegi főszerkesztő- helyettesével, Bege Magdolnával, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettesével, illetve Karácsonyi Zsolttal, a kolozsvári Helikon főszerkesztőjével beszélgetett. A meghívottak egyetértettek abban, hogy az irodalmi lapoknak az elkövetkezőkben is lesz létjogosultságuk, a kivitelezést illetően azonban felmerültek nézetkülönbségek.
– Az elmúlt kétszáz évben mindig volt irodalmi lap Kolozsváron. Úgy gondolom, ahogy a könyvnek, úgy a folyóiratnak is van jövője, de szembe kell nézni azzal, hogy konkurenciája is van – mondta Karácsonyi Zsolt az internetes tartalmakra utalva. – Éppen ezért a nyomtatott lap szerkesztői megpróbálnak műhelyszerű tevékenységeket is szervezni – tette hozzá, majd arra is kitért, hogy a Helikonnak az elmúlt 25 évben mindig volt olyan rovata, amely a fiatal generációnak szólt.
Bege Magdolna egy fordított forgatókönyvet vázolt fel, az Irodalmi Jelen ugyanis 2008-tól internetes formátumban jelenik meg, de 2011-től újra nyomtatott változata is van, amelybe az online-ból válogatott anyagok kerülnek.
– Az online a jövő. Bár jobb kézbe venni egy lapot, mint egy üvegablakon át nézni, a fiatalok mégis ez utóbbit preferálják. Így több lehetőség adódik a nyitásra, az interaktivitás megteremtésére, a visszajelzések lemérésére – sorolta Bege Magdolna.
Túl a formán
Balázs Imre József arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar irodalom hagyományosan egy folyóiratkultúra.
– A jövőről gondolkozni a funkcióról és nem a formátumról való gondolkozást jelenti. Az irodalmi lap egyik funkciója az, hogy egy értékrend alapján kiválaszt dolgokat az irodalomból. A másik pedig az, hogy általa a szerző állandóan jelen van az olvasók előtt. Azért van az irodalmi lapoknak jövőjük, mert ezeknek a funkcióknak is van jövőjük – vélte a Korunk korábbi főszerkesztője.
Lövétei Lázár László egy irodalomtörténeti példával mérte össze a magyar és a nyugati alkotók régi-új helyzetét: míg Vörösmarty a Zalán futásához nyolcvan előfizetőt talált, Byron művére tízezren voltak vevők. Az 1600-as példányszámú Székelyföld főszerkesztője a "nyomtatott versus internetes" vitában a hétköznapok János bácsija számára elérhetőbb, kézbe fogható formátum mellett érvelt. Ezzel szemben Bege Magdolna azt vetette fel, hogy a János bácsik egyre kevesebben lesznek, a fiatalokat pedig nehéz rávenni arra, hogy nyomtatott sajtóterméket vegyenek a kezükbe. A későbbiekben azonban az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese is elismerte, hogy az elektronikus lapnak hátrányai is vannak, a tartalmak ugyanis el is tűnhetnek, bizonyos számítógépes programok változásakor pedig ellenőrizhetetlen, élvezhetetlen formába kerülhetnek. Karácsonyi Zsolt a Lövétei Lázár László táborához csatlakozva arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikában egyre több, internetes formátumra váltott rangos lap tért vissza a nyomtatott változathoz.
– Az elmúlt négy-öt évben olyan dolgokat hoztunk vissza a lapba, amelyek korábban hagyománynak számítottak – tette hozzá a kéthetente megjelenő Helikon főszerkesztője, aki szerint az internetes változat elsősorban reklámfelület, a nyomtatott termék népszerűsítője.
Nem a példányszám, a szolgálat számít
A Várad irodalmi rovatának szerkesztője az olvasók megnyerésének kérdésében szintén a Székelyfölddel vállalt rokonságot, elmondta, hogy akárcsak a Lövéteiék lapja, a Várad is már a "kulturális folyóirat" megnevezést tartalmazó borítóval támpontot ad. A példányszám Tasnádi-Sáhy Péter szerint nem biztos, hogy mérvadó, sokkal fontosabb az, hogy egy lap mennyire szolgál egy közösséget.
Kovács András Ferenc mozgékony, erős, színes lapnak nevezte a Váradot, majd arról kérdezte az új rovatszerkesztőt, hogy Ady szellemisége mennyire határozza meg a város irodalmi életét, illetve a folyóirat mennyire él a hagyományokkal.
– Olyan ez, mint amikor az ember egy gyönyörű, antik karosszéket örököl. Ha csak csodálni és kerülgetni lehet, nem jó örökség. Ha bele lehet ülni egy pohár borral, akkor jó – mondta Tasnádi- Sáhy Péter, majd a Várad szerkesztőségének rendezvényeiről, a havonta egyszer megtartott Törzsasztal-sorozatról és a hétéves Könyvmaratonról szólt.
– Ha összművészeti hozzáállással bemegyünk a közösségbe, azt az emberek nagyon kedvelik – jegyezte meg a szerkesztő.
A Helikonnál nehezen indult a rendezvényszervezés, Kolozsváron ugyanis annyi az esemény, hogy időbe telt, amíg egy elfogadható, húsz fő feletti közönséget meg tudtak nyerni – tudtuk meg Karácsonyi Zsolttól.
– A kapcsolattartás egyébként a szerzőkkel való kapcsolatról is szól – tette hozzá a Helikon főszerkesztője, aki szerint az olvasónak nemcsak az íróra, hanem az írót pallérozó vagy éppenséggel túlélő szerkesztőre is szüksége van. A továbbiakban az átlagéletkorában 45 év alatti szerkesztőségi csapatról, illetve arról beszélt, hogy a Helikont olyan rovatokkal tudták fiatalon tartani, mint például a lazább hangvételű interjúk. Karácsonyi Zsolt azt is elmondta, hogy a lap fiatal szerzőit mindig arra biztatja, hogy más folyóiratokban is jelentessék meg műveiket.
A város életében való folyamatos jelenlét a Korunknál is egyre fontosabb – mondta Balázs Imre József, aki szerint a nehéz időszakot megélt kolozsvári lapnál a nyomtatott formátumot kell erősíteni.
Bege Magdolna az Irodalmi Jelen sajátosságai között említette, hogy az aradi székhelyű szerkesztőség öt tagja különböző városokban, Budapesten, Enyingen, Kolozsváron, Szegeden él, de nagyon szoros a kapcsolat a munkatársak között. E-mailen értekeznek, és hetente tartanak Skype-on szerkesztőségi ülést. Ami a rendezvényeiket illeti, lapszámbemutatókat főleg Budapesten, ritkábban a Székelyföldön tartanak, a kolozsvári Bulgakovban írói műhelyt működtetnek, Aradon pedig könyvbemutatókat szerveznek.
Tematikus lapszám: kockázat vagy lehetőség?
Az est egyik érdekes kérdése az irodalmi lapok tematizálására irányult. Lövétei Lázár László felvetette, hogy megvan a veszélye annak, hogy bizonyos témák nem érdeklik az olvasót. Balázs Imre József ezzel szemben a tematikus szerkesztésben rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet.
– Így minden lapszámmal új olvasókhoz juthatunk el. Más kérdés, akárcsak a szerelemben, hogy utána meg tudjuk-e tartani őket. A tematikus lapszámba a szerzők felkérésre írnak, ez ebből a szempontból is jó kapcsolattartási forma – vélte a Korunk főszerkesztő-helyettese. Kovács András Ferenc szerint egy szépirodalmi lap nem bír meg két-három tematikus lapszámnál többet egy évben, de bizonyos súlypontra mindenképpen szükség van.
A beszélgetés utolsó negyedórájában az a kérdés is felmerült, hogy az egyetemi központokban működő lapok miért nem tudják a rendezvényeikre becsalogatni az egyetemistákat, majd az irodalmi lapok által évente kiosztott díjakról esett szó.
– Sok mindenről beszélhettünk volna még, például a szerkesztők mindennapjairól – jegyezte meg az eszmecsere végén az est házigazdája, majd azt is hozzátette, hogy az állandó mozgásban levő lapoknak többször is átalakul a holdudvaruk. Az előre látható és láthatatlan változások majd az elkövetkező évek irodalmi együttléteinek témájául szolgálnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 17.
Tizenkét év a romániai magyar tudományosságban: eredmények és hiányosságok
Az elmúlt 12 év romániai magyar tudományos munkásságát összefoglaló könyvet mutatták be csütörtök este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán. A Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között című, háromkötetes munka a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) keretében működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) koordinálásával készült el, Péntek János, Salat Levente és Szikszai Mária szerkesztésében. A három kötet 24 szakterületi összefoglalót tartalmaz, és 1729 romániai magyar kutatót említ név szerint, akik 16 állami és hat magánegyetem keretében végeznek kutatói munkát.
A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságainak alapvető szerepe az, hogy az adott terület kutatásait összefogják, és azokat ösztönözzék – fejtette ki Péntek János nyelvész, a KAB előző elnöke. Emlékeztetett: korábban 1981-ben és 2002-ben jelent meg a romániai magyar tudományosság eredményeit összefoglaló hasonló könyv. Megállapítása szerint, az elmúlt évtizedben nemzedékváltás történt, a fiatal kutatók pedig új kényszerekkel szembesülnek a tudományos pályán: immár nagyobb jelentősége van például annak, hogy hol, milyen nyelven jelenik meg egy publikáció, mint a kutatás belső indíttatása.
A nyelvészprofesszor elmondta: a kötetek fontos tudományos eredményeket ismertetnek, és egyfajta „kompetenciatárnak” is tekinthetők. Mindamellett, illúzió a teljesség megvalósulását feltételezni, a szintézisnek objektív és szubjektív okokból adódó hiányosságai egyaránt vannak – tette hozzá.
Szabadság (Kolozsvár)
Az elmúlt 12 év romániai magyar tudományos munkásságát összefoglaló könyvet mutatták be csütörtök este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán. A Magyar tudományosság Romániában 2002–2013 között című, háromkötetes munka a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) keretében működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) koordinálásával készült el, Péntek János, Salat Levente és Szikszai Mária szerkesztésében. A három kötet 24 szakterületi összefoglalót tartalmaz, és 1729 romániai magyar kutatót említ név szerint, akik 16 állami és hat magánegyetem keretében végeznek kutatói munkát.
A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságainak alapvető szerepe az, hogy az adott terület kutatásait összefogják, és azokat ösztönözzék – fejtette ki Péntek János nyelvész, a KAB előző elnöke. Emlékeztetett: korábban 1981-ben és 2002-ben jelent meg a romániai magyar tudományosság eredményeit összefoglaló hasonló könyv. Megállapítása szerint, az elmúlt évtizedben nemzedékváltás történt, a fiatal kutatók pedig új kényszerekkel szembesülnek a tudományos pályán: immár nagyobb jelentősége van például annak, hogy hol, milyen nyelven jelenik meg egy publikáció, mint a kutatás belső indíttatása.
A nyelvészprofesszor elmondta: a kötetek fontos tudományos eredményeket ismertetnek, és egyfajta „kompetenciatárnak” is tekinthetők. Mindamellett, illúzió a teljesség megvalósulását feltételezni, a szintézisnek objektív és szubjektív okokból adódó hiányosságai egyaránt vannak – tette hozzá.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. november 17.
Tehetséggondozó program Kolozsvár vonzáskörében
A Kolozsvár vonzáskörében élő magyar fiataloknak szánt tehetséggondozó program elindításáról számoltak be a program szervezői hétfőn Kolozsváron.
A K plusz című program célja a Kolozsvár vonzáskörzetében élő tehetséges fiatalok felkutatása és támogatása abban, hogy elindíthassák gazdasági és társadalmi vállalkozásaikat. A kolozsvári Pont csoport és a Magyar Ifjúsági Központ (MIK) által szervezett program 2016 júniusáig tart. Szervezői 45 millió forint pályázati támogatást nyertek az Emberi Erőforrások Minisztériumától a Nemzeti Tehetségprogram révén.
A program keretében 39 rendezvényt szerveznek, amelyekkel a 14 és 29 év közötti korosztályt kívánják megszólítani és segíteni tehetségük kibontakoztatásában, hasznosításában.
Farkas András, a Pont csoport alapítója elmondta, a program összekapcsolja a már működő tehetséggondozó rendezvényeket – amilyen például az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) – olyan rendezvényekkel, amelyek a kreativitásuk, tudásuk piacképessé tételében, értékesítésében segíti a fiatalokat.
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvár vonzáskörében élő magyar fiataloknak szánt tehetséggondozó program elindításáról számoltak be a program szervezői hétfőn Kolozsváron.
A K plusz című program célja a Kolozsvár vonzáskörzetében élő tehetséges fiatalok felkutatása és támogatása abban, hogy elindíthassák gazdasági és társadalmi vállalkozásaikat. A kolozsvári Pont csoport és a Magyar Ifjúsági Központ (MIK) által szervezett program 2016 júniusáig tart. Szervezői 45 millió forint pályázati támogatást nyertek az Emberi Erőforrások Minisztériumától a Nemzeti Tehetségprogram révén.
A program keretében 39 rendezvényt szerveznek, amelyekkel a 14 és 29 év közötti korosztályt kívánják megszólítani és segíteni tehetségük kibontakoztatásában, hasznosításában.
Farkas András, a Pont csoport alapítója elmondta, a program összekapcsolja a már működő tehetséggondozó rendezvényeket – amilyen például az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) – olyan rendezvényekkel, amelyek a kreativitásuk, tudásuk piacképessé tételében, értékesítésében segíti a fiatalokat.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. november 17.
Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Lénárd Dénes: Kolozsvár alig látszott a füsttől és a portól
Lénárd Dénes Szamosfalván született 1938-ban. Apró gyerekként élte meg a bécsi döntést, emlékeket főleg a világháború éveiről őriz. Vele beszélgetett a II. bécsi döntés évfordulója kapcsán Szegedi Csaba. Az Agnus rádió interjúsorozata utolsó részének szerkesztett változatát olvashatják. Ma délután 5 órától a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus rendezvénytermében tartják az interjúsorozat zárórendezvényét, ahol felszólal Mile Lajos főkonzul, majd Murádin János Kristóf történész a II. bécsi döntés történelmi hátteréről tart előadást.
Nagyon szép idők lehettek
– A bécsi döntésre nem emlékszem, mert akkor még kicsi gyerek voltam, de a közvetlenül utána jövő években kezdtem aztán odafigyelni egyes dolgokra. Itt Szamosfalván éltük át a bécsi döntést is, ahol visszamenőleg 200-250 évre elődeim éltek. Arra konkréten nem emlékszem, de azt tudom, hogy édesapámat valamikor nagyon korholta édesanyám, hogy egy bizonyos szeptemberi napon, ősszel, mikor annyi munka volt, és ő szabadnapot kapott a vasúttól, elment, hogy a magyar hadsereget fogadja. Elment reggel, és csak késő éjszaka vagy talán korán reggel felé érkezett haza. Édesanyám későbben is mondta, milyen disznóságot csinált, hogy olyan dologidőben ilyesmivel töltötte el a szabadnapját.
Utána édesapám elmondása szerint nagyon szép idők lehettek. De ez is csak egy ideig tartott. Amire már én is emlékszem, az 1943-ban vagy talán ’44-ben történt. Nagyon ünnepélyes volt itt a hangulat. Például annak idején, hát olyan 5 éves lehettem, mikor édesanyámmal elmentünk édesapám munkahelyére. Ebédet vittünk édesapámnak az állomásra, mert édesapám a kolozsvári állomáson volt vonatvezető, és a szamosfalvi állomásra érkezett egy déli órában. Vártuk a vonatot, amely Dés felől érkezett. Kellett egy kicsit várjunk, édesanyámmal leültünk egy hosszú padra. Édesanyám az ebédet hozta egy szatyorral és egy füles fazékkal. Megérkezett a vonat, és láttam azt a nagy mozdonyt. Nekem gyerekként inamba szállt a bátorságom, amikor láttam, hogy nagy pöfékeléssel, zakatolással érkezett. Valósággal megijedtem. De amikor megláttam édesapámat a poggyászkocsiba, a mozdony után levő vagonba, egyből bátorság és büszkeség öntött el, hogy édesapám ezen a nagy vonaton dolgozik. Addig nemigen láttam akkora vonatot. Akkor édesapám nemcsak az eledelt vette fel, hanem bennünket is felvett egy pár perc erejéig a vonatra. Számomra ez egy felejthetetlen emlék!
Szabadság (Kolozsvár)
Lénárd Dénes: Kolozsvár alig látszott a füsttől és a portól
Lénárd Dénes Szamosfalván született 1938-ban. Apró gyerekként élte meg a bécsi döntést, emlékeket főleg a világháború éveiről őriz. Vele beszélgetett a II. bécsi döntés évfordulója kapcsán Szegedi Csaba. Az Agnus rádió interjúsorozata utolsó részének szerkesztett változatát olvashatják. Ma délután 5 órától a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus rendezvénytermében tartják az interjúsorozat zárórendezvényét, ahol felszólal Mile Lajos főkonzul, majd Murádin János Kristóf történész a II. bécsi döntés történelmi hátteréről tart előadást.
Nagyon szép idők lehettek
– A bécsi döntésre nem emlékszem, mert akkor még kicsi gyerek voltam, de a közvetlenül utána jövő években kezdtem aztán odafigyelni egyes dolgokra. Itt Szamosfalván éltük át a bécsi döntést is, ahol visszamenőleg 200-250 évre elődeim éltek. Arra konkréten nem emlékszem, de azt tudom, hogy édesapámat valamikor nagyon korholta édesanyám, hogy egy bizonyos szeptemberi napon, ősszel, mikor annyi munka volt, és ő szabadnapot kapott a vasúttól, elment, hogy a magyar hadsereget fogadja. Elment reggel, és csak késő éjszaka vagy talán korán reggel felé érkezett haza. Édesanyám későbben is mondta, milyen disznóságot csinált, hogy olyan dologidőben ilyesmivel töltötte el a szabadnapját.
Utána édesapám elmondása szerint nagyon szép idők lehettek. De ez is csak egy ideig tartott. Amire már én is emlékszem, az 1943-ban vagy talán ’44-ben történt. Nagyon ünnepélyes volt itt a hangulat. Például annak idején, hát olyan 5 éves lehettem, mikor édesanyámmal elmentünk édesapám munkahelyére. Ebédet vittünk édesapámnak az állomásra, mert édesapám a kolozsvári állomáson volt vonatvezető, és a szamosfalvi állomásra érkezett egy déli órában. Vártuk a vonatot, amely Dés felől érkezett. Kellett egy kicsit várjunk, édesanyámmal leültünk egy hosszú padra. Édesanyám az ebédet hozta egy szatyorral és egy füles fazékkal. Megérkezett a vonat, és láttam azt a nagy mozdonyt. Nekem gyerekként inamba szállt a bátorságom, amikor láttam, hogy nagy pöfékeléssel, zakatolással érkezett. Valósággal megijedtem. De amikor megláttam édesapámat a poggyászkocsiba, a mozdony után levő vagonba, egyből bátorság és büszkeség öntött el, hogy édesapám ezen a nagy vonaton dolgozik. Addig nemigen láttam akkora vonatot. Akkor édesapám nemcsak az eledelt vette fel, hanem bennünket is felvett egy pár perc erejéig a vonatra. Számomra ez egy felejthetetlen emlék!
Szabadság (Kolozsvár)
2015. november 17.
„Divatjamúlt” civil felháborodás a Farkas utcában?
Felháborodást váltott ki a kolozsvári magyarok körében, hogy pénteken divatbemutató helyszínéül szolgált a Farkas utcai református templom.
Több közéleti személyiség a Facebook közösségi oldalon adott hangot nemtetszésének. A belvárosi református egyházközség elnöksége tisztázó közleményében elnézést kért mindazoktól, akiket megbotránkoztatott a rendezvény, azonban leszögezik: a templomfelújításra elnyert európai uniós pályázattal azt is vállalták, hogy különböző kulturális rendezvényeknek is helyet biztosítanak.
Hangsúlyozták: az egyházközségnek semmilyen anyagi haszna nem származott a rendezvényből, a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Főváros programsorozatot támogatták ily módon. A divatbemutatón Ovidiu Pop és Irina Voinea tervezők őszi-téli kollekcióját mutatta be a ZAIN – Design Expressions.
„Átvert” hívek?
„Ovidiu Pop divattervező »erotikus álma teljesült« azáltal, hogy a Farkas utcai református templomban mutatta be divatkreációit... Úgy érzem, hogy nagyon átvertek!” – kommentálta az esemény hírét a Facebookon Fekete Emőke, a Kolozs megyei közgyűlés korábbi RMDSZ-es alelnöke, aki azt is kijelenti, „bármelyik felekezet templomában kufárkodásnak tartom a divatbemutatót”.
Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke egyenesen szégyenletesnek nevezi az eseményt. „Szégyen! Én szégyellem. Remélem az(ok) is, aki(k) engedélyezték” – írja a politikus. Az egyik kolozsvári hozzászóló a következőképpen értékel: „ami manapság megy a divat terén, az már sajnos több, mint paráznaság. Mindenesetre nem templomunkba való egy divatbemutató.” Mások Reményik Sándor Templom és iskola című versével szólítanak az istenháza védelmére.
Ha valaki bekopog, beengedik
A kolozsvár-belvárosi református egyházközség elnöksége közleményben reagált a felháborodott megjegyzésekre. „Az elnökség mindenekelőtt elnézést kér azoktól, akiket ez az esemény sértett, megbotránkoztatott – meg vagyunk győződve róla, hogy sem a szervezőknek, sem a helyet biztosító elnökségnek nem ez volt a célja. Leszögezzük ugyanakkor, hogy a rendezvény az egyházközség elnökségének jóváhagyásával és az Erdélyi Református Egyházkerület illetékes tanácsosának tudtával jött létre” – áll a kommünikében.
Ennek szerzői arra is felhívják a figyelmet, hogy a nemrég felújított Farkas utcai templom évek óta nemcsak istentiszteletek, gyülekezeti alkalmak színtere, hanem Kolozsvár kulturális életének egyik meghatározó helyszíne, ahova nemzeti, felekezeti hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen látnak. „Augusztus 16-án, amikor a templomot újra megnyitottuk a nagyközönségnek, nyitottságot, befogadást ígértünk” – emlékeztet az elnökség. Az uniós forrásokból korszerűsített istenháza a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt folyamatosan nyitva állt a látogatók előtt, orgonakoncertekkel vonzva a zeneértő közönséget.
Az egyházközség elnöksége fenntartja, hogy a templom továbbra is az imádság és Isten háza, a gyülekezet otthona, de mint fogalmaznak, kötelességüknek tartják, hogy ezt a közkincset megmutassák azoknak, akik ezt értékelik. „Ez egy olyan hajlék, amelybe ha valaki bekopog, és tisztességes szándékkal érkezik, akkor beengedjük. Szeretnénk ezt a teret emberközelivé tenni, hogy a gyülekezet lelkisége legyen az, amely biztosítja, hogy a templom nem lesz oda nem illő rendezvények helyszíne. Hisszük, hogy a mindenkori presbitérium tagjai felelősen őrködnek efelett” – olvasható a közleményben.
A Farkas utcai református templom Kolozsvár híres gótikus műemléke, a kolozsvár-belvárosi református egyházközség temploma. Az egyhajós, kereszthajó nélküli templom hatalmas támpilléreivel, nagy háromszöges oromfalával, erőt és nyugalmat árasztó egyszerűségével, zordon megjelenésével az erdélyi magyar gótika legjellegzetesebb példája. A köztudat az erdélyi református egyház főtemplomának tartja, mivel hagyományosan itt iktatták be a püspököket.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Felháborodást váltott ki a kolozsvári magyarok körében, hogy pénteken divatbemutató helyszínéül szolgált a Farkas utcai református templom.
Több közéleti személyiség a Facebook közösségi oldalon adott hangot nemtetszésének. A belvárosi református egyházközség elnöksége tisztázó közleményében elnézést kért mindazoktól, akiket megbotránkoztatott a rendezvény, azonban leszögezik: a templomfelújításra elnyert európai uniós pályázattal azt is vállalták, hogy különböző kulturális rendezvényeknek is helyet biztosítanak.
Hangsúlyozták: az egyházközségnek semmilyen anyagi haszna nem származott a rendezvényből, a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Főváros programsorozatot támogatták ily módon. A divatbemutatón Ovidiu Pop és Irina Voinea tervezők őszi-téli kollekcióját mutatta be a ZAIN – Design Expressions.
„Átvert” hívek?
„Ovidiu Pop divattervező »erotikus álma teljesült« azáltal, hogy a Farkas utcai református templomban mutatta be divatkreációit... Úgy érzem, hogy nagyon átvertek!” – kommentálta az esemény hírét a Facebookon Fekete Emőke, a Kolozs megyei közgyűlés korábbi RMDSZ-es alelnöke, aki azt is kijelenti, „bármelyik felekezet templomában kufárkodásnak tartom a divatbemutatót”.
Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke egyenesen szégyenletesnek nevezi az eseményt. „Szégyen! Én szégyellem. Remélem az(ok) is, aki(k) engedélyezték” – írja a politikus. Az egyik kolozsvári hozzászóló a következőképpen értékel: „ami manapság megy a divat terén, az már sajnos több, mint paráznaság. Mindenesetre nem templomunkba való egy divatbemutató.” Mások Reményik Sándor Templom és iskola című versével szólítanak az istenháza védelmére.
Ha valaki bekopog, beengedik
A kolozsvár-belvárosi református egyházközség elnöksége közleményben reagált a felháborodott megjegyzésekre. „Az elnökség mindenekelőtt elnézést kér azoktól, akiket ez az esemény sértett, megbotránkoztatott – meg vagyunk győződve róla, hogy sem a szervezőknek, sem a helyet biztosító elnökségnek nem ez volt a célja. Leszögezzük ugyanakkor, hogy a rendezvény az egyházközség elnökségének jóváhagyásával és az Erdélyi Református Egyházkerület illetékes tanácsosának tudtával jött létre” – áll a kommünikében.
Ennek szerzői arra is felhívják a figyelmet, hogy a nemrég felújított Farkas utcai templom évek óta nemcsak istentiszteletek, gyülekezeti alkalmak színtere, hanem Kolozsvár kulturális életének egyik meghatározó helyszíne, ahova nemzeti, felekezeti hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen látnak. „Augusztus 16-án, amikor a templomot újra megnyitottuk a nagyközönségnek, nyitottságot, befogadást ígértünk” – emlékeztet az elnökség. Az uniós forrásokból korszerűsített istenháza a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt folyamatosan nyitva állt a látogatók előtt, orgonakoncertekkel vonzva a zeneértő közönséget.
Az egyházközség elnöksége fenntartja, hogy a templom továbbra is az imádság és Isten háza, a gyülekezet otthona, de mint fogalmaznak, kötelességüknek tartják, hogy ezt a közkincset megmutassák azoknak, akik ezt értékelik. „Ez egy olyan hajlék, amelybe ha valaki bekopog, és tisztességes szándékkal érkezik, akkor beengedjük. Szeretnénk ezt a teret emberközelivé tenni, hogy a gyülekezet lelkisége legyen az, amely biztosítja, hogy a templom nem lesz oda nem illő rendezvények helyszíne. Hisszük, hogy a mindenkori presbitérium tagjai felelősen őrködnek efelett” – olvasható a közleményben.
A Farkas utcai református templom Kolozsvár híres gótikus műemléke, a kolozsvár-belvárosi református egyházközség temploma. Az egyhajós, kereszthajó nélküli templom hatalmas támpilléreivel, nagy háromszöges oromfalával, erőt és nyugalmat árasztó egyszerűségével, zordon megjelenésével az erdélyi magyar gótika legjellegzetesebb példája. A köztudat az erdélyi református egyház főtemplomának tartja, mivel hagyományosan itt iktatták be a püspököket.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 17.
Szórványprogram
Nagyvárosokban vész el a legtöbb magyar
Tegnap már jeleztük, hogy a magyar szórvány napján tartott temesvári konferencián bemutatták az RMDSZ új szórvány-cselekvési tervét, ma részletekről is beszámolhatunk.
A terv azokat a konkrét eszközöket veszi számba, amelyekkel az RMDSZ támogatná a romániai magyar szórványt identitása megőrzésében. A dokumentum akkor válik hatályossá, ha az RMDSZ kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa is megszavazza. „A szórványnak nem konferenciákra van szüksége, hanem munkára és támogatásra”, mondta Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke. Hozzátette: valakinek meg kell tankolnia az iskolabuszt, valakinek meg kell főznie az ebédet a szórványkollégiumban, és mindezt valakinek ki is kell fizetnie. „Nem elég politikai nyilatkozatot tenni a budapesti kormányzat szintjén, miszerint nem támogatják a gyöngyhalász-programot, meg is kell azt szüntetni”, utalt a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek arra a programjára, amely a tömbmagyar vidékek iskoláiba próbálja csábítani a szórványból a magyar gyermekeket.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető elnöke elmondta: az új cselekvési tervben hangsúlyt fektetnek a minőségi magyar oktatás kiterjesztésére, a magyar közösségi terek kialakítására, az ifjúsági programokra, a magyar házak hálózatba szervezésére. Hozzátette: a következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás veszélye. Megjegyezte, hogy a nagyvárosokra vonatkozó elképzeléseket először Kolozsváron alkalmazzák kísérleti jelleggel, és a tapasztalatok alapján dolgozzák ki az átfogó programcsomagot.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Nagyvárosokban vész el a legtöbb magyar
Tegnap már jeleztük, hogy a magyar szórvány napján tartott temesvári konferencián bemutatták az RMDSZ új szórvány-cselekvési tervét, ma részletekről is beszámolhatunk.
A terv azokat a konkrét eszközöket veszi számba, amelyekkel az RMDSZ támogatná a romániai magyar szórványt identitása megőrzésében. A dokumentum akkor válik hatályossá, ha az RMDSZ kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa is megszavazza. „A szórványnak nem konferenciákra van szüksége, hanem munkára és támogatásra”, mondta Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke. Hozzátette: valakinek meg kell tankolnia az iskolabuszt, valakinek meg kell főznie az ebédet a szórványkollégiumban, és mindezt valakinek ki is kell fizetnie. „Nem elég politikai nyilatkozatot tenni a budapesti kormányzat szintjén, miszerint nem támogatják a gyöngyhalász-programot, meg is kell azt szüntetni”, utalt a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek arra a programjára, amely a tömbmagyar vidékek iskoláiba próbálja csábítani a szórványból a magyar gyermekeket.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető elnöke elmondta: az új cselekvési tervben hangsúlyt fektetnek a minőségi magyar oktatás kiterjesztésére, a magyar közösségi terek kialakítására, az ifjúsági programokra, a magyar házak hálózatba szervezésére. Hozzátette: a következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás veszélye. Megjegyezte, hogy a nagyvárosokra vonatkozó elképzeléseket először Kolozsváron alkalmazzák kísérleti jelleggel, és a tapasztalatok alapján dolgozzák ki az átfogó programcsomagot.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 17.
Hangulatosnak ítélte a főszervező a nemzetközi könyvvásárt
Arra a kérdésre, hogy mennyi könyvet adtak el a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron részt vevő kiadók és kereskedők, Káli Király István szervező, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke nem tudott válaszolni, de azt elmondta, hogy az idei vásár a tavalyinál is jobban sikerült, pedig arra is azt mondták, hogy a legjobb volt.
„Mindenki dicsérte, minden meghívott és résztvevő a leghangulatosabb rendezvénynek nevezte, olyannak, amilyen nincs még egy a világon” – magyarázta a főszervező, hozzátéve, hogy az maga egy csoda, hogy rengeteg gyerek, fiatal megfordult, bejött a színház előterébe, kinézte, hogy mit szeretne megvetetni magának, akik nem csupán azért jöttek, mert hozták a szüleik vagy a tanáraik, hanem mert tényleg érdekelte őket az esemény. A kolozsvári színház társulata is elégedetten távozott, ahogyan Halász Judit és csapata is boldog volt, hogy ilyen közönség előtt énekelhetett és zenélhetett, hogy ilyen érdeklődés fogadta a marosvásárhelyiek részéről. A vásárlóközönség részéről is pozitív visszajelzést kaptak a szervezők, többen is kifejezték azt a kívánságukat, hogy lehetne gyakrabban is szervezni könyvvásárt.
A bevételekről a szervezők nem tudtak beszámolni, mivel az valamennyi kiadónak és könyvkereskedőnek az üzleti titka, de megállapítható, hogy az érdeklődés akkora a vásár iránt, hogy valamennyi jelentkezőnek nem jut hely. Az idén 44 standot állítottak fel, ennél több már nem fér. Bár volt olyan kiadó, amely annak ellenére, hogy nem jelentkezett be, mégis kiállított, helyet foglalt a színház előcsarnokában. Kérdésünkre, hogy lehetne-e nagyobb területen szervezni a vásárt, Káli Király István elmondta, egyedül a Sportcsarnok jöhetne számításba, de ott lehetetlen időt egyeztetni.
„Három évvel ezelőtt már megpróbáltuk, de szerződést csak egy hónappal az esemény előtt kötnének, az pedig nekünk nagyon kockázatos. Nem hívhatunk kiadókat és forgalmazókat úgy, hogy bizonytalan a vásár helyszíne” – magyarázta a könyves céh elnöke.
Antal Erika
Székelyhon.ro
Arra a kérdésre, hogy mennyi könyvet adtak el a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron részt vevő kiadók és kereskedők, Káli Király István szervező, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke nem tudott válaszolni, de azt elmondta, hogy az idei vásár a tavalyinál is jobban sikerült, pedig arra is azt mondták, hogy a legjobb volt.
„Mindenki dicsérte, minden meghívott és résztvevő a leghangulatosabb rendezvénynek nevezte, olyannak, amilyen nincs még egy a világon” – magyarázta a főszervező, hozzátéve, hogy az maga egy csoda, hogy rengeteg gyerek, fiatal megfordult, bejött a színház előterébe, kinézte, hogy mit szeretne megvetetni magának, akik nem csupán azért jöttek, mert hozták a szüleik vagy a tanáraik, hanem mert tényleg érdekelte őket az esemény. A kolozsvári színház társulata is elégedetten távozott, ahogyan Halász Judit és csapata is boldog volt, hogy ilyen közönség előtt énekelhetett és zenélhetett, hogy ilyen érdeklődés fogadta a marosvásárhelyiek részéről. A vásárlóközönség részéről is pozitív visszajelzést kaptak a szervezők, többen is kifejezték azt a kívánságukat, hogy lehetne gyakrabban is szervezni könyvvásárt.
A bevételekről a szervezők nem tudtak beszámolni, mivel az valamennyi kiadónak és könyvkereskedőnek az üzleti titka, de megállapítható, hogy az érdeklődés akkora a vásár iránt, hogy valamennyi jelentkezőnek nem jut hely. Az idén 44 standot állítottak fel, ennél több már nem fér. Bár volt olyan kiadó, amely annak ellenére, hogy nem jelentkezett be, mégis kiállított, helyet foglalt a színház előcsarnokában. Kérdésünkre, hogy lehetne-e nagyobb területen szervezni a vásárt, Káli Király István elmondta, egyedül a Sportcsarnok jöhetne számításba, de ott lehetetlen időt egyeztetni.
„Három évvel ezelőtt már megpróbáltuk, de szerződést csak egy hónappal az esemény előtt kötnének, az pedig nekünk nagyon kockázatos. Nem hívhatunk kiadókat és forgalmazókat úgy, hogy bizonytalan a vásár helyszíne” – magyarázta a könyves céh elnöke.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2015. november 17.
Műkedvelő néptáncegyüttesek találkozója Székelyudvarhelyen
Idén Székelyudvarhely adott otthont az Erdélyi Néptánc Antológia Gálaműsorának a városi Művelődési Házban. A teltházas rendezvényt a Romániai Magyar Néptánc Egyesület közösen szervezte a házigazda Udvarhely Néptáncműhellyel.
A csoportok tavasszal jelentkeztek koreográfiáikkal a megmérettetésre, amelyek közül a szakmai zsűri gyermek- és felnőtt kategóriákban választotta ki a Gálaműsor meghívottjait. Az előválogatás során kapott tanácsok, megjegyzések alapján az együttesek tovább készülhettek, hogy koreográfiáik még kidolgozottabbak, még látványosabbak, még jobbak legyenek. A találkozóra hét együttes kapott meghívást, a két kategóriában.
A gyermekegyüttesek sorában láthattuk a Kis-Kikerics Néptáncegyüttest Segesvárról, az Urusos Néptáncegyüttest Oroszhegyről, valamint a Berekenye Néptáncegyüttest Szilágycsehről. A felnőtt kategóriába a Kincseresők Néptáncegyüttes érkezett Sepsiszentgyörgyről, a Perkő Néptáncegyüttes Kézdiszentlélekről, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes és a Szarkaláb Néptáncegyüttes Kolozsvárról.
A fellépő együttesek és a csíkszeredai Kedves zenekar már a délelőtti órákban birtokba vették a színpadot és sorban készültek a délutáni megmérettetésre, ahol aztán a legtöbbet kihozva magukból, egy igen színvonalas előadáson, felejthetetlen hangulatot teremtettek.
A Gálaműsort követően a négytagú szakmai zsűri ezúttal is hasznos tanácsokkal látta el az együtteseket. A zsűri tagjai Polgár Emília hivatásos táncos; Dr. Kiskamoni-Szalay Zoltán zeneszerző, népzenekutató és egyetemi docens; László Csaba koreográfus és együttesvezető; illetve Benő Barna Zsolt hivatásos táncos, koreográfus és együttesvezető voltak.
A Gálaesten szerzett tapasztalatok és a kiértékelőn elhangzottak segíthetik az együttesek jövőbeni munkáját, valamint a táncosok egyéni fejlődését is, hiszen a rendezvény egyik célja éppen az, hogy az erdélyi műkedvelő néptáncegyüttesek koreográfiái minél színvonalasabbak legyenek.
A rendezvény elengedhetetlen programja, a vacsora utáni táncház, ezúttal is kíváló hangulatban zajlott. A kicsik és nagyok együtt táncoltak, az egész nap szolgálatban álló Kedves zenekar pedig fáradthatatlanul muzsikált.
A Gálaműsoron készült fényképek megtekinthetők a Romániai Magyar Néptánc Egyesület honlapján. Jövő évben tizedik alkalommal kerül megszervezésre az Erdélyi Néptánc Antológia, melyre a szervezők jubileumi kiadással készülnek.
A rendezvény létrejöttét a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, illetve a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
maszol.ro
Idén Székelyudvarhely adott otthont az Erdélyi Néptánc Antológia Gálaműsorának a városi Művelődési Házban. A teltházas rendezvényt a Romániai Magyar Néptánc Egyesület közösen szervezte a házigazda Udvarhely Néptáncműhellyel.
A csoportok tavasszal jelentkeztek koreográfiáikkal a megmérettetésre, amelyek közül a szakmai zsűri gyermek- és felnőtt kategóriákban választotta ki a Gálaműsor meghívottjait. Az előválogatás során kapott tanácsok, megjegyzések alapján az együttesek tovább készülhettek, hogy koreográfiáik még kidolgozottabbak, még látványosabbak, még jobbak legyenek. A találkozóra hét együttes kapott meghívást, a két kategóriában.
A gyermekegyüttesek sorában láthattuk a Kis-Kikerics Néptáncegyüttest Segesvárról, az Urusos Néptáncegyüttest Oroszhegyről, valamint a Berekenye Néptáncegyüttest Szilágycsehről. A felnőtt kategóriába a Kincseresők Néptáncegyüttes érkezett Sepsiszentgyörgyről, a Perkő Néptáncegyüttes Kézdiszentlélekről, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes és a Szarkaláb Néptáncegyüttes Kolozsvárról.
A fellépő együttesek és a csíkszeredai Kedves zenekar már a délelőtti órákban birtokba vették a színpadot és sorban készültek a délutáni megmérettetésre, ahol aztán a legtöbbet kihozva magukból, egy igen színvonalas előadáson, felejthetetlen hangulatot teremtettek.
A Gálaműsort követően a négytagú szakmai zsűri ezúttal is hasznos tanácsokkal látta el az együtteseket. A zsűri tagjai Polgár Emília hivatásos táncos; Dr. Kiskamoni-Szalay Zoltán zeneszerző, népzenekutató és egyetemi docens; László Csaba koreográfus és együttesvezető; illetve Benő Barna Zsolt hivatásos táncos, koreográfus és együttesvezető voltak.
A Gálaesten szerzett tapasztalatok és a kiértékelőn elhangzottak segíthetik az együttesek jövőbeni munkáját, valamint a táncosok egyéni fejlődését is, hiszen a rendezvény egyik célja éppen az, hogy az erdélyi műkedvelő néptáncegyüttesek koreográfiái minél színvonalasabbak legyenek.
A rendezvény elengedhetetlen programja, a vacsora utáni táncház, ezúttal is kíváló hangulatban zajlott. A kicsik és nagyok együtt táncoltak, az egész nap szolgálatban álló Kedves zenekar pedig fáradthatatlanul muzsikált.
A Gálaműsoron készült fényképek megtekinthetők a Romániai Magyar Néptánc Egyesület honlapján. Jövő évben tizedik alkalommal kerül megszervezésre az Erdélyi Néptánc Antológia, melyre a szervezők jubileumi kiadással készülnek.
A rendezvény létrejöttét a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, illetve a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
maszol.ro
2015. november 18.
Arany harmadik út?
Kihívások az erdélyi magyar szórványsajtóban
Nehéz helyzetbe került az erdélyi magyar nyomtatott sajtó, különösen a szórványban. Jóllehet a templom, iskola, politikai képviselet és civil szféra mellett az anyanyelvű sajtó létfontosságú a szórványközösségek nemzeti önazonossága megőrzéséhez.
A gondok főleg anyagi jellegűek, derült ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) hétvégi vajdahunyadi konferenciáján. Hunyad, Temes, Szeben, Brassó, Máramaros vagy Beszterce-Naszód megyékben hasonlók a gondok: a magyar írott sajtó szétszórt, kisszámú közösségekhez, városi szórványokhoz kell eljuttatni, a példányszámok alacsonyak, a hirdetési bevételek korlátozottak.
Emiatt az erdélyi magyar sajtó előtt két lehetőség áll: minőségi tartalom + hirdetések vagy mogul + propaganda, szemléltette a kilátásokat Ambrus Attila, a Brassói lapok főszerkesztője. Az első változat lenne az ideális, a szórványban viszont nehezen érhető el, hiszen olyan újságnál, amely eleve csak az adott megye lakosságának kevesebb, mint 10%-hoz szól, roppant nehéz hirdetéseket szerezni az amúgy is gyengélkedő reklámpiacról. A második változat viszont a szakszerű újságírás végét jelentené, már nem is beszélhetnének sajtóról, noha az anyagi helyzet javulna ugyan, erősítette meg brassói kollégája felvetését a kolozsvári Szabó Csaba, a Szórványtengelyek és Fehér Hollók (Corbii albi) létrehozója, a román sajtó, különösképpen az országos televíziós csatornák minőségi lezüllesztésére utalva.
Létezik-e harmadik út? Szűkös anyagi háttérrel nehéz minőségi újságírást elképzelni, pórázban viszont a jól megfizetett újságíró sem tud minőségi anyagokat produkálni, jegyezte meg Ambrus Attila. Hogyan lehetne mindezek mellett minőségi anyanyelvű sajtót biztosítani minél több szórványban élő magyarnak?
Szórvány médiaműhely
A Brassói Lapok főszerkesztője szerint az erdélyi magyar sajtó összefogása és az azt anyagilag is felkaroló politikai támogatás jelentené az arany harmadik változatot, ami erdélyi médiaműhely formájában testesülne meg. Vagyis olyan összerdélyi központ, amely ingyenes tartalmat állít elő azoknak a kis létszámú (néhol egyszemélyes) szerkesztőségeknek, amelyek ezt a tartalmat emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják előállítani. Mindenekelőtt azokat a témaköröket fedné le – belpolitika, külpolitika, társadalom, gazdaság, kultúra, közhasznú információk, szórakoztatás – melyek amúgy is közösek, az országos hírekről vagy kiemelkedő nemzetközi eseményekről minden szórványújság beszámol. A szórvány médiaműhely 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben összesítené ezeket, és a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatná el a társult szerkesztőségekhez. Az ennek nyomán felszabadított emberi erőforrást pedig minden szerkesztőség saját egyedi anyagai kidolgozására fordíthatja: helyi érdekeltségű anyagok, interjúk, riportok és publicisztika. A szórvány médiaműhely együttműködést vállal minden olyan szórványszerkesztőséggel, amely önkéntesen és ingyenesen csatlakozik a projekthez. A terv hatékonyságát három-négy megyére kiterjedő kísérleti projekt révén már 2016-ban beindítják.
Politikai támogatás vagy nyomásgyakorlás?
A médiaműhely működtetéséhez az RMDSZ támogatása szükséges, szögezte le Ambrus Attila. Az RMDSZ hajlandó is erre a Communitas Alapítvány révén, Kelemen Hunor szövetségi elnök és Winkler Gyula, a szórványfrakció elnöke is támogatásukról biztosították a szórványbéli magyar sajtó képviselőit.
Az ötlet elnyerte a szórványsajtó képviselőinek tetszését, de fenntartások is megfogalmazódtak, főleg a fiatalabb újságírók részéről. Nem veszélyeztetné az erdélyi magyar sajtó függetlenségét a politikumhoz való túl szoros kötődés? Nem válna az RMDSZ amolyan mini-mogullá ezáltal? Főleg, hogy az összerdélyi jellegű Új Magyar Szó tönkremenetele után már nincs hivatalos szócsöve! Sőt, éppen a Bukarestben szerkesztett országos magyar napilap sorsa lehet a vészharang: noha sokkal jelentősebb anyagi háttérrel rendelkezett, országosan terjesztették tömbvidéken és szórványban egyaránt, az RMDSZ-hez igen közeli Új Magyar Szó mégis csődbe jutott, míg a sokkal rosszabb anyagi helyzetű, s csak szórványban megjelenő, független újságok átvészeltek minden nehézséget, s továbbra is megjelennek!
A megfogalmazott aggodalmak nem alaptalanok, jegyezték meg az egybegyűltek, a médiaműhely ötlete mégis előrelépést jelenthet a megélhetési gondokkal küszködő szórványsajtónak. A társulás önkéntes, senki sem kényszerít egyetlen újságot sem a műhelyhez való csatlakozásra, az esetleges RMDSZ-es politikai nyomás pedig – noha teljesen nem zárható ki – távolról sem jelent akkora veszélyt, mint például egy mogul önkénye, szögezte le Szabó Csaba.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Kihívások az erdélyi magyar szórványsajtóban
Nehéz helyzetbe került az erdélyi magyar nyomtatott sajtó, különösen a szórványban. Jóllehet a templom, iskola, politikai képviselet és civil szféra mellett az anyanyelvű sajtó létfontosságú a szórványközösségek nemzeti önazonossága megőrzéséhez.
A gondok főleg anyagi jellegűek, derült ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) hétvégi vajdahunyadi konferenciáján. Hunyad, Temes, Szeben, Brassó, Máramaros vagy Beszterce-Naszód megyékben hasonlók a gondok: a magyar írott sajtó szétszórt, kisszámú közösségekhez, városi szórványokhoz kell eljuttatni, a példányszámok alacsonyak, a hirdetési bevételek korlátozottak.
Emiatt az erdélyi magyar sajtó előtt két lehetőség áll: minőségi tartalom + hirdetések vagy mogul + propaganda, szemléltette a kilátásokat Ambrus Attila, a Brassói lapok főszerkesztője. Az első változat lenne az ideális, a szórványban viszont nehezen érhető el, hiszen olyan újságnál, amely eleve csak az adott megye lakosságának kevesebb, mint 10%-hoz szól, roppant nehéz hirdetéseket szerezni az amúgy is gyengélkedő reklámpiacról. A második változat viszont a szakszerű újságírás végét jelentené, már nem is beszélhetnének sajtóról, noha az anyagi helyzet javulna ugyan, erősítette meg brassói kollégája felvetését a kolozsvári Szabó Csaba, a Szórványtengelyek és Fehér Hollók (Corbii albi) létrehozója, a román sajtó, különösképpen az országos televíziós csatornák minőségi lezüllesztésére utalva.
Létezik-e harmadik út? Szűkös anyagi háttérrel nehéz minőségi újságírást elképzelni, pórázban viszont a jól megfizetett újságíró sem tud minőségi anyagokat produkálni, jegyezte meg Ambrus Attila. Hogyan lehetne mindezek mellett minőségi anyanyelvű sajtót biztosítani minél több szórványban élő magyarnak?
Szórvány médiaműhely
A Brassói Lapok főszerkesztője szerint az erdélyi magyar sajtó összefogása és az azt anyagilag is felkaroló politikai támogatás jelentené az arany harmadik változatot, ami erdélyi médiaműhely formájában testesülne meg. Vagyis olyan összerdélyi központ, amely ingyenes tartalmat állít elő azoknak a kis létszámú (néhol egyszemélyes) szerkesztőségeknek, amelyek ezt a tartalmat emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják előállítani. Mindenekelőtt azokat a témaköröket fedné le – belpolitika, külpolitika, társadalom, gazdaság, kultúra, közhasznú információk, szórakoztatás – melyek amúgy is közösek, az országos hírekről vagy kiemelkedő nemzetközi eseményekről minden szórványújság beszámol. A szórvány médiaműhely 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben összesítené ezeket, és a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatná el a társult szerkesztőségekhez. Az ennek nyomán felszabadított emberi erőforrást pedig minden szerkesztőség saját egyedi anyagai kidolgozására fordíthatja: helyi érdekeltségű anyagok, interjúk, riportok és publicisztika. A szórvány médiaműhely együttműködést vállal minden olyan szórványszerkesztőséggel, amely önkéntesen és ingyenesen csatlakozik a projekthez. A terv hatékonyságát három-négy megyére kiterjedő kísérleti projekt révén már 2016-ban beindítják.
Politikai támogatás vagy nyomásgyakorlás?
A médiaműhely működtetéséhez az RMDSZ támogatása szükséges, szögezte le Ambrus Attila. Az RMDSZ hajlandó is erre a Communitas Alapítvány révén, Kelemen Hunor szövetségi elnök és Winkler Gyula, a szórványfrakció elnöke is támogatásukról biztosították a szórványbéli magyar sajtó képviselőit.
Az ötlet elnyerte a szórványsajtó képviselőinek tetszését, de fenntartások is megfogalmazódtak, főleg a fiatalabb újságírók részéről. Nem veszélyeztetné az erdélyi magyar sajtó függetlenségét a politikumhoz való túl szoros kötődés? Nem válna az RMDSZ amolyan mini-mogullá ezáltal? Főleg, hogy az összerdélyi jellegű Új Magyar Szó tönkremenetele után már nincs hivatalos szócsöve! Sőt, éppen a Bukarestben szerkesztett országos magyar napilap sorsa lehet a vészharang: noha sokkal jelentősebb anyagi háttérrel rendelkezett, országosan terjesztették tömbvidéken és szórványban egyaránt, az RMDSZ-hez igen közeli Új Magyar Szó mégis csődbe jutott, míg a sokkal rosszabb anyagi helyzetű, s csak szórványban megjelenő, független újságok átvészeltek minden nehézséget, s továbbra is megjelennek!
A megfogalmazott aggodalmak nem alaptalanok, jegyezték meg az egybegyűltek, a médiaműhely ötlete mégis előrelépést jelenthet a megélhetési gondokkal küszködő szórványsajtónak. A társulás önkéntes, senki sem kényszerít egyetlen újságot sem a műhelyhez való csatlakozásra, az esetleges RMDSZ-es politikai nyomás pedig – noha teljesen nem zárható ki – távolról sem jelent akkora veszélyt, mint például egy mogul önkénye, szögezte le Szabó Csaba.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 18.
VIDEÓ – Com’on, KoMaTe!
Tematikus városnéző sétákkal, előadásokkal, izgalmas játékokkal várta az érdeklődőket a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete (KoMaTE) a hétvégén. Kolozsvár történész szemmel című eseményével a Com’on Cluj és az önkormányzat által támogatott rendezvénysorozat a város történelmi értékei iránt próbálta felkelteni a fiatalok érdeklődését, új, interaktív formában (is).
KISMIHÁLY BOGLÁRKA, KOVÁCS ÁGNES, VÁKÁR ZSANETT
Szabadság (Kolozsvár)
Tematikus városnéző sétákkal, előadásokkal, izgalmas játékokkal várta az érdeklődőket a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete (KoMaTE) a hétvégén. Kolozsvár történész szemmel című eseményével a Com’on Cluj és az önkormányzat által támogatott rendezvénysorozat a város történelmi értékei iránt próbálta felkelteni a fiatalok érdeklődését, új, interaktív formában (is).
KISMIHÁLY BOGLÁRKA, KOVÁCS ÁGNES, VÁKÁR ZSANETT
Szabadság (Kolozsvár)
2015. november 18.
Felkarolja a tehetségeket a PONT
A Kolozsvár vonzáskörében élő, 14 és 29 év közötti magyar fiatalok számára indít tehetséggondozó programot a kolozsvári PONT Csoport.
Mint a programismertető sajtótájékoztatón elmondták, a K plusz című program célja a Kolozsvár vonzáskörzetében élő tehetséges fiatalok felkutatása és támogatása abban, hogy elindíthassák gazdasági és társadalmi vállalkozásaikat.
A PONT Csoport és a Magyar Ifjúsági Központ (MIK) által szervezett program 2016 júniusáig tart. Szervezői 45 millió forint pályázati támogatást nyertek az Emberi Erőforrások Minisztériumától a Nemzeti Tehetségprogram révén. A program keretében 39 rendezvényt szerveznek, amelyekkel a 14 és 29 év közötti korosztályt kívánják megszólítani.
Farkas András, a PONT Csoport alapítója az MTI-nek elmondta, a program összekapcsolja a már működő tehetséggondozó rendezvényeket – amilyen például az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) – olyan rendezvényekkel, amelyek a kreativitásuk, tudásuk piacképessé tételében, értékesítésében segítik a fiatalokat.
Süveges Antal, a finanszírozó Új Nemzedék Központ Közhasznú Kft. ügyvezetője szerint a program annak az együttműködési megállapodásnak az eredménye, amelyet augusztusban írtak alá Kolozsváron Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) család- és ifjúságügyért felelős államtitkárával és Talpas Botonddal, a kolozsvári magyar ifjúsági szervezeteket tömörítő Magyar Ifjúsági Központ Egyesület elnökével.
Az igazgató azt tartotta célnak, hogy a hagyományos tehetséggondozási értékek megőrzése mellett támogassák a magyarországi és határon túli tehetséggondozási folyamatok nemzeti együttműködését. A tehetségbarát társadalmi környezet kialakítását is a célok közé sorolta.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a város 300 ezer állandó lakosán kívül százezer körüli az egyetemisták száma. Az Európa Ifjúsági Fővárosa cím tudatosította a város vezetésében, hogy Kolozsvár legfontosabb erőforrása a fiatalság. Hozzátette, erre épít az a tízéves fejlesztési terv is, amelyet a közelmúltban fogadott el az önkormányzat. Az alpolgármester szerint a magyar fiatalok tehetséggondozó programja összhangban van a városvezetés törekvéseivel.
Krónika (Kolozsvár)
A Kolozsvár vonzáskörében élő, 14 és 29 év közötti magyar fiatalok számára indít tehetséggondozó programot a kolozsvári PONT Csoport.
Mint a programismertető sajtótájékoztatón elmondták, a K plusz című program célja a Kolozsvár vonzáskörzetében élő tehetséges fiatalok felkutatása és támogatása abban, hogy elindíthassák gazdasági és társadalmi vállalkozásaikat.
A PONT Csoport és a Magyar Ifjúsági Központ (MIK) által szervezett program 2016 júniusáig tart. Szervezői 45 millió forint pályázati támogatást nyertek az Emberi Erőforrások Minisztériumától a Nemzeti Tehetségprogram révén. A program keretében 39 rendezvényt szerveznek, amelyekkel a 14 és 29 év közötti korosztályt kívánják megszólítani.
Farkas András, a PONT Csoport alapítója az MTI-nek elmondta, a program összekapcsolja a már működő tehetséggondozó rendezvényeket – amilyen például az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) – olyan rendezvényekkel, amelyek a kreativitásuk, tudásuk piacképessé tételében, értékesítésében segítik a fiatalokat.
Süveges Antal, a finanszírozó Új Nemzedék Központ Közhasznú Kft. ügyvezetője szerint a program annak az együttműködési megállapodásnak az eredménye, amelyet augusztusban írtak alá Kolozsváron Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) család- és ifjúságügyért felelős államtitkárával és Talpas Botonddal, a kolozsvári magyar ifjúsági szervezeteket tömörítő Magyar Ifjúsági Központ Egyesület elnökével.
Az igazgató azt tartotta célnak, hogy a hagyományos tehetséggondozási értékek megőrzése mellett támogassák a magyarországi és határon túli tehetséggondozási folyamatok nemzeti együttműködését. A tehetségbarát társadalmi környezet kialakítását is a célok közé sorolta.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a város 300 ezer állandó lakosán kívül százezer körüli az egyetemisták száma. Az Európa Ifjúsági Fővárosa cím tudatosította a város vezetésében, hogy Kolozsvár legfontosabb erőforrása a fiatalság. Hozzátette, erre épít az a tízéves fejlesztési terv is, amelyet a közelmúltban fogadott el az önkormányzat. Az alpolgármester szerint a magyar fiatalok tehetséggondozó programja összhangban van a városvezetés törekvéseivel.
Krónika (Kolozsvár)