Szilágyi Domokost, a XX. század egyik legnagyobb magyar költőjét, aki az erdélyi magyaroknak maga volt a meg nem alkuvó igazság szimbóluma, sarokba szorította a román titkosszolgálat, és elérte, hogy olyan terhelő adatokat szolgáltasson, amelyek felhasználhatók voltak a koncepciós perekben a vádpontok megfogalmazására. Boros Zoltán írta róla: évfolyamtársaiként tudták, hogy zseni. Amikor Szilágyi Domokos a jelentéseket írta, Kolozsváron egy szobában laktak. 1956-ban Borost is kizárták az egyetemről, mert az előző gyűlésen a rendezvény diktatórikus lebonyolítása ellen tiltakoztak. Boros nem tudja, mivel zsarolhatták meg Szilágyi Domokost. Talán azzal, hogy őneki, a családjának vagy akkori szerelmének, Váradi Emesének is baja lesz, ha nem vállalja. –   Boros hozzátette: „Rettenetesen haragszom a Szisz-jelenségre, mert az új szekusdosszié hisztéria közepette felhasználható arra, hogy mai percemberke politikusok ilyen-olyan kapcsolata a volt elnyomó gépezettel már csak legyintésre se méltó, megbocsátható bűn legyen.” Azok, akik a legtöbbet ártottak sorstársaiknak, felmentést kaphatnak a közvélemény szemében, lehet Szilágyi Domokosra hivatkozni. Arról egy szó sem esik, hogy a Szekuritáte a Kommunista Párt irányításával működött. Azt tették, amit a párt parancsolt.    A közönség azt hiheti, hogy a kis besúgók és a szekus vallatótisztek tették elviselhetetlenné a kommunista rendszert, és nem is jut eszükbe, hogy a megyékben nem a szeku parancsnoka, hanem a párt első titkára volt élet és halál ura. /Boros Zoltán: A szekusdossziék és a nagy rászedés. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 17./

Október 15-én Szászrégen református templomában Demeter József lelkipásztor hirdetett igét. Arról az időről beszélt, amikor egy nép kiáltott elnyomói ellen, mert 1956-ban már nem tudta tűrni az elnyomatást. A forradalmat leverték, és szörnyű bosszú következett mind ott, mind Romániában. Erre emlékeztek kolozsvári fiatalok In memoriam 1956 verses-zenés összeállításukkal. /Sárkány Kákonyi Iringó: In memoriam 1956. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 17./

1944. október 12–15. között a szovjet katonák polgári lakosok ezreit gyűjtötte össze Kolozsváron. Kizárólag magyar férfiakat hurcoltak el gyárakból, óvóhelyekről, de sokukat az utcáról. Románok nem voltak a deportáltak között, akik valamilyen véletlen folytán bekeveredtek a civil foglyok közé, s igazolni tudták román származásukat, azokat még Kolozsváron szabadon engedték. Az elfogottakat a Szovjetunióba deportálták. A lágerekben a hadifoglyokkal együtt dolgoztak. A hivatalos adatok szerint a kolozsvári elhurcoltak egyharmada sohasem tért vissza szülőföldjére. Mile József az egyik túlélő. Elmesélte, hogy apját, testvérét és őt elvitték, az elfogottakat gyalog vitték Tordára, onnan vonaton Brassóba. Az időseket hazaengedték.   Azután bevagonírozták őket, s irány a Szovjetunió. Magnyitogorszkba vitték őket. Télen 30 fokos hidegben is dolgozni kellett. Aki meghalt, azt közös sírba dobták, s leöntötték mésszel. Sok kolozsvári nyugszik ilyen névtelen sírban.   Egyik nap az orvosok kiválogatták a munkaképteleneket. A vizsgálat abból állt, hogy megnézték a feneküket, van-e hús rajta. Mile József s csont és bőr volt, s így hazaengedték. Otthon unokabátyja nem ismerte meg, úgy lefogyott. Két-három hónapig ágyban volt, mert nem volt semmi ereje. /D. Szentes Szidónia: „Az egész láger egy agymosás volt” Egy évad az orosz pokolban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 17./

Erdély több városában szerveztek október 17-én nyílt napot az 1959-ben elvett Bolyai Egyetem újraindításáért. A Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön párhuzamosan zajlott esemény keretében a résztvevők az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc áldozatairól is megemlékeztek. Kolozsváron a Mátyás király-szoborcsoport elé állították fel azt a sátrat, ahova a nap folyamán, 16 és 20 óra között bárki betérhetett, és felvilágosítást kaphatott a romániai magyar felsőoktatás önállósodásával kapcsolatos kérdésekről. Pontosan egy évvel ezelőtt Erdély nagyobb városaiban tüntetéssorozatot szerveztek a Bolyai Egyetem újraindításáért. A kezdeményezők eredetileg úgy tervezték, hogy idén is megismétlik a megmozdulást, de a magyarországi események hatására a tiltakozásnak végül a jelenlegi formáját választották. Bodó Barna, egyetemi tanár, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) elnöke sajtóértekezleten elmondta: a rendezvény keretében, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc áldozatairól is megemlékeznek. Ezért a sátorba elhelyezték azoknak a kolozsvári elítélteknek a névsorát, akiket 1956 és 1965 között tartóztattak le a hatóságok. Emlékeztetett arra, hogy a magyarországi események után nem sok időre, 1959-ben megszüntették a Bolyai Egyetemet. Ennek lettek áldozatai Csendes Zoltán, Szabédi László és Molnár Miklós egyetemi tanárok, akik önként vetettek véget életüknek. Bodó Barna kiemelte, a Bolyai Egyetem újraindítása természetes követelése a romániai magyar közösségnek. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, Sándor Krisztina úgy vélte, hogy a jelenlegi rendezvény szép példája az összefogásnak. A kezdeményezők kérései közé tartozik még a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar karainak létrehozása, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem fenntartásához szükséges állami hozzájárulás biztosítása, a magyar közoktatás helyzetének rendezése. Felhívták a figyelmet arra, hogy nincs államilag finanszírozott magyar nyelvű mérnök-, mezőgazdász-, erdész- és állatorvos képzés, jóllehet a romániai magyarság is Romániának fizet adót. A nyílt nap szervezői: a Bolyai Kezdeményező Bizottság, az Erdélyi Magyar Ifjak, a Magyar Ifjúsági Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Oktatási Szakbizottsága, az Országos Magyar Diákszövetség és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség. Az eseményt a Toró T. Tibor és Máté András Levente RMDSZ-es képviselők és Prágay Dezső professzor támogatta. /P. A. M.: Nyíltan az önálló magyar felsőoktatásról. Emlékezés 1956 áldozataira, az egykori Bolyai Egyetemre. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./

„Nem szégyellik magukat? Ott vannak a magyar tagozatok a Babes-Bolyain, az nem elég maguknak?” – mondta egy idős hölgy arra a kérdésre, amely a kolozsvári főtéren álló sátor oldalán volt olvasható: „Kit zavarna egy állami magyar egyetem?” A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) sátrának oldalain – Mátyás király szobra mellett – számtalan román és magyar felirat hirdette: „Magyar egyetemet a mi adónkból!”, „Vissza a Bolyai Egyetemet!”, „Szabadságot egyetemünknek!” A szórólapokon pontokba szedve elolvasható, miért szükséges az állami magyar egyetem. /Debreczeni Hajnal: Kit zavar(na) Kolozsváron az állami magyar egyetem? = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 18./

1956-nak erőteljes volt a visszhangja az erdélyi egyetemisták körében. Kelemen Kálmán /sz. 1938. okt. 12./, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke 1956-ban egyetemista volt a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. Megalakult a diákszövetség, amelynek öttagú vezetőségébe őt is beválasztották. Programtervezetet dolgoztak ki. Ebben a diákság szabad utazását külföldre, a szabad kapcsolattartást, egyetemi reformot, a kollégiumi nevelés újjáélesztését szorgalmazták. Kelemen Kálmánt 1956. november 18-án Koczka György egyetemista társával letartóztatták. Elkezdődtek a vallatások, a megfélemlítések. Nem árulta el a barátait. Ennek ellenére, amikor hét év múlva hazakerült a deportálásból, néhányan közülük kerülték a társaságát. 1957. márciusában volt a tárgyalás. A hamis vád szerint Erős Lajos római katolikus pappal való kapcsolatuk révén egyes burzsoá-nacionalista elemek beszivárogtak az egyetemi diákszövetségbe, „ellenforradalmi tevékenységet folytattak, egyetemi reformprogramot dolgoztak ki, a diákok szabad mozgását követelve, ultimátumot akartak adni a Tanügyminisztériumnak.” Szimpatizáltak a magyar forradalommal, egyesek gyászszalagot viseltek „az ellenforradalmi terroristák emlékére”. Ezek alapján ítélték el Kelemen Kálmánt háromévi, úgynevezett javító fegyházra. Itt a legkegyetlenebb kínzásokat és megaláztatásokat alkalmazták. Égő cigarettacsikket oltottak el rajta. Nemegyszer pucérra vetkőztették, s úgy hagyták napokig a betonon feküdve, majd csizmával tapostak végig a hátán. Átvitték a szamosújvári börtönbe, ahol magánzárkába tették. Úgy érzi, a legnagyobb erőt a hit adta. Látta az 1958. június 13-i börtönlázadás utáni vérfürdőt: belőttek a cellákba, a rabokat megtizedelték, aki túlélte, véresre verték. A halottakat jel nélkül hantolták el. Három év múlva szabadult, akkor bejelentették, hogy nem engedik haza, hanem két év kényszerlakhelyre kell mennie. Fegyveres kísérettel vitték Románia déli részére, a Baraganba. Lassan négy év is eltelt, de még mindig nem volt vége. Ráfogták, hogy a katolikus egyházzal szervezkedik, továbbá visszautasította, hogy a szeku besúgója legyen. Végül az utolsók között, 1963 júliusában ő is kiszabadult. 1964-ben jelentkezett az orvosira, de visszautasították a jelentkezését. Azután 1965-ben sikeresen felvételizett a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki szakára, '70-ben megszerezte a gépészmérnöki oklevelet. 1979-ben agydaganattal megműtötték. 1990-ben a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt főtitkára lett, 1995-ben az elnöke, emellett az Európai Néppárt vezetőségének és a Kereszténydemokrata Internacionálé politikai bizottságának is tagja. /Mózes Edith: Múltidéző – 1956–2006. Kelemen Kálmán: „Nekem a legnagyobb erőt a hit adta”. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 18./

Életének 84. esztendejében elhunyt Dáné Tibor /Kolozsvár, 1923. márc. 24. – Kolozsvár, 2006. október 11./ A Bolyai Tudományegyetem jogi, közgazdasági és pedagógiai szakán végzett, de érdeklődése, ismereteinek köre messze meghaladta papíron igazolható tanulmányait. Volt a kriminalisztika megbízott előadója az egyetemen, közben az Erdély c. napilap belpolitikai szerkesztője, tanár Szucságon és Kolozsvárt, a Palocsay-féle növénybiológiai kutatóállomás munkatársa, majd 1958 és 1969 között az Ifjúsági Könyvkiadó kolozsvári fiókjának felelős szerkesztője, végül 1970-től nyugdíjazásáig a Dacia Könyvkiadó magyar részlegének tudományos szerkesztője, többek között a népszerű Antenna sorozat gondozója. Dáné Tibor mindenekelőtt író volt, aki gyermekeknek, fiataloknak történeteket mesél és ismereteket ad át (Kortársaim a gyermekek, Négy tenger hajósa, Vadvirág szelídítő, Hüvelyk Matyi családfája), aki az egyiptomi történelembe vagy a világmindenségbe kalauzolja az olvasókat (Athá-Rá, a fáraó írnoka, A Tau Ceti hívójele), aki személyes sorsáról, élethivatásáról vall (A fáraó igazlátó szeme), aki a régi Kolozsvár történetét, a kincskeresés izgalmait eleveníti meg (A varázsvessző lovagja), aki élményei alapján a második világháború fegyverropogását vagy éppen egy szélcsendes epizódját mutatja be (Huszonegy éves lettem, Delatini házunktája). Évtizedeket kellett várnia, amíg A gáláns kor breviáriuma c. könyve megjelenhetett, amely az idén írószövetségi díjat kapott. /Jancsik Pál: Búcsú Dáné Tibortól. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./

Október 16-án Kolozsváron, BBTE Bölcsész Karán rendezett irodalmi esten mutatták be Halmosi Sándor Annapurna déli lejtőin című verseskötetét és Demény Péter Visszaforgatás című regényét, a szerzők jelenlétében. /Mihály Zsombor: Kettős kötetismertető. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./

Marosvásárhelyen nem jegyeztek fel 1956-ban olyan méretű utcai tüntetéseket, mint Temesváron, Kolozsváron vagy Bukarestben, de a hangulat itt is feszült volt. Ennek előzménye egy 25 tagú csoportnak 1956 augusztusában Budapesten és más egyetemi központokban tett egy hónapos tapasztalatcseréje. November elsején, a halottak napján – akárcsak a kolozsváriak a Házsongárdban – a református temetőben gyertyás együttérzési megnyilvánulást kezdeményeztek. A készülődésről tudomást szerezve, maga a Marosvásárhelyen tartózkodó központi bizottsági párttitkár, Fazakas János lépett közbe és lebeszélte őket erről. Így a gyertyás demonstrációból szerény, jelképes akció lett. Egy idősebb hölgyet megkértek, hogy a Bolyaiak sírjára helyezzen egy szalaggal ellátott virágkoszorút, amelyen meggyújtottak mintegy 150 gyertyát. Az egyetemisták sorait szaporították középiskolás bolyaisták is. Az esetről egy november 2-i jelentés tájékoztatta a pártszerveket. A Román Munkáspárt Ellenőrző Bizottságának egy 1957-ben készített jelentése arról tájékoztatott, hogy Marosvásárhelyen a 960 egyetemistából majdnem 200 „provokatív” módon viselkedett a forradalom alatt. Pártbizottsági döntés alapján, 1956 decemberében az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel „ellenséges megnyilvánulásaik voltak”. Bugyi Pál, a tartományi néptanács elnöke neheztelt az egyetemistákra, mert: „amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek.” Az egyetemen egyeseket nemcsak kicsaptak, hanem letartóztattak és súlyos börtönbüntetésekre ítéltek. Így járt Maier Alexandru és Bauer György 1957-ben. /Pál-Antal Sándor: Diákmegmozdulások Marosvásárhelyen 1956 őszén? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 19./

Péterfy Irén nyugalmazott magyartanár /sz. 1938/ 1956-ban felvételizett a Bolyai Egyetem magyar szakára. A magyarországi ’56-os események következményeként 1958 őszén rendszerellenes tevékenység miatt letartóztatták, 1959 februárjában pedig a Kolozsvári Katonai Törvényszék tíz esztendő javítóbörtönre ítélte. Péterfy Irén 1963 szeptemberében szabadult. Az egyetemen lelkesedéssel fogadták 1956-ban a forradalom hírét. Az idősebb professzorok nem mertek reagálni. Nagy István író összehívta a bölcsészeket, akkor már a Kádár-kormány volt hatalmon. Nagy István elmondta: ő kezességet vállal azért, hogy a Kádár-kormány csak a javát akarja a magyar nemzetnek. Ez nagy visszatetszést keltett, mert Kádárt egyöntetűen árulónak tartották. Előzőleg az egyetemisták halottak napján kimentek a Házsongárdi temetőbe, néhány tanársegédek is velük volt. Elénekelték a Székely Himnuszt, versek is elhangzottak. Azután következett november 4-e, a nemzeti gyásznap, és akkor oda jött Péterfy Irénhez valaki, jogász lehetett az illető, s azt mondta: úgy döntöttek, hogy fekete szalagot fognak viselni. Kérte, ossza ki a szalagot évfolyamtársai között. Péterfy Irén ekkoriban kapta kézhez a forradalom alatt megjelent Irodalmi Újságot, benne volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse és Benjámin László verse, mindkettőt lemásolta magának. Ezt később megtalálták nála, a versek bűnjelként szerepeltek ügyében. Egyenként behívták az egyetemen őket, KISZ (Kommunista Ifjak Szövetsége, akkoriban Ifjúmunkás Szövetség, azaz INSZ) vezetőségi tagokat. Előtte beszélgettek barátaikkal – többek között Szilágyi Domokos is ott volt – arról, hogy mi lesz. Próbálták meggyőzni őt, hogy ne mondja el a véleményét, mert nincs semmi értelme. Azonban ő képtelen volt erre. Kijelentette, hogy ez nem ellenforradalom volt, hanem forradalom. Hozzátette, hogyha bebizonyítják az ellenkezőjét, akkor elfogadja. Úgy emlékszik, nem is válaszoltak. Volt egy olyan gyűlés is, ahol el kellett volna ítélni a történteket, de az egyetemisták nem ítélték el. –1957 tavaszán letartóztattak három tanársegédet (Varró Jánost, Lakó Elemért és Dávid Gyulát), azután Koczka György, Kelemen Kálmán, Várhegyi István és Nagy Benedek hallgatót, ez nagy megdöbbenést váltott ki. Akkor még úgy gondolták, hogy ezeket most egy kicsit megijesztik, aztán kiengedik őket. El is mentek a tárgyalásra. Váratlanul, minden indoklás nélkül megvonták Péterfy Irén ösztöndíját. Ebben az időben a legszűkebb baráti köréhez tartozott Szilágyi Domokos, Páll Lajos és Váradi Emese. 1958 őszén az egyetemen rendeztek egy gyűlést, hogy a plénum előtt elrettentő példát statuáljanak. Egyenként ki kellett állni a színpadra, tömve volt az aula. Péterfy Irénen iszonyú reszketés vett erőt, alig tudott beszélni. Azt kérdezték, hogy 1956-ban forradalom vagy ellenforradalom volt? Nem tudott egyértelműen válaszolni. Valami olyasmit mondott, hogy iszonyú vérontás volt, ahol nagyon sok ártatlan és nem ártatlan ember meghalt. Ilyen kitérő választ adott. Vastag Lajostól azt kérdezték, mit csinált volna ’56-ban, kire lőtt volna? Mire ő azt mondta: öngyilkos lettem volna. Ez hatalmas tapsot váltott ki. /Később ő is börtönbe került./ Péterfy Irént kizártak az egyetemről, megbélyegezték őt, majd 1958. október 31-én letartóztatták. Egyértelmű volt számára, hogy fel akarják használni a három letartóztatott tanársegéd ellen. Állandó félelemben tartották, fenyegették. Nehezen ment a román nyelvű kihallgatás, mert ő nehezebben tudta magát kifejezni románul. 1959. február 13-án volt a tárgyalás Kolozsváron. Ott tudta meg, hogy egy ügyben tárgyalják az ő esetét Vastag Lajossal, Páll Lajossal, Varró Jánossal és Lakó Elemérrel. Öten voltak. Péterfy Irén ellen a vád volt: gyászszalag viselés, Magyarországon megjelent ellenforradalmi versek lemásolása, temetői részvétel, rendszerellenes tüntetés. A peren a tanúk közül Varga László református lelkészre emlékezett, mivel rendkívüli hatást tett rá. Varga Lászlót akkor már elítélték, rabruhában hozták a tárgyalásra. Azt akarták, hogy barátjára, Vargát Jánosra tegyen terhelő vallomást. Varga László kijelentette: „Én azt a vallomást, ami önöknél van, fizikai kényszer hatására írtam alá, és most nem vagyok hajlandó elismerni”. Ez olyan volt, amilyent csak filmekben lehet látni. Péterfy Irén tudta, hogy mi vár Varga Lászlóra ezután. Az utolsó szó jogán Péterfy Irén nem mondta, hogy megbánta tetteit. Tíz évre ítélték. Az ő perében Varró János 16, és Lakó Elemér 15, Vastag Lajos 8 és Páll Lajos 6 évet kapott. Péterfy Irént Csíkszeredába vitték, 1960-ban Aradra, onnan Nagyváradra, majd 1963. szeptember 19-én szabadult. Öt évet töltött börtönben. A női börtön enyhébb volt, a férfiakéhoz képest. Csíkszeredában még nem, de Aradon és Váradon már dolgozott, örültek, hogy dolgozhattak. Kosárfonás volt a munkájuk. – A női börtönökben rengetegen voltak, akik rendszerellenes viccet mondtak vagy hallgattak, akik szökevényeket rejtegettek vagy nekik segítettek. Voltak bent katolikus apácák, akik Rómával kapcsolatot tartottak, őket hazaárulással vádolták. Csíkszeredában nagy szigorúság uralkodott. Nagy hálókban szállásoltak el őket, lehettek olyan harmincan, negyvenen. Egymástól verseket is tanultak. Nyitrai Bertus néni magyar irodalomból, történelemből tartott előadásokat. Később a börtönben kaptak könyveket, de csak román nyelvűeket. – A besúgók a börtönben is jelen voltak. /Gagyi-Balla István: 1956. Tíz év börtön „rendszerellenesség” miatt. Beszélgetés Péterfy Irén nyugalmazott magyartanárral. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13., folyt.: 14., 19./

Kántor Lajos elmondta, Budapestről hivatalosan értesítették: 4,3 millió forinttal támogatják a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett emlékmű felállítását. Utólagos támogatásról szól a döntés. Az Illyés Közalapítvány kuratóriuma június 30-án döntött 600 ezer forintos támogatásról, de a folyósításra még nem került sor. Kántor Lajos bízik abban, hogy fel fogják állítani Szakáts Béla szobrát. /(t): Az ’56-os szoborra nincs engedély. Kántor Lajos nyilatkozott lapunknak. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Kelet-Európa első hangszer-restauráló műhelyét nyitotta meg október 19-én Kolozsváron Márkus Barbarossa János képzőművész, zenész, zeneszerző, író, ahogy ő mondja, életművész. A hangszer-restaurátori mesterséget Európában tanulta, vándorútra kelt, és olyan helyeken állt meg tanulni, mint Bécs, Prága, Párizs, London vagy München. Kolozsváron oktatni is fogja ezt a mesterséget, ingyenesen. Barbarossa nemcsak restaurál, hanem szakvéleményez is hangszereket Bécsben, Brüsszelben, Düsseldorfban vagy Milánóban. /Debreczeni Hajnal: Barbarossa életművészete. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./

Salkaházi Sárára emlékeztek Kolozsváron, a Római Katolikus Nőszövetség Szt. Gábor Körében. Dr. Gábor Csilla egyetemi professzor ismertette Salkaházi Sára életét, akit 1944-ben agyonlőttek, mert zsidókat rejtegetett. Farmarti Anna, a Vasárnap hetilap szerkesztője írásainak és gondolatainak tükrében vizsgálta Salkaházi Sára személyiségét. /D. I.: Salkaházi Sárára emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

A bukaresti Magyar Kulturális Központban mutatták be október 18-án Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal /Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2006/ című, bukaresti értelmiségiekkel folytatott beszélgetéseket tartalmazó interjúkötetét. Vitát fakasztott a bukaresti bemutatón Bíró Béla felvetése, miszerint a szabadság önfelszámolása történt a bukaresti magyar értelmiség esetében, és ezt „eufóriájukban nem vették észre”. Beke Mihály András, a bukaresti Magyar Kulturális Központ igazgatója túlspekulációnak nevezte Bíró Béla vehemensebb állításait. /G. E.: Feltáráskísérlet. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./

Az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulójára emlékeztek október 20-án Kolozsváron. Az RMDSZ, a magyar főkonzulátus és a Kolozsvári Magyar Opera szervezésében rendezett gálaest Páskándiné Sebők Anna Erdély 1956 című filmjével kezdődött. Dr. Cseh Gusztáv Áron kolozsvári magyar főkonzul köszöntötte az egybegyűlteket. „Amikor ’56-os Budapestre emlékezünk, gondolnunk kell Kolozsvárra, Csíkszeredára, Temesvárra, egész Erdélyre” – mondotta a főkonzul. Markó Béla, az RMDSZ elnöke ünnepi beszédében kifejtette: az 50 évvel ezelőtt kirobbant szabadságharc ma is folyik. 1956-ban tulajdonképpen Európában a 20. század második felének leghosszabb forradalma indult el, amely átnyúlik a 21. századra is. „1956 nem csupán Magyarország forradalma, hanem Erdélyé, sőt, Romániáé is, sem határőrök, sem szovjet tankok nem tudták ezt megakadályozni. A megtorlás kegyetlen volt itt is, ott is” – fogalmazott a politikus. „Legyen a miénk végre 1956, legyen mindannyiunké ez a hosszú-hosszú forradalom!” – összegzett Markó Béla. A gálaest díszvendége dr. Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke elmondta: „Mindannyian lelkünkben érezzük 1956 nagy tragédiáját”. A beszédek után Szili Katalin átadta a magyar állami kitüntetéseket annak a hét erdélyi személyiségnek, akik az ’56-os forradalmat és szabadságharcot követő romániai megtorlásoknak voltak az áldozatai. A kitüntetettek életútját összefoglaló laudációt a főkonzul mondta. Ezután a főkonzul felolvasta annak az ötvenöt személynek a nevét, akiket az események ötvenedik évfordulója alkalmával alapított Szabadság Hőse Emlékéremmel tüntettek ki. Hasonló kitüntetést ad majd át 44 személynek dr. Szabó Béla csíkszeredai magyar főkonzul október 23-án, a székelyföldi városban zajló megemlékezésen, illetve további nyolc emlékérmet fog átnyújtani Terényi János bukaresti magyar nagykövet november 3-án, Brassóban. Az erdélyi politikai elítéltek nevében Dávid Gyula szólt a jelenlévőkhöz. Az 50 évvel ezelőtti eseményeket felidézve az irodalomtörténész elmondta: a forradalmi eszmék megvalósítása volt a céljuk, illetve megszabadulni mindazoktól, akik felszabadítóknak nevezték magukat. Az emlékesten Hatházi András színművész előadásában meghallgatták Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, majd a Magyar Opera ének- és zenekara közreműködésében felhangzott Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című műve. Szili Katalin a kolozsvári magyar főkonzulátuson zárt körű – a sajtó számára nem nyilvános – megbeszélést folytatott magyar értelmiségiekkel. /P. A. M., T. Sz. Z.: Visszatérni a forradalom szelleméhez. Az 1956-os eseményekre emlékeztek fél évszázad elteltével. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

A magyar forradalom emlékének szentelt Kárpát-medencei tanácskozáson emlékeztek meg október 20-án Szabadkán 1956 eseményeiről. A Nyitott Távlatok délvidéki 56-os műhely, Szabadka város, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács és a szabadkai magyar főkonzulátus által szervezett konferenciára a térség országaiban élő magyarság képviselői kaptak meghívást. A feszült magyarországi belpolitikai helyzet miatt több budapesti meghívott lemondta a részvételét. Dr. Deák Ernő, az Ausztriai Magyar Szervezetek Szövetségének elnöke azt idézte fel, hogy a magyar forradalmat és szabadságharcot mélységes szimpátia, együttérzés övezte Ausztriában. Dr. Bodó Barna temesvári szociológus felidézte, hogy Romániában három évvel a forradalom leverése után is voltak áldozatai az elnyomásnak. 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemet erőszakkal felszámolták, s az intézmény három professzora, Csendes Zoltán rektor-helyettes, Szabédi László költő, filológus és Molnár Miklós közgazdász öngyilkos lett. Bodó a szórványban élők megmaradásának esélyeit elemezte. Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó alapító főszerkesztője azoknak a kárpátaljai magyaroknak az emlékét idézte fel, akiket a forradalom és szabadságharc támogatása miatt üldöztek, zártak börtönbe. Végezetül Szlovéniából, Horvátországból és Szerbiából érkezettek emlékeztek meg az akkori Jugoszláviát is elérő menekültáradatról. /Kárpát-medencei tanácskozás Szabadkán 1956-ról. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

Az 1956-os magyarországi forradalom erdélyi vonatkozású eseményeire emlékeztek írók, költők a marosvásárhelyi Bernády-házban, a Látó című irodalmi folyóirat októberi számának bemutatója alkalmával. Gálfalvi György, a Látó főszerkesztője emlékeztetett arra, hogy a jelenlegi folyóirat elődje, az Igaz Szó, az ’50-es években jelentős szerepet játszott a magyarság irodalmi-politikai életében. „Csalódott vagyok, mert nincs kinek átadni a megemlékezés hagyományait, az ünnep jelentősége elszürkült, átszövi a politika hálója” – jelentette ki Pomogáts Béla, akit hat hónapra internáltak a forradalom leverése után. Buda Ferenc Kossuth-díjas költő, aki egy évet töltött rácsok mögött, ’56-os vonatkozású verseiből olvasott fel. A hét év börtönbüntetést letöltött, Kolozsváron élő Dávid Gyula irodalomtörténész rámutatott: „Válaszút nem volt. Amikor mindannak, amiről meg voltam győződve, az ellenkezője ment végbe, csak olyan mértékig illeszkedtem be a kint talált világban, amennyire tisztességgel és a magam korábbi eszményeihez híven tehettem”. Viski András író, költő, dramaturg úgy érzi – bár 1957-ben született –, megfogantatása pillanatában a forradalom gyermeke lett. Édesapját, Viski Ferenc református lelkészt, feleségével és hét gyermekével együtt, mint „horthysta, felforgató elemet”, a román Gulágra száműzték. Kántor Lajos irodalomtörténész a korabeli lapok, folyóiratok tematikáját ismertette, kiemelve, hogy az „új Korunkért” emelt szót Gáll Ernő, Veres Péter, Szentimrei Jenő és Turnovszki Sándor. Kántornak az a véleménye, hogy egykori tanárának, Szabédi Lászlónak az öngyilkossága visszavezethető az 1956-os eseményekre is. – Ötvenhat hősei lassan mind elmennek közülünk, a legendás pesti srácok is közelítenek hetvenedik életévükhöz – idézett könyvéből a magyarországi Kozma Huba. Ő Pongrátz Ödönről, a Corvin köz főparancsnokának, Pongrátz Gergelynek a bátyjáról jelentetett meg nemrégiben könyvet. „Ödön vette föl az öccse kezéből kiesett lyukas zászlót, hazaköltözött Amerikából, és most már ő fogadja a Kiskunmajasi Ötvenhatos Múzeum látogatóit...”. Páll Lajost 1956-ban hat év börtönre ítélte az akkori hatalom. Versei híven tükrözik a rabság szenvedéseit, megaláztatásait. /Nánó Csaba (Marosvásárhely): Látó-bemutató és emlékezés ’56-ra. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

1956-ban a magyar forradalom hírét Romániában a lakosság széles rétegei nagy izgalommal fogadták. Temesváron a diákság tizenkét pontos programot állított össze, s a követeléseiket tartalmazó memorandumot az október 30-án félig-meddig legálisan összehívott diákgyűlésen, magas rangú párt- és egyetemi vezetők (Ilie Verdet és Petre Lupu központi bizottsági titkárok) jelenlétében felolvasták. Az egyetemisták kapcsolatot teremtettek a katonasággal és a munkássággal, de a rendszer oly gyorsan reagált, hogy az egyetemista ifjúság már tudott az utcára vonulni. A Szekuritáté már a diákgyűlés estéjén letartóztatta a megmozdulás szervezőit, és velük együtt a következő napokban összesen mintegy háromezer egyetemistát vett őrizetbe. Ezernél többet a mintegy 15 kilométernyire fekvő Kisbecskerekre szállítottak, s az ottani kaszárnyákban szekusok kezdték őket vallatni. A megtorlás kegyetlen volt. A szervezőket agyba-főbe verték, majd bíróság elé állították. Az 1956. november 15–16-án zárt ajtók mögött lefolytatott tárgyalás nyomán a fő szervezőket tömörítő első csoport tagjaira mértek ki nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket, A decemberben tárgyalt második csoportban 7 évig terjedő börtönbüntetéseket szabtak ki. A bukaresti egyetemi hallgatók a november 4-én megindult magyarországi orosz megtorlás hírére kezdtek mozgolódni. Tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, s onnan a tiltakozást a párt központi bizottságának épülete előtt akarták folytatni. Erre nem került sor, mert az egyetemeket megszállta a Szekuritáté. A fő szervezőket halálra ítélték, másodfokon ezt életfogytiglani szigorú börtönre változtatták. A magyarországi eseményekkel nyilvánosan rokonszenvező több száz bukaresti diákot őrizetbe vették, és súlyos börtönévekre ítélték, köztük Paul Goma később nemzetközileg is ismertté vált írót. A megtorlás a börtönbüntetések mellett számtalan egyetemről való kizárással párosult; 1957 tavaszán csak a bukaresti Parhonról 600 hallgatót zártak ki. Sok munkás és földműves is fellázadt. Ioan Faliboga, a Maros Magyar Autonóm Tartományban élő vasutas titkos szervezetével szabad választásokat akart kiharcolni. Perében rajta kívül még két embert ítéltek halálra. Az erdélyi magyarok sem maradtak tétlenek. Kolozsváron, a Partiumban, Marosvásárhelyen, Brassóban és a Székelyföldön ezreket tartóztattak le közülük a kegyetlen leszámolás során. A Bolyai Egyetem magyar diákjai tiltakozó akciót szerveztek. Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Balázs Imrét, Tirnován Videt, Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Koczka Györgyöt, Iamandi Emilt, Kelemen Kálmánt, Nagy Benedeket, Páll Lajost, Péterffy Irént, Imre Magdát, Szilágyi Árpádot, Vastag Lajost, Várhegyi Istvánt és másokat hosszú évekre börtönbe zártak. Dávid Gyulát 1957 márciusában tartóztatták le. Hét évre ítélték, és a büntetését le is töltötte. Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész szerkesztésében ezekben a napokban jelenik meg az a kötet, amely az erdélyi magyar ötvenhatosokat igyekezett számba venni. 1956-1965 között csak a Maros Magyar Autonóm Tartományban több mint 750 személyt állítottak bíróság elé, de ezek közül 1956 októberében és novemberében csak 60-at tartóztattak le. 1957-ben több mint 150, 1958-ban pedig csaknem 300 letartóztatottról találtak adatot. A letartóztatások 1960-1965 között is folytatódtak. 1965 tavaszán például egy fiatalokból álló – a Gyergyószentmiklóshoz közeli Galócásról származó – csoportot tartóztattak le, akik ellen az volt az egyik vád, hogy „a magyarországi 1956-os ellenforradalomban résztvevő elemekkel” kapcsolatot tartottak, és akik Romániában hasonló akciókat akartak szervezni. Később a pártvezetés az 1956-os eseményeket ürügyként használta fel arra, hogy teljes mértékben felszámolja a rendszernek ellenállni próbáló csoportokat: a görög katolikus klérust, a protestánsokat, a neoprotestánsokat és a román történelmi pártok tagjait, vasgárdistákat, partizánokat és más csoportokat. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, és a leszámolásnak sok más magyar intézmény is áldozatául esett. A Szekuritáté elképzelhetetlen kegyetlenkedéssel sokakat beszervezett, románokat és magyarokat egyaránt. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász az események után az erdélyi magyarság ügyében memorandummal az ENSZ-hez fordult. Életfogytiglani kényszermunkát kapott érte. Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész titkos szervezet létrehozásáért tizedmagával együtt halálbüntetést kapott. Végrehajtották. Ma sincs pontos adat arról, hogy a véres megtorlás hány embert érintett. Tízezrekről van adat, akiket azokban az években bebörtönöztek. Kutatók állítása szerint a magyar forradalmat követő két évben Románia-szerte tízezernél több személyt ítéltek börtönbüntetésre, és körülbelül ötvenet halálra. A magyar forradalommal rokonszenvező akciók megszervezéséért legalább 25 román nemzetiségű személyt végeztek ki. A börtönökben vagy a vallatások során továbbá mintegy százötvenen vesztették életüket. A leszámolás során másfélezer magyar került börtönbe és legkevesebb 15 magyart ítéltek halálra, akiket ki is végeztek. Raoul Volcinschi közgazdász egyetemi előadóként Kolozsváron már korábban titkos szervezetet hozott létre arra az esetre, ha Nyugat és Kelet között konfliktus robbanna ki. Amikor elterjedt a híre, hogy a magyarországi forradalmárokat Románián keresztül tehervonatokkal szállítják a Szovjetunióba, úgy vélte, elérkezett a cselekvés pillanata. Fegyvereket szerzett a Fogarasi-havasokban akkor még aktív román ellenállóktól, s azt tervezte, hogy a szóban forgó vonatokat társaival együtt megtámadják. Azonban a besúgták, ebben megakadályozták, s 25 év kényszermunkára ítélték. Nyolc évet ült, 1964-ben szabadult, amnesztiával. /Tibori Szabó Zoltán: Amikor a puliszka robban. A magyar forradalom romániai visszhangja és véres megtorlása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20., 21./

A magyar forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt első titkára Jugoszláviában tartózkodott. Ezért 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedések foganatosítása a Politikai Bizottságra hárult. Már 24-ére eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően. Ezenfelül lezárják a határt, és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték, Miron Constantinescut Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság kidolgozott egy akciótervet. Ebben előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszerellátása érdekében. Gheorghiu-Dej hazatérte utáni elemzéskor a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnaras vezetésével, azzal a feladattal: „megtegyenek minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A Magyar Autonóm Tartomány központjában, Marosvásárhelyen október 26-tól Fazekas János koordinálta a politikai akciókat. Fazekas egy 1989 után készült interjúban említette, hogy Gheorghe Pintilie tábornok, aki 1948-tól a Securitate irányítója volt, titkos parancsot küldött neki, amely mintegy ezer névből álló listát tartalmazott, akiket előzetes letartóztatásba akart helyeztetni. A listán a Magyar Autonóm Tartomány fontos személyiségeinek, számos írónak és értelmiséginek, tanároknak és az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet mintegy 150 diákjának a nevét azonosította. Azonban Fazekasnak a Kolozsváron hasonló utasításokat kézhez kapó Miron Constantinescuval együtt sikerült hatályon kívül helyeztetni a rendelet végrehajtását. Fazekas november első napjaiban számos nagygyűlés megtartását rendelte el, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának helyeslése és a magyarországi események elítélése volt. Az ülésen többnyire kényszerűségből munkások szólaltak fel a forradalmat elítélően, őket megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában gyűlést tartottak az írókkal és szerkesztőkkel. Fazekas János minden résztvevőt nyílt állásfoglalásra kötelezett, ami nem lehetett más, mint a forradalom elítélése. Az összejövetel után, hűséglevelet készítettek, amelyet „aláírt” tizenhat író, három szerkesztő és három szerkesztőségi dolgozó. A levél november 4-én jelent meg a Vörös Zászlóban Lelkiismeretünk parancsszava. A Magyar Autonóm Tartományban élő írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak levele az RMP Központi Vezetőségéhez címmel. Visszaemlékezéseiben Fazekas János úgy magyarázta, hogy ez a nyilatkozat „védőpajzs volt évtizedeken keresztül, lehetőséget biztosított az alkotómunkához.” Következett a nyilatkozatnak az Előrében történő közzététele. Ezt megelőzően Sütő András és három társa (Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor és Nagy Pál) felhívta Robotos Imrét, a központi magyar napilap, az Előre főszerkesztőjét, hogy nevüket törölje az aláírók közül, mivel ők nem értenek mindenben egyet annak tartalmával és „szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal”. Robotos a kérdést úgy oldotta meg, hogy a felhívást nem közölte le, ami súlyos következményekkel járt számára. Fazekas az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet összejövetelén arra kötelezte annak tanárait, hogy ők is egy nyílt levélben fejezzék ki hűségüket a rendszer iránt. A nyilatkozat 42 aláírással november 5- én jelent meg a Vörös Zászlóban. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol. /Pál-Antal Sándor: Preventív retorzió – nagygyűlések, hálanyilatkozatok. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

Fülöp G. Dénes (1931-2005) lelkész Alsósófalván született. A székelykeresztúri tanítóképzőben 1952-ben tanítói oklevelet szerzett, majd elvégezte a kolozsvári Református Teológiát. 1959-ben Marosvásárhelyen a Vártemplom segédlelkésze volt, mikor letartóztatták azokat, akik szimpatizáltak a magyar forradalommal. Fülöp G. Dénest több évre elítélték és a Duna-delta hírhedt politikai koncentrációs táborába száműzték. 1984-től a marosvásárhelyi Vártemplom lelkipásztora lett. Újraszervezte az egyházközséget, restauráltatta a templomot. 1989 után számos megvalósítás fűződik nevéhez; megszervezte a Calepinus idegennyelvű tanfolyamot, létrehozta a Kántor-Tanítóképző Főiskolát, a Lídia Otthont 20 árva gyermek felnevelésére, a Diakóniai Otthont (öregek házát), a szegény sorsú gyermekek Pici házát, megszervezte a sokgyermekes családok támogatását, akik számára hat házat vásárolt Hármasfaluban. Lelkipásztori szolgálatának tapasztalatai, Alsósófalváról megírt monográfiája, igehirdetései még kiadásra várnak. /Fodor Sándor (S.): Fülöp G. Dénes lelkipásztor, ’56-os elítélt. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

Találkozót szervezett október 13-15-e között a nagybányai Németh László Líceum Diáktanácsa a magyar iskolák diáktanácsai számára. A nagyváradi, sepsiszentgyörgyi, besztercei, nagyenyedi, marosvásárhelyi és kolozsvári diáktanácsok képviselői vettek részt a találkozón. A megjelentek bemutatták saját diáktanácsaikat. Gyárfás Zsuzsa tartott előadást a pályázatírásról, Szilágyi László pedig az Európai Unió által felkínált lehetőségekről. /Albert Emese: Diáktanácsok találkozója Nagybányán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

Tosa Szilágyi Katalin festőművész kiállítással jelentkezett Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh Farkas utca székházában. Németh Júlia műkritikus szerint a festő a transzavantgárd és a lírai absztrakt között ingázva teremt egyedi, művészi világot, magánmitológiát. A megnyitón Létay Lajos olvasott fel a művésznek ajánlott verseiből. /(-h): A magyar festészet napja a Barabás Miklós Céh székházában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

A magyarországi erők pártpolitikai egymásnak feszülése nem tesz jót a határon túli magyarságnak, számára fontos lenne, hogy az anyaország stabil képet mutasson önmagáról Európában és a világban – fejtette ki Markó Béla, az RMDSZ elnöke Kolozsváron Szili Katalin házelnöknek. Szili Katalinnak az RMDSZ vezetőivel, illetve a kolozsvári magyar értelmiségiekkel lezajlott találkozóján szóba került a Kárpát-medencei magyar képviselők fórumának működése is. Kedvezően értékelték, hogy a gazdasági, illetve az oktatási és kulturális albizottság megalakításával egy konkrét, szakmapolitikai kérdésekkel is foglalkozó együttműködés kezdődhetett. /Az együttműködés a jövő útja. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./

Magyarország számára fontos Románia mielőbbi sikeres euroatlanti integrációja, ebben látja a két ország és nemzet közös jövőjét, erre kötelez 1956 öröksége is – mondta október 20-án Kolozsváron Szili Katalin, az Országgyűlés. Szili emlékeztetett, hogy a forradalomhoz hozzátartozik a kisebbségben élő magyarság szolidaritásának különféle megnyilvánulásai a Magyarországgal szomszédos országokban. Emlékeztetett néhány konkrét személyiségre, akit közvetlenül érintett a megtorlás: Páskándi Géza, Csiha Kálmán, Fodor Pál, Varró János, Dávid Gyula. A biztonságban élő magyarok megsegítik a bajban lévő magyarokat. Így volt ez 1956-ban itt, Erdélyben, mint ahogyan így volt ez 1989 telén Magyarországon is. Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy ötven esztendővel ezelőtt Európában a huszadik század második felének leghosszabb forradalma indult el, amely átnyúlik a huszonegyedik századra is. Egyfajta késleltetett robbanásról beszélt, utalva arra: Magyarországon például akkor omlott össze a nyolcvanas évek végén visszavonhatatlanul a Kádár-rendszer, amikor azt, hogy 1956 ellenforradalom volt, nyilvánosan cáfolni kezdték. „Mi mindent megérzünk, ami Magyarországon fáj!... Legfeljebb azt kérdezhetnénk, hogy Magyarország is érzi-e igazán, megérzi-e, ha nekünk fáj valami. Most például, amikor önnön tekintélyét rombolja, érzi-e, hogy ez nekünk nem csak fáj, de politikailag nagyon rossz is?” – mondta Markó. /Megemlékezés az 1956-os forradalom romániai hőseiről Kolozsváron. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./

Október 21-én Kolozsváron, az unitárius templomban megtartott ünnepséggel tisztelegtek az 1956-os magyarországi forradalom emléke előtt. Dr. Szabó Árpád püspök kifejtette: a forradalom bukásában is győztes marad, mivel azt sugallta, hogy egy kis nép is fel tud lázadni a zsarnok ellen, ha van hite a rablánc széttöréséhez. Beszélt Kolumbán Gábor, az Erdélyi Unitárius Egyház főgondnoka, majd Markó Béla RMDSZ-elnök rámutatott: ötven esztendő alatt felnőtt két nemzedék, ’56 szabadságharcát és forradalmát ma már történelemnek tekintjük. Emlékeztetett: az ’56-os forradalom leverése után az erdélyi magyarság és a történelmi egyházak mindegyiket megszenvedte ’56-ot. 1956-tól 1989-ig, a kommunista rendszer megdöntéséig 33 esztendő telt el. Krisztusi kor… Korodi Alpár történelemtanár beszédének fő gondolata a forradalmi láng kitörölhetetlensége volt. Az ünnepség a templom előterében elhelyezett emléktábla leleplezésével ért véget. /Nagy-Hintós Diana: ’56-os emlékünnepség Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

Mészáros Márta A temetetlen halott című, Nagy Imre életéről szóló filmjét tekinthették meg október 21-én a Kolozsvár Társaság 1956-os magyar forradalomra való megemlékezésén. Beszédet mondott Horváth Andor egyetemi docens, a Kolozsvár Társaság alelnöke, akit Virgil Csomos filozófia szakos professzor és Lönhárt Tamás egyetemi adjunktus egészített ki. Nagy Imre utolsó szava így hangzott: „Csak az borzaszt el, hogy ugyanazok fognak majd rehabilitálni, akik most felakasztanak.” /Török Á. Rebeka: Temetetlen Halott – Nagy Imre naplója. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

Temesváron október 21-én a magyar nyugdíjasok estjén Vetési Nándor színinövendék műsorával mementót állított az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékének. A vendéget köszöntő Béres Margit elnök a Kelet-Európán végigsöprő forradalmi megmozdulásokat méltatta. Vetési Nándor kolozsvári színinövendék – akinek legkedveltebb verse Szentkúti Ferenc Hősköltemény egy pesti srácról c. alkotása – emlékműsorával meghódította temesvári hallgatóságát. /(Sipos): Hiteles válogatás, avatott tolmácsolás. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 23./

Mezőség címmel rendezett konferenciát október 21-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), valamint a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke. Egyed Ákos akadémikus, EME-elnök megnyitóbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a Mezőség természeti adottságai – folyóvizek hiánya, városoktól való távolsága, rossz közutak – megnehezítették a ráadásul több vármegye között megoszló vidék fejlődését, így visszamaradt a többi tájegység mögött. Keszeg Vilmos a régió kutatásának főbb eredményeit vázolta fel. A néprajzkutató hangsúlyozta, a Mezőség elszigeteltsége a vidék erényévé vált, hiszen így konzerválódtak a régió népzenében, néptáncban, népszokásokban, népmesében vagy a díszítőművészetben rejlő kincsei. Starmüller Géza műépítész A mezőségi sóvonal hatása Kolozs megyére című előadásában többek között a Sóvidék kialakulását emelte ki. Előadások hangzottak el a Mezőség élővilágának környezet- és tájvédelmi jelentőségéről, a régió helyneveiről, városiasodásáról, a középkori Mezőség vásárairól, valamint az ott folytatott néptánckutatásról is. /A hátrányból kovácsolt erény. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./ Keszeg Vilmos, a Néprajz és Antropológia Tanszék vezetője elmondta, ez a rendezvény az évente megtartott konferencia-sorozatba illeszkedik. A Mezőség-kutatás régóta folyik. Ennek ellenére mégis hiányzik az összefoglaló monográfia. Egyed Ákos akadémikus, az EME elnöke kifejtette: nagy öröm számára, hogy az újabb régió-kutatási konferencia. Pozitívumként értékelte, hogy van utánpótlás az elképzelt terv kivitelezéséhez. /Vetési Júlia: Interdiszciplináris Mezőség-konferencia. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

Kolozsváron megnyílt Burján-Gál Enikő fiatal képzőművész festészeti tárlata. A megnyitón Márkus-Barbarossa János hangszerkészítő mester értékelte a képeket. Lírai szimbolizmusnak nevezte a munkákat. /Mihály Zsombor: Kettős élményhatás. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

Több mint kétszáz személy, zömében tizenévesek vettek részt október 23-án Kolozsváron azon a gyertyás megemlékezésen, amelyet a János Zsigmond Unitárius Kollégium Diákegylete és az Apáczai Csere János Elméleti Líceum Diáktanácsa szervezett az erdélyi 56-os események 50. évfordulója alkalmából. Talpas Botond, az unitárius diákegylet elnöke emlékezett az elítélt ötvenhatosokra, majd a fáklyás-gyertyás menet a Házsongárdi temető felé indult, ahol Dsida Jenő sírjánál Bartis Ferenc Utószó című versét olvasta fel Fóris-Ferenczi Gábor. A megemlékezés gyertyáit azonban már nem mindenkinek volt alkalma elhelyezni: a rendőrség megsürgette a szervezőket, és büntetéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha akár öt perccel is túllépik az eseményre engedélyezett időt, vagyis a 9 órát. A kolozsvári Erdélyi Magyar Ifjak, csatlakozva a Kárpát-medence szerte megszervezett faültetésekhez, a Bethlen-kriptánál elültették a megemlékezés fáját. /(balázs): ’56-ra emlékeztek a diákok is. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./