Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Háromszék
4433 tétel
2013. február 20.
A Kolozsvári Történelmi Társulat felhívása
A régi erdélyi oklevelek összegyűjtését tűzte ki célul a Kolozsvári Történelmi Társulat. Háromszéknek húsz levelet küldtek, amelyben felszólították azokat, akiknél fontos oklevelek lehettek, hogy jelentkezzenek. A leveleket tizenhat személyhez intézték az alábbi felhívással:
,,Jött 1868 ag. 18-án a Kolozsvárott fennálló Történelmi Társulat bizottsága folyó hó 2-án 400 számu átirata kiséretében átküldő 20 példány felszólitást, és kéri azokat a régi oklevelek birtokában lévő birtokos uraknak kiosztani. Nyujtódi birtokos Méltóságos Szentiványi Ignác urnak. Kebli pénztárnok Tekintetes Könczei József urnak helyben. Kézdiszéki egyesbiró Tekintetes Kovács István urnak. Kézdi Királybiró Méltóságos Lázár Mihály urnak Dálnokba, Sepsiszéki Királybiró Méltóságos Székely Gergely urnak Kilyénbe. Orbaszéki Királybiró urnak Méltóságos Thuri Gergelynek Tamásfalva, Miklósvárszéki egyesbiró Tekintetes Lányi Sándor urnak Barót, Zágoni birtokos Tekintetes Czirjék Zsigmond urnak, Zágoni birtokos Tekintetes Szacsvai Gábor urnak, Országos ügyvéd Tekintetes Csiszér Farkas urnak Feltorja, Sepsiszéki egyesbiró Tekintetes Vajna Károly urnak, Székmérnök Méltóságos Székely Dénes urnak, Székfőjegyző Méltóságos Vida Dániel urnak, Sepsiszentiványi birtokos Méltóságos Szentiványi József urnak Szentiván, Miklósvárszék Királybirója Méltóságos Henter Sándor urnak Nagyajta, Törvényszéki elnök Vajna Tamás urnak helybe.
Méltóságos vagy Tekintetes úr
A Kolozsvárt fennálló Magyar Történelmi Társulat bizottsága hozzám leküldött felszólitás egy példányát, bizván a tudományok iránti áldozatkézségére, és hazafias buzgalmába azon felhivással küldöm, miként ne terheltessék az abban felemlitett adatokat az érintett bizottság elnökségéhez a kitűzött határidőn megküldeni.
Sepsiszentgyörgy 1868-ban aug. 19-én.”
(Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltár, Fond 8., dosszié 10., lap 1.)
Sajnálatos, hogy a Történelmi Társulat és Háromszék vezetői nem kérték fel Dálnoki Intze Józsefet, akinél számos régi okirat volt. Intze József egész életében, miután lefordította a szász nemzet statútumát, a régi erdélyi okiratokat gyűjtötte, és mint kitűnő jogásznak, szándékában állt a régi székely okiratokba foglalt törvények megírása. Székelyföldön nála jobban senki sem lett volna hivatott a régi oklevelek összegyűjtésére és szakszerű értelmezésére. 1874-ben bekövetkezett halálával Intze József hagyatékának nagy része elveszett. Irtó háboru 1848–49 címmel megírt könyve kéziratban megtalálható a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 15.
A ’48-as forradalom soha nem bukott meg – beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal (Történész. 1929. november 25-én született a közigazgatásilag Baróthoz tartozó háromszéki Bodoson. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Még be sem fejezte az egyetemet, amikor gyakornokként tanított ugyanitt 1951–1953 között. Ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként, később az intézmény vezetőjeként dolgozott. A kommunista rezsim bukását követően 1990–1994 között a debreceni, 1995–1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghívott tanárként adott elő.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tudományos kutatásainak fő témái az 1848-as erdélyi forradalom és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története, de foglalkozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel. Legutóbb 2010-ben a Pallas-Akadémia gondozásában jelent meg Erdély 1848–1849 című könyve. Számos kitüntetés, díj tulajdonosa, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes március 15-én 19 órakor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tartandó ünnepségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tünteti ki Egyed Ákost.)
„Az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta.” – fejtette ki a Krónikának adott interjúban Egyed Ákos kolozsvári történész-akadémikus.
- A téma szakértője bizonyára másként tekint az 1848–49-es magyar forradalomra, mint a hétköznapi ember. Mégis mit jelent Önnek március 15-e?
– Rég foglalkozom március 15-ével, legutóbbi könyvemben is hangsúlyoztam, hogy a polgári magyar nemzet születésnapjának tartom. Úgy látom, hogy az emlékezések a felszínen mozognak, azokat a szép történeteket elevenítik fel, amelyek nagyon jók a történelem kedvelői számára: a 12 pont elfogadása, a Talpra magyar, a kokárdák, a demonstrációk, Táncsics kiszabadítása. De utána következett a törvényhozás. Március 15-én a 12 ponttal elkezdődik a törvényalkotó folyamat. A törvények keretet adtak a forradalomnak, ez volt a rendszerváltás.
A felszíni események mögött – amelyek szépek, és ezért feltétlenül alkalmasak arra, hogy felidézzük március 15. történetét – a mélyben elindult az, amit a történelem mozgásának szoktunk nevezni, ami nem látható, de megtörténik. Az addigi nemesi nemzet – mert a magyar nemzet nemesi nemzetként évszázadok óta létezett – modern nemzetté vált, amelynek minden magyar ember tagja, aki magyarnak vallja magát. Engedje meg, hogy idézzem a március 15-ei emlékválasztmány nevében Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel által készített falragaszt, amelynek első mondata így hangzik: „Egy osztályból nemzetté alakult nép első nyilatkozata volt a március 15-ei esemény.” Ez a lényege március 15-nek.
– Miért épp az 1848–49-es szabadságharccal kezdett el tudományos kutatóként foglalkozni?
– Messze nyúlik ennek a kezdete. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanultam, érettségiztem, ahol ott a ’48-as hagyomány elevenebb volt, mint Erdély más tájain. Éppen azért, mert Háromszék volt az az erő, az a társadalom, amely 1848 őszén, amikor a Habsburg-hatalom erői elfoglalták Erdélyt, nem adta meg magát, hanem önvédelmi harcot folytatott. Ott ez a helyi hagyomány nagyon erős volt. Amikor március 15-ére emlékeztünk, a tanáraink sokszor kivittek minket is a Főtérre, ahol amellett, hogy elmondták, hogyan kezdődött a forradalom Budapesten, a háromszéki események jelentőségét is hangsúlyozták.
A másik ok, hogy az 1848-as események kezdtek foglalkoztatni, az volt, hogy édesapám, aki tanító volt, nagyon szerette a Rákóczi-féle szabadságharcot és a ’48-as forradalmat. Sokszor mesélt róla különösen, amikor beteg voltam, mert követeltem, hogy meséljen valamit. Édesanyám is gyakran mesélt. Ráadásul az egyik elődöm, a ’48-as mozgalmakban tizedesként részt vett Nagy Áron hazavitt egy kardot. Gyerekkoromban a pajtásaimmal ezzel a karddal játszottunk nagyapám padlásán; olyan nehéz volt, hogy alig tudtuk mozgatni. Nagyapám – aki szintén tanító volt – ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott magának, és amikor édesanyám ezt elővette, sokszor mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van. Ez ugye megragad az emberben, és csak jóval később jöttem rá, hogy uramatyám, mi is történt. Aztán Kolozsvárra kerültem a Történeti Intézetbe, a Bolyai Tudományegyetemen végeztem, ott kineveztek gyakornoknak már negyedéves koromban.
– Bizonyára a korabeli körülmények is befolyásolták a pályaválasztását.
– Édesapámat kuláknak nyilvánították, mert tanítóként szolgája is volt, aki a mezőgazdasági munkákat végezte. Valamennyi birtokunk is volt, bár nem sok. Emiatt nem maradhattam az egyetemen, szépen kiraktak. De egy bizottság éppen akkor érkezett Bukarestből, amely az akadémia számára kutatókat toborzott. Akkor államvizsgáztunk, a bizonyítványom jó volt. Behívattak, megkérdezték, szeretnék-e tudományos kutató lenni. Igent mondtam, hiszen a megváltást jelentette számomra, mert az egyetemen már kifelé állt a szekerem rúdja. Így kerültem át a Történelmi Intézetbe, ahol néhány év után az 1848-as munkacsoportba kerültem, amelyet vezettem is 10-15 éven keresztül.
– A kommunista rezsim megengedte, hogy kutatóként a magyar forradalommal foglalkozzon?
– Akkoriban a nemzeti szempontokat, pláne a Történeti Intézetben nem nagyon lehetett hangsúlyozni, de a jobbágyfelszabadításról már minden további nélkül lehetett előadásokon beszélni az 50-es, 60-as, 70-es években is. Így aztán elkezdtem a jobbágyfelszabadítással foglalkozni ’48 kapcsán. Amikor semmit se lehetett írni március 15-éről, fogtam magam és egy közleményt jelentettem meg a helyi lapban, A kolozsvári mesterlegények kérése 1848-ban címmel. Az egyik barátom erre azt mondta, hogy mindez mellékes volt. Igen ám, de ennek kapcsán már el lehetett mondani, hogy létezett ilyen is, hát emlékezzünk meg róla. Később, 1989 után sokszor beszéltem, könyvet is írtam, ezeknek visszhangja volt, illetve van, és úgy érzem – ne legyek szerénytelen – ebben sikerült újat mondanom.
– A március 15-ei megemlékezéseken többnyire a forradalomnak ugyanazokat a mozzanatait idézzük fel. Van olyan kevésbé ismert részlete az eseményeknek, amelyről úgy gondolja, hogy méltatlanul elfelejtettük?
– Nem igen veszik tekintetbe, hogy Kolozsváron két nemzeti program született: egy magyar és egy román. Főleg utóbbival alig foglalkoznak.
– Mit lehet erről tudni?
– A Kolozsváron tanuló románok – akik meglehetősen sokan voltak, az akkori katolikus gimnáziumban tanult például Avram Iancu is – március 27-én és 28-án gyűltek össze. A Florian Micaş kolozsvári ügyvéd szervezte gyűlésen részt vett Papiu Ilarian, aki Marosvásárhelyről érkezett, de eljött az Erdélyi-érchegységből Ion Buteanu is. Közösen megfogalmaztak egy több mint húsz pontból álló petíciót, amelyben kérték, hogy a magyar, a székely és a szász mellett a románokat ismerjék el hivatalosan is Erdély negyedik nemzetének.
Kérték azt is, hogy a közigazgatást úgy alakítsák át Erdélyben, hogy azokon a településeken, ahol a románok többségben vannak, alkalmazzanak román vagy legalább román nyelvet tökéletesen ismerő köztisztviselőket. Az ország valamennyi hivatalában létszámuknak megfelelő arányban alkalmazzanak románokat. A román püspökök felügyelete alatt működő elemi iskolák részesüljenek megfelelő állami támogatásban, és csak román nyelven tanítsanak. De sorolhatnám tovább. Ez olyan esemény volt, amely 1848 története szempontjából is figyelmet érdemel.
– Kutatásai során melyik volt a legérdekesebb dokumentum, amelyre rábukkant abból a korszakról?
– 1848 levéltári hagyatéka nagyon gazdag, hiszen minden lépésről jelenteni kellett, számtalan irat marad fenn. Ami számomra az egyik meghatározó forrásnak bizonyult, azt a sepsiszentgyörgyi levéltárban találtam. Olyan iratról van szó, amelyen se cím, se aláírás, se dátum nem szerepelt. Az első mondata ez volt: a közösség elé terjesztendő határozat. Aztán rájöttem: ez volt Háromszék tanácsának ama határozata, amellyel kezdetét vette a háromszékiek önvédelmi harca, hiszen a határozat kimondta: ha az ellenség a szék határaihoz ér, akkor válaszolni fognak, ha kell fegyverrel.
– Három éve jelent meg Erdély 1848–49 című kötete, amelyben áttekinti a szabadságharc erdélyi történéseit. Melyek voltak az erdélyi forradalom leginkább említésre méltó sajátosságai?
– Kolozsváron 1848. március 20-án és 21-én született egy határozat, amelyet én kolozsvári programnak nevezek. Ebben az erdélyi politikusok – élükön id. Bethlen Jánossal – megfogalmazták követeléseiket. Az erdélyi országgyűlés azonnali összehívása volt az első számú követelésük, az, hogy kimondják Erdély unióját Magyarországgal. A budapesti márciusi ifjak 12 pontjában is benne van tizenkettedikként az unió, amely Erdélyben a magyar programban az első helyre került. Ugyanakkor szerepelnek ebben a programban az erdélyi sajátosságok is, például a székely kérdés megoldása. A jobbágyság felszabadítása a székelység esetében egészen más jogi eljárásokat követelt, ugyanis 1762–64-ben megszervezték a székely határőrséget Háromszéken, Csíkban és Miklósvárszéken; Udvarhelyszéken nem tudták, akkora ellenállást fejtettek ki az udvarhelyiek.
A madéfalvi veszedelem idején rákényszerítették a székelységet, hogy minden hadra fogható férfi évente előre meghatározott számú napon át határőrszolgálatot lásson el, hadi gyakorlaton vegyen részt, vagy szükség esetén vonuljon a háborúba. A székelység számára a forradalom által meghirdetett szabadság éppen ezért a hadkötelezettségük eltörlését jelentette. Ezt nehéz volt kivitelezni, mert ekkor a magyar kormány és különösen a hadügyminisztérium azon az állásponton volt, hogy a már meglévő székely katonai alakulatokat ne oszlassák fel, hiszen bármelyik percben szükség lehet rájuk.
– Bár történészek érvelési hibaként tartják számon a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat, mégis játsszunk el a gondolattal: mi változott volna leginkább, ha a forradalmat nem győzik le orosz segítséggel az osztrákok?
– Bár európai indítatásra kezdődött, a magyar ’48–49 az összes európai forradalomtól különbözik, hiszen amikor egyértelmű lett, hogy Bécsben március 13-án kitört a forradalom, akkor erősödött meg a magyar mozgalom. A különbség abban áll, hogy 1848 őszén a forradalom átalakult szabadságharccá. A forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta. Ugyanis később jött a kiegyezés, amelyet a magyar fél a ’48-as alapokhoz kötött. Gyakorlatig a forradalom elindította a rendszerváltozást, amely végül megtörtént. A magyar forradalom nagy csodája, hogy szinte a semmiből teremtett hadsereget.
Nagy erőfeszítések árán létrejöttek a nemzetőrségek, majd a honvédség is. Olyan erős hadsereget hoztak létre, amely egy alkalmas pillanatban 80 ezer főt is számlált. El lehet azon ábrándozni, mi lett volna, ha, de a történészek azt mondják: történelmileg ilyen kérdéseket nem lehet feltenni, mert nem lehet biztosat tudni. Az mégis bizonyos, hogy Magyarország nagymértékben megerősödött volna, bár nem szakadt volna le Ausztriától, mert nem elszakadni akart, hanem a Monarchián belül kivívni a függetlenségét, és alkotmányossá alakítani az addigi abszolút monarchiát.
– Mit gondol, a hazai közéletben nemrég lezajlott székelyzászló-botrányban mekkora szerepet játszott az, hogy a románok nem ismerik a történelmünket, illetve a sajátjukat sem teljes mértékben?
– A történelem ismerete segít eligazodni a mában. Ha valaki nem ismeri a múltját, nyilvánvaló, hogy jelenét sem tudja jól értelmezni, vagy egyáltalán megérteni, mi történik. Ezért is nagyon fontos, hogy a valódi történelmi ismereteket terjessze a történetírás és a történelemtudomány, és hogy ez legyen a történelmi tudatában magyarnak, románnak, szásznak és minden nemzetiségnek. Bonyolult kicsit a kérdés, mert a székely történelem a magyar történelemnek is egy sajátos fejezete. Hiszen Székelyföldön nem megyék alakultak ki, hanem székek, külön nemzetgyűléseik voltak, amelyek törvényeket hoztak a Székelyföld számára, és ezeket be is kellett tartani egészen 1562-ig.
A székelységnek saját intézményei voltak, intézményrendszere működött. Ezeket nagyon elfelejtette a történelem, mert nem lehetett, nem engedték kutatni. Ötven-hetven esztendeig ezekről nemigen lehetett beszélni. Nemzedékek estek ki, amelyek nem hallottak erről a magyarság körében sem, de a románoknál főleg, hiszen ők egészen másfajta történelmet hallottak az iskolában, a székelyek történelméről pedig semmit, ami lényeges lett volna. 1989 után a székely történelem kutatása fellendült, a helyi történészek sok helyütt jó munkákat adnak ki.
A szimbólumok kutatásával is külön csoport foglalkozik. A sokféle, különböző helyeken és időkben megjelent szimbólumokban – mert nagyon sok volt belőlük – a székely jelképek egyike-másika szinte valamennyiben felelhető volt, ezekből alakult ki a székely zászló is. Ennek eredetét Székely Mózesnek, Erdély egyetlen székely fejedelmének koráig lehet visszavezetni. A székelység szimbólumát most már Magyarországon is kezdik megismerni, sőt a románok is most szembesülnek ezzel. Most már kezdik megérteni, hogy végeredményben egy társadalmi, nemzetiségi rétegnek a jelképe, amely a történelmet is megjeleníti, valamint általa kifejezi a törekvéseit is. A történeti tudat alakításában, az identitás megőrzésében ezeknek a jelképeknek rendkívül nagy a jelentőségük.
– Tekinthető-e egzakt tudománynak a történelem? Hiszen a románok teljesen mást állítanak Erdély történelméről, mint a magyarok. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar és a román történészek közös nevezőre jussanak?
– Amióta létezik történetírás, állandó vita tárgya, hogy tudomány-e vagy irodalom, egyikhez vagy másikhoz áll közelebb. Az idők folyamán azonban kialakult a történetírás módszertana, és az eszköztára is megszületett. Ennek a lényege a forráskutatás és a forráskritika. Ami ránk maradt a múltból, azt a kritika eszközével meg kell vizsgálni, hogy jól tükrözi-e a maga korát. Ha a történész arra vállalkozik, hogy reális történelmet írjon, mert az igazság mindenek felett való, akkor összehasonlítja a rendelkezésre álló forrásokat. Ha egyoldalúan csak az egyik forrást veszem tudomásul, a másikat pedig nem, akkor óhatatlanul tévedek akkor is, ha nem akarok.
A franciák és a németek a második világháború óta törekednek arra, hogy a történelmüket egyeztessék, azaz hogy az egyoldalúságokat kiküszöböljék. Mert érzi azt a politika, hogy a történelemnek szerepe van az emberek magatartása és a jövő alakításában. Az nálunk is fontos, hogy a román és magyar történészek időnként leüljenek, megvitassák a teendőket. Létezik is egyébként egy magyar–román történész vegyes bizottság, amely időnként összeül, de nem a legfontosabb kérdéseket tárgyalja, hanem azokat, ahol nincs konfliktus. Márpedig ideje lenne a legfontosabb kérdéseket is napirendre tűzniük ezeknek a vegyes bizottságoknak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 29.
Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 30.
Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor
Valószínűleg Magyari Hunor az egyetlen fotós, aki az utóbbi 10 évben az Erdélyi Református Egyházkerület összes templomát lefotózta. A hatalmas munka eredménye 15 kötetben jelent meg, amelyek közül nem egy az épített örökség utolsó dokumentumának tekinthető, hisz a fotós a huszonnegyedik órában örökítette meg egyik-másik elhagyott templomot a teljes pusztulás előtt. Magyari Hunor munkája azonban nem csak ezért jelentős: utazásai, körútjai során számos tanulságos történetet is összegyűjtött. Ezekről is kérdeztük interjúnkban.
Ha jól tudom, nem professzionális fényképészként végezted el ezt a hatalmas munkát. Hogyan kezdődött?
Megközelítőleg 20 éve kezdtem fényképezni. Azon szerencsés nemzedékhez tartozom, amely még élte és művelte a fekete-fehér filmes, vegyszeres, sötétkamrás időszak végét, illetve az ilyen fotózást. Az első templomfotóim a nagyszüleim pincéjéből nyárára átalakított fotólaborban elevenedtek meg. Több mint 18 éve kötődöm a Református Diákotthon Alapítványhoz (RDA), ahol jelenleg is dolgozom, mint titkár, beszerző, mindenes. 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa fotópályázatot írt ki Református templomok a Kárpát-medencében címmel. Erdőszentgyörgyön, nagytatám segítségével el is készítettem néhány képet, és beküldtem. Az elbíráláskor egy képemet díjazták, hármat dicséretben részesítettek, és a későbbi felhasználás céljával megőriztek. 1997-ben egy magyarországi ismerősöm megbízásából fényképeztem le a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti útszakaszon található, különböző felekezetekhez tartozó 36 templomot.
Tehát már akkor voltak olyan próbálkozások, hogy leltározzák a magyar templomokat.
Igen, mindkét esetben azonos volt a megrendelő kitűzött célja: összegyűjteni és megőrizni a különböző felekezetek templomait. De nincs tudomásom a képek további felhasználásáról, a tervek megvalósulásáról.
Neked mégis sikerült, legalábbis az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó templomokat kivétel nélkül mind végigfotóztad, a már nem használt romos épületektől, az épülőfélben levőkig. Milyen elvet követtél?
Azt tűztem ki magam elé, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutatom a két Egyházkerület valamennyi református templomát. Fotózáskor a célom elsősorban a dokumentumkészítés, a valóság pillanatnyi rögzítése volt, mindenféle előzetes „rendezés" nélkül. De akad talán a bemutatottak között is egy-egy olyan felvétel, amellyel annak is tudok újat mutatni, aki helybéliként minden nap látja templomát. Jóval több felvételt készítettem az albumokban megjelenteknél. Azokat talán majd valóban dokumentumként használhatja a jövő.
Ha a lehető legésszerűbb útvonalakat követted, akkor is több ezer kilométert kellett bejárnod. Kezdettől megvoltak rá az erőforrásaid?
Az első években még gyalogszerrel, kerékpárral, autóstoppal és diákjaim önzetlen szüleinek segítségével – volt, ahová ők vittek el saját autóikon – jártam be az egyházmegyét. Később az RDA biztosított szolgálati autót az egyházmegyék bejárásához, illetve néhányszor bérelt autóval utaztunk. A fotós felszerelés mindig sajátom volt, valahogy úgy, hogy mindig azt és csakis azt a felszerelést (digitális fényképezőgépek, objektívek, számítógépek) vásároltam meg, amely alkalmas volt épületfotózásra. A légi felvételek ötlete az erdővidéki album készítésének idején fogalmazódott meg, mint egy újszerű látószög, amelynek hatalmas dokumentumértéke van, hiszen egyszerre, egyetlen fotón lehetett megörökíteni templomot, parókiát, gyülekezeti házat, iskolát, temetőt. A fotózás során megtett kilométerek számáról nem tudnék találgatásokba se bocsátkozni. Annyi biztos, hogy a 2012-es esztendőben valamivel több, mint 40.000 km-t „varázsoltam" az autóba.
Közben segítséged is akadt...
2007 nyarán csatlakozott az „ügyhöz", kedves ismerősöm, Szántó Tünde, szilágysomlyói magyartanárnő, akivel végigjártuk, és lefényképeztük a Küküllői Református Egyházmegye templomait. Ő később is – a tanügyi vakációk idején – részt vett a terepmunka elvégzésében. Női szemének és a virágok iránti szeretetének köszönhetően, hozzá kötődnek az album virágos fotói. 2011-ben csatlakozott a csapathoz Juhász Ábel, telekfalvi lelkipásztor, aki előbb a Sepsi- és Kézdi-Orbai albumokhoz járult hozzá helyismeretével, a vidék földi és légi felvételeinek elkészítésével. Majd 2012-ben szintén munkatárs volt a Brassói és Kolozsvári Egyházmegyék anyagának fotózásakor. Munkahelyi kollégák lelkészi és laikus tanácsokkal segítettek, családtagjaim, volt és jelenlegi diákjaim közül is sokan hozzájárultak e nagyméretű kordokumentum elkészültéhez.
Van egy teljes munkaidős, „civil" állásod. Mikor volt időd fotózni?
Az első öt album anyagát a mindenkori tavaszi és nyári vakációkban fotóztuk (2002-től). A kolléganőm tanárnő, ő csak ezeken a heteken tudott eljönni munkahelyéről. A 2011-2012-es esztendőkben már kaptam plusz szabadnapokat, fizetetlen szabadságot a munkahelyemről, mert nem lett volna elegendő pusztán a nyári szabadság e sok épület megfényképezésére.
Hogyan fogadtak a gyülekezetek?
A gyülekezet, a harangozók, gondnokok, presbiterek mindig nagy örömmel fogadtak, többször meg is vendégeltek egy kis frissen sütött pánkóval, házikenyérrel, kávéval. A lelkészek – noha nekik már nem olyan újdonság a templomokat fényképező ember, turista – is legtöbb esetben készségesen álltak rendelkezésünkre, biztosították a bejutást az épületekbe, sokszor felvittek padlásra, megmutattak rejtett zugokat, érdekességekről számoltak be.
Sajnos a fotókból is kiderül, hogy sok helyen a gyülekezet tehetetlen a templom pusztulásával szemben.
5-10 fős gyülekezetek esetén, főleg, ha a gyülekezet tagjai 60 év fölöttiek, nincs remény a felújításra. Egyik ilyen helyen azt mondta nekem egy idős nénike: „Tudja, az őseink felépítették ezt a templomot, és mi arra se vagyunk már képesek, hogy a pókhálót leszedjük róla." Mert a gyülekezetnek az a néhány tagja már olyan öreg, hogy egyikük sem tud székre állni.
Gondolom, minden kép mögött van egy történet. Melyikre emlékezel a legszívesebben?
Rengeteg kedves és szomorú történet van, de úgy az igazi, ha az ember odamegy és személyesen éli át. Egy érdekesebb, talán a vidékre is jellemző történetecske, hogy Magyarkirályfalván kigyalogoltunk a tűző napon, a dombon levő templomhoz, bár úgy sejtettük, hogy a harangozó, akinél a kulcs lehet, biztosan az aljban, a faluban lakik majd. A templom előtt egy kedves, 70 év körüli bácsika tett-vett valamit. Odaértünk, bemutatkoztunk és megkérdeztük, hogy nem-e tudja véletlenül, hol lakik a harangozó, vagy a hogy a kulcsok kinél, merre vannak. Ő – miután végigkérdezte, hogy mit akarunk a harangozótól, miért jöttünk, miért fényképezünk – negyed óra múlva végül közölte, hogy ismeri azt az embert: ő maga az. A zsebéből elővette a kulcsot, és nagy örömmel végigkalauzolt a templomán.
Mit mond a templom gyülekezetéről?
Erről több órányit lehetne mesélni. Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is.
Voltál Erdélyen kívül is, például Galacon. Ott is van református gyülekezet vagy már csak nyomokban?
Sajnos, a Kárpátokon kívül még szomorúbb a helyzet. A nyelvvesztés még kézzelfoghatóbb. Több esetben más felekezettől bérelt épület, magyar nyelvet már egyáltalán nem beszélő gondnokok fogadtak, a gyülekezetben is több helyen elhangzott, hogy mi már bizony rosszul beszélünk magyarul. Érdekes volt látni Galacon a parajdi, Küküllő-menti falvakból elszármazott emberek énekeskönyveit a padok tetején.
Egyes templomokhoz évekkel később visszatértél, hogy újabb fotókat készíts róluk. Hogyan változtak az évek alatt? Romlás vagy építés jellemző inkább?
Statisztikát nem végeztem, van ilyen is, van olyan példa is. Kristyor (Hunyad megye) temploma egy nyár alatt elvesztette a teljes tetőszerkezetét, valószínűleg mi voltunk az utolsók, akik még láttuk az Úr asztalát, a szószékkoronát. Ellenben több helyen meglepődve tapasztaltam, hogy ottjártam után újravakolták kívül-belül a templomot, újrafedték a tetőt, haranglábat, tornyot újítottak. Mindenhol szükség és lehetőség szerint.
Hol lehet a munkáid eredményét végignézni, a köteteket kézbe venni, esetleg megvásárolni?
A kötetek fogynak, egyelőre csak az udvarhelyi ért meg egy második kiadást. Kolozsváron például könyvesboltokban nem, csak a református püspöki hivatal iratterjesztési osztályán lehet kézbe venni a kiadványokat. Szeretnénk két nagy kötetbe összefoglalva újra kiadni azt, ami most 15 kisebb kötetben van, remélem, nyár végére sikerül.
Mik a terveid? Lesz folytatás?
Tervezem az unitárius templomainkat is megörökíteni, már van is egy nyertes pályázatunk. Ezen kívül remélem, hogy sikerül a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozó templomokat is végigfotózni. Az egyetlen kérdéses tényező a pénz, de bízom benne, hogy az is megoldódik.
T. Koós Imola
Maszol.ro,
2013. április 3.
A fejpántbotrány folytatásaként magyarok elleni kiáltvány született
Keresztély Irma háromszéki főtanfelügyelő és a Kőrösi Csoma Sándor iskolacsoport vezetőségének menesztését kezdeményezi egy kovásznai férfi. Gheorghe Tabalai, aki korábban a trikolóros fejpánttal elhíresült Sabina Elena jogi képviselőjének mondta magát, az Agerpres hírügynökségnek azt nyilatkozta, már 2500 aláírást gyűjtött „kiáltványa” nyomatékosítására, és tovább toborozza a tiltakozókat.
A Gheorghe Tabalai által kiáltványnak nevezett dokumentumban az áll, hogy a román diáklányt az iskolában megbélyegezték, amiért a román nemzeti színeket viselte, ugyanakkor kifogásolja, hogy a tanfelügyelőség csak írásos megrovásba részesítette a kovásznai igazgatókat.
A kovásznai férfi nemcsak a Kőrösi Csoma Sándor Iskolában történteket sérelmezi, hanem hogy a magyarok „elmagyarosítják” az utcaneveket, kitűzik a székely zászlót, SIC feliratú matricákat ragasztanak az autóikra, „ismeretleneknek” állítanak szobrot, kiadják a Székelység történelmét, túlzásba viszik a „magyar megemlékezéseket, fesztiválokat, felvonulásokat”. A magyar vezetők virtust csinálnak a román állammal való szembeállásból, áll a Gheorghe Tabalai féle kiáltványban. Keresztély Irma főtanfelügyelő a Sláger Rádió megkeresésére elmondta, a kovásznai iskolában vizsgálódó minisztériumi bizottság következtetéseit nem hozták nyilvánosságra, az oktatási miniszter azt mondta a főtanfelügyelőnek, hogy a probléma megoldása helyi hatáskörbe tartozik, és elégedett volt a foganatosított intézkedésekkel. „Minden állampolgárnak jogába áll tiltakozni, mi pedig továbbra is végezzük a feladatainkat.”- szögezte le Keresztély Irma.
Kovács Blanka
slagerradio.ro
Erdély.ma.
2013. április 4.
Fába vésett, szavak szórta történelem
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 6.
Kádár Gyula: Az erdélyi magyarság (1918–2011) 1.
Székelyföld is veszélyben!
Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban.
Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9.
Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart.
Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett „egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában „békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak.
A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot.
Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz."
Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: „Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek."
1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét.
A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával „egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz „ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás.
A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma.
2013. április 8.
Ellentét az RMDSZ-ben a Rétyen tervezett fakitermelés miatt
Ellentét alakult ki két RMDSZ-es honatya között a Kovászna megyei Rétyre tervezett fafeldolgozó üzem kapcsán: miközben saját bevallása szerint a romániai fakirályként emlegetett osztrák beruházót Olosz Gergely szenátor csábította a háromszéki településre, addig Korodi Attila Hargita megyei parlamenti képviselő szerint stratégiát kellene kidolgozni a Holzindustrie Schweighofer ellehetetlenítésére. A konfliktus azt követően alakult ki, hogy a Hargita megyei fafeldolgozókat tömörítő szövetség, az Arbor csütörtökön nyílt levélben adott hangot a beruházással kapcsolatos aggályoknak.
A mintegy 150 vállalkozást tömörítő, és ily módon több mint 3000 személynek munkát adó szövetség állítása szerint a Holzindustrie Schweighofer olyan áron vásárolja fel a fát a Székelyföldről, amilyenen a helyi kis cégek nem tudják, s ezáltal az ő megélhetésüket veszélyezteti. Ezért az Arbor kérte az osztrák beruházás azonnali leállítását, a rönkök és a fűrészáru exportjának megszüntetését és egy olyan törvénytervezet kidolgozását, amely előírja, hogy az erdőtulajdonosok a meghirdetett és értékesített rönkmennyiségből elsősorban a késztermékeket előállító vállalkozásokat szolgálják ki.
Korodi: stratégia kell a cégek ellehetetlenítésére
Hasonlóképpen vélekedik Korodi Attila Hargita megyei RMDSZ-es képviselő, volt környezetvédelmi miniszter is, aki a múlt héten találkozott az Arbor képviselőivel. Korodi Facebook-oldalán vetette fel az osztrák vállalat ellehetetlenítésére vonatkozó stratégia szükségességét. A honatya szerint meg kell védeni a faiparban tevékenykedő Hargita megyei kisebb cégeket és az általuk biztosított munkahelyeket a háromszéki beruházástól. Korodi Attila a közösségi oldalon később arról is beszámolt, hogy
Hargita megyei kollégái hasonlóképpen gondolkodnak. Egy felvetésre, mely szerint hogyan lehetséges, hogy ugyanabban a táborban ugyanazzal a céllal tevékenykedő közszereplők teljesen más véleménnyel vannak az osztrák beruházásról, a képviselő kifejtette: „a pártokban ez nem lenne lehetséges, egy szövetségben pont, hogy ennek helye és haszna van”. Korodi Attila ugyanakkor az MTI-nek elmondta, három éve azon dolgoznak, hogy a Holzindustrie Schweighofer ne tudjon Hargita megyében megtelepedni, és keresik a megoldást egy olyan jogszabály megalkotására, hogy adótöbbletet rójanak ki azokra, akik feldolgozatlan fát szállítanak el a kitermelés térségéből.
Olosz tárgyalni hív
Nincs ok aggodalomra eközben Olosz Gergely szerint. A háromszéki szenátor a Krónika megkeresésére közölte, éppen ezért mielőbbi egyeztetést kezdeményez, hogy minden érintett elmondhassa aggodalmait, tisztázzák a tévhiteket. „Közös érdekünk, hogy a dolgok jól működjenek, az érdekellentéteket ne hagyjuk elharapózni. Minél gyorsabban sort kell keríteni a megbeszélésekre, szerintem a beruházást ellenzők vagy nem rendelkeznek elég információval, vagy szándékosan meglovagolják a tévhiteket, ezeket mindenképpen gyorsan tisztázni kell” – szögezte le. Olosz emlékeztetett, hogy a munkahelyteremtés a háromszéki politikusok egyik prioritása, ezért olyan beruházót szerettek volna a térségbe csábítani, amely hosszú távra tervez, olyan ágazatban tevékenykedik, aminek hagyománya van Háromszéken, tehát talál szakképzett munkaerőt. Ez három területre volt érvényes: a mezőgazdaságra, a fafeldolgozásra és a fémmegmunkálásra. A politikus ismételten hangsúlyozta, hogy a 150 millió eurós befektetéssel 50 hektáron megvalósuló rétyi üzem 650 új munkahelyet biztosít, ám közvetve további 2000 állást generál, például a vendéglátó- vagy a szállítóiparban. „A rendszerváltás óta ez a legnagyobb háromszéki beruházás” – emlékeztetett Olosz Gergely.
A szenátor szerint ugyanakkor az erdőgazdálkodással foglalkozók érdekeit is szem előtt kell tartani, hiszen miközben küzdenek azért, hogy például a tejet vagy a burgonyát nagyobb áron vásárolják fel, miért ne lenne érdekük, hogy az erdőtulajdonosok is magasabb áron adhassák el a fát.
„Tévhit, hogy kivágják az erdőket, hiszen a háromszéki erdők többsége magántulajdonban van, a gazdáknak, a közbirtokosságoknak, sőt a feldolgozónak is érdeke, hogy hosszú távon fenntartható erdőgazdálkodást folytassanak. Az üzemgazdálkodást a törvény szavatolja, Háromszéken a tulajdonosok felelősen gazdálkodnak, 40 százalékkal több fa termelődik évente, mint amennyit kivágnak. Nálunk nincs rablógazdálkodás” – szögezte le a politikus. Olosz szerint az osztrák vállalkozásnak számos előnye van, például helyben és 100 százalékban feldolgozza a fát, megvan a felvásárlópiaca, és az sem kizárt, hogy a helyi vállalkozókat is ellátja alapanyaggal. A másik tévhit elmondása szerint az, hogy az első évben feldolgozott 800 ezer köbméter fát csak Kovászna és Hargita megyéből szerzi be a rétyi üzem. Mint részletezte, tavaly Kovászna megyéből 51 ezer köbméter fát, míg Hargita megyéből 200 ezer köbmétert vittek a szászsebesi üzemükbe, ezt a közel 300 kilométeres szállítást meg lehet spórolni, de a cég Ukrajnából is vásárol alapanyagot. „Rengeteg előnye van a rétyi beruházásnak, erdészekre, erdőmérnökökre, betanított szakmunkásokra lesz szükség, a helyi adóval a helyi közösség fejlesztéséhez is hozzájárul, más műhelyeknek is adhat el alapanyagot, mindannyiunk érdeke, hogy ez Kovászna megye sikertörténete legyen” – érvelt Olosz Gergely.
Csibi: nem azonnali profitban kell gondolkodni
„Románia nincs abban a helyzetben, hogy élő fát, rönköt vagy deszkát adjon el exportra” – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Csibi Magor, a Természetvédelmi Világalap (WWF) romániai szervezetének vezetője. Szerinte ezen gyakorlat helyett inkább olyan iparágak megteremtésére kellene koncentrálni, amelyek feldolgozzák helyben kitermelt fát, hiszen ez egyaránt előnyös lenne a helyi közösségek, illetve az ország gazdasága számára egyaránt. „Szerencsére a nézeteinket osztja a fa- és vízügyi minisztérium is, így az erdőtörvény tervezetének legfrissebb verziójában olyan intézkedéseket rögzítenek, amelyek révén megpróbálják megállítani az élő fa, deszka és -rönkök exportját. Ez fontos lépés a közép- és hosszú távú stratégia érdekében” – fejtette ki Csibi Magor, ismételten leszögezve, hogy nem elég megállítani a nem fenntartható erdőkitermelést, ha nem teremtjük meg azt az erdőipart, ami nem az azonnali profitban gondolkodik. „Normális, hogy egy cég pénzben gondolkodik, de az állam egyik szerepe, hogy a cégek profitvágyát összehozza a helyi közösségek érdekeivel és a természet fenntarthatóságával” – összegzett a környezetvédelmi szakember.
(Drámai méreteket ölt az illegális fakitermelés
Az elmúlt két évtizedben Románia több mint 5 milliárd eurót veszített az illegális fakitermelések miatt – mutatott rá hétvégi gyulafehérvári sajtótájékoztatóján Lucia Varga víz- és erdőügyi miniszter, leszögezve, hogy ez az árvizek egyik fő kiváltó oka is. Mint részletezte, 1990 és 2011 között 80 millió köbméter fát termeltek ki törvénytelenül az országban. „Kétféleképpen lépünk fel. Egyrészt megerősítjük a jogszabályi környezetet, megtiltva az ellenőrizetlen erdőkitermelést, másrészt drasztikus fellépést tanúsítunk azokkal szemben, akik elpusztítják erdeinket” – szögezte le Lucia Varga.)
Krónika (Kolozsvár).
2013. április 9.
Különböző életszínvonalúak a székelyföldi megyék
Életszínvonal tekintetében a negyvenegy romániai megye közül Hargita a huszonkettedik, fizetések tekintetében viszont az utolsó. Ugyanezen a listán Maros megye a 12., Kovászna pedig a 31.
Hét mutató alapján állította össze a Gândul.info internetes portál a romániai megyék életszínvonal-rangsorát. Az elemzők állami intézmények – többek között az Országos Statisztikai Intézet, az Országos Munkaerő-elhelyező Ügynökség és az Országos Gazdasági Előrejelzési Bizottság – adatait használták fel. Figyelembe vették minden megyében a munkanélküliségi rátát, a nettó átlagbért, az egy főre eső összterméket (GDP), a születéskor várható élettartamot, a közművesítéssel ellátott háztartások százalékos arányát, a bűnözési rátát, valamint a zöldövezet felületét. E szempontok szerint minden megye 1-től 42-ig terjedő pontszámot kapott annak függvényében, hogy a 42 közigazgatási egység közül az említett mutatók szerint hányadik helyet foglalja el. Mi Hargita mellett a másik két székelyföldi megye teljesítményét is kiemeljük.
Munkanélküliség: Hargita és Kovászna az utolsó harmadban
Első szempontként a munkanélküliségi rátát vizsgálták. Az Országos Munkaerő-elhelyező Ügynökség adati szerint Ilfov megyében mindössze 1,83 %, Temes megyében pedig kétszázalékos volt tavaly év végén a munkanélküliségi ráta. Ezzel szemben 2012 végén Maros megyében 6,22, Hargita megyében 7,48, Kovászna megyében pedig 7,79 százalék volt a munkanélküliek aránya.
Bérezés: Hargita az utolsó helyen
Az Országos Statisztikai Intézet adatai alapján a legjobban a bukarestiek vannak megfizetve: ők tavaly decemberben havi 2152 lejes nettó átlagfizetést vihettek haza, az országos átlagnál (1538 lej) 614 lejjel többet. Második helyen a Bukarest peremvidékének számító Ilfov található, harmadikon pedig Kolozs megye, ahol decemberben átlagosan 1588 lej volt a havi nettó átlagfizetés. A lista másik – rosszabb – felén Hargita megye található: a vizsgált időszakban 1064 lej volt az átlagbér, 474 lejjel kevesebb, mint az országos átlag. Maros megyében 1330, Kovászna megyében 1145 lej volt a nettó átlagbér.
Zöldövezet: Hargita a középmezőnyben, Kovászna az utolsó ötben
A városi közösségek számára kialakított zöldövezetek nagysága is az életszínvonal egyik mutatójának számít. Ez alapján Bukarest került az első helyre: az országban található 22451 hektár városi zöldövezetből 4807 hektár van a fővárosban. Zöldövezetnek számítanak a parkok, közkertek, sportlétesítmények körüli területek, illetve a sugárutak mentén lévő pázsitcsíkok. Ezer hektárnál nagyobb zöldövezet még Dolj és Kolozs megyében található. A legkevesebb zöldövezet Giurgiu (70) és Tulcea (77) megyékben van kialakítva. Hargita megyében 418, Kovászna megyében 163, Marosban 621 hektár városi zöldövezet található.
Bűnözési lista
Az összesítés szerkesztői szerint a legbiztonságosabb megyének Ilfov bizonyult: ott 2011-ben százezer lakosból 85 személy ellen született jogerős ítélet. Az országos átlag 223 személy százezer lakosonként. A statisztikai intézet adatai szerint a a 2. legbiztonságosabb megyének Vâlcea bizonyult (105). A legkevésbé biztonságos megyének Hunyad (369) és Brassó (358) tűnik. Ez a szám 2011-ben Hargita megyében 240, Háromszéken 229, Maros megyében pedig 194 volt.
Szennyvízvezeték-rendszer kiépítettsége
A jólét egyik fokmérőjének számít a háztartások szennyvízrendszerre való csatlakoztatása. E mutató tekintetében Bukarest az első (a háztartások 96,6 százaléka van rákötve a hálózatra), a fővárost Brassó (85%) és Temes (85%) megyék követik. Az országos átlag 65 %. Hargitában 71,4%, Kovászna megyében 67,3%, Maros megyében pedig 69,2 % ez az arány. A lista utolsó helyén Olt megye (30%) található.
Bruttó hazai össztermék
Az Országos Gazdasági Előrejelzési Bizottság adatai szerint a bruttó hazai össztermék (GDP) vizsgálata alapján Bukarest az általa idén megtermelendő, személyenkénti 16 ezer euróval jóval meghaladja a 9553 eurós országos átlagot. E listán 10 ezer euróval Temes megye a második. A székelyföldi megyék idén a következő GDP-re számíthatnak: Hargita 4897 euró, Maros 5193 euró, Kovászna 4483 euró. A legkevesebbet Vaslui megyében fognak termelni, lakosonként 2835 eurót. Születéskor várható élettartam
A bukarestiek számíthatnak a legboldogabbnak, legalábbis ha a születéskor várható élettartam mutatóját vizsgáljuk. A főváros lakói 75,7 esztendőt élhetnek meg, ezzel szemben a szatmáriak átlagosan 70,5 évre számíthatnak. A születéskor várható élettartam tekintetében a hargitaiaknak 73,7 évet jósolnak, a háromszékieknek 73,4-et, a Maros megyeieknek pedig 73,2 esztendőt.
Összességében életszínvonal tekintetében a főváros mellett Temes, Ilfov, Kolozs és Szeben megyék a legfejlettebbek. A 42-es listán Maros a 12., Hargita a 22., Kovászna pedig a 31.
Kozán István
Székelyhon.ro.
2013. április 14.
Sztálin, Ceausescu, és Székelyföld névleges autonómiája
45 éve még autonóm státussal rendelkezett Székelyföld egy ré- sze, legalábbis papíron. A Maros Magyar Autonóm Tartomány történetét két diktátor határozta meg. Sokan ugyanis Sztálinhoz kötik a történelmi Székelyföldet felölelő közigazgatás régió létre- hozását, szétverése pedig egyértelműen Ceaucescu nevéhez fűződik. A kommunista korszak autonóm tartománya ma nem jelenthet mintát, mivel az önrendelkezés csak formálisan létezett.
Történelmi tény, hogy az 1952-es román alkotmányt Moszkvában hagyták jóvá, a székelyföldi régió pedig szovjet mintára született. A több mint 13 ezer négyzetkilométernyi területe a történelmi Székelyföld nagy részére kiterjedt, a magyar nyelvhasználat általánosnak számított. Gazdasági és politikai kérdésekben viszont Bukarestben döntöttek, tehát valós önrendelkezésről szó sem lehetett. A valós helyzetet egy korabeli szállóige jellemezte: „az autó magyar, de a sofőr román”. Kápolnási Zsolt székelyudvarhelyi helytörténész jól ismeri a kérdés szakirodalmát. Szerinte Stefano Bottoni és Novák Csaba Zoltán történészek a korszak legszakavatottabb ismerői. A román kutatók közül pedig a nacionalista Petre Turleat említi, de az ő munkája tudományos szempontból értékelhetetlen, mert a románok a térségen belüli teljes elnyomására helyezi a hangsúlyt, a magyaroknak pedig felrója a pozitív diszkriminációt, mondja Kápolnási.
Abban az időben nem a románok, hanem inkább a tartományon kívüli magyarok számítottak jogfosztottnak, és itt a Bolyai Egyetem 1959-es beolvasztását említette a helytörténész.
1960-ban átszabták a történelmi Székelyföldet felölelő régiót. Háromszéket Brassó tartományhoz csatolták, több román lakosságú községet pedig a Maros Magyar Autonóm tartománynak nevezett régióhoz rendelték. Ekkortól már csak az volt a kérdés, hogy mikor számolják fel a névleges önrendelkezést Székelyföldön. Ez 1968-ban következett be, amikor Ceausescu bejelentette az ország új közigazgatásáról szóló törvényt. Székelyföld területén három megyét hoztak létre: Hargita, Kovászna és Maros néven.
Duna Tv
Erdély.ma.
2013. április 18.
Egyéves a Kárpát-medencei Családlánc
A Kárpát-medencei Magyar Családszervezetek Szövetségének védnöksége alatt 2012. május 11-én létrejött Kárpát-medencei Családlánc célja: az anyaság, a család, a házasság tisztelete, valamint a magyarságtudat ápolása, és tevékenységét annak a meggyőződésnek a jegyében folytatja, hogy a széttagoltságban élő magyar nemzet lelki egysége a nemzetet alkotó legfontosabb elemi közösségek, a családok erejében lakozik.
A szervezet első esztendejének kiértékelését tartották meg múlt héten Budapesten. A százötven egyesületet, körülbelül harmincezer családot és százötvenezer embert, közel százezer gyermeket képviselő mozgalom 2012-ben 38 rendezvényt és képzést szervezett. Mindezek mellett – miként a Családlánc közleményében leszögezik – a szervezet kiállt a magyar kisebbséget érő sérelmek orvoslásáért, többek között a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem ügyéért, felemelte szavát az erdélyi régiók átalakításának magyarságra nézve hátrányos tervezete ellen.
Háromszéket a Karitas Humanitárius Megsegítő Alapítvány részéről Boldizsár Béla és a Maksai Nagycsaládos Egyesület, az ifjúság részéről pedig Szabó Etelka képviselte. Boldizsár Béla lapunknak elmondta, a találkozón összehangolták az idei a nyári táborozásokat, a konferenciát pedig augusztus 2–4. között Délvidéken fogják megtartani. A háromszéki családláncosok augusztus 15–25. között a besenyői ifjúsági táborban tartják táborukat ötven határon túli és háromszéki fiatalnak. Felső-Háromszéken is szeretnénk létrehozni nagycsaládos civil szervezeteket – mondta Boldizsár Béla. Gelencén, Ozsdolán, Szentléleken is próbálkoznak már ilyen egyesületek létrehozásával, melyek révén pályázva biztosíthatnák a többgyerekes családoknak a kicsinyek táboroztatását, a határokon átívelő kapcsolatteremtést és egymás megsegítését.
(F. E. – J. Zs.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 20.
Gábor Áron hazatérése (Szoborhistóriák)
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 29.
Budapesti támogatással létesülhet agráripari park Háromszéken
A családi gazdaságok megerősödésében látják a vidék felzárkóztatásának lehetőségét a magyarországi szakemberek és a székelyföldi döntéshozók. Éppen ezért a háromszéki Illyefalván szombaton megrendezett III. Székelyföldi Agrárinnovációs Fórumon elsősorban a kis gazdaságok fejlesztésének módozataira keresték a választ.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a konferencián beszámolt arról, hogy az elmúlt években a LAM Alapítvány közreműködésével több mint 600 fiatal vett részt svájci mezőgazdasági gyakorlaton, az elsajátított tudást pedig hazatérve kamatoztatta. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöki tisztségét is betöltő egyházfő közölte, tervezik az Erdélyi Magyar Tudományegyetem bővítését: Sepsiszentgyörgyön erdőgazdasági és agrárszakot létesítenek.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a magyar kormány által támogatott székelyföldi agráripari park létrehozásának fontosságát ecsetelte. „A kis- és közepes termelők számára nagyon fontos a biztos, kiszámítható felvevőpiac. Erre megoldást jelenthet a magyar kormány segítségével létrehozandó agráripari park, amely Románia és a Moldovai Köztársaság felé tudná bővíteni az anyaországi piacot, besegítve ugyanakkor a székelyföldi termelőknek is" – mondta Tamás, aki szerint a Sepsiszentgyörgy közelébe tervezett 33 hektáros ipari park fogadja be a tervezett létesítményt. Különben az agráripari park terve először 2008-ban merült fel, amikor a sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei önkormányzat együttműködési megállapodást kötött a magyarországi Móra-kert Termelői és Értékesítő Szövetkezettel a szépmezői mezőgazdasági feldolgozó és értékesítő létesítmény megvalósításáról. Az akkori elképzelések szerint magyarországi és romániai üzletláncoknak adták volna el a vidéki gazdáktól felvásárolt zöldséget, viszont a projektet egyelőre nem ültették gyakorlatba.
Tömegtermelés helyett minőségi terményt
A hét végi agrárfórumon Tamás Sándor felhívta a figyelmet, hogy politikai és szakmai támogatást igényel a Székelyföldi Erdőalap létrehozása, amely a szakszerű gazdálkodás érdekében felvásárolná a mozaikszerű, szétszóródott erdőket. Budai Gyula, a magyarországi Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára kifejtette, azonosítani kell az agrárpolitikában az erdélyi és anyaországi érdekek kapcsolódási pontjait, hiszen közös érdek a kisgazdaságok támogatása. Budai felhívta a figyelmet, hogy a három hektárnál kisebb gazdaságok számára évente 1000 eurós uniós szubvenciót lehet biztosítani. Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (MAGOSZ) elnöke leszögezte, csak szervezett alapon marad versenyképes a mezőgazdaság. Erre a gondolatra erősített rá Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke is, fontosnak nevezve, hogy az azonos értékeket képviselő gazdák tudjanak szövetkezni. „Ezeknek a szerveződéseknek be tud érni a gyümölcse, példa erre a székelykeresztúri tejgyár felvásárlása, amely 500 családnak ad megélhetést" – jelentette ki Borboly, aki szerint Székelyföld kitörési pontja nem a tömegtermelés, hanem a minőségi termény kell hogy legyen. Péter Ferenc, Szováta polgármestere a kis gazdaságokon kívül a közbirtokosság és a kiaknázatlan turisztikai potenciál lehetőségeiről értekezett. Tóth Katalin, a magyarországi agrárminisztérium helyettes államtitkára ugyanakkor elmondta: a budapesti tárca már a közeli jövőben támogatná a határon túli fiatalok szakmai oktatását, a felsőoktatáson kívül célirányos gyakornoki képzéseket is létesítenének, ugyanakkor különböző vásárokban lehetőséget biztosítanak a vidékre jellemző termékek bemutatására.
Kétélű fegyver az átjárhatóság
Ezzel egy időben a pénteken Kolozsvárt rendezett magyar–román szakmai konferencia a közös agrárpolitika 2014–2020-as kilátásaira összpontosított. V. Németh Zsolt vidékfejlesztési államtitkár elmondta, Budapest támogatja a magyarországi és a romániai LEADER csoportok együttműködését. A magyar állam valamennyi LEADER akciócsoport számára 50 millió forintot biztosít a jó gyakorlatok átvételére, ebből a forrásból a romániai és a magyarországi LEADER csoportok közös szerveződéseket alakíthatnak, de akár eszközöket is beszerezhetnek. V. Német Zsolt arra hívta fel a figyelmet, hogy az új európai költségvetési ciklusban az agráriumnak nemcsak az élelmiszer-termelés lesz a feladata, ezzel egyenrangú feladat lesz a termőföldek, a vizek minőségének a megőrzése, a kultúrtáj és a közösségek megvédése. Az EU ugyanakkor bátorítja a tagországokat, hogy a regionális fejlesztési alap és a szociális alap által nyújtott támogatásokat a mezőgazdasági és vidékfejlesztési alappal közösen használja fel.
Az agrárpolitika romániai tervezéséről szólva Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor, volt vidékfejlesztési államtitkár nagy bajnak tartotta, hogy a bukaresti agrártárca a több ezer hektáron gazdálkodó dél-romániai agrárvállalkozók igényeihez igazítja terveit, amelyek így hátrányosak a kisebb területeken gazdálkodó erdélyi gazdák számára. A felsőház mezőgazdasági bizottságának titkára kétélű fegyvernek nevezte az EU által szorgalmazott, a mezőgazdaság és vidékfejlesztési alap, a regionális fejlesztési alap és a szociális alap közötti átjárhatóságot. Tánczos rámutatott, az átjárhatóság azt is jelentheti, hogy az egyéb területek elvonják a forrásokat a vidékfejlesztéstől; e téren intő jelnek számít, hogy 2014 és 2020. között a romániai agrárszektor egymilliárd euróval kevesebb uniós támogatást kap.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2013. április 29.
Háromszék térképeken
Miklós Réka Háromszék története térképeken című könyvét mutatták be szombaton a Székely Nemzeti Múzeumban.
Az est házigazdája, Tamás Sándor megyeitanács-elnök bevezetőjében elmondta, régi álma teljesült, hisz mindenki tudja, hogy ő a térképek szerelmese. A kötetet siculicumnak nevezte, hisz Háromszékről szól, szerzője székelyföldi, nevezetesen parajdi. A szerző elmondta, a kötet térképtörténet és elkerülhetetlenül közigazgatás-történet is egyben. Hozzátette, a térképeket az Országos Széchényi Könyvtár anyagából és Tamás Sándor magángyűjteményéből válogatta. A könyvben szereplő térképek nagyméretű, kivetített változatának bemutatását Bartos-Elekes Zsombor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Földrajzi Intézetének oktatója kezdte el, s Tamás Sándor egészítette ki. A házigazda, szerelmes kamasz módjára, minduntalan felugrott, s minden egyes térképen talált még kiemelnivalót: vagy azt, hogy igenis, évszázadokkal ezelőtt, térképek által dokumentáltan is létezett Székelyföld, székely náció, vagy olyan településekre hívta fel a figyelmet, melyek végig megjelentek a térképeken, mutatta: kezdetben Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék külön jelent meg, Visconti 1699-es, a korábbiaknál jóval pontosabb térképével kezdődően már Háromszékként jelenítették meg. A kötetet a Háromszék Vármegye Kiadó gondozta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. május 3.
Tüntetéssel és export-tiltással a székelyföldi erdőkért!
Tíz székelyföldi településen tüntetnek a Schweighofer-beruházás ellen. Gyújts gyertyát a székelyföldi erdőkért! jelszóval tüntetést hirdettek meg a Facebookon a Holzindustrie Schweighofer osztrák fafeldolgozó óriáscég rétyi beruházását ellenző személyek. Az közösségi oldalon az eseményt létrehozók között Tőke Ervin, az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági szervezete, a Minta elnöke, és Nemes Előd, az EMNP sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke is szerepel – írja a transindex.ro.
„Helyszínenként ezer gyertyával tiltakozunk a Rétyre tervezett megafűrésztelep megépítése ellen. A beruházás megvalósulása esetén ezrek munkahelye kerül veszélybe, nem beszélve a környezetrombolásról" – írják a felhívás szerzői. Az összehangolt eseményre május 7-én, kedden este 8 órakor kerül sor, Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, Kézdivásárhely főterén, Baróton a központi parkolóban, Kovásznán a központi parkolóban, Ozsdola központjában, Rétyen a községháza előtt, Székelyudvarhelyen az Emlékezés parkjában, Csíkszeredában a Szabadság téren, Szentegyházán a korcsolyapályán, Gyergyószentmiklóson pedig a művelődési ház előtt.
A szervezők az újabb települések csatlakozását várják. A Holzindustrie Schweighofer vállalat évente 800 000 köbméter rönkfát dolgozna fel a Rétyre tervezett 70 hektáros fűrésztelepén, amelyet 2014-ben indítana be. A tervezett beruházás összértéke 150 millió euróra rúg. Az osztrák cég szerint a beruházás nyomán 650 új munkahely jöhetne létre Kovászna megyében.
A háromszéki vállalkozók szövetsége export-adót szorgalmaz
A hazai bútoriparnak valós segítséget nyújthatna a kormány terve, hogy időszakosan leállítaná a deszka- és rönkexportot, nyilatkozta Bagoly Miklós. A háromszéki kis és középvállalkozók egyesülete, az Asimcov elnöke, sepsiszentgyörgyi faipari vállalkozó a Sláger Rádiónak kifejtette: nem lehet politikai eszközökkel beleszólni a piacgazdaság alakításába. Bagoly Miklós (fotó) szerint egy új adónem bevezetésével lehetne a deszka és rönkexportot szabályozni.
Mint arról beszámoltunk Liviu Dragnea kormányfő-helyettes bejelentette, hogy a hazai fafeldolgozó ipar támogatásának céljával állítanák le időszakosan a romániai deszka és rönkexportot. Ezzel az intézkedéssel egyetértett Lucia Varga erdészeti miniszter is, aki azonban felhívta a figyelmet, hogy az export időszakos leállításáért az unió kötelezettségszegési eljárást indítana Románia ellen, viszont amíg a per tartana, legalább visszaesne a fakivágás mértéke”.
A román kormány támogatja az intézkedést, hiszen az ország óriási mennyiségű faanyagot exportál, a hazai kereskedők pedig nem tudnak versenybe szállni a külföldi vállalkozókkal a magas árak miatt. „Rendkívül fontos, hogy úgy módosítsuk a jogszabályokat, hogy megvédhessük az erdőket, ezzel egyidőben pedig a hazai fa- és bútoripart is segítsük” – érvelt Liviu Dragnea.
„A famaffia egy munkanapja”
Famaffiának nevezi a székelyföldi erdőirtások felelőseit a Gândul hírportál újságírója, aki Gyergyószéken készített helyszíni riportot. A cikkben nevüket nem vállaló nyilatkozók ugyanis arra panaszkodtak, hogy lopják az erdőikből a fát, a visszaigényelt erdők helyett már csak a letarolt területet kapták vissza, miközben a saját erdőikből nem mernek kivágni fát, „mert azonnal akcióba lendül a famaffia”. Adrian Popescu megvert, megfélemlített vagy éppen becsületsértésért beperelt és elítélt gyergyóiakkal beszélgetett „A famaffia egy munkanapja” című írásában.
A cikk emlékeztet, hogy a Számvevőszék jelentése szerint az 1990 és 2011 közötti időszakban Romániában több mint 366 ezer hektárnyi erdőt döntöttek le, több mint 80 millió köbméter fát törvénytelenül vágtak ki. A famaffia tulajdonképpen érinthetetlen, minden szinten cinkosaik és védelmezőik vannak: a helyi önkormányzatok képviselői, a dekoncentrált hivatalok ellenőrző szervei, ügyészek, bírók, politikusok, miniszterek.
Adrian Popescu szerint Hargita és Kovászna megye a törvénytelen fakitermelés bajnokai, ahol tízezer hektárokon vágták tarra az erdőket, s a famaffiát „a helyi RMDSZ vezetők is patronálták, akik nagyon gyorsan dollár, majd euró- multimilliomosok lettek”. A riporter által megszólaltatott gyergyóiak úgy vélik, jobb nem tetten érni a fatolvajokat, mert képesek „láncfűrésszel elvágni az akadékoskodók torkát”.
www.slagerradio.ro
Erdély.ma
2013. május 4.
Szentgyörgy Napok, 2013
Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata
Éjszakába nyúló bulizás, jó zene, magyar és nemzetközi kulturális és gasztronómiai ínyencségek, kellemes hangulat székely környezetben és mindenekelőtt nagyszerű régi és új barátok: valahogy így összegezheti a Szentgyörgy Napok on résztvevő Hunyad megyei csoport háromnapos székelyföldi látogatását.
Na és persze az ezzel járó kellemes fáradtsággal.
Széles kulturális kínálat
Jóllehet a sepsiszentgyörgyi városünnepség idén 9 napig tartott, a csúcspont a múlt hétvégére esett, akkor volt a legtöbb és leglátványosabb rendezvény. Amúgy a 9 nap alatt nem kevesebb, mint 284 rendezvényt tartottak, vagyis éves szintre vetítve valamennyi munkanapra legalább egyet! A szervezők becslése szerint az utolsó 3 estén körülbelül 70-80 000 ember vett részt a különböző rendezvényeken, vagyis kb. napi 25 000. Dévai szemmel egyértelmű a siker, Háromszék és Hunyad megye székhelyének lakossága szinte egyforma, olyan 55 000 körüli, mégis Déván a városnapok alkalmával csak jóval kisebb tömegeket, 10-15 000 embert sikerül a rendezvényekre vonzani. A nagy siker nyomán a sepsiszentgyörgyi városvezetés vágya, nevezetesen az, hogy 2021-ben Székelyföld legyen Európa kulturális fővárosa, s annak keretein belül Sepsiszentgyörgynek jusson a főszerep, aligha alaptalan. A Szentgyörgy Napok ugyanis immár évek óta Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata, ennél többen csupán a csíksomlyói búcsún gyűlnek össze.
A siker aligha meglepő, hiszen a kínálat roppant gazdag és színvonalas volt: a városban több szabadtéri színpadon különböző helyi, romániai és magyarországi együttesek koncerteztek, a legnagyobbak (Zanzibár, Voltaj, Neoton-sztárok és Edda) természetesen a megyeháza előtti főtéren felállított nagyszínpadon, amely előtt szinte mindig tömegek voltak, az esti koncerteken, például, komoly kihívás volt átvergődni a végtelennek tűnő tömegen a csapat többi tagjával való találkozás céljából.
Könnyűzenei és rock-koncerteken kívül azonban volt néptánc és népzene, több könyvbemutató, a felemelően szép Székely Nemzeti Múzeumban pedig az állandó kiállítások mellett Kós Károlyról szóló külön kiállítás nyílt meg a városnapok alkalmával. Melynek megtekintése külön élmény még annak is, aki már korábban is járt a múzeumban, hát még annak, aki először látogatja meg.
A múzeum előtti utcán, a székely kézművesek vásárán különféle hagyományos székely termékeket lehetett vásárolni, sőt, egyes sátrakban még kézműves-bemutatót is lehetett látni. Mondanom sem kell, a székely zászlóknak nagy keletje volt, s nemcsak a helyiek vagy a Székelyföld többi részéről érkezettek körében, hanem az Erdély más tájairól, vagy Magyarországról érkezettek között is. Sőt, még románul beszélő csapat tagjai is vásároltak! A híres szőttesek, fafaragványok, a korondi kerámia teljes díszben csodálhatók és vásárolhatók, de aki például magyar könyvekre, betűre vágyik, az is nagy kínálatból válogathatott a különböző szabadtéri standoknál. Lovas bemutató, humoros bánat-temetési menet, gyermekfoglalkozások, szinte semmi sem hiányzott a gazdag program kínálatából. Na és természetesen a népünnepélyekre jellemző hókuszpókuszokból és bóvlikból sem volt hiány, a gyerekek pedig különböző látványos vidámparkszerű játék közül válogathattak, legalábbis ha a szülők pénztárcái kibírták a gyakran borsos árakat.
Eszem-iszom természetesen mindenütt volt, esténként nehéz volt helyet találni, főleg nagyobb csoportoknak, amilyen a hunyadiak és háromszékiek csapatja volt.
Szórvány–Székelyföld baráti szinten
A Hunyad megyei csoport főleg a lupényi unitárius közösségből állt, amely a sepsiszentgyörgyi testvérgyülekezet meghívására utazott el Háromszék fővárosába. Hozzájuk dévaiak is csatlakoztak, s nemcsak unitáriusok, hanem más felekezetű magyarok is, köztük e sorok írója. Mindez a 2009-ben elindított Összetartozunk Szórvány–Székelyföld együttműködési program keretében, a két gyülekezet és lelkipásztoraik kezdeményezésére. Valamennyien a székely meghívóknál, roppant kedves házigazdáknál voltak elszállásolva. Nemcsak hogy nagyszerűen fogadták a szórványbéli vendégeket, hanem igyekeztek mindent történelmi és kulturális jellegzetességet megmutatni a városban és a környező falvakban, esténként együtt buliztak, szórakoztak a székely házigazdák és a Hunyad megyei vendégek. A régi barátságok megerősödtek és újak keletkeztek. Sokat beszélgettünk, szórványról és a tömbvidékiekről, a magyarság helyzetéről, gondjainkról, reményeinkről, összetartozásunkról. Egymáshoz való tartozásunkról édes erdélyi hazánkban, még ha a mindennapi életben mindenki saját ügyeivel foglalkozva hajlamos is megfeledkezni a többiekről.
A Hunyad megyei vendégek is meghatották a házigazdákat, a vasárnapi közös istentisztelet után Kovács István helyi és Koppándi-Benczédi Zoltán déva-lupényi unitárius lelkész igehirdetése, illetve felszólalása után a Zsil-völgyi vendégek által hozott Barátság Nagykönyvét írták alá sokan mindkét oldalról, a vendégek pedig rövid verses-dalos előadást tartottak. A fénypont paradoxon módon mégis a fekete színhez kapcsolódott, amikor a dévai Téglás Gábor iskola két hatodikos diákja a lupényiak által készített, borítékba csomagolt igazi kőszéndarabokkal ajándékozták meg a sepsiszentgyörgyi gyülekezet valamennyi tagját. Utóbbiak közül sokan könnyeiket törölték meghatódottságukban, a fekete gyémánt – ahogy az ajándékba kapott kőszéndarabkákat nevezték – a barátság és az egymással való törődést jelképezi, valós értéke éppen azért felbecsülhetetlen.
A közös ebéd után a két testvérgyülekezet az immár 4 éve működő kapcsolat további lépéseit tervezgette. Ezután – és néhány sör melletti további kellemes beszélgetés után – következtek az est várva várt pillanatai: előbb a közkedvelt Neoton-Sztárok, majd az Edda együttes fellépése. A városnapokat pedig gyönyörűséges tűzijáték zárta, akkora lelkes tömeg előtt, hogy a budapesti Edda zenészei számára is maradandó élményt jelentett a székelyföldi fellépés. Hát még a Hunyad megyei szórványból érkezett vendégeknek!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2013. július 1.
Kézdivásárhely is zászlóperben
Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere és Fejér László Ödön parlamenti képviselő több témában tartott közös sajtótájékoztatót pénteken. A csavargyáras munkaigazolások kibocsátásának részleteiről, a Dacia-károsultak ügyéről, a székely zászló kapcsán indult újabb perről és a Székely Vágtáról is szó esett.
A két elöljáró közel egy éve kezdett foglalkozni a csavargyáras munkaigazolások ügyével, összesen 1373 személy igényelte azokat: 973 igazolást már elvittek a volt alkalmazottak, négyszázat még nem vettek át. Az igazolások kibocsátásával járó költségek tetemes részét, 56 700 lejt Fejér László Ödön vállalta magára, aki ugyanakkor a Dacia-károsultak kárpótlásának ügyét is tovább viszi Bukarestben. Elmondása szerint azt az ígéretet kapta az illetékesektől, hogy karácsonyig mind a 2130 károsult megkapja a neki járó összeget, köztük a 265 Kovászna megyei is (110-en felsőháromszékiek).
A képviselő arról is beszámolt, hogy a Japán-Román Baráti Társaság parlamenti küldöttjeként, a japán nagykövet meghívására részt vett egy bukaresti találkozón, mely alkalomból japán üzletembereket kért fel arra, hogy ruházzanak be az induló ipari parkok valamelyikében. „Gazdasági emberként célom, hogy az ipari parkokat feltöltsem cégekkel” – hangsúlyozta. Jelenleg 34 japán tőkéjű cég működik az országban, többségük Erdélyben, pár Bukarestben és környékén, de egy sincs Kovászna megyében, annak ellenére, hogy – a képviselő elmondása szerint – a japánok meglepően sokat tudnak Háromszékről.
Május 24-én két pert is indított a prefektúra az önkormányzat ellen, az egyiket a városházán levő, a másikat a Gábor Áron téren felhúzott székely zászlók miatt. „A köztéri lobogó esetében biztosan nyerünk, de ha a másikat elveszítjük, akkor gondoskodunk arról, hogy több száz zászlót osszunk szét, megtöltjük velük a Gábor Áron teret. Ha háború, akkor legyen háború” – mondta a polgármester, aki örül annak, hogy a készülő új alkotmányban engedélyezik a saját szimbólumok zavartalan használatát.
Az Eduard Predescu-féle perek is folyamatban vannak, mi több, az ügyvéd két hete újat indított, azt kérve, hogy a kézdivásárhelyi önkormányzatot nyilvánítsák fizetésképtelenné. A két elöljáró értetlenül áll ez előtt, ugyanis a törvény előírja: akkor lehet ilyen eljárást indítani egy önkormányzat ellen, ha adóssága meghaladja bevételének 50 százalékát, és 120 napig nem tud fizetni. Az előző polgármester által felfogadott bukaresti ügyvéd által követelt összeg 0,1 százalékát teszi ki a költségvetésnek.
A városnak jelentős lovas hagyománya van, elég, ha csak a valamikori fogathajtó-versenyekre vagy az Incitato táborra gondolunk. Ebből a megfontolásból is Kézdivásárhely önkormányzata négy lovast küld a július 13–14-én megrendezendő Székely Vágtára. A maksai Óriáspince-tetőn tartandó eseményen Kézdivásárhelyt Bódi Albert képviseli, Nyujtódot Terebesi Illés, Oroszfalut Máté László, Sárfalvát pedig Berde Loránd. A polgármester reményét fejezte ki, hogy legalább egyikük bejut a döntőbe, hiszen több hete készülnek a megmérettetésre.
Orosz Anna
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2013. július 2.
Négy állástalanból egy kap támogatást
A hivatalosan nyilvántartott háromszéki állástalanok 75 százaléka nem jogosult segélyre, elhelyezkedési lehetőségüket pedig igencsak korlátozza hiányos felkészültségük. Az országszerte bejegyzett 440 ezer érintett közül háromszázezren vannak hasonló helyzetben, térségünkben pedig több mint hatezer munkanélküliről tud a szakhivatal.
Az érintettek zöme tulajdonképpen tartósan munkanélküli, egy évnél hosszabb ideje szerepelnek a nyilvántartásokban, s általában kevés vagy hiányos tanulmányokkal, képzéssel próbálnak helyt állni a munkaerőpiacon – összegez a jelenség kapcsán Téglás Ferenc. A megyei munkaerő-foglalkoztatási hivatal igazgatóhelyettese rámutatott, négy állástalan közül csupán egy háromszéki kap munkanélküli segélyt.
A segély minimális alapösszege havi 375 lej, ezt egészíti ki – a szolgálati idő függvényében – az utolsó egy évi bér átlagának három-tíz százaléka. Nemcsak térségünkben, de országszerte probléma az érintettek munkaerő-piaci elhelyezése, ezért arra törekszenek a hatóságok, hogy felkészítésüket előbb az iskolában alapozzák meg, így a továbbiakban szakképzésben is részesülhetnek. Téglás Ferenc ismertette: a megyei tanfelügyelőséggel együttműködésben irányítják az ide sorolható munkaerőt a tanintézmények felé, májusban például huszonegyen jelentkeztek, zömük az árapataki, másik részük pedig a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskolában tanulhat. A segélyre nem jogosultaknak félévente kell iratcsomójukat megújítaniuk a munkaerő-foglalkoztatási hivatalnál. Ám sokan, jobbára a szociális segélyben részesülők, hiányos vagy lejárt dokumentációval jelentkeznek, így nem lehet őket ismét nyilvántartásba venni, s nem kaphatják meg a szükséges igazolást sem, mellyel az illetékes önkormányzatnál a szavatolt juttatást igényelhetnék. Az érintettek zöme előpataki, a hivatalos statisztikák szerint a háromszéki vidéki településeken itt a legmagasabb a munkanélküliség, 27,5 százalék. Bölönben is magas a mutató, közel 27 százalék, ami több mint négyszáz állástalant jelent.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 3.
Öt polgármestert perelt be Kovászna megye prefektusa székely zászlók miatt
Öt polgármestert perelt be az elmúlt napokban Dumitru Martinescu, Kovászna megye prefektusa (a kormány megbízottja) amiatt, hogy a felszólítása ellenére sem távolították el a polgármesteri hivatalokról a székely zászlót.
A prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, hétfőn Barót város, valamint Lemhény (Lemnia) és Árkos (Arcus) községek polgármesteri hivatalát perelte be a székely zászló kitűzése miatt, májusban pedig a kézdivásárhelyi és a kökösi (Chichis) polgármesteri hivatalt hívta perbe ugyanezért. A prefektus szerint az általa korábban felszólított polgármesterek közül a csernátoni (Cernat), a gelencei (Ghelinta), az ozsdolai (Ojdula) a vargyasi (Varghis) és a kovásznai eltávolította a székely zászlót a hivatal homlokzatáról.
A prefektus március elején kilenc településnek adott egyhetes haladékot a zászló eltávolítására. Dumitru Marinescu azokra a jogszabályokra hivatkozott, amelyek előírják, hogy a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. A román hatóságok korábbi érvelése szerint a Székelyföld nem képez területi egységet, a székely zászlót pedig Kovászna megyében nem fogadták el a megye hivatalos jelképének.
A prefektus utalt arra, hogy nem szerepel a felszólítottak listáján Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala, és a Kovászna Megyei Tanács, mert ezeket az intézményeket már korábban beperelte a prefektusi hivatal.
A székelyzászló kitűzése miatt indított korábbi perek közül az uzoni (Ozun) ősszel folytatódik a Brassói Táblabíróságon. Jogerős ítéletben érvénytelenítette viszont a táblabíróság a Kovászna megye zászlójáról hozott önkormányzati határozatot.
A június 20-án hozott ítéletben a táblabíróság érvénytelenítette a Kovászna megyei önkormányzat 2008-ban hozott határozatát, amelyben a kormány által korábban elfogadott címer zászlóváltozatát is a jelképek közé sorolta. A megyei jelkép az egykori Háromszék vármegye címerének a kis mértékben módosított változata. A prefektus fő kifogása az volt, hogy Romániában nem rendelkezik jogszabály megyei zászló elfogadásáról, a megyéknek tehát csak címerük lehet.
MTI
Erdély.ma
2013. július 3.
Testhezálló tételek az érettségin
Az 1139 beiratkozott háromszéki jelentkezőből 174-nek korábbról megvolt az ötöse ebből a tárgyból, így tegnap nem vizsgáztak, 69-en nem jelentek meg, a 896 vizsgázóból senkit nem kaptak puskázáson. Az országban több mint hétezer-ötszázan érettségiztek anyanyelvük irodalmából, közülük hatezer-hétszáz magyar diák.
Radnóti Miklós Virágének című versének értelmezése, elemzése volt az első tétel tegnap a magyar nyelv és irodalom írásbelin, másodikként egy adott szöveg alapján kellett kötött feladatok szerint és szabadon írni az internethasználatról, a harmadik tétel egy XX. századi dráma sajátosságainak leírását követelte meg, ami a diákok szerint nem okozott túl nagy nehézséget, egyrészt, mert a választható szerzőket megjelölték (Örkény István, Sütő András, Székely János), másrészt ezt a korszakot a XII. osztályban tanítják, tehát közel áll az idei végzősökhöz. Néhány felvigyázó tanár lapunknak elmondta, a vizsgázók nagyon fegyelmezettek voltak, látszott a munkaláz, ami arra enged következtetni, hogy tudták a tananyagot. Ma a szaknak megfelelő kötelező tárgyból írnak, holnap szünnap, pénteken a választott tantárgy írásbelijére kerül sor, előzetes eredményeket csak hétfőn hirdetnek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 3.
Háromszékből Kovászna
Nehéz, de hálás megrendelést kapott három fiatal történész: Novák Csaba Zoltán, Tóth-Bartos András és Kelemen Kálmán Lóránt Kovászna megye 1968-as megalakulásáról, intézményi berendezkedéséről írja az Újjászületés, Háromszékből Kovászna című könyvet.
A kézirat első változatának vitájára minap került sor, fel is merült egy s más, pedig ez még nem a szakmai berkekből származó hozzászólások alkalma volt. Csupán a korszakot megélt, többé-kevésbé a „megyecsinálás”-ban részt vevők mondták el észrevételeiket – ezekre most kitérni kár volna, hiszen a könyv végső változatában mindet tartalmazza majd. A könyv rendelésre készül tehát, Kovászna megye megalakulásának 45. évfordulóján, és a Haszmann Pál Múzeum szeptember 21-i, negyvenedik születésnapján mutatják be. A megye születésének kerek évfordulója lehet, jobb alkalom lett volna, de aktuálpolitikailag most a legjobb az időzítés. Most, amikor megszüntetni akarják Kovászna megyét, a könyv üzenet kell hogy legyen: miként közel fél évszázaddal ezelőtt az akkori Sepsi és Kézdi rajoni értelmiség kivívta az önálló Kovászna megye létrehozását, úgy a mostani felelős politikusainknak megakadályozniuk kell beolvasztásunkat. És recept is a készülő könyv egyben, mert bár a benne foglalt tanulmányok mindenike levéltári kutatásokon alapszik, melyek – nyilván – nem tartalmazzák, nem tartalmazhatják azokat a fondorlatokat, háttérszervezkedéseket, melyekkel anno 1967–68-ban – miután a „nagy székely megye” álma szertefoszlott – megakadályozták Háromszék Brassó megyéhez csatolását, azért a visszaemlékezések és a visszaemlékezők hasznos tanácsokkal szolgálhatnak. Persze, a módszerek és az eszközök negyvenöt év alatt sokat változtak, a cél azonban változatlan.
Az Újjászületést egyébként szűz területen való kutatás előzte meg, a román történetírás ugyanis nem szentel nagy figyelmet az 1960–1970-es éveknek. Ilyen szempontból úttörő munkát készít a három fiatal történész (kiknek a téma objektív megközelítéséhez épp életkoruk az egyik legfontosabb támpont), az alapkutatások hiánya meg segítség számukra, hiszen minden, a bukaresti, brassói, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi levéltárakban, de még a magyarországi külügyi jelentésekben, illetve a „székely kommunista” Fazekas János magánlevéltárában fellelhető iratot át kellett tanulmányozniuk, korábbi munkára, részkutatásokra nem támaszkodhattak. És így kerülhettek figyelmük középpontjába olyan dokumentumok, mint például a cenzori hivatal jelentései, melyek nemcsak a Megyei Tükört marasztalták el túlzott „magyarkodásáért”, de még a Székely Mikó Kollégium egykori diáklapját, a Gyökereket is. Számos adatot és adalékot tartalmaz a készülő kötet a kor történetéhez (Kovászna megye megalakulását, intézményi berendezkedésének kialakulását a történészek az 1968–1972 közötti időszakra szűkítették, a Király-éra vége és az országos gazdasági-politikai változások, az ideológiai kontroll kiteljesedése szabta meg a felső határt), és talán még egy anekdotákat tartalmazó rész is bekerül. Mert milyen kár volna feledésbe merülnie az 1970-es évek elején Erős várunk nekünk az ének címmel megszervezett dalos találkozó esetének, melynek román fordításáért – Forţa cîntecului – a szervezőket még dicséret is illette...
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 4.
Érettségi belülről (Beszélgetés Egyed Péter egyetemi tanárral)
Szervezés és biztonság szempontjából nagyon jól folyik az idei érettségi, a tanárok ismerik és alkalmazzák a szabályzatot, a megkérdezett diákok bizakodóak az eredmények tekintetében, kérdés ellenben, ilyennek kell-e lennie a XXI. századi érettséginek – véli Egyed Péter, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófiatanára, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban működő vizsgaközpont elnöke, akit az első három írásbeli utáni tapasztalatairól kérdeztük.
Egyed Péter: Minden esztendőben a román nyelv és irodalom vizsga okozza a legnagyobb gondot a székelyföldi diákoknak, idén ellenben több tanuló azt mondta, hogy a román tételek megtanulhatóak és tudhatóak voltak, közepes és középnehéz kategóriába sorolták azokat. Nyelvismereti gondok persze most is adódtak, elsősorban a szinonimáknál, de a szótári ismereteknél is. A nyelvismeret kérdése megjelenik a nagy egyetemi központokban is később. Kolozsváron megfigyeltük, hogy a székelyföldi diákok sajátos nyelvi gettóba zárkóznak, egy kis réteg elkezd tanulni románul, de sokan vannak, akik mindvégig nagy problémaként élik meg a multikulturális nagyváros nyelvi összefüggéseit. – Milyen felelőssége, feladata van a vizsgaközpont elnökének? – A központ elnöke elsősorban a jogi hitelességét biztosítja az egész vizsgafolyamatnak, dönt azokban a kérdésekben, amelyek a hatáskörébe tartoznak, legvégül pedig ő írja alá az érettségi diplomákat. Minden nap azzal kezdődik, hogy a felügyelő tanárok megkapják az adott napra vonatkozó útmutatást, kiképzést a technikai lebonyolítás részleteiről. Az a terület, ahol a vizsgák zajlanak, teljesen biztosított, kezdve a kapustól a folyosófelügyeleten át, a termekben két felügyelő tanár tartózkodik, és itt vannak a kamerák. A felvételeket egy ezzel megbízott tanár követi, de a leglényegesebb a visszakereshetőség, mert ezeket a felvételeket megőrizzük. Az állami adminisztráció archiválási szabálya vonatkozik erre, vagyis öt évig kell megőrizni a felvételeket. – Milyen úton jut be a tétel a vizsgaközpontba, és mi az útja a diákokig? – A tétel elektronikusan jut be az iskolába a központi archívumból a vizsgaközpontban biztonsági kóddal felszerelt készülékre. Mobiltelefonon az informatikus megkapja a jelszót, és annak alapján tölti le az archívumból kiemelt tételt. Attól a pillanattól kezdve, amikor a tétel elektronikusan és papír formában is megjelenik, a bizottság tagjai nem hagyhatják el a számukra kijelölt termet, és oda sem léphet be senki egészen addig, amíg a tételeket zárt, lepecsételt és aláírt borítékokba nem helyezik. Ezeket a borítékokat viszi be az elnök és a bizottság tagja a terembe, ahol a diákok előtt felbontja. Minden diák kap egy borítékot, ellenőrzi a biztonsági pecsétet és azt, hogy nincs-e más a borítékban, ezzel veszi kezdetét a vizsga. A magyar diákok megkapják a tétel magyar fordítását is. – Háromszéken két diákot kizártak a román nyelv és irodalom vizsgáról, egyiket a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában, a másikat a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban működő központból, ahol négy iskola közel háromszáz diákja érettségizik. Mi az eljárás az ilyen esetekben? – A vizsgáról való kizárásban is van szerepe az elnöknek. Említett esetben egy felügyelő tanár felfigyelt arra, hogy egy diáknak elektronikus lehallgatóberendezés van a fülében, ami hangot adott ki, ez tulajdonképpen egy jelfogó, amire lehet közvetíteni. Ezt jelezte, később pedig az is kiderült, hogy a mobiltelefon is az illetőnél volt, amit kötelezően le kellett volna tennie a terembe történő bemenés előtt. Ezek alapján ki kellett zárni. Meg kell várni az adott vizsga végét, és csak azután indul az eljárás, ami elég bonyolult. Az érintett diák a Református Kollégium idei végzőse, aki ezen tett következtében egymás után két érettségiről kimarad, leghamarabb jövő ősszel iratkozhat újra be a vizsgákra. – Többször esik szó arról, hogy az információdömping helyett különböző készségek kialakítására kellene helyezni a hangsúlyt az iskolában. Milyennek kellene lennie az ehhez igazodó érettséginek? – Mostanság kezdik elfelejteni, korábban az érettségi a nemzetállam eszköze volt, hogy egy adott műveltségi szintet mutasson fel. Ez a modernitás vívmánya, hogy a művelt elitet igazolhatóan az állam rendelkezésére bocsássa. Manapság az általános műveltségi szintet az elektronikus eszközök használata is befolyásolja. Úgy tűnik, öt-tíz év múlva, a politikai konjunktúrától függetlenül nagyon át kellene gondolni azt, hogy milyen lesz az érettségi a XXI. században. Szerintem az oktatással foglalkozó rétegnek, az értelmiségi elitnek a víziója kell ahhoz, hogy tizenöt-húsz évre előre lássa, milyen jellegű ismeretek, készségek és képességek szükségesek ahhoz, hogy a működő viszonyítási szintet fel lehessen állítani. Van egy európai kultúra, egy európai rendszer, amelyik sajátos képességeket, készségeket fog igényelni. Ehhez is igazodni kell, de az is fontos: aki érettségi után továbbra is tanulni kíván, olyan jellegű ismeretekkel, készségekkel induljon, amelyek lehetővé teszik a folytatást. Ez a nagyobb tét, hisz az információ ma már rengeteg helyről megszerezhető.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 5.
A magyar feliratok ellen is harcol a háromszéki prefektus
A hivatalok magyar felirata miatt is perel a háromszéki prefektus. Dumitru Marinescu több település polgármesterét perelte be amiatt, hogy a hivatalok homlokzatára magyarul írták ki, hogy községháza, városháza vagy megyeháza. Mint arról beszámoltunk, a kormánymegbízott emellett több pert indított a székely zászló kitűzése miatt is.
Dumitru Marinescu szerint Kézdivásárhelyen és Baróton az egynyelvű városháza feliratot, Csernátonban, Gidófalván , Málnáson, Kézdialmáson és Kézdiszentléleken pedig az egynyelvű községháza feliratot kifogásolta. A prefektus előzetes panasszal élt Kovászna Megye Tanácsa esetében is, amely székhelye homlokzatára magyarul írta ki, hogy megyeháza. A Brassói Táblabíróság egy korábban indított hasonló perben jogerős ítéletben marasztalta el Maksa község polgármesteri hivatalát.
Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök rámutatott: a beperelt hivatalok mindegyikén ott van a hivatalos tábla, amely a törvény által leírt módon előbb románul, aztán magyarul tünteti fel a hivatal megnevezését. Voltak azonban polgármesterek, akik az épület homlokzatára is felíratták a hivatal nevét magyarul.
Gidófalván például műemléképületben működik a községháza, amelynek a homlokzatán hagyományosan szerepelt a felirat, és annak eltávolítása a műemlékvédelmi törvényt sértené. „A prefektus elvben korrekt ember, de egy politikai párt gombnyomására működik. Azok hergelik hátulról, akik nem akarják, hogy a Székelyföldön békesség legyen" – vélekedett Tamás Sándor.
A háromszéki polgármesterek értetlenül állnak a prefektúra újabb támadása előtt, hiszen a hivatalok homlokzatán általában már az építéskor felkerült a Községháza felirat, a több mint száz éves műemléképületek felújításakor a régi betűket újrafestették, a hivatalos román és magyar nyelvű szabvány-táblák pedig a bejáratnál vannak felszerelve.
Berde József Gidófalva polgármestere a Sláger Rádiónak elmondta, a XX. század elején építették a községházát, és a homlokzatára akkor került fel magyarul a felirat. Az önkormányzat hat évvel ezelőtt restauráltatta az épületet, lecsiszolták a falakat és előkerültek a betűk, ezeket visszafestették. Árkos polgármesterét a székely zászló miatt hívja a bíróság elé a prefektúra, a magyar felirat ezúttal nem került előtérbe. Máthé Árpád polgármester elmondta, a székely zászlót már korábbi mandátuma elején kitűzte, öt éve lobog a községházán, eddig nem zavart senkit. „Minden fellebbezési lehetőséggel élni fogunk, remélem, még a végleges ítélet előtt elfogadják az alkotmánymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon használhassák szimbólumaikat.”- szögezte le az árkosi polgármester.
Kovács Blanka
Erdély.ma
2013. július 5.
Székely zászlók: ki levette, ki nem
Úgy tűnik, féligazságokkat nyilatkozott Dumitru Marinescu háromszéki prefektus, ugyanis az önkormányzatok csak egy része távolította el a székely zászlót a polgármesteri hivatalokról, és nem feltétlenül a felszólításai miatt.
Dumitru Marinescu szerdán jelentette be, pert kezdeményez öt háromszéki önkormányzat ellen, mivel az előzetes felszólításnak nem engedelmeskedtek, és nem távolították el az önkormányzat épületéről az arany-kék lobogót. A bejelentés ugyanakkor tartalmazta azt a közlést is, miszerint a csernátoni, a gelencei, az ozsdolai, a vargyasi és a kovásznai önkormányzat eltávolította a zászlót a kormányhivatal felszólítása nyomán. Csütörtökön portálunk érdeklődésére viszont kiderült, hogy a prefektus által állítottak csak részben igazak, mivel például Csernáton község polgármesteri hivatalának épületén ott lobog a zászló, az ozsdolain pedig azért nem látható, mert az ingatlan homlokzatát felújították, és az időre lekerült onnan minden, a román címert és zászlót és a feliratokat is odaértve.
Brânduș Dendyuk Szilveszter ozsdolai előljáró érdeklődésünkre hangsúlyozta, hogy mind a EU, mind a román és a székely zászló is visszakerül a helyére, ez nem kérdéses, és nem is szándékoztak eleget tenni Marinescu felkérésének. Gelence MPP-s elöljárójával Cseh Józseffel nem sikerült felvennünk a kapcsolatot, viszont a polgári alakulat megyei vezetőinek nincs tudomása arról, hogy engedelmeskedett volna a prefektusi elvárásnak. Vargyas község polgármestere Ilkei Ferenc megkeresésünkre elmondta, hogy ők kifejezetten eltávolították a lobogót, és a hivatal közelében, egy hat méter magas oszlopon helyezték el, de hamarosan visszahelyezik a községháza homlokzatára. Ilkei szerint nem rendelkeznek megfelelő apparátussal, így nincs jogászuk, és emiatt most el akarták kerülni a pert. A művelődési ház homlokzatán viszont továbbra is ott van a zászló. A kovásznai városházáról a lobogó már korábban lekerült, még a Kőrösi Csoma Sándor középiskolában kirobbant hajpántos-cirkusz idején. Thiesz János akkor azzal érvelt, hogy nem akarták tovább borzolni a kedélyeket.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke egyszerűen félretájékoztatásnak minősítette a prefektus kijelentését, Csernátont hozva fel példaként, ahol mint a helyszínen is kiderült, valóban a helyén van a zászló. A megyei önkormányzat vezetője úgy vélte, a kormánybiztos így próbál nyomást gyakorolni a közvéleményre, viszont sem az említett önkormányzatok, sem azok, amelyek ellen pert indított nem fogják eltávolítani a lobogót.
Marinescu egyébként márciusban azon jogszabályok alapján kérte a zászlók levételét, melyek szerint a polgármesteri hivatalokra az ország és az Európai Unió zászlaja mellett a területi egységek saját – hivatalosan elfogadott – jelképei tűzhetők ki. Mivel Székelyföld nem tekinthető önálló egységnek, a zászló pedig nem volt elfogadva a megye jelképének, így kitűzése közintézményre törvénybe ütköző.
Egyébként a perbe fogott önkormányzatok, mint például a baróti, vagy az árkosi a homlokzaton hagyják a lobogót a bírósági ítélet megszületéséig, mivel felfogásukban nem követtek el törvénytelenséget.
Nagy D. István
Székelyhon.ro
2013. július 6.
Népszámlálási végeredmény – Apad és öregedik Háromszék lakossága
Az etnikai arányok számottevően nem változtak, de egészében fogyott Háromszék lakossága, az átlagéletkor pedig emelkedett a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz mérve. A 2011. októberi népszámlálás tegnap nyilvánosságra hozott végleges eredményei szerint másfél évvel ezelőtt 210 177 személy élt megyénkben, 12 272-vel (5,5 százalékkal) kevesebb, mint 2002-ben – közölték a megyei statisztikai hivatal vezetői.
Illés Andrea igazgató és Lőrinczi Ferenc, a népszámlálás technikai részéért felelős szakember először az országos adatokat ismertette (ezeket tegnapi lapszámunkban közöltük), és azt is elmondták, hogy a végleges számok hogyan alakultak ki. Megyénkben közel 206 000 személyt sikerült terepmunkával összeírni, 5800 különböző nyilvántartásokból adódott hozzá: pénzügyi, munkaügyi, iskolai, egészségügyi intézmények táblázataiból összesítették a 2011. október 20-ai referenciadátumon aktív (iskolába járó, fizetést, segélyt, családi pótlékot, nyugdíjat stb. felvevő) lakosokat; a kapott adatokat a lakossági nyilvántartó hivatal lajstromaival is összevetették, de ebben akár ötvenezerrel több név is lehet, mert minden valaha itt élt (de akár évtizedekkel korábban kitelepedett, de román állampolgárságát megtartó) személy is szerepel, ám most csak azokat kellett összeírni, akik itt is élnek, vagy csak ideiglenesen tartózkodnak másutt. Azt is elmondták, hogy emiatt nem teljesen pontos az etnikumra és vallásra vonatkozó eredmény, ezeket ugyanis semmilyen más adatbázisban nem tárolják.
A népszámlálás idején otthon nem talált, illetve nem nyilatkozó személyek aránya egyébként országszinten Kovászna megyében a legalacsonyabb, 0,5 százalék. Ennél kicsit több, összesen 6117 személyről nem tudni, hogy melyik etnikumhoz vagy felekezethez tartozik, illetve melyik az anyanyelve (ezeket nem volt kötelező bevallani), ami a nagyvárosokhoz mérten nem tűnik soknak (Bukarestben egy megyényi lakost, közel 240 000 főt írtak be utólag papírokból), de elgondolkodtató, hogy 2002-ben csak 81 ilyen esetet jegyeztek.
Azt a lehetőséget, hogy valaki kétszer kerüljön be az adattárba, határozottan kizárták: személyi szám alapján történt az összeírás, az egyedi azonosító, és a számítógépes rendszer nem fogadja el kétszer. Arra viszont nem tudtak magyarázatot adni, hogy a központi statisztikákban miért szerepel csak 71,6 százalékos magyarság megyénkben. Saját adataik szerint ugyanis a megkérdezettek (tehát nem az összlakosság, hanem csak a válaszolók) 73,7 százaléka vallotta magát magyarnak (2002-ben 73,8%), ez 150 468 fő, de 75,3 százalék magyar anyanyelvűnek, 22,1 százalék románnak (2002-ben 23,3%), ez 45 021 fő, és 24,6 százalék román anyanyelvűnek, 4,1 százalék pedig romának (2002-ben 2,7%).
Az önmagukat romának valló személyek létszáma érdekesen alakult. Íme a legkirívóbb példák: Sepsiszentgyörgyön a 2002-es 932 főről 398-ra esett vissza a létszámuk, Előpatakon 1778-ról 2172-re nőtt, Ozsdolán 75-ről 811-re, Bölönben 503-ról 1306-ra. A más nemzetiségűek aránya elenyésző: németnek 114 személy tartja magát az egész megyében (a legtöbben, 61-en Sepsiszentgyörgyön élnek), az egyéb hovatartozású személyek összlétszáma Háromszéken 190 fő. Vallásáról 203 744 személy nyilatkozott, közülük 21,4% ortodox hívő, 36,2% római katolikus, 33,3% református, 4,3% unitárius, 0,4% evangélikus, 2,3% pünkösdista, 2,1% más vallású, 0,4% vallástalannak mondta magát.
Kevesebben városon, többen vidéken
A legnagyobb lélekszámú település továbbra is Sepsiszentgyörgy (56 006 fő, ebből 41 233 magyar), a következő Kézdivásárhely (18 491 lakossal, ebből 16 292 magyar), Kovászna (10 114 lakos, amiből 6354 magyar), Barót (8672 fő, 8129 magyar) és Bodzaforduló (7528 fő, amiből 33 magyar). A községek közül Zágon a legnépesebb (5282 fő, amiből 2642 magyar), második Gelence (4815 lakossal, ebből 4551 magyar), harmadik Bardoc (4782 fő, amiből 3612 magyar) – az ellenkező oldalon Dálnok áll (956 lakossal, ebből 933 magyar), Kommandó (1006 fő, 938 magyar) és Nagypatak (1051 fő, 13 magyar). A népesség néhány falu kivételével mindenütt csökkent, a legnagyobb mértékben Sepsiszentgyörgyön, ahol 5537-tel élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Számottevő növekedést csak Előpatakon mértek: ott 777-tel gyarapodott a létszám tíz év alatt, de Árkos, Bölön, Illyefalva, Kőröspatak, Torja, Hidvég, Réty, Esztelnek, Gidófalva, Gelence, Bardoc, Bodok és Nagyborosnyó lélekszáma is nagyobb, mint volt. Azoknak a száma, akik 2011. október 20-án 12 hónapnál hosszabb ideje tartózkodtak külföldön, 5377 fő. A legtöbben Olaszországban élnek (2081 személy), Magyarországon 1576-an, jóval kevesebben keresik boldogulásukat Spanyolországban (378 személy), illetve Németországban (360 személy).
Az itt élő lakosság nagyobbik része nő (50,8%), illetve falun él (52%), ami fordulatot jelent, eddig a városiak voltak (enyhe) többségben. Nőtt az átlagéletkor
Kor szerinti megoszlásban a legnépesebb kategória az aktívnak nevezett életkorban van: 55,4% a 25–64 évesek aránya, a 0–14 éves gyermekeké 17,5%, a 15–24 éves fiataloké 12%, a 65 év fölöttieké 15% (ebből 1,2% a 85 év fölöttieké). Az átlagéletkor majdnem mindenütt nőtt, szinte csak Előpatak fiatalodik. Családi állapotát tekintve a válaszolók 46,2 százaléka házasságban él, 41,2% egyedül, 8,5% özvegy, 4,1% elvált; élettársi kapcsolatot 10 670-en közöltek. A népszámlálás során felmérték a tíz éven felüliek iskolázottságát is. Ugrásszerűen, 4,2-ről 9,8 százalékra nőtt a felsőfokú végzettségűek aránya; középfokú képesítéssel 41,9% rendelkezik, 0–8 osztállyal 46,1%, írástudatlan 4024 fő. A lakáskörülményekről, munkaviszonyokról gyűjtött adatok feldolgozását még nem fejezték be, októberre ígérik a végeredményt. Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma
2013. július 6.
Az Erdélyi Vándorszínház Háromszéken
Szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy idén Háromszéken vendégszerepel az Erdélyi Vándorszínház: ők is jöttek volna már nagyon Székelyföldre, a Lármafa Egyesületnek pedig célja hasonló a vándorszínházéhoz, vagyis egy kis kultúrát elvinni olyan vidéki településekre (is), ahol színházzal például ritkán találkozhat a helyi ember.
Az Erdélyi Vándorszínház 2007-ben alakult meg olyan erdélyi és magyarországi fiatalokból, akik – a magyar színjátszás és kultúra szeretetétől vezérelve – magyarlakta területeken ingyenes színházi előadásokat mutatnak be. Az elmúlt években többnyire Magyarországon, illetve Erdélyben Kolozsvár környékén játszottak, idei előadásukkal Háromszék falvainak népét szórakoztatják. A Bükkfaszéki Márika a commedia dell’arte műfajában készülő, az egykori erdélyi vásári színházak világát felelevenítő misztériumjáték, szórakoztató tanmese erkölcsi mélységekkel, népies nyelvezeten előadva. A rendezőstül, zenészestül tíztagú társulat ittlétét a Lármafa Egyesület szervezi. Csernátoni Loránd, az egyesület vezetője elmondta, a vándorszínháznak a sepsikálnoki parókia ad otthont, próbáik ott zajlanak, reggelijükről, vacsorájukról is a faluban gondoskodnak. Előadói körútjukra jövő héten indulnak, s ahogy illik, a bemutatóval a befogadó falut tisztelik meg: vasárnap este kilenckor lesz a Bükkfaszéki Márika háromszéki ősbemutatója (amúgy az előadások kezdetét mindenütt erre az időpontra tették, falusi embernek legyen lehetősége „a csorda után” még tisztába tennie magát). A jövő heti útvonaluk: hétfőn Sepsikőröspatak, kedden Bodok, szerdán Gidófalva, csütörtökön Zalán, szombaton Sepsiszentgyörgy, vasárnap Kézdivásárhely, az előadások napján a településeken szekéren körbejár a vándorszínház, így toborozva nézőket az esti előadásokra.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 6.
Háromszéki borvizes séta Kisgyörgy Zoltánnal
Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa legújabb kötetében a térség ásványvizeit tekinti át: helytörténeti, földtani, történelmi és irodalmi vonatkozásokat felhasználva írt színes, olvasmányos ismeretterjesztő könyvet. A Háromszéki borvizeskönyv – Ásványvíz-sokadalom a Kárpát-kanyarban című hiánypótló munka a Székelyföld kevésbé ismert szeletét mutatja meg, s nem csak természetkedvelők érdeklődésére számíthat.
Egy könyv úgy születhet meg, ha írója beosztja idejét – hangoztatta legújabb kötetének felsőcsernátoni bemutatóján, az Aquarius székelyföldi borvízünnepen Kisgyörgy Zoltán. A fáradhatatlan szerző ezúttal Háromszéki borvizeskönyv – Ásványvíz sokadalom a Kárpát-kanyarban című munkáját tette le az olvasó asztalára, melyet a Háromszék Vármegye Kiadó jelentetett meg. Persze, aki ismeri Kisgyörgy Zoltánt, jól tudja, nem csupán arról van szó, hogy sikerült fegyelmezetten beosztania idejét: mindenekelőtt következetesen megszerzett, alapos tudását kell kiemelnünk. A könyv írója szerteágazó szakterületeken mozog otthonosan: precíz földtani, hely- és kultúrtörténeti, történelmi (és még sorolhatnánk) ismeretekkel vértezte fel magát az elmúlt fél évszázadban, s ha ebből megoszt egy kötetnyit, azt Székelyföldre kíváncsi olvasói megelégedéssel és örömmel veszik. És aki előadni is hallotta Kisgyörgy Zoltánt, tudja, hogy ő a mesélés, a fűszerezetten, színesen tálalt helytörténeti beavatás utolérhetetlen bajnoka. Csakhogy a szó elszáll, az írás megmarad, ezért jó, hogy háromszéki borvizes történeteit s mellé számtalan más adalékot ismeretterjesztő kötetbe foglalt. Kisgyörgy Zoltán – miként könyvében fogalmaz – bánya-, utóbb hidrogeológusként három évtizedig mindennapi feladatként az ásványvizekkel foglalkozott: a bányában, mert ellenségnek tekintette, lecsapolta azokat, hogy száraz maradhasson a szén, a fürdőhelyeken pedig fúrások segítségével hozta felszínre, hogy természetes gyógytényezőként hasznosítsák. Háromszéki borvizeskönyve rögzíti a témakör tudományos alapfogalmait, bemutatja Háromszék „teljes hidrominerális kincsét”, szól gyógyfürdőkről, kezelőközpontokról, ásványvíz-palackozókról, gyógyító gázfeltörésekről, a fontosabb források orvosi javallatairól. Bemutatja a hely- és fürdőtörténeti emlékeket, kitér néprajzi, tudományos és irodalmi vonatkozásokra. Mint írja, Kovászna megyében legkevesebb hatszáz ásványvízforrást tartanak számon, ezért „gyógyvíz-sokadalom van itt, a Kárpát-kanyarban”. Fotókkal, borvízcímkékkel, régi képeslapokkal gazdagon illusztrált kötetében áttekinti Háromszék térségeit ásványvizes szempontból, esetenként még a forrásokhoz, azok térségéhez kötődő legendákat is megemlítve. Színes, borvizes körsétájában láthatók a mostanában helyreállított népi fürdők is, de az utazás végén az egykor legendás fürdőtelepülésre, Előpatakra kanyarodunk. „Előpatak a monarchiabéli Délkelet-Erdély legszebb, rendezett, tiszta és kiváló gyógyerejű vizekkel, fürdőorvosi szolgálattal rendelkező gyógyfürdője volt – összegez Kisgyörgy Zoltán. – A Székelyföld legrégebben ismert fürdőhelye Előpatak, s gyógyvizei alapján megtartotta vezető szerepét” – írta 1938–ban Bányai János. „1861–ben – jegyezte le ugyanő – hosszasabb ideig színielőadásokat tartottak a fürdőn, rendszeressé váltak az Anna-napi bálok, amelyek a vidék legelőkelőbb táncmulatságai voltak. Itt tartották a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XVII. nagygyűlését 1875-ben, amelynek alkalmával emlékérmet is készítettek”. Orbán Balázs is ekkor járt Előpatakon, ide vonatkozó sorait átveszi a szerző is. „Ez honunk legjobban berendezett, leglátogatottabb fürdője” – jegyezte le a krónikás, s kiegészítette néhány érdekes észrevétellel. „A fürdőidény alatt itt roppant fényűzés és hencegés van – rögzíti Orbán –, s lehet itt a francia műveltséget szenvelgő boérok, főként a nőknél a francia eleganciát a keleti rondasággal, a francia vidorságot, élénkséget a keleti tunyasággal párosítva látni. Párizsban készült csinos szabású ruhán ízléstelen ékszerhalmazt és török kaftánt, kivágott nehéz selyem, bársonyöltönnyel csoszogó török pántoflit s francia műveltség felületes máza alatt butaságot, erkölcsi üresség mellett roppant gőgöt, vagyonfitogtatást és kérkedő ürességet észlelni.” Kisgyörgy Zoltán könyvét lapozgatva az olvasónak kedve kerekedik, hogy a képeken megjelenített helyszíneket egyenként felkeresse, s kicsit vízbe lógassa lábát a sugásfürdői Hideg-strandon, a sepsibükszádi Mikes-fürdőkben, a székelypetőfalvi Fortyogónál vagy éppen a csernátoni Csókás-feredőnél. Életterünk megismerésére, felfedezésére bátorít tehát, arra, hogy világunkat érdemes jól megalapozott honismereti tudással szemlélni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 6.
Szentgyörgy 1944–48 közötti története
1944 augusztusától az európai hadműveletek a szövetségesek győzelmét jósolták, ami Észak-Erdély esetében a szovjet haderő és az augusztus 23-i átállás következtében vele szövetséges román csapatok közeledését jelentette. Ennek ismeretében a magyar katonai és polgári vezetés igyekezett megszervezni a visszavonulás és kiürítés folyamatát. Elsőként a magyar köztisztviselők menekültek el, majd a szovjet csapatok augusztus 26-i Úz-völgyi áttörésének hírére a polgári lakosság menekültáradata következett.
Csak szeptember 2-án, amikor már a várostól délre eső helységek (Kökös, Uzon, Illyefalva, Előpatak) az ellenség kezére kerültek, hangzott el Sepsiszentgyörgyön Szentiványi Gábor, Háromszék főispánjának a lakossághoz szóló felhívása a menekülésre és a város kiürítésére. Háromszékről augusztus közepétől mintegy 30 000 személy vett vándorbotot a kezébe, voltak, akik biztonságukat egy közeli faluban, míg mások, akárcsak 1916-ban, Magyarországon vélték megtalálni. Ekkor csomagolták össze a Székely Nemzeti Múzeum két vagont megtöltő kincsét, s indították útnak, hogy aztán a zalaegerszegi állomáson bombatalálat semmisítse meg. A várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat 8-án este vonult be Sepsiszentgyörgyre, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő az itthon maradt baloldali beállítottságú lakosság képviselőjeként fogadta az érkező csapatokat és adta át a várost úgy, hogy a városháza óvóhelyén már előzetesen Albert Istvánt polgármesternek választották, aki azonban nem foglalhatta el székét, mert a mondhatni, azonnal érkező új (részben régi) román adminisztráció saját embereit nevezte ki. Népőrség alakult a rend és nyugalom fenntartására. A második bécsi döntés alkalmával elmenekült hivatalnokok, rendőrök, csendőrök tértek vissza régi beosztásukba. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester és Cerghi Pop Victor gyógyszerész, akit szeptember 19-én prefektusnak neveztek ki. Az ez alkalommal rendezett ünnepségen Cerghi úgy fogalmazott, hogy „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”. Már szeptember 10-én Sima a Kossuth Lajos utca nevének Szeptember 8. utcára való megváltoztatása engedélyezését kéri és kapja a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. „A szeptember 12-i román–szovjet fegyverszünet megállapodásai nem elégítették ki a román politikusokat, akik Benes ösztönzésére, akárcsak Csehszlovákiában, azt szerették volna, ha a magyarokra kimondják a háborús bűnösséget, minden következményével, így a kitelepítéssel együtt. Ezért lettek a batalioanele fixe, a voluntárok a megfélemlítés eszközei, hogy a magyarságot félelmében rávegyék az elmenekülésre, önként távozásra” – olvashatjuk Lipcsey Ildikó Románia és Erdély a 20. században című munkájában. Iuliu Maniu a minisztertanács szeptemberi ülésén terjesztette elő a javaslatot „a felszabadított Észak-Erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság megalakítására”. Ekkor alakultak meg a hírhedt félkatonai alakulatok, a Maniu-gárdák, melyek több héten át tartották rettegésben a magyar lakosságot. Cerghi Pop Victor is e gárda aktív tagja és támogatója. (A Gavril Olteanu Szászrégenből elmenekült ügyvéd által vezetett Maniu-gárda nevéhez fűződik a szeptember 26-i szárazajtai vérengzés.) Alexandru Petruţ frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó Könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni, és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, hogy a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el”. A polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig, hogy a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe kerül. 1944. november 14-én, főként a Maniu-gárdák garázdálkodása miatt, az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése”, és felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Andrej J. Visinszkíj külügyi biztos indoka ekképpen hangzott: míg Romániában nem lesz egy, a rendet, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát garantáló kormány, fenntartják az átmeneti állapotot. 1944. november 14-én tehát Észak-Erdély a szovjet katonai parancsnokság irányítása alá került – tudjuk meg Lipcsey fentebb idézett tanulmányából. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka Odinkov volt.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 6.
Közel másfélezer aláírás a városzászlóért
A jelek szerint Sepsiszentgyörgyön viszonylag sokaknak számít, hogy mi lesz a városzászló sorsa, ugyanis egy hét alatt közel ezerötszáz aláírás gyűlt össze a lobogó ügyében. Az RMDSZ a továbbiakban csak a Martinovics utcai székházban fogadja az aláírni szándékozókat.
Aláírásgyűjtésbe fogott az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezete miután a Brassói Táblabíróság megsemmisítette a megyei önkormányzatnak Háromszék zászlajáról szóló határozatát, és várhatóan hasonló döntés születhet Sepsiszentgyörgy lobogója perében is. Mindkét eljárást egyébként a volt prefektus, Codrin Munteanu indította, és a táblabíróság az utolsó fok, ahová még fordulhatnak a felek.
A megyeszékhely önkormányzata úgy döntött. civilek és magánszemélyeknek a perbe való bevonását kezdeményezi, miután sikerült elérniük, hogy az ítélethirdetést szeptember 10-re halassza a bíróság. A perbe lépés támogató aláírások révén lehetséges, ezért hétfőtől a város forgalmasabb pontjain mozgó standokkal várták az érdekelteket 15 és 19 óra között, illetve az RMDSZ Martinovics Ignác utcai székházában is elláthatták kézjegyükkel az íveket a polgárok. A perbe lépés lényege, hogy amennyiben szeptemberben kedvezőtlen ítélet születik – aminek elég nagy az esélye –, akkor az önkormányzatnak lehetősége van a strasbourgi Emberi Jogok Bírósághoz fordulni, amit viszont civil támogatás nélkül nem tehetne meg a törvény értelmében.
Tóth Birtan Csaba, a szövetség sepsiszentgyörgyi szervezetének ügyvezető elnöke a Székelyhon.ro érdeklődésére ismertette, hogy csütörtök estig összesen 1200 szignó gyűlt össze, ami várhatóan újabb 2-300-al gyarapszik. A mozgóstandos gyűjtést hétfőtől nem folytatják, viszont szeptemberig a székházban továbbra is alá lehet írni. Tóth Birtan elég jó eredménynek tartja, hogy egy hét alatt ilyen sokan csatlakoztak a kezdeményezéshez, és reményeik szerint ez a szám csak nőni fog.
Nagy D. István
Székelyhon.ro
2013. július 8.
Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)