A marosvásárhelyi óvónőképző 50 év távlatából
50 évvel ezelőtt, 1966-ban nyitotta meg kapuját a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum, ötéves képzési idővel, egy-egy magyar óvónői és tanítói osztály, illetve két-két román osztály számára. Mi, az első végzős óvónői osztály, 45 évvel ezelőtt, 1971. május 25-én ballagtunk, és utánunk már csak öt évfolyam végzett.
A marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum tízéves történetének nem kizárólag az eltelt évek száma ad különleges alkalmat és indokot a megemlékezésre. Városunkban és Erdély-szerte évszázados tradíciókkal rendelkező középiskolák működtek és működnek.
A tíz év jelentőségét leginkább a vállalt küldetésben kereshetjük: jól felkészült magyar óvónőket és tanítókat képezni többnyire a három székely megye számára. Hiszen a jó óvoda, iskola legfontosabb feltétele a jó pedagógus, aki hivatásáért él, alkot, érte lelkesedik és nevelő munkájában örömet talál. A mi képzőnk – ma már kijelenthetjük – ezt a küldetését, a pedagógusképzést becsülettel teljesítette a nehéz körülmények ellenére is. A kezdeti nehézségeket – épület- és szaktanárhiány – mi, növendékek szinte fel sem fogtuk, csupán azt éreztük, hogy az első két évben a Bolyai Farkas középiskola szeretettel befogad bennünket, otthont ad a vidékről érkező diákoknak is. Tanáraink számára is nagy kihívást jelenthetett egy olyan iskolában tanítani, amelyiknek nem volt hagyománya, hiszen 1956-ban megszüntették a szászrégeni magyar tanítóképzést, óvónőképző pedig a megyében addig nem működött. Ennek ellenére a nemes cél érdekében nagy lelkesedéssel, odaadással talán velünk együtt tanulták e képzés csínját-bínját, rakták le a rögös út köveit és élvezték munkájuk szépségét, sikerességét.
Osztályunk nagyszerű közösséggé formálódott, nem számított, hogy nagyvárosból vagy kicsi székely faluból jöttél, hogy milyen családból származol, esetleg árva vagy-e. A szeretet, egymás elfogadása, megbecsülése és segítése volt e közösség célja. A tanulás és az óvodai mintatanítások mellett a sok kirándulás, a kézilabda-bajnokságok, színházi előadások, koncertek és nem utolsósorban a diákbulik tették felejthetetlenné diákéveinket. A sok diákcsíny elkövetése után néha jött Erzsike néni számonkérése, büntetése, de még ma is a fülemben cseng Kádár tanárnő kiállása mellettünk: Ne bántsátok, ezek a lányok megállják az életben a helyüket!
És ez így is lett. Nem dicsekvésként, de bárhova kerültünk, kicsi székely falukba, városokba, megyeközpontokba, a Gyimesekbe, valamint Budapestre, Németországba, nyomot hagytunk növendékeink lelkében, abban a közösségben, ahol éltünk, amelyet becsülettel szolgáltunk. Osztálytársaim szakmai tekintélyre tettek szert a 40 év alatt, közülük sokan óvodavezetők lettek, módszertani-pedagógiai köröket vezettek, képzők gyakorló óvodáiban tanítottak, és valamennyien megszerezték a tanügyben elérhető legmagasabb fokozatot. A 40. osztálytalálkozó óta minden évben találkozunk, mert jó együtt lenni, felidézni diákéveinket, elbeszélgetni családról, unokákról, sorsokról, fél évszázadot megélt barátságunkról.
50 év távlatából szemlélve úgy érzem, hogy nagyszerű emberek neveltek, alapos ismereteket és műveltséget közvetítettek, és nekik köszönhetünk nagyon sok mindent. Hálánk jeléül szeretettel sorolom fel tanáraink nevét: Mester Judit és Bartha Anna osztályfőnökök, Varga Erzsébet, Sebestyén Teréz, Kádár Sarolta, Vészi Mária, Hőgyes Károly, Nagy Géza, Milosits Béla, Klára József, Baltag Emil, Rozsnyai Enikő, akik sajnos már csak fentről figyelhetik tanítványaik életét, és az örökifjú Tímár Katalin és Tőkés András.
1976-tól az Erdély több városában működő magyar tanítóképzőt, beleértve a marosvásárhelyit is, egy tollvonással megszüntetik, így a kezdeti lendületes fejlődés megtorpan. Tulajdonképpen a másfél milliós magyar közösség óvodáinak és iskoláinak az elsorvasztásáról volt szó, erre törekedett a Ceausescu-rezsim. Az óvónők és tanítók utánpótlását csupán a székely- udvarhelyi és a nagyváradi képzők látták el, nem rajtuk múlt, hogy nagyon sok magyar óvodában és iskolában szakképzetlen, illetve román anyanyelvű óvónők és tanítók tanítottak egészen 1990-ig.
Kovács Júlia
Népújság (Marosvásárhely)

Gyimesben sem örök életű a teremtett népkultúra
Gyimes utóbbi hetven évét mutatja be Tankó Gyula nyugalmazott gyimesi iskolaigazgató, néprajzkutató legújabb könyvében. A szerző arra mutat rá, hogy mi volt, mi tűnt el, és milyen új „hagyományok” jelentek meg ebben az időszakban.
Gyimesben sem örök életű a teremtett népkultúra, hiába tűnt úgy annak idején, mintha valaki rázárta volna a lakatot erre a vidékre – fogalmaz Tankó Gyula a Különös kompendium Gyimes néprajzáról című könyv előszavában. „Tulajdonképpen ez blognak indult, mindennap írtam valamit Gyimesről, és próbáltam összehasonlítani a mai Gyimest azzal az időszakkal, amikor én voltam gyermek. Ennek a könyvnek az a célja, hogy összehasonlítsam, hogy milyen volt a nagyapámék, az apámék és az én generációm élete” – mutatott rá a szerző, amikor felkerestük.
Elmondta, a hetven év alatt sok hasznos dolog eltűnt Gyimesből. Igaz ugyan, hogy a táncokat visszatanulták, de azokat most a színpadon járják. „Az én gyermekkoromban, legénykoromban elmentünk a táncba, ötven pár felállt táncolni és végigénekelte a lassú magyarost. Az lélekfürdető volt. Én senkitől nem tanultam táncolni, de mégis jól tudtam, senkitől nem tanultam énekelni, de mégis több mint száz éneket tudnék felsorolni hirtelen. Én ebbe beleszülettem.”
A szerző úgy véli, leginkább az életmód változott. Felelevenítette, hogy amikor ő gyerek volt, az emberek otthon voltak, nem jártak el máshová dolgozni. „Azelőtt az öreg azt mondta: mit akarsz az iskolával, úr akarsz lenni? Látod, az úrnak is parancsol egy másik úr, de nekem itt, ha kimegyek a havasba, csak a Jóisten parancsol. Ilyen volt a hozzáállásuk az iskolához. A nadrágos emberből csak a papot szerették és a bírót. A gyermekeket is úgy nevelték, hogy kora gyermekkoruktól dolgoztak és be voltak osztva, mindenki tudja a dolgát. Ma csak csodálkoznak, hogy a fiatalok nem vesznek részt a gazdálkodásban.”
A másik, amit említett Tankó Gyula az volt, hogy megváltozott a nők státusa. Annak idején Gyimesből nem engedték a lányokat szolgálni, és ez hátrányukra volt, mert sok mindent tanulhattak volna. A gyimesi lányok otthon ültek, készítették a staférungot és dolgoztak. Aztán az ötvenes évek elején kezdtek járni munkába.
Tankó Gyula elmondta, manapság leginkább a csendes beszélgetéseket hiányolja és a közös táncokat, énekléseket. Úgy emlékszik vissza, hogy több alkalommal gyűlt össze a család, a rokonság annak idején. Ilyenkor az idősek meséltek a háborúról, fogságról, külön történelemóra volt ez a gyerekek számára.
„Ma az emberek mintha állandóan sietnének valahová. Ezért nem szeretem a mát. És mintha fáradtak lennének. Régebb a kocsmában egy asztal mellé leültek, és szépen egy deci ital mellett az öregek elbeszélgettek. Ezek a beszélgetések hiányoznak az embereknek, mert ilyenkor nagyon sok minden levezetődik. Nem azt kell tárgyalni, hogy mi nincsen, hanem beszélgetni egy jót.”
Tankó Gyula önálló kötetei Gyimesi szokásvilág (1996) Életvitel a Gyimesekben (2001) Én is tudtam hazudozni, Népi humor Gyimesben (2003) Öregek faggatása (2008) Gyimes a politika árnyékában (2009)
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

Harc az árral – Zsögödtől a Gyimesekig
Zsögödfürdőn, Csíkszentkirályon, Csíkszentimrén és Gyimesközéplokon jártunk pénteken – van, ahol az ár most tetőzik, máshol már a romok eltakarításán fáradoznak a helybéliek.
Az Olt folyó mellett a környező patakok is kiöntöttek Zsögödfürdőn. A helyiektől érdeklődve megtudtuk, csütörtök este duzzadtak meg jelentősen a folyóvizek, majd ezt követően öntötték el a csíkszeredai városrész útjait, utcáit.
A megáradt Olt Csíkszentkirályon is ellepte a környező réteket: az Olt-híd szomszédságában lévő mezőgazdasági területek és néhány udvar is víz alá került, továbbá a hömpölygő vízáradat számos veteményest és pityókaföldet is elárasztott.
A gyimesközéploki Nagy-patak már csütörtökön elmosta a település határán fekvő vasúti átjáró melletti hidat. Azóta is áll a vasúti közlekedés. A helyiek a tűzoltókkal karöltve dolgoznak a helyreállításon. A vasúton kívül több környező utat, udvart és pincét is elöntött a víz.
Molnár Rajmond |
Székelyhon.ro

Nem vagyok primadonna!
Ürmösi-Incze Mária az évad legjobb női táncművésze
„Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek” – fogalmazta meg Ürmösi-Incze Mária Terézia, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncosa, aki Erdélyben elsőként kapta meg idén a Magyar Táncművészek Szövetsége által odaítélt Az évad legjobb női táncművésze-díjat néptánc kategóriában. Kovács Zsolt
– Miként választotta hivatásának a táncot?
– Kézdivásárhelyen születtem, és ott találkoztam a tánccal. Már kisiskolásként jelen voltam a Madisz-klubban, az Istvánfi Csilla által tartott gyerektáncházakban, ahol inkább játékokat tanultunk, és megszerettem. Később eljártam felnőtt-táncházakba, mert jól esett a fülemnek és lábamnak a néptánc, és ez a dallamvilág. Fiatalon mostani tánckarvezetőmtől, Tekeres Gizellától tanultam táncolni.
– Mennyire tartja fontosnak, hogy a gyerekek, a saját gyerekei is megismerkedjenek a tánckultúránkkal?
– Hosszú ideig tanítottam, és néhány éve ismét foglalkozom kisgyerekekkel. Játszva kell belopni testükbe, lelkükbe és szívükbe a néptáncokat. Már óvodáskorban meg kell tanítani őket a népi játékainkra. Például ma könnyebb újévkor petárdázni, holott lehetne karikás ostorozni. A fiam már tud az ostorral bánni, ami készséget is fejleszt. Ma a hagyományos viseleteink, táncaink muzeális értékként vannak beállítva, pedig ezek csak a külföldiek számára muzeális értékek, a mi életünkben jelen kell lenniük. Mi – tévesen – azt tartjuk, hogy a székely ruha ünneplő viselet. Gyerekeimben és tanítványaimban is fel szeretném ébreszteni a tánckultúránk és a hagyományos viseleteink iránti igényt.
A közönséget nem lehet becsapni
– Hogyan lesz a néptáncosból táncművész, majd közülük is az évad legjobbja?
– A tánchoz sok alázat és nyitottság kell, egy táncosnak szerénynek kell lennie. Amikor azt mondták rám, hogy táncművész, kicsit megijedtem. Erdélyben nem kapunk budapesti táncművészeti főiskolás képzést, amely ad az embernek egyfajta magabiztosságot. Mi többnyire táncházakból, tánccsoportokból kerültünk színpadra, és a hivatásos együttesek keretében kapott képzés révén váltunk táncművészekké. Magas szinten kell művelni a táncot, mert a közönséget nem lehet becsapni! Mint ahogy ömagunkat sem jó becsapni: gyakorolni kell, megismerkedni többfajta tánckultúrával és táncstílussal, más népek táncával, a kortárs mozgáskultúrával, amelyek elsajátítása vezet ahhoz, hogy olyan testkontrollal rendelkezzünk, amit színpadon tudunk kamatoztatni; ez tesz táncművésszé. Jól esett olvasni a díj alatt, hogy Ürmösi-Incze Mária táncművész…
– Melyik előadás volt pályafutása során a legmeghatározóbb?
– Szerencsés vagyok, mert sok híres emberrel dolgozhattam, köztük Tímár Sándor és Böske, Novák Ferenc „Tata”, Mihályi Gábor, Könczei Árpád, Orza Călin, Furik Rita, Horváth Zsófia, Ivácson László nevét említhetném, akik jelentős szerepeket osztottak rám. Legmeghatározóbb élményem mégis az Osonó Színházműhely vezetőjével, Fazakas Misivel való együttműködés, amikor a Farsangot készítettük. Volt előadás, aminek az élményét mai napig keresem. Ez a munka arról szólt, hogy mindenki felelős mindenkiért és mindenért, ami történik az előadásban. Az Osonó azért is különleges volt, mert inkább színészekként voltunk jelen, mint táncosként. Fazakas Misi ragaszkodott, hogy a darab jelen idejű és őszinte legyen. Volt megszólalás, amit ránk bízott: „azt mondd ki, amit akkor gondolsz, de ne csak beszélj, hanem a gondolat jusson el a közönséghez”. Elhangzott a színpadon olyan őszinte vallomásom is, amin utólag megdöbbentem: az, amikor kimondtam, hogy 15 éve vagyok hivatásos táncos, de édesapám egyetlen előadásomat sem látta, mert úgy gondolja, ez nem egy rendes szakma.
Nem mindig a férfi vezet!
– A Háromszék Táncegyüttesnél adatközlőkkel, de híres koreográfusokkal is dolgozott. Mit tettek hozzá ők a művészetéhez?
– A táncegyüttes keretében is találkozunk adatközlőkkel a népzene- és néptánctalálkozók alkalmával, sajnos, kiöregedőben vannak, és egyre kevesebben vannak jelen ezeken a találkozókon. Én viszont odamentem az adatközlőkhöz. Jártam mezőségi, széki, moldvai falvakban vagy a Gyimesekben és Felcsíkon is. Táncolhattam egy színpadon Zsukás Gyuszi bácsival, vagy énekelhettem együtt Zerkuláékkal. Ők egyszerű és nagyszerű emberek. Azt tanultam meg tőlük, hogy az életük van benne abban a tíz figurában, amivel rendelkeznek. Mi azért táncolunk sok figurát, mert megtanultuk minden adatközlő táncát. A tánc megismeréséhez sokat tett hozzá, hogy táncolhattam adatközlőkkel. Kiderült számomra, hogy bár úgy tanítják, a férfi „vezet”, de az adatközlők lehetőséget adnak az asszonynak is kibontakozni, a férfi is alkalmazkodik, nem csak az asszony. Nem mindegy, hogy videóról tanulod a táncokat vagy adatközlőktől.
– Összetett karaktereket formált meg, így a Csongor és Tündében Ilmát, a Helység kalapácsában az Amazontermészetű Mártát, az Ördögváltozásban a Kocsmárosnét. Mennyire tartja fontosnak táncelőadásban a színészi teljesítményt? Néptánc vagy táncszínház?
– Néptánc is tud táncszínház lenni, amikor elmesélünk egy falusi lakodalmat, és ehhez néptáncos elemeket használunk. Ugyanakkor nehéz egy történetet a színpadon úgy bemutatni, hogy ne legyen belőle népszínmű. A Háromszék Táncegyüttesnél azért is találtam meg a helyemet, mert inkább táncszínházi produkciókkal foglalkozunk. Ma a táncszínház az, ami a néző számára inkább érthető, ezért a folklórelőadásnak is adunk egy történeti keretet. Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, és akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek, viszont a színpadon elfogadják.
„Mindenhol magamat adom”
– Mit jelent ön számára a rangos szakmai kitüntetés, és az, hogy Erdélyből először kapta meg az évad legjobb női táncművésze díjat?
– Először tehernek éreztem, mert úgy gondoltam, ezzel megpecsételtek, és többletfelelősséggel jár. A környezetem, kollégáim, családom, ismerőseim gratulációi viszont megnyugtattak, hiszen meggyőztek, hogy az eddigi munkám van benne. A díjtól lendületet is kaptam, terveim vannak, habár harmadik gyerekünket várjuk, de a jövő évi gálaműsorra szeretném az egész családot elvinni, ugyanis az a szokás, hogy az előző év díjazottjai táncolnak. Úgy gondolom, van táncolnivalóm, és ki is akarom táncolni magamból. Szeretnék egy egyéni előadást is, amely premier lenne, hiszen tudtommal hivatásos táncos Erdélyben nem tartott még egyéni előadást.
– Mennyire összeegyeztethető a tánc az anyasággal és családdal?
– Amióta anya vagyok, sokkal értékesebb dolgokat tudok beletenni a táncomba, sokat fejlődtem emberként, ezáltal táncosként is. Az anyaság csak pozitív dolgot adott, ezért vállaltam be a harmadik babánkat is. Igaz, ez sok nehézséggel jár, hiszen a turnézások miatti távollétek során a gyerekeimmel való foglalkozásokból faragok le. Én viszont mindenhol magamat adom, nem vagyok a színpadon primadonna és itthon anyuka.
– Mit csinál, amikor nem táncol?
– Szabadidőmben főként anyuka vagyok, illetve tanítok. Miután kiköltöztünk Árkosra, beolvadtunk a közösségbe. Férjem református, én pedig unitárius vagyok, és mindkét egyházközség tevékenységében részt veszünk, ugyanakkor éneklünk a Régeni Áron Dalárdában, és van, amikor az istentiszteletek alkalmával gyerekfoglalkozást tartok.
Ürmösi-Incze Mária-Terézia
1978-ban született Kézdivásárhelyen, 1996-ban érettségizett a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban. 1996–1998 között helyettes angoltanárként dolgozott két kézdivásárhelyi általános iskolában. 1998–2002 között a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, 2002 őszétől a Háromszék Táncegyüttes tagja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Profiként kell az új generációt nevelni
Ballagtak a kántortanító-képző végzősei
Idén huszonöt végzős lépett ki a Marosvásárhelyi Kántortanító-képző Főiskola padjaiból. Kántorok, tanítók, óvónők lesznek. Az erdélyi magyarság felcseperedő generációjának nevelői, akik a gyermekek, a hívek lelkébe hitet, szeretetet, szülőföldhöz ragaszkodást csepegtetnek, s akikre a Jóisten nagyon nagy felelősséget ruházott. Olyan felelősséget, amit csak átörökíteni lehet régi kántortanító-nemzedékektől, akiktől egész falvak, városi közösségek felemelkedése és megmaradása függött.
Jöjjetek énhozzám!
A ballagási ünnepség a Jókai (Eminescu) utcai diakóniai központ udvarán kezdődött, majd a főiskola könyvtárában folytatódott. A hálaadó istentiszteletet a Vártemplomban tartották. Házigazdaként Ötvös József lelkipásztor köszöntötte a végzősöket, a tanárokat és a ballagók hozzátartozóit. A ballagókat arra emlékeztette, hogy soha ne feledjék azt a jézusi felszólítást, ami a templom bejáratánál olvasható: Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Ez nem csak megfáradtaknak, erőtleneknek szól, hanem főként a fiataloknak.
Ki van jelölve a helyed!
Nt. Jakab István esperes Lukács evangéliumából azt a fejezetet (6:12-19) olvasta fel, amely a tanítványok elhívásáról szól. Jézus feladatokkal, küldetéssel ruházza fel a tanítványokat, nem bocsátotta el őket, hanem együtt ment velük, nem mondta azt, hogy ezután magukra kell boldogulniuk. Ez a legfontosabb üzenet ma: Jézussal indulni, vele imádkozni, az ő segítségét és tanácsát kérni, hogy e rohanó életben ne maradjunk egyedül. Jézusból erő árad. Honnan ez az erő? Mi az, ami Jézushoz vonzotta a tömegeket? Honnan volt ereje gyógyítani?
Az élő Isten maga adta az erőt, ő az erőforrás. Ezt kell nekünk is megtanulni. Hiszen a mai ember minden mást fontosabbnak tart annál, mint hogy imádkozva ezt az erőforrást keresse. Az imádságaink sokszor csak egy jajkiáltásra korlátozódnak. Azért vagyunk erőtlenek, mert elvesztettük az élő kapcsolatot Istennel – fogalmazott az esperes, majd elmondta: az erdélyi magyarságnak nemcsak jó szakemberekre van szüksége, hanem olyan emberekre, olyan pedagógusokra, tanárokra, orvosokra, lelkipásztorokra, akik hivatásszerűen, Jézus elhívására élik az életüket. Azok, akik átélik ezt a hivatást, nem fognak elcsüggedni, nem fognak kétségbeesni. Szakmát lehet választani, de hivatást nem. Bódás János verséből idézve biztatta a fiatalokat: Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled!
A végeken is helyt kell állni
Gál József, az intézmény igazgatója visszapillantott a 2015–2016-os tanév kezdetére, amikor 93 diákkal kezdték el az oktatást nappali és levelezői tagozaton. Saját épülettel még nem rendelkeznek, de az iskola legfőbb értéke a diákság. Közülük 25-en mondanak búcsút az intézménynek, hogy helyüket ősszel, remélhetőleg, nagyobb létszámú elsőéves diák vegye át.
Kicsi Noémi osztályvezető tanár az együtt töltött három évre pillantott vissza. Elmondta, hogy Erdély minden tájáról érkeztek diákok, a Gyimesektől kezdve egész Hunyad megyéig, mindenki hozta a saját nyelvjárását, szokásait, de közös cél érdekében tanultak együtt. A tanárnő emlékeket, kirándulások, tanulmányi utak élményeit elevenítette fel. Olyan erdélyi településeken jártak, ahol a konfirmálók románul mondták el: református magyar vagyok!, vagy nem értették II. Rákóczi Ferenc imáját, a Győzhetetlen én kőszálam szövegét. Igen, a végzősöknek a végeken is helyt kell állniuk, s magyarul kell megtanítaniuk a miatyánkot!
Profiként kell az új generációt nevelni
A többi egyház részéről Obermeier Ervin katolikus és Léta Zsolt unitárius lelkész köszöntötte a végzősöket.
– Nyelvében él a nemzet, s nektek megadatott, hogy magyarul tanuljatok! Ha álmotok, tervetek között szerepel az a nehéz feladat, hogy fogyóban levő nemzetünket magyar lelkülettel tanítsátok, akkor hittel, tudással meg is valósíthatjátok azt. Profiként kell a mai világban az új generációt nevelnünk! Ellenkező esetben, nem lesz nyert ügyünk – fogalmazott Léta Zsolt unitárius lelkész.
Dr. Barabás László, a Kántortanító-képző Főiskola volt igazgatója három költeménnyel tarisznyálta fel a hallgatókat, míg dr. Molnár Tünde orgonajátékával és dr. Csíky Csaba kórusművek megszólaltatásával tette emelkedett hangulatúvá a ballagási ünnepséget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

István, a király! – Jótékonysági koncert Csíkszeredában
Az Egyesület a remény kis emberei közösségért idén harmadszorra viszi színpadra az István, a király! rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével. Akárcsak az elmúlt években, most is nagy a készülődés: augusztus 20-án mindenkit szeretettel várnak a „a remény kis emberei” Csíkszeredába, a Szabadság térre a harmadik előadásukra!
Az egyesület azért jött létre, hogy hangsúlyozza a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekek szerepét és fontosságát, illetve támogassa őket, mind anyagilag, mind lelki téren, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével. Ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, immáron harmadik alkalommal, anyaországi és külhoni – Kárpátaljáról, Erdélyből, Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkező – fiatalok és önkéntesek szereplésével. Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők megmutassák a számukra az értékességüket, hogy képesek magukon túlmutatva, magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami sok mindenki mást is megerősít.
Az első előadásra 2014. augusztus 30-án került sor Budapesten, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en mentek el az ingyenes produkcióra, hogy megnézzék a „remény kis emberei” alkotását. A darab alatt a nehéz sorsúak támogatására is lehetőség nyílt. Az összegyűlt adományokból így a felejthetetlen két héten túl anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik ki a magyarok számára kultikus darabot. Az első állomás Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilika méretű Páduai Szent Antal plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztályára tudtunk egy 10.000 € értékű reanimációs készüléket adományozni.
Idén pedig Székelyföld következik! 2016. augusztus 20-án, szombaton este fél 9-kor a csíkszeredai Szabadság téren lesz a harmadik előadás, melynek fővédnöke Dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. A szereplők között a Hargita megyei 2-es és 3-as számú Gyermekelhelyező Központ fiataljai is helyet kapnak. A darab alatt befolyt felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani.
Szűcs Emese
Erdély.ma

Szent László a Gyimesekben
A Pogányhavasról Szépvízre – Szent László a Gyimesekben címmel mesélt vasárnap délután Gál Péter a vár Aranyos termében, Róka Szabolcs zenei kíséretével a IV. Szent László Napok keretében.
erdon.ro

Közösen mulatni, muzsikálni
A hidegségi Fatányéros és Csángó Panziónál tartják július 2-án és 3-án a második TatrospArt Fesztet. Vásárral, gyerekfoglalkozásokkal, kerekasztal beszélgetéssel, valamint sok-sok muzsikával és tánccal várják a szervezők az érdeklődőket.
„Régóta ismerjük egymást Diószegi László koreográfussal, és úgy gondoltuk, szervezzünk Gyimesben egy olyan fesztivált, amelynek keretében meg tudjuk mutatni a mi kultúránkat. Az ő táncosai elhozzák a Kárpát-medence tánckultúráját, énekkultúráját, amelyekkel a gyimesi fiatalokat is megismertetjük, ugyanakkor visszatanítjuk a saját táncaikat. Értékeljék ők is, vegyék észre, hogy ha külföldi táncosok, zenészek így értékelik ezt a gyimesi kultúrát, akkor ők is értékeljék jobban a sajátjukat” – mutatott rá a rendezvény egyik célkitűzésére Antal Tibor, gyimesi zenetanár, a fesztivál szervezője. A fesztivál megszervezésének másik célja, hogy mivel mindenki szeret táncolni, énekelni, lehetőséget nyújtson a közös mulatságra.
Fókuszban a hagyományőrzés
Július 2-án, szombaton 11 órától kezdődik a Bánd-pataki búcsús szentmise. 12 órától a gyimesi hagyományos helyi termékek vásárát, kiállítását lehet tartják. 13 órától a gasztronómiai sátrakban Ízek vetélkedése címmel különböző tájegységek ízvilágával ismerkedhetnek, 17 órától az Idegen földre ne siess című kerekasztal-beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők. „A beszélgetés témája, mivel tudnánk segíteni, hogy a fiatalok itthon találják meg a boldogulásukat, mit tudunk tenni, hogy ne ragadjanak kint külföldön, jöjjenek rá, hogy itthon kell jövőt teremtsenek maguknak” – hangsúlyozta a szervező. 18 órától gyermekeknek tartanak foglalkozásokat. Este nyolc órától kezdődik a szabadtéri búcsús bál.
Vasárnap 11 órától ünnepi szentmise lesz, 13 órától viseletekből és népies ruhákból tartanak „divatbemutatót”. 14 órától a fesztivál egyik kiemelt programpontja Gyimes-völgye zenészeinek találkozója. „Tavaly is több mint száz zenész gyűlt össze. Minden olyan gyimesi embert meghívtunk, aki valamilyen hangszeren muzsikált. Nyomon lehet követni, hogy a gyimesi muzsikálás a furulyán, a hegedűn, a gardonon keresztül hogy ment át a modernebb hangszerek felé. Ezt is be akartuk mutatni. Idén is, aki valamikor muzsikált valamilyen hangszeren, vagy énekelt, táncolt, eljön vasárnap. Eljönnek olyan zenészek, akik már húsz-harminc éve nem muzsikálnak, de valamikor zenéjükkel szórakoztatták a gyimesi embereket lakodalmakon, keresztelőkön, katonavacsorákon, bálokon.”
19 órától a budapesti Válaszút táncegyüttes mutatja be műsorát, 20 órától a Hargita Állami Székely Népi Együttes lép színpadra. 21 órától Szalonna és bandája koncertezik. Ezt követően hétfő reggelig tartó mulatság kezdődik.
„Ez, ami itt Gyimes-völgyében létrejött, egészen különleges, nem szabad eltűnnie”– fogalmazott korábban Diószegi László a rendezvény kapcsán. „Itt még a hagyományos megélhetési formák vannak, éppen ezért értékelődik fel az a hagyományos világ, amit ez a fesztivál is be akar mutatni.”
Támogatók: Nemzeti Kulturális Alap, Bethlen Gábor Alapítvány Szervezők: Tatros Part Egyesület, Csángó Fatányéros Panzió, Gyimesvölgyi Vendéglátók Turisztikai Egyesülete, Gyimesközéplok Polgármesteri Hivatala
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Brassóban megkezdődött a barcasági csángómagyarok világtalálkozója
A csángómagyarok megmAradásért folytatott küzdelme arra figyelmeztet, hogy sorsuk európai sors – hangsúlyozta Kövér László házelnök pénteken Brassóban, a királyföldi és barcasági csángómagyarok világtalálkozójának nyitóünnepségén.
Az Országgyűlés elnöke szerint az európai emberek azonosságtudata is ostrom alatt áll: nemzetek feletti hatalmi erőcsoportok akarják önvédelemre képtelen, szabadon manipulálható tömeggé alakítani őket. Előadásában kifejtette: a 20. században a többségben lévő nemzetek politikai elitjei akarták erőszakkal asszimilálni, megfosztani identitásuktól a számbeli kisebbségben lévő, más nemzetiségű közösségeket, napjainkban azonban Európában a nemzeti többségek identitása is veszélybe került. Úgy értékelte: „identitás-terroristák" rombolják a férfi és a nő életközösségén alapuló család, a keresztény egyházak és az európai nemzeti államok intézményeit, mindazt, ami az európai nemzeti közösségek védelmére és erősítésére hivatott. A házelnök szerint a 21. századi európai küzdelmeknek azok lesznek a nyertesei, akiknek erősebb az azonosságtudatuk és több a hitük.
„Az európai jövő, a magyar és a csángómagyar jövő kulcsa egyaránt a demográfiában és az identitásban rejlik, vagyis abban, hogy a keresztény erkölcseink szerint tiszteletben tartjuk-e a születés és a család szentségét, abban, hogy képesek vagyunk-e megőrizni közösségeink azonosságtudatát, és ezáltal fenntartani európai és nemzeti értéktudatunkat, valamint érdekérvényesítő képességünket" – fogalmazott Kövér László a Brassói rendezvényen.
Adorjáni Dezső Zoltán, a világtalálkozó meghirdető Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke köszöntőjében leszögezte: „Ünnepelni márpedig kell". Reményét fejezte ki, hogy a világtalálkozó hangulatát az öröm, a boldog együttlét, a közösen megélt Isten-dicsőítés élménye határozza meg. A püspök rámutatott: a hit nem magánügy, hanem közösségi éltető erő, a keresztényi hit nem egy csendes szoba titka, hanem markáns közügy, identitás-meghatározó valóság.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház első ízben hirdette meg a barcasági csángók világtalálkozóját, amelyre a moldvai és gyimesi csángókat is meghívták. Pénteken a nyitógálát, a Kincskeresők néptáncegyüttes fellépését, illetve a lelkészeknek és egyházvezetőknek rendezett konferenciát táncház, és az ifjúsági csoportok előadásai követik.
Szombaton a királyföldi és barcasági csángó-magyarok világtalálkozója és reformációi zarándoklata a Brassó melletti Zajzonban népviseleti felvonulással és szabadtéri ökomenikus istentisztelettel folytatódik. Az azt követő ünnepségen Kövér László házelnököt és Riedl Rudolf egyházkerületi felügyelőt a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legmagasabb elismerésével, a Reményik Sándor-díjjal tüntetik ki.
MTI
Erdély.ma

Két napig szólt a muzsika a TatrospArt Feszten
Második alkalommal szervezték meg a hidegségi Fatányéros és Csángó Panziónál a TatrospArt Fesztet a hétvégén. A kétnapos rendezvénnyé bővült eseményen többek között kerekasztal-beszélgetést, gyermekprogramokat és népviseleti bemutatót tartottak. A fesztivál szerves részét képezte a gyimesi zenészek találkozója.
A tavalyihoz képest, az idei TatrospArt Feszten annyi változás történt, hogy most két napossá bővült a rendezvény. Az első nap a gyermekekről és a barátkozásról szólt. A vajdasági, felvidéki és magyarországi barátainkkal kerekasztal-beszélgetést tartottunk a fiatalok elvándorlásáról. Ennek a beszélgetésnek nagy sikere volt, sokan részt vettek ezen, olyanok is eljöttek, akik kint dolgoznak külföldön. Ők elmondták, pénzt lehet kint keresni, de nem találtak új hazára, aki innen elment, visszavágyik” – osztotta meg a fesztivál első napjának részleteit Antal Tibor gyimesi zenetanár, a fesztivál egyik szervezője.
Antal Tibor szerint idén többen jöttek el a gyimesi zenészek találkozójára, mint a tavaly. „Azt akartuk, hogy akik valamikor itt mulatatták a csángó embereket, azok kapjanak lehetőséget, hogy megint megcsillogtathassák, mit tudnak” – ismertette a találkozó megrendezésének szándékát a szervező. Blága Andor gyimesfelsőloki zenész sokat harmonikázott fiatalkorában. „Régóta nem muzsikáltam, de a vérből nem megy ki” – fogalmazott, majd hozzátette, jó együtt lenni a barátokkal, a zenészkollégákkal, felidézni a múltat, zenélni, mulatni és énekelni.
A gyimesi zenészek vasárnapi műsorát megelőzően a színpadon a jászberényi, a vajdasági és felvidéki népviseleteket mutatták be a közönségnek, majd a muzsikálásé lett a főszerep. Az esti programban szerepelt továbbá a Budapesti Válaszút táncegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadása, valamint Szalonna és bandája koncertje.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Csángó guzsalyas
Fesztivál Jászberényben
– Több mint félszáz kulturális program, csaknem ezer résztvevő, köztük Moldvai és gyimesi csángók, erdélyi, valamint felvidéki és magyarországi hagyományőrző csoportok színvonalas előadásai is szerepelnek a július 19- én Jászberényben kezdődő 26. Csángó Fesztivál programjában – nyilatkozta a szervező Jászság Népi Együttes vezetője.
Szűcs Gábor elmondta: a programsorozattal a csángók sorsára szeretnék felhívni a figyelmet, és megismertetni minél több emberrel az évszázadok óta az anyanemzettől elszigetelten élő magyarság sorsát. Hozzátette: az egymást követő népzenei koncertek és folklórműsorok kínálatát a magyarországi fellépők mellett Grúziából, Ukrajnából, Törökországból és Bosznia- Hercegovinából érkező külföldi együttesek vendégjátéka színesíti. A magyarországi előadók között a fesztiválon fellép Ferenczi György és a Rackajam, Herczku Ágnes és a Banda. Koncertezik mások mellett a Buda Folk Band, a Zagyva Banda, a Vodku zenekar, a Szászcsávási Banda, a Magyarpalatkai Banda és a Bakator zenekar. Fellép a Jászság Népi Együttes, valamint Pál István "Szalonna" és Bandája. Színpadra lép még a Parno Graszt zenekar és a Fölszállott a páva televíziós vetélkedő díjazottjait is láthatja a közönség. Az eseményen a moldvai és gyimesi hagyományőrzők Csángó guzsalyas elnevezésű műsorát láthatják az érdeklődők, valamint a magyar és nemzetközi táncházak is gondoskodnak a jó hangulatról. A rendezvény egyik programeleme a III. Kárpát-haza Magyar Konferencia és Üzletember Fórum a Csángó Fesztivál Alapítvány szervezésében. Péterbencze Anikó, a Csángó Fesztivál egyik alapítója, a konferencia szervezője elmondta: az előadások témái között szerepel például a kultúra és gazdaság egymást segítő hatása, a kisebbségeket megtartó stratégiák.
Hozzátette: a fórum a jászsági, Kárpát-medencei valamint a diaszpórában élő magyar kulturális közösségek és vállalkozók találkozója, ahol új lehetőséget kívánnak teremteni a kulturális szakembereknek, vállalkozóknak a kapcsolatok építéséhez, a szülőföldön mAradáshoz és az anyaországhoz történő kötődés megerősítéséhez.
A határokon átívelő gazdasági együttműködés esélyt ad a szülőföldön mAradásra és egyben a Kárpát-medence szellemi öröksége gazdagíthatja az Európai Unió célkitűzéseinek megfelelően a kontinens kulturális sokszínűségét – jegyezte meg. A fesztivál rendezői csütörtöktől vasárnapig népművészeti vásárt is szerveznek több mint száz résztvevővel. Az első Csángó Fesztivált 1991-ben rendezték Jászberényben.
Népújság (Marosvásárhely)

Ismét Csernátonban járt az Unikornis
A középiskolás diákok Unikornis nyelvi olimpiájának országos szakaszát egyhetes tábor formájában szervezte meg az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége múlt héten az alsócsernátoni Kovács Vendégházban.
A második alkalommal megszervezett táborban a verseny két internetes fordulóján legjobb eredményt elért hat csapat (két-két gyergyószentmiklósi és tasnádi, valamint egy-egy Kovásznai és Kézdivásárhelyi) tizenhat tanulója, tizenöt leány és egy fiú vehetett részt. A tábori programot és a színházi foglalkozásokat Deme Róbert színművész, rendező irányította, aki Ördög-Gyárfás Eszterrel a táborvezetői teendőket is ellátta. A szakmai programot Kádár Edit, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének oktatója és csapata, Csősz Enikő magyar–kínai szakos, valamint Erdei-Doloczki Csilla és Lakatos Aliz mesterképzős hallgatók biztosították. A versenyen kívül több nyelvészeti műhelyfoglalkozáson is részt vehettek a diákok és kísérőtanáraik, kézműves-foglalkozások és múzeumlátogatások, сsíkszeredai és gyimesi kirándulás színesítette a programot, de a közös zenélés és éneklés sem mAradt el. A nyelvi versenynek a Haszmann Pál Múzeum adott otthont, ahol a kúria kellemesen hűvös szobái és a hangulatos park székely házai mellett még a hársfa alatt is jó hangulatú csapatmunka folyt, amint egyik helyszínről a másikra jutva újabb és újabb kihívás fogadta a diákokat. A verseny értékelése és a díjazás szombaton zajlott. A verseny első díját idén a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákjainak Toldalék csapata nyerte (Ambrus Dorottya és Bajcsi Anna, XI. osztály, felkészítő tanáruk Patek Mária), a második díjat ugyanennek az iskolának az I.D.E nevű, IX. osztályos diákokból álló csapatának (Miklós Eszter, Kozma Dalma Edina, Farkas-Schüller István, felkészítő tanáruk Portik Gabriella) ítélte a zsűri, a harmadik díjat a tasnádi Technológiai Líceumba vitte el a Szófaragók csapata (Gáti Johanna, Hegyi Barbara és Szommer Petra, X. osztály, felkészítő tanáruk Bendel Júlia Krisztina), a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum Észbontók csapata pedig dicséretben részesült (Menyhárt Réka, Barabás Kinga, XI. osztály és Kiss Eszter, IX. osztály; felkészítő tanáruk Czilli Aranka). Kézdivásárhely és Tasnád második csapata az ötödik, illetve a hatodik helyen végzett. A díjakat stílusosan egy Unikornis-maszkban adták át Ördög-Gyárfás Lajos, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége ügyvezető elnöke jelenlétében.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Remény Kis Emberei
Az István, a király Csíkszeredában
Érdekesnek ígérkező előadásnak ad otthont augusztus 20-án Csíkszereda, ahol a nemzeti ünnep alkalmából ismét bemutatják az István, a király rockoperát – ezúttal a Remény Kis Emberei szervezésében.
A Budapesti székhelyű nonprofit szervezet – teljes nevén Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért – célja a Kárpát- medencei gyermekotthonokban, illetve mélyszegénységben élő fiatalok felemelése, a társadalomba való integrálása, értékeik megmutatása és megerősítése. Munkájukat 2005-ben kezdték, amikor szentendrei fiatalok közreműködésével előadták az István, a király rockoperát. A jótékonysági előadás bevételét a Kárpátaljai Ferences Misszió javára ajánlották fel, majd Majnek Antal munkácsi püspök atya biztatására bemutatták a darabot 2006-ban Beregszászon, ahol a bevételt az épülő ráti gyermekotthonnak adományozták.
2006 adventjében egy 50 fős erdélyi és moldvai csapatot fogadtak egy hétre családoknál, ekkor a fiatalok a saját karácsonyi és újévi szokásaikat mutatták be az érdeklődőknek.
2007 óta minden nyáron megtartják a Szövetség az életért elnevezésű táborukat, melynek keretében a Kárpát-medencei magyar nehéz sorsú és gyermekotthonos fiatalokat látják vendégül egy hétre. 2007-ben az első tábort még a zetelaki víztározó partján szervezték, ahol pázmányos egyetemisták táboroztattak székely gyerekotthonos gyerekeket. 2008-ban Csobánkára tették át a tábor helyszínét, és folyamatosan kibővítették a gyerekek körét Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az anyaország felé, és a táboroztatók száma is lényegesen megnőtt. 2012-ben bővítették tevékenységi körüket egy fesztivállal, mely kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Ezt a fesztivált 2013-ban is megszervezték. A színvonalas zsűri – Lackfi János, Harcsa Veronika, Malek Andrea és Baricz Gergő – építő kritikáival rengeteget emelt a gyerekeken. Az egységben nagy erő rejlik, ezért 2014-ben egy közös szereplésre hívták a rájuk bízottakat, és előadták az István, a király rockoperát a Petőfi Csarnokban 200 fiatal szereplésével. Az előadást 2015-ben a vajdasági Csantavéren is megismételték. Az évek során egyre tágították kapcsolatrendszerüket, így mára már várnak gyerekeket a Vajdaságból (Csantavér, Óbecse, Drea, Hajdújárás), Erdélyből (Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyergyószentmiklós, Csíkszentsimon, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő, Szentegyháza), a Gyimesekből (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk), Moldvából (Bákó, Lujzikalagor, Csíkfalu, Rekecsin, Lészped, Magyarfalu), Kárpátaljáról (Rát, Szürte, Téglás, Csap, Beregszász) és az anyaországból (Berettyóújfalu és térsége, Pilis, Budapest, Szentendre, Solymár, Pilisvörösvár és környéke). Mára éves szinten 9 rendezvényük van, közel 1000 rászoruló gyermekkel és fiatallal vannak folyamatosan kapcsolatban. Az évek során kb. 2000 önkéntes segítette munkájukat.
A híres magyar rockoperát Csíkszeredában idén is mintegy 200 nehéz sorsú amatőr gyermek adja elő profi módon, akik Kárpátaljáról, Csángóföldről, Erdélyből, Vajdaságból és az anyaországból fogtak össze, hogy egységet alkotva megmutathassák az értékeiket. A bemutatóra augusztus 20-án este fél kilenc órakor kerül sor, a részletekre visszatérünk.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Jövőkép népzenével
„Nemzetünk egyik alapköve, hogy nemcsak kesergünk és bánatoskodunk, hanem megmutatjuk, hogy élettel van teli, és példát mutatunk a fiataloknak, miként lehet úgy szórakozni magyar zenére, hogy jól érzem magam” – véli Pál István Szalonna Liszt Ferenc-díjas magyarországi népzenész, aki a tusványosi Kriza János népzenei sátor házigazdájaként fogadta és faggatta a különböző erdélyi tájegységekről érkező zenészeket.
Szerinte a magyar nemzet jövőképét az is meghatározza, miként őrizzük és adjuk tovább hagyományainkat, ezért is van helye egy ilyen fórumnak a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor programjában.
A Kalotaszegről, Szászcsávásról, Homoródabásfalváról, Gyimesből és Moldvából érkező muzsikusok beszéltek a településükhöz kötődő szokásokról, az általuk használt hangszerekről, viseletről, a zenélés több nemzedéken keresztüli áthagyományozásáról, de legfőképpen muzsikálásukkal mutatkoztak be. Közreműködött a Tokos zenekar és a Zurgó együttes, megjelenítve, hogy a városi fiatalok hogyan veszik át a zenei hagyományt az adatközlő mesterektől.
Pál István lapunknak elmondta: „Fontos megmutatni a nemzetnek, hogy saját zenénk, a közös Kárpát-medencei népzenei anyanyelv milyen fontossággal bír, ezt tesszük a táncházban is, amely nem kirekesztő, ahol azt mutatjuk meg, ami a miénk. Ez természetes forrás, az életről szól, és szándékosan azért választottam ki Erdély különböző régióiból a zenészeket, hogy aki nem ismerné ezeket a vidékeket, kedvet kapjon, hogy felvegye a hátizsákját, és elmenjen a falvakba. Ott olyan embereket ismerhet meg, akiknek nem mondta senki, hogy nemzeti érzésűnek kell lenni, mégis ugyanarról szól az életük: hogyan tartsuk meg a nemzetünket, hogyan hagyományozzuk át a tudásunkat, és éppen ezeknek az összességéről szól ez a sátor.”
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tánc mint örökség
Ötödik kiadásához ért a gyergyói táncok tábora. Frontembere Farkas Tamás, aki gyűjtötte, tanulta és Berecz Andrással hazakísérte a gyergyói tánclépéseket. Az első tábor 60–70 fővel indult, most 150–160 gyerek volt.
Egy hét táborozás Gyergyóremetén a népdalok és néptánc jegyében, a gyergyói figurák éltetéséért – így jellemezhető a szombat este gálaműsorral véget ért V. Gyergyói Tánc- és Zenetábor. A népes jelentkezés alapos programbeosztást igényelt, tudtuk meg a program koordinátorától, Bakai Ádámtól.
Négy helyszínen folyt az oktatás. Farkas Tamás és Gál Nóra a haladóknak, Ivácson László és Tekeres Gizella a középhaladóknak, Laczkó-Benedek Tünde és Balogh Szabolcs a kezdőknek tanította a gyergyói táncokat. Újdonsült tánctanárukkal, Rigmány Lajossal és Kingával gyimesi táncokat tanult a remetei Sirülő néptánccsoport, akik az elmúlt négy tábor alatt, és azon kívül is a gyergyói tánclépéseket gyakorolták. De volt további helyszíne is a tábornak: az ötödik helyen folyt a hangszeres oktatás Vizeli Balázzsal, hét hegedűssel és egy brácsással, Erőssné Sándor Judit feladata volt a népdaloktatás csoportokban és közösen. Mindezek mellett esténként adatközlők fellépését nézhették meg – táncház előtt – a táborlakók. Majd minden gyergyói településről érkeztek idős táncosok, hogy tudásukat megosszák.
András Gabriella iskolapszichológus ezúttal szülőként és kísérőként volt jelen a gyergyói táborban. „A Hóvirág néptánccsoport képviselőit kísértem ebbe a táborba. Már vakáció előtt meg volt hirdetve, tavaly is részt vettünk, igaz, akkor többen. Most ért véget a hóvirágos tábor, sokaknak más programjuk adódott, így idén kevesebben jöttünk. A Hóvirág szervezte, Nagy Zsuzsa gondoskodott arról, hogy minden nap legyen, aki szállítsa és kísérje a gyerekeket, szülőket vont be segítségképpen” – ismertette a tényeket András Gabriella. Elmondta, a gyergyószentmiklósi néptánccsoport vezetősége nagy figyelmet fordít arra, hogy minél változatosabb táncoktatásban legyen részük a gyerekeknek, minél több vidék táncát megismerjék.
Gyakori, hogy a gyerek, ha távol is kerül születési helyétől, szívesen visszatanulja a táncot? – érdeklődtünk Farkas Tamástól. „Mindenki a gyökerei miatt kíváncsi a múltra, az ősökre, azok származására, a kultúrájára, életre, táncra. Nem tartom kizártnak, hogy a jövőben az is megtörténjen, hogy Amerikába hívnak gyergyói táncot oktatni. És nem szeretnénk visszautasítani” – neveti el magát a táncoktató.
Van kitől tanulni, és van, akinek átadni. De még bővítésre is lenne mód, hisz indulhatna cimbalomoktatás, a tánc és énekpróbák közötti szabadidőben népi foglalkozásokba is belekóstolhatnának a gyerekek. Csak javukat szolgálná, ha megismernék a bútorfestést, nemezelést vagy akár a fafaragást.
Szombaton este gálaműsorral mutatták meg a táborozók a nagyközönségnek, mivel töltötték az idejüket egy hétig. Lassan nem lesz olyan gyergyószéki ember, aki ne hallana erről a visszaidézett tudásról. Sőt, határokon is túlment a híre, főleg mióta a Művészetek Palotájában is megízleltették a figurákat. A szervezők nem akarnak ennek határt szabni. Jövőre újabb tábort terveznek, lehetőséget kínálnak a tánctanulásra. És hogy az akarat is érzékelhető legyen, íme egy tény: az idei táborban a remeteiek ingyen vettek részt, hogy pénzhiány miatt távol ne mAradjon egyetlen csemete sem. Sőt, ingyen kapták az ebédet és vacsorát. Utóbbit azért is, hogy le ne mAradjanak az azt követő táncházról. De kedvezményt kaptak a Gyergyószék valahány településéről érkezők is, a legfontosabb, hogy ők ismerjék saját táncaikat. Ugyanakkor nyitott mAradt a rendezvény, így nyílt mód arra, hogy az udvarhelyiek vagy éppen a svájciak, magyarországiak is csatlakozhassanak.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Vámszer Géza
Vámszer Géza tanár, néprajzkutató, szakíró születésének 120, halálának 40 éves évfordulója alkalmából emlékezik a jeles személyiségre Kozma Mária.
Vámszer Géza (Nagyszeben, 1896. augusztus 13.–Kolozsvár, 1976. szeptember 21.) néprajzkutató és művészettörténész, néprajzi és művészeti szakíró; gimnáziumi tanulmányait Nagyszebenben végezte, majd a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet szerzett. A nagyszebeni tanítóképző, majd 1926-tól a Székelyudvarhelyi állami líceum tanára volt, 1929–1941 között életpályájának meghatározó állomásává vált Csíkszereda, ahol a római katolikus főgimnázium rajztanáraként dolgozott. Iskolai tevékenysége és néprajzi adatgyűjtései mellett jelentős szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében is, ami akkor az egészségmegőrzés propagálásán kívül, az erdélyi magyarság számára a honismeret és helytörténet népszerűsítésének egyféle rejtett, mondhatnám, álcázott formája is volt. 1930-tól az Erdély című turisztikai és honismereti folyóirat munkatársa, később főszerkesztője volt. 1931-ben kezdeményezte a Csíki Turista Egyesület megalapítását, majd 1934-ben megjelentette Csík vármegye turistakalauza és térképe című munkáját. Folyamatosan közölt helytörténeti és honismereti cikkeket a Csíki Lapokban, a Csíki Néplapban, a Keleti Újságban, az Erdélyi Fiatalokban, az Ethnográphiában, 1952 után a Művelődésben. Tanítványaival együtt bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, ahol szinte megszállottan rajzolt, fényképezett és néprajzi tárgyakat gyűjtött. „Az adatokat lassan, apránként gyűjtögettem – vallotta Vámszer Géza –, főként 1934–1940 között. Az adatgyűjtést nagyrészt személyesen, több falubeli öreg ember kikérdezésével végeztem. Némelykor, ha bizalmatlanul is fogadtam a szájhagyomány révén mondott furcsa adatokat, de mert helytörténeti szempontból érdekesek voltak, mégis lejegyeztem őket.” Pontosan felmérte a székely falvak művészettörténeti értékeit, településszerkezetét, lakáskultúráját, népművészetét, kézművességét és gazdálkodását. E falulátogatások idején szerteágazó ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Ekkor érlelődött meg benne egy Csíki Székely Múzeum létesítésének gondolata. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában egy nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást szerveztek, a pünkösdi búcsú napjaira időzítve azt. Ezzel a gyűjteménnyel alapozták meg a csíki múzeum létesítését. Meghatározó szerepet játszott a csíki székely népviselet, népzene és néptánc tömeges rendezvényeken történő bemutatásában is. Mindeközben meglátogatta a pusztuló műemlékeket, s hozzájárult nemcsak szakszerű dokumentálásukhoz, hanem helyreállításukhoz is. A Csíki-medence és Gyimes területén végzett néprajzi adatgyűjtésének eredményei, az adatok feldolgozása nyomon követhető közleményeiben. Ezek közül néhány: A csíkdelnei Szent János-templom, A népies elemek egyházművészetünkben, A székely vagyon- és földközösség, A gyimesi csángók eredete, települési és gazdasági viszonyai, Adatok a csíki farsangi szokásokhoz, A csíkrákosi Cserei-kúria falképmAradványai stb. Mindez hiánypótló is volt egyben, hiszen Orbán Balázs A Székelyföld leírása című összefoglaló könyve óta sokáig egyetlen szakkönyv sem jelent meg a Székelyföld középkori művészetének egészéről. Csíkról különösképpen nem. Részlettanulmányok is csak a huszadik század 20–30-as éveiből foglalkoznak csíki műemlékekkel. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában Vámszer Géza kezdi meg a csíki templomok monográfiaszerű ismertetését 1935-ben az akkor és általa helyreállított csíkdelnei Szent János-kápolna leíró értékelésével. Bevezetőjében egy sorozat indítójának szánta füzetkéjét, azonban folytatás nem következett.
Csíkszereda elkötelezett közéleti személyiséget, kiváló pedagógust ismert meg és tisztelt Vámszer Gézában: Csíkszereda városi tanácsosa, a Csíki Székely Múzeum alapító tagja volt. Kezdetben általános néprajzzal, később főleg településtörténettel foglalkozott.
1941-től a Kolozsvári állami gimnázium tanára volt. Ma is élő tanítványai szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá. Cseke Gábor Egykori rajztanárom üzenete címmel eleveníti fel diákkori emlékeit az ötvenes évek tanáráról, majd így összegez: „Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál [...] megjelent munka is fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló Csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy »mindent az emberért«. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokk-köpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.” Tanári munkája mellett Kalotaszegen végzett néprajzi gyűjtéseket. Eredményeit a Faragó Józseffel és Nagy Jenővel közösen írt kalotaszegi magyar népviselet című kiadványban tette közzé 1977-ben.
Kolozsvári évei alatt tudatosan rendezgette korábbi csíki gyűjtéseit. Legjelentősebb dolgozatai 1977-ben jelentek meg Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok. 1930–1975 című gyűjteményes kötetében a Kriterion néprajzi könyveinek sorozatában. Megjelenését a szerző nem érte meg. Azelőtt egy évvel a könyvhöz még előszót írt, amelyben szükségét érezte, hogy az olvasónak megmagyarázza anyaggyűjtő munkájának indíttatását: „Nem valami romantikus parasztábránd vezetett bennünket – írja –, de tudtuk, hogyha ismerni és érteni akarjuk a mai falu társadalmában végbemenő nagy átalakulásokat, ehhez az út a nép alkotó szelleméről tanúskodó anyagi és szellemi értékek megismerésén és megbecsülésén keresztül vezet. Tudtuk, hogy a gyűjtött anyagnak nem mint holt múzeumi tárgynak van létjogosultsága, hanem mint a nép által a maga szükségletére és szépérzéke szerint teremtett szellemi és tárgyi valóságnak. S amit a nép múltjának sokszor viharos évszázadai alatt alkotott, legyen az népdal, néptánc, szokás, viselet, szerszám, épület vagy esetleg egész település, annak valamilyen formában bele kell épülnie mai életünkbe.”
Gondolatainak időszerűsége mit sem veszített frissességéből. Vámszer Géza munkásságának számottevő része a totalitárius rendszer ideológiája és kortársainak közömbössége miatt kiadatlan mAradt. E páratlan szorgalommal és kitartással összegyűjtött dokumentációs anyagot halála után lánya, Vámszer Márta Kolozsváron és Kelemen Ferenc Marosvásárhelyen őrizte meg. Életművének jelentős része, a Vámszer-hagyaték 1997-től a Kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában található és tanulmányozható.
A Pallas-Akadémia Kiadó 2000-ben adta ki Vámszer Géza Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó, Kászon) településtörténetéhez című könyvét dr. Pozsony Ferenc előszavával, majd 2007-ben jelentette meg újra Csík vármegye településtörténete. Helytörténeti adatok címmel – olyan könyvet óhajtva olvasói kezébe adni, amellyel nemcsak a nagy néprajzkutató emlékének tiszteleg, hanem a kiadó alakulásakor megfogalmazott, egyik legfontosabb célkitűzésének – nevezetesen a régió- és helytörténeti munkák felkutatása és megjelentetése – is eleget tesz. A korábbi kiadással szemben, ez kiegészült Szőcs János jegyzeteivel. „Nem lebecsülendő értékek hordozója a Vámszer Géza munkája – magyarázza Szőcs János a jegyzetek szükségességét. – Csík és települései történetéről ma jóval többet tudunk, mint amennyit szerzőnk tudott. Ismereteink pontosabbak, mert azóta egy sor forráskiadvány, történeti munka, néprajzi tárgyú könyv látott nyomdafestéket. Leginkább ezek figyelembevételével tehettük meg kiegészítéseinket, pontosításainkat. Ha a felmerülő kérdésekre ma pontosabb választ tudunk adni, akkor nyilvánvaló, hogy meg is kell tennünk azt.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Búcsúkat tartanak Nagyboldogasszony ünnepén
Szűz Mária mennybevételét, Nagyboldogasszony napját ünnepli augusztus 15-én, hétfőn a római katolikus egyház. Ebből az alkalomból Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Kontumácon és Kászonújfaluban is búcsús szentmisét tartanak.
A csíkszentgyörgyi Pósa-hegyi kápolnánál hétfőn déli 12 órától tartanak ünnepi szentmisét, eső esetén ugyanebben az időpontban a helyi plébániatemplomban vehetnek részt a hívek a búcsún. A szentmisén Kovács István helyi segédlelkész prédikál. Nagyboldogasszony ünnepén Csíkkarcfalván is búcsúünnepet tartanak: Csíkkarcfalva és Jenőfalva közös templomában fél egykor kezdődik a szentmise, melynek Darvas Kozma József Csíkszeredai plébános lesz a szónoka. A kászonújfalvi kápolna búcsúünnepén szintén fél egytől a helyi plébániatemplomban tartanak szentmisét, amelyen Sebestyén Ottó csíkzsögödi plébános mond szentbeszédet.
Az ezeréves gyimesi határ melletti, kontumáci Nagyboldogasszony-templomban déli 12 órakor kezdődik az ünnepi szentmise, amely a gyimesbükki plébánián tartott eheti gyermektábor záróünnepsége is lesz egyben. Kontumácon a hagyományokhoz híven augusztus 6-14. között Nagyboldogasszony-kilencedet tartanak – esténként nagyon szép archaikus imákat és Mária-énekeket lehet hallani –, emellett az ünnep előtt háromnapos szentségimádáson vehetnek részt a hívek.
Szűz Mária mennybevételét ünnepli augusztus 15-én a római katolikus egyház. Az egyházi szent hagyomány szerint a Megváltó nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária testét, hanem magához emelte a mennyei dicsőségbe. Mária elszenderedésének (latinul: dormitio) napját már a 6. században ünnepelték Jeruzsálemben, és a 7. századtól Rómaban is elterjedt. Az ünnepet Szent István király is megülte, és e napon ajánlotta Magyarországot a Szűzanya oltalmába. Ezért nevezik Máriát Magyarország égi pártfogójának.
Szent Lőrinc ünnep
A Csíktaplocához tartozó csibai Szent Lőrinc-kápolna búcsúját 13-án, szombaton 11 órától tartják, amelyen Both Dávid, a zetelaki segédlelkész prédikál majd.
Székelyhon.ro

István, a király: egymást erősítő kultikus darab Csíkszeredában
Az Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért immár harmadszor, ezúttal a Csíkszeredai Szabadság téren mutatja be az István, a király rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével.
Az előadást augusztus 20-án, a nemzeti ünnepen láthatja a nagyérdemű Csíkszeredában, a rendezvény fővédnöke Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. A nyíregyházi székhelyű szervezet azért jött létre, hogy segítse a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekeket, hogy támogassa őket anyagilag, lelkileg, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével – írták közleményben az egyesület tagjai.
Mint fogalmaznak, ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, az előadásban anyaországi és külhoni fiatalok és önkéntesek szerepelnek, akik Kárpátaljáról, Erdélyből, a Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkeznek. „Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők meggyőzzék őket emberi értékeikről, arról hogy képesek magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami másokat is megerősít" – olvasható a közleményben. Az első előadást 2014. augusztus 30-án tartották Budapesten a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en voltak kíváncsiak az ingyenes produkcióra, amellyel a nehéz sorsúakat támogatták.
Az összegyűlt adományokból anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik el a magyarok számára kultikus rockoperát. Az első állomás a Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilikaméretű Páduai Szent Antal-plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztálya számára adományozhattak egy értékes újraélesztő készüléket.
A Csíkszeredai előadásban fellépnek a Hargita megyei 2-es és 3-as számú gyermekelhelyező központ fiataljai is. Az előadás ideje alatt érkező felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani. „Szeretnénk igent mondani azokra a fiatalokra, akiket az élet, gyakran nem is saját hibájukból, megpróbált. Szeretnénk őket úgy felemelni, hogy meg tudjanak állni saját lábukon, ráébredjenek értékességükre. Olyan élményekben és tudásban szeretnénk részesíteni őket, amelyek révén sebeik gyógyulnak, és igaz értékkel rendelkező, tartalmas életet tudnak élni. Arra törekszünk, hogy a rászoruló gyerekek és fiatalok támogatása ne csak kampányszerű tevékenység legyen, hanem az egész esztendőt átölelje" – olvasható az egyesület honlapján.
A szervezet tagjai azt írják, hogy mivel munkájuk során mindenekelőtt az egyetemisták önkéntes segítségére építenek, céljuk, hogy tevékenységükkel bemutassák a társadalmi felelősségvállalás szükségességét és lehetőségét. Bíznak abban, hogy így egyre többen segítenek azokon, akik a leginkább rászorulnak.
Krónika (Kolozsvár)

Székely népi imádságok (Székely Könyvtár)
A kötet a Székelyföldön, a székelység köréből elvándorolt gyimesi csángók, moldvai székelyes csángók és a bukovinai székelyek körében gyűjtött régi népi imádságokat tartalmazza. „Vajon jogos-e, helyes-e ilyen tágan fogni fel a székely szellemi kulturális örökséget?” – teszi fel a kérdést a kötetet szerkesztő Tánczos Vilmos néprajzkutató az utószóban.
Válasza, mely szerint épp a könyv szerkesztése során bizonyosodhatott meg arról, hogy „az itt összegyűjtött imák szövegvilága részletekig menően egységes, ami mindenekelőtt a közös gyökerekkel, a genetikus történeti összefüggésekkel magyarázható”, az imaszövegek elolvasása nyomán a befogadó egyetértésével is találkozik. Mindegy ugyanis, hogy a gyimesfelsőloki Ugrapatakán gyűjtött Hajnali imádságot (2), a pusztinai Szent Antal imádságát, a Tolna megyei Lengyelben lejegyzett Pénteki imádságot (9) vagy a Csíkmadarason megszólaló Haldokló mellett (2) mondott imát olvassuk-e, tudatosulhat bennünk, hogy a földrajzi körülményektől függetlenül mind székelyek. Erről győz meg a szövegek képszerkesztésén, nyelvén túl az a világképbeli egység és szemlélet, amelyben összekapcsolódik, -mosódik az egyház által elfogadott vallásos jelleg a kimondott szó mágikus erejébe vetett hittel.
Nem szeretném (vagy nem tudnám?) eldönteni, hogy imádságos könyvet tart-e kezében az olvasó, vagy népi alkotások gyűjteményét, de a hivatalos egyházi imákon felnőtt, ugyanakkor a feltétel nélküli elfogadáson alapuló népi vallásosságon gyakran ámuló, valamint a népi kultúra gazdagságára is rácsodálkozó lelkem és értelmem számára katartikus olvasmányt jelentett ezeknek a kulturális szegmenseknek az együttlátása, -láttatása. Jól megférnek itt egymás mellett a kereszténység előtti pogány kor világképét tükröző, az igézet, a tejelvivő boszorkányok vagy a szépasszonyok távoltartására szolgáló ráolvasó imádságok (Vízvetéskor igézetre 1–3; Boszorkányok ellen 1–2) a kereszténység vallásos tartalmait megszólaltató imádságokkal, mint amilyen az Elindula Mária hosszú útra, a Pénteki imádság (1–10) vagy a Haldokló gyónó imádsága (1–3). A vallásost a mágikus jelleggel ötvöző szemléletmódon túl, vagy éppen abból következően pedig az a szép és megrendítő ebben a könyvben, hogy képes ráébreszteni a modern (székely) embert arra a többletre, amivel ősei még igen, de amivel ő már nem feltétlenül rendelkezik. Természetesen a hitről beszélek. Ezzel az árvaságtudattal ajánlom a Székely népi imádságokat.
BORSODI L. LÁSZLÓ
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korodi „a veszélyes törvénytervezet” és „az erdélyi valóság” viszonyáról beszélt
A közigazgatási átszervezésre vonatkozó törvénytervezet hiányosságaira, ellentmondásaira hívta fel a figyelmet Korodi Attila parlamenti képviselő szerdai sajtótájékoztatóján. Szerinte a tervezet nem felel meg „a mai erdélyi valóságnak”.
A fejlesztési minisztérium által nemrég közvitára bocsátott törvénytervezet – amely által új közigazgatási besorolást kapnának a romániai települések – apropóján hívta össze a sajtó képviselőit Korodi Attila képviselő Csíkszeredában. A két hete zajló közvita kapcsán levont következtetéseket fontosnak tartotta ismertetni, mivel „a minisztériumi laboratóriumban készült elemzések nagyon nehezen fordíthatók le jó értelemben Hargita, illetve Erdély több megyéjére”.
A politikus továbbment, veszélyesnek nevezte a törvénytervezetet, mivel meglátása szerint hiába hogy számokkal dolgozik, mégis szubjektív: a kormány, a minisztérium például meghatározott olyan küszöbszámokat, amelyeknek nincsenek magyarázatai sem a cikkelyekben, sem a mellékletekben – ezek sok esetben pedig ellentmondásos besorolásokhoz vezetnek. Például Gyergyóhollót mint lehetséges vidéki fejlesztési pólust jelölték meg, habár nem teljesíti még a községek számára előírt legkevesebb 1500 állandó lakost sem.
A vidékfejlesztési pólusokkal kapcsolatban kifejtette, ennek a besorolásnak az elnyerése azért lesz majd fontos a községeknek és a körülöttük levő kistérségnek, mert általa – a központi költségvetésből – támogatást kaphatnak infrastruktúrájuk fejlesztésére, kulturális-társadalmi életük fellendítésére. Ezek legkevesebb 2000 lakosú települések lehetnek, amelyek 25 kilométeres körzetében nincsenek városok, ezért az adott térség egészségügyi, oktatási, kulturális és kereskedelmi központjainak számítanak.
Hargita megyében négy község tölthetne be ilyen szerepet: Parajd, Korond, Zetelaka és Gyergyóholló – ezt azonban aránytalan, hiszen Parajd és Korond nagyon közel esik egymáshoz, illetve Parajd közel van Szovátahoz is. Ahogy előbbire, úgy arra sincs magyarázat, hogy miért mAradtak ki Hargita megye esetében olyan fontos kisrégiók, mint Székelykeresztúr környéke vagy a Gyimesek, de a politikus Alcsík és Felcsík esetében is – a Csíkszeredától távol eső települések miatt – szükségesnek látja ezt a besorolást.
Arra is rámutatott a képviselő, hogy egy hírportál felhívta a minisztérium figyelmét: a felhasznált adatok régiek, elavultak. Ezek a számok alapján a törvénytervezet a városokat jogállásuk szerint hét, a községeket két csoportba sorolná – a lakosság, a kórházak, oktatási intézmények száma, az infrastruktúra fejlettsége szerint. Mindezek mellett a törvény lehetőséget ad arra, hogy a megfogyatkozott népességű községek önkormányzatai beolvasztásukat kérjék a nagyobb településekbe. Amely községek ezt nem teszik meg 2025 végéig, és nem felelnek meg az előírásoknak, a kormány indítja el valamelyik nagyobb, szomszédos településsel való összeolvasztásukat – részletezte többek között példákkal alátámasztva Korodi Attila.
„Ezzel a törvénytervezettel ki sem szabadott volna jönni közvitára. Nagyon rossz adatokkal dolgoznak, nem jó időszakot vettek figyelembe. Továbbá olyan határértékeket határoznak meg, amelyek lebontva a helyi lakosságra nem tükrözik a törvénynek a szándékát, jellegét” – emelte ki. Helyette a 2025 utáni időszakra nagyon kormányorientált eszközrendszert épít ki arra, hogy újraszervezzék a községi hálózatokat. S miközben látszólag a kisrégiós összefogást támogatja, Hargita megyében a vidékfejlesztési pólusokat például nagyon rosszul lehetne elhelyezni – summázta a politikus.
A sajtótájékoztatón kiderült az is, hogy a törvénytervezet szövegében rövid, mellékleteiben hosszú, ugyanakkor több esetben pontatlan, kiegészítésre szorul. Az RMDSZ-es megyei tanácsosok már dolgoznak a törvény
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Több tucat háztartást zárt el a külvilágtól az ár
Hatalmas felhőszakadás volt Gyimesközéplokon kedden, a legnagyobb kár Bükkhavaspatakán keletkezett. Az áradás több hidat sodort el, házakat zárt el a külvilágtól. Két megyei út súlyosan megrongálódott, le kellett zárni az érintett szakaszokat.
Szerdán le kellett zárni a gépjárműforgalom elől a 127A és a 127B megyei út súlyosan megrongálódott szakaszait. Kerülőút kialakítására nincs mód, az említett részeken csak gyalogosan lehet közelekedni. A június eleji gyimesközéploki árvízkárokat még ki sem javították, máris újabb égszakadás okozott jelentős veszteséget a községben.
Bükkhavaspatakán a megáradt patak kisebb hidakat sodort magával, befolyt az udvarokba, házakba, egy autót is elsodort, ugyanakkor elmosta a 127A jelzésű megyei út egy szakaszát – sorolta a károkat Gergely Károly, Gyimesközéplok polgármestere.
„Kedden este sokáig segítettünk a helybélieknek a vizet kimerni a házakból, a kutakat kiszivattyúzni. Segítségünkre siettek a katasztrófavédelem munkatársai és a helyi önkéntes tűzoltók” – mondta. A hidak mAradványainak és a törmelékeknek eltakarításához gépi erőre volt szükség – tette hozzá. Szerdán délután azon dolgoztak, hogy megoldják a közlekedést a megyei úton, ugyanis több mint 40 lakóház záródott el a külvilágtól, a farkaspallói részen még ennél is több – ismertette az elöljáró.
Gábor Zoltán gyimesközéploki lakos meglátása szerint a két órán át tartó felhőszakadás után a törmelékekből gát alakulhatott ki, és amikor azt a felgyűlt víz átszakította, mindent elsodort, ami az útjába került, csak a betonhidak mAradhattak meg.
A Hargita megyei tűzoltóság közleménye szerint kedden 17 óra 12 perckor riasztották őket árvíz miatt Bükkhavaspatakára, Gyimesközéplok községbe. A helyszínen tapasztaltak alapján 20 háznak az udvarát és 5 lakóház pincéjét öntötte el a víz, emellett hat hidat sodort el. A 127A jelzésű megyei út 4–5 kilométeres szakaszon járhatatlanná vált a felgyülemlett törmelékek, fák miatt. A helyi önkéntes tűzoltók segítségével este fél tízig szivattyúzták a vizet a házakból. A megyei úton lévő törmelék eltakarításán és az udvarokba befolyt víz elvezetésén még szerdán késő délután is dolgoztak.
Nem várnak Bukarestre
Közben szerda este Hargita Megye Tanácsa sajtószolgálata közleményben jelezte, „nem várnak Bukarestre, önerőből állítják helyre a gyimesi árvízkárokat”.
Mint a közleményben írják, helyi vállalkozók gépeikkel próbálják járhatóvá tenni a 127A és a 127B jelzésű megyei út megrongálódott szakaszait. Egy frissen kövezett szakaszt – amelyet csütörtökön adtak volna át – teljesen elmosott a megáradt Bükkhavas pataka. A helyszínen tűzoltók és villanyszerelők dolgoznak a károk helyreállításán, a lakosok a kapujuk előtt felgyülemlett hordalékot takarítják el, az elmosott kishidakat próbálják helyrehozni. A hidak talapzatához szekérrel köveket szállítanak.
Helybéliek elmondták, hogy több háztartás téli tűzifáját elvitte a víz, és jelenleg a hegyoldalon közlekednek szekérrel, mert az úton nem lehet. Elhangzott, hogy a legsürgősebb egy póthíd elkészítése és a közlekedés mihamarabbi biztosítása legalább fél sávon. A megyei tanács munkatársai a sürgősségi esetek felügyelőségével (ISU) visszatérnek felmérni a károkat, hogy minél hamarabb meg lehessen hirdetni a közbeszerzést a munkálatokra. Emellett igyekeznek a nyári karbantartási programból elvégezni, amit lehet.
„Nem várhatunk Bukarestre, főleg hogy még a május–júniusi árvízkárok helyreállítására szánt összeget sem kaptuk meg. Továbbra is saját költségvetésből igyekszünk minél előbb megoldani a problémát. Így is legalább két hét, amíg sikerül járhatóvá tenni a megrongálódott szakaszokat. Ennek érdekében más programokról kell lemondanunk” – idézi a sajtószolgálat közleménye Borboly Csabát, a megyei önkormányzat elnökét.
Hargita Megye Tanácsa a szerda esti soros ülésén összesen 220 ezer lejt különített el a Gyimesközéplok községi árvízkárokra: 70 ezer lejt a tartalékalapból, 150 ezer lejt átcsoportosítva.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

MegmAradásunk záloga
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei Szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
A szervezők minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak!
Az est meghívott előadójáról:
Harangozó Imre tanár, néprajzkutató,
1965-ben, Szent Mihály napján született Újkígyóson „törzsökös magyar földész családban”. Az általános iskolát Újkígyóson, a középiskolát Gyulán végezte. 1988-ban a Debreceni Tanítóképző Főiskolát, 2001-ben pedig a Budapesti Pázmány Péter Keresztény Egyetem Hittudományi Karát végezte el. Figyelmét a kultúra és a kultúrát alkotó közösség egésze köti le, épp ezért leginkább a szakrális néprajz kérdései foglalkoztatják. Ezen belül a Moldvai és gyimesi magyarok hagyományos világkép e és hitvilága, de az alföldi pásztoraink és földműves népünk hagyományvilágával, hitvilágával is behatóan foglalkozik.
Néprajzos gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, elsősorban Erdélyt, Moldvát és a Bánátot. Kutatásait 21 kötetben jelentette meg.
Fontosabb kötetei:
Radna fényes csillaga… Vázlat a máriAradnai kegyhely vallási néprajzához (1990),
Elmentem a Szent Están templomába… Kalandozás népi hitvilágunk forrásainál (1992),
Sokat gondolkoztam a régi atyákról… Vázlat a magyar nép ősi hitvilágáról és világképéről (2001),
Ott hul éltek vala a magyarok… Válogatás az észak–moldvai magyarság népi emlékezetének kincsestárából ( 2001),
A megtartó hagyomány és az Istenes hűség szövegei. Népi imaköltészetünk emlékei a csongrádi eredetű békési és csanádi községekben ( 2004),
Vajon miért beszélt nékem annyi mindent nagyapó? Tankó Mónus Berta csángó pásztor emlékezései (2007).
Újkígyós 200 éve. Békés megye szívében. Képes kultúrtörténeti áttekintés. (2014.)
Gyűjtéseire, tudományos és ismeretterjesztő publikációira gyakran hivatkoznak szakmai kiadványokban.
Pedagógusként vallja, hogy a tanító feladata nem más, mint hiteles, követhető és életszerű, ugyanakkor erkölcsi példát is jelentő élettel alapvetően látni-tanítani a rábízottakat. Segíteni őket, hogy lássák meg s kezeljék helyén az alapvető emberi értékeket, s azt, hogy személyes, értelemmel meghozott döntésük nyomán, kapcsolódjanak be az ősök által fölhalmozott emberi tapasztalat, tudás hatalmas folyamába.
A hagyomány ugyanis nem más, mint az élet állandóan megújuló forrása, az emberiség által összegyűjtött sok évezredes tapasztalat esszenciális sűrítménye.
Az Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnöke.
Tevékenységét Magyarságért Emlékéremmel (2000), Sebestyén Gyula Emlékéremmel (2003), Újkígyósért kitüntetéssel (2006) és Magyar Műveltség-díjjal (2013) jutalmazták.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Szakács Gyula: legyünk büszkék az örökségünkre
Adományként készített nemrégiben új kaput a csíkszentmiklósi templomkerítéshez Szakács Gyula. A csíkszentmiklósi férfi úgy tartja, fontos, hogy jó példát mutassunk a fiataloknak, mind az adakozással, mind a munkával.
Jól felszerelt asztalosműhelybe lépünk be Csíkszentmiklóson, szép, egyedi bútorok készülnek épp. „A Teremtőtől kaptam egy tehetséget, amit szorgalommal és hozzáállással tudtam kamatoztatni. Az iskolában könnyen ment nekem a rajzolás. Gyerekkoromban, ha egy bicska a kezembe került – például Szépvízen a templomkertben levő hárs- és gesztenyefa kérgéből – rögtön faricskálni kezdtem egy hajócskát. Később kést, villát, kanalat gyerekésszel próbáltam utánozni. Aztán rájöttem, hogy ehhez én hovatovább jobban értek. Mindig is foglalkoztatott a fa megmunkálása” – emlékszik vissza Szakács Gyula, amikor eddigi pályafutásáról kérdezzük.
Mint mesélte, 1969-ben Buhusba került szakiskolába, fonó szakra. Az iskola melletti szövődében gyakorlatoztak, a fiúk a gépek karbantartását végezték. 1972-ben a Csíkszeredai fonodába került mint karbantartó lakatos. El is végzett egy lakatosképzést.
„Édesapám értette a lakatos szakmát, szekereket csinált, jármot, kapukat javított, kályhát készített, fazekakat fenekelt, biciklit, traktort javított, mindenhez értett. Ebben nőttem fel, nyolcan vagyunk testvérek, ebből hat fiú, a vérünkbe ivódott a lakatosság. Mindig segítettünk édesapámnak kályhát nyitolni, kapálógépet készíteni. A környékbeliek vele készíttettek sok mindent, ezermester volt, én is annak tartom magam.”
A katonaságtól való leszerelés után a Csíkszeredai traktorgyárban kezdett dolgozni lakatosként és táncmesterként. „Beiratkoztam egy táncmester iskolába, mert akkor kerestek a traktorgyárhoz táncmestert. És mivel a lakatos szakma fortélyait is kitanultam, lakatosként dolgoztam ott. Akkor próbálkoztam amatőr szinten vászonra festeni képeket. Találkoztam díszlettervezőkkel, akik megmutatták, hogyan kell egy vásznat lekezelni, hogy utána festeni lehessen rá. Saját magamtól kezdtem el, aztán »elloptam«, eltanultam a mikéntjét. Aztán elmentem a faragászat irányába, mert hatalmas igény volt rá. Gyertyatartókat, csillárokat, függönytartókat, a vadászoknak trófeaalapokat, féldomborműveket, használati cikkeket készítettem, és ezt annyira felfejlesztettem, hogy több pénzt kerestem belőle, mint amennyi fizetést kaptam a munkahelyemen.”
Szakács Gyula, miután eljött a traktorgyártól, a bútorgyárban lett karbantartó lakatos, itt került közel az asztalosszakmához. Ekkor készítette el a legelső Székely kapuját az ott dolgozó asztalosok segítségével.
„Ott megismertem jobban az anyagokat és a gépeket. Sokat tanultam, de könnyű volt, mert ragadt rám. Ha bementem egy vendéglőbe, amíg kihozták a sörömet vagy az ételt, addig én megvizsgáltam az asztalt és a székeket, hogy hogyan vannak elkészítve. Később rengeteget utaztam, és mindenhol sokat tanultam. A forradalom előtt két évet dolgoztam a madéfalvi tanácsnál, mint lakatos” – mesélte.
Mivel ott ő számolta ki az ott elkészített tárgyak árát – parkba padokat, rendőrségre vasajtót, a kollektívnek pityókafullasztót – ő adta át a megrendelőnek, és átlátta a folyamatot, a rendszerváltás után rögtön el tudott menni „magánszektorba.”
„A munka olyan, hogy ha szereted és beleéled magad, és várod, hogy az az alak jöjjön elő a fából, nem tudsz lefeküdni, nem álmosodsz el, nem tudod abbahagyni, amíg kész nincs. És amíg én éjjeleken keresztül itthon faragtam, mindig hallgattam a Szabad Európa rádiót. Megfogott az a szabadságérzés, a lehetőség, hogy magadnak dolgozz, elképzeltem, hogy ha én valahol Nyugaton lennék, Kanadában vagy Németországban, milyen jól meg tudnék élni ott. Ezért mihelyt a forradalom eljött, egyből léptem és magániparban kezdtem dolgozni, tudtam, hogy kell kiszámolni az áru árát, hogy kell a kuncsaftnak átadni, nyugtát írni stb. Megvolt a szakmai hátterem is, és már három hónapra való munkám el volt vállalva. Még két inasom is volt, akiket úgy hoztak a szüleik, hogy tanítsam őket, legyen szakma a kezükben” – emlékezett vissza.
1991-ben aztán egy Csíkszeredai vendéglő bútorzatának elkészítésére kérték fel, ez volt az első nagyobb munkája. Azt meglátván, egy ismerőse asztalosmunkára hívta Németországba. „Nagyon féltem, hogy én minek megyek oda ki. Mondták, megpróbálod, vizsgamunkát csinálsz, és ha elfogadják ott mAradsz. Egy régi épület nyílászáróit kellett javítani. Két éjjel és két nap nem aludtam, csak a vizsgamunkát csináltam. Ott kint minden gépet megvettek számomra, amire szükségem volt. Itthonról úgy mentem el, hogy bejelentettem a feleségemnek és a gyerekeknek: apu megy. Azért mentem el, hogy lássak és tanuljak, és a lehetőséget ne szalasszam el. Aztán egy nap alatt annyit kerestem ott, mint itthon egy hónap alatt, nagyon meg voltam fizetve.”
Egy év múlva szerszámokkal, pénzzel, tudással, tapasztalattal tért haza, itthon nekifogott asztalosműhelyt építeni, híre is ment, hogy milyen asztalosmester van Csíkszentmiklóson, még Nagyváradról is érkeztek megrendelések.
Szakács Gyulát mindig is foglalkoztatták a „népi” dolgok, mindig is szeretett volna székely kapukat készíteni. Az elsőt még a „bútorgyáras” időszakában készítette, aztán kezdtek érkezni a rendelések, felkérések székely kapuk restaurálására. „Most értem oda, hogy a motívumokhoz is hozzá merek nyúlni. Sok tervezővel dolgozom együtt, és hála istennek szakmai körökben jók a visszajelzések. Én nem tartom magam nagyobbnak vagy okosabbnak másoknál, de egy kicsit hozzá mertem nyúlni ahhoz, amit az ősöktől örököltünk, és amelyek mindig is változtak az idők során. Ha a szakember annyira megérett, akkor egy kicsit saját magából is hozzáad.”
A csíkszentmiklósi templomkerítés kapuja igencsak rossz állapotban volt. A pap kérésére az asztalosmester megnézte, de úgy vélte, inkább újat készít, minthogy kijavítsa, munkájáért pedig nem kért el pénzt. Szakács Gyula munkáját több templom bútorzata is dicséri, az egyik gyimesi templomban, a csíkszentmiklósi templomban, az erdőszentgyörgyi templomban is láthatók, használhatók az általa készített padok és egyéb belső berendezések.
„Ezeket szívesen csinálom, azért, hogy mentsük meg azt, ami a miénk és adjuk tovább. Az egyháznak segítünk és dolgozunk, és azt a templomot, amit őseink felépítettek, mi is legyünk arra valók, hogy meszeljük ki és tartsuk rendbe. Tegyünk róla, hogy szép mAradjon, és ezzel jó példát mutassunk a fiataloknak, mind az adakozással, mind a munkával, őrizzük meg, vigyázzunk rá, tartsuk karban. Ezt kell nekünk hátrahagyni, tanítani, és büszkék kell legyünk rá.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kisbacon nagy kincsei (2.)
Közösen, kalákában
A Kisbacon Magyarhermány felé vezető útjának csücskében elhelyezkedő feredő összefogás eredményeként született meg 2013-ban. A kaláka- és közösségépítő táborokat elindító Ars Topia Egyesület önkénteseihez csatlakoztak a kisbaconi fiatalok, támogatást nyújtott a közbirtokosság és a környékbeli vállalatok, több gazda telke tulajdonjogáról mondott le, hogy a beruházás megvalósulhasson, a falu gazdasszonyai pedig a munkálkodók számára biztosították a mindennapi betevőt. Az elvégzett munkával elégedett volt a magyarországi egyesület vezetője, Herczeg Ágnes is, aki az átadási ünnepségen úgy fogalmazott: Benedek Elek szellemisége munkálkodik a táj lakóiban.
Igaza lehetett, mert az elmúlt években a kisbaconiak nagyon megszerették feredőjüket, s nemcsak használják, de karbantartásáért is hajlandóak tenni. Tavasz végén kitakarítják a forrás környékét, megújítják a tél erejének magukat megadó részeit, s előkészítik a nyárra. Bővített mondatban, általánosító jelzőkkel könnyen leírható, mivel is jár a feredő fenntartása, de a valóságban jelentős erőfeszítést igényel: volt rá példa, hogy harmincnál több önkéntesnek jelentett többnapos munkát. A közös ügy, a látható – és élvezhető – értékteremtés felélesztette a kalákázást. Hogy viszonozzák az Ars Topia segítségét, a következő esztendőben részt vállaltak a zalánpataki feredő megépítéséből (szomorú, de Málnás volt községvezetése semmit sem tett az elkezdett munka befejezéséért, hogy teljes értékű legyen a csodás környezetben kialakított feredő és mofetta), majd otthon egymásnak és egymásért dolgoztak. Farkas Vilmos tiszteletes arról számolt be, örvendetes, hogy a ház körüli tennivalóktól a mezei munkáig mindenben segítik egymást a fiatalok. Lisztet jár a malom köve
Erdővidék egyetlen működésképes vízimalma Kisbaconban, Keresztesék tulajdonában van. Mestergerendáján a legkorábbi felirat 1714-ben arról tanúskodik, hogy a malom kilenc gazda összefogásával épült, második és harmadik felirata újjáépítéséről szól – „Építtetett Isten segedelméből 1835. esztendőben”, illetve „Építették ez házat, az malmot 1889-ben” –, azt pedig az egyik gazdától, Keresztes Domokostól tudjuk (a másik gazda testvére, Lajos), hogy 1952-ben modernizálták, serleges felvonóval és szitával szerelték fel, de szerkezete és működési elve a régi. A malmot 1963-ban kollektivizálták, jog szerinti tulajdonosainak 1992-ben sikerült árverésen visszavásárolniuk. Keresztesék szeretik a molnárkodást, ám manapság egyre kevésbé művelhetik: kenyeret kevesen sütnek, hiszen a boltban olcsón megkapható, nem kell vesződni vele, ráadásul az állatoknak sem őröltetnek, mert a legtöbb gazdálkodónak van már kalapácsmalma. Jobb lenne, ha több lenne, mégsem panaszkodnak. Az erdővidékiek mellett távolabbról, Brassóból, sőt, akad olyan is, aki Bukarestből jár őröltetni, a vámból kapott lisztet az állatokkal etetik fel, megélhetésük biztosított. És ott van még az is, hogy turisztikai látványosságként egyre inkább felkapottak lettek. A kis portára még a brit trónörökös, Károly walesi herceg, majd fia, Harry herceg is eljutott.
Lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos 2010-ben Egy igazi siculicum: a kisbaconi vízimalom című írásában örökítette meg e neves látogatást: „(…) Aztán rácsodálkozom arra a csoportképre is, amely Károly herceg malomlátogatását örökíti meg. Az ifjabbik Kálnoky hívta fel az angol királyi család figyelmét erre az ipartörténeti csodára, aki nagy létszámú sleppjével együtt – magas ember lévén – meghajolt a malomház alacsonyabb emberekre szabott és ácsolt gerendázata előtt. Meghajolt az ipartörténeti kuriózum előtt is. Adományozott is eme kulturális csoda további üzemeltetésére azzal a feltétellel, hogy az összeget a malom további működésére fordítsák. Ehhez nem kellett nagy biztatás, a molnár a malomházban külön felhívta a figyelmemet arra, melyik hajtószíjat vásárolták abból az adományból. Mert a vászonalapú vagy műanyag összetételű hajtószíj nem bőr, tehát nem eredeti, és nem szíj, hanem valami bőrpótló műanyag. Mindezt vendéglátóm olyan természetes egyszerűséggel adja elő, nem kerül transzba, feltételezem, hogy ő is, Etelka néni (Keresztes Lajos édesanyja – szerk. megj.) is egyenrangú félként társalgott a magas rangú vendéggel meg az őt kísérő csapattal. Akárcsak egy népmesében, ahol János a királlyal parolázik.” A helyzet azóta sem változott: Keresztesék jó, dolgos molnárok, s jó vendéglátók, akikhez érdemes betérni szemlélődni, régi és új világról történeteket hallgatni – élmény Kisbacon egyik értékének közvetlen közelében lenni.
Az új kisbaconi íz
Keresztesék nemcsak molnárként vagy botcsinálta idegenvezetői munkájukból élnek, hanem sajtot is készítenek. Állatot régóta tartanak, ám manapság az nem olyan gazdaságos, mint lennie kellene, hát kicsikét továbbléptek. A család legfiatalabb tagja, Bíborka, vagy ahogy a faluban mindenki ismeri, Bibi volt az, aki egy táborból, ahova azért ment, hogy szövőszék felállításában segédkezzen, azzal jött haza: meg kellene próbálniuk a sajtkészítést, mert olyan finomat, mint ott, még nem evett, s úgy tűnik, nem olyan nagy ördöngösség. Hát, kicsit sem volt egyszerű a mesterség kitanulása, több évig kísérletezgettek kisebb-nagyobb sikerrel, amíg nemcsak ehető, de finom is lett a sajt. Állatállományuk csak két fejőstehénből és két borjúból áll, naponta 25–30 liter tejet fejnek, amiből megközelítőleg három kiló sajt készíthető. Nem sok ez, de legalább elfogy: kérik a szomszédok, és kerül belőle Barótra is. Olyan keletje van, ha valaki nem szól időben, nem is biztos, hogy kap belőle. A siker ellenére Keresztesék mégsem gondolnak bővítésre, ipari szintű termelésre. Okfejtésük szerint azért nem, mert a több állat több gonddal is jár; nem lenne elég már a ház tövében legelőnek bérelt terület, talán már nem is tudná a feldolgozást egy személy végezni, s nem utolsósorban a hivatalos ügyintézés is megszaporodna. Az pedig nagyon nem lenne jó, mert másra is kell az idő! Bibi nagymamájával együtt sokat sző. Az, hogy menyire szeretik, mennyire közel áll hozzájuk ez a régi mesterség, szemmel látható. Két évig vállalták, hogy maguk termesztik a kendert (éber őreink és egyéb hivatalosságok többször is ellenőrizték, nem a vadabbik fajta nő-e az orruk előtt), s maguk készítették el a fonalat is. Hogy jól dolgoztak, lemérhetjük a kezük alól kikerülő darabok szépségén, igényességén. Ha a kisbaconiak értéktárukat bővítik, ki ne hagyják, feltétlenül vegyék számba dolgos asszonyaik és lányaik eme újrateremtett foglalatosságát, szép hagyományát is!
Díszíti ünnepünk
Az elmúlt húsz esztendőben új szokás terjedt el Kisbaconban: az asszonyok és lányok húsvétkor közösen írnak tojást. Ezért a „felelős” a nagybaconi születésű Zsigmond Ibolya, aki a Gyimesekből származó nagynénjétől tanulta el a fogásokat, majd adta tovább az érdeklődőknek. Zsigmond Ibolya 1992-ben jött férjhez, s előbb csak saját kedvtelésére kezdett munkába, de hamar megjelentek az első tanulni vágyók is. Az első esztendőkben csak nála, otthon folyt a tanítás, de aztán Farkas Erzsébet tiszteletes asszony bátorítására 1998-ban megszervezték az első írott-tojás-kiállítást, székhelyüket pedig áttették a régi paplakba, amelynek kályhája köré még többen ülhettek le írókáikkal. A kisbaconi szép tojásoknak hamar híre ment, minek egyenes következményeként húsvét környékén egyre több helyre hívták, avassa be őket is e régi és szép szokás rejtelmeibe. A világháló új lehetőségeket tárt fel az érdeklődő asszony előtt, a könyvek is könnyebben beszerezhetőek lettek, így az öröklött minták, illetve saját gyűjtése mellé már távolabbi vidékek értékeit is megismerhette: ma már háromszáznál több mintából válogathatnak a feltámadás ünnepére készülők. Miként készül a kenyér
A Bodvaj Egyesület négy esztendeje találta ki A kenyér útja című, népi mesterségekre épülő, gyermekeknek és fiataloknak szóló programját. Céljuk az volt, hogy megmutassák, milyen eszközöket használtak eleink, s milyen fáradságos munkával jár a kenyér elkészítése. Az egész napos esemény reggel a falu központjában található Mesefalu táblánál kezdődik, ahol Kisbaconról hallhatnak rövid bemutatót, majd végigjárják azokat az állomásokat, amelyeket a falu határában megtermett búza is végigjár, amíg kenyérré válik. A vízimalomban megőrölik, a régi paplak udvarán kenyérsütő asszony mutatja meg, miként kell dagasztani, a tájháznál pedig a kemence behevítését tekintik meg. Amikor a kemence kimelegedett, áthozzák a kenyeres kosarakba szaggatott kenyereket, s bevetik. Amíg a kenyér sül, a mesefalu helyszíneit barangolják be: felkeresik a Benedek Elek-emlékházat, a kultúrházban meseillusztrációs és bábkiállítást tekintenek meg, és elzarándokolnak Elek apó sírjához. Visszatérve a tájházhoz, a kenyérsütő asszony kiszedi a kenyeret a kemencéből, és a gyermekek segítségével megveri. A kenyér útja a paplakon ér véget, ahol a friss kenyeret elfogyasztják.
Az elmúlt esztendőkben több száz városi gyermek volt szemtanúja ennek a csodának. Sokat jelent, folytatásra ösztönzi a szervezőket az Iskola másképp programban érkező gyermekeket elkísérő pedagógusok visszajelzése: igencsak tetszett – és ízlett! –, amit láttak és kóstoltak, élmény volt a javából a kis erdővidéki falu felkeresése. A Bodvaj Egyesület abban bízik, a jövőben erre a tevékenységükre is turizmus épülhet, ami hozzájárul fiataljaik itthon maradásához.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megérte, hogy kitüntessék
Emléktárgyat adományozott a tusnádi Domokos Dénes második világháborús veterán katonának Simicskó István magyar honvédelmi miniszter a Magyar Honvédelem Napja (május 21.) alkalmából. Az átadó ünnepséget vasárnap tartották, a Tusnádon megrendezett búcsúval egybekötött községi napon.
Tusnádon az Assisi Szent Ferenc tiszteletére tartott ünnepi szentmise előtt a hősi emlékműnél magyar állami elismerésben részesült a helybéli 92 éves Domokos Dénes. Amint azt Berencsi Attila, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Országos Szövetségének alelnöke beszédében elmondta, céljuk felkeresni azokat az embereket, akik szolgáltak, harcoltak a hazáért, és még életben vannak.
Az átadó ünnepséget a Pro Musica Egyesület fúvószenekara nyitotta meg a székely himnusz eljátszásával, majd Molnár József, a helyi önkormányzat munkatársa köszöntötte az ünneplőket. „Amikor kitüntetést adunk és kapunk, akkor az arra kötelez bennünket, hogy hozzámérjük magunkat ahhoz a tetthez, életpályához, amit jelen esetben Dénes bácsi megélt. Ez a mérce nagyon magas, de ha alatta maradunk is, mégis megkérdem, szabad-e kevesebbet akarni ebben az országban, ezért a nemzetért, mint amit Domokos Dénes tusnádi polgár megtett?” – vetette fel a kérdést Molnár.
A továbbiakban György József, Tusnád község polgármestere szólt a jelenlévőkhöz. „Az ünnep fénypontja Dénes bácsi, úgy gondolom, megérdemli, hogy főhajtással tisztelegjünk előtte. Örvendünk, hogy egy ilyen ember él még ma is közöttünk”.
A helytállás fontosságát hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. „Ez a globalizálódó világ egyre kevésbe szól a bizalomról, a hitről és az egymásért vállalt kötelességről. Azt gondolom, hogy a mai nap kitüntetettje pont az ellenkezőjét tette az életben. A helytállás azt jelenti, hogy vállaljuk a távlatos céljainkat akkor is, ha azok nehezen megvalósíthatók, hogy felelősséget vállalunk egymásért, és nem azt keressük, ami elválaszt, ami sért, ami bánt, hanem próbáljuk megtalálni azt a morzsát, ami összeköt. Ez a kitüntetés mindannyiunk számára nagy elismerés, arra biztatok mindenkit, hogy a fiataljainkat neveljük a helytállásra” – hívta fel a figyelmet Borboly.
Csont Ede tusnádi plébános beszédének elején a világháborús kor hangulatának felelevenítése céljából a Domus Historiából idézett. „A hazának a szeretete, az áldozatkészség él Dénes bácsi szívében” – tette hozzá a plébános.
A közös imát követően Magyarország Bukaresti Nagykövetségének katonai és légügyi attaséja, Kóka Zoltán alezredes adta át az emléktárgyat. „Ebben az évben a kitüntetéssel járó megtiszteltetés Domokos Dénes urat illeti, aki 1943 októberétől 1945 szeptemberéig volt katona, és Gyimesen teljesített szolgálatot. 1945-ben hadifogságba esett, ahol hat hónapig volt, majd Szegedre került, és onnan visszatért lakhelyére, Tusnádra. Domokos Dénes úrnak a honvédelem ügye iránti elkötelezettségének, tevékenységének elismeréseként a Magyar Honvédelem Napja alkalmából emléktárgyat adományoz Dr. Simicskó István, Magyarország honvédelmi minisztere” – ismertette Kóka.
Domokos Dénes könnyekkel küszködve vette át az elismerést, amely szerinte „a szeretet jelképe”. Az ünnepélyes átadót koszorúzással és a magyar himnusz eléneklésével zárták.
Községi napot tartottak
A templombúcsú mellett vasárnap községi napot is szerveztek Tusnádon, ahol enni- és innivaló, valamint vásár várta az érdeklődőket. A délelőtti órákban főzőversenyt tartottak, amelyre hét csapat nevezett be. A kitüntetés és szentmise után a délutáni órákban fogathajtóversenyt és lovasíjász-bemutatót tartottak, az esti órákban pedig néptánccsoportok előadását tekinthették meg a résztvevők. A községi nap bállal zárult.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro 

Aki a hangját hangszerként használja
– interjú Kanalas Éva énekművésszel – 
A futásfalvi búcsún, a szentmise alatt érdekes hang ütötte meg a fülemet, első gondolatom az volt, hogy valamelyik lujzikalagori csángó asszony ad elő egy gyönyörű Máriás éneket. Mint kiderült, tévedtem, ugyanis a csodás hang tulajdonosa nem más volt, mint Kanalas Éva énekművész, az Ojanna Hangszínház alapítója, aki első ízben fordulta meg magát a fogadalmi búcsún. Kiderült, hogy egy rendkívül érdekes, sokat látott és tapasztalt, a magyarság ősgyökereit kutató emberrel hozott össze a sors, így aztán a későbbiekben egy interjút sikerült készíteni a Nemzeti Színház Isten Ostora című darabjában vendégművészként fellépő Évával, aki hamarosan ismét Háromszékre érkezik előadóként.
– Megkérném, hogy néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
– Békéscsabán, az Alföldön születtem 1970-ben, de jobban szeretem azt vallani, hogy a Kőrösök vidékének a szülötte vagyok, akit a puszták szabadsága nevelt énekessé. Az éneklés szeretete már gyermekkorom óta kísér, énekesnő szerettem volna lenni.
– Ki volt a mestere ezen a pályán?
– Első ízben azok az archív felvételek, amiket gyerekkoromban hallgattam, majd később azok az egyszerű falusi énekesek, akikkel moldvai, erdélyi, kalotaszegi, hétfalusi, gyimesi, mezőségi, majd később dél-szibériai gyűjtőútjaim során találkoztam.
– Hogyan került Futásfalvára?
– Évek óta, 1991-től kijárok a csángók közé, gyűjtőmunkát végzek a csángó-magyar falvakban. Ugyanakkor rendszeresen részt veszek a csíksomlyói búcsún, és közben a csángóktól hallottam, hogy Futásfalván van egy Sarlós Boldogasszony-szobor, és ezért jöttem el ide. Jól ismerem a lujzikalagori Csernyik Marika nénit – akitől rengeteg Mária-éneket tanultam – tőle hallottam először a futásfalvi búcsúról. Maric néninek egyébként 2014-ben volt egy súlyos agyvérzése. Itt most találkoztam vele, feltűnően jól mozgott, és mondta nekem, hogy eljött Futásfalvára Máriácskának hálát adni, mert megsegítette. Ő nagyon tud imádkozni! Így én is társultam a csángókhoz, akik egyébként Jáki Teodóz atya halála után mind kisebb számban vettek részt a búcsún, de idén már egy nagyobb csoport volt jelen.
– Miként került kapcsolatba az énekekkel, amelyekből mi is hallgattunk ízelítőt?
– Sok mindent köszönhetek a csángóknak. Kezdetben gyűjtés közben népdalokat tanultam tőlük, később imádságokat és gyógyításokat, mindenféle varázsigéket. 1996-ban kiutaztam Dél-Szibériába az Altáj és Tuva köztársaságokba és ott találkoztam a természetnek a hitével. Ott nincsenek templomok, a természet adta anyagokból jelölnek szent helyeket, például köveket hordanak számukra fontos helyekre, így patakok és források eredetéhez, hágók tetejére állítanak Ovákat, szent áldozó helyeket. Párhuzamosan a csángók földjével a Szaján-Altáj vidékén is gyűjtöttem. Ott már nyolcadszor jártam, hogy megismerjem – magyar szóhasználattal élve – a táltosok tevékenységét, ami nagyon sok esetben hasonlatos a moldvai csángókéval.
– Mennyire van feltárva ez a varázslatos világ?
– Most készítek egy dokumentumfilmet, aminek alapja egy ötven órás filmanyag, amit 2011–2013 között rögzítettem. Főként a tuva családok körében dokumentáltam olyan fajta szertartásokat, amikre a sámánt (baskit az ők nyelvükön) kérik fel. Itt megjegyezném, hogy a sámánokkal kapcsolatosan rengeteg tévhit kering, alaptalanul. Ez azért fontos, mert ezek az archaikus szertartások rengeteg ponton találkoznak azokkal, amit a moldvai csángók körében tapasztaltam. Közvetlen hasonulásig úgy jósol a tuva kám a 41 szem patakkővel, ahogy a moldvai csángó asszony babozik vagy fuszulyozik a 41 szem kukoricaszemmel. De olyan helyzetet is vettem fel Dél-Szibériában, hogy a sámán csángó vízvetéshez hasonló módszerrel kereste meg azt a tárgyat, ami egy illető álmatlanságát okozta.
– Évek óta zajlik egy „háború” a magyarság eredetével kapcsolatosan. A Magyar Tudományos Akadémia a finnugor elmélet mellett kardoskodik, egy új vonal a szkítákhoz eredeztet, megint mások szerint a türk népek családjába helyezne. Önnek mi a véleménye?
– Vissza kell kanyarodjak 1996-hoz, ami után nagyon sok meghívásnak tettem eleget az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor és türk népek körében. Amikor ez utóbbiak hallottak énekelni, akkor ők érezték sajátjuknak a magyar népdalokat, vagy a hagyományokra épített ún. rekonstruált táltoshagyományt, de így éreztek a finnugor népek is. Én mint énekes közelítem meg ezt a dolgot, és nem zárom ki egyiknek sem a lehetőségét, főként nem akkor, amikor hanti kislányoknak a magyar nyelvnek a meghallása ismerős volt, és velem együtt számoltak hantiul miközben énekeltem. Egy aranyalma, két aranyalma… magyar gyerekmondókát énekeltem, felismerték, hogy számolok. Egy evenki kutató, aki velünk volt az Irtis melletti faluban, rám szólt, hogy még énekeljek, hogy a gyerekek emlékezzenek felnőttkorukban is, hogy mit hoztam én el az ő földjükre. Ezért én nem szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni, az én feladatom más. Hiszen azoknak a gyerekeknek az anyanyelvük életben maradásáért a finnugor elmélet talán az utolsó esély.
– Futásfalván Mária-éneket adott elő, most egy sámándob van a kezében. Mennyire egyeztethető össze ez a két dolog?
– Futásfalvára is vittem a dobot, de ott nem vettem elő, bár szívem szerint megtettem volna. Nézze, ha egy húros gitárral lehet a Máriát tisztelni, akkor más hangszerrel is lehet, nincs közük a hit kérdéséhez. Azt el tudom képzelni, hogy ha a püspök úr előtt dobkísérettel adom elő a dalt, akkor lehet meglepődött volna. Ez egy teljes tévhit szerintem, amin túl kellene lépni. Ez a dob egy hortobágyi, csikóbőrrel bevont hangszer, így nem hiszem, hogy bárkinek is bajt okozna. Én ezzel tisztelem Máriát, de olykor Szélanyóhoz is szólok vele! 
Kanalas Éva Fábry Géza kobozkísérete mellett több alkalommal szerepelt a Magyarországi Táncháztalálkozó lemezeken. Az ének-koboz párosítás új színt hozott a táncházak zenei életébe. Újdonságát az jelentette, hogy egy egészen hiteles, ugyanakkor modern hangvételű, addig nem hallott népdalanyaggal tűntek fel a magyar táncház zenei életében. A Ha folyóvíz volnék… (1991) és Addig megyek a víz mellett… (1994) c. Moldvai Csángó Népdalok kazettájuk énekei közül a Túl a vízen egy kosár, Zöld az erdő, zöld a petrezselyem…, Recés a szőlő levele… több magyarországi ismert zenekar slágerdalaivá is vált. E két kazetta válogatott dalaiból a holland PAN Records CD-t jelentetett meg Túl a vízen… (Across the water) címmel, amelyet a világ számos országában terjesztenek. Fábri Géza zentai kobozművésszel 1990-től 1995-ig dolgoztak együtt a moldvai csángó énekek kobozkísérettel való megszólaltatásán, rekonstruálásán.
Számos hazai és nemzetközi fesztiválon mutathatta be a magyar népzene legtöbb keleti párhuzamot hordozó népdalkincsét. Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Romániában, Jugoszláviában, Szíriában, Jordániában énekelte e válogatott dalokat. Énekesi pályafutására döntő hatást gyakorolt, hogy eljuthatott olyan távoli vidékekre, az Oroszországi Föderáció belső-ázsiai köztársaságaiba, ahonnan feltételezhetően a magyarok valaha elindulhattak Európa felé. Az Altáj hegységben, Tuvában, Hakasz Földön, később Baskíriában gyűjtötte az ott élő népek dalait és énekelte köztük a rokon magyar népdalokat. Tanulmányozta a díszítésmódokat, azok ének-technikai megvalósítását, legfőképpen azt az élő alkotási folyamatot, amely az énekesben a pillanat szülte megnyilvánuláskor spontán dallamok és szövegek megszületéséhez vezet. Az improvizáció világa és az Altáj és Szaján hegység minden zugában ott rejtőzködő ősi világkép arra késztette, hogy kísérletezni kezdjen hangjával. Különféle légzéstechnikákat használt, amit pl. a kanadai eszkimók és a szibériai sámánok is használnak rituális éneklés közben.
1999-ben megalapította az Ojanna Hangszínhazat. E rituális közeg, amelyben az emberi hang, mint hangszer jelenik meg, ahol az ének a pillanatban születik, az artikulálatlan beszédtől a táltosi éneklésen keresztül a magyar népdalokig, miközben mindennapjainkban is új élő rítust teremtenek.
Énekelt a III. Színházi Világolimpián Moszkvában, a Szkíta összevont tekintete programban, Anatolij Vasziljev drámai művészetek iskolájában, ahol a világhírű rendező felkérésére több nagysikerű előadást tartott.
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jubileumi koncertet tart a Barozda zenekar Csíkszeredában
Fennállásának negyven éves évfordulóját ünnepli a Barozda zenekar, ebből az alkalomból az Én is vótam mikor vótam címmel koncerteznek szombaton 19 órától a Csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában. Simó Józsefet, a zenekar egyik alapítóját kértük meg, elevenítse fel olvasóinknak az elmúlt évtizedeket.
– Hogyan alakult meg ezelőtt negyven évvel a Barozda zenekar?
– 1976 őszén Pávai Istvánnal együtt a kolozsvári zenekonzervatóriumból friss végzettként Csíkszeredába kerültünk. Itt a zeneiskolában találkoztunk a gyimesi születésű Bokor Imrével, aki zenetanárként tevékenykedett. Kiderült róla, hogy Zerkula Jánosnál tanult gyerekkorában hegedülni. Mivel Kolozsváron a tanáraink irányítása alatt kapcsolatba kerültünk az élő, hiteles népzenével, így az érdeklődésünk már fel volt csigázva, és már ott próbálkoztunk valamilyen népzenei zenekar felállításával. Amikor Csíkszeredába kerültünk, akkor egyből felmerült a lehetősége annak, hogy tudunk egy népi bandát alapítani, és elkezdeni művelni a hiteles népzenét abban a formában, ahogy azt még mindig lehetett gyűjteni, hallani, megfigyelni. Mivel Bokor Imre is ráharapott, ez el is indult. Nem sokkal később találkoztunk Györfi Erzsikével, akit valamilyen vetélkedőn ismertünk meg diáklány korában, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve eredeti népzenével foglalkozni, természetesen igent mondott, és akkor már el is indult a zenekar. Erre felfigyelt Demény Piroska, a Kolozsvári Rádió egyik szerkesztője, ő is sokat járt falura, gyűjtött különböző tájegységeken. Amikor meghallotta, hogy mi mivel foglalkozunk, és mennyire új dolog ez, hogy városi fiatalok azt a zenélt próbálják elsajátítani és művelni, amit akkor még csak falun lehetett megtalálni, rögtön eljött, riportot készített, a rádiók elkezdték a zenéinket sugározni, tehát egyfajta figyelem terelődött erre a dologra. Én egy év tanítás után az Ifjúsági Klub igazgatója lettem, és a kultúrtevékenységek felelőse is. A fiataloknak kellett szervezzek különböző tevékenységeket, volt színjátszócsportunk, tánccsoportunk, énekkar és rockzenekarunk, és falusi mintára elkezdtük szervezni a táncházakat is.
– Miként bontakozott ki ebből a táncházmozgalom?
– A cél az volt, hogy elindítsuk a városi fiatalság körében az ilyenfajta kultúrának a megismerését, és lehetőleg a gyakorlatát is. Tehát ismerjék meg, szeressék meg és éljenek vele. Mi magunk is ezt próbáltuk csinálni. Az Ifjúsági Klubban kedden esténként hét órától volt a táncház, mi zenéltünk. A kezdetekkor nem volt ez túlságosan népszerű, de egy páran elkezdtek rendszeresen járni. Egy idő után sikerült meggyőzni a csíkszeredai gimnázium tanárai közül néhányat, akik aztán a bentlakó diákokat egy időben szervezetten hozták a táncházba, ami nagy szó volt akkor, mert hiszen ezt a tevékenységet nem nézte jó szemmel mindenki. Szerencsénk volt, mert a klub a városi és megyei KISZ szervezethez tartozott, és az akkori vezetőség ráérzett ennek a fontosságára, jelentőségére, szépségére, és támogatta. Ez nagyon sokat jelentett az elején, és sokat jelentett ez később is, amikor az akkori hatalom részéről óriási kérdőjelek vetítődtek erre a tevékenységre. Alakult egy táncházas mag, amelyik aztán hűségesen követte és segítette a tevékenységünket. Átmentünk Udvarhelyre, ott is próbáltuk elindítani, segítettünk az akkor még frissen erre a tevékenységre ráharapó fiataloknak, jártunk Kézdivásárhelyen, Brassóban. Próbáltuk ezt az egészet egy tömegalapú tevékenységgé kifejleszteni. Ebben nagy szerepe volt aztán az akkori televízió magyar adásának, akik szintén megérezték ennek a fajta kultúrának, tevékenységnek a jelentőségét. Indítottak is egy Kaláka néven futó sorozatot, aminek a lényege az volt, hogy erdélyi magyar,  vidékeket bejárni, megismerni, és felmutatni az ott lévő magyar népi kultúrát. Így aztán lassan-lassan a táncházmozgalom kibontakozott, kivirágzott. Kolozsváron szintén elindították ezt a tevékenységet, és lassan-lassan Erdély több pontján megalakultak kis csoportok, akik ezt művelték. Mi megpróbáltunk mindenhová eljutni Erdélyben, hogy ezt beindítsuk, segítsünk ott ahol kell. Ez egyfajta nemzeti kulturális mozgalom lett, anélkül, hogy ezt valaki valaha propagálta, kijelentette volna. Ez automatikusan beivódott mindenkibe, aki kapcsolatba került ezzel a fajta zenével.
– Az akkori hatalom milyen módszerekkel próbálta gáncsolni a tevékenységüket?
– Nekünk soha semmilyen gondolatunk nem volt arról, hogy bármilyen forradalmat vagy akármit is indítsunk, vagy bárkinek is a kárára, vagy ellenére tegyünk ezzel a tevékenységgel. Mi csak a magunk szórakoztatására, művelésére, saját nemzetünk épülésére szántuk ezt a dolgot. Minden más csak kitaláció volt a hatalom részéről. 1983-tól egyre érezhetőbb volt a megfigyelés, a lehallgatás, a követés, a számonkérés. Egy idő után kitiltottak minket más megyékből, tehát nem tudtunk koncertezni ott, vagy más kulturális tevékenységeket folytatni. A Hargita táncegyüttes kapcsán még eljutottunk Erdély különböző vidékeire, mi az együttest mint zenekar kísértük. De volt, hogy az egyik szatmári turné után nyolcezer lejre – négy havi fizetésnek felelt meg akkor – büntettek meg, mert nem játszottunk elég román muzsikát. Voltak személyes zaklatások is, például leszedtek a vonatról, átvizsgáltak, amikor mentem Magyarországra, vagy bementek a lakásomba, átkutatták. Többször felhívattak kihallgatásra az akkori belügyiesekhez. Ha valamilyen programot be akartunk mutatni, akkor Bukarestbe kellett benyújtani a javasolt programunkat, és ott kellett azt jóváhagyják. Ezután pedig kiszállt egy bukaresti bizottság, behívattak, kihallgattak. Kérdezték, hogy mi ez a Barozda név, tán határt jelent, és mit akarunk mi ezzel? És hogy Kájonit miért nem Căianunak hívjuk? Ehhez hasonló kérdések sorozatát szegezték nekünk, a vége pedig az lett, hogy a tevékenységünket letiltották. Ugyanakkor 1980-ban volt egy Kájoni emlékhangverseny, aminek kapcsán kipattant az ötlet, hogy ebből akár egy régizene fesztivált is lehetne csinálni. Ezt tett is követte, így indult el a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek minden évben részei, zenei szakértői, rendezői voltunk. Ezt is '83-ban két-három nappal a kezdés előtt betiltották. Aztán a forradalom után újra meg lehetett szervezni.
– Mi történt a zenekar tagjaival?
– Miután minket is és a fesztivált is letiltottak, egyértelmű jelzést kaptunk arra, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor beadtuk az útlevelekre a kérvényt, egy hónap leforgása alatt mindannyian megkaptuk. Akkor amikor nehezen lehetett útlevélhez jutni, közülünk mindenki kimehetett külföldre, amit aztán meg is tett a társaság. A szerencsétlenségben is az volt a szerencsénk, hogy a zenekar magja mind Svédországba került, ahol aztán mintha mi sem történt volna, folytattuk azt, amit addig is, csak nyilván más körülmények között. Ha tudnám, visszatekerném az idő kerekét, vagy ha vissza tudnám tekerni, és látnám, hogy még három év és megpukkasztják a diktátorunkat, akkor kibírtuk volna talán még a jég hátán is. Ha akkor tudjuk, hogy három év múlva ekkora változás áll be, akkor valószínűleg senki se mozdul. Szerencsésnek mondhatjuk még akkor is magunkat abban, hogy egy helyre kerültünk, mi meg tudtuk őrizni kultúránkat, nyelvünket, a gyerekeinket tovább tudtuk a magyar kultúrában nevelni, az unokáinkat megpróbáljuk ugyanebbe a szellemben nevelni.  Hiányérzetünk a táj miatt volt, a földrajzi hovatartozás miatt, tevékenységben tovább műveltük a táncházzenét, magyarok maradtunk, ugyan más feladatunk lett. Nyugaton terjesztettük, népszerűsítettük az eredeti magyar népzenét, kultúrát. Ez is egy nemes feladat.
– Mivel készülnek a jubileumi ünnepségre?
– Negyven év sok idő, sok társunk különböző okok miatt nem tud részt venni az ünnepi koncertünkön. A nagyja megmaradt a társaságnak, ott lesz Györfi Erzsike, Toró Lajos, jómagam, Pap István Gázsa, és a folyamatosság jegyében a fiam, aki közben felnőtt Svédországban, és észrevétlenül elleste a táncházzenét, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián járt népzene szakra, és most vele folytatjuk. A koncerten megpróbálunk visszatekinteni az elmúlt negyven évre mind zenében, mind aktív emlékekben. Szeretnénk találkozni a régi közönségünkkel, jól érezni magunkat, újra megszólaltatni azokat a dallamokat, énekeket, dalokat, amelyeket annyi éven keresztül énekeltünk a táncházasokkal, vendégeinkkel, közönségünkkel.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Táncház okostelefonon (Beszélgetés KELEMEN LÁSZLÓval, a Hagyományok Háza főigazgatójával)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni?  – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néprajzi gyűjteményeket tekintettek meg a tájházvezetők
Hargita megyei tájházvezetők, néprajzi gyűjtemények kezelői számára szervezett szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa. Pénteken szakmai tanulmányúton csíki gyűjteményeket látogattak meg a szakemberek.
Elsőként a Csíki Székely Múzeum Csíki idők járása című néprajzi kiállítását tekintette meg a közel negyven, néprajzi gyűjtemények iránt érdeklődő, majd a múzeum szabadtéri részlegét is meglátogatták.
A vendégeket Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki elmondta, a három ütemű felújítás első része 2009-ben volt, akkor a Vár tér újult meg, 2011 és 2013 között a Mikó-vár mint műemléképület felújítása zajlott, a harmadik szakasz pedig a szabadtéri részleg rendezése lenne.
„Két hektáros a terület, ahová az 1970-es években parasztházakat telepítettek. A közvetlen oka az lehetett, hogy valahonnan mentették őket, valószínűleg lebontásra voltak ítélve. Utólag nem nagyon láttunk különösebb koncepciót, hogy miért épp oda tették a házakat, ahol vannak, nem kontextusba helyezve és nem porta-szerűen. Ugyanakkor dokumentációjuk sincs nagyon.”
A szabadtéri részlegen látható – többnyire az 1800-as évek közepén épült – hét parasztházat és két gabonatárolót Csíkszentgyörgyről, Csíkszentsimonból, Csíkkozmásról, Kászonból, Parajdról, Gyergyóalfaluból és Gyimesből hozták a területre. Néhány éve ugyan újrazsindelyezték ezeket, jelenleg azonban üresen állnak, némelyik ablaka hiányzik.
„Több tervet is kidolgoztak építészek, néprajzosok, legutóbb 2009-ben a szentendrei skanzen szakembereivel tanácskoztunk arról, hogy jó lenne valamit kezdeni a csíki skanzennel, hogy ne legyen ilyen hányattatott sorsa. Sajnos azután sem volt támogatás arra, hogy ez változzon. A legsúlyosabb probléma a biztonság, az hogy nincs megoldva ennek a térnek a folyamatos felügyelete, volt rá példa, hogy hajléktalanok, kóbor kutyák is beköltöztek. Még jó állapotban vannak ezek a házak és székely kapuk, de megérdemelne egy jobb sorsot ez a része is a gyűjteménynek” – hangsúlyozta Salló Szilárd néprajzkutató, aki korábban a múzeum munkatársa volt.
Csíkszeredából Csíkszentkirályra utaztak a találkozó résztvevői, itt megtekintették a néprajzi gyűjteményt, és közösen megnézték Fábián Kornélia Hargita megye tájházai (1) című dokumentumfilmjét, amely a korondi, székelyszentléleki, lövétei, máréfalvi és tordátfalvi tájházakat mutatja be.
Buzogány Árpád, a forrásközpont munkatársa úgy véli, ami a tájházakat illeti, nem történtek meg az elmúlt huszonhat évben azok a jelentős előrelépések, amelyekre számítottak a gyűjtemények összegyűjtői, kezelői, gondnokai. Hargita megyében körülbelül húsz olyan berendezett épület van, amelyet tájháznak is lehet nevezni, mert vannak olyanok is, amelyek be vannak rendezve ugyan, de raktárként működnek inkább.
„Maga a tájház a jellegénél fogva nem élő. Élővé lehet tenni azáltal, hogy különböző programokat visznek be azok, akik kezelik, fenntartják. Ilyen a máréfalvi és lövétei tájház is, mindkettő folyamatosan valamilyen program helyszínéül szolgál, éppen azért, hogy ne múzeum jellegű legyen, hanem érezze úgy egy fiatal, hogy egy olyan épületbe lép be, tevékenykedik, amelyben az ő nagyszülei születtek, nőttek fel.”
Péter Beáta Székelyhon.ro 

Összefogás az erdélyi muzsikusokért
Mozgalom indult azon idős zenészek megsegítésére, akik betegségük miatt nem tudnak muzsikálni, és gondot jelent számukra a gyógyszerek árának előteremtése, de esetenként még a mindennapi betevő megvásárlása is. A segítségnyújtásra Gyergyószentmiklóson is lehetőség nyílik október 24-én.
Az Erdélyi Táncházzenészek kezdeményezése 2014-re nyúlik vissza. Akkor Gyimesben, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóján fogalmazódott meg, hogy „segíteni kellene azokon az idős zenészeken – valamennyiünk mesterein –, akik elesettségük, betegségük folytán nem tudnak muzsikálást vállalni, eképp az öregeinknek néha a mindennapi kenyér előteremtése is gond”.
2015-ben már készen volt egy brácsaforma kartondoboz, ebbe tehettek tetszőleges pénzadományt a táncházak résztvevői. Az adományokból a rászorultaknak élelmet vásároltak, orvosi ellátásukat támogatták.
„Az idei találkozón eldöntöttük, hogy ez év október utolsó hetében Erdély több városában táncházakat tartunk, és az ebből származó bevételt e szíves célra fordítjuk” – áll az Erdélyi Táncházzenészek közleményében.
Sándor Csaba néptáncoktató szerint nem szabad megfeledkezni azokról a muzsikusokról, akik nélkül sivárabb lenne az erdélyi népzene. Nagy neveket is sorolt: Pikili, az ördöngősfüzesi prímás, a magyarpéterlakai Csiszár Aladár, Csángáló Mezei Ferenc kontrás Szászcsávásról, Moldován István kontrás és Kovács Márton – Puki bőgős Magyarpalatkáról, Duduj Rozália gardonyos Csíkszentdomokosról, Ponci Gyula kontrás Magyarpéterlakáról, Mezei Levente prímás Szászcsávásról, Finánc Zoltán – Vak Zolti bácsi Gyimesközéplokról.
Az öregekért szerveznek táncházat tehát október 21-én Szamosújváron, 24-én Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen, 25-én Kolozsváron, 27-én Székelyudvarhelyen, 28-án Sepsiszentgyörgyön, 29-én Nagyváradon és Désen.
A gyergyószentmiklósi esemény szervezője a Porozó Táncklub partnerségben a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központtal és a gyergyói születésű Molnár Szabolccsal, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozójának megálmodójával, vezetőjével. Hétfőn este 7 órára a Szilágyi vendéglőbe várják a népzene- és néptánckedvelőket, muzsikál a Palló, a Cika és a Katorzsa zenekar. A belépődíj tetszőleges, teljes egészében az öreg zenészek javára fordítják.
Balázs Katalin Székelyhon.ro|