Kobzos Kiss Tamás a Kárpát-medence zenei és néprajzi tájai mellett rendszeresen járja a Mezőséget, a Gyimeseket, gyűjti az archaikus zenét. Balassiig, Tinódiig és időben még korábbig, a sámánok világáig és zenéjéig játszik vissza. Kobzos Kiss Tamás több magyar zenei együttes tagja, meghatározó zenei személyisége, állandó közreműködője a Jánosi Együttesnek, fellépett Londonban, Finnországban, Lengyelországban, Erdélyben, Észak-Amerikában, négy ízben járt Japánban. 2006-ban megkapta a rangos Magyar Örökség-díjat. 1986 óta tanára, 1991 óta igazgatója a nagy hírű Óbudai Népzene Iskolának. Jövő héten a sepsiszentgyörgyi díjátadó ünnepségen Erdélyi György előadóművész és Gubcsi Lajos író, költő társaságában lép fel. /Sylvester Lajos: Jöjjenek hát Kobzosék (Díjátadó ünnepség Sepsiszentgyörgyön). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Ségercz Ferenc több mint tíz évvel ezelőtt, Sepsiszentgyörgyön elhatározta, hogy elindít egy pásztorfurulya- és népzenekurzust diákok számára, hogy továbbadja a hagyományok, a néptánc és főként a népzene, a magyar kultúra szeretete. A mindössze 13–17 éves diákok egyre ügyesebben muzsikáltak, így létrejött a Fabatka. A felcsíki, moldvai és gyimesi népzenét tanuló és játszó gyerekegyüttes, Ségercz vezetésével táncházakban zenélt. A zenekar véglegesen 2005–2006-ra állt össze, amikorra a régi tanítványok igazi muzsikusokká váltak, ugyanakkor olyan képzett zenészek csatlakoztak a zenekarhoz. A Fabatka első anyaga 2000-ben jelentette meg Tegnap és ma mentem haza címmel. Most jelent meg a harmadik, a legkiforrottabb anyaguk. /(bende): Fabatka, ami annál jóval többet ér. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./

Ötnapos magánlátogatásra érkezett október 23-án Erdélybe Sólyom László köztársasági elnök. A marosvásárhelyi repülőtérre érkező Sólyom László Markó Bélával, az RMDSZ elnökével folytatott rövid megbeszélést, majd este Csíkszeredában Traian Basescu államelnökkel tárgyalt. A két államfő részt vett és beszédet mondott az 1956-os forradalom mártírjainak emléke előtt tisztelgő rendezvényen. Mindkét politikus a nemzet egységének fontosságára hívta fel a figyelmet. Beszédében Traian Basescu elmondta: a kelet-európai államokban a kommunistaellenes forradalmak Magyarországon kezdődtek el 1956. október 23-án, és Romániában értek véget 1989 decemberében. Az elnök köszönetet mondott a magyar népnek „az első olyan eseményért, amely bebizonyította, hogy a kommunizmust le lehet győzni”, ezért a kelet-közép-európai népeknek tisztelniük kell a magyarok 1956-ban tanúsított bátorságát. Basescu leszögezte: autonómiára ugyanolyan szükség van Caracalon vagy Aradon, mint a Székelyföldön. A beszédek elhangzása után a román államfő elhagyta az ünnepség helyszínét, Sólyom László pedig a csíkszeredaiak társaságában megkoszorúzta az 1956-os forradalom hős áldozatainak adózó Gloria Victis emlékművet, és részt vett a mártírok emlékére tartott ökumenikus imán. Az est a nemzeti ünnep alkalmából ünnepi fogadással és magyar állami kitüntetések átadásával zárult. Október 24-én Sólyom László a Székelyföldi Városok Szövetségének tagjaival reggelizik, felkeresi a római katolikus Segítő Mária Teológiai Líceumot és a Márton Áronról elnevezett középiskolát, találkozik az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége és a Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért szervezet vezetőivel, valamint nagycsaládos szülőkkel, látogatást tesz a Sapientia Egyetem csíkszeredai részlegén, megbeszélést folytat a megye és a város vezetőivel, Csíksomlyón pedig Tőkés László püspökkel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökével tárgyal. A magyar államfő sűrű programot bonyolít le, megfordul majd Kézdivásárhelyen, Ojtozon, Csíkszentmártonban, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, és felkeresi a gyimesi csángók vidékét is. Sólyom László programjában a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vezetőivel történő tárgyalás is szerepel. Románok és magyarok úgy gyógyíthatják be a múlt sebeit, ha a közös jövőjükre tekintenek, amely ugyanúgy összeköti a két népet, mint múltjuk – jelentette ki Traian Basescu államfő Csíkszeredában. /Tibori Szabó Zoltán: Székelyföldön tárgyalt Magyarország és Románia elnöke. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./ Csíkszeredán a magyar és román elnököt köszöntve Ráduly Róbert Kálmán polgármester beszédében párhuzamot vont az 1956-os mártír áldozatok nyughelyéül szolgált budapesti 301-es parcella, valamint az Erdélyben és Romániában is fellelhető számos mártírhely között. Erdélyben van egy virtuális 301-es parcella, mondta. „A kommunizmus áldozatai voltak az egyházi iskolák, a közösségi és egyházi vagyonok, a Bolyai Egyetem is annak áldozatává vált, és ezek mind ott vannak a 301-es parcellában” – hangsúlyozta Ráduly. A tömegből többen amiatt zúgolódtak, hogy nem hallatszik a felszólalók beszéde, Sólyom László 1956 fontosságára és külföldi fogadtatására hívta fel a figyelmet, majd kifejtette, igazságosnak és támogatandónak tartja Székelyföld egységes fejlesztési régióvá minősítését. Markó Béla elmondta, ünnepi alkalom az erdélyi magyarság számára, hogy az október 23-i megemlékezéseket a magyar államfő is megtiszteli jelenlétével. „Sólyom László nem először van Erdélyben és Marosvásárhelyen, de Kárpátalján és a Felvidéken is járt már, így ápolva, a pártok felett, a politikán túl, a határon túli magyarsággal a kapcsolatot” – jelentette ki az RMDSZ elnöke. „Fontosnak tartom azt, hogy Sólyom László a Székelyföldre látogat, hiszen szüksége van a Székelyföldnek az odafigyelésre” – mondta Markó. /Mihály László: Sólyom és Basescu is „odafigyel” Székelyföldre. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ „A magyar nemzet mint kulturális nemzet egységet alkot, ez pedig nem áll ellentétben azzal, hogy a magyar nemzet különböző politikai nemzetekbe integrálódva él, tagjai különböző államok lojális állampolgárai” – hangsúlyozta Sólyom László. „Szeretném, ha látogatásom a Székelyföldön azt az üzenetet hordozná, hogy a hazaszeretet az egész magyar nemzetet felöleli” – fűzte hozzá. Traian Basescu államfő szerint kettős jelentőséggel bír az ő jelenléte a csíkszeredai megemlékezésen: egyrészt tiszteletét akarja kifejezni a „magyar gyökerű román állampolgárok” előtt, másrészt tiszteletét kívánja kifejezni a magyar forradalom eseményei iránt. /Sarány István: Román–magyar csúcs az ötvenhatos megemlékezésen. Kölcsönösség és szolidaritás. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./

Október 26-án, vasárnap a gyimesi csángókat kereste fel Sólyom László köztársasági elnök, másnap Székelyudvarhelyre és Nyárádszeredára látogatott. A székely Athénban, a magyar államfő a városházán találkozott helyi elöljárókkal, értelmiségiekkel és üzletemberekkel, valamint a szomszédos települések polgármestereivel. A találkozón Bunta Levente udvarhelyi polgármester elmondta: a székelyek visszakapták erdeiket, földjeiket, iskoláikat, és a szólás szabadságával is élni tudnak, de a területi autonómiát egyelőre nem sikerült megvalósítaniuk. Székelyföld szegény vidék, az egy főre eső GDP alacsonyabb, a fizetések 30 százalékkal kisebbek, mint az ország más területein. Több európai térség esetében a gazdasági gondok enyhítésére a megoldást az autonómia teljes körű biztosítása jelentette. A székelység autonómiatörekvéseiről nem hajlandó lemondani. A polgármester az államelnök segítségét kérte a Székelyföldről szóló monográfia széles, hazai és magyarországi tudósok összefogásával, akadémiai támogatással történő megírására. Bunta megköszönte az anyaország által a kilencvenes években nyújtott önzetlen segítséget, de úgy vélte, ma már a magyar–magyar viszonyt új alapra kell helyezni. Válaszbeszédében Sólyom László elmondta: bejárta a Székelyföldet, sok tisztségviselővel, értelmiségivel és közemberrel találkozott, tapasztalatokat szerzett. Megígérte, hogy amint a múltban, úgy a jövőben is valamennyi nemzeti ünnepet igyekszik a határon kívül is megünnepelni, ezzel is bizonyítva a magyar nemzet egységét és azt, hogy ünnepeink is közösek. Örül annak, hogy székelyföldi útja során néhány alapvető kérdésben a nagy nyilvánosság és a román államfő előtt is kifejthette a magyar állam és saját álláspontját. Az elnök kitért az emlékezetes december 5-i anyaországi népszavazási kudarc következményeire is, s kifejezte reményét, hogy annak hatását gyakori erdélyi látogatásai is enyhíthetik. Az államfő szerint az anyaországnak a nemzetközi jog olyan pozíciót biztosít, amelyből kiindulva törődhet, segítséget nyújthat a szomszédos országban élő nemzetrészeknek. Emellett szükség van egy közös nemzetstratégiára is. Sólyom László hangsúlyozta: fontos az anyanyelvi oktatás, az egyetemi oktatást beleértve. Reményét fejezte ki, hogy a Sapientia Egyetemet is sikerül mielőbb akkreditálni, s a román állam is részt vesz majd az intézmény társfinanszírozásában. – Minden erővel arra kell törekedni, hogy Erdélyben a magyarság teljes társadalmat képezzen – mutatott rá. A közösség autonómiájához azonban politikai és gazdasági erőre, de szervezeti keretekre is szükség van. – Nem mondhatom, hogy vidámabb vagyok, mint amikor a látogatást elkezdtem – mondta Sólyom. Az elnök meglátogatta a Benedek Elek Tanítóképzőt, a református kollégiumot, majd a Küküllő Szálló éttermében rendezett állófogadáson találkozott a város elöljáróival, intézményvezetőkkel, tanárokkal, vállalkozókkal. Ötnapos székelyföldi látogatásának mérlegét megvonva, Sólyom László elmondta: rendkívül gazdag és tanulságos út volt, édes és keserű tapasztalatokban egyaránt volt része. Örül annak, hogy a székelyekkel együtt tölthette az ’56-os forradalom emlékünnepét, hiszen meglátása szerint ’56 hagyománya élőbb Erdélyben, mint Magyarországon. Látogatása során hangsúlyozta, mennyire fontos egy nemzetrész megmaradása szempontjából egyrészt az anyanyelvi oktatás, másrészt pedig az egyetemi képzés. –Az újságíró szerint az államfő kifejtette: elégedetlen a Sapientia egyetemen zajló oktatás minőségével, s azt szorgalmazza, hogy ezen az egyetem vezetése mielőbb változtasson. Sólyom László hangsúlyozta: látogatásának valamennyi helyszínén szóba került Székelyföld gazdasági elmaradottsága, illetve a helyiek elvárása, hogy a magyarországi tőke a térségben is beruházásokat eszközöljön. Az államfő Szejkefürdőn megkoszorúzta, Orbán Balázsnak, „a legnagyobb székelynek” a sírját, majd Nyárádszeredán tett rövid látogatást. Itt Bocskai István fejedelem szobránál helyezett el koszorút, megtekintette a református templomot, és a főtéren helyi lakosokkal beszélgetett. Sólyom László Marosvásárhelyről repült vissza Budapestre. /Tibori Szabó Zoltán: Székelyföld várja az anyaországi befektetőket. Véget ért Sólyom László erdélyi látogatása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./ Székelyudvarhelyen Sólyom László a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumba látogatott, ahol Ravasz László püspök, a tanintézet egykori diákja emléktáblájának leleplezésén vett részt. /Bágyi Bencze Jakab: Tanulságos út volt. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 28./

Melkuhn Róbert sepsiszentgyörgyi szabadúszó zenész nem egy zenekart alapított, több együttesben zenél, filmzenét, színpadi zenét is szerzett, mégis a gyermektáncházra a legbüszkébb. A sepsiszentgyörgyi Míves Házban tizenkét éve működik gyermektáncház. Melkuhn Róbert tizenkét éve minden héten lelkesen fújja a talpalávalót az apróságoknak. Melkuhn 17 esztendővel ezelőtt alapította meg a Tilinkát – ez volt Erdélyben az első moldvai, gyimesi csángómagyar zenét játszó táncház-zenekar. Hat év után az együttes Melkuhn Róbert és barátai néven a sepsiszentgyörgyi gyermek- és felnőtt-táncházak állandó zenekara, 2001-től Folker néven zenélnek. A Folker részt vett a sepsiszentgyörgyi Mandala Színház A Menyegző című táncszínházi produkciójában is. Lakatos Róbert Ördögtérgye című filmjének a zenéjét is ők szerezték, mint ahogy Szabó Zenkő és Balázs Zoltán A zöld emberke című animációs filmjéét is. A Folker tavaly őszi nyugat-európai turnéján többek között felléptek Svédországban is. /Bíró Blanka: Szabadúszás és improvizáció. = Krónika (Kolozsvár), nov. 4./

Sokan jöttek el a 7. Csángó Karácsonyra Budapestre. Idén először – az Almássy téri Szabadidőközpont bezárása után – új helyszínre, a Marczibányi téri Művelődési Házba költözött a Csángó Karácsony. A Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesület, a Marczibányi téri Művelődési Központ és az Ordasok Alapítvány által szervezett műsor célja immár hetedik éve, hogy megpróbálja minél többekkel megismertetni a Kárpátokon túl élő magyar népcsoport különleges kultúráját, hagyományait. Ehhez most is segítségül hívta a zenét és a táncot, valamint Czellár Gabriella Moldváról és Gyimesről készült fotóit, Makhult Gabriella tusrajzait, a gyimesi és moldvai csángó kultúra jeles képviselőit, ezenkívül ételkülönlegességeket, jó bort és pálinkát. Táncosok érkeztek Gyimesbükkről, Legedi István és Hodorog András Moldvából furulyán játszott, Bogdan Toader hegedült, és a Szeret menti népdalverseny legjobbjai elénekelték legszebb dalaikat. A rendezvényhez kapcsolódva a húsz éves jubileumát ünneplő Guzsalyas, ami Magyarországon elsőként indult a moldvai csángó dialektust felölelő táncházként, bállal várta a táncos lábúakat a gyimesi zenét játszó Szigony, illetve a moldvai muzsikát játszó Somos együttes. /Kánya Gyöngyvér: Karácsony csángó módra. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 22./

Tankó Erika, Tompa Klára és Gáspárik Attila marosvásárhelyi színészek közreműködésével készült film is részt vesz a 40. Magyar Filmszemle versenyén, ami a dokumentum- és a tudományos-ismeretterjesztő filmek vetítésével kezdetét vette január 27-én. A Vadlány – Boszorkánykör című játékfilmet Zsigmond Dezső rendezte, akit korábban dokumentumfilmesként ismert meg a közönség. A feldolgozott téma – a gyimesi csángók világa, szokásai és hite – valós történeten alapszik. /A. E. : Boszorkánykörös Szemle. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 28./

Harmadik erdélyi turnéját tartotta a Magyar Kanizsai Udvari Színház, Wass Albert műve alapján rendezett nagysikerű mesejátékával. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által szervezett turné állomásai közt szerepelt több székelyföldi város, valamint Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely is, de a közönség részéről a Gyimesben, Torockón illetve Déván tapasztalták a legnagyobb lelkesedést. Torockón, a falu apraja, nagyja eljött az előadásunkra. Déván többnyire gyermekekből verbuválódott a közönség. Hat nap alatt 11 előadást tartottak, mindenhol családoknál, lelkészeknél, kollégiumokban szálltak meg A turné során gyűlt adományokat az előadóművészek a Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonai számára ajánlották fel. /Gáspár-Barra Téka: Erdők meséje – a szórványban is. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 23./

Húsvéti ünnepi szentmisét mutatott be magyar nyelven április 12-én, vasárnap a csángóföldi Pusztinán Berszán Lajos katolikus plébános. A Szent István-templomban tartott ünnepi eseményen részt vett Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet is, aki Berszán atyával együtt a szertartás után beszélgetést folytatott a pusztinai plébánossal. Berszán Lajos maga is foglalkozik gyimesi és moldvai csángó gyermekekkel, akik az általa vezetett gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceumban tanulnak. Pusztinán tavaly májusban már tartottak magyar nyelvű misét, a pusztinai plébános akkor azoknak a tiszteletére engedélyezte azt, akik Bákóban részt vettek a Teleki László Alapítvány által rendezett, Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák című kétnapos nemzetközi tudományos konferencián. Két héttel később az ugyancsak moldvai Magyarfaluban mutattak be magyar nyelvű szentmisét, az ott felújított Magyar Ház felszentelése alkalmából. Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének oktatási felelőse úgy értékelte e szertartásokat, hogy ha lassan is, de kezd olvadni a magyar misézéssel kapcsolatos „vastag jég” Moldvában. Az Európa Tanács ajánlása – felismerve a vallás fontosságát a csángók azonosságtudatában – korábban már kimondta: a csángók „római katolikus vallású, nem homogén csoportot” alkotnak, ezért lehetőséget kell nyújtani számukra az anyanyelvű római katolikus misék hallgatására, valamint arra, hogy egyházi énekeiket anyanyelvükön adhassák elő. /Magyar nyelvű mise Pusztinán. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 15./

Május 7-én Kolozsváron a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székházában csíkszeredai estet tartottak. A rendezvényen láthatták Ádám Gyula Arcpoétika című fényképkiállítását. A HMKK-Könyvek sorozatban megjelent fotóalbumokat Péter Boglárka ismertette: Ádám Gyula egyéni albumai közül a Zsindelyország. Székelyvarság képekben, a Barangolás – Borszék és környéke, a Csíkszeredáról szóló Egy város lenyomata, az Arcpoétika, a Napom, napom fényes napom, a Képek a Gyimes völgyéből és a Száz év fényei című albumokat. /HMKK: Hargita Megyei Kulturális Központ/ Ádám Gyula és Bajna György Óda Gyergyóremetéhez című 2007-es albuma mellett szó esett Bálint Zsigmond Lélekőrző falvaim (2009) és Nagy P. Zoltán Címerem: fény és árnyék (2008) című albumairól is. /Ferencz Zsolt: Csíkszeredai est a Krizánál. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 7./

Kaszaverés és -fenés ritmusára is gyimesi, valamint felcsíki táncokat járnak legújabb színpadi műsorukban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosai. Az együttes két táncosa, Antal Zsolt és Péter László álmodta színpadra a koreográfiát, a díszletet, a teljes műsort. A Hegyen innen – hegyen túl bemutatója május 6-án volt. Antal Zsolt régen tervezte, hogy egy műsorban e két, egymás melletti tájegység közös és eltérő vonásait egyaránt megmutatják. Gyimesben van sebes csárdás, Felcsíkon pedig gyors csárdás, mindkét tájegységen ismert a gardony, de azok ritmusvilága már eltérő. Péter László hozzátette, elővették az archív felvételeket, továbbá Péter Lászlónak saját gyűjtése is volt. /Antal Ildikó: Erdőlnie kellett velük, hogy megérezze a táncukat. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 9./

Tőkés László püspök, a Magyar Összefogás listájának vezetője vendégével, Gál Kinga, Erdélyből elszármazott fideszes EP-képviselővel, képviselőjelölttel, Szilágyi Zsolt EMNT-alelnök, képviselőjelölt társaságában május 29-én a Gyimesekbe látogatott. Első állomásukon, Gyimesbükkön Deáky András fogadta őket. Szilágyi Zsolt Gál Kingát külön üdvözölve elmondta, hogy nagy elkötelezettséggel és szakértelemmel vitte az erdélyi magyarok képviseletét, Tőkés Lászlóval szövetségben együtt mutatják be a magyar ügyet az Európai Parlamentben. Gál Kinga elmondta: „Azért vagyunk itt, hogy a szövetséget erősítsük. ” /Tőkés László és Gál Kinga a Gyimesekben. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 30./

Idén második alkalommal érkezett a magyarországi zarándokok nosztalgiavonata, a magyar címeres mozdony által vontatott Székely gyors a csíksomlyói pünkösdi búcsúra, több mint nyolcszáz utasa jelen volt a Gyimesbükkön felújított Kontumáci-kápolnánál tartott ünnepi szentmisén is. A nosztalgiavonat utasai vettek az egykori csángó zarándokút kiindulópontjaként felállított emlékkereszt és a gyulafehérvári püspökség fennállásának ezredik évfordulója alkalmából ültetett tíz fenyőfa megáldásának szertartásán. Az ünnepély a csíkszeredai Role együttes Pille című, csángó népzenéből építkező rockballada előadásával, majd gyimesi hagyományőrző zenészek produkciójával zárult. Végül a zarándokok a Rákóczi-vár tövében álló, tavaly felavatott őrháznál gyűltek össze ismét, majd a tavalyi eseményre emlékeztető szónoklatok, valamint a magyar és a székely himnusz elhangzása után a Székely gyors a Csíki-medence felé vette útját. /Zarándokhely lett Gyimesbükk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 2./

Nehéz fizetett munkát találni a Gyimesekben, legtöbben az otthoni gazdaságban vagy napszámosként dolgoznak, még mindig a fakitermelés ad kenyeret a legtöbb embernek. „A háztartások itt még önellátóak, minden udvaron tartanak tehenet, disznót, tyúkot, s a falusiak burgonyát termelnek. Mivel hétszáz–ezer méterrel a tengerszint felett fekszik a vidék, a kukorica, paradicsom, paprika, szőlő nem terem meg” – mondta el Deáky András gyimesbükki tanár, panziótulajdonos. A falubéliek vasárnaponként lejárnak az öt kilométerre fekvő piacra, főképp fát és húst tudnak felkínálni a zöldségfélék fejében. „Dolgozni kell a csángóvidék felemelésén, hisz a turisták még mindig igen szép számban érkeznek Felvidékről, Budapestről, de még a tengerentúlról is” – vélekedett Deáky. Böjte Csaba Gyimesbükkön is – például Tusnádfürdő és Déva mellett – felépített egy árvaházat, amelynek lakóitól várják a település elöregedő lakosságának utánpótlását. A Gyimesek gazdasági felzárkóztatása és a munkahelyteremtés érdekében a Corvinus Zrt. pályázati formában biztosít pénzügyi keretet. /Nagy Vajda Zsuzsa: Ötven bani hátralék. Kevés a munka a Gyimesekben, legtöbben a háztájon dolgoznak. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 21./

A csángó magyarok kulturális értékeinek, életének és hagyományainak megismertetésére vállalkozik az immár tizenkilencedik alkalommal megrendezésre kerülő háromnapos jászberényi csángó fesztivál augusztus 7. és 9. között. Idén öt faluból hívtak moldvai, három faluból gyimesi hagyományőrzőket, emellett a Mezőségről, Csíkból, Kalotaszegről, Székelyföldről és a Küküllő-mentéről is várnak zenekarokat, valamint Franciaországból, Görögországból, Szlovéniából és Venezuelából népi együtteseket. A „Csángóföld képekben, filmen, élőben” program részeként csángó magyarokkal folytatott beszélgetés révén ismerkedhetnek meg a látogatók a Csángóföldön, élők mindennapjaival, kultúrájával. A fesztiválhoz kapcsolódik még három tábor és a III. Magyar–Magyar Konferencia is, amelynek témája a felcsíki székelység múltja, jelene és jövője lesz. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: Hamarosan csángó fesztivál. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 30./

A moldvai Lábnyik faluban tartották a IX. Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetemet augusztus 11-16-a között. A Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) szervezésében zajló rendezvény Csángóföld kultúrájával és hagyományaival ismertette meg a résztvevő egyetemistákat. A kilenc éve életre hívott erdélyi kezdeményezés során a részt vevők ezúttal rendhagyó módon a moldvai csángó falvakat, a gyimesi ezeréves határt, a bukovinai kolostorokat, illetve Suceava és Bákó városait keresték fel. Az érdeklődők betekintést nyerhettek a lábnyiki, pusztinai, magyarfalusi és lujzikalagori magyar csángók népszokásaiba és életvitelébe. Hat napon keresztül hang- és képanyagokat is gyűjtöttek a fiatalok, és a magyar nyelvápolás szomorú helyzetéről is tájékozódhattak: a 9000 magyarul beszélő gyermek közül mindössze 1500-an vehetnek részt fakultatív magyarórákon, ráadásul egyetlen faluban sem tartanak anyanyelvű szentmisét a katolikus csángó-magyaroknak. A tartalmas programot Háromszéken, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumban zárták. A szabadegyetemen megjelent Solomon Adrián, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének elnöke is. /Néprajzi nyári egyetem Lábnyikban. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 19./

A gyergyószentmiklósi Rex Video produkciója, Zsigmond Attila operatőr-vágó-gyártásvezető és Bajna György újságíró, szerkesztő-riporter produkciója, a Sziklára épített iskola nyerte el Lakitelken a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók Fesztivál idei, sorrendben a tizedik szemléjének ötszázezer forintos fődíját. A filmszemlére 96 alkotás nevezett be. A lakiteleki eredményhirdetésen legjobbnak ítélt alkotás a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumot mutatja be, Berszán Lajos atya szemével. Berszán atyának olyan iskolaszigetet sikerült felépítenie, ahol találkozik a moldvai és gyimesi csángó, valamint a székely, mutatott rá Bajna György, a film riportere. A kétszemélyes stáb jelenleg egy tényfeltáró riport előkészítésén dolgozik: az Így veszett el Erdélyország 1940–1944 című filmjük ábrázolja kívánja azokat a helyszíneket, melyek az Erdélyben zajló háborúk fő színterei voltak. Többek között két Horthy-testőr visszaemlékezése is elhangzik. /Csibi Márti: Fődíj erdélyi filmeseknek. Gyergyó nyert a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók X. Filmszemléjén. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 3./

Százlábúak a Gyimesekben
A borospataki tánctábor titka
A csűr valóban csűrszerű, tánccsűr szálegyenes fenyőgerendákból ácsolt, vakolatlan, akarom mondani, nem tapaszos, mint a környező porták családi lakóházai. Mellette hagyományosan rakott búbos kemence, és mintha tiszteletünkre ezt is megrendelték volna, a friss kenyér illata vegyül a patakpart friss levegőjével.
Kerekeskút, színszerű szabadtéri társalgó vagy ebédlő nyitott oldalakkal, az asztallapok egyetlen hatalmas fenyőtörzsből vágott, egy méternél szélesebb átmérőjű deszkalapok. Tíz centi vastagságúak. A Százlábú táncegyüttes legényeinek legalább fele kellene, hogy ezek valamelyikét a helyéről elmozdítsák. Természetesen ők nem asztalmozgatás végett jöttek ide. A tánccsűr belső méretei is robusztusak. Itt értem meg a galériás szó jelentését is: a csűr szénapadlásának magasában széles karzat fut körbe, ahonnan a zajló eseményeket szemlélni lehet. A csűr ugyanis nemcsak tánctáborok fogadására alkalmas, hanem lakodalmakat, keresztelőket, egyéb társas összejöveteleket is tartanak itt. Kétszáz személy befogadására alkalmas. Az ácsolat, a gerendázat keresztkötései szabadon is láthatóak, az épület teljes szerkezete megmutatja magát. Táncos csapatépítés
Virág Endrével, a Százlábú együttes vezetőjével újraismerkedünk — valamikor a Háromszék néptáncegyüttes táncosaként ismertem meg —, a tánccsűr melletti ebédlő egyik rusztikus asztala mellé telepedünk. Ezt megelőzően hosszasan figyeltem a csűrben zajló életet. Előbb az éppen soron levő tájegység zenei életét — énekelt kincsét — tanulták. Idén a mezőségi táncok voltak a táborozás programjában. Utána fergeteges tempójú táncokba kezdtek. Előbb a csűr egész padlózatát elfoglaló, lazább szerkezetű csoportosulásban, majd változott a koreográfia: a csűr mintegy harmadába tömörültek, a laza táncformációt szorosabb váltotta fel. Az együttes vezetőjétől tudhattam meg, ez a ,,sűrített táncváltozat azt formázza, hogy a tömeges kultúrházépítéseket megelőzően a táncosok egy-egy házat, csűrt béreltek ki, ezek különböző nagyságúak voltak, s a táncosoknak ezekhez a méretekhez kellett igazodniuk.
Kísérőmet a Százlábú együttes mibenlétéről kérdezem.
Virág Endre: A közösség tagjai többnyire sepsiszentgyörgyiek. Sepsiszentgyörgyön alakult négy évvel ezelőtt. Százlábú, mert mintegy ötven párral indultak. Az ötven táncospárnak száz lába van. Most negyvenhatan vannak Borospatakán, de a tánc, a játékok oktatóival és a zenészekkel ez a szám is kikerekedik a száz lábra. Feleségem, Virág Imola ugyancsak táncoktató, de mi most inkább tánckarvezetők vagyunk. A megyei művelődési központtól még hárman jöttek el olyanok, akik játékokat tanítanak: Nagy Tünde, Simon Réka Ágnes, Gönczi Vass Ildikó. Olyan játékokat kértem tőlük, hogy ezek a csapatépítésre összpontosítsanak. Tízen vagyunk a három zenésszel együtt. A zenészek Szamosújvárról jöttek: Tóni, Zsombor és Árpi. A becenevükön szólítjuk őket. Tizenhét-tizennyolc évesek. Mi mindig fiatal zenészekkel dolgozunk. A gyerekek közötti kommunikáció így természetesebb. Négy évvel ezelőtt, amikor az együttes alakult, az volt a cél, hogy a fiatalok olyan közösséget képezzenek majd, ahol biztonságban érzik magukat. A gyerekek a táncosnyelvezettel tudnak kommunikálni, s eközben a magyar kultúrát magukba szívják, magukba építik. Ez egy hermetikus csapat. Hárman-négyen négy év alatt lekoptak. Elmentek. De ennek ellenére ma is száz lábon állunk.
A zártkörűség azt jelenti, hogy menet közben nem fogadtunk be újakat, mert közösséget nem lehet úgy formálni, ha folytonosan jönnek-mennek.
A fiatalok mind iskolások. A legfiatalabb most 14 évet tölt, a legidősebbek 16 évesek. Négy évvel ezelőtt tíz-tizenkét évesek voltak.
Virág Endre egész beszélgetésünk során legsűrűbben használt szava a Százlábú néptáncegyüttes jellemzésére: a közösségépítés és a csapatépítés. Elméleti képzettsége, tájékozottsága valósággal meglep. Tudja, mikor mit, miért tesz. A borospataki táncos, énekes alkotóműhelyt a maga összetettségének teljességében érzékeli, és ezeket a külső körülményeket támaszként használja. Nem (csak) oktat, tanít, nem dresszíroz, hanem az önmegvalósítás és a csapatban történő megvalósulás elemeiként kapcsolja — kapcsolják — be munkájukat a fiatalok életvitelének formálásába. Kérdezem, hogy a csapatépítés szempontjából melyik az ideális táncoló életkor? — Táncolni mindig lehet. Kisgyerek korban kell elsajátítani. Amikor felnőnek, ha nem éltek organikus életet, ha nem beleszülettek, nem belenőttek a gyerekek a táncba, akkor a foci a menőbb, a komputer a vonzóbb. Amikor a kisebbeket is bevonjuk a csapatba, csak játékokat tanulunk. Népi játékokat. A komputeren is játszanak egy virtuális személlyel vagy egyébbel. Itt együttesen, közösen, csoportosan játszanak olyan játékokat, amelyekben egymás képességeit kipróbálják. Az egyéni játékokból csoportos játékok lesznek. Ezekből ritmusjátékok, s a ritmusjátékból már tánc lesz. — Milyen sorrendben kezdik beépíteni a fiatalokba a tánc formanyelvét, a táncos kommunikációt? — A táncoknak is vannak fokozatai. Moldvaival kezdtünk, felcsíkivel, ezek könnyebbek, hamarabb nyújtanak sikerélményt. Ezek után következtek a nehezebb fokozatok. A moldvai táncok archaikusabbak. Hamar nyújtanak sikerélményt, mert van egy-két motívum, ez ismétlődik egy tánccikluson belül többször. Hamar meg lehet tanulni, és ezek a táncok alkalmasabbak arra, hogy a fiatalok hamar kitombolják magukat. Az energiát, örömet, indulatot, dühöt akár. A reneszánsz korához kötődő magyar népi táncok nehezebb fokozatúak. A magyar parasztság ezeket asszimilálta, a saját ízlésvilágához igazította. Páros táncok, individuális táncok, legényesek is lehetnek. Ezekhez már érettebb életkor szükséges.
Valamikor a gyermekek beleszülettek egy közösségbe, az esküvőktől a keresztelőkig beilleszkedtek a közösségek életébe. Beléjük ivódtak ezek a szokások.
A mostani gyerekeknek nem adattak meg ezek a körülmények. Városon születtek, ahol több náció is
él. Nincsenek helyi szokások.
— A székelyföldi kisvárosok lakossága is többnyire falusi eredetű... — Erdélyi szinten Háromszék polgárosodott a leghamarabb. Emiatt hamar kivetkőztek a szokásaikból, ezek a szokások ódivatúaknak minősültek. A viselet is. A kalákás munka is. Ma nehéz elmenni egy faluba, és a valamikori táncokat visszatanítani. Ami övék, a mienk is
— Az első világháború után Erdély és az egész Magyarország szintjén komoly gyűjtőmunka folyt. A budapesti archívumban hatalmas anyag található. Háromszékről nagyon kevés a táncos anyag. Ha létesül egy együttes, a helyiek mindig a miénket keresik. Itt a polgári táncok maradékaiból lehet összehozni valamit.
A gyerekek szintjén nem az a legfontosabb, hogy csak az övéket tanulják. Tágabb értelemben a magyar nemzet tagjaiként a más tájegységek táncai is az övék. És a kultúrában nincsenek éles határok, úgyhogy a román táncok, a cigány táncok is az övék. Mi nem ,,nagy magyarokat nevelünk, nem ez a célunk, hanem elsősorban az, hogy közösségben érezzék magukat, s így nem szakadnak el ettől a földtől, így maradnak vagy lesznek magyarok. A következmény az, hogy a magyar kultúrába nőnek bele, ezt viszik, éltetik tovább.
A gyerekeket idehoztuk Gyimesbe, száztíz kilométerre Sepsiszentgyörgytől. Itt nemcsak néptáncot, népzenét és népi játékokat tanulnak. Az egész környezet, ez a skanzen, az, hogy itt sütött házi kenyeret esznek, házi koszton élnek, felújított, régi házakban alusznak, s ezek összessége rendkívüli hatással van az alakuló életszemléletükre. A gyerekek itt falvakra lebontva is ismerkedhetnek a táncokkal, szokásokkal, játékokkal. Így rögzül bennük: ez borospataki anyag. Ez palatkai, ez mezőségi. Láthatják, hogy milyen különbség lehet zenében, viseletben, táncban, szokásokban is. A csodálatos az, hogy ezek mégis valahol együvé tartoznak. A különbségek onnan eredhetnek, hogy az egyik település lehetett jobbágyfalu, a másik lehetett valamelyik uraság lakóhelye. * Szóval, népdallal szólva Tegnap a Gyimesben jártam. Bolondgombát nem vacsoráztam, de a teljes kiőrlésű lisztből sütött, a borospataki asszonyok dagasztóteknőjéből a búbos kemencébe került friss kenyeret nemcsak megkóstoltam, hanem vásárfiaként egy egészet haza is hoztam. A kenyér ízét is, a kenyér mellé való faluismeretet is, amelynek jelképes és igazi csúcsa az 1330 m magas, az 1000 éves határ hegycsúcsára a csíkszépvízi közbirtokosság által emelt emlékkereszt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszavonuló honvédek nyomában
Hazai és magyarországi, idősebb és fiatalabb, gyakran túrázó és amatőr kiránduló – színes társaság gyűlt össze tegnap reggel a hidegségi Csángó Panziónál, hogy végigjárja azt az emlékutat, amelyet a második világháborúban a Gyimesi-szorost védő honvédek tiszteletére alakítottak ki.
„A szikra szerepe volt az enyém, ám ahhoz, hogy ebből a szikrából ekkora tűz legyen, már kellettek a lelkes kollégák” – mondta a tegnapi emléktúrát megelőző rövid ünnepségen dr. Papp István, a Kelet-magyarországi Speciális Mentők Egyesületének alelnöke. Mint kiderült, valóban ő volt a szikra, az ötletgazda, hiszen ő volt az, aki a tavaly pünkösdi gyimesi tartózkodása idején megvásárolt Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét forgatva, rábukkant a visszavonuló honvédek útvonalát ábrázoló térképre, kitalálta, hogy ezt az útvonalat jelöljék ki, alakítsanak ki ott egy emlékutat, amely, azon túl, hogy emléket állít valamennyi itt visszavonult honvédnek, turisztikai szempontból sem utolsó, hiszen a Hidegségtől Csíkszenttamásig, illetve Csíkszentdomokosig a Gyimesek és Felcsík gyönyörű tájait tárja a túrázók elé.
„Ez az emlékút egy híd Csángóföld és Székelyföld között, de jelképesen összeköti az egész magyarságot, hogy itt ezer év múlva is magyar szóra magyar szó feleljen” – mondta dr. Papp István.
Az ötlethez társult a Hargita Megyei Mentőszolgálat mellett működő ProAmb Egyesület, a csíki hegyimentők, és összefogásuk eredményeként tegnap már felavathatták az emlékutat.
Az avató túrára eljött Illésfalvi Péter magyarországi hadtörténész, aki előadásában részletesen ismertette a jelenlévőkkel az éppen ma 70 éve meghozott második bécsi döntéstől kezdődően a határvédő honvédek 1944 szeptemberében bekövetkezett visszavonulásáig a fontosabb történelmi eseményeket.
„1944. szeptember 10–14. között, valamelyik napnak az esti óráiban kezdték meg a visszavonulást a Kovács-pataka – Kondra-kereszt – Csíkszenttamás – Csíkszentdomokos útvonalon az elcsigázott, esetenként sebesült katonák. Csak találgatni tudjuk, szívükben milyen érzéssel vonultak vissza, de azt biztosan tudták, hogy ez a terület nagyon hosszú időre elveszett” – fogalmazott a hadtörténész, aki szerint nekünk „az a kötelességünk, hogy ezekre a katonákra emlékezzünk, és figyelmeztessük a mai nemzedékeket, hogy amit nem mi szereztünk meg, arról nincs jogunk lemondani.”
Az emlékútavatónak színfoltja volt a csíktaplocai 86 éves Orbán Ferenc, aki maga is ott, a Gyimesi-völgyben védte a magyar határt, és bajtársaival együtt a ma már emlékúttá avatott útvonalon menekült ki az orosz csapatok gyűrűjéből.
Forró-Erős Gyöngyi
Hargita Népe (Csíkszereda)

Horthy-fasizmus? Horthy, a háborús bűnös?
A hetven évvel ezelőtti második bécsi döntésről való csíkszeredai megemlékezés – akárcsak az 1989. évi fordulat utáni első március 15-i ünnepségek – sokak, elsősorban román politikusok felháborodását, nemtetszését váltotta ki.
Különösen az borzolta fel az idegeket, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom volt a szervező, továbbá hogy Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester, nemkülönben a helyi rendőrség és csendőrség miért járult hozzá a rendezvény megtartásához. Olyan kijelentések, vélemények hangzottak el, amelyek a korabeli helyzet részleges vagy teljes nem ismeretéből származnak, a legelemibb tárgyilagosság hiányát tükröző, évtizedek óta hangoztatott címkézésekből fakadnak, és sokan ezeket visszhangozzák.
A megszállás mítosza
Megemlítették például, hogy a „II. bécsi döntés aláírása után tizenegy nappal a Horthy Miklós vezette csapatok bevonultak Csíkszeredába”. Tudjuk, hogy a döntést augusztus 30-án írták alá, a magyar csapatok viszont szeptember 11-én vonultak be Csíkszeredába. Tehát nem 11, hanem 12 nappal később. És ami még fontosabb, nem Horthy Miklós vezetésével. A kormányzó aznap nem ott, hanem Marosvásárhelyen vett részt a tiszteletére rendezett ünnepélyes fogadtatáson. Mircea Duşă, a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőházi frakciójának elnöke „Erdély megszállásának” megünneplését emlegette. Véleménye a folytonosság dák–római mítoszán alapszik, mely szerint Erdélyben a románság az őslakó, a magyarság pedig leigázta és ezer évig elnyomta őket. 1918-ban végül felszabadultak, így a II. bécsi döntés nyomán bevonuló magyar csapatok csakis megszállók voltak. Ezen az alapon 1918. december 1-je jogosan a felszabadulás napja, míg 1940. augusztus 30-a a megszállásé. Ez azonban nem maradhat így, előbb-utóbb csak ki kell derülnie, hogy ez a mítosz egyszerűen bizonyíthatatlan.
Amit a bevonulásról, a megszállást követő több ezer kegyetlenségről mond, ismét egyoldalú vélekedés. Mert arról nem tud, arról nem hallott, nem olvasott, mi történt 1918 decemberétől, Erdély román csapatok általi megszállásától, az állami iskoláitól, egyetemétől, színházaitól való megfosztásával, sok tízezer személy állásától, megélhetésétől történt megfosztásával, szülőföldjéről való elűzésével – hogy a kegyetlenkedéseket éppen csak megemlítsük –, az erdélyi magyarsággal.
Mircea Duşă a továbbiakban horthysta fasizmusról, Horthy háborús bűnösségéről beszél. Ez a román illetékesek kedvenc szóhasználata. A valóságban azonban más volt a helyzet. Horthy ugyanis soha nem volt fasiszta, vagyis szélsőjobboldali. Jobboldali, konzervatív politikus volt. Ebből következik, hogy horthysta fasizmus sem létezett. Magyarországon, Horthy idején, a Kommunista Párt kivételével, végig működött a Kisgazda Párt, nemkülönben a Szociáldemokrata Párt, megválasztott képviselőik az Országgyűlésben tevékenykedtek. Szálasi és Imrédy szélsőjobboldali pártját betiltották, Szálasit elítélték, börtönbe vetették.
Horthy és Antonescu egy lapon?
Ugyanakkor Korodi Attila, az RMDSZ parlamenti képviselője összehasonlítja Horthyt Ion Antonescu marsallal, szerinte ugyanis mindkettő vitatott figura. Nos, Antonescu idején Romániában minden párt be volt tiltva, parlament nem létezett. A szégyenteljes zsidótörvények ellenére Magyarországon 1944. március 19-éig, a német megszállásig, a zsidókat nem üldözték, nem gyilkolták halomra. Miközben Antonescu kezén mintegy 350–380 ezer zsidó lelke szárad, akiket saját kezdeményezésére, német segítség nélkül gyilkoltak meg.
A „horthysta fasizmus” velejárója volt, hogy Észak-Erdélyben voltak román iskolák, Kolozsvárt például gimnázium is. A magyar gimnáziumokban kötelező tantárgyként oktatták a román nyelvet – nálunk manapság is nagy felháborodást kelt, ha valaki arról beszél, hogy ott, ahol a nemzetiségek élnek, az ő nyelvüket is tanítani kellene a román iskolákban. A „horthysta fasizmus” idején a bankjegyeken minden nemzetiség nyelvén feltüntették azok értékét, így a német, szlovák, horvát, továbbá a cirill betűs szerb és ruszin tízpengősön a román zece penghei is olvasható volt. Mircea Duşă azt is kijelentette, hogy Horthyt az egész világ háborús bűnösnek tartja. Ez persze durva túlzás, mert csak az ő és a hozzá hasonló román politikusok minősítik Horthyt háborús bűnösnek. A háborús bűnösök nürnbergi perében ugyanis csupán tanúként volt jelen, majd szabadon távozott.
A csíkszeredai megemlékezéssel kapcsolatban még egy pontatlanságra kell kitérnünk. Arra, hogy a magyar csapatok nem egy hónappal, hanem hat nappal a bécsi döntés aláírása után, szeptember 5-én kezdték meg a bevonulást és ugyanazon hónap 13-án fejezték be. A magyar hadsereg szeptember 5-e és 13-a között vette birtokba a visszakapott területeket. Elsőként Bihardiószegre, ugyancsak szeptember 5-én Szatmárnémetibe, 6-án Nagyváradra, 7-én Nagybányára, 10-én Gyergyószentmiklósra, 11-én Kolozsvárra és Csíkszeredába, utoljára, 13-án Gyimesre, Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre és más háromszéki településre vonultak be a honvédek. A kormányzó ünnepélyes fogadtatására Marosvásárhelyt 11-én, Kolozsvárt 15-én került sor.
A tárgyilagosság reménye
Mindenképpen rendkívülinek mondhatjuk azt, hogy a csíkszeredai polgármester, a helyi rendőrség és csendőrség hozzájárult a megemlékező rendezvény megtartásához, hogy Ráduly Róbert Kálmán kijelentette, „a szólásszabadságnak nemcsak az alkotmányban, de a valóságban is léteznie kell”. Ez újabb lépés ahhoz, hogy ne másodrendű polgárai legyünk ennek az országnak, hogy belátható időn belül a román illetékesek tárgyilagosan kezeljék a történelmet.
Asztalos Lajos, kolozsvári helytörténész. Krónika (Kolozsvár)

A legkülső magyarok szétszórt igazsága
Romok, romok, mindenütt romok… „Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag.” Margittai Gábor szerint egy százhatvan évvel ezelőtti tudósítás így számolhatott volna be arról, ami 1849. január 8-án és az azt követő napokban történt, amikor az Avram Iancu és Axente Sever vezette fölhergelt móc felkelők elözönlötték az erdélyi kultúra egyik legfontosabb központját, Nagyenyedet, és lemészárolták a védtelen magyar polgárságot.
Trianoni menyecske egyik legmegrázóbb fejezete a népirtást idézi föl. De nemcsak a százhatvan évvel ezelőtt történtek miatt megrázó olvasmány, hanem azért is, ami azóta történt Dél-Erdélyben és egyebütt, mindenhol, ahol magyarok élnek (éltek) a Kárpát-medencében. Főként pedig talán azért, ami nem történt meg a legutóbbi években sem. A szerző a kétezres évek elején a pusztuló magyar templomok és az eltűnő kisebbség nyomait kutatva járt már a városban, s hét év után visszatérve azt tapasztalhatta, az állapotok azóta sem javultak.
A pusztulás okait kutatva járja egy évtizede Margittai Gábor, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője a Kárpát-medence tájait, írja riportjait, interjúit, elemzéseit, elszomorító, ám tanulságos utazásra csábítva olvasóit nyugat és kelet, dél és észak határain át az Őrvidék és Bácska, a Felvidék és a Gyimesek között. Utazásairól szóló, a Magyar Nemzetben korábban megjelent írásait néhány évvel ezelőtt Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, a korábbi könyv címe mostanra sorozatcímmé vált, a Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet nemcsak folytatásnak tekinthető, de további írásokat, köteteket ígér. Ezért fölösleges méricskélni, mi szorul háttérbe a mostaniban. A szerző visszalép Trianon előttre is, amikor a Miért nem válhat múlttá, ami történelem? című bevezetőben Németh László 1935-ben írt sorait idézi: „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.” A magyar politikai elit végzetes tévedéseire utal itt Németh László, aminek végzetes bizonyítéka az első világháborúba belépés volt – a trianoni diktátum mellett a sok-sok ezer névtelen baka sírja is erre emlékeztet, amelyeket Margittai az Isonzó (Soca) feletti hegyekben fölkeresett. De a Trianoni menyecskében az is olvasható, hogy e sírokat ma is nagyon kevés magyar keresi meg, ha az olaszok, szlovének nem gondoznák őket, talán már nyomtalanul eltűntek volna. Margittai Gábor keresi azokat is, akiknek szórványban élve is fontos a megmaradás, elmegy Torockóra, ahol még a románok is magyarul beszélnek, megszólaltatja az erős hitű Zichy Katalint, a felejthetetlen muzsikusokat: a gyimesi Zerkula Jánost és Fikó Reginát, a ruszti Ödenburgert, Wenczel Róbertet, aki osztrák létére megtanult magyarul, de valahogy úgy van, mint az Istenét kérlelő Lót: kevés igazat talál. A könyv ezért sokkal több, mint a romlás fölmutatása: figyelmeztetés a jelen magyar társadalma, politikai, kulturális elitje számára. Hogy a szerző által kedvelt terminológiát használjam: belsőből előbb külső, majd legkülső magyarok lennénk, mielőtt végleg elfogyunk?
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet november 18-i számában
Margittai Gábor: Trianoni menyecske – szórványlétünk a Kárpát-medencében. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Krónika (Kolozsvár)

Borbáth Erzsébet, aki magyarul tanította a csángókat
A József Attila Általános Iskola nyugalmazott igazgatónője és Domokos Pál Péter Alapítvány elnöke. Ez a két intézmény vállalta fel, hogy 1990-től a csángó gyerekeket Csíkszeredában anyanyelvükön, magyarul tanítsa, fejlessze beszédkészségüket. Magyartanárként ez a feladat főleg Erzsike nénire várt, ám ez olyannyira jól sikerült, hogy ebből a generációból nőtt ki az ismert csángó költőnő, Iancu Laura is.
Borbáth Erzsébet az egyetemen először az elmélet szintjén ismerkedett meg a csángókkal, majd a Gyimesbe került tanítani, így a gyimesi csángókat személyesen is megismerhette. Később egy Moldvába szervezett kirándulás alkalmával találkoztak egy lujzikalagori csángó asszonnyal, aki beszélt nyelvjárásukról és a falut is meg szerette volna mutatni, de a milícia nem engedte be a csíki kirándulókat.
Az újabb kapcsolat a csángósággal 1990-ben alakult ki, amikor is Beder Tibor, az RMDSZ akkori szórványfelelőse javaslatára a csíkszeredai József Attila iskolában csángó gyerekek is kezdtek tanulni. Mind a tanulóknak, mind a tanároknak nagy erőfeszítést kellett tenniük, hogy a román tannyelvről sikerüljön átállni a magyarral. Később anyanyelvi előkészítő táborokat szerveztek, hogy kiválaszthassák azt a harminc gyereket, akit felvehetnek az iskolába.
Erdély.ma

Csütörtökön kezdődik a 21. Csángó Fesztivál Jászberényben
MTI - Népzenei koncertek és folklórműsorok sora, zenés-táncos felvonulás, valamint népművészeti vásár kínál szórakozást az augusztus 10. és 14. között tartandó 21. Csángó Fesztiválon Jászberényben.
 „A rendezvény fő célja kezdete óta változatlan, bemutatni a csángó magyarok mindennapjait, sajátos kultúráját, ezzel segítve a fennmaradásukért, hagyományaik megőrzéséért folytatott küzdelmüket” – mondta el Dudás Dóra, a magyarországi fesztivál kommunikációs vezetője. Tájékoztatása szerint a négy nap alatt több mint fél száz program, négy kísérőrendezvény lesz csaknem ezer közreműködővel. Húsz zenekar, tíz helyi, valamint Moldvából, Gyimesből és Erdélyből húsz hagyományőrző együttes lép fel a különböző programokon. Rajtuk kívül kenyai, spanyol, szerb és venezuelai művészeti csoportok érkeznek produkcióikkal a Jászság fővárosába. A csütörtöki nyitónap a Csík Zenekar koncertjével indul, majd Színes világ címmel külföldi együttesek adnak ízelítőt népük folklórjából. Pénteken a Jászság Népi Együttes Tiszta szívből című műsora látható Pál István Szalonna és bandája közreműködésével. Újabb külföldi fellépőkkel folytatódik a Színes világ, amelyet a Cimbaliband zenekar éjszakai koncertje követ.
Mindkét nap végén nemzetközi táncházat is szerveznek a tánckedvelőknek. Szombaton elsőként Lőrincz Györgyné Hodorog Luca moldvai csángó énekes emlékére tartanak szentmisét. Az idős nő az 1991-es Csángó Fesztiválon Jászberényben hunyt el, és kérésére a városban helyezték örök nyugalomra. Kellemes kikapcsolódást ígér a délutáni táncforgatag a város főterén. A hagyományos menettáncban, amelyet a lovasok kísérnek, több mint 500 zenész és táncos vesz részt. Este Csángó képek címmel a moldvai és gyimesi csángók, majd Értékeink címmel erdélyi, vajdasági és felvidéki hagyományőrző táncosok, zenészek adnak gálaműsort. A táncházban a Napra zenekar koncertezik. Vasárnap, a fesztivál zárónapján a hagyományőrzők, a külföldi együttesek és a Jászság Népi Együttes táncosai ismét a közönség elé lépnek a Viszontlátásra Jászberény elnevezésű gálaműsorban. A fesztiválhoz kapcsolódva magyar–magyar konferenciát is szerveznek, amelyen arra keresik a választ, hogyan segíthető elő a csángók megmaradása.
A Csángó Fesztivált, amely mára nem csupán a csángó magyarok, hanem a magyarországi hagyományőrzés egyik legfontosabb rendezvényévé nőtte ki magát, a Folklór Kulturális Közalapítvány és Jászság Népi Együttes rendezi. Krónika (Kolozsvár)

Lágerben kötött irodalmi barátság
Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulág szigetvilágnak velejéig kiismerője és megörökítője – halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el.
Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét, mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben részesült.
Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt, felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan történetét.
A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:
„... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba. Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, - most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa.
De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.”
Rózsás János pedig ekképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:
„Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő tíz évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban.
Én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.
Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin.”
Később azért mégis csak elvégezte azt, amiért megérdemli a magyar Szolzsenyicin elnevezést: a Gulág lexikonba átmentette a szovjet lágerekben szenvedő ártatlan magyar foglyok élettörténeteit. Különösen kényes arra, hogy sokan összetévesztik a gulág fogalmát a lágerrel. Leszögezi:
„A Gulág az a különleges intézményrendszert, az ügyosztályt jelenti, ami a lágereket működtette, szervezte. Szolzsenyicin adatai szerint közel 40 ezer lágerben 6-7 millió lágerlakó raboskodott. Ebből körülbelül 100 ezer volt magyar. Elfogásunk pillanatában szovjet állampolgároknak minősítettek és ilyen minőségben hazaárulásért ítéltek el tíz évre. Én akkor úgy tudtam, hogy soha nem léphetek többé a hazám földjére.
Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, – az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis, mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt nyolc-tíz évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékünkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket?
A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hívattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni. Jaj volt annak, akit másodszor is hívattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk...”
A hazaérkezésről:
„Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, amely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat.
November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva... Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett.
A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk: - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin... Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben...
A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű csapatunkat...Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Őrök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat...”
Rózsás János nyolcvanöt éves korában, annak ellenére, hogy súlyosan mozgássérült, vállalta az élete nagy élményének számító erdélyi-székelyföldi körutat, melynek állomásai: Kolozsvár, Gyimesek, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Barót és Gyergyószentmiklós voltak, s megosztotta velünk a gulág-lét tanulságait és a lágerben kötött irodalmi barátság történetét. Köszönet érte.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Halász Péter, a csángók kutatója
A néphagyományokat gyűjtő Halász Péter a csángókat nem adatközlőnek tekinti, hanem sorsközösséget vállal velük.
Halász Péter a csángók kutatója negyvenöt éve járja a moldvai magyar falvakat és gyűjti, kutatja a csángók hagyományait: a kender termesztése és feldolgozása éppen úgy érdekli, mint a történelmi emlékek, Szent István király templomai a régi Etelközben, a csángó népszokások, a hiedelemvilág, vagy éppen a moldvai csángók magyarságtudata.
Tanulmányai nemcsak tudományos igényűek, hanem olvasmányosak is. A csángókat nem adatközlőnek tekinti, hanem sorsközösséget vállal velük olyannyira, hogy ma már közelebb költözött hozzájuk, áttelepült Magyarországról Gyimesbe. Itt idéztük fel élete tekeredését, ahogyan Moldvában mondanák.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Egy gyimesi csángó pásztorasszony naplója
Ritka olvasmányélménye lehet annak, aki kezébe veszi Tankó Mónus Berta gyimesi csángó asszony naplóját. A gyimesi paraszt ember a nyarat magasabb hegyvidéki szálláson tölti még ma is.
Berta néni úgynevezett kalibázás közben jegyezte fel szorgalmasan mindazt, amit fontosnak tartott a természetről, a gyimesi emberről és a világ előremeneteléről.
A naplót Harangozó Imre rendezte sajtó alá, aki régről ismerte Berta nénit.
- Amikor a '70-es évek szembesült azzal, hogy az a szóbeli kultúra, ami évezredek óta folyamatos, az bizonyos okoknál fogva meg fog szűnni, akkor Jávárdi-patakából szépen leballagott a boltba, vásárolt egy csíkos füzetet és elkezdte írni azt, amit hallott az öregektől, a nagyapjától. Kikerekedik ebből egy gyimesi csángó világ, egy olyan világ, ami megelőzi az írásbeli kultúrát – mondta el Harangozó Imre.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

LAM-történet: A mozgalom erkölcsi felelőse (Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása)
A Kató Bélával folytatott interjú első részében a nevéhez fűződő, rendkívül termékenynek nevezhető újítás és kezdeményezéssorozat legszemélyesebb indítékairól vallott, valamint arról az erkölcsi fordulatról és felismerésről, mely az alapítványt a kedvező feltételek melletti hitelezés útján elindította.
Ezzel legalább két alapcéljához juttatta közelebb a mozgalmat, így valósítva meg a kis- és középvállalkozási szféra erősítése mellett a piacgazdasági feltételek ismeretébe való bevezetést, a szükséges szakmai és üzleti ismeretek terjesztését is azok körében, akik támogatásában részesültek. A viszonylag szerény anyagi eszközök fölött rendelkező mozgalom kisugárzása mondhatni fordított arányosságban áll pénztőkéje nagyságával. Ennek titkait is firtatjuk az alábbiakban.
Településfenntartók
– A riporter is tartozik egy vallomással. Nem állt szándékomban LAM-történetet írni, de a gazdatársadalomnak szentelt sorozataimban az utóbbi két évtizedben akarva-akaratlan mindenütt a megyében a LAM-kapcsolat példáira bukkantam. Azt kell mondanom, hogy a viszonylag szerény tőkét, mely azonban kezdetben relatíve többet nyomott a latban, mint ma, senki hatékonyabban nem forgatta, mint Önök, s az emberi kapcsolati háló mint bizalmi tőke legalább olyan szerepet játszott, mint a befektetésekre szánható kölcsönök. Azt a hitet sugározta, hogy lehet boldogulni az új világban, rámutatva a kiutak egyikére is. Ahol falvainkon valami-valaki mozog és mozgat, ahhoz, mint kisült, Önöknek mindig volt valami közük. Ahol kezdetben még csak egy gép, kaszáló vagy vetőgép, eke vásárlására mertek gondolni, Önök jelen voltak, de azok a használt svájci felszerelések is jó évtizedig vagy tovább kiválónak bizonyultak, és kiszolgálták az akkori igényt.
– Nem elhanyagolható az a 600 kint járt ember sem. Nem mindenki gazdálkodik ugyan közülük, de azok is világot láttak, és megismertek egy másik társadalmi berendezkedést.
– Továbbmennék: a svájci inaskodás hónapjai bekerültek a családi legendáriumba, valósággal folklorizálódtak. Amit korábban a katonatörténetek jelentettek, azok szerepét az alpesek alján termett tapasztalat adomái vették át a beszélgetésekben, a mesélésnek szentelt meghitt percekben.
– Igen, már nem a doberdói, hanem a svájci "kalandokat" hallgatják a gyerekek. Nekem akkora öröm, valahányszor nyaranta falun járok, és svájci rendszámú autót látok a kapuk előtt! Ezeket a kapcsolatokat már nem követtük, nem a mi dolgunk, de a svájci gazdák jönnek látogatóba, a kapcsolat kitart húsz év múltán is. Talán ha eltelik még egy kis idő, az is világosabb lesz, hogy ennek a befektetésnek – emberekbe fektettünk be – milyen óriási a hozadéka. Mert ezek a gazdák ama falu legértelmesebb rétegét képezik, ők az iskolafenntartók, ők alapítanak ott családot, ők gondolkodnak abban a faluban, ha egy emelő, egy traktor kell valamilyen közcélra, az náluk megtalálható. Ők az élet kútfeje. Erdélyben ugyanis nem egy olyan falu akad – sajnos –, ahol már nincs, akit megszólítani, nincs, akit összefogásra bírni. Nos, az említett réteg falufenntartóként élhet és dolgozhat.
Találkozás Sorossal a Gyimesekben
– Legyen szabad néhány olyan dologra rákérdeznem, mely tevékenységük vitatottabb oldalaira vonatkozik. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy Soros Györggyel is történt kapcsolatfelvétel, a plutokrata világmágnás mesés tőkéje egy részét a "nyitott társadalmat" építő alapítványai szolgálatába állította. Mintha lenne valami közük a Bangladesben működő, ún. népi bankokhoz...
– Nincs. A bangladesi hitelezés lényege az, hogy ők arra a világra kitalált rendszereket hoztak létre, melyek pici összegekkel dolgoznak. Ha például öt nőnek adnak száz rúpiát, és egy kecske húsz rúpiába kerül, akkor azok vesznek öt kecskét, és mindenkinek vissza kell fizetnie a rá eső részt, mert ha egy nem teszi, akkor nem kapnak többet. Ezek nagyon egyszerű dolgok. Egy másik modell, amit az amerikaiak akartak velünk gyakorolni, felajánlván a segítségüket, arra vonatkozott, hogy fogalmazzunk meg projekteket, és ők ehhez támoga­tást nyújtanak. Összehívtuk az embereket, hatalmas listám volt már, mit kellene tenni. S akkor megjöttek repülőgépen tizennégyen – csak a jegyek mibe kerülhettek? Hogy mennyire nem ide illő dolgot ajánlottak, az abból látszott, hogy 15 ezer dollárjuk volt összesen erre a célra. Akkor már viszont nálunk egy vállalkozást öt-, tízezer dollárból még csak megindítani sem lehetett. A felajánlott száz dollárokkal tehát nem lehetett semmire sem menni. Nem mérték fel: ez egy más kontinens, ez Európa, ez egy más ország, úgyhogy ezt el kellett utasítanunk. Nálunk a svájci támogatás volt az alap, ők végig itt voltak szakmai segítségükkel mind a mai napig. No de Soros: Romániában a Soros Alapítvány egy kiépített irodahálózatot működtetett. A kolozsvári fiókot Salat Levente irányította. Jó viszonyt ápoltam vele és sógorával, Zakariás Attilával is, akik annak idején az illyefalvi imaterem építésében is segédkeztek. Ezekben az években sok olyan konferenciát tartottunk Illyefalván, amelyet a Soros Alapítvány finanszírozott, és sokan reménykedtek ebben a támogatásban. Nekünk akkor nagyon kellett a pénz a fejlesztésekre, és megkértem őket, közvetítsenek, vessék fel: nem ajándékot kérnénk, hanem kölcsönt, kedvező kamattal. Soros ellátogatott Romániába az akkori feleségével és két kisgyerekével, kiment a Gyimesekbe, ahol Salatéknak házuk volt, és biztattak, itt az alkalom, gyere ki! Találkoztam vele, és elmondtam, mivel foglalkozunk, s hogy a pénzt visszafizetjük. Nagyságrendileg olyan három-négymillió dollárról lett volna szó. Ez a kilencvenes évek végén még mindig nagyon komoly összegnek számított a mi viszonyaink között. Azt felelte, nagyon tetszik neki a dolog, hazamegy, és küldi a megbízottjait. És itt történt a baj, mert a lengyel irodavezető, akit küldött, nem Kolozsvárra szólt be, hanem egyenesen Bukaresthez fordult, és a bukaresti ügyvédjei lebeszélték, mert mi az, hogy alapítvány, és nem is biztos, hogy legális, ki tudja... Ezzel a dolog be is fejeződött, hogy aztán értesüljünk, Moldovában ugyanabból a forrásból megcsinálták. Hogy azzal mi lett, nem tudom, de nem kizárt, a kész ötletet, a mienket használták fel hozzá.
– De siker esetén részükről vajon semmi feltételt nem támasztottak volna?
– Nem. Nekünk pedig a kedvező kamatlábra volt szükségünk, mert ma is úgy tudunk csak segíteni, ha kisebb kamattal kapjuk, és ehhez mi csak annyit teszünk hozzá, amennyibe a pénzkihelyezés kerül, és így a felvevők, az emberek is jól járnak.
Korrupciómentesen
– Munkatársa említette a hollandokat mint lehetséges partnereket.
– Történt kapcsolatfelvétel az Oikokredit holland egyházi pénzintézettel, amely az egyházban összegyűjtött tőkét adja tovább fejlesztésre. Velük sokat tárgyaltunk, de olyan kemény kapitalista feltételeket szabtak, hogy végül lemondtunk róla. Tárgyaltunk még néhány német és svájci alapkezelővel, jó együttműködés jött létre velük. Én ’90 után nem Magyarország, hanem a Nyugat irányába indultam el, sok erdélyi magyartól eltérően. Miért? Nekem nem voltak magyarországi ismerőseim. A másik: a nyelvtudásom, a korábbi egyházi kapcsolataim Svájc felé irányítottak. Magyarországon ráadásul eléggé zavaros volt a helyzet. És nem bántam meg, mert az első éveket teljesen korrupciómentesen és politikai befolyásolásoktól függetlenül, játszmák nélkül tudtuk végigvinni. Akkora szabadságot jelentett, amit csak ma tudunk igazán felbecsülni. A LAM a Horn-kormány idején is sokak érdeklődését felkeltette. Tabajdi Csaba többször személyesen is lejött, és akkor fogalmazta meg híres tézisét, miszerint Erdélyben autonómiaszigeteket kell építeni, és Illyefalva ebből ad példát. Elkezdtem gondolkodni: mi a svájci segítséget jól fel tudtuk használni, de milyen kár, hogy a magyar támogatások annyi csatornán keresztül annyifelé szétfolynak, és nem látszik semmi eredmény. Ha nem is voltak túl nagy összegek, de azért hol itt, hol ott jelent meg, hogy ennyit adtak, annyit adtak. Nem lehetne azt is tisztességesen kezelve valóban népünk hasznára fordítani? Kisebb-nagyobb próbálkozásokra sor került, de igazából soha nem értette meg senki, mi a teendő, mert a politika sajátos módon viszonyul az adakozáshoz, mindig elvár érte cserébe valamit. Nem értették meg, hogy nem kell egyre újabb bombasztikus ötleteket kiötölni, hanem a jól bejáratottakat kellene támogatni. Sokszor a támogatások a klientúraépítés eszközévé váltak.
"Csodálatos" dolgok
– Nagyon érdekes, hogy két évvel a mostani kormány hatalomra kerülése után nekünk lejárt az Új Kézfogással kötött egyik szerződésünk, amit azért kötöttünk, hogy segítsük a föld megtartását a régió gazdái kezén. A piacon ugyanis pontosan a tőkehiány miatt mások kezdték el felvásárolni a földeket, olyanok, akiknek semmi közük nem volt sem a faluhoz, sem a mezőgazdasághoz. Mi azoknak juttattunk hitelt, akik ott laktak helyben, és akik gazdálkodtak. A hitel garanciáját a föld képezte. Hét-nyolc éves bérlet fejében meg lehetett vásárolni azt a földet, arra János bácsinak nem volt pénze, hogy egyszerre kifizesse, ezért bérlethez folyamodott. Viszont ha tőlünk kölcsönt kap, és a bérrel azonos összeget nekünk törleszti, akkor a föld idővel az övé lesz. Nagyszerűen ki van gondolva. Tapasztalhatjuk a Székelyföldön, hogy évente olyan húsz hektárt "vernek dobra" falvanként, mert kihalnak a gazdák, és a földek gazdát cserélnek. Kiváló projekt volt, mi ehhez a pénzt az Új Kézfogástól kölcsönkaptuk tíz évre. A keretszerződés, úgy hiszem, talán 300 ezer dollárról szólt volna. Minden faluból bárki jöhetett, aki földet szeretett volna vásárolni. Az első kilencvenezret meg is kaptuk, azt gyümölcsözően forgattuk, aztán a szocialista kormány tovább nem folyósította a pénzt! No de eltelt tíz év, ismét Fidesz-kormány van. Mi a megállapodás szerint jártunk el, azt hiszem, 70–80 ember látta hasznát, mert a visszafizetett összegeket rögtön újra kiadtuk, jöhetett a régióból bárki. Tavaly lejárt a szerződés, és mi jelentkeztünk, hogy a kölcsönvett pénz megvan, és "csodálatos" dolog lett belőle. Az új kormány illetékesei nagyon csodálkoztak: Megvan az egész pénz? Hát hogy? Jaj, akkor gyorsan küldjük vissza!... És visszautaltuk mind az utolsó centig... Én azért megkérdezném, hogy azokból a támogatásokból, amiket nem ajándékként, hanem hitelként kaptak az emberek, hányat és mennyit fizettek vissza. Hányról hallottuk, hogy a projekt bebukott, hogy ellopták, hogy magánkézbe került a pénz... Tényleg az a kérdés: létezik-e egyáltalán erkölcsi tartás? Tényleg meg kell a pénz világában mindenkinek tébolyulnia? Vagy pedig lehet az egészet úgy kezelni, hogy abból a közösség is lásson valamit...
B. Kovács András
Előző rész: A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet), Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2012. május16.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széphavasi Kápolna újjáépítése kalálkában
Középkori kőkápolna újjáépítésébe kezdtek Erdélyben
A legendák közül, ami leginkább meggyökeredzett itt a gyimesiek körében, az a Szent László legendavilág. A Szent László-mondakört az magyarázza, hogy Szent László Erdély védőszentje volt, a székelyek szintén védőszentjükként tisztelték, a középkorban a székelyföldi templomok északi falán megfestették a hozzá kapcsolódó történeteket. A Szent László – legendák továbbélésének egy egészen konkrét tárgyi objektum is alapot szolgáltatott: a Csíkból Gyimesbe átvezető hágó közelében, az ún. Szép-havas tetején egészen a XIX. századig létezett a Szent László-kápolna, ahol intenzív vallásos élet zajlott. A moldvai csángók csíksomlyói búcsújárások alkalmával mindig útba ejtették ezt a bizonyos kápolnát. A múlt század harmincas éveiben a kápolna falai – szemtanú elmondása alapján – még mellmagasságig értek.
Gyimesfelsőlok feletti Széphavason épül a kápolna!
Esztány Zsolt építésvezető családjával, folyamatosan kint tartózkodik a hegytetőn. Sátorban alszanak, pedig hajnalanta már 1-2 fokra csökken a hőmérséklet! Szükség van az áldozatra, hogy a fagyok beköszönte előtt elkészülhessen a falazás, majd fedél alá kerülhessen még a havazások előtt.
http://keresztmagazin.wordpress.com/2012/08/24/

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

Vitéz és faragó
Orbán Ferenc kőbe és fába vésett alkotásaiban az egyszerű székely falusi ember jelenik meg, de számos egyházi jellegű munka is kikerült kezei közül. Külföldön több kiállításon is láthatta műveit a nagyközönség. Gazdálkodó emberből lett faragómester, aki a második világháború poklát is megjárta, hazája védelmében. A többi között a Bilibók-tetői harcokban történt helytállásáért vitézségi érmet kapott.
Vitéz Orbán Ferenc Ajnádon született 1924. február 3-án. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Hárman voltak testvérek, két fiú és egy lány. A szülők földműveléssel foglalkoztak. A fiatal Orbán Ferenc már az elemi iskola elvégzését követően besegített édesanyjának a gazdálkodásba, mert édesapja korán elhunyt. Tizenhat éves volt, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Beszélgetésünk alkalmával elmesélte: „Ajnádon nem vonultak át a honvédek, hanem Csíkrákoson keresztül mentek Csíkszereda felé, de odafent a faluban, mi is nagy örömmel vártuk a magyar katonákat, ezért a fiatalság összegyűlt. Igaz sokan lementek Rákosra, ahol volt egy nagy díszkapu állítva és ott fogadták a honvédeket. Egy teherautóval persze néhány katona feljött Ajnádra is, mert mondták nekik, hogy ott is várják őket. Azt az örömet, amit akkor átéltünk nem lehet szavakba önteni. A két világháború közti román elnyomás után végre magyarok lettünk. Sajnos rövid időre”. A bevonulást követően jöttek a háborús idők. Megalakították a levente mozgalmat melynek tagja lett Orbán Ferenc is. Minden héten egy délután kötelező volt megjelenni a katonai előképzéseken, vasárnaponként pedig templomba járni.
Búcsú a szülőfalutól
A háborús évekre nagyon részletesen emlékszik. Napra pontosan elevenítette fel az eseményeket, amiket emlékirataiban részletesen le is írt. Megtudtuk, hogy 1942-ben Kolozsvárott egy nagy seregszemlét tartottak, melyen ő is részt vett. Akkoriban építették a Déda–Szeretfalva közti vasúti szakaszt, így a vonatról Dédán leszálltak és Szeretfalváig gyalogoltak, ahol újra felültek a vonatra, így jutottak Kolozsvárra. Ott egy hónapos tanfolyamra jelölték ki. Szakaszparancsnokot képeztek belőle. Így került haza Ajnádra, ahol a legkisebb leventékkel foglalkozott.
1943-ban az 1924-ben és az 1925-ben születetteket besorozták. Októberében pedig bevonultak a gyimesbükki kiképzőtáborba. 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, a tábort megszüntették és visszakerült Ajnádra a 4. Székely Határőr Zászlóaljhoz, ahol állandó készültségben voltak. Ennek ellenére mindenki végezhette a munkáját, de amikor megszólalt a trombita, menni kellett Szentmihályra, ahol az iskolánál volt a fegyverraktár. 1944 júliusának végén ki is adták a felszerelést és a lőszereket és úgy vonultak a Gyimesekbe. A távozó katonákat Vitéz Búzás Ferenc harangozó búcsúztatta, megszólaltatva a templom harangját. „Elbúcsúztatott a csíkszentmihályi nagyharang a falutól, azokat is, akik többé nem térhettek haza és azokat is, akik ugyan hazatértek, de többé nem hallhatták annak hangját, mert a harangot a németek elvitték nyersanyagnak” – elevenítette fel emlékeit Orbán.
Nyolc napig Magyarország
Elmesélte: „1944. augusztus 23-án megtörtént a román átállás, elárulták addigi szövetségesüket. A Gyimesekben elfoglaltuk tüzelőállásainkat. Mi a Bilibók-tetőn voltunk. Az orosz támadások augusztus 26-án kezdődtek. Nappal nem, csak éjjel támadtak, majd szeptember elsején taktikát váltva, egy hirtelen nappali támadásban elfoglalták a Bilibók-tetőt. Deáky Béla zászlós hamar megszervezte az ellentámadást és délutánra visszafoglaltuk a magaslatot, így a Bilibók-tető nyolc napig még Magyarország maradt”.
Orbán Ferenc alakulata a visszavonulás során többször is tűzharcba keveredett az orosz csapatokkal. Nyíregyháza előtt bekerítették őket, de sikerült kitörniük és bevonulni Nyíregyházára, ahol utcai harcokban kiverték az oroszokat a városból, de nem sokkal azután parancsot kaptak a település feladására, így átmentek a Tisza túlsó partjára. Szerencsnél egy hónapos álló harc alakult ki, „ekkor hallottuk először, hogy román csapatok is vannak az oroszok között” – jegyezte meg Orbán, aki a Bilibók-tetőn történt helytállásáért bronz vitézségi érmet kapott, a Tisza-parti harcokban való részvételért pedig kis ezüst vitézségi érmet tűzkereszttel.
Fogság és szabadulás
1944 karácsonya előtt néhány nappal Hidasnémeti környékén orosz fogságba esett és a foksányi fogolytáborba került, ahol vérhast kapott, amiben rendkívül legyengült. „Talán ennek köszönhető, hogy a fogva tartók elhitték, hogy még nem vagyok 18 éves, így '45 tavaszán szabadulhattam” – emlékszik a nehéz időszakra Orbán. Hozzáfűzte: amikor felépült már be is sorozták a román hadseregbe, ahol egy évet szolgált. Leszerelését követően gazdálkodásba kezdett. 1947-ben elvette feleségül Tamás Ilonát, akivel 50 évig éltek együtt. Frigyükből két gyermek született. 1955-ben költöztek Csíkszeredába. 1956-ban Marosvásárhelyen elvégezte a sofőriskolát. Minden típusú járműre megszerezte a jogosítványt. Tizenöt évig a szállítási vállalatnál (IRTA) dolgozott. Tizenhat esztendőt pedig a mentősöknél.
Az alkotó ember
Orbán Ferenc amikor a mentősöknél sofőrként dolgozott, akkor kezdett faragással foglalkozni. Fából és kőből készült remekművei közül több otthonában és annak udvarán is megtalálhatók. Kiállításai voltak Bécsben, Gratzban, Alsóőrön és Budapesten. Csíkszeredában viszont csak egyszer volt egyéni kiállítása. Alkotásaiban a székely falusi embert mintázta meg. A '90-es évek elején kezdett egyházi témájú faragásokat készíteni. „Nagyon sok feszületet faragtam. Ezzel próbálok vezekelni, hogy a frontvonalban nem imádkoztam. Nem azért, mert vallástalan voltam, hanem mert ott rendkívül elfásult volt mindenki” – érzékeltette az embert próbáló időket Orbán Ferenc. A Bilibók-tetőn történt harcok emlékére is faragott egy emlékművet 2006-ban. Az alkotást még abban az esztendőben, szeptember elsején, a magaslat visszafoglalásának évfordulóján a történelmi esemény helyszínén felállították és Tamás József püspök fel is szentelte. Az akkori csatának ma már csak Orbán Ferenc az egyetlen élő résztvevője. Az emlékmű a keresztre feszített, töviskoronába zárt történelmi Magyarországot, benne a Szent Koronát ábrázolja Trianon felirattal. A kereszt fölött pedig rovásírással a „Hiszek Magyarország feltámadásában” hitvallás olvasható. A kereszt tövében pedig egy orosz és egy magyar katona néz szembe egymással.
Beszélgetésünk végeztével Orbán Ferenc elárulta, hogy a faragás mellett citerákat és néhány hegedűt is készített. Mint mondta: unokáinak, dédunokáinak készített emlékbe egy-egy citerát. Sajnos, mivel látása nagyot romlott az utóbbi időben az alkotást minden téren abbahagyta.
Létai Tibor, Székelyhon.ro.