Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. szeptember 26.
Székelyek nyomában Bukovinában
Régóta tervezem, hogy végigjárjam a másfél évszázadon át székelyek lakta öt bukovinai falut. Jártam Erdély szinte minden magyarlakta vidékén, de Kárpátokon túli magyarokkal is találkoztam. Bejártam a csángó települések jelentős részét: Gyímesekben, Moldvában, Barcaságban. Az egyköri ötágú (ma hétágú) sípot jelképező határon túli magyarok sorsával saját hazájukban ismerkedtem Kárpátaljától Őrvidékig, Losonctól Magyarkanizsáig, Kórogyig, Lendváig. De az 1941-ben Bukovinából végleg eltelepített székelyek „szülőföldjét” még nem láttam.
Idén nyáron elérkezett az alkalom, hogy – a Marosvásárhelytől amúgy nem túl messze fekvő – Bukovinába autózzak. Az oda kirándulókat leginkább a fenyvesekben gazdag táj festői látványa, a Stefan cel Mare (Nagy István) fejedelem idejében vagy azt követően felépülő kolostorok művészi falfestményei, a szucsávai várjátékok, a gazdag népművészeti és népi építészeti értékek, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia idején kiépült Vatra Dornei oxigéndús levegője és ásványvizei, esetleg az onnan kiinduló hegyi túrák vonzzák. Miközben Erdélybe ereszkedvén meglátogatják Drakula gróf várkastélyát, szállodáját, és megtekintik a világ talán egyetlen egész alakos Bram Stoker bronzszobrát. Történelmi áttekintés
A mai Románia északkeleti részén fekvő Bukovina valóban szemet gyönyörködtető panorámákat, rendezett tájépítészeti megvalósításokat, kisvárosaiban szecessziós házsorokat, szerteágazó kulturális értékeket nyújt az odalátogatóknak. Az 1774-től Ausztriához tartozó, Csernovic központú Bukovina tartomány az első világháborúig a Monarchia soknemzetiségű, virágzó csücske volt. Jelenleg északi fele Ukrajna része.
A történelemkönyvekből jól tudjuk, hogy az 1764. január 7-i vérengzést, a madéfalvi veszedelmet követően a csíki havasokon keresztül Moldvába menekült székelyek egy része, hozzájuk csatlakozó más csoportokkal együtt, nemsokára az amúgy gyéren lakott Bukovinába telepedett le. A Habsburg udvar, amely közben elismerte, hogy helytelenül járt el a székelyekkel szemben, az első telepesekkel még 1776-1777-ben két falut (Istensegíts, Fogadjisten) hozott létre. Néhány évvel később, 1783-ban II. József császár Erdély gubernátorára, Hadik Andrásra bízta a Moldvába menekült székelyek Bukovinába telepítését, ami 1786-ig tartott, és újabb három bukovinai székely falu megalapítását eredményezte: Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva. A számadatok szerint összesen 2687-en települtek át Moldvából Bukovinába.
A száz év alatt lélekszámban közel négyszeresére növekvő és ezáltal életterében beszűkülő, ugyanakkor őseik földjétől, a székelységtől, a tömbmagyarságtól minduntalan távollevő bukovinai székelyek hazatelepítésének gondolata először az 1880-as évek elején merült fel. Ekkor már elkezdődött a kivándorlásuk Amerikába, leginkább Kanadába, de még Brazíliába is. Az első telepítésre 1883-ban került sor az Al-Duna szabályozásából nyert délvidéki, bánsági földekre, később Erdélybe, elsősorban Déva környékére, de a manapság Marosludashoz tartozó Andrássytelepre is.
A történelmi változások úgy hozták, hogy a bukovinai székelyek kisebbségi helyzetbe kerültek, és a román nacionalizmus tárgyaivá váltak. Az erősödő magyarellenesség, valamint a II. világháború kitörésekor Bukovina kettészakadása olyan kedvezőtlen viszonyokat teremtettek, hogy a Bukovinában élő magyaroknak nem volt maradásuk.
Az illegális áttelepülés beindulásával Budapest elkezdte a tárgyalásokat a román kormánnyal, és megszületett a Szatmár és Bihar megyei telepítés terve, amely Jugoszlávia lerohanásával nem valósulhatott meg, hiszen végülis az öt bukovinai székely falu teljes lakosságát a kedvezőtlen nemzetiségi adottságokkal rendelkező Bácskába telepítették 1941 májusában-júniusában. Ekkor tízezernél többen hagyták el bukovinai szülőföldjüket, majd alig három évig tartó bácskai építkezést és beilleszkedést követően a front elől északra kellett menekülniük, hogy többségük a mai Dél-Magyarországról, Baranya és Tolna megyékből elmenekült németek házait elfoglalhassa.
Elhagyott házak, templomok
A történelmi tényeken túl keveset tudunk arról, hogyan alakult az 1941-ben elhagyott falvak, házak, templomok és temetők sorsa.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a magyar kormánynak nem sikerült a jóval előnyösebbnek bizonyuló lakosságcserével megoldani a telepítést, ráadásul a bukovinai székelyek hátrahagyott értékeiért fizetendő kártérítést sem sikerült kiharcolnia a román féltől. Ezért az igás állataikat és gazdasági felszereléseiket messze áron alul értékesítő telepesek gyakorlatilag csak személyes holmijaikat és háztartási felszereléseiket vitték magukkal. Miközben a hátrahagyott lakóházak és birtokok új tulajdonosai az elcsatolt Észak-Bukovinából menekült, a háborúban érdemeket szerzett, vagy a környező falvakból a jobb minőségű földek miatt idetelepedett románok lettek. A más nemzetiségű helybenmaradók vagy idetelepedők (ukránok, lengyelek, zsidók stb.), illetve a szülőföldön maradást választó 19 magyar család a továbbiakban abszolút kisebbséget alkottak.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint az egykori bukovinai székely falvakban már nemigen élnek magyarok. Hadikfalván egyetlen lakos vallotta magát magyarnak. Andrásfalván az utolsó magyar ember (a nevére már nem emlékeztek) még a rendszerváltás előtt áttelepült Magyarországra, de ott mégsem szeretett, ezért inkább visszajött szülőfalujába, és az időközben államosított háza használatáért haláláig bért fizetett.
Mind az öt, egykor magyar település már a falu határában felhívja az arra utazó figyelmét, elsősorban messzire ellátszó templomtornyaik által, amelyek elütő színfoltot alkotnak a hagymakupolás, kolostorszerű istenházakkal bíró falvak többségéhez képest. Igaz ugyan, hogy Radóc (Rădăuţi) környékén, ahol a bukovinai székelyeket letelepítették, éppúgy látni német evangélikus és lengyel katolikus templomokat, vagy éppen zsinagógát.
A bukovinai székelyek egyszerűségükben is feltűnő templomainak többsége (négy) ma is áll, csak a torony keresztjét cserélték fel, és a templombelsőt alakították át az ortodox egyház kívánalmai szerint. Két kivétellel. Fogadjisten templomát lebontották, mellé pedig felhúzták a görög keleti templomot, míg Andrásfalván csak a református templomot tartották meg, a római katolikus helyébe kultúrotthont építettek a községközpontban.
A továbbiakban – a többi közül kiemelve – szolgáljon néhány adat Hadikfalva templomáról. A kőből és téglából készített, 35 méteres tornyú, többnyire a falubeliek közmunkájával, verejtékével felépített templomot 1825-ben szentelték fel. Az 1941-ben a faluból lelkészestől távozó magyarok a katolikus Schmilewski család gondjaira bízták Isten házát, ám pap hiányában a néhány tucatnyi helyben maradó lengyel nem használta azt. A háborús viszonyok miatt öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az időközben betelepedett falu ortodox papot kapjon, és felavassa a papi lakot. A következő évben, 1947-ben a leendő görög keleti templom alapját megöntötték ugyan a falu központjában, de végül is megegyeztek abban, hogy együtt használják a már meglevő római katolikus templomot. Az évek teltek, és 1978-1981 között elvégezték a belső falfestést, majd 1986-ban Teoctist pátriárka felszentelte az egykor magyar katolikus hívek által felépített templomot. A Szűzanyának felajánlott templom búcsúját Mária-napon, augusztus 15-én tartják.
Egyébként 1904 óta Nagyboldogasszony napján kerül sor Bukovina legnagyobb római katolikus búcsújára a szintén Radóc vonzáskörzetében fekvő, lengyelek lakta Kacsika (Cacica, Kaczyka) faluban. A XVIII. század végén a sóbányászat ide vonzotta a lengyel szakembereket és munkásokat, akiknek a leszármazottai ma is megtöltik a templomot a lengyelül celebrált szentmisén, miközben a szabadtéri román nyelvű esti, hajnali és főleg déli szolgálatokon akár tízezer moldvai római katolikus hívő vesz részt. Beleértve a Somoskáról, Pusztináról és máshonnan érkező moldvai csángómagyarokat, akik számára ma már megengedett a magyar nyelvű szentmise megtartása.
Az egykori bukovinai székely falvak lankás dombvidéken épültek, tágas, széles utcákkal, zsindellyel fedett faházakkal és vályogtégla házakkal. Valamikor népiskola, posta, a vasút melletti falvakban pedig állomás állt a lakosok rendelkezésére. Az egykori épületek közül ma már – a templomokon kívül – az istensegítsi állomásépület az, amelyről bizonyosan elmondható, hogy „magyar időben” is álltak a falai. Az épületek többségét lebontották, legfeljebb átalakították. Esetleg a régi házat megtartva, mögé felhúztak egy újabbat.
A legészakabbra elterülő Andrásfalván még ma is megcsodálhatunk néhány székelyek által felhúzott régi házat. Az egyiket egy tizenegy gyermekes család használja. Bár két szobáját nemigen lakják, mert inkább az új házban zsúfolódnak össze (no, azért különösebb komfortra nem kell gondolni!), a két szoba közötti előszobából nyíló konyhaajtóról időnként mégiscsak lekerül a lakat.
A házak többsége amúgy takaros és rendezett, nem ritka a zsindelyes fal vagy a faragott kapu látványa. Több helyen díszítésül virágos, madaras vagy szarvasos motívumok fordulnak elő. A lakóházak között jómódról tanúskodó épületek is találhatóak, tulajdonosaik többnyire Olaszországban vállalnak munkát (házimunkák, építkezés, idénymunkák stb.). Becslések szerint a munkaképes lakosság negyede külföldön dolgozik. Torino környékén több tízezres létszámú a román közösség, köztük számos bukovinai lakossal, akárcsak szép számban moldvai csángóval.
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza-hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori „őslakosok” közül számosan „hazalátogattak” Bukovinába. A korosabbak esetén lelki békéjük megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millenium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: „Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pământul natal.”
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér-zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzeti színű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székelymagyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, hátára faragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Măneuţi (Andrásfalva), Dorneşti (Hadikfalva), Ţibeni (Istensegíts), Iacobeşti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó immár román-magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székelymagyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a több méteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: „Rădăcinile neamului nostru se află înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai.” A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: „Itt nyukszik Istenben” Szőcs Antal (1910-1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy két tucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat „mesélhetne”. A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő. Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sokezer zsidó vált a jászvásári és dorohoi-i pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csakhogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva-Dorneşti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880-ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Erdély.ma
Régóta tervezem, hogy végigjárjam a másfél évszázadon át székelyek lakta öt bukovinai falut. Jártam Erdély szinte minden magyarlakta vidékén, de Kárpátokon túli magyarokkal is találkoztam. Bejártam a csángó települések jelentős részét: Gyímesekben, Moldvában, Barcaságban. Az egyköri ötágú (ma hétágú) sípot jelképező határon túli magyarok sorsával saját hazájukban ismerkedtem Kárpátaljától Őrvidékig, Losonctól Magyarkanizsáig, Kórogyig, Lendváig. De az 1941-ben Bukovinából végleg eltelepített székelyek „szülőföldjét” még nem láttam.
Idén nyáron elérkezett az alkalom, hogy – a Marosvásárhelytől amúgy nem túl messze fekvő – Bukovinába autózzak. Az oda kirándulókat leginkább a fenyvesekben gazdag táj festői látványa, a Stefan cel Mare (Nagy István) fejedelem idejében vagy azt követően felépülő kolostorok művészi falfestményei, a szucsávai várjátékok, a gazdag népművészeti és népi építészeti értékek, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia idején kiépült Vatra Dornei oxigéndús levegője és ásványvizei, esetleg az onnan kiinduló hegyi túrák vonzzák. Miközben Erdélybe ereszkedvén meglátogatják Drakula gróf várkastélyát, szállodáját, és megtekintik a világ talán egyetlen egész alakos Bram Stoker bronzszobrát. Történelmi áttekintés
A mai Románia északkeleti részén fekvő Bukovina valóban szemet gyönyörködtető panorámákat, rendezett tájépítészeti megvalósításokat, kisvárosaiban szecessziós házsorokat, szerteágazó kulturális értékeket nyújt az odalátogatóknak. Az 1774-től Ausztriához tartozó, Csernovic központú Bukovina tartomány az első világháborúig a Monarchia soknemzetiségű, virágzó csücske volt. Jelenleg északi fele Ukrajna része.
A történelemkönyvekből jól tudjuk, hogy az 1764. január 7-i vérengzést, a madéfalvi veszedelmet követően a csíki havasokon keresztül Moldvába menekült székelyek egy része, hozzájuk csatlakozó más csoportokkal együtt, nemsokára az amúgy gyéren lakott Bukovinába telepedett le. A Habsburg udvar, amely közben elismerte, hogy helytelenül járt el a székelyekkel szemben, az első telepesekkel még 1776-1777-ben két falut (Istensegíts, Fogadjisten) hozott létre. Néhány évvel később, 1783-ban II. József császár Erdély gubernátorára, Hadik Andrásra bízta a Moldvába menekült székelyek Bukovinába telepítését, ami 1786-ig tartott, és újabb három bukovinai székely falu megalapítását eredményezte: Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva. A számadatok szerint összesen 2687-en települtek át Moldvából Bukovinába.
A száz év alatt lélekszámban közel négyszeresére növekvő és ezáltal életterében beszűkülő, ugyanakkor őseik földjétől, a székelységtől, a tömbmagyarságtól minduntalan távollevő bukovinai székelyek hazatelepítésének gondolata először az 1880-as évek elején merült fel. Ekkor már elkezdődött a kivándorlásuk Amerikába, leginkább Kanadába, de még Brazíliába is. Az első telepítésre 1883-ban került sor az Al-Duna szabályozásából nyert délvidéki, bánsági földekre, később Erdélybe, elsősorban Déva környékére, de a manapság Marosludashoz tartozó Andrássytelepre is.
A történelmi változások úgy hozták, hogy a bukovinai székelyek kisebbségi helyzetbe kerültek, és a román nacionalizmus tárgyaivá váltak. Az erősödő magyarellenesség, valamint a II. világháború kitörésekor Bukovina kettészakadása olyan kedvezőtlen viszonyokat teremtettek, hogy a Bukovinában élő magyaroknak nem volt maradásuk.
Az illegális áttelepülés beindulásával Budapest elkezdte a tárgyalásokat a román kormánnyal, és megszületett a Szatmár és Bihar megyei telepítés terve, amely Jugoszlávia lerohanásával nem valósulhatott meg, hiszen végülis az öt bukovinai székely falu teljes lakosságát a kedvezőtlen nemzetiségi adottságokkal rendelkező Bácskába telepítették 1941 májusában-júniusában. Ekkor tízezernél többen hagyták el bukovinai szülőföldjüket, majd alig három évig tartó bácskai építkezést és beilleszkedést követően a front elől északra kellett menekülniük, hogy többségük a mai Dél-Magyarországról, Baranya és Tolna megyékből elmenekült németek házait elfoglalhassa.
Elhagyott házak, templomok
A történelmi tényeken túl keveset tudunk arról, hogyan alakult az 1941-ben elhagyott falvak, házak, templomok és temetők sorsa.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a magyar kormánynak nem sikerült a jóval előnyösebbnek bizonyuló lakosságcserével megoldani a telepítést, ráadásul a bukovinai székelyek hátrahagyott értékeiért fizetendő kártérítést sem sikerült kiharcolnia a román féltől. Ezért az igás állataikat és gazdasági felszereléseiket messze áron alul értékesítő telepesek gyakorlatilag csak személyes holmijaikat és háztartási felszereléseiket vitték magukkal. Miközben a hátrahagyott lakóházak és birtokok új tulajdonosai az elcsatolt Észak-Bukovinából menekült, a háborúban érdemeket szerzett, vagy a környező falvakból a jobb minőségű földek miatt idetelepedett románok lettek. A más nemzetiségű helybenmaradók vagy idetelepedők (ukránok, lengyelek, zsidók stb.), illetve a szülőföldön maradást választó 19 magyar család a továbbiakban abszolút kisebbséget alkottak.
A 2002-es népszámlálási adatok szerint az egykori bukovinai székely falvakban már nemigen élnek magyarok. Hadikfalván egyetlen lakos vallotta magát magyarnak. Andrásfalván az utolsó magyar ember (a nevére már nem emlékeztek) még a rendszerváltás előtt áttelepült Magyarországra, de ott mégsem szeretett, ezért inkább visszajött szülőfalujába, és az időközben államosított háza használatáért haláláig bért fizetett.
Mind az öt, egykor magyar település már a falu határában felhívja az arra utazó figyelmét, elsősorban messzire ellátszó templomtornyaik által, amelyek elütő színfoltot alkotnak a hagymakupolás, kolostorszerű istenházakkal bíró falvak többségéhez képest. Igaz ugyan, hogy Radóc (Rădăuţi) környékén, ahol a bukovinai székelyeket letelepítették, éppúgy látni német evangélikus és lengyel katolikus templomokat, vagy éppen zsinagógát.
A bukovinai székelyek egyszerűségükben is feltűnő templomainak többsége (négy) ma is áll, csak a torony keresztjét cserélték fel, és a templombelsőt alakították át az ortodox egyház kívánalmai szerint. Két kivétellel. Fogadjisten templomát lebontották, mellé pedig felhúzták a görög keleti templomot, míg Andrásfalván csak a református templomot tartották meg, a római katolikus helyébe kultúrotthont építettek a községközpontban.
A továbbiakban – a többi közül kiemelve – szolgáljon néhány adat Hadikfalva templomáról. A kőből és téglából készített, 35 méteres tornyú, többnyire a falubeliek közmunkájával, verejtékével felépített templomot 1825-ben szentelték fel. Az 1941-ben a faluból lelkészestől távozó magyarok a katolikus Schmilewski család gondjaira bízták Isten házát, ám pap hiányában a néhány tucatnyi helyben maradó lengyel nem használta azt. A háborús viszonyok miatt öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az időközben betelepedett falu ortodox papot kapjon, és felavassa a papi lakot. A következő évben, 1947-ben a leendő görög keleti templom alapját megöntötték ugyan a falu központjában, de végül is megegyeztek abban, hogy együtt használják a már meglevő római katolikus templomot. Az évek teltek, és 1978-1981 között elvégezték a belső falfestést, majd 1986-ban Teoctist pátriárka felszentelte az egykor magyar katolikus hívek által felépített templomot. A Szűzanyának felajánlott templom búcsúját Mária-napon, augusztus 15-én tartják.
Egyébként 1904 óta Nagyboldogasszony napján kerül sor Bukovina legnagyobb római katolikus búcsújára a szintén Radóc vonzáskörzetében fekvő, lengyelek lakta Kacsika (Cacica, Kaczyka) faluban. A XVIII. század végén a sóbányászat ide vonzotta a lengyel szakembereket és munkásokat, akiknek a leszármazottai ma is megtöltik a templomot a lengyelül celebrált szentmisén, miközben a szabadtéri román nyelvű esti, hajnali és főleg déli szolgálatokon akár tízezer moldvai római katolikus hívő vesz részt. Beleértve a Somoskáról, Pusztináról és máshonnan érkező moldvai csángómagyarokat, akik számára ma már megengedett a magyar nyelvű szentmise megtartása.
Az egykori bukovinai székely falvak lankás dombvidéken épültek, tágas, széles utcákkal, zsindellyel fedett faházakkal és vályogtégla házakkal. Valamikor népiskola, posta, a vasút melletti falvakban pedig állomás állt a lakosok rendelkezésére. Az egykori épületek közül ma már – a templomokon kívül – az istensegítsi állomásépület az, amelyről bizonyosan elmondható, hogy „magyar időben” is álltak a falai. Az épületek többségét lebontották, legfeljebb átalakították. Esetleg a régi házat megtartva, mögé felhúztak egy újabbat.
A legészakabbra elterülő Andrásfalván még ma is megcsodálhatunk néhány székelyek által felhúzott régi házat. Az egyiket egy tizenegy gyermekes család használja. Bár két szobáját nemigen lakják, mert inkább az új házban zsúfolódnak össze (no, azért különösebb komfortra nem kell gondolni!), a két szoba közötti előszobából nyíló konyhaajtóról időnként mégiscsak lekerül a lakat.
A házak többsége amúgy takaros és rendezett, nem ritka a zsindelyes fal vagy a faragott kapu látványa. Több helyen díszítésül virágos, madaras vagy szarvasos motívumok fordulnak elő. A lakóházak között jómódról tanúskodó épületek is találhatóak, tulajdonosaik többnyire Olaszországban vállalnak munkát (házimunkák, építkezés, idénymunkák stb.). Becslések szerint a munkaképes lakosság negyede külföldön dolgozik. Torino környékén több tízezres létszámú a román közösség, köztük számos bukovinai lakossal, akárcsak szép számban moldvai csángóval.
Tisztelet a szülőföldnek
A szülőföldjük tömeges elhagyását követő évtizedekben a bukovinai székelyek történetét mély hallgatás övezte, a róluk való helyi megemlékezés elképzelhetetlennek tűnt. A világháború veszteségeinek és a kommunizmus szorításának a kiheverését követően, a némi enyhülést hozó hetvenes években Magyarországon élő idős, idősödő személyek haza-hazalátogattak szülőföldjükre, Bukovinába. Sokszor gyermekeiket is magukkal hozták. Az új lakosok többnyire vendégszeretetükről tettek tanúbizonyságot, és a mai napig emlegetik az egykori ismeretséget, megmutatják a látogatáskor készült és később postán elküldött (a szekuritáté által el nem kobzott) fényképeket. Sőt, azzal is eldicsekednek, hogy viszontlátogatásra hívták őket, bár arra már nem került sor.
Szóval, a szülőföldjükhöz ragaszkodó egykori „őslakosok” közül számosan „hazalátogattak” Bukovinába. A korosabbak esetén lelki békéjük megkívánta, hogy haláluk előtt még lássák az egykor otthont nyújtó tájat. A fiatalabbakat a kíváncsiság, sokszor a szülőföld megismerésének a vágya hajtotta. Mindannyian turistaként jöttek. Egykori házaikban már nem térhettek nyugovóra. Egyrészt azokat már lebontották, mások lakták. Másrészt a külföldiek elszállásolása akkoriban havi fizetésnyi büntetéssel járt.
A nyolcvanas években, a végtelennek tűnő aranykorszak időszakában a csausiszta rendszer még az anyanyelvüket és identitásukat őrző erdélyi magyarokat, székelyeket is félhalottnak nyilvánította, amikor magyarul beszélő román dolgozóknak bélyegezte meg őket. Így hát a bukovinai székelység egykori létét halotti csend övezte.
Az 1989-es változásokat követően egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000-ben, a millenium évében hazaszerető kezek mind az öt templom bejáratához egy-egy fából faragott, ortodox stílusba simuló keresztet állítsanak fel az alábbi magyar és román felirattal: „Tisztelet a szülőföldnek. Onoare pentru pământul natal.”
Egyes helyeken a kereszt mellett kopjafa áll, máshol maga a kereszt végződik kopjafában. Mindenhol piros-fehér-zöld szalagot kötöttek a fakeresztre-kopjafára, több helyen – akár egészen friss – nemzeti színű szalagos kis babérkoszorú hirdeti, hogy magyarországi csoportok minduntalan ellátogatnak őseik szülőföldjére, és valóban tisztelettel adóznak apáik, nagyapáik szülőföldjének.
És tisztelettel adóznak a falu mai lakói is. Pópájukkal, primárukkal az élen ma már nem gerjednek fel a piros-fehér-zöld szalagok láttán, pedig egykoron ezen színkombináció egyesekben olyan vad indulatokat váltott ki, mint az arénában a bika előtt lebegtetett vörös lepel. Szóval, nincsenek ismeretlen kezek, amelyek – akár az éjszaka sötétjében – eltávolítanák a székelymagyar múltra utaló jeleket.
Elbokrosodó, elburjánzó temetők
Az elmúlt években a temetők bejáratához is állítottak egy-egy kopjafát, hátára faragva a település nevét és két évszámot. Az első az alapításé, a telepítésé, míg a második mindenhol a közös távozás időpontja, 1941. Például: Hadikfalva 1785 – 1941. (Élt 156 évet.) Piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Măneuţi (Andrásfalva), Dorneşti (Hadikfalva), Ţibeni (Istensegíts), Iacobeşti (Fogadjisten), Vornicenii Mari (Józseffalva) – térképen megkereshető moldvai települések. Számunkra egykori bukovinai székely falvak. Amelyeknek a nemzet számára már nincs jelenük és jövőjük, de van több mint másfél évszázados múltjuk.
Bukovinai székely gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, Erdélyben és Magyarországon élő leszármazottakat ismerő, az összmagyar identitást és az egyetemes emberséget szívemben hordozó immár román-magyar kettős állampolgárként jártam végig az öt falut. Azért, hogy kegyelettel adózzak annak az oly hányattatott sorsú, sokat szenvedő és nélkülöző székelymagyar közösségnek, amely minden magyar számára egyet jelent: bukovinai székelyek.
A múltat leginkább a temetőkben kell keresni. Bár a temetők – amennyiben nem adnak örök nyughelyet valamely híres embernek vagy műemléknek – nem tartoznak a turisztikai látványosságok közé, az utazónak érdemes meglátogatnia őket. A vallással és etnikummal összefüggő temetőkultúra, a települési sajátosságok, a megannyi embersorsot idéző nevek, évszámok, feliratok teljesebb összképet alakítanak ki az adott település múltjáról.
A bukovinai magyar temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánoztak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy kidőlt állapotukban az édes anyaföld.
A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak. Fogadjisten és Józseffalva temetőjét alig lehet megtalálni, utóbbinál a temetőt rejtő domboldal inkább elvadult bozótosnak tűnik. Hadikfalván a teljesen elhanyagolt magyar temető mellé külön ortodox temetőt hoztak létre, a kősírok zöme művirágokból készült koszorúval borított. Talán jelképesnek tűnik, hogy a szovjet hősök obeliszkje köti össze a jelent és a jövőt hirdető román temetőt és a több méteres cserjékkel benőtt magyar temetőt, amelynek csak a bejárata rendezett valamelyest, az ott feltárt néhány sírkő és az utóbbi években felállított kopjafa környéke.
Andrásfalván 2011 novemberében fekete márványtáblát állítottak fel, a helyi egyházi és világi hivatalosságok részvételével. Az alábbi felirattal: „Rădăcinile neamului nostru se află înmormintate în acest cimitir. A szent égben van az Isten, fent a Krisztus az összes szentekkel, viszont a földön az ők halottjaik. Sírok, ahol alszanak szüleink és gyökereink. Mi unokáink, dédunokáink most mindent megköszönünk, hogy jöttök a mi halottjaink sírjához, akármilyen távol is vagytok. Emléketek örökké élni fog! Nyugodjatok békében! Állították Andrásfalva volt lakói és leszármazottai.” A márványtábla tetején éppen olyan kereszt emelkedik az égbe, mint a falu főterén a második világháborús halottaknak felállított emlékművön.
Néhány méterrel odébb öt egyforma kis kőkereszt hirdeti, hogy a Szőcs családban egy évtized leforgása alatt összesen öt kisgyermeket kísértek ki a temetőbe: „Itt nyukszik Istenben” Szőcs Antal (1910-1915), Szőcs Gerge (1911-1915), Szőcs Lajos (1918-1920), Szőcs Pál (1921-1925), Szőcs József (1915-1925). Torokgyík, spanyolnátha, akkoriban még kezelhetetlen tüdőgyulladás? Ki tudja ma már ...
A mintegy két tucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely elhunytjainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, bokrok közül, még sokat „mesélhetne”. A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot idézett elő. Még egy, a többinél kissé magasabb sírkő hívja fel a figyelmet, rajta az egyszerű felirattal: Wisniewski Antal plébános (1866-1914). Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák-Magyar Monarchia idején.
Az utolsó zsidó
A soknemzetiségű Bukovinában valamikor nagy lélekszámú zsidó közösség élt. Erről tanúskodik az Emil Boc miniszterelnöksége alatt felújított impozáns radóci zsinagóga. Miközben ma már arról is beszélni lehet, hogy ebben a régióban sokezer zsidó vált a jászvásári és dorohoi-i pogromok, a munkaszolgálat, a lágerek áldozatává.
Az 1930-as népszámlálás még százötven zsidó nemzetiségű lakost tartott nyilván Hadikfalván. Ma már csak Radu Furman vallja magát zsidónak, bár héberül nem tud írni, és a gyakorlatban nemigen tartja izraelita vallását. Sőt, a falu határában levő birtokára, ahol facsemetéket, virágokat (rózsákat) termeszt, néhány éve kis ortodox kápolnát emeltetett. Igaz, mellette ott ékeskedik a kövekkel körberakott kőasztal.
Radu Furman édesapja inkább megtagadta identitását, és felvette az ortodox vallást, csakhogy elkerülje a sárga csillagos megbélyegzést. Amúgy Victor Furman a magyar temetőben pihen. Legkisebbik fia, Radu az elemi osztályokat ukrán iskolában végezte, majd románul tanult. A kommunista időben a könyvlerakat kereskedője volt, de megélhetését leginkább virágkertészetből biztosította. Három gyermeket nevelt, kettőjük Izraelben él, felesége is ott vigyáz az unokákra.
Radu Furman a magyarság számára nagy szolgálatot tett akkor, amikor hobbijának élve létrehozta a Hadikfalva-Dorneşti Múzeumot, megőrizve az egykori székely falu szellemi és tárgyi emlékeit. Az évtizedekkel ezelőtt még álló székely házakat pusztulásuk előtt sorra lefényképezte, egyesek faanyagának egy-egy darabját megőrizte (1880-ból szemöldökfa), korabeli térképeket és fotókat gyűjtött, a háztartási és a gazdasági eszközökből, népművészeti tárgyakból szép gyűjteményt hozott össze. A múzeum nyilván tágabb kitekintésű: a környéken leesett meteoritdarabka, Zyklon gáz doboza, katonai egyenruha és bőrönd, pénzgyűjtemény egyaránt gazdagítja.
Végszó A XVIII. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Saját élményeimmel és meglátásaimmal ennek a felelősségnek az ébren tartását igyekeztem szolgálni.
Dr. Ábrám Zoltán
Erdély.ma
2012. november 5.
Szenátor- és képviselőjelöltek vagyona
Hét politikai alakulat 34 tagja vesz részt a decemberi parlamenti választásokon Hargita megyében. Közöttük vannak „régi motorosok”, ugyanakkor olyanok is, akik először jelöltetik magukat szenátornak, illetve képviselőnek.
Akárcsak négy esztendővel ezelőtt, Hargita megyében ezúttal is öt képviselői és két szenátori körzetet alakítottak, ezek mindegyikében indít jelöltet a két magyar párt, az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a román pártok képviselői viszont csak bizonyos körzetekben méretkeznek meg magyar versenytársaikkal. Alább a jelöltek neveit ismertetjük, továbbá – a Mediafax hírügynökség összeállítását felhasználva – legfrissebb vagyonnyilatkozataikból tallózunk.
Az 1-es számú szenátori körzet
Hargita megyében két szenátori körzetet alakítottak ki. Az egyes számú szenátori körzethez a Csíki-medence, Szentegyháza, Lövéte, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, a Gyimesek és a Kászonok vidéke tartozik. E szenátori körzet jelöltjei: Tánczos Barna (RMDSZ), Papp Előd (EMNP), Alexandru Tompea (PNL), és Adrian-George Ciobanu (PDL).
Tánczos Barna jelenleg a Román Jégkorong Szövetség elnöke, 900 négyzetméter földterület és egy csíkszentkirályi lakóház tulajdonosa. Államtitkárként tavaly 53 ezer lejt keresett. Papp Előd két csíkszeredai tömbházlakás tulajdonosa, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkatársaként tavaly 36 ezer lejt keresett. Alexandru Tompea mérnök két maroshévízi földterület tulajdonosa, mindkettőt örökölte. Két lakóházat jelölt meg vagyonnyilatkozatában. 2011-ben 83 ezer lejes fizetése volt.
A 2-es számú szenátori körzet
A 2-es számú szenátori körzetben (Udvarhelyszék és a Gyergyói-medence nagy része) Verestóy Attila (RMDSZ), Zakariás Zoltán (EMNP), Dan Emanuel Petruţ (PSD), valamint Adrian Trif (PDL) indul a szenátori székért.
Verestóy Attila vagyona tavaly 70 millió euró volt. Zakariás Zoltán orvos, vagyonnyilatkozatában egy koronkai (Maros megye) belterületet jelölt meg, továbbá egy mezőgazdasági területet a tengerparti Vama Veche településen, illetve egy székelyudvarhelyi tömbházlakást. Dan Emanuel Petruţ jelenleg képviselő a maroshévízi önkormányzati testületben, a bélbori ásványvíztöltődében dolgozik, ahonnan tavaly 31 ezer lej fizetést kapott. Emellett 5,5 ezer lejnyi önkormányzati képviselői illetményben részesült. A Csíkszeredában élő Adrian Trif jogász jelenleg egy kereskedelmi társaság marketingigazgatója. A megyei választási irodához letett vagyonnyilatkozatát nem töltötte ki.
Az 1-es számú képviselői körzet
Az 1-es számú képviselői körzetben (Alcsík) négyen indulnak: Korodi Attila (RMDSZ), Csibi Zoltán (EMNP), Niculae Niga (PNL) és Radu Botezatu (Romániai Jobboldali Szövetség, ARD).
Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter vagyonnyilatkozata szerint feleségével egy 1700 négyzetméteres csobotfalvi terület, két csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy Škoda Octavia személyautó tulajdonosa. Tavaly 55,4 ezer lejnyi képviselői illetményben részesült. Csibi Zoltán idéntől önkormányzati képviselő a csíkszentimrei testületben, vagyonnyilatkozata szerint tavaly összesen négyezer lejt keresett. Niculae Niga közgazdász, a megyei kincstár volt igazgatója márciusi vagyonnyilatkozata szerint három belterület mellett két csíkszeredai tömbházlakás, egy hétvégi ház, valamint egy Dacia és egy Peugeot személygépkocsi tulajdonosa. Az utolsó pénzügyi évben 89,6 ezer lejt keresett.
A 2-es számú képviselői körzet
Kelemen Hunor (RMDSZ), Sorbán Attila (EMNP), Cristina Vaida (PNL) és Mitică Ducu (PDL) indul a kettes számú Hargita megyei (felcsíki) képviselői körzetért.
Kelemen Hunor 2010-ben szüleivel közösen vásárolt egy 120 négyzetméteres lakást és egy közel 300 négyzetméteres belterületet, mindkettőt Kolozsváron. RMDSZ-elnökként tavaly 49 ezer lejt, kulturális miniszterként pedig 55 ezer lejt keresett. Sorbán Attila menedzserként tevékenykedik egy csíkszeredai cégnél, amelytől 2011-ben összesen 14,4 ezer lej fizetést kapott. Egy csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy pálfalvi és egy csíkszeredai földterület tulajdonosa.
A 3-as számú képviselői körzet
Antal István (RMDSZ), Székely Réka Kinga (EMNP), Ioan Crăciunaş (USL) és Cristina Timariu (PDL) a 3-as számú (Udvarhelyszék) képviselői körzet jelöltje.
Antal István 32 hektár mezőgazdasági és erdős területet birtokosa, tulajdonosa továbbá két magánháznak, illetve egy 2000 négyzetméteres kereskedelmi/termelői felületnek. Értékes magánkönyvtárat is magáénak tudhat. Székely Réka Kinga unitárius lelkész tavalyi fizetése 14 ezer lej volt. Ioan Crăciunaş a belügyminisztériumtól vonult nyugállományba, éves nyugdíja tavaly meghaladta az 51 ezer lejt.
A 4-es és 5-ös számú képviselői körzet
A 4-es számú (Parajd – Székelykeresztúr – Gyergyó) képviselői körzet jelöltjei: Moldován József (RMDSZ), Lázár Ede (EMNP), Teodor Dobrean (PNL) és Veronica Arsintea (PDL).
Moldován József volt kommunikációs államtitkár mellett tehát a Sapientia egyetem tanára, Lázár Ede próbálja megszerezni a szavazatok többségét. Lázár tavaly 41 ezer lejt keresett.
Az 5-ös számú (Hargita megye északi része) képviselői körzet jelöltjei: Mik József (RMDSZ), Szabó Tibor (EMNP), Mircea Duşa, (PSD), és Petru Runcan (PDL).
Mik József jelenleg Borszék polgármestere, tavaly polgármesteri fizetésként 32,4 ezer lejt kapott. Szabó Tibor jelenleg a borszéki borvíztöltöde alkalmazottja, tavaly még Borszék alpolgármestereként tevékenykedett, amiért 2011-ben 24 ezer lej fizetés járt. Mircea Duşa legfrissebb vagyonnyilatkozatából kiderül, hogy két földterület (egyik 113, a másik 283 négyzetméteres) és két tömbházlakás tulajdonosa. Tavaly képviselői illetményként 55,4 ezer lejt kapott.
Kozán István
Székelyhon.ro
Hét politikai alakulat 34 tagja vesz részt a decemberi parlamenti választásokon Hargita megyében. Közöttük vannak „régi motorosok”, ugyanakkor olyanok is, akik először jelöltetik magukat szenátornak, illetve képviselőnek.
Akárcsak négy esztendővel ezelőtt, Hargita megyében ezúttal is öt képviselői és két szenátori körzetet alakítottak, ezek mindegyikében indít jelöltet a két magyar párt, az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a román pártok képviselői viszont csak bizonyos körzetekben méretkeznek meg magyar versenytársaikkal. Alább a jelöltek neveit ismertetjük, továbbá – a Mediafax hírügynökség összeállítását felhasználva – legfrissebb vagyonnyilatkozataikból tallózunk.
Az 1-es számú szenátori körzet
Hargita megyében két szenátori körzetet alakítottak ki. Az egyes számú szenátori körzethez a Csíki-medence, Szentegyháza, Lövéte, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, a Gyimesek és a Kászonok vidéke tartozik. E szenátori körzet jelöltjei: Tánczos Barna (RMDSZ), Papp Előd (EMNP), Alexandru Tompea (PNL), és Adrian-George Ciobanu (PDL).
Tánczos Barna jelenleg a Román Jégkorong Szövetség elnöke, 900 négyzetméter földterület és egy csíkszentkirályi lakóház tulajdonosa. Államtitkárként tavaly 53 ezer lejt keresett. Papp Előd két csíkszeredai tömbházlakás tulajdonosa, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkatársaként tavaly 36 ezer lejt keresett. Alexandru Tompea mérnök két maroshévízi földterület tulajdonosa, mindkettőt örökölte. Két lakóházat jelölt meg vagyonnyilatkozatában. 2011-ben 83 ezer lejes fizetése volt.
A 2-es számú szenátori körzet
A 2-es számú szenátori körzetben (Udvarhelyszék és a Gyergyói-medence nagy része) Verestóy Attila (RMDSZ), Zakariás Zoltán (EMNP), Dan Emanuel Petruţ (PSD), valamint Adrian Trif (PDL) indul a szenátori székért.
Verestóy Attila vagyona tavaly 70 millió euró volt. Zakariás Zoltán orvos, vagyonnyilatkozatában egy koronkai (Maros megye) belterületet jelölt meg, továbbá egy mezőgazdasági területet a tengerparti Vama Veche településen, illetve egy székelyudvarhelyi tömbházlakást. Dan Emanuel Petruţ jelenleg képviselő a maroshévízi önkormányzati testületben, a bélbori ásványvíztöltődében dolgozik, ahonnan tavaly 31 ezer lej fizetést kapott. Emellett 5,5 ezer lejnyi önkormányzati képviselői illetményben részesült. A Csíkszeredában élő Adrian Trif jogász jelenleg egy kereskedelmi társaság marketingigazgatója. A megyei választási irodához letett vagyonnyilatkozatát nem töltötte ki.
Az 1-es számú képviselői körzet
Az 1-es számú képviselői körzetben (Alcsík) négyen indulnak: Korodi Attila (RMDSZ), Csibi Zoltán (EMNP), Niculae Niga (PNL) és Radu Botezatu (Romániai Jobboldali Szövetség, ARD).
Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter vagyonnyilatkozata szerint feleségével egy 1700 négyzetméteres csobotfalvi terület, két csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy Škoda Octavia személyautó tulajdonosa. Tavaly 55,4 ezer lejnyi képviselői illetményben részesült. Csibi Zoltán idéntől önkormányzati képviselő a csíkszentimrei testületben, vagyonnyilatkozata szerint tavaly összesen négyezer lejt keresett. Niculae Niga közgazdász, a megyei kincstár volt igazgatója márciusi vagyonnyilatkozata szerint három belterület mellett két csíkszeredai tömbházlakás, egy hétvégi ház, valamint egy Dacia és egy Peugeot személygépkocsi tulajdonosa. Az utolsó pénzügyi évben 89,6 ezer lejt keresett.
A 2-es számú képviselői körzet
Kelemen Hunor (RMDSZ), Sorbán Attila (EMNP), Cristina Vaida (PNL) és Mitică Ducu (PDL) indul a kettes számú Hargita megyei (felcsíki) képviselői körzetért.
Kelemen Hunor 2010-ben szüleivel közösen vásárolt egy 120 négyzetméteres lakást és egy közel 300 négyzetméteres belterületet, mindkettőt Kolozsváron. RMDSZ-elnökként tavaly 49 ezer lejt, kulturális miniszterként pedig 55 ezer lejt keresett. Sorbán Attila menedzserként tevékenykedik egy csíkszeredai cégnél, amelytől 2011-ben összesen 14,4 ezer lej fizetést kapott. Egy csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy pálfalvi és egy csíkszeredai földterület tulajdonosa.
A 3-as számú képviselői körzet
Antal István (RMDSZ), Székely Réka Kinga (EMNP), Ioan Crăciunaş (USL) és Cristina Timariu (PDL) a 3-as számú (Udvarhelyszék) képviselői körzet jelöltje.
Antal István 32 hektár mezőgazdasági és erdős területet birtokosa, tulajdonosa továbbá két magánháznak, illetve egy 2000 négyzetméteres kereskedelmi/termelői felületnek. Értékes magánkönyvtárat is magáénak tudhat. Székely Réka Kinga unitárius lelkész tavalyi fizetése 14 ezer lej volt. Ioan Crăciunaş a belügyminisztériumtól vonult nyugállományba, éves nyugdíja tavaly meghaladta az 51 ezer lejt.
A 4-es és 5-ös számú képviselői körzet
A 4-es számú (Parajd – Székelykeresztúr – Gyergyó) képviselői körzet jelöltjei: Moldován József (RMDSZ), Lázár Ede (EMNP), Teodor Dobrean (PNL) és Veronica Arsintea (PDL).
Moldován József volt kommunikációs államtitkár mellett tehát a Sapientia egyetem tanára, Lázár Ede próbálja megszerezni a szavazatok többségét. Lázár tavaly 41 ezer lejt keresett.
Az 5-ös számú (Hargita megye északi része) képviselői körzet jelöltjei: Mik József (RMDSZ), Szabó Tibor (EMNP), Mircea Duşa, (PSD), és Petru Runcan (PDL).
Mik József jelenleg Borszék polgármestere, tavaly polgármesteri fizetésként 32,4 ezer lejt kapott. Szabó Tibor jelenleg a borszéki borvíztöltöde alkalmazottja, tavaly még Borszék alpolgármestereként tevékenykedett, amiért 2011-ben 24 ezer lej fizetés járt. Mircea Duşa legfrissebb vagyonnyilatkozatából kiderül, hogy két földterület (egyik 113, a másik 283 négyzetméteres) és két tömbházlakás tulajdonosa. Tavaly képviselői illetményként 55,4 ezer lejt kapott.
Kozán István
Székelyhon.ro
2012. november 29.
A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. december 11.
Leadott szavazatok Csíkszéken
2013. március 29.
Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),
2013. április 10.
Szervezkednek a néppárti fiatalok Kolozsváron is
Megalakult a Minta ifjúsági csoportosulás Kolozs megyei szervezete Kolozsváron. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) partnereként szerveződő Minta első közép-erdélyi szervezetének alakuló közgyűlésén kolozsvári és széki fiatalok vettek részt. A Kolozs megyei szervezet elnökének Sándor Esztert, alelnökének Győri Orsolyát és Pál Gergőt választották. A gyűlésen elhangzott: a Minta helyi önkéntesei 2013 során a Kolozsvári Magyar Napok, a Tusványos és a Tájoló közéleti konferencia megszervezését is segíteni fogják. A Minta országos szintű kezdeményező bizottsága március elején határozott úgy, hogy a helyi és megyei szervezetek megalapítása után április 19-én, Kolozsváron tartja alakuló küldöttgyűlését. A nemzeti-keresztény elvű ifjúsági szervezetnek a kolozsvárin kívül eddig Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában. Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Nagyborosnyón és a Gyimesekben alapítottak helyi fiókokat.
Szabadság (Kolozsvár).
Megalakult a Minta ifjúsági csoportosulás Kolozs megyei szervezete Kolozsváron. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) partnereként szerveződő Minta első közép-erdélyi szervezetének alakuló közgyűlésén kolozsvári és széki fiatalok vettek részt. A Kolozs megyei szervezet elnökének Sándor Esztert, alelnökének Győri Orsolyát és Pál Gergőt választották. A gyűlésen elhangzott: a Minta helyi önkéntesei 2013 során a Kolozsvári Magyar Napok, a Tusványos és a Tájoló közéleti konferencia megszervezését is segíteni fogják. A Minta országos szintű kezdeményező bizottsága március elején határozott úgy, hogy a helyi és megyei szervezetek megalapítása után április 19-én, Kolozsváron tartja alakuló küldöttgyűlését. A nemzeti-keresztény elvű ifjúsági szervezetnek a kolozsvárin kívül eddig Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában. Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Nagyborosnyón és a Gyimesekben alapítottak helyi fiókokat.
Szabadság (Kolozsvár).
2013. július 12.
Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. november 7.
Háromnapos folklór-kavalkád Sepsiszentgyörgyön
Péntektől vasárnapig a háromszéki megyeszékhelyen találkoznak a néptánc és népzene szerelmesei, a profi, amatőr népzenészek és táncosok illetve adatközlők. A Háromszék Táncegyüttes 25-ik alkalommal szervezi Erdély legrégebbi és legátfogóbb népzene és néptánc-találkozóját. Az idei rendezvényre 60 hagyományőrzőt hívtak meg, de zenekarokkal és amatőr együttesekkel együtt összesen 100 meghívott lesz jelen.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője szerint ennyire gazdag program még nem volt az elmúlt években. A háromnapos folklór kavalkád holnap (pénteken) 17 órától Ferencz Csaba - Életképek és Forrásvidéken című fotókiállításaival majd István Ildikó „Utamra indulok” lemezbemutató koncertjével indít az Új Stúdióban, 19 órától pedig az újpesti Bem Táncegyüttes mutatja be Adok nektek aranyvesszőt című előadását a színház nagytermében.
Szombaton reggel 10 órától néptánc-kalákát szerveznek, ezt követően Pávai István népzene-kutató tart szakmai előadásokat: 13 órától Lajtha László és az erdélyi népzene, 15 órától pedig A tánckísérő zenész a néphagyományban címmel. Fekete Réka és Ferencz Csaba Forrásvidéken című könyvének bemutatójára 17 órától kerül sor a Új Stúdióban, Berecz András mesemondó közreműködésével.
A szerzők 32 településről szólaltatnak meg reprezentatív adatközlőket. A sepsiszentgyörgyi találkozókon is megfordult hagyományőrzők riportszerű beszélgetések keretében vallanak hagyományozásról, gyermekkorról, háborúról, kommunizmusról és a rendszerváltás utáni új korszakról. A Ferencz Csaba fotóival illusztrált könyv egyben korrajz az elmúlt 80 évről, a megszólaló adatközlők még megélték azt a hagyományt, amit ma népi kultúrának nevezünk.
A sepsiszentgyörgyi népzene és néptánc találkozó ünnepi gálaműsorát szombaton 19 órától lehet megtekinteni a színház nagytermében, a 60 meghívott - mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, felső-marosmenti, bekecsalji, székely mezőségi, gyimesi és felcsíki - zenész és táncos mellett fellép a Bem Táncegyüttes, a Szilak legénytánckar, a Harmadik és Zerkula zenekarok, Berecz András, a Százlábú Néptáncegyüttes, valamint a házigazda Háromszék Táncegyüttes és Heveder zenekar. Mindkét estét hajnalig tartó táncház zárja a színház előcsarnokában.
A találkozó vasárnapja hagyományosan a gyermekprogramoké, november 10-én reggel fél 10-től délután fél 2-ig kézműves foglalkozások, játékok, Kelekótya koncert, gyermek gálaműsor és táncház várja a legapróbb néptánc kedvelőket a Székely Mikó Kollégium konferenciatermébe.
A szervező Háromszék Táncegyüttes felhívja az érdeklődők figyelmét, hogy a harminc lejért megvásárolható bérlet a rendezvénysorozat minden előadására belépési lehetőséget biztosít. A találkozóról a Háromszék Táncegyüttes honlapján (www.hte.ro) találnak részleteket.
Maszol.ro
Péntektől vasárnapig a háromszéki megyeszékhelyen találkoznak a néptánc és népzene szerelmesei, a profi, amatőr népzenészek és táncosok illetve adatközlők. A Háromszék Táncegyüttes 25-ik alkalommal szervezi Erdély legrégebbi és legátfogóbb népzene és néptánc-találkozóját. Az idei rendezvényre 60 hagyományőrzőt hívtak meg, de zenekarokkal és amatőr együttesekkel együtt összesen 100 meghívott lesz jelen.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője szerint ennyire gazdag program még nem volt az elmúlt években. A háromnapos folklór kavalkád holnap (pénteken) 17 órától Ferencz Csaba - Életképek és Forrásvidéken című fotókiállításaival majd István Ildikó „Utamra indulok” lemezbemutató koncertjével indít az Új Stúdióban, 19 órától pedig az újpesti Bem Táncegyüttes mutatja be Adok nektek aranyvesszőt című előadását a színház nagytermében.
Szombaton reggel 10 órától néptánc-kalákát szerveznek, ezt követően Pávai István népzene-kutató tart szakmai előadásokat: 13 órától Lajtha László és az erdélyi népzene, 15 órától pedig A tánckísérő zenész a néphagyományban címmel. Fekete Réka és Ferencz Csaba Forrásvidéken című könyvének bemutatójára 17 órától kerül sor a Új Stúdióban, Berecz András mesemondó közreműködésével.
A szerzők 32 településről szólaltatnak meg reprezentatív adatközlőket. A sepsiszentgyörgyi találkozókon is megfordult hagyományőrzők riportszerű beszélgetések keretében vallanak hagyományozásról, gyermekkorról, háborúról, kommunizmusról és a rendszerváltás utáni új korszakról. A Ferencz Csaba fotóival illusztrált könyv egyben korrajz az elmúlt 80 évről, a megszólaló adatközlők még megélték azt a hagyományt, amit ma népi kultúrának nevezünk.
A sepsiszentgyörgyi népzene és néptánc találkozó ünnepi gálaműsorát szombaton 19 órától lehet megtekinteni a színház nagytermében, a 60 meghívott - mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, felső-marosmenti, bekecsalji, székely mezőségi, gyimesi és felcsíki - zenész és táncos mellett fellép a Bem Táncegyüttes, a Szilak legénytánckar, a Harmadik és Zerkula zenekarok, Berecz András, a Százlábú Néptáncegyüttes, valamint a házigazda Háromszék Táncegyüttes és Heveder zenekar. Mindkét estét hajnalig tartó táncház zárja a színház előcsarnokában.
A találkozó vasárnapja hagyományosan a gyermekprogramoké, november 10-én reggel fél 10-től délután fél 2-ig kézműves foglalkozások, játékok, Kelekótya koncert, gyermek gálaműsor és táncház várja a legapróbb néptánc kedvelőket a Székely Mikó Kollégium konferenciatermébe.
A szervező Háromszék Táncegyüttes felhívja az érdeklődők figyelmét, hogy a harminc lejért megvásárolható bérlet a rendezvénysorozat minden előadására belépési lehetőséget biztosít. A találkozóról a Háromszék Táncegyüttes honlapján (www.hte.ro) találnak részleteket.
Maszol.ro
2013. december 23.
Tánc, közösség, karácsony
Amikor arról kérdezték, mi volt a szombat esti esemény célja, Both Aranka, a székelyudvarhelyi Kékiringó Néptánccsoport vezetője a címben felsorolt három szóban ragadta meg a Székelyföldi Filharmónia koncerttermében tartott évzáró előadás lényegét. Szombaton ünnepelt a Kékiringó apraja-nagyja: a néptánccsoport fennállásának tizenhatodik évfordulóját, hálát adván annak a megtartó és közösségformáló erőnek, mely mindezt lehetővé tette.
Tűt sem lehetett volna leejteni a zsúfolásig megtelt teremben: a Kékiringó Néptánccsoport évzáró műsorának kezdetén Szabó Attila műsorvezető, házigazda üdvözölte a részvevőket. „A közös ünneplésről faggattam Both Arankát, aki úgy fogalmazott, hogy a táncban benne van minden gondolat, érzés, melyeket nehéz lenne szavakba önteni” – mesélte a házigazda.
Az udvarhelyszéki nyitótáncot követően felcsíkit jártak a kékiringósok: a színpadot betöltő székely ruhás forgatagban több korosztály, az ötévestől a huszonévesig ropta egyszerre. A tánccsoport hagyományosan minden decemberben évértékelő, évbúcsúztató előadást tart, az esemény egyfajta bemutatása az adott évben tanult új táncoknak, de a végzős, érettségi előtt álló kékiringósok búcsúztatója is egyben.
Idén a Gyimesekben tartották nyári edzőtáborukat, az eltanult táncokat nem koreográfiába zárt formában, hanem szabadon, ún. mulatságként mutatták be a közönségnek. „A szokás szerint előbb játszva tanulják meg a különböző táncok alaplépéseit, majd ezek elsajátítása után születik meg egyik-másik koreográfia. Ezúttal a koreográfia elmaradt, igazi önfeledt, gyimesi mulatságot ropnak a gyerekek, fiatalok” – magyarázta Szabó Attila.
Az est során a „pelenkagyanús” aprócskák is bemutatkoztak, kedvenc népi gyermekjátékaikat járva el. A Kékiringó kiforrott táncosai magukban is színpadra léptek: egyebek közt moldvai és bonchidai táncrendet jártak, illetve a csapat kedvencét, kalotaszegit. „A kalotaszentkirályi tánctábor a csapat kedvence, és tavaly, a néptánccsoport tizenötödik születésnapján egyik kívánsága is teljesült, hisz kalotaszegi viseletet sikerült szerezniük” – tolmácsolta a műsorvezető.
A Kékiringó Néptánccsoportnak nemcsak kis és nagyobbacska, hanem már leköszönt tagjai is vannak, akik azonban évről évre visszajárnak. „A közösség, az együttlét, a családias hangulat, ezért jó ide visszajönni” – árulta el Bence Balázs, aki párjával, Máté Saroltával az egyetemi évek alatt is visszajár a Kékiringó berkeibe.
Mint az már hagyományos, az ünnepi műsort az éjszakába nyúló táncház követte. A talpalávalót a Kékiringó kedvenc és a vidék legkedvesebb zenekara, a Kedves Zenekar – Forró István, Román Hunor, Kedves Botond és Bíró Imre – húzta.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro
Amikor arról kérdezték, mi volt a szombat esti esemény célja, Both Aranka, a székelyudvarhelyi Kékiringó Néptánccsoport vezetője a címben felsorolt három szóban ragadta meg a Székelyföldi Filharmónia koncerttermében tartott évzáró előadás lényegét. Szombaton ünnepelt a Kékiringó apraja-nagyja: a néptánccsoport fennállásának tizenhatodik évfordulóját, hálát adván annak a megtartó és közösségformáló erőnek, mely mindezt lehetővé tette.
Tűt sem lehetett volna leejteni a zsúfolásig megtelt teremben: a Kékiringó Néptánccsoport évzáró műsorának kezdetén Szabó Attila műsorvezető, házigazda üdvözölte a részvevőket. „A közös ünneplésről faggattam Both Arankát, aki úgy fogalmazott, hogy a táncban benne van minden gondolat, érzés, melyeket nehéz lenne szavakba önteni” – mesélte a házigazda.
Az udvarhelyszéki nyitótáncot követően felcsíkit jártak a kékiringósok: a színpadot betöltő székely ruhás forgatagban több korosztály, az ötévestől a huszonévesig ropta egyszerre. A tánccsoport hagyományosan minden decemberben évértékelő, évbúcsúztató előadást tart, az esemény egyfajta bemutatása az adott évben tanult új táncoknak, de a végzős, érettségi előtt álló kékiringósok búcsúztatója is egyben.
Idén a Gyimesekben tartották nyári edzőtáborukat, az eltanult táncokat nem koreográfiába zárt formában, hanem szabadon, ún. mulatságként mutatták be a közönségnek. „A szokás szerint előbb játszva tanulják meg a különböző táncok alaplépéseit, majd ezek elsajátítása után születik meg egyik-másik koreográfia. Ezúttal a koreográfia elmaradt, igazi önfeledt, gyimesi mulatságot ropnak a gyerekek, fiatalok” – magyarázta Szabó Attila.
Az est során a „pelenkagyanús” aprócskák is bemutatkoztak, kedvenc népi gyermekjátékaikat járva el. A Kékiringó kiforrott táncosai magukban is színpadra léptek: egyebek közt moldvai és bonchidai táncrendet jártak, illetve a csapat kedvencét, kalotaszegit. „A kalotaszentkirályi tánctábor a csapat kedvence, és tavaly, a néptánccsoport tizenötödik születésnapján egyik kívánsága is teljesült, hisz kalotaszegi viseletet sikerült szerezniük” – tolmácsolta a műsorvezető.
A Kékiringó Néptánccsoportnak nemcsak kis és nagyobbacska, hanem már leköszönt tagjai is vannak, akik azonban évről évre visszajárnak. „A közösség, az együttlét, a családias hangulat, ezért jó ide visszajönni” – árulta el Bence Balázs, aki párjával, Máté Saroltával az egyetemi évek alatt is visszajár a Kékiringó berkeibe.
Mint az már hagyományos, az ünnepi műsort az éjszakába nyúló táncház követte. A talpalávalót a Kékiringó kedvenc és a vidék legkedvesebb zenekara, a Kedves Zenekar – Forró István, Román Hunor, Kedves Botond és Bíró Imre – húzta.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro
2013. december 25.
Karácsonyi éneklés a Gyimesekben
Élő néphagyomány a Gyimesekben a karácsonyi éneklés, a szokás persze az idők során sokat módosult, ahogy megváltozott a völgybeli csángók élete is. Egykor a főképp állattartásból élő helybéliek a karácsonyi éneklést maszkurázásnak is nevezték, mivel akkoriban még pásztoroknak öltöztek. Manapság nem húznak magukra jelmezt, de azért a szokás fennmaradt: most is köszöntik egymást a megőrzött egyházi énekek és népdalok repertoárjával. Alábbi összeállításunkban Tankó Gyula néprajzkutatót, nyugalmazott tanárt és Baliga Béla gyimesközéploki lakost kérdeztük, utóbbi ugyanis több mint húsz éve jár karácsonykor énekelni.
„A hosszú, téli estéken a gyimesiek fonóba jártak, énekeltek, és a hasznos munka, a fonás mellett akadt idő a szórakozásra, játékra is. Talán egy eseményt sem vártak a fiatalok olyan nagy izgalommal, mint a karácsony esti maszkurázást, betlehemezést, megéneklést, ahogy ezt a régi szokást nevezték. Ez a hagyomány nem tévesztendő össze a nappali betlehemes játékokkal, amelyek sokban hasonlítottak a más magyar-székely betlehemes játékokhoz” ‒ emelte ki Tankó Gyula.
Éneklő pásztorok egy olyan világban, ahol az állat „kincset” jelent
Amint a néprajzkutatótól megtudtuk, a legfőbb különbség a betlehemezés és maszkurázás között, hogy az alakoskodók kizárólag pásztorok voltak. Volt első pásztor, második pásztor, monyator, öreg bács stb., de nem volt Mária, József, Jézus stb. Ez szerinte azért alakult ki, mert az 1960-as évekig a gyimesiek fő foglalkozása az állattenyésztés volt. Akkoriban a jobb családok évente akár száznál több juhot is eladtak. „Úgy vélték, hogy a házról házra járás, a pásztorbot, az énekek, különös táncuk, a zsuka varázserővel hathat, ide számított az imádságszerű ének, a megváltó Kisded dicsérete is. Különös erőnek számítottak ezek a dolgok egy olyan világban, ahol az állat kincsnek számított” ‒ határozta meg a hagyomány funkcióját a szakember.
Felkészülés a maszkurázásra
Gyimes viszont nem a csíki nagyközségek, falvak felosztását követi, nincs felszeg, alszeg, itt a patakok alkotnak egy-egy falurészt. Minden csoportnak megvolt a maga területe, körzete, ahol járhatott. Egy körzetben esetleg három csoport járt: a legkisebbek, azaz a 8-12 évesek, a nagyobbacska „kölyök legények” (12-16 éves legényecskék) és a már nagy legénynek számítók csoportja, amelyet alkothattak katonaság előtti, de katonatöltött legények, sőt néha egy-egy fiatal házasember is közéjük vegyült, az utóbbiak az egész patakot bejárták.
Míg a gyermekek felkészítését egyik szülő vállalta, aki valamikor maga is tagja volt egyik-másik éneklő csoportnak, a nagyobbak forgatókönyvét az „öreg bács” dolgozta ki. „A nagyobb csoportoknál a készülődés mindig a volt csapatvezető házánál történt, és a Szent András (november 30.) és karácsony közötti időszakra esett. Begyakorolták az énekeket, a beköszöntő szövegeket, mókás beszólásokat, a zsukát (tánc), és elkészítették a kellékeket: ha nem volt egy faragott, régi pásztorbot (bunkós), akkor faragtak, és zörgőket, csengőket szereltek a botra. Elkészítették a maszkokat: egy gyolcs vagy lenből készült gyermekingre vagy zacskóra, esetleg férfi lobogós ingujjra szemet, orrot, szájat vágtak, torzonborz gyapjúszemöldököt és bajuszt varrtak, a kivágott száj felső peremére pedig lógó fuszulyka- (bab) vagy kukoricaszemeket aggattak, amelyek gyér, hiányos fogakként hatottak. Nagy, fonákjára kifordított kucsmát és földig érő, juhbőrből készült kozsokot, bundát öltöttek magukra” ‒ részletezte Tankó.
Nem öltöznek pásztornak, de karácsony első napján indulnak énekelni
Nem kántálásnak, hanem éneklésnek nevezik a Gyimesekben a karácsony első napi köszöntést – emelte ki portálunknak Baliga Béla. Mint mondta, a december 25-i ünnepi szentmise után szoktak spontánul összeverbuválódni csoportok, és elindulnak megénekelni falutársaikat. Nincs készülődés, nem öltöznek pásztornak, nincs csoportvezető, de arra különösképp odafigyelnek, hogy a hagyományos énekeket adják elő.
„Van, amikor a családdal, van, amikor ismerősökkel, de minden évben megyünk. Én úgy 7 éves lehettem, mikor először mentem énekelni, azóta minden évben voltam. Először csak dúdoltam az énekeket, aztán pár év múlva már ismertem a szövegeket is” ‒ elevenítette fel emlékeit a jelenleg harminckét éves fiatalember.
Szerinte azért tanulhatók meg könnyen ezek az énekek, mert általában három-négy szakaszosak. „Egyházi énekeket és népénekeket dalolunk el, azt, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk” ‒ hangsúlyozta. Még arra szoktak ügyelni, hogy ugyanazon a helyen egymás utáni években más-mást énekeljenek. Úgy harminc énekből áll a repertoár, a Csordapásztorok midőn Betlehembe mennek, vagy a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág kezdetű egyházi dalaktól a régi stílusú népdalokig, mindent énekelnek.
Karácsony estéjén nem jön álom az ember szemére
Mint Baliga kifejtette, karácsony első napjának estéjén két részre oszlik a falu, egyesek mennek énekelni, mások meg otthon fogadják az éneklőket, akik azokhoz a házakhoz kopognak be, ahol ég a villany. A házigazdák kijönnek, meghallgatják az öt-hat éneket, majd beinvitálják a vendégeket, és süteménnyel, itókával kínálják őket.
Az énekes csoportok, hogyha ugyanaz az útjuk, közösen mennek énekelni. Általában 7-8 személyből álló csapatok szoktak énekelni, de megtörtént, hogy közel harmincan daloltak közösen. „Ez az éjszaka nem az alvásról szól, valósággal megáll az idő, sokszor észre sem vesszük, hogy már rég elmúlt éjfél, ahogy mondani szokták, ilyenkor nem jön álom az ember szemére.”
A szokás mai üzenete: a Megváltó születése örömhírének megosztása
Baliga Béla azt is elmondta, hogy szüleitől, idősebbektől úgy tudja, az éneklésnek két funkciója van. Egyfelől a szent család szálláskeresését idézik fel (el is éneklik általában a „Szállást keres a szent család” kezdősorú egyházi dalt), másfelől azt az örömhírt viszik el, osztják meg másokkal, hogy megszületett a Megváltó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
Élő néphagyomány a Gyimesekben a karácsonyi éneklés, a szokás persze az idők során sokat módosult, ahogy megváltozott a völgybeli csángók élete is. Egykor a főképp állattartásból élő helybéliek a karácsonyi éneklést maszkurázásnak is nevezték, mivel akkoriban még pásztoroknak öltöztek. Manapság nem húznak magukra jelmezt, de azért a szokás fennmaradt: most is köszöntik egymást a megőrzött egyházi énekek és népdalok repertoárjával. Alábbi összeállításunkban Tankó Gyula néprajzkutatót, nyugalmazott tanárt és Baliga Béla gyimesközéploki lakost kérdeztük, utóbbi ugyanis több mint húsz éve jár karácsonykor énekelni.
„A hosszú, téli estéken a gyimesiek fonóba jártak, énekeltek, és a hasznos munka, a fonás mellett akadt idő a szórakozásra, játékra is. Talán egy eseményt sem vártak a fiatalok olyan nagy izgalommal, mint a karácsony esti maszkurázást, betlehemezést, megéneklést, ahogy ezt a régi szokást nevezték. Ez a hagyomány nem tévesztendő össze a nappali betlehemes játékokkal, amelyek sokban hasonlítottak a más magyar-székely betlehemes játékokhoz” ‒ emelte ki Tankó Gyula.
Éneklő pásztorok egy olyan világban, ahol az állat „kincset” jelent
Amint a néprajzkutatótól megtudtuk, a legfőbb különbség a betlehemezés és maszkurázás között, hogy az alakoskodók kizárólag pásztorok voltak. Volt első pásztor, második pásztor, monyator, öreg bács stb., de nem volt Mária, József, Jézus stb. Ez szerinte azért alakult ki, mert az 1960-as évekig a gyimesiek fő foglalkozása az állattenyésztés volt. Akkoriban a jobb családok évente akár száznál több juhot is eladtak. „Úgy vélték, hogy a házról házra járás, a pásztorbot, az énekek, különös táncuk, a zsuka varázserővel hathat, ide számított az imádságszerű ének, a megváltó Kisded dicsérete is. Különös erőnek számítottak ezek a dolgok egy olyan világban, ahol az állat kincsnek számított” ‒ határozta meg a hagyomány funkcióját a szakember.
Felkészülés a maszkurázásra
Gyimes viszont nem a csíki nagyközségek, falvak felosztását követi, nincs felszeg, alszeg, itt a patakok alkotnak egy-egy falurészt. Minden csoportnak megvolt a maga területe, körzete, ahol járhatott. Egy körzetben esetleg három csoport járt: a legkisebbek, azaz a 8-12 évesek, a nagyobbacska „kölyök legények” (12-16 éves legényecskék) és a már nagy legénynek számítók csoportja, amelyet alkothattak katonaság előtti, de katonatöltött legények, sőt néha egy-egy fiatal házasember is közéjük vegyült, az utóbbiak az egész patakot bejárták.
Míg a gyermekek felkészítését egyik szülő vállalta, aki valamikor maga is tagja volt egyik-másik éneklő csoportnak, a nagyobbak forgatókönyvét az „öreg bács” dolgozta ki. „A nagyobb csoportoknál a készülődés mindig a volt csapatvezető házánál történt, és a Szent András (november 30.) és karácsony közötti időszakra esett. Begyakorolták az énekeket, a beköszöntő szövegeket, mókás beszólásokat, a zsukát (tánc), és elkészítették a kellékeket: ha nem volt egy faragott, régi pásztorbot (bunkós), akkor faragtak, és zörgőket, csengőket szereltek a botra. Elkészítették a maszkokat: egy gyolcs vagy lenből készült gyermekingre vagy zacskóra, esetleg férfi lobogós ingujjra szemet, orrot, szájat vágtak, torzonborz gyapjúszemöldököt és bajuszt varrtak, a kivágott száj felső peremére pedig lógó fuszulyka- (bab) vagy kukoricaszemeket aggattak, amelyek gyér, hiányos fogakként hatottak. Nagy, fonákjára kifordított kucsmát és földig érő, juhbőrből készült kozsokot, bundát öltöttek magukra” ‒ részletezte Tankó.
Nem öltöznek pásztornak, de karácsony első napján indulnak énekelni
Nem kántálásnak, hanem éneklésnek nevezik a Gyimesekben a karácsony első napi köszöntést – emelte ki portálunknak Baliga Béla. Mint mondta, a december 25-i ünnepi szentmise után szoktak spontánul összeverbuválódni csoportok, és elindulnak megénekelni falutársaikat. Nincs készülődés, nem öltöznek pásztornak, nincs csoportvezető, de arra különösképp odafigyelnek, hogy a hagyományos énekeket adják elő.
„Van, amikor a családdal, van, amikor ismerősökkel, de minden évben megyünk. Én úgy 7 éves lehettem, mikor először mentem énekelni, azóta minden évben voltam. Először csak dúdoltam az énekeket, aztán pár év múlva már ismertem a szövegeket is” ‒ elevenítette fel emlékeit a jelenleg harminckét éves fiatalember.
Szerinte azért tanulhatók meg könnyen ezek az énekek, mert általában három-négy szakaszosak. „Egyházi énekeket és népénekeket dalolunk el, azt, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk” ‒ hangsúlyozta. Még arra szoktak ügyelni, hogy ugyanazon a helyen egymás utáni években más-mást énekeljenek. Úgy harminc énekből áll a repertoár, a Csordapásztorok midőn Betlehembe mennek, vagy a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág kezdetű egyházi dalaktól a régi stílusú népdalokig, mindent énekelnek.
Karácsony estéjén nem jön álom az ember szemére
Mint Baliga kifejtette, karácsony első napjának estéjén két részre oszlik a falu, egyesek mennek énekelni, mások meg otthon fogadják az éneklőket, akik azokhoz a házakhoz kopognak be, ahol ég a villany. A házigazdák kijönnek, meghallgatják az öt-hat éneket, majd beinvitálják a vendégeket, és süteménnyel, itókával kínálják őket.
Az énekes csoportok, hogyha ugyanaz az útjuk, közösen mennek énekelni. Általában 7-8 személyből álló csapatok szoktak énekelni, de megtörtént, hogy közel harmincan daloltak közösen. „Ez az éjszaka nem az alvásról szól, valósággal megáll az idő, sokszor észre sem vesszük, hogy már rég elmúlt éjfél, ahogy mondani szokták, ilyenkor nem jön álom az ember szemére.”
A szokás mai üzenete: a Megváltó születése örömhírének megosztása
Baliga Béla azt is elmondta, hogy szüleitől, idősebbektől úgy tudja, az éneklésnek két funkciója van. Egyfelől a szent család szálláskeresését idézik fel (el is éneklik általában a „Szállást keres a szent család” kezdősorú egyházi dalt), másfelől azt az örömhírt viszik el, osztják meg másokkal, hogy megszületett a Megváltó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
2014. február 16.
Így járta meg válaszútjait Kallós Zoltán
A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel jelent meg életútinterjú-kötet Kallós Zoltánról, a 20. század viszontagságait végigélő és ma is aktív erdélyi néprajzkutatóról, aki megannyi küzdelem után ma szülőfalujában élvezheti sok évtizedes munkásságának beérett gyümölcseit.
Lehet-e olyan erő egy szülőfalu nevében, ami a szülöttjét hosszú útra és nagy tettekre indítja? Aki Válaszúton, ebben a szép nevű erdélyi községben születik, s irataiban is mindvégig magával hordozza faluja nevét, talán tényleg mindig emlékeztetni tudja magát az élet két alapvető feladatára: az út megtalálására és végigjárására, s a választás lehetőségére, sőt, kötelességére.
Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő Válaszút szülötte volt, megjárta a maga útját, és nem volt híján a választásnak, a jó választásának sem.
Most Ablonczy Bálint és Korniss Péter könyvében, A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel a Helikonnál könyv formátumban megjelent életút-nagyinterjúban ismerhetjük meg e különös sorsú, népből érkezett, néppel élő néprajzkutató kalandos életét. A könyvet Korniss Péter, a legendás fotográfus elmúlt negyven évben Erdélyben készült fotói – közöttük a Kallóssal folytatott közös kalandozások emlékei – illusztrálják.
A Mezőség, a Szamos és a Maros között elterülő dombvidék, földrajzilag Erdély szívében fekszik, még csak nem is messze Kolozsvártól vagy Marosvásárhelytől. Mégis félreeső ez a táj, ahol a régi népi hagyományok, a magyarok és a románok tradicionális életmódja és kultúrája egészen a 20. századig, sőt, a máig megmaradtak.
A Mezőség talán épp az utolsó órában, a 20. századi társadalmi változások idején vált fontossá. Itt fekszik Szék községe is, ami − ahogy Kallós Zoltán a könyvben fogalmaz − nemcsak a táncházmozgalom, de az egész magyar népi kultúra egyik legfontosabb helye. Kallós Zoltán útja is a Mezőségről, Válaszútról indult – ebben a faluban, az itteni kis Bánffy-kastélyban született egyébként Wass Albert is, s ahogy a könyvből kiderül, a néprajzkutató egy távoli rokona, Kallós Karola volt Wass bábája.
A közelben található Bonchida a Bánffyak hatalmas kastélyával, a legendás Bánffy Miklós, az arisztokrata polihisztor családi fészkével. A környék kulturális öröksége tehát az egész magyarságra kisugárzott a 20. században, s a század viszontagságaiból kapott eleget maga Kallós Zoltán is.
Hogy miként került Kallóssal kapcsolatba a kötetet jegyző Ablonczy Bálint? „Otthon megvoltak lemezei, a Balladák könyve; népzene és néptánc iránt érdeklődő gyerekként, kamaszként ezeket hallgattam-olvastam. Az egyetemen néprajz szakra is jártam, ott tehát ismét találkoztam Kallós Zoltán munkásságával. A könyv pedig egy szerencsés találkozásnak köszönhető: a Helikon kiadó tervbe vette az életútinterjú megjelentetését, amihez szükségük volt egy újságíróra, akinek van némi néprajzos előképzettsége, ismeri Kallós Zoltán munkásságát és Erdélyt” – mondja lapunknak a szerző.
A moldvai csángók közé ment tanítónak
Az 1926-ban született néprajzkutató még a királyi Románia magyarellenes légkörében kezdte meg tanulmányait, bekerült a Kolozsvári Református Kollégiumba, ahol az 1940-es évek elején kapta meg első néprajzkutatói feladatát: össze kellett gyűjtenie a Válaszúton énekelt dalokat, amivel saját megfogalmazása szerint könnyű dolga is volt: „Csak elkértem a barátaim, rokonaim füzeteit, és megtanultam a dalokat”.
A háború legutolsó időszakában végül katonának is behívták, az események sűrűjéből kalandos úton jutott haza Nyugat-Magyarországról a már a fronton túli Válaszútra. Az ifjú Kallóst és családját nem sokkal később már a román kommunista diktatúra vegzálja: apját, aki az előző rendszerben még lelkes kommunista sejtet hozott létre egy román és egy cigány emberrel Válaszúton, a hatalomba került kommunisták kuláklistára tették, elzárták és vagyonelkobzásra ítélték.
Kallós Zoltán ezekben az években tanítóképzőt végez, zeneakadémiára jár, majd a román hadseregbe is besorozzák. Katonaként szándékosan a moldvai csángók lakta területekre kéri magát, és alkalma is nyílt találkozni a Kárpátokon túlra szakadt ősi magyar közösséggel. Kallós végül nem rajta kívül álló okok miatt nem tudta befejezni a zeneakadémiát, de az ötvenes években már nagy lendülettel folytatja néprajzi kutatásait a terepen.
1956-ban Moldvába megy tanítónak a csángók közé, akik elmondása szerint akkor még igen archaikus életet éltek. A csángók Kallós szerint „magyarok, még akkor is, ha a nyelvújításból, a nemzetté válásból kimaradtak”. Itt alakult ki Kallós Zoltán kutatói gyakorlata is: soha nem tudott tudósi kívülállással tekinteni az adatközlőkre, ha tehette, ott élt a hagyományaikat őrző közösségek köreiben.
Már ha a hatóságok hagyták: Ablonczy és Korniss életútinterjú-kötetéből számos történetet megismerhetünk, hogyan tapasztalta meg Kallós Zoltán saját bőrén a mindenkori román titkosszolgálat zaklatásait és mesterkedésüket a magyar örökség fenntartói és kutatói ellenében.
Miután a hatvanas években Gyimesben dolgozott, majd szabadúszóként próbálta fenntartani vándorkutatói munkásságát, megírta a Balladák könyvét, amely óriási sikernek számított a hetvenes évek elején, a magyar népi kultúra és a táncházmozgalom fellendülése idején.
Az új nemzedék hőse lett, ellenszélben
Ahogy Sólyom László a néprajzkutató nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntőjében írta: „Kallós Zoltán a mi nemzedékünk számára az iránymutató nagy mesterek egyike lett. (…) Számtalan ember horizontja szélesedett ki.”
Az egyre inkább a román hatóságok látóterébe került Kallós ma már megtehetné, de nem kéri ki a megfigyelése aktáit: nem akar csalódni azokban, akik ezekben az évtizedekben körbevették. „A fiatalok el sem tudják képzelni, milyen sötét világ volt az” – mondja.
Kallós Zoltán Magyarországra is csak nagy nehezen tudott eljutni, ráadásul a hivatalos magyar, aczéli kultúrpolitika sem sietett támogatni őt. A táncházmozgalmat és a kapcsolódó népi kulturális hálózatépítést viszont már sem Magyarország, sem Románia hivatalosságai nem tudták megállítani, s Kallós Zoltán az új nemzedék hőse lett.
Sőt, Kallós már az egymást követő nemzedékeket is összeköti: ahogy Ablonczy Bálint a lapunknak mondja, „Kallós Zoltán 1972-ben egy csángó népdal soraival ajánlotta édesapámnak a Balladák könyvét. Ugyanezt a kötetet negyven évvel később nekem is dedikálta.”
Összegyűjti a mezőségi falvak kallódó gyerekeit
A rendszerváltás már meglett emberként érte Kallós Zoltánt, de a sokat megélt néprajzkutató hatalmas tervekkel vágott neki a szabadabb korszaknak: visszaszerezte a család kommunizmus idején elvesztett válaszúti kúriáját, ahol néprajzi gyűjteményt rendezett be − s ezzel gyerekkori álmát valósította meg.
Ugyanilyen büszke az időközben megteremtett Kallós Alapítvány szórványiskolájára, ahol távoli mezőségi falvak kallódó gyermekei találkozhatnak − nemcsak a magyar kultúrával, de az emberibb élet és a perspektíva reményével. Ahogy Kallós Zoltán a kötetben elmondja: a 20. század második felének és a jelenkornak a kulturális és életmódbeli változásai az erdélyi falvakat is elérte, számos hagyomány elveszett – de az ő munkásságával is megteremtett új népi mozgalom életerejét nem kell már félteni.
Kallós az évtizedek során körülbelül 14 ezer tétel magyar – és kisebb mértékben román, cigány – dalt, muzsikát gyűjtött. A nevével fémjelzett válaszúti néptánctáborokba ma több százan járnak.
Az élete során sokáig hatóságok által üldözött és megfigyelt Kallós Zoltán a rendszerváltás után megkapta a Kossuth-díjat, a Corvin-láncot, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, s ma a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A válaszúti kollégiumot 2011-ben a Bethlen Gábor Alap kiemelt nemzeti intézménynek minősítette. Az álmaiért megküzdő, és azokat végül meg is valósító Kallós ma is nagyrészt Válaszúton él, családi kúriájában. „Jó levegő van, jól főznek és a gyerekek társaságát nagyon élvezem. (…) Annak örülök, hogy látom beérni a munkám eredményét. Nagy dolog a táncházmozgalom, a népzene térhódítása. És a szívemnek nagyon kedves a válaszúti iskola, meg a múzeum” – mondja a kötet végén.
Megmaradt „egyszerű mezőségi magyar embernek”
„Szeretnék nyolcvan felett ilyen legényes lenni… Jó érzés volt látni, hogy a kollégák, a gyerekek milyen sok szeretettel veszik körül, és ő is milyen otthonosan érzi magát ebben a közegben” – meséli a Kallóssal folytatott találkozásokról Ablonczy Bálint, aki a kötet készítéséről elárulta: „Novák Tamás kollégámmal és barátommal elmentünk Válaszútra, bekvártélyoztuk magunkat a szórványkollégiumba. Több napig ott voltunk, készítettünk egy videót a Heti Válasz online felületére, írtam egy riportot a lapba.” A hosszú beszélgetésekből született maga a könyv. „Jártunk a szórványközpont iskolájában, megnéztük a Kallós-kúriában elhelyezett néprajzi múzeumot, és elkísértük Kallós Zoltánt a szomszéd falvakba tett útjaira, ahol adatközlőkkel, barátokkal találkozott.”
Kallós végül így összegzi mondandóját: „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
(Ablonczy Bálint, Korniss Péter: A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai. Helikon Kiadó, 2013)
Rajcsányi Gellért
MNO,
A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel jelent meg életútinterjú-kötet Kallós Zoltánról, a 20. század viszontagságait végigélő és ma is aktív erdélyi néprajzkutatóról, aki megannyi küzdelem után ma szülőfalujában élvezheti sok évtizedes munkásságának beérett gyümölcseit.
Lehet-e olyan erő egy szülőfalu nevében, ami a szülöttjét hosszú útra és nagy tettekre indítja? Aki Válaszúton, ebben a szép nevű erdélyi községben születik, s irataiban is mindvégig magával hordozza faluja nevét, talán tényleg mindig emlékeztetni tudja magát az élet két alapvető feladatára: az út megtalálására és végigjárására, s a választás lehetőségére, sőt, kötelességére.
Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő Válaszút szülötte volt, megjárta a maga útját, és nem volt híján a választásnak, a jó választásának sem.
Most Ablonczy Bálint és Korniss Péter könyvében, A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel a Helikonnál könyv formátumban megjelent életút-nagyinterjúban ismerhetjük meg e különös sorsú, népből érkezett, néppel élő néprajzkutató kalandos életét. A könyvet Korniss Péter, a legendás fotográfus elmúlt negyven évben Erdélyben készült fotói – közöttük a Kallóssal folytatott közös kalandozások emlékei – illusztrálják.
A Mezőség, a Szamos és a Maros között elterülő dombvidék, földrajzilag Erdély szívében fekszik, még csak nem is messze Kolozsvártól vagy Marosvásárhelytől. Mégis félreeső ez a táj, ahol a régi népi hagyományok, a magyarok és a románok tradicionális életmódja és kultúrája egészen a 20. századig, sőt, a máig megmaradtak.
A Mezőség talán épp az utolsó órában, a 20. századi társadalmi változások idején vált fontossá. Itt fekszik Szék községe is, ami − ahogy Kallós Zoltán a könyvben fogalmaz − nemcsak a táncházmozgalom, de az egész magyar népi kultúra egyik legfontosabb helye. Kallós Zoltán útja is a Mezőségről, Válaszútról indult – ebben a faluban, az itteni kis Bánffy-kastélyban született egyébként Wass Albert is, s ahogy a könyvből kiderül, a néprajzkutató egy távoli rokona, Kallós Karola volt Wass bábája.
A közelben található Bonchida a Bánffyak hatalmas kastélyával, a legendás Bánffy Miklós, az arisztokrata polihisztor családi fészkével. A környék kulturális öröksége tehát az egész magyarságra kisugárzott a 20. században, s a század viszontagságaiból kapott eleget maga Kallós Zoltán is.
Hogy miként került Kallóssal kapcsolatba a kötetet jegyző Ablonczy Bálint? „Otthon megvoltak lemezei, a Balladák könyve; népzene és néptánc iránt érdeklődő gyerekként, kamaszként ezeket hallgattam-olvastam. Az egyetemen néprajz szakra is jártam, ott tehát ismét találkoztam Kallós Zoltán munkásságával. A könyv pedig egy szerencsés találkozásnak köszönhető: a Helikon kiadó tervbe vette az életútinterjú megjelentetését, amihez szükségük volt egy újságíróra, akinek van némi néprajzos előképzettsége, ismeri Kallós Zoltán munkásságát és Erdélyt” – mondja lapunknak a szerző.
A moldvai csángók közé ment tanítónak
Az 1926-ban született néprajzkutató még a királyi Románia magyarellenes légkörében kezdte meg tanulmányait, bekerült a Kolozsvári Református Kollégiumba, ahol az 1940-es évek elején kapta meg első néprajzkutatói feladatát: össze kellett gyűjtenie a Válaszúton énekelt dalokat, amivel saját megfogalmazása szerint könnyű dolga is volt: „Csak elkértem a barátaim, rokonaim füzeteit, és megtanultam a dalokat”.
A háború legutolsó időszakában végül katonának is behívták, az események sűrűjéből kalandos úton jutott haza Nyugat-Magyarországról a már a fronton túli Válaszútra. Az ifjú Kallóst és családját nem sokkal később már a román kommunista diktatúra vegzálja: apját, aki az előző rendszerben még lelkes kommunista sejtet hozott létre egy román és egy cigány emberrel Válaszúton, a hatalomba került kommunisták kuláklistára tették, elzárták és vagyonelkobzásra ítélték.
Kallós Zoltán ezekben az években tanítóképzőt végez, zeneakadémiára jár, majd a román hadseregbe is besorozzák. Katonaként szándékosan a moldvai csángók lakta területekre kéri magát, és alkalma is nyílt találkozni a Kárpátokon túlra szakadt ősi magyar közösséggel. Kallós végül nem rajta kívül álló okok miatt nem tudta befejezni a zeneakadémiát, de az ötvenes években már nagy lendülettel folytatja néprajzi kutatásait a terepen.
1956-ban Moldvába megy tanítónak a csángók közé, akik elmondása szerint akkor még igen archaikus életet éltek. A csángók Kallós szerint „magyarok, még akkor is, ha a nyelvújításból, a nemzetté válásból kimaradtak”. Itt alakult ki Kallós Zoltán kutatói gyakorlata is: soha nem tudott tudósi kívülállással tekinteni az adatközlőkre, ha tehette, ott élt a hagyományaikat őrző közösségek köreiben.
Már ha a hatóságok hagyták: Ablonczy és Korniss életútinterjú-kötetéből számos történetet megismerhetünk, hogyan tapasztalta meg Kallós Zoltán saját bőrén a mindenkori román titkosszolgálat zaklatásait és mesterkedésüket a magyar örökség fenntartói és kutatói ellenében.
Miután a hatvanas években Gyimesben dolgozott, majd szabadúszóként próbálta fenntartani vándorkutatói munkásságát, megírta a Balladák könyvét, amely óriási sikernek számított a hetvenes évek elején, a magyar népi kultúra és a táncházmozgalom fellendülése idején.
Az új nemzedék hőse lett, ellenszélben
Ahogy Sólyom László a néprajzkutató nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntőjében írta: „Kallós Zoltán a mi nemzedékünk számára az iránymutató nagy mesterek egyike lett. (…) Számtalan ember horizontja szélesedett ki.”
Az egyre inkább a román hatóságok látóterébe került Kallós ma már megtehetné, de nem kéri ki a megfigyelése aktáit: nem akar csalódni azokban, akik ezekben az évtizedekben körbevették. „A fiatalok el sem tudják képzelni, milyen sötét világ volt az” – mondja.
Kallós Zoltán Magyarországra is csak nagy nehezen tudott eljutni, ráadásul a hivatalos magyar, aczéli kultúrpolitika sem sietett támogatni őt. A táncházmozgalmat és a kapcsolódó népi kulturális hálózatépítést viszont már sem Magyarország, sem Románia hivatalosságai nem tudták megállítani, s Kallós Zoltán az új nemzedék hőse lett.
Sőt, Kallós már az egymást követő nemzedékeket is összeköti: ahogy Ablonczy Bálint a lapunknak mondja, „Kallós Zoltán 1972-ben egy csángó népdal soraival ajánlotta édesapámnak a Balladák könyvét. Ugyanezt a kötetet negyven évvel később nekem is dedikálta.”
Összegyűjti a mezőségi falvak kallódó gyerekeit
A rendszerváltás már meglett emberként érte Kallós Zoltánt, de a sokat megélt néprajzkutató hatalmas tervekkel vágott neki a szabadabb korszaknak: visszaszerezte a család kommunizmus idején elvesztett válaszúti kúriáját, ahol néprajzi gyűjteményt rendezett be − s ezzel gyerekkori álmát valósította meg.
Ugyanilyen büszke az időközben megteremtett Kallós Alapítvány szórványiskolájára, ahol távoli mezőségi falvak kallódó gyermekei találkozhatnak − nemcsak a magyar kultúrával, de az emberibb élet és a perspektíva reményével. Ahogy Kallós Zoltán a kötetben elmondja: a 20. század második felének és a jelenkornak a kulturális és életmódbeli változásai az erdélyi falvakat is elérte, számos hagyomány elveszett – de az ő munkásságával is megteremtett új népi mozgalom életerejét nem kell már félteni.
Kallós az évtizedek során körülbelül 14 ezer tétel magyar – és kisebb mértékben román, cigány – dalt, muzsikát gyűjtött. A nevével fémjelzett válaszúti néptánctáborokba ma több százan járnak.
Az élete során sokáig hatóságok által üldözött és megfigyelt Kallós Zoltán a rendszerváltás után megkapta a Kossuth-díjat, a Corvin-láncot, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, s ma a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A válaszúti kollégiumot 2011-ben a Bethlen Gábor Alap kiemelt nemzeti intézménynek minősítette. Az álmaiért megküzdő, és azokat végül meg is valósító Kallós ma is nagyrészt Válaszúton él, családi kúriájában. „Jó levegő van, jól főznek és a gyerekek társaságát nagyon élvezem. (…) Annak örülök, hogy látom beérni a munkám eredményét. Nagy dolog a táncházmozgalom, a népzene térhódítása. És a szívemnek nagyon kedves a válaszúti iskola, meg a múzeum” – mondja a kötet végén.
Megmaradt „egyszerű mezőségi magyar embernek”
„Szeretnék nyolcvan felett ilyen legényes lenni… Jó érzés volt látni, hogy a kollégák, a gyerekek milyen sok szeretettel veszik körül, és ő is milyen otthonosan érzi magát ebben a közegben” – meséli a Kallóssal folytatott találkozásokról Ablonczy Bálint, aki a kötet készítéséről elárulta: „Novák Tamás kollégámmal és barátommal elmentünk Válaszútra, bekvártélyoztuk magunkat a szórványkollégiumba. Több napig ott voltunk, készítettünk egy videót a Heti Válasz online felületére, írtam egy riportot a lapba.” A hosszú beszélgetésekből született maga a könyv. „Jártunk a szórványközpont iskolájában, megnéztük a Kallós-kúriában elhelyezett néprajzi múzeumot, és elkísértük Kallós Zoltánt a szomszéd falvakba tett útjaira, ahol adatközlőkkel, barátokkal találkozott.”
Kallós végül így összegzi mondandóját: „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
(Ablonczy Bálint, Korniss Péter: A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai. Helikon Kiadó, 2013)
Rajcsányi Gellért
MNO,
2014. február 17.
Ápolják a nemzeti összetartozást – Csángó bál Budapesten
„A nemzeti összetartozás ápolása mindannyiunk feladata, megőrzéséhez ragaszkodnunk kell” – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a budapesti Csángó bál szombat esti megnyitóján a Petőfi Csarnokban.
Hozzátette: az idén 18. alkalommal megszervezett Csángó bál egyszerre jelenti a felszabaduló öröm érzését és a nemzetszolgálat fogalmát.
A Csángó bált a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szövetség szervezte. A közönséget a bejáratnál vendégváró pálinkával és kaláccsal kínálták, zenével, tánccal fogadták.
A színpadon a lakodalmas hagyományokat jól ismerő gyimesi és moldvai idős hagyományőrzők, fiatalok és gyerekek – Kicsi Kóta Károly, Antal Tibor, Hodorog András, Legedi László István, Roman Ștefan, Chiriac Gheorghe, Benke Róbert, Benke Viktor, Nyisztor Ilona, a Zerkula Zenekar, zenészek Pusztinából, Klézséből, Lészpedről, Külsőrekecsinből, Somoskáról, Gyimesből, Setétpatakáról és Kóstelekről – mutatták be a csángók lakodalmas szokásait.
A műsorban fellépett a Kossuth-díjas Berecz András, Petrás Mária, Dresch Dudás Mihály, Tintér Gabriella, valamint a magyarországi csángó muzsikát játszó zenekarok közül a Berka Együttes, a Fanfara Complexa, a Tatros Együttes, a Somos Együttes, a Szigony Együttes és a Zurgó Együttes. A színpadi műsort idén is több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követték.
A Csángó bál keretében nyitották meg a Petőfi Csarnokban az Ádám Gyula csíkszeredai fotográfus munkáiból összeállított kiállítást is. A Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa gyimesi és csángó életképeket, a csángómagyarok mindennapjait bemutató képeit tárta a közönség elé.
A Csángó bál szervezői a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra kívánják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, illetve felemelkedését célzó erőfeszítésekhez. A bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök.
Krónika (Kolozsvár),
„A nemzeti összetartozás ápolása mindannyiunk feladata, megőrzéséhez ragaszkodnunk kell” – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a budapesti Csángó bál szombat esti megnyitóján a Petőfi Csarnokban.
Hozzátette: az idén 18. alkalommal megszervezett Csángó bál egyszerre jelenti a felszabaduló öröm érzését és a nemzetszolgálat fogalmát.
A Csángó bált a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szövetség szervezte. A közönséget a bejáratnál vendégváró pálinkával és kaláccsal kínálták, zenével, tánccal fogadták.
A színpadon a lakodalmas hagyományokat jól ismerő gyimesi és moldvai idős hagyományőrzők, fiatalok és gyerekek – Kicsi Kóta Károly, Antal Tibor, Hodorog András, Legedi László István, Roman Ștefan, Chiriac Gheorghe, Benke Róbert, Benke Viktor, Nyisztor Ilona, a Zerkula Zenekar, zenészek Pusztinából, Klézséből, Lészpedről, Külsőrekecsinből, Somoskáról, Gyimesből, Setétpatakáról és Kóstelekről – mutatták be a csángók lakodalmas szokásait.
A műsorban fellépett a Kossuth-díjas Berecz András, Petrás Mária, Dresch Dudás Mihály, Tintér Gabriella, valamint a magyarországi csángó muzsikát játszó zenekarok közül a Berka Együttes, a Fanfara Complexa, a Tatros Együttes, a Somos Együttes, a Szigony Együttes és a Zurgó Együttes. A színpadi műsort idén is több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követték.
A Csángó bál keretében nyitották meg a Petőfi Csarnokban az Ádám Gyula csíkszeredai fotográfus munkáiból összeállított kiállítást is. A Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa gyimesi és csángó életképeket, a csángómagyarok mindennapjait bemutató képeit tárta a közönség elé.
A Csángó bál szervezői a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra kívánják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, illetve felemelkedését célzó erőfeszítésekhez. A bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök.
Krónika (Kolozsvár),
2014. július 25.
Tusványos 25 – Visszafordítható a csángómagyarok nyelvvesztése?
Oláh-Gál Elvira A moldvai magyarságról címet viselő kötetét és a hozzá tartozó, kuriózumnak számító hanganyagokat tartalmazó cédé mellékletét a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen mutatták be. A szerzőt beszélgetőtársa, Sántha Attila költő a Kárpátokon túli magyarság legkitartóbb krónikásaként mutatta be a tusványosi Tilos Kávéházban összegyűlt érdeklődőknek.
A tartalmas beszélgetés során megtudtuk, hogy a szerző az első útja újságíróként Domokos Pál Péterhez vezette, mivel mindig is érdeklődéssel figyelte a Székelyföldön és a Gyimesekben kissé pejoratív megfogalmazásban csak chiar-magyarkonak (alig-magyaroknak) nevezett népcsoportot. Mindaz, amit nem végzett el a 19. század közepén alapított román, jászvásári püspökség, és nem végzett el majd’ egy évszázad alatt az elrománosítási politika, azt elvégezte nagyon nagy sikerrel a kommunizmus utolsó három-négy évtizede, az erőltetett iparosítás, melynek során a közösségeket sikerült felszámolni.
A moldvai csángómagyar falvakban kezdetben még a deák mondta a misét, aztán fokozatosan minden faluba papot helyeztek, aki román nyelven misézett. A nyelvvesztéshez hozzájárult a fiatalok városra történő elvándorlása munkakeresés céljából, a falvakban csak az öregek maradtak. A nyelvvesztés jelensége hajtotta a szerzőt abban, hogy minden lehető alkalmat kihasználjon újságíróként arra, hogy eljusson a moldvai magyarokhoz. A most megjelenő kötet a moldvai magyarsággal foglalkozó folyóiratokban megjelent cikkekből készült válogatásból született. A mellékelt cédét pedig kimondottan nyelvemléknek szánta, melynek hangfelvételein olyan jelentős, archaikus nyelvet használó személyiségek szólalnak meg, akik már nincsenek közöttünk.
A csángók mai helyzetét tekintve az újságíró úgy látja, hogy a Moldvában elindult csángó oktatás óriási szolgálatot tesz, de nem elég, ami most van, az heti négy óra, választható tantárgyként. A megoldást a magyar nyelven történő oktatás jelentené, ahol nem csak magyar órákon tanulják a nyelvet, hanem el kellene oda jutni, – Duma András szavaival élve – hogy óvodás kortól tanítsák őket anyanyelvükön. A legnagyobb veszélynek azt látja, hogy a nyelvvesztésnek ahhoz a szakaszához érkeztünk, amikor a nagyszülő sokszor nem érti meg egymást az unokájával. A szüleivel már kizárólag románul beszél, mert a szülei ahhoz a generációhoz tartoznak, akikbe belesulykolták, hogy nem szabad a magyar nyelvet használni. Ezek az emberek adott esetben identitásukban még magyarok, de a nyelvet már nem használják. A kisgyerek már nem érti azt a nyelvet, amit a nagyanyja beszél, és amit megtanul az iskolában, az már egy tanult magyar nyelv. Ezt csak súlyosbítja az a tény, hogy most már százezerre tehető azoknak a létszáma, akik nyugaton dolgoznak, akik a szülőföldhöz kapcsolódó szálakat nem vágták el ugyan, de külföldön már végképp nem beszélnek magyarul a gyermekeikkel.
A nyelvvesztés elleni küzdelemben a magyar nyelven folyó oktatás megszervezése és kiterjesztése az egyik legfontosabb feladat, mivel a jelenleg adott oktatási körülmények között a moldvai csángómagyarok, amennyiben magyarul kívánják folytatni tanulmányaikat, sok esetben nem tudják felvenni a versenyt a magyar nyelven való oktatás során azokkal, akik első lépésektől kezdve magyar nyelven tanulhattak. Ennek a jelenségnek köszönhető, hogy a magyar nyelven továbbtanulni vágyó csángó fiatalok száma nem hogy nőtt volna, hanem az elmúlt évtized alatt csökkent. A székelyföldi iskolákban továbbtanulni vágyó fiatalok hátrányos helyzetből indulnak, ahol azzal szembesítik őket, hogy nem tudnak elég jól magyarul. A pedagógusok feladata lenne, hogy több empátiával közelítsenek ezekhez a tanulókhoz, felismerve, hogy miben tehetségesek és erre építve segíteni őket a pályaválasztásban, továbbtanulásban.
A szerző beszélgetőtársa arra volt kíváncsi, hogy a csángók részéről mennyire lenne erre fogadókészség, hiszen egy olyan mélyen gyökerező mentalitást kellene feladni, mely szerint azért kell a gyerekkel románul beszélni, azért kell őt román nyelven oktatni, hogy a későbbiekben ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Az újságíró úgy látja, hogy ezen a mentalitáson lehet változtatni, amennyiben a felülről jövő intézkedések nem gáncsolják a magyar oktatást, úgyanúgy ki lehetne terjeszteni az okatatást, mint ahogy annak idején a MCSMSZ úttörő munkája nyomán beindult a magyar nyelv oktatása ezeken a településeken.
Sántha Attila felvetette, hogy a csángók tekintetében mindenki elvárja a támogatást az anyaországtól, de az erdélyiekben megfogant-e az a gondolat, hogy a csángókat valahogy segíteni kell? A székelyeket, mivel mi itt vagyunk mellettük, illetné ez a védelmező státus, hiszen ami az erdélyi magyarságnak Magyarország, az vagyunk mi a moldvai magyarság számára.
Oláh-Gál Elvira úgy véli, hogy szemléletváltásra van szükség, melynek fontos eszközei lehetnek ezek a beszélgetések, ugyanakkor fontosnak tartja a csángókat megerősíteni identitásukban, hogy nyelvhasználatukat értékként tanulják meg kezelni.
A kötet és a mellékelt cédé megvásárolható a Székely Termékek Webáruházában.
Salló Emőke, Erdély.ma
Oláh-Gál Elvira A moldvai magyarságról címet viselő kötetét és a hozzá tartozó, kuriózumnak számító hanganyagokat tartalmazó cédé mellékletét a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen mutatták be. A szerzőt beszélgetőtársa, Sántha Attila költő a Kárpátokon túli magyarság legkitartóbb krónikásaként mutatta be a tusványosi Tilos Kávéházban összegyűlt érdeklődőknek.
A tartalmas beszélgetés során megtudtuk, hogy a szerző az első útja újságíróként Domokos Pál Péterhez vezette, mivel mindig is érdeklődéssel figyelte a Székelyföldön és a Gyimesekben kissé pejoratív megfogalmazásban csak chiar-magyarkonak (alig-magyaroknak) nevezett népcsoportot. Mindaz, amit nem végzett el a 19. század közepén alapított román, jászvásári püspökség, és nem végzett el majd’ egy évszázad alatt az elrománosítási politika, azt elvégezte nagyon nagy sikerrel a kommunizmus utolsó három-négy évtizede, az erőltetett iparosítás, melynek során a közösségeket sikerült felszámolni.
A moldvai csángómagyar falvakban kezdetben még a deák mondta a misét, aztán fokozatosan minden faluba papot helyeztek, aki román nyelven misézett. A nyelvvesztéshez hozzájárult a fiatalok városra történő elvándorlása munkakeresés céljából, a falvakban csak az öregek maradtak. A nyelvvesztés jelensége hajtotta a szerzőt abban, hogy minden lehető alkalmat kihasználjon újságíróként arra, hogy eljusson a moldvai magyarokhoz. A most megjelenő kötet a moldvai magyarsággal foglalkozó folyóiratokban megjelent cikkekből készült válogatásból született. A mellékelt cédét pedig kimondottan nyelvemléknek szánta, melynek hangfelvételein olyan jelentős, archaikus nyelvet használó személyiségek szólalnak meg, akik már nincsenek közöttünk.
A csángók mai helyzetét tekintve az újságíró úgy látja, hogy a Moldvában elindult csángó oktatás óriási szolgálatot tesz, de nem elég, ami most van, az heti négy óra, választható tantárgyként. A megoldást a magyar nyelven történő oktatás jelentené, ahol nem csak magyar órákon tanulják a nyelvet, hanem el kellene oda jutni, – Duma András szavaival élve – hogy óvodás kortól tanítsák őket anyanyelvükön. A legnagyobb veszélynek azt látja, hogy a nyelvvesztésnek ahhoz a szakaszához érkeztünk, amikor a nagyszülő sokszor nem érti meg egymást az unokájával. A szüleivel már kizárólag románul beszél, mert a szülei ahhoz a generációhoz tartoznak, akikbe belesulykolták, hogy nem szabad a magyar nyelvet használni. Ezek az emberek adott esetben identitásukban még magyarok, de a nyelvet már nem használják. A kisgyerek már nem érti azt a nyelvet, amit a nagyanyja beszél, és amit megtanul az iskolában, az már egy tanult magyar nyelv. Ezt csak súlyosbítja az a tény, hogy most már százezerre tehető azoknak a létszáma, akik nyugaton dolgoznak, akik a szülőföldhöz kapcsolódó szálakat nem vágták el ugyan, de külföldön már végképp nem beszélnek magyarul a gyermekeikkel.
A nyelvvesztés elleni küzdelemben a magyar nyelven folyó oktatás megszervezése és kiterjesztése az egyik legfontosabb feladat, mivel a jelenleg adott oktatási körülmények között a moldvai csángómagyarok, amennyiben magyarul kívánják folytatni tanulmányaikat, sok esetben nem tudják felvenni a versenyt a magyar nyelven való oktatás során azokkal, akik első lépésektől kezdve magyar nyelven tanulhattak. Ennek a jelenségnek köszönhető, hogy a magyar nyelven továbbtanulni vágyó csángó fiatalok száma nem hogy nőtt volna, hanem az elmúlt évtized alatt csökkent. A székelyföldi iskolákban továbbtanulni vágyó fiatalok hátrányos helyzetből indulnak, ahol azzal szembesítik őket, hogy nem tudnak elég jól magyarul. A pedagógusok feladata lenne, hogy több empátiával közelítsenek ezekhez a tanulókhoz, felismerve, hogy miben tehetségesek és erre építve segíteni őket a pályaválasztásban, továbbtanulásban.
A szerző beszélgetőtársa arra volt kíváncsi, hogy a csángók részéről mennyire lenne erre fogadókészség, hiszen egy olyan mélyen gyökerező mentalitást kellene feladni, mely szerint azért kell a gyerekkel románul beszélni, azért kell őt román nyelven oktatni, hogy a későbbiekben ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Az újságíró úgy látja, hogy ezen a mentalitáson lehet változtatni, amennyiben a felülről jövő intézkedések nem gáncsolják a magyar oktatást, úgyanúgy ki lehetne terjeszteni az okatatást, mint ahogy annak idején a MCSMSZ úttörő munkája nyomán beindult a magyar nyelv oktatása ezeken a településeken.
Sántha Attila felvetette, hogy a csángók tekintetében mindenki elvárja a támogatást az anyaországtól, de az erdélyiekben megfogant-e az a gondolat, hogy a csángókat valahogy segíteni kell? A székelyeket, mivel mi itt vagyunk mellettük, illetné ez a védelmező státus, hiszen ami az erdélyi magyarságnak Magyarország, az vagyunk mi a moldvai magyarság számára.
Oláh-Gál Elvira úgy véli, hogy szemléletváltásra van szükség, melynek fontos eszközei lehetnek ezek a beszélgetések, ugyanakkor fontosnak tartja a csángókat megerősíteni identitásukban, hogy nyelvhasználatukat értékként tanulják meg kezelni.
A kötet és a mellékelt cédé megvásárolható a Székely Termékek Webáruházában.
Salló Emőke, Erdély.ma
2014. augusztus 18.
Kostelek, a falu, amely a néptánc által marad meg magyarnak
Kóstelek a Gyimesi csángó vidékhez tartozik, kb. 1100-1200 méter magasan fekszik, a lakosai száma megközelítőleg 700, az összetétele szinte 100 százalékban magyar, 3-4 román család él a faluban, akik ugyanúgy beszélik a magyart, mint a többiek.
Mivel román közigazgatás alá helyezték, ezért évtizedek óta az általános iskolai oktatás román nyelven, az állami iskolában folyik. Ezt követően a gyerekek java része Csíkba megy továbbtanulni döntően magyar nyelven, de sokan Bákóban tanulnak románul.
Kóstelek abba a szerencsés helyzetbe került, hogy már 11 éve tanít ott egy házaspár, Ferencz András és Imre Éva. Ők csíki székelyek egyébként, de vállalták, hogy csángó részen tanítanak. Az általános iskolások száma 50-60 fő. Mindegyik általános iskolás beiratkozott magyar oktatásra, és járnak is rendszeresen foglalkozásokra. Ezen kívül van táncóra, és ma már nem csak az általános iskolások vesznek ezen részt, hanem 20-25 éves fiatalok, lányok-fiúk vegyesen. Ezek a fiatal felnőttek még évekkel ezelőtt a szórakozásként csak a kocsmát tudták elképzelni.
Kostelek néprajzilag, földrajzilag a gyimesi vidék izgalmas patakvölgyeinek világát idézi, sajátos kultúrája, néptánca, népdalai, népviselete a gyimesi csángó kultúrkör érdekes színfoltja. 2005-ben a fiatalok, a huszonévesek generációja már nem ismerte szülei, nagyszülei táncait. Azonban, még nem volt nagy szakadás azon generációk között, akik még ismerték, illetve azok között, akiknek már nem adódott át ez a tudás, így hamarosan magukra találtak a táncpróbákon tanultakban.
A tánc iránti szeretet lassan kezdett csapatot kovácsolni az alkalmanként összegyűlt fiatalokból, újabb és újabb tartalmakkal telítődtek az esték, nemsokára eldöntöttük, hogy szeretnénk megmutatni is, hogy mit tanultunk. Így esett meg első fellépése a csapatnak, húsvét vasárnapján kis műsorral örvendeztettük meg az egybegyűlteket, hagyományos viseletben, hagyományos zenére táncoltunk, hirdetve, hogy ebben, így azért még jól érezzük magunkat. A szoboszloihirek.hu nyomán
Erdély.ma
Kóstelek a Gyimesi csángó vidékhez tartozik, kb. 1100-1200 méter magasan fekszik, a lakosai száma megközelítőleg 700, az összetétele szinte 100 százalékban magyar, 3-4 román család él a faluban, akik ugyanúgy beszélik a magyart, mint a többiek.
Mivel román közigazgatás alá helyezték, ezért évtizedek óta az általános iskolai oktatás román nyelven, az állami iskolában folyik. Ezt követően a gyerekek java része Csíkba megy továbbtanulni döntően magyar nyelven, de sokan Bákóban tanulnak románul.
Kóstelek abba a szerencsés helyzetbe került, hogy már 11 éve tanít ott egy házaspár, Ferencz András és Imre Éva. Ők csíki székelyek egyébként, de vállalták, hogy csángó részen tanítanak. Az általános iskolások száma 50-60 fő. Mindegyik általános iskolás beiratkozott magyar oktatásra, és járnak is rendszeresen foglalkozásokra. Ezen kívül van táncóra, és ma már nem csak az általános iskolások vesznek ezen részt, hanem 20-25 éves fiatalok, lányok-fiúk vegyesen. Ezek a fiatal felnőttek még évekkel ezelőtt a szórakozásként csak a kocsmát tudták elképzelni.
Kostelek néprajzilag, földrajzilag a gyimesi vidék izgalmas patakvölgyeinek világát idézi, sajátos kultúrája, néptánca, népdalai, népviselete a gyimesi csángó kultúrkör érdekes színfoltja. 2005-ben a fiatalok, a huszonévesek generációja már nem ismerte szülei, nagyszülei táncait. Azonban, még nem volt nagy szakadás azon generációk között, akik még ismerték, illetve azok között, akiknek már nem adódott át ez a tudás, így hamarosan magukra találtak a táncpróbákon tanultakban.
A tánc iránti szeretet lassan kezdett csapatot kovácsolni az alkalmanként összegyűlt fiatalokból, újabb és újabb tartalmakkal telítődtek az esték, nemsokára eldöntöttük, hogy szeretnénk megmutatni is, hogy mit tanultunk. Így esett meg első fellépése a csapatnak, húsvét vasárnapján kis műsorral örvendeztettük meg az egybegyűlteket, hagyományos viseletben, hagyományos zenére táncoltunk, hirdetve, hogy ebben, így azért még jól érezzük magunkat. A szoboszloihirek.hu nyomán
Erdély.ma
2014. augusztus 28.
Ne hagyjuk el ősi hitünket (Úz völgye kötelez)
A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket!
A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk
Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben.
Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba.
A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében.
Hatszáz fakereszt
Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.”
Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.”
A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket!
A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk
Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben.
Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba.
A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében.
Hatszáz fakereszt
Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.”
Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.”
A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 1.
Negyvenötödik évforduló csángókkal a főszerepben
Nem tortát, hanem puliszkát készített 45. éves fennállásának évfordulójára a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adásának stábja, ugyanis részt vettek a Hidegségen szombaton és vasárnap lezajlott Csángó Túros Puliszka Fesztiválon.
Az ünnepeltek sem érkeztek üres kézzel. Olyan felvételeket hoztak el, amelyeken a csángók voltak a főszereplők. Szombat délután nemcsak pusztán levetítették a stúdiójuk által az idők során a gyimesiekről készített felvételeket, hanem ezeket arra használták fel, hogy megszólaltassák a filmkockákon szereplőket.
„Célunk az volt, hogy a régi felvételeket a mába helyezzük. A Román Televízió magyar adása már 1973-ban, az első csángófesztivál idején itt volt a Gyimesekben, megpróbáljuk azóta nyomon követni az itteni emberek életét. A mai napra meghívtuk a filmek még élő szereplőit. Nemcsak ezeknek a gyönyörű völgyeknek a lakóit szólítottuk meg, hanem más vidékekről is hívtunk meg olyan személyeket, akik a gyimesi csángó kultúrát megpróbálják egy kicsit sajátos módon átvenni és népszerűsíteni a világban” – tudtuk meg Sz. Gödri Ildikó szerkesztőtől, aki az ünnepi alkalomra csángó népviseletet vett fel.
Kalákaműsor
Egyik vetített film a Kaláka-filmsorozat Csíkszeredában, a hetvenes években forgatott része volt. Simonffy Katalintól, a műsor egyik szerkesztőjétől honlapunk megtudta, arra törekedtek, hogy diákokkal ismertessék meg az élő néphagyományt. Gyakorlatilag bejárták azt a vidéket, amelyről a műsor készült, és gyűjtötték a népi kultúrát. A széki mintából indultak ki, ahol még hagyományos formában működött a táncház.
Csíkszeredában csángó táncházat tartottak, ahogy aláhúzta, ennek fő jellegzetessége az volt, hogy első alkalommal sikerült összegyűjteni a Romániában élő, négy csángó népcsoport képviselőit: a gyimesieket, a moldvaiakat, a hétfalusiakat és a dévaiakat. A moldvaiakat úgy lehetett Erdélybe „átcsempészni”, hogy azt füllentették, hogy a Megéneklünk Románia műsorhoz van rájuk szükség – mesélte mosolyogva.
Érdekes volt a különböző csángó nyelvjárásokat hallani, ugyanis az említett műsorban a meghívottak mutatták be a népviseleteiket. A film közös tánccal zárult, érdekes volt azonosítani a régi felvételen a trapézfarmerben táncoló fiatal legényeket, akik azóta elismert zenekutatóvá váltak, mint például Pávai Istvánt vagy Szalay Zoltánt. A vetítést követően szóba is elegyedtek velük, illetve a többi meghívottal (László Csaba, András Mihály, a Zakariás testvérek, Papp István, Tankó Eszter, Kicsi Kótáék), hogy mit beszéltek nem áruljuk el, mert a tévéstáb nemcsak ünnepelt, hanem forgatott is, a tervek szerint a szeptember 8-ai magyar adásban láthatjuk a Hidegségen készült filmet.
Gyimes egyik jellegzetessége a puliszka
Különben a születésnapi puliszkával a tévé csapata vasárnap a harmadik helyezést érte el a több mint tíz jelentkezőből. Második a Harmopan csapata lett, míg a legjobbaknak a hidegségi hagyományőrző néptánccsoport szakácsai bizonyultak.
Csilip Árpád, a fesztivál szervezője a Fatálas és Csángó panziók tulajdonosa úgy vélte, hogy illeszkedik a völgy életéhez ez a fesztivál. Az állattartó gyimesiek sokat dolgoztak kalibákban, esztenákon, ahol egyik főeledelük volt a túros puliszka, a málélisztet ugyanis könnyen lehetett tárolni. Amint hangoztatta, innen származik az ötlete, hogy ezt a jellegzetes ételt meg kell kóstoltatni turistákkal, vendégekkel. Egyre többen jönnek a környező falvakból, hogy puliszkafőzési tudásukról tanúságot adjanak – összegzett.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro
Nem tortát, hanem puliszkát készített 45. éves fennállásának évfordulójára a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adásának stábja, ugyanis részt vettek a Hidegségen szombaton és vasárnap lezajlott Csángó Túros Puliszka Fesztiválon.
Az ünnepeltek sem érkeztek üres kézzel. Olyan felvételeket hoztak el, amelyeken a csángók voltak a főszereplők. Szombat délután nemcsak pusztán levetítették a stúdiójuk által az idők során a gyimesiekről készített felvételeket, hanem ezeket arra használták fel, hogy megszólaltassák a filmkockákon szereplőket.
„Célunk az volt, hogy a régi felvételeket a mába helyezzük. A Román Televízió magyar adása már 1973-ban, az első csángófesztivál idején itt volt a Gyimesekben, megpróbáljuk azóta nyomon követni az itteni emberek életét. A mai napra meghívtuk a filmek még élő szereplőit. Nemcsak ezeknek a gyönyörű völgyeknek a lakóit szólítottuk meg, hanem más vidékekről is hívtunk meg olyan személyeket, akik a gyimesi csángó kultúrát megpróbálják egy kicsit sajátos módon átvenni és népszerűsíteni a világban” – tudtuk meg Sz. Gödri Ildikó szerkesztőtől, aki az ünnepi alkalomra csángó népviseletet vett fel.
Kalákaműsor
Egyik vetített film a Kaláka-filmsorozat Csíkszeredában, a hetvenes években forgatott része volt. Simonffy Katalintól, a műsor egyik szerkesztőjétől honlapunk megtudta, arra törekedtek, hogy diákokkal ismertessék meg az élő néphagyományt. Gyakorlatilag bejárták azt a vidéket, amelyről a műsor készült, és gyűjtötték a népi kultúrát. A széki mintából indultak ki, ahol még hagyományos formában működött a táncház.
Csíkszeredában csángó táncházat tartottak, ahogy aláhúzta, ennek fő jellegzetessége az volt, hogy első alkalommal sikerült összegyűjteni a Romániában élő, négy csángó népcsoport képviselőit: a gyimesieket, a moldvaiakat, a hétfalusiakat és a dévaiakat. A moldvaiakat úgy lehetett Erdélybe „átcsempészni”, hogy azt füllentették, hogy a Megéneklünk Románia műsorhoz van rájuk szükség – mesélte mosolyogva.
Érdekes volt a különböző csángó nyelvjárásokat hallani, ugyanis az említett műsorban a meghívottak mutatták be a népviseleteiket. A film közös tánccal zárult, érdekes volt azonosítani a régi felvételen a trapézfarmerben táncoló fiatal legényeket, akik azóta elismert zenekutatóvá váltak, mint például Pávai Istvánt vagy Szalay Zoltánt. A vetítést követően szóba is elegyedtek velük, illetve a többi meghívottal (László Csaba, András Mihály, a Zakariás testvérek, Papp István, Tankó Eszter, Kicsi Kótáék), hogy mit beszéltek nem áruljuk el, mert a tévéstáb nemcsak ünnepelt, hanem forgatott is, a tervek szerint a szeptember 8-ai magyar adásban láthatjuk a Hidegségen készült filmet.
Gyimes egyik jellegzetessége a puliszka
Különben a születésnapi puliszkával a tévé csapata vasárnap a harmadik helyezést érte el a több mint tíz jelentkezőből. Második a Harmopan csapata lett, míg a legjobbaknak a hidegségi hagyományőrző néptánccsoport szakácsai bizonyultak.
Csilip Árpád, a fesztivál szervezője a Fatálas és Csángó panziók tulajdonosa úgy vélte, hogy illeszkedik a völgy életéhez ez a fesztivál. Az állattartó gyimesiek sokat dolgoztak kalibákban, esztenákon, ahol egyik főeledelük volt a túros puliszka, a málélisztet ugyanis könnyen lehetett tárolni. Amint hangoztatta, innen származik az ötlete, hogy ezt a jellegzetes ételt meg kell kóstoltatni turistákkal, vendégekkel. Egyre többen jönnek a környező falvakból, hogy puliszkafőzési tudásukról tanúságot adjanak – összegzett.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro
2014. október 18.
Barcaság – szem előtt, s mégis rejtve
Veres Emese Gyöngyvér Marosvásárhelyen született, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte (1984), 1989 és 1992 között Németországban élt, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben. Elsősorban a barcasági csángók történetét és szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve.
Az általa írt, illetve a Barcasági Könyvek sorozatában megjelent munkákat forráskiadványoknak tartja. Jelenleg Magyarországon él, de kutatóként, szakíróként, újságíróként ma is a Barcaságot tekinti hazájának, rádiós műsoraiban igen markánsan jelenik meg Erdély és a Székelyföld közélete és kultúrája. Egyike azon kevés kutatóknak, akik a tíz faluban élő barcasági csángok múltját és jelenét kutatják, akiket elsősorban az evangélikus vallás tart össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors. E kis tájegység sajátosságai, amelyek a szászokkal és a románokkal való együtt- és egymás mellett élés során alakultak ki, soha nem részesültek kellő figyelemben, holott igen értékes népi és egyházi kultúrájukat igencsak kikezdte az urbanizáció.
Ezek a települések Brassó agglomerációs övezetében helyezkednek el, olyan környezetben, amelyben igen erős a fejlődési „kitettség”, a felértékelődött ingatlanokon igen erős az átalakulási kényszer, logisztikai központok települnek le a környéken, a „rurbanizáció” során új lakóparkok épülnek, amelyek végérvényesen megváltoztatják a települések hagyományos építészeti képét, a lakosság összetételét és az életmódot.
– A Ma leszek házadban először… most új kiadásban jelent meg. Ez egy bővített változat vagy még a régi?
Az első kiadás igen hamar elfogyott. Tulajdonképpen ez volt az első bővebb kötet, amely a rendszerváltás után megjelent a barcasági csángók szokásairól. Újszerű volt a téma feldolgozása is, ráadásul egy élő egyházi szokás, amelyen mindenki részt vett, aki evangélikus. Róluk szólt, de nekik.
A gyűjtés viszont valahogy soha nem fejeződött be, így az anyag bővült. Mivel ez volt az első ilyen jellegű kötetem, az évek során a hibákat is észrevettem. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne egy második kiadásra. Manapság azt hiszem, csodaszámba is megy a hasonló vállalkozás.
– Milyen fejezetei vannak? Egy falut érint, vagy az összeset?
– Természetesen mind a tíz barcasági csángó falut, ahogy tőlem ezt már megszokhatta az olvasóközönség. A felkészüléstől a felnőtté válást lezáró következő virágvasárnapig tart a leírás, természetesen történelmi és egyéb felekezeti vagy nemzetiségi kitekintésekkel.
– Úgy látom, hogy a barcasági emberek teljes életútját kívánod követni ebben a kutatási folyamatban. Mi lesz a következő tanulmánykötet témája?
– Most fejeztem be a disszertációmat a temetés sorsfordító rítusáról. A védésig még ezzel foglalkozom hangsúlyozottabban, aztán jön a születés és a házasság rítusa.
– Élénken foglalkoztatnak téged az erdélyi történelmi „gócpontok”. Többek között az első világháború, annak előzményei, a román-magyar konfliktus, Erdély elvesztése. Levéltárakban kutattál több országban is. Melyek a mostani témáid?
– Hogy mennyire élénken, azt néha én sem tudom megítélni, mert egyik téma a másikból következik. A román betörésre épp a konfirmáció gyűjtése közben figyeltem fel. Aztán adatközlői szövegek nyomán foglalkoztam az 1848-as eseményekkel, és így tovább. Amikor ezekről az időszakokról írok, megpróbálom holisztikusan és interdiszciplinárisan láttatni a kérdést. Nem önmagában a történelmi eseményt írom le, hanem a források mellett ott vannak a visszaemlékezések, a szájhagyomány, a sajtó és az egyházi irattár. Nyilván most hangsúlyosabb az I. világháborús témák rendezése, de egy-egy levéltárban mindig párhuzamosan futnak a keresések. Hiszen például Bécsbe nem jut el az ember lánya bármikor, így igyekszem mindent kideríteni, ami érdekel.
– A szászok sokkalta előttünk járnak önmaguk lebontásában. Milyennek látod a brassói szászok helyzetét? Tényezők-e egyáltalán manapság? És Erdélyben? Még államelnök-jelölt is felbukkant a soraikból, bár Klaus Johannis inkább most jó románként próbál viselkedni a siker érdekében…
– A szászokkal való viszonyunk, viszonyom furcsa. 1886-ig egyházszervezetileg a szász egyházhoz tartoztak a barcasági magyar gyülekezetek is. Ma már a fiatalok számára ez egy ismeretlen tény. Sőt, számukra a szászok mint nemzetiség is ismeretlen lesz lassan.
Már annyira sem érzékelik a jelenlétet, mint annak idején mi, amikor Brassóban még hallottunk német szót az utcán, tudtuk melyek a német-tagozatos iskolák. Egy-egy személyes ismeretségtől, barátságtól eltekintve azonban ezek a viszonyok az egymás mellett élés viszonyai voltak. Ha gyerekkoromból kellene említenem akár egy szász szokást is, nem tudnék. Ott voltak az orrunk előtt az emlékműveik, nem tudtuk, hogy mit ábrázolnak. A példákat sorolhatnám. Nyilván egy falusi, zártabb közösségben, ahol volt magyar és szász jelenlét, mások a példák. Városi szinten számomra csak ezek. Ennek ellenére érdekes a helyzetem. A brassói Honterus Levéltár igazgatójával, Thomas Sindilariuval való megismerkedésem óta rengeteget kutatok a levéltárban, ahol sok magyar anyag van. Még székely vonatkozású is. Részt veszek szász konferenciákon. Most épp úgy adódott, hogy az 1916-ban elmenekült szászok történeteit is én kezdtem gyűjteni, mert ők sem dolgozták fel ezeket. 2016-ra egy közös kötetet tervezünk. Ha brassói, barcasági viszonylatban nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy még ha el is mentek, azok, akik innen származnak és tudományos munkát folytatnak, igen erősen kötődnek Erdélyhez. Összegyűjtik az anyagokat, és Gundelsheimben létrehozták az erdélyi szász központot. Egy konkrét példát mondanék.
Amióta a román levéltárakban egyszerű a kutatás és digitalizálás, azóta a brassói állami levéltár szász anyagát módszeresen digitalizálják, és egy példány a Honterus Levéltárba kerül, egy pedig Gundelsheimba. Ezt mi is megtanulhatnánk tőlük. Bármely magyar vidékre érvényes, és csak napi 7 lej kellene. És szállott emberek, persze, akiknek ez fontos.
– A tömbmagyarság, az „anyaország” tesz-e, tehet-e valamit a barcasági csángókért? Vagy ezek a bomlási folyamatok most már megállíthatatlanok? Lásd a moldvai csángók körében lezajlott földcsuszamlás-szerű változásokat. Lásd a Gyimesek „modernizálódását”, amikor gyakorlatilag kipusztul a népi kultúra, s a korábban felgyűjtött (szellemi) hagyaték javát a centrumokból (Kolozsvár, Budapest) kell visszahonosítani.
– Ha összességében kell megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondom, hogy nem. Egy-két esetet kivéve, amikor ott volt a magyarországi politikus (vagy azért, mert éppen Brassóból származik, és így hazahívták, vagy mert épp pürkereci gyökerei vannak), nem tudok arról, hogy odafigyelnének a vidékre. Nem élek otthon, tehát lehet, hogy rossz a meglátásom, de a gyűjtéseim is ezt támasztják elő. Hozzáteszem: erdélyi magyar politikus is igen sokáig nem figyelt a térségre. Amikor a szórvány érdekessé kezdett válni, akkor mintha hangsúlyosabbá vált volna a politikai jelenlét. A jó talán az, hogy bár érezhető a magyar pártok egymásnak feszülése ott is, de fontos ügyekben mintha össze tudnának fogni. Hangsúlyozom, ezt a kívülálló szemével látom.
Hiszen, ha otthon vagyok, akkor leginkább a gyűjtéseimmel foglalkozom, szeretnék még annyit átmenteni a szájhagyományból, az egykori emlékekből, amennyit csak lehet. A módszeres gyűjtéssel viszont az látom, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna ezt az utat választanom, nem pedig csak egy-egy lelkész, tanító által nagy tudásúnak minősített embert felkeresni. Akkor még sok tárgy bújt meg a házakban, ma már talán ezeknek fele sincs meg. Próbálják a viseletet visszahozni, az asszonyok varrják a ruhákat. A brassói Búzavirág tánccsoporttal rekonstruáltunk néhány táncot. Próbáljuk menteni, amit lehet, újra- és átértékelni. Inkább az a gond, hogy a megszűntek helyére nem léptek olyan szokások, amelyeket ki lehetne emelni.
És ezzel nem arra célzok, hogy mondjuk a zenében a popkultúra vette át a népdal és a néptánc helyét. Talán a lakodalom tud bizonyos értelemben mindig megújulni, mert mindig akadnak vőfélyek, szószólók, akik újabb szövegekkel állnak elő. Meghonosodtak szokások, amelyeknek nem volt előzménye, éppen ezért ezeket már nem az egykori néphagyomány felől kell vizsgálni. Építészetileg is változik a kép, nem tartják meg az oromdíszeket, eltűntek a csángó kapuk. Paradox módon ezeket a hosszúfalusi románság őrzi nekünk, mi meg vitázunk, hogy „mokánkapunak” nevezik, pedig csángó. Miközben csak beszélgetni kellene velük is. a mokán öregek el is mondják: ezeket csángók készítették, nem ők. Ők nem értettek az ácsmunkákhoz. Viszont ott is végbement egy lakosságcsere. A beköltözött honnan tudná, hogy ez nem román kapu? Elvégre csak ott látja őket. Ezt a kérdést is meg kellene tanulnunk már komplexebben nézni, és akkor talán a viszonyokon is lehetne javítani. Vagy ezek után vállaljam a megkövezést?
A beszélgetést Simó Márton készítette
A szerző október 22-én, 17 órától, a sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesboltban (Csíki utca 5.) találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Demeter László lesz. Az est plakátja ugyan a Ma leszek először házadban vendéged című kötetet emeli ki, de ez alkalommal a kiadó vezetője a többi kiadványról, és általában az általa végzett kutatásokról, eddigi életútjáról beszél. A rendezvény végén megvásárolhatók a Barca Kiadó új és régebbi kiadványai.
Veres Emese Gyöngyvér (sz. Marosvásárhely, 1966. máj. 8./ 2009-től a Barcaprint kiadó /Dunavarsány/ ügyvezetője. Magyarországon él, de hazájának a Barcaságot tekinti.
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, 2005. Barcasági Könyvek);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro
Veres Emese Gyöngyvér Marosvásárhelyen született, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte (1984), 1989 és 1992 között Németországban élt, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben. Elsősorban a barcasági csángók történetét és szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve.
Az általa írt, illetve a Barcasági Könyvek sorozatában megjelent munkákat forráskiadványoknak tartja. Jelenleg Magyarországon él, de kutatóként, szakíróként, újságíróként ma is a Barcaságot tekinti hazájának, rádiós műsoraiban igen markánsan jelenik meg Erdély és a Székelyföld közélete és kultúrája. Egyike azon kevés kutatóknak, akik a tíz faluban élő barcasági csángok múltját és jelenét kutatják, akiket elsősorban az evangélikus vallás tart össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors. E kis tájegység sajátosságai, amelyek a szászokkal és a románokkal való együtt- és egymás mellett élés során alakultak ki, soha nem részesültek kellő figyelemben, holott igen értékes népi és egyházi kultúrájukat igencsak kikezdte az urbanizáció.
Ezek a települések Brassó agglomerációs övezetében helyezkednek el, olyan környezetben, amelyben igen erős a fejlődési „kitettség”, a felértékelődött ingatlanokon igen erős az átalakulási kényszer, logisztikai központok települnek le a környéken, a „rurbanizáció” során új lakóparkok épülnek, amelyek végérvényesen megváltoztatják a települések hagyományos építészeti képét, a lakosság összetételét és az életmódot.
– A Ma leszek házadban először… most új kiadásban jelent meg. Ez egy bővített változat vagy még a régi?
Az első kiadás igen hamar elfogyott. Tulajdonképpen ez volt az első bővebb kötet, amely a rendszerváltás után megjelent a barcasági csángók szokásairól. Újszerű volt a téma feldolgozása is, ráadásul egy élő egyházi szokás, amelyen mindenki részt vett, aki evangélikus. Róluk szólt, de nekik.
A gyűjtés viszont valahogy soha nem fejeződött be, így az anyag bővült. Mivel ez volt az első ilyen jellegű kötetem, az évek során a hibákat is észrevettem. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne egy második kiadásra. Manapság azt hiszem, csodaszámba is megy a hasonló vállalkozás.
– Milyen fejezetei vannak? Egy falut érint, vagy az összeset?
– Természetesen mind a tíz barcasági csángó falut, ahogy tőlem ezt már megszokhatta az olvasóközönség. A felkészüléstől a felnőtté válást lezáró következő virágvasárnapig tart a leírás, természetesen történelmi és egyéb felekezeti vagy nemzetiségi kitekintésekkel.
– Úgy látom, hogy a barcasági emberek teljes életútját kívánod követni ebben a kutatási folyamatban. Mi lesz a következő tanulmánykötet témája?
– Most fejeztem be a disszertációmat a temetés sorsfordító rítusáról. A védésig még ezzel foglalkozom hangsúlyozottabban, aztán jön a születés és a házasság rítusa.
– Élénken foglalkoztatnak téged az erdélyi történelmi „gócpontok”. Többek között az első világháború, annak előzményei, a román-magyar konfliktus, Erdély elvesztése. Levéltárakban kutattál több országban is. Melyek a mostani témáid?
– Hogy mennyire élénken, azt néha én sem tudom megítélni, mert egyik téma a másikból következik. A román betörésre épp a konfirmáció gyűjtése közben figyeltem fel. Aztán adatközlői szövegek nyomán foglalkoztam az 1848-as eseményekkel, és így tovább. Amikor ezekről az időszakokról írok, megpróbálom holisztikusan és interdiszciplinárisan láttatni a kérdést. Nem önmagában a történelmi eseményt írom le, hanem a források mellett ott vannak a visszaemlékezések, a szájhagyomány, a sajtó és az egyházi irattár. Nyilván most hangsúlyosabb az I. világháborús témák rendezése, de egy-egy levéltárban mindig párhuzamosan futnak a keresések. Hiszen például Bécsbe nem jut el az ember lánya bármikor, így igyekszem mindent kideríteni, ami érdekel.
– A szászok sokkalta előttünk járnak önmaguk lebontásában. Milyennek látod a brassói szászok helyzetét? Tényezők-e egyáltalán manapság? És Erdélyben? Még államelnök-jelölt is felbukkant a soraikból, bár Klaus Johannis inkább most jó románként próbál viselkedni a siker érdekében…
– A szászokkal való viszonyunk, viszonyom furcsa. 1886-ig egyházszervezetileg a szász egyházhoz tartoztak a barcasági magyar gyülekezetek is. Ma már a fiatalok számára ez egy ismeretlen tény. Sőt, számukra a szászok mint nemzetiség is ismeretlen lesz lassan.
Már annyira sem érzékelik a jelenlétet, mint annak idején mi, amikor Brassóban még hallottunk német szót az utcán, tudtuk melyek a német-tagozatos iskolák. Egy-egy személyes ismeretségtől, barátságtól eltekintve azonban ezek a viszonyok az egymás mellett élés viszonyai voltak. Ha gyerekkoromból kellene említenem akár egy szász szokást is, nem tudnék. Ott voltak az orrunk előtt az emlékműveik, nem tudtuk, hogy mit ábrázolnak. A példákat sorolhatnám. Nyilván egy falusi, zártabb közösségben, ahol volt magyar és szász jelenlét, mások a példák. Városi szinten számomra csak ezek. Ennek ellenére érdekes a helyzetem. A brassói Honterus Levéltár igazgatójával, Thomas Sindilariuval való megismerkedésem óta rengeteget kutatok a levéltárban, ahol sok magyar anyag van. Még székely vonatkozású is. Részt veszek szász konferenciákon. Most épp úgy adódott, hogy az 1916-ban elmenekült szászok történeteit is én kezdtem gyűjteni, mert ők sem dolgozták fel ezeket. 2016-ra egy közös kötetet tervezünk. Ha brassói, barcasági viszonylatban nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy még ha el is mentek, azok, akik innen származnak és tudományos munkát folytatnak, igen erősen kötődnek Erdélyhez. Összegyűjtik az anyagokat, és Gundelsheimben létrehozták az erdélyi szász központot. Egy konkrét példát mondanék.
Amióta a román levéltárakban egyszerű a kutatás és digitalizálás, azóta a brassói állami levéltár szász anyagát módszeresen digitalizálják, és egy példány a Honterus Levéltárba kerül, egy pedig Gundelsheimba. Ezt mi is megtanulhatnánk tőlük. Bármely magyar vidékre érvényes, és csak napi 7 lej kellene. És szállott emberek, persze, akiknek ez fontos.
– A tömbmagyarság, az „anyaország” tesz-e, tehet-e valamit a barcasági csángókért? Vagy ezek a bomlási folyamatok most már megállíthatatlanok? Lásd a moldvai csángók körében lezajlott földcsuszamlás-szerű változásokat. Lásd a Gyimesek „modernizálódását”, amikor gyakorlatilag kipusztul a népi kultúra, s a korábban felgyűjtött (szellemi) hagyaték javát a centrumokból (Kolozsvár, Budapest) kell visszahonosítani.
– Ha összességében kell megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondom, hogy nem. Egy-két esetet kivéve, amikor ott volt a magyarországi politikus (vagy azért, mert éppen Brassóból származik, és így hazahívták, vagy mert épp pürkereci gyökerei vannak), nem tudok arról, hogy odafigyelnének a vidékre. Nem élek otthon, tehát lehet, hogy rossz a meglátásom, de a gyűjtéseim is ezt támasztják elő. Hozzáteszem: erdélyi magyar politikus is igen sokáig nem figyelt a térségre. Amikor a szórvány érdekessé kezdett válni, akkor mintha hangsúlyosabbá vált volna a politikai jelenlét. A jó talán az, hogy bár érezhető a magyar pártok egymásnak feszülése ott is, de fontos ügyekben mintha össze tudnának fogni. Hangsúlyozom, ezt a kívülálló szemével látom.
Hiszen, ha otthon vagyok, akkor leginkább a gyűjtéseimmel foglalkozom, szeretnék még annyit átmenteni a szájhagyományból, az egykori emlékekből, amennyit csak lehet. A módszeres gyűjtéssel viszont az látom, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna ezt az utat választanom, nem pedig csak egy-egy lelkész, tanító által nagy tudásúnak minősített embert felkeresni. Akkor még sok tárgy bújt meg a házakban, ma már talán ezeknek fele sincs meg. Próbálják a viseletet visszahozni, az asszonyok varrják a ruhákat. A brassói Búzavirág tánccsoporttal rekonstruáltunk néhány táncot. Próbáljuk menteni, amit lehet, újra- és átértékelni. Inkább az a gond, hogy a megszűntek helyére nem léptek olyan szokások, amelyeket ki lehetne emelni.
És ezzel nem arra célzok, hogy mondjuk a zenében a popkultúra vette át a népdal és a néptánc helyét. Talán a lakodalom tud bizonyos értelemben mindig megújulni, mert mindig akadnak vőfélyek, szószólók, akik újabb szövegekkel állnak elő. Meghonosodtak szokások, amelyeknek nem volt előzménye, éppen ezért ezeket már nem az egykori néphagyomány felől kell vizsgálni. Építészetileg is változik a kép, nem tartják meg az oromdíszeket, eltűntek a csángó kapuk. Paradox módon ezeket a hosszúfalusi románság őrzi nekünk, mi meg vitázunk, hogy „mokánkapunak” nevezik, pedig csángó. Miközben csak beszélgetni kellene velük is. a mokán öregek el is mondják: ezeket csángók készítették, nem ők. Ők nem értettek az ácsmunkákhoz. Viszont ott is végbement egy lakosságcsere. A beköltözött honnan tudná, hogy ez nem román kapu? Elvégre csak ott látja őket. Ezt a kérdést is meg kellene tanulnunk már komplexebben nézni, és akkor talán a viszonyokon is lehetne javítani. Vagy ezek után vállaljam a megkövezést?
A beszélgetést Simó Márton készítette
A szerző október 22-én, 17 órától, a sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesboltban (Csíki utca 5.) találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Demeter László lesz. Az est plakátja ugyan a Ma leszek először házadban vendéged című kötetet emeli ki, de ez alkalommal a kiadó vezetője a többi kiadványról, és általában az általa végzett kutatásokról, eddigi életútjáról beszél. A rendezvény végén megvásárolhatók a Barca Kiadó új és régebbi kiadványai.
Veres Emese Gyöngyvér (sz. Marosvásárhely, 1966. máj. 8./ 2009-től a Barcaprint kiadó /Dunavarsány/ ügyvezetője. Magyarországon él, de hazájának a Barcaságot tekinti.
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, 2005. Barcasági Könyvek);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro
2014. november 12.
Tudatosan „visszatanulni” a muzsikát
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse.
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse.
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 17.
A csángó összetartozás ünnepe Kosteleken (XI. Szeret menti népdalvetélkedő)
Moldvában, a Gyimesekben és mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, legalább négy feltétele van a közösségi létnek, összetartozásnak: magyar nyelvű iskolák és olyan tanítók, akik fenntartják a hagyományokat, szellemi értékeinket; támogatók, akik a jó ügyek mellé állnak; hitünk megőrzése és minél több gyermek születése – többek között erre figyelmeztetett Salamon József gyimesbükki plébános, aki szombaton a Bákó megyei Kosteleken mondott áldást a XI. Szeret menti népdalvetélkedő résztvevőire.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) gondozásában működő moldvai magyar oktatási program ez évi utolsó kiemelkedő eseményének Vaszi Levente kosteleki tanító, a Fölszállott a páva tehetségkutató vetélkedő idei közönségdíjasa volt a házigazdája, a zsűri elnökletét pedig Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész vállalta, aki maga is sokat tanult a gyimesi és moldvai csángó énekesektől. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke a megnyitón hangsúlyozta: „Régi törekvés, hogy megvalósuljon az a komplex oktató-nevelő munka, ahol jelen van az esztétikai nevelés mellett az értelmi, érzelmi, erkölcsi és a környezeti nevelés is. Tőlünk függ, hogy rászánjuk-e az időnket az érték felismerésére, megteremtésére, mentésére.”
A népdalvetélkedőt éppen a magyar szórvány napján, november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésnapján tartották, erre köszöntőjében Bán Zsófia, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja is emlékeztetett: „Ma van a magyar szórvány napja, és ezen a napon együtt lenni különösen nagy jelentőségű. Köztudott, hogy a moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag elszórtan helyezkednek el, ezért a közös nyelv, a vallás, a kultúra gyakorlása, megélése különösen fontos, hiszen a szórványban élőknek is joguk van arra, hogy anyanyelvükön beszéljenek, saját kultúrájukat, identitásukat szabadon éljék meg. Ezen jogaik gyakorlásától, hagyományaik ápolásától egyetlen közösség sem fosztható meg. Magyarország a szórványban élő magyarság jogainak érvényesítéséhez minden tőle telhető segítséget megad.” A népdalversenyre mind a huszonkilenc moldvai magyar oktatási helyszínről érkeztek diákok, akiket három korosztályban – elemi, gimnáziumi és középiskolai kategóriában – értékelt a Hamar Dániel, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenésze, Sebestyén Márta és Varga Zsuzsa néptáncoktató által vezetett három-három tagú zsűri. A legkisebbeknél a kosteleki Vrencean Anita nyerte az első díjat, kategórián kívül a különösen tehetséges ötéves magyarfalusi Taláz Teodor különdíjat kapott, az V–VIII. osztályosok közül a pusztinai Mátyás Karina bizonyult a legjobbnak, a középiskolás kategóriában a zsűri három első díjat osztott ki, amelyet Tamás Paulina (Dumbravény), Kosferenc Júlia (Csíkszereda) és Csorba Madalina (Lészped) érdemelt ki. Különdíjakat ítéltek oda a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület jelen lévő tagjai, valamint Böjte Csaba atya gondozottjai a csíksomlyói Szent István Gyermekotthonból. A díjkiosztó gálán felléptek az első díjas diákok, valamint Sebestyén Márta, Nyisztor Ilona és Petrás Mária, akik a legautentikusabb közvetítői a csángó népdalnak, a kosteleki gyermekek pedig lakodalmast mutattak be Vaszi Levente irányításával és gardonyos kíséretével.
Kostelek végképp felkerült a térképre – mondta Sebestyén Márta, és igazolja ezt, hogy sokan ellátogattak szombaton a Hargita és Bákó megye határán húzódó havasi településre, és miként lapunk is, viszik a hírt: ez a kis magyar közösség élni, megmaradni akar akkor is, ha nincs anyanyelvű iskolája, nem miséznek magyarul a templomában.
Fekete Réka
Moldvában, a Gyimesekben és mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, legalább négy feltétele van a közösségi létnek, összetartozásnak: magyar nyelvű iskolák és olyan tanítók, akik fenntartják a hagyományokat, szellemi értékeinket; támogatók, akik a jó ügyek mellé állnak; hitünk megőrzése és minél több gyermek születése – többek között erre figyelmeztetett Salamon József gyimesbükki plébános, aki szombaton a Bákó megyei Kosteleken mondott áldást a XI. Szeret menti népdalvetélkedő résztvevőire.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) gondozásában működő moldvai magyar oktatási program ez évi utolsó kiemelkedő eseményének Vaszi Levente kosteleki tanító, a Fölszállott a páva tehetségkutató vetélkedő idei közönségdíjasa volt a házigazdája, a zsűri elnökletét pedig Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész vállalta, aki maga is sokat tanult a gyimesi és moldvai csángó énekesektől. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke a megnyitón hangsúlyozta: „Régi törekvés, hogy megvalósuljon az a komplex oktató-nevelő munka, ahol jelen van az esztétikai nevelés mellett az értelmi, érzelmi, erkölcsi és a környezeti nevelés is. Tőlünk függ, hogy rászánjuk-e az időnket az érték felismerésére, megteremtésére, mentésére.”
A népdalvetélkedőt éppen a magyar szórvány napján, november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésnapján tartották, erre köszöntőjében Bán Zsófia, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja is emlékeztetett: „Ma van a magyar szórvány napja, és ezen a napon együtt lenni különösen nagy jelentőségű. Köztudott, hogy a moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag elszórtan helyezkednek el, ezért a közös nyelv, a vallás, a kultúra gyakorlása, megélése különösen fontos, hiszen a szórványban élőknek is joguk van arra, hogy anyanyelvükön beszéljenek, saját kultúrájukat, identitásukat szabadon éljék meg. Ezen jogaik gyakorlásától, hagyományaik ápolásától egyetlen közösség sem fosztható meg. Magyarország a szórványban élő magyarság jogainak érvényesítéséhez minden tőle telhető segítséget megad.” A népdalversenyre mind a huszonkilenc moldvai magyar oktatási helyszínről érkeztek diákok, akiket három korosztályban – elemi, gimnáziumi és középiskolai kategóriában – értékelt a Hamar Dániel, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenésze, Sebestyén Márta és Varga Zsuzsa néptáncoktató által vezetett három-három tagú zsűri. A legkisebbeknél a kosteleki Vrencean Anita nyerte az első díjat, kategórián kívül a különösen tehetséges ötéves magyarfalusi Taláz Teodor különdíjat kapott, az V–VIII. osztályosok közül a pusztinai Mátyás Karina bizonyult a legjobbnak, a középiskolás kategóriában a zsűri három első díjat osztott ki, amelyet Tamás Paulina (Dumbravény), Kosferenc Júlia (Csíkszereda) és Csorba Madalina (Lészped) érdemelt ki. Különdíjakat ítéltek oda a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület jelen lévő tagjai, valamint Böjte Csaba atya gondozottjai a csíksomlyói Szent István Gyermekotthonból. A díjkiosztó gálán felléptek az első díjas diákok, valamint Sebestyén Márta, Nyisztor Ilona és Petrás Mária, akik a legautentikusabb közvetítői a csángó népdalnak, a kosteleki gyermekek pedig lakodalmast mutattak be Vaszi Levente irányításával és gardonyos kíséretével.
Kostelek végképp felkerült a térképre – mondta Sebestyén Márta, és igazolja ezt, hogy sokan ellátogattak szombaton a Hargita és Bákó megye határán húzódó havasi településre, és miként lapunk is, viszik a hírt: ez a kis magyar közösség élni, megmaradni akar akkor is, ha nincs anyanyelvű iskolája, nem miséznek magyarul a templomában.
Fekete Réka
2014. november 20.
A honismeret értelméről
Halász Péter néprajzkutató Hol ér véget a múlt...? Hat évtized a honismeret szolgálatában című kötetét mutatták be a 75 éves szerző jelenlétében csütörtökön este Csíkszeredán, a Kájoni János Megyei Könyvtárban.
Kováts Dániel a könyv hátlapján megjegyzi, hogy a néprajzkutató „a honismereti mozgalom kertészeként termesztett gyümölcseinek válogatott darabjaival ajándékoz meg”. Hozzáteszi, hogy kirajzolódik belőle a néprajzos hat évtizede folytatott kutatásainak keresztmetszete, egyfajta „honismereti életrajz”. Fő hozadéka Halász írásainak szerinte, hogy nemcsak idézi, hanem tovább is tudja gondolni a nagyjaink által megfogalmazott igazi mondatokat. „E könyvből azt tanulhatjuk meg, hogy ha egészséges a nemzet, akkor a kulturális örökség átsugárzik a jelenbe, s a hagyománnyal foglalkozva is a ma emberének szólhat az üzenetünk” – összegez Kováts.
55 éve a honismereti mozgalomban
A tanulmánykötet szerzőjének életrajzát a bemutatón Kelemen Katalin könyvtáros ismertette, amint megtudtuk, Halász Péter az önkéntes néprajzi gyűjtésbe egyetemistaként való bekapcsolódása óta, vagyis 55 esztendeje vesz részt a honismereti mozgalomban. Kezdetben néprajzi pályázatok, kisebb-nagyobb cikkek szerzőjeként, 1974-től a Honismeret folyóirat szerkesztőjeként, majd 1995-től a Honismereti Szövetség elnökeként, 2010-től pedig Gyimesből szolgálja mindazt, amiért addig Budapesten dolgozott. Munkásságának eredményeit számos kötet, tanulmány és cikk őrzi.
A hon ismerete nem öncélú
Az est folyamán Burus János nyugalmazott tanár köszöntötte a szerzőt, akiről kijelentette: igaz, hogy 2010-ben nyugdíjba vonult, de nem vonult nyugalomba. Azt is részletezte, hogy bár Halász Péter városon született, mégis a vidéknek szentelte életét, ott érzi jól magát, most is ott él.
Burus szerint főként a moldvai csángókra vonatkozó kutatásai fontosak. Tanulságos, hogy most is szorosan a székelyekhez tartozóként kezeli írásaiban ezt a népcsoportot. Említette, hogy Halász elsősorban a helyneveket gyűjtötte, majd – talán agrármérnöki végzettsége folytán is – a hagyományos állattenyésztés és gazdálkodás formái kezdték érdekelni, végül eljutott a népszokások és a népi hiedelemvilág leírásához, elemzéséhez.
Burus szerint a kötet egyfajta összegzése ennek a kutatómunkának. „A hont nem öncélúan, hanem a jobbítás szándékával kell megismerni” – emelte ki a méltató a szerző nyomán. Szerinte Halász tartja magát ehhez az elvhez.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
Halász Péter néprajzkutató Hol ér véget a múlt...? Hat évtized a honismeret szolgálatában című kötetét mutatták be a 75 éves szerző jelenlétében csütörtökön este Csíkszeredán, a Kájoni János Megyei Könyvtárban.
Kováts Dániel a könyv hátlapján megjegyzi, hogy a néprajzkutató „a honismereti mozgalom kertészeként termesztett gyümölcseinek válogatott darabjaival ajándékoz meg”. Hozzáteszi, hogy kirajzolódik belőle a néprajzos hat évtizede folytatott kutatásainak keresztmetszete, egyfajta „honismereti életrajz”. Fő hozadéka Halász írásainak szerinte, hogy nemcsak idézi, hanem tovább is tudja gondolni a nagyjaink által megfogalmazott igazi mondatokat. „E könyvből azt tanulhatjuk meg, hogy ha egészséges a nemzet, akkor a kulturális örökség átsugárzik a jelenbe, s a hagyománnyal foglalkozva is a ma emberének szólhat az üzenetünk” – összegez Kováts.
55 éve a honismereti mozgalomban
A tanulmánykötet szerzőjének életrajzát a bemutatón Kelemen Katalin könyvtáros ismertette, amint megtudtuk, Halász Péter az önkéntes néprajzi gyűjtésbe egyetemistaként való bekapcsolódása óta, vagyis 55 esztendeje vesz részt a honismereti mozgalomban. Kezdetben néprajzi pályázatok, kisebb-nagyobb cikkek szerzőjeként, 1974-től a Honismeret folyóirat szerkesztőjeként, majd 1995-től a Honismereti Szövetség elnökeként, 2010-től pedig Gyimesből szolgálja mindazt, amiért addig Budapesten dolgozott. Munkásságának eredményeit számos kötet, tanulmány és cikk őrzi.
A hon ismerete nem öncélú
Az est folyamán Burus János nyugalmazott tanár köszöntötte a szerzőt, akiről kijelentette: igaz, hogy 2010-ben nyugdíjba vonult, de nem vonult nyugalomba. Azt is részletezte, hogy bár Halász Péter városon született, mégis a vidéknek szentelte életét, ott érzi jól magát, most is ott él.
Burus szerint főként a moldvai csángókra vonatkozó kutatásai fontosak. Tanulságos, hogy most is szorosan a székelyekhez tartozóként kezeli írásaiban ezt a népcsoportot. Említette, hogy Halász elsősorban a helyneveket gyűjtötte, majd – talán agrármérnöki végzettsége folytán is – a hagyományos állattenyésztés és gazdálkodás formái kezdték érdekelni, végül eljutott a népszokások és a népi hiedelemvilág leírásához, elemzéséhez.
Burus szerint a kötet egyfajta összegzése ennek a kutatómunkának. „A hont nem öncélúan, hanem a jobbítás szándékával kell megismerni” – emelte ki a méltató a szerző nyomán. Szerinte Halász tartja magát ehhez az elvhez.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
2014. november 29.
Kosteleki keskeny palló... (Magyarok a határon)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik.
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik.
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 4.
Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 15.
Szent Vendel Esztelneken
Mi gátolhatna meg abban, hogy alámerüljek? Valahová kirohanjak, kisettenkedjek, valahol leboruljak egy templomban, ahol egyedül lennék? Borban is alá lehet merülni, attól viszont megfárad a lélek is. Tegnap lejött egy elbeszélésem, ma reggel hívott a belügy. A hazai belügy salakja, a szigorú, a titkos. Nem az első, nem a tizedik eset.
Valahová kimenni. Kommandóra, föl a havasra. Vagy Gyimesekbe. Tél van. Volt ott egy tanítónő. Voltunk. Nem hagytam el. Elhagyni csak azt lehet, akinek ígérsz magadból sokat. Ő a tavaszon férjezett. Csak az nyugszik meg a vállalt sorsban, kinek volt mit odahagynia. A páterek. A Ferencek… És ott volt az az aranyos Vendel, később szent lett. Királyfi volt még 614-ben, szelíd, kedves, fiatal férfi. Nyugalomra vágyott, nem hatalomra. A legenda fölkapta szeretettel, ő lett a pásztorok védőszentje. „Ahol egy pásztor a botját beleszúrja a földbe, ott van a világ közepe.” Talán ő is szerette volna nálunk, Esztelneken.
Ez az! Igen, ez. Esztelnek. Ott élnek még most is eme hetvenes évek végén a remeték. Voltam náluk többször, mindig gyermeknek éreztem magam közöttük. Csend, nyugalom, béke, ima ízesíti az egyszerű eledelt.
– Most hová rohansz így, sebtiben csomagolva? – kérdezi ideiglenes párom. Elmondom. Megérti. Pénzt is kínál, nem kell.
– Tarisznyálhatok eledelt?
– Azt kérek szépen. Nem maradok sokat. Mindkét halántékom kívánja a kolostort.
– Vers? Valami?
– Nem. A titkosak, ma reggel is. Borulóba hoztak. Talán ezt is akarják időnként. A nyugalom ravatala.
– Ilyenkor megcsókolhatlak?
Kedves szent Vendel, vajon otthon vagytok? Vajon így, megriadtan föl tudnék gyalogolni Lassúágba, a havasra, erdőlakó gyimesi csángók közé? A busz egy óra múlva indul a székely Szentföldre, Kézdivásárhelyen túlra. Esztelnek vár.
A páter helyett egy földműves, munka-reverendás szerzetes fogad a tárt kapuban. Fával rakott szekeret terelnek be az udvarba. Meghajlik. Mindig meghajolnak picit. Ezért válok gyerekké jelenlétükben.
– Menjünk, kedves vendég, az atya várja.
– Honnan tudhatja, hogy jövök? – kérdezem döbbenten a szentséges, hideg épület árkádja alatt.
– Mert mindig várjuk önt is – mosolyog meglepett arcomra.
Meghallhatta? Megérezte? Mindig vár, tehát mindig figyeli a lépcsőház csendjét? Lefelé libeg néhány lépcsőfokot, karon fog mosolyogva, viszen föl egyenesen a melegbe. Soha nem kérdezik ők, hogy miért is jöttem. Valóságos anyásan ültetget a kis fotelbe, úgy na. Érezze magát jól. Mi újság odabenn?
– Advent van, atya. Várakozunk. A gyerekek várják az angyal jövetelét…
– Erő kell a várakozáshoz. Mert a hit erő. És várakozni csak azok tudnak hitükben, akik erősek.
Fölállt. És éreztem, a tenyerében is föl tudna venni ezzel a mosollyal. Kis házi oltárhoz megyen a szoba másik felébe, letérdel egy villanásnyit, én már mellette vagyok. Karon viszen mosolyogva az asztalig, két pohár borral lép az asztalhoz. halántékom már nem zúg. Mintha otthon lennék valahol, valahol. Van-e otthonom?
Együtt ebédelünk nyolcan. Ebéd után sokáig beszélgetünk. Mindig ilyen figyelmesek egymással, mindig. Mindenhol. Az Alpokban, ahol Vendel legelteti juhait. Tél van, de itt meleg, és későn veszem észre, hogy hirtelen ránk sötétedik.
– Ugyan hová sietne?! Magának szüksége van most csöpp nyugalomra. (Istenem, honnan tudja?) Aludjék itt, megkérjük. Reggel több busz is viheti majd. – Az atyának egyszerűen nem bírok ellent mondani.
Vacsora után ágyat, könyveket kapok egy kis szobában. Fiatalabb páter befűtött. Imáztam vele együtt. Akkor egy könyvet magához vett az ágyam fölül. Kérdeztem, megnézhetem, mit olvas? A töredezett fekete fedőlapok között kézzel másolt néhány sor, az imák között. Elolvashatom? Bólint, mosolyog. Mozdulatlan. „Hiszen ha meg lehetne menteni Erdélyt, Magyarországot! De nem lehet csak határokat menteni ott, ahol nincs egységes nemzet, felelős nemzeti lelkiismeret, nemzeti közvélemény. Ezen múlik minden. Nem lenne már nehéz meghalni *valamiért*, ami cél és jog, értelem és erkölcs. De senki nem látja ezt a célt. Csak sötétséget látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.” Zárójelben: Márai Sándor, 1944. december.
Ránéztem a páterre. Láttam, mindkettőnk szemében nagyra nőtt a könny mögött az advent. Reggel ő kísért el a buszmegállóig. Remegve nézett az arcomra. Szerettük egymást.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mi gátolhatna meg abban, hogy alámerüljek? Valahová kirohanjak, kisettenkedjek, valahol leboruljak egy templomban, ahol egyedül lennék? Borban is alá lehet merülni, attól viszont megfárad a lélek is. Tegnap lejött egy elbeszélésem, ma reggel hívott a belügy. A hazai belügy salakja, a szigorú, a titkos. Nem az első, nem a tizedik eset.
Valahová kimenni. Kommandóra, föl a havasra. Vagy Gyimesekbe. Tél van. Volt ott egy tanítónő. Voltunk. Nem hagytam el. Elhagyni csak azt lehet, akinek ígérsz magadból sokat. Ő a tavaszon férjezett. Csak az nyugszik meg a vállalt sorsban, kinek volt mit odahagynia. A páterek. A Ferencek… És ott volt az az aranyos Vendel, később szent lett. Királyfi volt még 614-ben, szelíd, kedves, fiatal férfi. Nyugalomra vágyott, nem hatalomra. A legenda fölkapta szeretettel, ő lett a pásztorok védőszentje. „Ahol egy pásztor a botját beleszúrja a földbe, ott van a világ közepe.” Talán ő is szerette volna nálunk, Esztelneken.
Ez az! Igen, ez. Esztelnek. Ott élnek még most is eme hetvenes évek végén a remeték. Voltam náluk többször, mindig gyermeknek éreztem magam közöttük. Csend, nyugalom, béke, ima ízesíti az egyszerű eledelt.
– Most hová rohansz így, sebtiben csomagolva? – kérdezi ideiglenes párom. Elmondom. Megérti. Pénzt is kínál, nem kell.
– Tarisznyálhatok eledelt?
– Azt kérek szépen. Nem maradok sokat. Mindkét halántékom kívánja a kolostort.
– Vers? Valami?
– Nem. A titkosak, ma reggel is. Borulóba hoztak. Talán ezt is akarják időnként. A nyugalom ravatala.
– Ilyenkor megcsókolhatlak?
Kedves szent Vendel, vajon otthon vagytok? Vajon így, megriadtan föl tudnék gyalogolni Lassúágba, a havasra, erdőlakó gyimesi csángók közé? A busz egy óra múlva indul a székely Szentföldre, Kézdivásárhelyen túlra. Esztelnek vár.
A páter helyett egy földműves, munka-reverendás szerzetes fogad a tárt kapuban. Fával rakott szekeret terelnek be az udvarba. Meghajlik. Mindig meghajolnak picit. Ezért válok gyerekké jelenlétükben.
– Menjünk, kedves vendég, az atya várja.
– Honnan tudhatja, hogy jövök? – kérdezem döbbenten a szentséges, hideg épület árkádja alatt.
– Mert mindig várjuk önt is – mosolyog meglepett arcomra.
Meghallhatta? Megérezte? Mindig vár, tehát mindig figyeli a lépcsőház csendjét? Lefelé libeg néhány lépcsőfokot, karon fog mosolyogva, viszen föl egyenesen a melegbe. Soha nem kérdezik ők, hogy miért is jöttem. Valóságos anyásan ültetget a kis fotelbe, úgy na. Érezze magát jól. Mi újság odabenn?
– Advent van, atya. Várakozunk. A gyerekek várják az angyal jövetelét…
– Erő kell a várakozáshoz. Mert a hit erő. És várakozni csak azok tudnak hitükben, akik erősek.
Fölállt. És éreztem, a tenyerében is föl tudna venni ezzel a mosollyal. Kis házi oltárhoz megyen a szoba másik felébe, letérdel egy villanásnyit, én már mellette vagyok. Karon viszen mosolyogva az asztalig, két pohár borral lép az asztalhoz. halántékom már nem zúg. Mintha otthon lennék valahol, valahol. Van-e otthonom?
Együtt ebédelünk nyolcan. Ebéd után sokáig beszélgetünk. Mindig ilyen figyelmesek egymással, mindig. Mindenhol. Az Alpokban, ahol Vendel legelteti juhait. Tél van, de itt meleg, és későn veszem észre, hogy hirtelen ránk sötétedik.
– Ugyan hová sietne?! Magának szüksége van most csöpp nyugalomra. (Istenem, honnan tudja?) Aludjék itt, megkérjük. Reggel több busz is viheti majd. – Az atyának egyszerűen nem bírok ellent mondani.
Vacsora után ágyat, könyveket kapok egy kis szobában. Fiatalabb páter befűtött. Imáztam vele együtt. Akkor egy könyvet magához vett az ágyam fölül. Kérdeztem, megnézhetem, mit olvas? A töredezett fekete fedőlapok között kézzel másolt néhány sor, az imák között. Elolvashatom? Bólint, mosolyog. Mozdulatlan. „Hiszen ha meg lehetne menteni Erdélyt, Magyarországot! De nem lehet csak határokat menteni ott, ahol nincs egységes nemzet, felelős nemzeti lelkiismeret, nemzeti közvélemény. Ezen múlik minden. Nem lenne már nehéz meghalni *valamiért*, ami cél és jog, értelem és erkölcs. De senki nem látja ezt a célt. Csak sötétséget látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.” Zárójelben: Márai Sándor, 1944. december.
Ránéztem a páterre. Láttam, mindkettőnk szemében nagyra nőtt a könny mögött az advent. Reggel ő kísért el a buszmegállóig. Remegve nézett az arcomra. Szerettük egymást.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 7.
Erdély katonazenéjének CD-je
Ezer esztendeje címmel tavaly ősszel jelent meg a gyimesi Antal Tibor és a Heveder zenekar első közös hanglemeze, amely az 1848-49-es szabadságharchoz kötődő nótákat, az első és második világháborúhoz kapcsolódó katonadalokat és huszárnótákat tartalmaz.
„Két-három évvel ezelőtt, egy beszélgetés alkalmával vetettem fel Molnár Szabolcsnak, hogy jó lenne kiadni egy olyan katonadalos CD-t, amelyen egy zenekar kísér. Akkor eldöntöttük, hogy majd egyszer meg is csináljuk. Időközben megismerkedtem a Trianon Kutató Intézet Közhasznú Alapítvány tagjaival, akiknek meséltem a tervemről, és egyik támogatójuk, Tankó Károly, aki gyimesi felmenőkkel rendelkezik, felvállalta, hogy támogatja a CD kiadását" – elevenítette fel a hanglemez megszületésének előzményeit Antal Tibor népdalénekes. A CD tehát első körben az intézet által félévente kiadott Trianoni Szemle nevű folyóirat mellékleteként jelent meg az előfizetőknek, és később, mivel volt rá igény, piacra is került. A fiatal gyimesi népdalénekesnek egyébként néhány évvel ezelőtt jelent meg meg a Gyimesbükkbe beszaladt a gyorsvonat című lemeze, amely a Gyimesekben ismert katonadalokat tartalmazza, és amelyen Tímár Viktor kíséri furulyán és hegedűn.
„A CD-n csoportosítani próbáltuk a dalokat. Vannak az 1848-49-es szabadságharchoz kötődő énekek, régi Bartók-gyűjtésből megtanult dalok, továbbá az első és a második világháborúhoz, a huszársághoz köthető énekek. Találtunk egy nagyon jó siklódi gyűjtést, és arról is válogattunk dalokat. Így állt össze egy hanglemezre való” – mesélte portálunknak Molnár Szabolcs, a Heveder zenekar egyik tagja, aki megjegyezte: a zenekar számára is újdonságot jelentett ez a közös munka. „Ez egy igényes, jó, minőségi hanglemez. Olyan dallamok vannak rajta, amelyek hitelesen tükrözik ezt a világot. Erdély katonazenéjének a CD-je” – fogalmazott a fiatal zenész.
A hanglemezen vannak közismert katonadalok, de megtalálhatók a nagyközönség számára kevésbé ismert nóták is. Ma, amikor már megszűnt a sorkatonaság intézménye, és a katonadalok egyre ritkábban csendülnek fel, a CD hiánypótlónak is számít. „Nagy hagyománya volt falvakon a katonabúcsúztatóknak, de mivel már nem viszik katonának a legényeket, lassan egy olyan generáció nő fel, amely nem ismeri ezeket az énekeket. Fontosnak tartjuk, hogy ezt az értéket megőrizzük” – hangsúlyozta Antal Tibor és Molnár Szabolcs.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro
Ezer esztendeje címmel tavaly ősszel jelent meg a gyimesi Antal Tibor és a Heveder zenekar első közös hanglemeze, amely az 1848-49-es szabadságharchoz kötődő nótákat, az első és második világháborúhoz kapcsolódó katonadalokat és huszárnótákat tartalmaz.
„Két-három évvel ezelőtt, egy beszélgetés alkalmával vetettem fel Molnár Szabolcsnak, hogy jó lenne kiadni egy olyan katonadalos CD-t, amelyen egy zenekar kísér. Akkor eldöntöttük, hogy majd egyszer meg is csináljuk. Időközben megismerkedtem a Trianon Kutató Intézet Közhasznú Alapítvány tagjaival, akiknek meséltem a tervemről, és egyik támogatójuk, Tankó Károly, aki gyimesi felmenőkkel rendelkezik, felvállalta, hogy támogatja a CD kiadását" – elevenítette fel a hanglemez megszületésének előzményeit Antal Tibor népdalénekes. A CD tehát első körben az intézet által félévente kiadott Trianoni Szemle nevű folyóirat mellékleteként jelent meg az előfizetőknek, és később, mivel volt rá igény, piacra is került. A fiatal gyimesi népdalénekesnek egyébként néhány évvel ezelőtt jelent meg meg a Gyimesbükkbe beszaladt a gyorsvonat című lemeze, amely a Gyimesekben ismert katonadalokat tartalmazza, és amelyen Tímár Viktor kíséri furulyán és hegedűn.
„A CD-n csoportosítani próbáltuk a dalokat. Vannak az 1848-49-es szabadságharchoz kötődő énekek, régi Bartók-gyűjtésből megtanult dalok, továbbá az első és a második világháborúhoz, a huszársághoz köthető énekek. Találtunk egy nagyon jó siklódi gyűjtést, és arról is válogattunk dalokat. Így állt össze egy hanglemezre való” – mesélte portálunknak Molnár Szabolcs, a Heveder zenekar egyik tagja, aki megjegyezte: a zenekar számára is újdonságot jelentett ez a közös munka. „Ez egy igényes, jó, minőségi hanglemez. Olyan dallamok vannak rajta, amelyek hitelesen tükrözik ezt a világot. Erdély katonazenéjének a CD-je” – fogalmazott a fiatal zenész.
A hanglemezen vannak közismert katonadalok, de megtalálhatók a nagyközönség számára kevésbé ismert nóták is. Ma, amikor már megszűnt a sorkatonaság intézménye, és a katonadalok egyre ritkábban csendülnek fel, a CD hiánypótlónak is számít. „Nagy hagyománya volt falvakon a katonabúcsúztatóknak, de mivel már nem viszik katonának a legényeket, lassan egy olyan generáció nő fel, amely nem ismeri ezeket az énekeket. Fontosnak tartjuk, hogy ezt az értéket megőrizzük” – hangsúlyozta Antal Tibor és Molnár Szabolcs.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro
2015. január 19.
Pályázatokról Alcsíkon, a Kászonokban és a Gyimesekben
Az alcsíki településekre, Kászonba és a Gyimesekbe is ellátogat a héten Tánczos Barna szenátor az általa indított informáló körút keretében. A következő napokban az új vidékfejlesztési program várható kiírásairól számol be az önkormányzatoknak, vállalkozóknak és a mezőgazdasággal foglalkozóknak.
A várható pályázati lehetőségekre való felkészülés érdekében járja be Csíkszéket Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor, és az aktualitásokról tájékoztatja az érdeklődőket.
Hétfőn Csíkszentgyörgyön 9 órától a polgármesteri hivatalban került sor az önkormányzati egyeztetésre, majd 10 órától a vállalkozókat tájékoztatták. Csíkmindszenten 11 órától elsőként az önkormányzat érintettjeit, azt követően pedig a helyi vállalkozókat informálták. 13 órától már Csíkpálfalván ismertették az új kiírásokat. A tusnádi és csíkkozmási gazdafórumok a helyi kultúrotthonokban zajlanak délután hat órától, illetve fél nyolctól.
A kászoni önkormányzati és vállalkozói egyeztetés kedden 9 órától lesz a polgármesteri hivatal épületében, 10 órára pedig a gazdákat várják a helyi kultúrotthonba. Az önkormányzatra és a vállalkozókra vonatkozó információkat osztják meg a szakemberek Tusnádon fél tizenkettőkor községházán, egy órakor pedig a kozmási kultúrotthonban. Délután négy órától Gyimesfelsőlokon informálják az önkormányzati munkatársakat, a vállalkozókat és a gazdákat, helyszín ebben az esetben is a községháza lesz. Ezzel szemben Gyimesközéplokon a turisztikai és információs központba fél hatra várják a mezőgazdasággal és nem mezőgazdasággal foglalkozó vállalkozókat egyaránt, illetve a polgármesteri hivatal munkatársait.
Szerda délelőtt Csíkszentsimonban és Csíkszentimrén tudhatnak meg többet az érdeklődők az önkormányzatoknak és vállalkozóknak szóló kiírásokról, előbbi esetében 10 órára, utóbbi esetében pedig fél tizenkettőre várják az érintetteket a polgármesteri hivatalokba. A csíkszentkirályi polgármesteri hivatalban fél kettőtől az intézmény alkalmazottaival, 14 órától pedig a vállalkozókkal találkozik a szenátor. 18 órakor a csíkszentgyörgyi gazdálkodóknak szolgálnak hasznos információkkal, 20 órától pedig a csíkszentsimoni gazdák tudhatnak meg többet az új kiírásokról a kultúrotthonban.
Csíkszentmártonban csütörtökön délután fél egytől kerül sor a vállalkozói fórumra és önkormányzati egyeztetésre, majd este héttől a gazdák tájékoztatására, valamennyit a Baka János Könyvtárkozpontban tartják. A csíkszentimrei gazdafórum csütörtökön délután fél hattól zajlik a mezőgazdálkodók számára a községházán.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
Az alcsíki településekre, Kászonba és a Gyimesekbe is ellátogat a héten Tánczos Barna szenátor az általa indított informáló körút keretében. A következő napokban az új vidékfejlesztési program várható kiírásairól számol be az önkormányzatoknak, vállalkozóknak és a mezőgazdasággal foglalkozóknak.
A várható pályázati lehetőségekre való felkészülés érdekében járja be Csíkszéket Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor, és az aktualitásokról tájékoztatja az érdeklődőket.
Hétfőn Csíkszentgyörgyön 9 órától a polgármesteri hivatalban került sor az önkormányzati egyeztetésre, majd 10 órától a vállalkozókat tájékoztatták. Csíkmindszenten 11 órától elsőként az önkormányzat érintettjeit, azt követően pedig a helyi vállalkozókat informálták. 13 órától már Csíkpálfalván ismertették az új kiírásokat. A tusnádi és csíkkozmási gazdafórumok a helyi kultúrotthonokban zajlanak délután hat órától, illetve fél nyolctól.
A kászoni önkormányzati és vállalkozói egyeztetés kedden 9 órától lesz a polgármesteri hivatal épületében, 10 órára pedig a gazdákat várják a helyi kultúrotthonba. Az önkormányzatra és a vállalkozókra vonatkozó információkat osztják meg a szakemberek Tusnádon fél tizenkettőkor községházán, egy órakor pedig a kozmási kultúrotthonban. Délután négy órától Gyimesfelsőlokon informálják az önkormányzati munkatársakat, a vállalkozókat és a gazdákat, helyszín ebben az esetben is a községháza lesz. Ezzel szemben Gyimesközéplokon a turisztikai és információs központba fél hatra várják a mezőgazdasággal és nem mezőgazdasággal foglalkozó vállalkozókat egyaránt, illetve a polgármesteri hivatal munkatársait.
Szerda délelőtt Csíkszentsimonban és Csíkszentimrén tudhatnak meg többet az érdeklődők az önkormányzatoknak és vállalkozóknak szóló kiírásokról, előbbi esetében 10 órára, utóbbi esetében pedig fél tizenkettőre várják az érintetteket a polgármesteri hivatalokba. A csíkszentkirályi polgármesteri hivatalban fél kettőtől az intézmény alkalmazottaival, 14 órától pedig a vállalkozókkal találkozik a szenátor. 18 órakor a csíkszentgyörgyi gazdálkodóknak szolgálnak hasznos információkkal, 20 órától pedig a csíkszentsimoni gazdák tudhatnak meg többet az új kiírásokról a kultúrotthonban.
Csíkszentmártonban csütörtökön délután fél egytől kerül sor a vállalkozói fórumra és önkormányzati egyeztetésre, majd este héttől a gazdák tájékoztatására, valamennyit a Baka János Könyvtárkozpontban tartják. A csíkszentimrei gazdafórum csütörtökön délután fél hattól zajlik a mezőgazdálkodók számára a községházán.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
2015. január 26.
Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. február 23.
Kultúrigazgató, akit Kodály „buktatott meg”
„A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. (...) Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak” – beszélgetés Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera vezetőjével.
– Az opera igazgatásán túl rendkívül sokoldalú tevékenységet fejt ki Erdély művelődési életében. A kolozsvári zeneakadémián kapta útravalóul ezt a sokoldalúságot?
– Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért olyan tanári gárda oktatott minket, akikre mindig büszke lehetek: Jagamas János, Szenik Ilona, Márkos Albert, Vermessy Péter, Szalai Miklós, Demján Vilmos, Jodál Gábor, Pop Dorin, Florentin Mihăiescu. Zenei szempontból nagyon sok lehetőségre nyitották ki a szemünket, fülünket.
Olyan helyzetbe kerültem, hogy a tanárkodás mellett válogathattam a karvezetés, muzikológia, folklórkutatás, netán könnyűzene között.
Ennek következtében bátran, merészen, magabiztosan vágtunk neki az életnek. Bíztunk a tudásunkban, a felkészültségünkben, és úgy gondoltuk, megváltjuk a világot.
– Kezdetben zenetanárként...
– Az akadémia elvégzése után a Maros megyei Mezőszengyelre helyeztek ki zenetanárnak, az ottani román iskolába, ahol csak 1–4. osztály volt magyarul. Később Székelyudvarhelyen, a zeneiskolában, illetve Máréfalván kértem helyettes tanári állást, és hobbiból a helyi gépgyár férfikórusát vezényeltem.
– A táncházmozgalom jelentős hatással volt a hetvenes évek fiatalságának életére. Ön mikor csatlakozott?
– 1977-ben, amikor elindult. Kezdetben én is táncolni mentem, viszont kiderült, hogy hiányos a zenekar. Összeállt egy háromtagú együttes, ám a brácsás rövidesen kiszállt. Én zongorista voltam egész életemben, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 25 évesen megtanultam brácsázni úgy, hogy addig soha nem volt vonó a kezemben.
Nem volt könnyű feladat, éjjel-nappal gyakoroltam, egy egész nyaram ráment, mire rendesen megszólaltattam a hangszert. Így lettem a székelyudvarhelyi Venyige zenekar brácsása. Közben elindultam gyűjtőutakra, és szerencsésen tudtam ötvözni a gyűjtött anyagot az iskolai tanítással: amit hallottam a gyűjtőúton, azt szinte másnap megtanítottam a gyerekeknek. Udvarhelyszéken csupán Vikár Béla végzett komolyabb gyűjtőmunkát a 20. század elején. Az anyagokat átcsempésztük Budapestre, a Tudományos Akadémiára és a Folklórkutató Intézetnek.
– Ön hogyan fogalmazná meg a táncházmozgalom hatását a kultúrára, a zenére, a fiatalok életére?
– A táncház megjelenését a 20. század talán legnagyobb magyar kultúrtörténeti fordulatának nevezném. Értékfelismeréshez vezetett a fiatalok körében, egy elfeledett hagyatékról sikerült a port leseperni, így élő, funkcionális, hatalmas értékeket hordozó kultúrvilág került elő. Kiderült, nem véletlenül volt a magyarság mindennapjainak része ezer évig. A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett.
Szép Gyula
1952. február 2-án született a Kolozs megyei Szucságban. 1975-ben diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán. 2010-től a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
Érdekes módon Erdélyben a zenészek irányították a táncházakat, belőlük lettek a táncoktatók is. Mi, zenészek, majdnem mind egyetemet végzettek, hamar rájöttünk, milyen kincset lehet kibányászni a népzenéből, hiszen itt hever a lábunknál, és sokkal szebb és értékesebb, mint a kétakkordos, gyenge diszkózene. Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak.
Ne feledjük, a magyar népzene – Vikárnak, Kodálynak, Bartóknak, majd a tanítványaiknak köszönhetően – össze van gyűjtve, rendszerezve van. A fiatalok nemcsak táncoltak, többé-kevésbé felkészülten elindultak gyűjtőutakra, gyakorlatilag ebből is mozgalom lett. Tömegével kezdtek falura járni – volt, aki a viseletért, mások a táncokért, a buliért vagy csak azért, mert ment a babájuk is. A lényeg az, hogy közel negyven év után minden magyarok lakta településen igazi népzenére táncolnak, a táncoktatók már nem az egykori budapesti állami együttes koreográfiáit majmolják, hanem valós táji ismeretekre építik népzene- és néptáncműsoraikat.
– Akadt meghatározó momentum az életében, amely a népzene oktatása és művelése mellett kötelezte el?
– Egyik barátnőm mutatta meg Kodály Zoltán Székely fonó című lemezét. Amíg hallgattuk az operát, olvastam a lemez mellékletét, melyben le volt írva a szöveg, és rájöttem, az egész nem más, mint egy Kodály által feldolgozott népdalfüzér. Mivel már tanítottam, rádöbbentem, milyen kevés népdalt ismernek a székelyföldi gyerekek, és a felnőttek sem sokkal többet. Az új hangzást szokták meg, nehezen tudták befogadni a régi stílust, idegenkedtek tőle. Azáltal, hogy én színpadi előadásra tanítottam a népdalokat, lassan megszerették őket. Beigazolódott, amit Kodály mondott: a népdalokat nem kell kiszakítani a környezetükből, hanem abban a talajban kell megmutatni őket, amelyben születtek, éltek.
– Alig huszonkilenc évesen kinevezték a székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési ház igazgatójává. Nem volt gyanús senkinek?
– Valószínűleg sokféle tevékenységem miatt figyeltek fel rám a város és a megye vezetői. Elvállaltam, és volt is megbotránkozás Udvarhelyen: mi az, hogy egy tisztességes tanító bácsit, aki amúgy jól vezette a művelődési házat, felvált egy fiatal, hosszú hajú, nagy szakállú ismeretlen, aki még csak nem is székely? De hamar megszeretett a város, mert nyitottan közeledtem mindenkihez.
Úgy éreztem, a hivatásos művészeket kell megmutatni az udvarhelyieknek, az ő jelenlétüket arányaiban kevésnek éreztem. A műkedvelő előadások mellett egyre sűrűbben léptek fel hivatásos művészek is. Kezdett úgy tűnni, hogy aki magyar, és Erdélyben számít, Udvarhelyen is be akar mutatkozni. Az udvarhelyiek több színházi előadást láttak, mint a kolozsváriak vagy a marosvásárhelyiek, hiszen itt felváltva vendégszerepelt mind a hat erdélyi társulat. Végül éppen Kodállyal ütöttem meg a bokámat Székelyudvarhelyen, gyakorlatilag miatta (is) rúgtak ki...
– Mi történt?
– Kodály születésnapjára fesztivált szerveztem. Egymás után mutattuk be Kodály mindhárom színpadi művét – a Székely fonót, a Háry Jánost és a Czinka Panna balladáját, utóbbit először Erdélyben. Főleg az utóbbi verte ki a biztosítékot, újra meg újra betiltották. Nem tudták megmagyarázni, miért, egyszerűen a hangulata nem tetszett. Végül kirúgtak, és el kellett hagynom a várost, mert Székelyudvarhelyen nem engedtek elhelyezkedni, noha több iskola is alkalmazott volna.
– Mondhatni felfelé buktatták...
– Igen, zenei szakirányító lettem Csíkszeredában, a Hargita Megyei Alkotások Házában. Rendezvényeket szerveztem, de a megye falusi zenekarainak repertoárját is ellenőriznem kellett: én voltam a zenei cenzúra. Jóvá kellett hagyni például, hogy egy zenekar mit játszik a lakodalomban. Azt például tilos volt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, mert maga a nemzet szó – hiába tudjuk, hogy egy szállodára utal – nem lehetett benne. Ettől persze mindenki játszotta. Az egyik zenekar beírta a repertoárlistájába az Un pumn de secui című dalt. Ezt mindenki aláírta, mert hiszen románul volt. Persze a székely himnuszról volt szó.
De Csíkból sem önként távoztam. A Kodály-fesztiválért magyar állami díjat kaptam, sok embert megismertem, állandóan jöttek a meghívók a magyar nagykövetségről mindenféle eseményre. Folyóiratokat, könyveket vittem onnan, Csíkban osztogattam őket. Egy szép nap letartóztattak, a Szeku elvitte a könyvtáramat, az állásomból pedig kidobtak. Egy napra a Gyimesbe helyeztek. Azért egyre, mert közben rájöttek, a magamfajtának Gyimes maga a paradicsom.
– Hogy lett ebből opera?
– Még udvarhelyi időszakomban, amikor az opera akkori zenei titkára beadta a kitelepedési kérelmét, megkérdezték, érdekel-e az állás? Négyszer versenyvizsgáztam, mind a négyszer megnyertem, de mivel nem volt kolozsvári személyim, és Kolozsvár zárt város volt, nem alkalmazhattak. Az opera pedig folyamatosan kiállt mellettem, és inkább nem vettek fel senkit. Félévente kiírták az állást, félévente jöttem versenyvizsgázni. Két évig ment ez így, végül 1988-ban kihallgatást kértem a pártbizottságnál. Elmondtam, hogy eredetileg nekem is kolozsvári személyim volt, csak a párt meg a haza érdekében oda költöztem, ahol megbíztak egy feladattal. Végül beleegyeztek, hogy elfoglaljam az állást.
A rendszerváltás után élveztem azt a hatalmas területet, amit be lehetett lakni. Nem voltak még civil szervezetek, rendezvények, így részt vehettem a Kallós Alapítvány létrehozásában, a Németh családdal én szerveztem az első táncháztábort Erdélyben, sokat ügyködtünk azon, hogy minden település lehetőleg civil szervezetet hozzon létre. 1990-től a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy a magyar kultúra gyakorlását szavatoljam a magyar közösségekben. Nem volt egyszerű, mert sok volt még a gyanakvó ember, éppen a néptánc kapcsán: azzal is vádoltak kutatók, hogy a román zenét magyarként adjuk el.
Szívesen vállaltam 2000-ben az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának vezetését, hiszen a képviselet infrastruktúrájával és háttérerejével lehetőségem nyílt a magyar kulturális életet átlátni. Az irodámban alkották meg az egyházak jogi képviselői és az RMDSZ politikusai azt az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt, amit egy az egyben átvett a román kormány. Megtisztelő volt, hogy megszervezhettem a Millenniumi Sokadalmat, ami megelőzte a Kolozsvári Magyar Napokat.
– Előbb művészeti vezetőként dolgozott az operában, 2010 óta igazgatóként. Korábban milyen viszonyban volt a műfajjal?
– Megvallom őszintén, annyit tudtam az operáról, hogy egyetemista koromban néhány bemutatóra elmentünk. Diákéveinkben nem voltunk nagy operába járók, a zenetörténeti órákon az operarészen éppen csak átfutottunk. Új világ tárult elém, de nagyon megszerettem...
– Egészen egyedi produkciók fűződnek azóta a nevéhez. Hogyan született meg például az ötlet, hogy világpremierként az összes Erkel-operát bemutassa a kolozsvári opera?
– 1991-ben született az ötlet, amikor a Hunyadi László című operával Gyulán, Erkel szülővárosában léptünk fel. A gyulai Várszínház akkori igazgatójának tettem egy viszonylag felelőtlen ígéretet, miszerint bemutatjuk mind a nyolc Erkel-operát. Az akkori igazgató, Simon Gábor, Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező is az ügy mellé állt, megszereztük a kottákat, és végül kultúrtörténeti sorozat lett belőle. Az egyedüli opera vagyunk, ahol 10–12 év leforgása alatt az összes Erkel-operát bemutatták. Arra is büszkék vagyunk, hogy 1990 óta kortárs magyar operákat is folyamatosan színre viszünk, programszerűen ezt sem teszi senki.
– Közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. A visszavonulás is közeleg?
– Elég régóta foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Telik az idő, ugyanakkor megnyugtató módon szeretném látni az opera vezetésének jövőjét. Szeretném, ha még aktív koromban felváltana valaki, akinek átadhatok valamennyit mintegy három évtizedes tapasztalatomból. Büszke vagyok a társulatra, jól érzem itt magam, de a dolgok rendje az, hogy egyszer átadjuk a helyünket. Nincs bennem hatalomvágy, nem futkosok a titulusok után. Sikerült egy fiatal, jó minőségű csapatot összehoznom az operában, amely mégiscsak a legnagyobb, Magyarország határain kívül működő, hivatásos magyar intézmény. A maga nehézségeivel és szépségeivel.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár)
„A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. (...) Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak” – beszélgetés Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera vezetőjével.
– Az opera igazgatásán túl rendkívül sokoldalú tevékenységet fejt ki Erdély művelődési életében. A kolozsvári zeneakadémián kapta útravalóul ezt a sokoldalúságot?
– Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért olyan tanári gárda oktatott minket, akikre mindig büszke lehetek: Jagamas János, Szenik Ilona, Márkos Albert, Vermessy Péter, Szalai Miklós, Demján Vilmos, Jodál Gábor, Pop Dorin, Florentin Mihăiescu. Zenei szempontból nagyon sok lehetőségre nyitották ki a szemünket, fülünket.
Olyan helyzetbe kerültem, hogy a tanárkodás mellett válogathattam a karvezetés, muzikológia, folklórkutatás, netán könnyűzene között.
Ennek következtében bátran, merészen, magabiztosan vágtunk neki az életnek. Bíztunk a tudásunkban, a felkészültségünkben, és úgy gondoltuk, megváltjuk a világot.
– Kezdetben zenetanárként...
– Az akadémia elvégzése után a Maros megyei Mezőszengyelre helyeztek ki zenetanárnak, az ottani román iskolába, ahol csak 1–4. osztály volt magyarul. Később Székelyudvarhelyen, a zeneiskolában, illetve Máréfalván kértem helyettes tanári állást, és hobbiból a helyi gépgyár férfikórusát vezényeltem.
– A táncházmozgalom jelentős hatással volt a hetvenes évek fiatalságának életére. Ön mikor csatlakozott?
– 1977-ben, amikor elindult. Kezdetben én is táncolni mentem, viszont kiderült, hogy hiányos a zenekar. Összeállt egy háromtagú együttes, ám a brácsás rövidesen kiszállt. Én zongorista voltam egész életemben, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 25 évesen megtanultam brácsázni úgy, hogy addig soha nem volt vonó a kezemben.
Nem volt könnyű feladat, éjjel-nappal gyakoroltam, egy egész nyaram ráment, mire rendesen megszólaltattam a hangszert. Így lettem a székelyudvarhelyi Venyige zenekar brácsása. Közben elindultam gyűjtőutakra, és szerencsésen tudtam ötvözni a gyűjtött anyagot az iskolai tanítással: amit hallottam a gyűjtőúton, azt szinte másnap megtanítottam a gyerekeknek. Udvarhelyszéken csupán Vikár Béla végzett komolyabb gyűjtőmunkát a 20. század elején. Az anyagokat átcsempésztük Budapestre, a Tudományos Akadémiára és a Folklórkutató Intézetnek.
– Ön hogyan fogalmazná meg a táncházmozgalom hatását a kultúrára, a zenére, a fiatalok életére?
– A táncház megjelenését a 20. század talán legnagyobb magyar kultúrtörténeti fordulatának nevezném. Értékfelismeréshez vezetett a fiatalok körében, egy elfeledett hagyatékról sikerült a port leseperni, így élő, funkcionális, hatalmas értékeket hordozó kultúrvilág került elő. Kiderült, nem véletlenül volt a magyarság mindennapjainak része ezer évig. A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett.
Szép Gyula
1952. február 2-án született a Kolozs megyei Szucságban. 1975-ben diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán. 2010-től a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
Érdekes módon Erdélyben a zenészek irányították a táncházakat, belőlük lettek a táncoktatók is. Mi, zenészek, majdnem mind egyetemet végzettek, hamar rájöttünk, milyen kincset lehet kibányászni a népzenéből, hiszen itt hever a lábunknál, és sokkal szebb és értékesebb, mint a kétakkordos, gyenge diszkózene. Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak.
Ne feledjük, a magyar népzene – Vikárnak, Kodálynak, Bartóknak, majd a tanítványaiknak köszönhetően – össze van gyűjtve, rendszerezve van. A fiatalok nemcsak táncoltak, többé-kevésbé felkészülten elindultak gyűjtőutakra, gyakorlatilag ebből is mozgalom lett. Tömegével kezdtek falura járni – volt, aki a viseletért, mások a táncokért, a buliért vagy csak azért, mert ment a babájuk is. A lényeg az, hogy közel negyven év után minden magyarok lakta településen igazi népzenére táncolnak, a táncoktatók már nem az egykori budapesti állami együttes koreográfiáit majmolják, hanem valós táji ismeretekre építik népzene- és néptáncműsoraikat.
– Akadt meghatározó momentum az életében, amely a népzene oktatása és művelése mellett kötelezte el?
– Egyik barátnőm mutatta meg Kodály Zoltán Székely fonó című lemezét. Amíg hallgattuk az operát, olvastam a lemez mellékletét, melyben le volt írva a szöveg, és rájöttem, az egész nem más, mint egy Kodály által feldolgozott népdalfüzér. Mivel már tanítottam, rádöbbentem, milyen kevés népdalt ismernek a székelyföldi gyerekek, és a felnőttek sem sokkal többet. Az új hangzást szokták meg, nehezen tudták befogadni a régi stílust, idegenkedtek tőle. Azáltal, hogy én színpadi előadásra tanítottam a népdalokat, lassan megszerették őket. Beigazolódott, amit Kodály mondott: a népdalokat nem kell kiszakítani a környezetükből, hanem abban a talajban kell megmutatni őket, amelyben születtek, éltek.
– Alig huszonkilenc évesen kinevezték a székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési ház igazgatójává. Nem volt gyanús senkinek?
– Valószínűleg sokféle tevékenységem miatt figyeltek fel rám a város és a megye vezetői. Elvállaltam, és volt is megbotránkozás Udvarhelyen: mi az, hogy egy tisztességes tanító bácsit, aki amúgy jól vezette a művelődési házat, felvált egy fiatal, hosszú hajú, nagy szakállú ismeretlen, aki még csak nem is székely? De hamar megszeretett a város, mert nyitottan közeledtem mindenkihez.
Úgy éreztem, a hivatásos művészeket kell megmutatni az udvarhelyieknek, az ő jelenlétüket arányaiban kevésnek éreztem. A műkedvelő előadások mellett egyre sűrűbben léptek fel hivatásos művészek is. Kezdett úgy tűnni, hogy aki magyar, és Erdélyben számít, Udvarhelyen is be akar mutatkozni. Az udvarhelyiek több színházi előadást láttak, mint a kolozsváriak vagy a marosvásárhelyiek, hiszen itt felváltva vendégszerepelt mind a hat erdélyi társulat. Végül éppen Kodállyal ütöttem meg a bokámat Székelyudvarhelyen, gyakorlatilag miatta (is) rúgtak ki...
– Mi történt?
– Kodály születésnapjára fesztivált szerveztem. Egymás után mutattuk be Kodály mindhárom színpadi művét – a Székely fonót, a Háry Jánost és a Czinka Panna balladáját, utóbbit először Erdélyben. Főleg az utóbbi verte ki a biztosítékot, újra meg újra betiltották. Nem tudták megmagyarázni, miért, egyszerűen a hangulata nem tetszett. Végül kirúgtak, és el kellett hagynom a várost, mert Székelyudvarhelyen nem engedtek elhelyezkedni, noha több iskola is alkalmazott volna.
– Mondhatni felfelé buktatták...
– Igen, zenei szakirányító lettem Csíkszeredában, a Hargita Megyei Alkotások Házában. Rendezvényeket szerveztem, de a megye falusi zenekarainak repertoárját is ellenőriznem kellett: én voltam a zenei cenzúra. Jóvá kellett hagyni például, hogy egy zenekar mit játszik a lakodalomban. Azt például tilos volt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, mert maga a nemzet szó – hiába tudjuk, hogy egy szállodára utal – nem lehetett benne. Ettől persze mindenki játszotta. Az egyik zenekar beírta a repertoárlistájába az Un pumn de secui című dalt. Ezt mindenki aláírta, mert hiszen románul volt. Persze a székely himnuszról volt szó.
De Csíkból sem önként távoztam. A Kodály-fesztiválért magyar állami díjat kaptam, sok embert megismertem, állandóan jöttek a meghívók a magyar nagykövetségről mindenféle eseményre. Folyóiratokat, könyveket vittem onnan, Csíkban osztogattam őket. Egy szép nap letartóztattak, a Szeku elvitte a könyvtáramat, az állásomból pedig kidobtak. Egy napra a Gyimesbe helyeztek. Azért egyre, mert közben rájöttek, a magamfajtának Gyimes maga a paradicsom.
– Hogy lett ebből opera?
– Még udvarhelyi időszakomban, amikor az opera akkori zenei titkára beadta a kitelepedési kérelmét, megkérdezték, érdekel-e az állás? Négyszer versenyvizsgáztam, mind a négyszer megnyertem, de mivel nem volt kolozsvári személyim, és Kolozsvár zárt város volt, nem alkalmazhattak. Az opera pedig folyamatosan kiállt mellettem, és inkább nem vettek fel senkit. Félévente kiírták az állást, félévente jöttem versenyvizsgázni. Két évig ment ez így, végül 1988-ban kihallgatást kértem a pártbizottságnál. Elmondtam, hogy eredetileg nekem is kolozsvári személyim volt, csak a párt meg a haza érdekében oda költöztem, ahol megbíztak egy feladattal. Végül beleegyeztek, hogy elfoglaljam az állást.
A rendszerváltás után élveztem azt a hatalmas területet, amit be lehetett lakni. Nem voltak még civil szervezetek, rendezvények, így részt vehettem a Kallós Alapítvány létrehozásában, a Németh családdal én szerveztem az első táncháztábort Erdélyben, sokat ügyködtünk azon, hogy minden település lehetőleg civil szervezetet hozzon létre. 1990-től a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy a magyar kultúra gyakorlását szavatoljam a magyar közösségekben. Nem volt egyszerű, mert sok volt még a gyanakvó ember, éppen a néptánc kapcsán: azzal is vádoltak kutatók, hogy a román zenét magyarként adjuk el.
Szívesen vállaltam 2000-ben az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának vezetését, hiszen a képviselet infrastruktúrájával és háttérerejével lehetőségem nyílt a magyar kulturális életet átlátni. Az irodámban alkották meg az egyházak jogi képviselői és az RMDSZ politikusai azt az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt, amit egy az egyben átvett a román kormány. Megtisztelő volt, hogy megszervezhettem a Millenniumi Sokadalmat, ami megelőzte a Kolozsvári Magyar Napokat.
– Előbb művészeti vezetőként dolgozott az operában, 2010 óta igazgatóként. Korábban milyen viszonyban volt a műfajjal?
– Megvallom őszintén, annyit tudtam az operáról, hogy egyetemista koromban néhány bemutatóra elmentünk. Diákéveinkben nem voltunk nagy operába járók, a zenetörténeti órákon az operarészen éppen csak átfutottunk. Új világ tárult elém, de nagyon megszerettem...
– Egészen egyedi produkciók fűződnek azóta a nevéhez. Hogyan született meg például az ötlet, hogy világpremierként az összes Erkel-operát bemutassa a kolozsvári opera?
– 1991-ben született az ötlet, amikor a Hunyadi László című operával Gyulán, Erkel szülővárosában léptünk fel. A gyulai Várszínház akkori igazgatójának tettem egy viszonylag felelőtlen ígéretet, miszerint bemutatjuk mind a nyolc Erkel-operát. Az akkori igazgató, Simon Gábor, Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező is az ügy mellé állt, megszereztük a kottákat, és végül kultúrtörténeti sorozat lett belőle. Az egyedüli opera vagyunk, ahol 10–12 év leforgása alatt az összes Erkel-operát bemutatták. Arra is büszkék vagyunk, hogy 1990 óta kortárs magyar operákat is folyamatosan színre viszünk, programszerűen ezt sem teszi senki.
– Közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. A visszavonulás is közeleg?
– Elég régóta foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Telik az idő, ugyanakkor megnyugtató módon szeretném látni az opera vezetésének jövőjét. Szeretném, ha még aktív koromban felváltana valaki, akinek átadhatok valamennyit mintegy három évtizedes tapasztalatomból. Büszke vagyok a társulatra, jól érzem itt magam, de a dolgok rendje az, hogy egyszer átadjuk a helyünket. Nincs bennem hatalomvágy, nem futkosok a titulusok után. Sikerült egy fiatal, jó minőségű csapatot összehoznom az operában, amely mégiscsak a legnagyobb, Magyarország határain kívül működő, hivatásos magyar intézmény. A maga nehézségeivel és szépségeivel.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 1.
„...itt rekedtem" – Interjú Benke Grátzyval
A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével.
– A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket?
– A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével. – A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket? – Nem Magyarország volt a célom, de ide rekedtem szerencsére. Ez 1991. február 8-án volt. Nehézségeim nem erőst voltak, inkább csalódásaim. Ilyenekből akad ma is, de nem eppe veszem őket komolyan. Megszoktam, hogy itt más emberek élnek, mint ahol felnőttem.
– Családodról mit tudhatunk? Hány gyermeked van? Hol éltek? – Van két fiam György és Márton. Nevüket az apókáim tiszteletére kapták. Mindjárt születik a harmadik gyerek is, s ő is kakaskával rendelkezik. Gyöngyösön élünk a Mátra lábánál, családi házban. Amint találunk valami jó házat valamelyik faluban a környéken, akkor költözünk, de addig nagyon jó itt.
– Melyik volt az a(z) (idő)pont amikor nyilvánvalóvá vált számodra, hogy a csángóság kultúrája egy olyan érték, amit érdemes nemcsak ápolni de átadni is?
– Tátámék s az apókáim meg az egész nagycsaládom mindig is hagyomány és nyelvőrző volt, ezért a hagyományőrzés vett körül egész gyerekkoromban. Úgy 20 éves körül lehettem – már itt Magyarországon – amikor észrevettem, hogy amit tudok, csak úgy ni magamtól, az olyan érték, amit mások szeretnének megtanulni s azon vettem észre magam, hogy ezeket át is adom. – A csángó népi zene szakértőjévé váltál. Ha valaki erre kíváncsi, biztos téged keres meg. Hogyan alakult ez ki? Mi az „ujgur népi dob"?
– Amikor Budapestre érkeztem már az elején felkerestem a Marczibányi téren a csángó táncházat, ahol nagyon jól éreztem magam. Minden héten jártam táncházba s egyszer úgy alakult, hogy nem volt dobos a Tatros együttesben s megpróbáltam veregetni a dobot. Kerényi volt a csapat vezetője s tetszett neki, majd elkezdett hívogatni, hogy zenélgessek velük. Akkoriban nem volt ilyen nagy divat a csángó zene és tánc, ezért nagyon sok helyre mentünk, hogy megismertessük az emberekkel ezt a műfajt. Sokat tapostuk ezt az utat, amíg megismertettük országszerte a csángók népzenéjét és néptáncát. Mondhatom, hogy 1992 óta minden évben ott voltam az országos nagy népi rendezvényeken zenészként, táncosként, előadóként vagy csak nézőként, de elsősorban csángóként. 2004 nyarán volt szerencsém eljutni Kínába. Pekingben és ujgur területeken járogattunk. Onnan hoztam az ujgur dobokat. Szerintem itt Kelet-Európában nem található több példány az ilyen dobokból, mert azt tudni kell róluk, hogy kb. 100 kg a 4 dob együtt. Van egy ujgur népzenét játszó együttes a KÁSGÁRI s ebben dobolok.
– Hány együttesnek vagy tagja? Jelenleg hol lehet téged hallani állandó jelleggel és kaptatok-e már meghívásokat idén? Csángóbál mikor lesz és felléptek-e?
– Egy együttesben, a Somosban vagyok állandó jelleggel, de ezen kívül előfordulhatok a Szigonyban, Zurgóban, Komplexában vagy bárhol, ahová hívnak, mert szeretem, ha minél több ember szívja magába az én népzenémet s a zenélés egy küldetés számomra. Az Almássy téren minden csütörtökön van csángó táncház, amin felváltva zenél a Somos, a Szigony, s a Fanfara Complexa. Ezen kívül minden második szerdán vagyunk a Marczibányi téri Művelődési Házban. 2007. február 17-én lesz a XI. Csángó Bál, ahol többek között fellép a Somos is. Idén lesznek vendégek Rekecsinből, Klézséről, Somoskából, Pusztinábol és Gyimes völgyéből.
– A Moldvahon Egyesület felvállalta a csángó kultúra óvását, de főleg ennek az értéknek a minél autentikusabb átadását. Hány tagja van és hányan vesznek részt aktívan a munkában? Te magad milyen szerepet töltesz be? Mi a Moldvahon „rendeltetése"?
– A Moldvahon Csángó Egyesületet azért hoztuk létre –kb. 30 fő- hogy tegyünk valamit a csángó kultúra érdekében. Igyekszünk minél több jó dolgot csinálni, szervezni s ez sikerült is idáig. Én vállaltam az elnökséget az elején és most is én töltöm be ezt a posztot. Aktívan 10-15 ember vesz részt a munkákban. Rendeltetése? Menteni, átadni, létrehozni dolgokat s pörögni a csángó ügyért. – Hallhattunk előadni a „Veszélyeztetett örökség- veszélyeztetett kultúrák" konferencián, amit a Teleki László Alapítvány rendezett 2006 júniusában Bákóban és Pusztinán. Mi volt az előadásod témája? – Csángók beilleszkedési problémái Magyarországon 1990-2004.
– Láthattunk a Diószegi László által rendezett „Brassói Pályaudvar" című filmben, de talán még érdekesebb szerepben a Szomjas György rendezésében forgatott „Vagabond" című filmben is. Nagyon jó kritikákat olvashattam mindkét esetben és a nemzetközi visszhang sem maradt el. Milyen volt kipróbálni magad ezen a téren is? Kedvet kaptál a színészethez? Lesz még folytatás? – Gyerekkoromban mindig arról álmodtam, hogy színész leszek s ez az álmom egy film erejéig teljesült. Jól éreztem magam a forgatások alatt, s szerintem jó dolog a filmezés.
– Milyen újdonságokat közölnél szívesen a „Csángó Klubról"?
– A klub egy ideig szünetelt de szerintem februárban ismét elkezdjük szervezni, mert ismét van rá igény. Az Almássy téren létrehoztunk egy állandó kiállítást Magyarok Moldvában címmel. Ebben a teremben szeretnénk a klubot is tartani. Amúgy ez a terem megfelel sok mindenre, pl: tv interjúk készítése, gyűlések, összejövetelek, sajtókonferencia stb.
– Hányadik alkalommal rendeztétek meg 2006-ban a Somoskai Napokat? Mennyiben tért ez el az előző alkalmak rendezvényétől?
– VII. Faluhete Fesztivál volt 2006-ban. Minden évben színesítjük a lehetőségekhez mérten az egész rendezvényt, ezt így teszzük majd idén is. Idén a Faluhete Fesztivál aug. 6-12. között lész. – Meg vagy-e elégedve a csángó ügy irányvonalaival? Ha rád lenne bízva az ügy, hogyan csinálnád, milyen prioritásokat helyeznél előtérbe?
– Az irányvonalak szerintem jók. Nagyon sok fiatalt vonnék be a munkákba, bár ez nehéz, de nem lehetetlen. Gyerekek taníttatását és a kommunikációt (egész ügy PR-ját Romániában s Magyarországon egyaránt) helyezném előtérbe, de a lista az hosszú. – Milyen tervekkel indultál 2007-nek? – Sok nagy tervem van az idei évre, de itt csak a csángó ügyre vonatkozókat említem meg. Csángó bál, Csángó klub, táncház az Almássyn s a Marczin, krakkói kirándulás szervezése Magyarországon élő csángó fiataloknak, Somoskai Faluhete Fesztivál, Csángó Karácsony s még ami adódik. – Köszönöm hogy válaszoltál a kérdéseimre és kívánunk sok sikert munkádban. Isten Áldjon! – Isten áldjon! Maradj békével! Csángó Bogdán Tibor
Erdély.ma
A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével.
– A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket?
– A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével. – A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket? – Nem Magyarország volt a célom, de ide rekedtem szerencsére. Ez 1991. február 8-án volt. Nehézségeim nem erőst voltak, inkább csalódásaim. Ilyenekből akad ma is, de nem eppe veszem őket komolyan. Megszoktam, hogy itt más emberek élnek, mint ahol felnőttem.
– Családodról mit tudhatunk? Hány gyermeked van? Hol éltek? – Van két fiam György és Márton. Nevüket az apókáim tiszteletére kapták. Mindjárt születik a harmadik gyerek is, s ő is kakaskával rendelkezik. Gyöngyösön élünk a Mátra lábánál, családi házban. Amint találunk valami jó házat valamelyik faluban a környéken, akkor költözünk, de addig nagyon jó itt.
– Melyik volt az a(z) (idő)pont amikor nyilvánvalóvá vált számodra, hogy a csángóság kultúrája egy olyan érték, amit érdemes nemcsak ápolni de átadni is?
– Tátámék s az apókáim meg az egész nagycsaládom mindig is hagyomány és nyelvőrző volt, ezért a hagyományőrzés vett körül egész gyerekkoromban. Úgy 20 éves körül lehettem – már itt Magyarországon – amikor észrevettem, hogy amit tudok, csak úgy ni magamtól, az olyan érték, amit mások szeretnének megtanulni s azon vettem észre magam, hogy ezeket át is adom. – A csángó népi zene szakértőjévé váltál. Ha valaki erre kíváncsi, biztos téged keres meg. Hogyan alakult ez ki? Mi az „ujgur népi dob"?
– Amikor Budapestre érkeztem már az elején felkerestem a Marczibányi téren a csángó táncházat, ahol nagyon jól éreztem magam. Minden héten jártam táncházba s egyszer úgy alakult, hogy nem volt dobos a Tatros együttesben s megpróbáltam veregetni a dobot. Kerényi volt a csapat vezetője s tetszett neki, majd elkezdett hívogatni, hogy zenélgessek velük. Akkoriban nem volt ilyen nagy divat a csángó zene és tánc, ezért nagyon sok helyre mentünk, hogy megismertessük az emberekkel ezt a műfajt. Sokat tapostuk ezt az utat, amíg megismertettük országszerte a csángók népzenéjét és néptáncát. Mondhatom, hogy 1992 óta minden évben ott voltam az országos nagy népi rendezvényeken zenészként, táncosként, előadóként vagy csak nézőként, de elsősorban csángóként. 2004 nyarán volt szerencsém eljutni Kínába. Pekingben és ujgur területeken járogattunk. Onnan hoztam az ujgur dobokat. Szerintem itt Kelet-Európában nem található több példány az ilyen dobokból, mert azt tudni kell róluk, hogy kb. 100 kg a 4 dob együtt. Van egy ujgur népzenét játszó együttes a KÁSGÁRI s ebben dobolok.
– Hány együttesnek vagy tagja? Jelenleg hol lehet téged hallani állandó jelleggel és kaptatok-e már meghívásokat idén? Csángóbál mikor lesz és felléptek-e?
– Egy együttesben, a Somosban vagyok állandó jelleggel, de ezen kívül előfordulhatok a Szigonyban, Zurgóban, Komplexában vagy bárhol, ahová hívnak, mert szeretem, ha minél több ember szívja magába az én népzenémet s a zenélés egy küldetés számomra. Az Almássy téren minden csütörtökön van csángó táncház, amin felváltva zenél a Somos, a Szigony, s a Fanfara Complexa. Ezen kívül minden második szerdán vagyunk a Marczibányi téri Művelődési Házban. 2007. február 17-én lesz a XI. Csángó Bál, ahol többek között fellép a Somos is. Idén lesznek vendégek Rekecsinből, Klézséről, Somoskából, Pusztinábol és Gyimes völgyéből.
– A Moldvahon Egyesület felvállalta a csángó kultúra óvását, de főleg ennek az értéknek a minél autentikusabb átadását. Hány tagja van és hányan vesznek részt aktívan a munkában? Te magad milyen szerepet töltesz be? Mi a Moldvahon „rendeltetése"?
– A Moldvahon Csángó Egyesületet azért hoztuk létre –kb. 30 fő- hogy tegyünk valamit a csángó kultúra érdekében. Igyekszünk minél több jó dolgot csinálni, szervezni s ez sikerült is idáig. Én vállaltam az elnökséget az elején és most is én töltöm be ezt a posztot. Aktívan 10-15 ember vesz részt a munkákban. Rendeltetése? Menteni, átadni, létrehozni dolgokat s pörögni a csángó ügyért. – Hallhattunk előadni a „Veszélyeztetett örökség- veszélyeztetett kultúrák" konferencián, amit a Teleki László Alapítvány rendezett 2006 júniusában Bákóban és Pusztinán. Mi volt az előadásod témája? – Csángók beilleszkedési problémái Magyarországon 1990-2004.
– Láthattunk a Diószegi László által rendezett „Brassói Pályaudvar" című filmben, de talán még érdekesebb szerepben a Szomjas György rendezésében forgatott „Vagabond" című filmben is. Nagyon jó kritikákat olvashattam mindkét esetben és a nemzetközi visszhang sem maradt el. Milyen volt kipróbálni magad ezen a téren is? Kedvet kaptál a színészethez? Lesz még folytatás? – Gyerekkoromban mindig arról álmodtam, hogy színész leszek s ez az álmom egy film erejéig teljesült. Jól éreztem magam a forgatások alatt, s szerintem jó dolog a filmezés.
– Milyen újdonságokat közölnél szívesen a „Csángó Klubról"?
– A klub egy ideig szünetelt de szerintem februárban ismét elkezdjük szervezni, mert ismét van rá igény. Az Almássy téren létrehoztunk egy állandó kiállítást Magyarok Moldvában címmel. Ebben a teremben szeretnénk a klubot is tartani. Amúgy ez a terem megfelel sok mindenre, pl: tv interjúk készítése, gyűlések, összejövetelek, sajtókonferencia stb.
– Hányadik alkalommal rendeztétek meg 2006-ban a Somoskai Napokat? Mennyiben tért ez el az előző alkalmak rendezvényétől?
– VII. Faluhete Fesztivál volt 2006-ban. Minden évben színesítjük a lehetőségekhez mérten az egész rendezvényt, ezt így teszzük majd idén is. Idén a Faluhete Fesztivál aug. 6-12. között lész. – Meg vagy-e elégedve a csángó ügy irányvonalaival? Ha rád lenne bízva az ügy, hogyan csinálnád, milyen prioritásokat helyeznél előtérbe?
– Az irányvonalak szerintem jók. Nagyon sok fiatalt vonnék be a munkákba, bár ez nehéz, de nem lehetetlen. Gyerekek taníttatását és a kommunikációt (egész ügy PR-ját Romániában s Magyarországon egyaránt) helyezném előtérbe, de a lista az hosszú. – Milyen tervekkel indultál 2007-nek? – Sok nagy tervem van az idei évre, de itt csak a csángó ügyre vonatkozókat említem meg. Csángó bál, Csángó klub, táncház az Almássyn s a Marczin, krakkói kirándulás szervezése Magyarországon élő csángó fiataloknak, Somoskai Faluhete Fesztivál, Csángó Karácsony s még ami adódik. – Köszönöm hogy válaszoltál a kérdéseimre és kívánunk sok sikert munkádban. Isten Áldjon! – Isten áldjon! Maradj békével! Csángó Bogdán Tibor
Erdély.ma
2015. május 1.
Kezdődik a Székely Fesztivál a budapesti Millenáris parkban
Pénteken kezdődik a Székely Fesztivál, amelyen kulturális programok, köztük táncház, bál és bábszínház, valamint gasztronómiai bemutatók és vásár is várja az érdeklődőket a budapesti Millenáris parkban. A gasztrokulturális majálison vasárnap estig száz kiállító mintegy ezer terméke lesz jelen. Első nap Hargita megye, második nap Kovászna, harmadik nap Maros megye és olyan magyarországi szervezetek mutatkoznak be, amelyek ápolják a székelyföldi hagyományokat.
Tematikus és turisztikai - többek között a borvizeket, a tojásírást, valamint Háromszék épített és természeti kincseit és értékeit bemutató - kiállításokkal is várják az érdeklődőket, emellett népi játékok, népzenei előadások, táncházak, könyvbemutatók, bábszínház és népi foglalkozások is színesítik a programkínálatot.
A rendezvényre 25 ezer darab töltelékes káposztát készítenek, bemutatkozik a rendezvény kiemelt vendégeként a Sóvidék, az Erdélyi Pálinka Lovagrend gyümölcspárlataival, fellép mások mellett Sorbán Enikő népdalénekes, a Codex Régizene Együttes és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a táncházban felcsíki és gyimesi muzsika hallható. Szombaton egyebek mellett a parajdi sóbányát és natúr termékeit ismerhetik meg a látogatók, műsort ad a Cimborák Bábszínház, a programok között borvízkóstolás, fafaragás és pásztorfurulya készítés is szerepel.
Székely Bál is lesz
Szombat este rendezik meg a Millenáris Teátrum épületében a Székely bált, amelyen a Gyergyószéki Dandár Zenekar muzsikál, Tamás Gábor pedig koncertet ad. A vasárnapi vásárnapon egyebek mellett székelyföldi lekvárokat, szörpöket, sajtokat, sonkákat, kolbászokat, fűszereket, teákat és gyógynövényeket vásárolhatnak a látogatók.
A fesztiválon a kárpátaljai magyarok megsegítésére indítanak gyűjtést, elkészítették a "magyarság összetartozásának térképét", amelyre majd a helyszínen lehet licitálni. A rendezvény fővédnöke Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter.
maszol/MTI
Pénteken kezdődik a Székely Fesztivál, amelyen kulturális programok, köztük táncház, bál és bábszínház, valamint gasztronómiai bemutatók és vásár is várja az érdeklődőket a budapesti Millenáris parkban. A gasztrokulturális majálison vasárnap estig száz kiállító mintegy ezer terméke lesz jelen. Első nap Hargita megye, második nap Kovászna, harmadik nap Maros megye és olyan magyarországi szervezetek mutatkoznak be, amelyek ápolják a székelyföldi hagyományokat.
Tematikus és turisztikai - többek között a borvizeket, a tojásírást, valamint Háromszék épített és természeti kincseit és értékeit bemutató - kiállításokkal is várják az érdeklődőket, emellett népi játékok, népzenei előadások, táncházak, könyvbemutatók, bábszínház és népi foglalkozások is színesítik a programkínálatot.
A rendezvényre 25 ezer darab töltelékes káposztát készítenek, bemutatkozik a rendezvény kiemelt vendégeként a Sóvidék, az Erdélyi Pálinka Lovagrend gyümölcspárlataival, fellép mások mellett Sorbán Enikő népdalénekes, a Codex Régizene Együttes és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a táncházban felcsíki és gyimesi muzsika hallható. Szombaton egyebek mellett a parajdi sóbányát és natúr termékeit ismerhetik meg a látogatók, műsort ad a Cimborák Bábszínház, a programok között borvízkóstolás, fafaragás és pásztorfurulya készítés is szerepel.
Székely Bál is lesz
Szombat este rendezik meg a Millenáris Teátrum épületében a Székely bált, amelyen a Gyergyószéki Dandár Zenekar muzsikál, Tamás Gábor pedig koncertet ad. A vasárnapi vásárnapon egyebek mellett székelyföldi lekvárokat, szörpöket, sajtokat, sonkákat, kolbászokat, fűszereket, teákat és gyógynövényeket vásárolhatnak a látogatók.
A fesztiválon a kárpátaljai magyarok megsegítésére indítanak gyűjtést, elkészítették a "magyarság összetartozásának térképét", amelyre majd a helyszínen lehet licitálni. A rendezvény fővédnöke Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter.
maszol/MTI
2015. május 11.
KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet