Kiásott kincsek Gyergyószentmiklós történelméből
Érdemes a kézbe venni a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum új kiadványát, hiszen még azoknak is ajánlott, akik alaposabb tudással rendelkeznek a város múltjáról. A szerkesztő Demjén Andrea régész által vezetett kutatások több meglepő tényre is fényt derítettek a település történelméről.
Tíz évnyi régészeti kutatómunka összefoglalása a Gyergyószentmiklós a régészeti kutatások tükrében című kiadvány. A Tarisznyás Márton Múzeum által végzett, Demjén Andrea régész irányításával zajlott régészeti ásatások eredményeit ismerheti meg az olvasó. Pontosabban azokat, amelyek Gyergyószentmiklós területén zajlottak, három helyszínen: a Both-váránál, a Szent Miklós templomnál és Pricskén, az egykori határállomás, vesztegzár területén.
Rengeteg olyan tárgyi bizonyíték került elő a föld alól az ásatások során, rengeteg olyan új ismerettel gazdagodtunk, amelyeket történészek csupán levéltári kutatások alapján soha sem tudtak volna felderíteni – fogalmazott Csergő Tibor múzeumigazgató. Mindhárom kutatási helyszín számos meglepetést hozott. Ezek alapján Gyergyószentmiklós, Gyergyószék történelme újraértelmezhető.
Mindez könyvben megjelenítve tudatosíthatja a várossal, hogy mindezeket történelmi kincsként lehet kezelni, többet érdemelnének, jobban használhatóvá kellene tenni ezeket. Az új ismeretek jelentősen felülírtak korábban elfogadott feltételezéseket. Például a helyi emlékezet első vagy második világháborús eredetűnek vélte a Pricske csúcsán található védművet, de kiderült, ez sokkal régebbi.  Érdekes tényeket közöltek a Pricske nyergében kiásott vesztegzár maradványai. Ez a hely az örmény kereskedőknek volt fontos, annyira, hogy ennek köszönhetően telepedtek le Gyergyószentmiklóson és tették a települést városiassá. A Szent Miklós templomnál végzett kutatások eredményei pedig azt jelzik: már az Árpád korban is erős közösség élt itt.
A kövek nem beszélnek, de a csontok igen – fogalmaz Demjén Andrea. Korábban csak feltételezni lehetett bizonyos maradványok korát, de a mai modern eszközök lehetővé teszik, hogy nagyon pontosan megállapítható legyen: mikor került egy csontdarab a földbe, vagy hogy egy az épületbe beépített gerenda mely korból származik. A Both váránál hat éven át zajlott ásatások során előkerült leletek azt az eredményt hozták, hogy az építmény már 1240 körül állhatott. Ugyanakkor az is bizonyítást nyert, hogy a vár sosem volt lakott. Erre az utal, hogy egy főember magánvára lehetett, célja hatalmi reprezentáció volt talán, a toronyba veszély idején húzódott be a várúr családja.
Arra következtettek, hogy a várhoz tartozó uradalom a város mai belterületén lehetett, és valószínűleg a Szent Miklós templom környékén. A feltételezést bizonyították a templomnál végzett ásatások. Megállapították, a mai templom alatt egy Árpád-kori templom maradványai rejtőznek, amely a 13. században épült, majd egy másik építési fázis a 14. században történt. Ugyanakkor újdonságot hozott a templomtorony vizsgálata is. Az itt talált fagerendák vizsgálata azt igazolta, hogy a torony 5 szintje is középkori.
A templom körül talált csontok szénizotópos vizsgálata pedig bebizonyította, léteztek itt már 1260–1280 körül temetkezések, azaz ugyanabból a korból származtak a leletanyagok, mint a Both-váránál.
A Pricske nyergében feltárt kontumáció, vagyis vesztegzár esetében a levéltárakból előkerült dokumentumok alapján tudni lehetett, hogy az 1700-as években kezdődött az építése, a gyergyóiak panaszlevelei jelzik, hogy a lakosságnak kellett dolgoznia az építkezésen. A vesztegzár célja, hogy útját állja a pestis és más betegségek, járványok behurcolásának. Egy egész sor ilyen létesítmény épült főként a Kárpátok keleti és déli vonulatának szorosaiban, folyóvölgyekben, de ez a határvédelmi vonal egészen az Adriáig nyúlt. Feljegyzések bizonyítják, hogy ezek egyforma sablon szerint épültek, a lakóházak és istállók mellett börtön és kápolna is tartozott hozzájuk. Kivétel ez alól a Pricskén található veszteglőhely, ahol sem kápolna, sem börtön nem épült. 13 vagy 14 épület állhatott itt, lakóházak és istállók, egyenként is bekerítve, de az egész telephely körül is kerítés húzódott – derült ki a kutatások során.
Egyedülálló még ez a kutatási terület abban is, hogy az ország legmagasabban fekvő régészeti lelőhelye – hangzott el. Ez azonban azzal is járt, hogy külön „kaland” volt megszervezni az ásatásokat, feljuttatni a csúcsra embereket, és az ottani táborozáshoz szükséges legkülönfélébb holmit, élelmet. Ezzel kapcsolatban számos anekdotaszámba menő történet is elhangzott a könyv bemutatásán Demjén Andrea, Csergő Tibor és Iasi-i Alexandru Ioan Cuza egyetem régészprofesszora, Neculai Bolohan részéről, aki mint a kutatásokban nagy szerepet vállaló szakember, maga is jelen volt a könyvbemutatón.
A kutatások fő mozgatója, a kismamaként is a hegy tetején heteket töltő Demjén Andrea Kolozsvárra költözik családjával, a kutatásokban szintén résztvevő férjével, Florin Gogâltan régésszel – hangzott el a Városi Könyvtár zsúfolásig telt termében tartott könyvbemutatón. Ez a tény egyelőre bizonytalanná teszi a gyergyószentmiklósi régészeti kutatások folytatását. Hogy miként, milyen formában, még nem lehet tudni, de mindenképpen szükség lenne a további régészeti kutatásokra. A most megjelent könyv összeállításakor törekedtek arra, hogy ne csak történészeknek, de a város történelme iránt érdeklődők számára is érdekes és olvasmányos legyen. A publikáció – amely megállja a helyét más, a Kárpát-medencében megjelent hasonló művekkel összehasonlításban is – folytatása is az elképzelések között van. Hiszen a múzeum nem csak a városban és annak környezetében, de Tekerőpatakon, Szárhegyen, Alfaluban, Maroshévízen vagy Újfaluban is végzett kutatásokat, amelyek eredményei szintén megérdemelnének egy ilyen kiadványt. A könyv megvásárolható a Tarisznyás Márton Múzeumban, ára 30 lej.
Gergely Imre
 Székelyhon.ro

A magyar állam által finanszírozott székelyföldi sportlétesítményeket kereste fel Seszták Miklós
Magyarországnak fontos, hogy egységes és erős magyar képviselet legyen a román parlamentben – jelentette ki pénteken Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter Csíkkarcfalván.
A miniszter  azt követően nyilatkozott, hogy megtekintette a csíkszeredai Székelyföld Labdarúgó Akadémiát és a csíkkarcfalvi Székelyföldi Jégkorong Akadémiát, amelyeket a magyar kormány is finanszíroz.
Seszták Miklós újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a magyar kormánynak nem mindegy, hogy mi történik vasárnap a romániai parlamenti választáson, és arra buzdította a romániai magyar választókat, hogy menjenek el voksolni, és szavazzanak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által vezetett magyar választási együttműködésre.
A politikus a sportlétesítményekről elmondta: a csíkkarcfalvi jégcsarnok fontos eleme a magyarországi és határon túli sportfejlesztési csomagnak, és örömmel tapasztalta, hogy komoly munka zajlik a jégkorong-akadémián. Ez utóbbin 8 és 18 év közötti gyerekeket tanítanak, jelenleg egy kanadai és egy finn edző foglalkozik velük.
A miniszter leszögezte, a magyar kormánynak a határon túli sportfejlesztésekkel az a célja, hogy megfelelő infrastruktúrát biztosítson helyben a gyermekeknek edzésre, és ne kelljen ezért szüleiknek máshova vinniük őket. Felidézte, hogy a magyar kormány más környező országokban is finanszíroz sportakadémiákat.
Tánczos Barna, az RMDSZ szenátora – aki a székelyföldi beruházást koordinálja – elmondta, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia Csíkkarcfalván kívül Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön is rendelkezik központtal, de a beruházásból Székelyudvarhelynek is jut. Az akadémiát a római katolikus egyház által létrehozott alapítvány működteti.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke nagyon fontosnak nevezte a magyar kormány beruházásait, amelyek az Erdélyben élő román állampolgárok érdekeit szolgálják. Úgy vélte, örülni kell a beruházásoknak, függetlenül attól, hogy a magyar vagy a román kormány kezdeményezte őket, vagy más államokból érkeznek.
MTI Székelyhon.ro

A Fogarasy alapítására, a teológiai oktatás évfordulójára emlékeztek
A gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály püspök által alapított iskola 140. évfordulójára, illetve a tanintézményben elindult teológiai oktatás 10. évfordulójára emlékeztek. A szerdai ünnepségen felszólalók úgy vélik: Fogarasy püspök szavai ma is időszerűek.
A Szent Miklós-templomban szentmisével kezdődött az emlékező ünnepség, melyen a főegyházmegye részéről Tamás József segédpüspök az iskola alapítójára emlékezett. Fogarasy Mihály püspök munkásságát emelte ki, illetve a leánynevelő intézet létesítéséről szólt.
„Fogarasy Mihály püspök legtöbb körlevelét az oktatással, neveléssel kapcsolatosan bocsátotta ki, vallotta, hogy az egyháznak az ereje az iskolák felvirágoztatásában van, egyházmegyéjében különös módon a leánynevelést tartotta fontosnak. Nagy áldozatot hozott a nőnevelést felvállaló női szerzetesrendek intézményeiért. Városában zárdát, iskolát épített, melyet 1876 augusztus 27-en szentelt fel. Méltó és igazságos, hogy a zárda, az iskola az ő nevét viseli. Az iskola, amely nevet visel, eljegyzi magát azzal a személlyel, annak szellemiségével, akinek nevét viseli. A név ugyanis kötelez”–  mondta a püspök. Továbbá szólt az egyházi iskolák lecsupaszításáról, államosításról. Majd kitért a pedagógusok nem mindig könnyű feladatára, a 10 éve létrehozott, újra visszaállított teológiai oktatásra, illetve a szülők felelősségvállalására is.
Keresztes Zoltán, a Szent István plébánia plébánosa emlékezett a 24 évvel ezelőtt, 1992 szeptemberében, a gyergyószentmiklósi születésű erdélyi püspök emlékére állított szobornál. Néhai Hajdó István főesperes-plébános akkor mondott szavait idézte: „A püspököt 110 éves sírjából feltámasztottuk, és a nagy püspök hazajött, hogy szóba álljunk vele, és kérdezzük meg, mit kell tennünk, hogy megmaradjunk? A nagy püspök az evangéliumi igazságot idézi: újra építsetek sziklára.
Fogarasy püspök sziklára épített 140 évvel ezelőtt, napjainkban semmi sincs, ami nagyobb figyelmet igényelne, mint az iskola. „Az iskola az egyháznak a veteményes kertje, az iskola a templomnak előcsarnoka, az egyháznak joga van az iskolához éppúgy, mint a földes gazdának a saját szántóföldjéhez” – hangsúlyozta Keresztes Zoltán idézve az idők követelményeit felismerő főpapot, kinek szavai ma is időszerűek, hiszen ma is vannak, akik a felekezeti iskolák működését akadályozzák, jogos létüket kétségbe vonják. „Holnapunkat és jövőnket építsük sziklára, mert aki sziklára épít, azon a pokol kapui nem vesznek erőt” –  zárta ünnepi beszédét az iskola védnöki tisztségét betöltő Keresztes.
Ezt követően a tanintézet előtt álló Fogarasy Mihály püspök szobránál a kegyelet, az emlékezés koszorúit helyezték el.
A tanintézmény dísztermében folytatták az ünnepséget, ahol néhai Hajdó István emlékének adóztak, majd Részeg Ildikó igazgatónő a teológiai oktatás elindításáról beszélt, Fogarasy püspök alapítólevelét ismertette, mely a mindenkori tanodavezetőt nem feladattal ruházza fel, hanem küldetéssel. András Szabolcs történelemtanár pedig a leánynevelő intézet alapítása kapcsán néhány érdekes mozzanatra hívta fel a figyelmet. Tamás József segédpüspök a négy szenthely: az iskola, a család, a templom és a temető közül az iskola szerepét emelte ki, és Reményik szavait idézve jelezte, buzdítása ma is aktuális.
Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános a kérés, a hálaadás és az öröm fontosságára tért ki. Bartos Károly plébános az iskolában eltöltött órákról, az osztályokról osztotta meg tapasztalatát, hangsúlyozva, emberségben növekedtek a fiatalok. Görbe Péter főtanfelügyelő is a hála szavait, a vallásoktatás fontosságát hangsúlyozta. Nagy Zoltán polgármester ünnepi beszédében személyes történetét is megosztotta a jelenlévőkkel, ugyanis ebben az iskolában végzett. Az oktatókhoz, nevelőkhöz szólva pedig kitartást, jó munkát, jó kedvet kívánt további munkájukhoz. Szóra Róbert egykori teológiai osztályos emlékezett arra az időre, amikor belecsöppent a vallás osztályba. Mint mondta: a teológia osztály egy jó hely, soha nem bánta meg, hogy ezt választotta. Az emlékező ünnepséget záró igazgatói köszönőszavakat követően szeretetvendégségre hívták a vendégeket. A rendezvényt kulturális műsorral tették még ünnepélyesebbé.
Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro

Színjátszó találkozó
December 17-én 15 órától a szászrégeni Eugen Nicoară Művelődési Ház és a Humana Regun Egyesület szervezésében a nyolcadik alkalommal szervezik meg a Kemény János Műkedvelő Színjátszók találkozóját. A rendezvényre meghívást kapott a kovásznai Pódium színjátszó csoport, az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Színkör, a gyergyószentmiklósi Szinkron csoport és a Fábián Ferenc Társulat. Szászré- gent az Eugen Nicoară Művelődési Ház keretében tevékenykedő Mini Csim-Bumm, a Csim-Bumm Ifjú- sági és Gyermekszínház, a Népszínház Kemény János Társulatának ifjúsági csoportja és a Petru Maior Műszaki Középiskola Rosszcsontok csoportja képviseli. A műsoron mesejátékok, iskolavígjátékok, Horváth Péter drámája és Rejtő Jenő-bohózatok szerepelnek. Népújság (Marosvásárhely)

Magyarörmény Élő Örökség
Az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége új sajtóterméket jelentet meg Erdélyben, a Magyarörmény Élő Örökség című negyedévi folyóiratot. A lap Marosvásárhelyen készül, de átfogja az egész Erdélyben működő magyar örmény szervezetek, csoportok – gyergyószentmiklósi, csíkszépvízi, székelyudvarhelyi, csíkszeredai, maroshévízi, marosvásárhelyi, erzsébetvárosi, szamosújvári – településeit. Az erdélyi magyar örmények szervezeti életét, eseményeit, kultúráját, gasztronómiai hagyományait, múltját és jelenét bemutató, jövőjét körvonalazó hírlapot Erdély több településén is bemutatják. Marosvásárhelyi bemutatására december 15-én, csütörtökön délután 5 órai kezdettel kerül sor a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében. Tisztelettel és szeretettel meghívják és várják az érdeklődőket az eseményre, amely szeretetvendégséggel zárul. Népújság (Marosvásárhely)

Ismertette elképzeléseit a Figura új vezetője
„Azért működött és működik jól ez a színház, mert a léte, minden alkalmazottja számára egy közös ügy” – fogalmazott bemutatkozó sajtótájékoztatóján a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház új igazgatója. Albu István versenyvizsgával nyerte el az intézmény vezetői tisztségét, az állást december elsejétől tölti be. A színház feladatának tekinti, hogy a „közös ügyet” kiterjessze a város vezetőségére és lakóira.
Miután az elmúlt évad végén igazgató nélkül maradt a Figura Stúdió Színház, megbízott vezető látta el a menedzseri feladatokat az intézménynél. A megüresedett állás betöltésére kétszer is versenyvizsgát hirdetett a fenntartó városi önkormányzat, a pályázat nyertesét, a sepsiszentgyörgyi Albu Istvánt nevezte ki a menedzseri tisztségre.
Albu István korábban vendégrendezőként már dolgozott a Figuránál. Ő vitte színre a De mi lett a nővel? az Arab éjszaka, a Fizikusok és a Zűrzavaros éccaka című előadásokat, a munkafolyamatok során rálátása nyílt az intézmény tevékenységére. Akkori meglátásait a kinevezésétől eltelt időszak tapasztalatai is megerősítették. „Vendégrendezőként megfogalmazódott, az utóbbi két hétben pedig igazgatóként is úgy látom, hogy azért működött és működik jól ez a színház, mert léte minden alkalmazottja számára egy közös ügy. Úgy gondolom, hogy az lenne a legfontosabb feladatunk, hogy ezt a közös ügyet kiterjesszük a város lakóira, hogy a gyergyószentmiklósiak is magukénak érezzék a színházat. Ebben a kicsi városban eleve csodaszámba megy, hogy tud működni a Figura. Nagyon nagy erény, hogy egy olyan intézménye van Gyergyószentmiklósnak, amelyik évente – a két fesztiváljával akár – a város legnagyobb kulturális eseményét biztosítja” – fogalmazott.
Rendkívülinek nevezte, hogy a kisváros meg tudja engedni, fel tudja vállalni, hogy kísérleti színházat működtessen, fontosnak tartja, hogy a településvezetés is érezze az intézmény létének, működésének pozitívumait. „A közös ügyet ki kellene terjeszteni a városvezetés felé is, hogy ennek a kis kincsnek, ékszernek, kuriózumnak – amit a Figura jelent – a fontosságát minél inkább közösen tudjuk megfogalmazni és átérezni” – mondta.
Ugyanilyen fontosnak tartja a színház jelenlétét Gyergyószentmiklóson kívül is. A turnék, fesztiválok kell jelentsék azt a bizonyos másik síkot, amin a Figurának működnie kell, „hisz ha csak az utóbbi időben született előadások minőségét, értékét vesszük figyelembe, már akkor is kijelenthető, hogy a Figurának helye van bármelyik erdélyi magyar színház mellett.”
Rendezőként és igazgatóként is vallja: egy adott színházról az előadásai beszélnek. Ennek fényében fejezte ki örömét a készülő darab kapcsán: a Barabás Árpád által rendezett Ibusár című előadás az összefogásról is beszél, lévén, hogy három intézmény – a Figura, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhelyi Táncműhely – közös produkciójaként jön létre.
Fontos az összefogás a Figura székhelyét biztosító művelődési ház adminisztrációs kérdéseinek ügyében is – hangsúlyozta Albu István. Mint kifejtette, az épület megérett egy teljes felújításra, az apró javításokkal csak odázni lehet, nem pedig megoldani a gondokat. „Nem titok, mindenki láthatja, hogy lassan már életveszélyes helyzetek is kialakulhatnak” – utalt az épület állagára, hozzátéve, hogy a helyzetet csak masszív beruházással, teljes felújítással lehet orvosolni. A Figura képtelen megoldani a szükséges beruházást, a városvezetés együttműködésére és ígéreteire számít. „Örvendek annak, hogy jó a kommunikáció a városvezetővel, a polgármesteri hivatallal. Közösen dolgozunk azon, hogy minél hamarabb lépni lehessen ez ügyben, hogy tudjuk biztosítani a megfelelő körülményeket az itt dolgozóknak, vendégszereplőknek és a közönségnek” – jelentette ki az új igazgató. 
Szilveszteri bemutatóra készül a Figura
Az évad második bemutatójára készül a Figura Stúdió Színház. Parti Nagy Lajos – Darvas Ferenc Ibusár című darabját Barabás Árpád jegyzi rendezőként; az előadás koprodukció a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és az Udvarhely Néptáncműhellyel. A gyergyószentmiklósi bemutatóra, amely egyben szilveszteri előadás is, december 30-án, péntek este 7 órától kerül sor a Figura nagytermében.
Albu Istvánról
Albu István 1984-ben született Sepsiszentgyörgyön. 2007-ben szerzett diplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színművészeti szakán. Színészként a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Kézdivásárhelyi Városi Színházban és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán, valamint több rövidfilmben, televíziós reklámban szerepelt. Színpad-, világítás-, hang- és videotechnikában, illetve díszlet- és jelmeztervezésben tanulóévei és munkássága során szerzett tapasztalatokat. Számos darab rendezőjeként jegyzik nevét. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Kolozsvári Magyar Operában, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, a Kézdivásárhelyi Városi Színházban, a Szatmárnémeti Északi Színházban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban, a kolozsvári Váróterem Projektnél, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Kolozsvári Rádiónál voltak önálló rendezései. Rendezői munkatársként is számos előadásban dolgozott.
Pethő Melánia Székelyhon.ro

Ébren tartanák a magyarörmény öntudatot
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyház Dersi János termében mutatták be azt az új sajtókiadványt, a Magyarörmény Élő Örökséget, amelyet az erdélyi magyarörmény egyesület hozott létre.
Annak érdekében született meg a lap, hogy az itteni magyarörmény közösség számára legyen egy összefogó, összetartó kapocs, amely teret biztosít arra, hogy a különböző erdélyi tájegységeken – Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Székelyudvarhely, Maroshévíz, Marosvásárhely, Erzsébetváros, Szamosújvár – élő magyarörmények, örmény gyökerűek megtalálják egymást, értesülhessenek egymás életéről, eseményeiről ne csak az ernyőszervezet, az Erdélyi Magyarörmény Szövetség (EMÖSZ) által rendezett találkozókon, hanem közvetlenül a saját sajtójuk hasábjairól.
Az EMÖSZ elnöke, egyben a Magyarörmény Élő Örökség című új, egyelőre negyedévenként megjelenő lap főszerkesztője, Puskás Attila a bemutatón elmondta: az igény a lapalapításra már régebben felmerült, az ötlet már a MÖMKE (Marosvásárhelyi Örménymagyar Kulturális Egyesület) alapításakor felvetődött, hangsúlyosabban az EMÖSZ megalakulásával került napirendre, s most végre kezükben tarthatják az első, 2016 december és 2017 február közötti időszakra szóló negyedévi számot. Mint már ebben is megmutatkozik, az örmény nép kultúrájának megőrzésére, továbbvitelére is vállalkoznak, ám ennél fontosabbnak tartják, hogy az itt élő, itt hazára lelő magyarörmények életéről tudósítsanak. Az erdélyi magyarörmények hagyományainak megtartása, megismertetése, kultúrájuk közkinccsé tétele fő célja a most induló lapnak. Emellett tág teret enged a magyarörmény gyerekek, fiatalok jelentkezésének, bevonván őket is a hagyománymentésbe, -őrzésbe.
Szász Ávéd Rózsa szerkesztő a geneológiai kutatások bemutatásához, a családtörténetek közkinccsé tételéhez nyújtott segítségével próbálja a magyarörmény öntudatot éberen tartani, hiszen köztudott, hogy a honfiúsított magyarörmények a magyar haza, a magyar föld védelmében számtalanszor életüket is áldozták. Szükség van arra is, hogy az örmény mondavilág gyöngyszemeivel is megismertessék az olvasót, s mint könnyebb, de nem kevésbé fontos műfajt, az örmény gasztronómiát is közkinccsé tegyék a lap segítségével.
A bemutatón jelenlévők örömüket fejezték ki, hogy végre van saját lapja az erdélyi magyarörménységnek, s tömegesen iratkoztak fel az előfizetői listára. A lap főszerkesztője úgy véli, hogy a lapnak van létjogosultsága, van rá igény, s ha megerősödik, elképzelhető hogy a mostani 16 oldalnál nagyobb terjedelemben és nagyobb gyakorisággal jelenjen meg.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro

A jótékonykodó gyergyószentmikósiak adományait köszönték meg
Gyergyószentmiklóson idén is a meghirdetett tartósélelmiszer-gyűjtési akció Böjte Csaba Adj örömmel, szeress nagylelkűen! – nyíltszívűségre buzdító szavaival indult útjára az adventi időben. Szombaton a záróünnepségen a rászoruló családok és egyedülállók nevében is köszönték az adományokat a szervezők.
„Máig 140 család és egyedülálló idős részesülhetett élelmiszercsomagban, és ezzel örömteli látogatásban, odafigyelésben az ünnepi előkészületben. Ennél azonban sokkal többen vagyunk, akik részesei voltunk és vagyunk az összefogásnak. Az elmúlt néhány hétben az Együtt, egymásért, szentmiklósiakért program résztvevőiként sokan megéreztük, hogy az öröm morzsái képesek megváltoztatni egész napunkat, hetünket, a közösség hangulatát” – indította köszöntőjét a Sláger centerben Balázs Szidónia, a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal sajtószóvivője.
Túl azon, hogy tartós élelmiszert gyűjtöttünk segítségül a nehéz körülmények között élőknek, minden egyes alkalommal megerősítjük azokat a szálakat, amelyek összefognak, és összekötnek bennünket – mondta Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere, kitérve arra is, mit jelent számára ez az összefogás.
„Várjuk a belső békét, a csodát, az érzést, hogy egyszercsak utolérjen, és igaz legyen a karácsony. Érzést várunk, valami nagyot, szívet elöntő csodát, de nem nagy csodából áll az élet, hanem apró kis örömökből. Egy nehéz napon érkező telefonhívásból, egy átfázás utáni megmelegedésből, a készülő étel illatából, egy kitalált gondolatból. Olyan apró mozzanatokból az életünkből, mely örömet okoz” –hívta fel a jelenlévők figyelmét, és arra kérte, legyenek érzékenyek az apró örömökre, hiszen advent harmadik hete az öröm fontosságára irányítja a figyelmet.
„A három éve elindult Együtt, egymásért, szentmiklósiakért program egyre nagyobb sikerrel tanít bennünket, szentmiklósiakat arra, hogy a csodát nem várni kell, hanem tenni kell érte. Nem a semmiből lesz, a csoda általunk lesz, az év ebben az időszakában csodává kell válnunk és ennek egyik módja pedig pont az adakozás. Idén megsokszorozódott a támogatók, a támogatni vágyók sora, egyre többen érzik, hogy a csodává válás, a segítés kétszeres öröm. Öröm az adakozónak és annak is, aki szükséget szenved”– hangsúlyozta a polgármester, és köszönetet mondott mindazoknak, akik partnerként álltak az ügy mellé, melyet a városháza Gereöffy Imola által vezetett szociális osztálya szervezett és bonyolított le. Ugyanakkor köszönetet mondott mindazoknak is, akik adakoztak a rászoruló családoknak és egyedül élőknek.
Azoknak a civileknek, egyházaknak, vállalkozásoknak a száma, akik az idei összefogáshoz csatlakoztak eléri az 50-et is. A pozitív szemléletet és nyíltságot, amelyet tanúsítottak kis figyelmességgel, a idősek által készített, festett kövekkel, egy tanulságos történettel köszönték meg. Ugyanakkor köszönetet mondtak Böjte Csaba testvérnek, hogy vállalta az idei program védnökségét.
A Step Dance Sportklub táncosai ezúttal is szemet gyönyörködtető előadással készültek, és ünnepre hangolt a Fogarasy Mihály Általános Iskola II. B. osztályának előadása is, Mezei Magdolna tanító néni vezetésével a csengő hangú gyerekek a Karácsonyi pásztortáncot és Mária altatóját adták elő.
Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro

Zenés-táncos huszerettel búcsúznak az óévtől Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson
Fiktív műfajú, zenés-táncos huszerettel, az Ibusárral készül a Tomcsa Sándor Színház szilveszterre, együttműködésben az Udvarhelyi Néptáncműhellyel és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. A magyarság sajátosságait, sokrétűségét boncolgatják, és nemcsak nevettetni, hanem elgondolkodtatni szeretnének Parti-Nagy Lajos és Darvas Ferenc darabjával.
Rendkívüli előadással búcsúzik az óévtől a Tomcsa Sándor Színház és a Figura Stúdió Színház, ugyanis a szilveszteri produkciót az Udvarhely Néptáncműhellyel és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal közösen készítik, de a Csíki Játékszín egyik művésze is látható lesz benne. A darabban a Figura Stúdió Színháztól négy színész, Moșu Norbert, Tamás Boglár, Kolozsi Borsos Gábor és Fodor Alain Leonard, a Csíki Játékszíntől Kozma Attila, az Udvarhely Néptáncműhelytől pedig két pár kivételével a társulat minden tagja szerepel.
Elsőéves egyetemistaként találkozott először Barabás Árpád színész-rendező Parti-Nagy Lajos darabjával, amely főként nyelvi humora miatt emlékezetes számára. „A nézők számára viszonylag ismeretlen, hiszen egy kortárs darab, amely az állomási, kopogó, harisnyaszagú hétköznapokat az operett habos-babos világával ötvözi” – avatott be a rendező. Leírása szerint két szálon fut a cselekmény, egyrészt az ibusári vasútállomáson, ahova beékelődnek a főszereplő, Sárbogárdi Jolán álmából az általa megírt operettek. Ezeket mindig elküldi a kiadóknak, de sosem publikálják. Barabás szerint a kontraszt működteti a darabot.
„A realizmuson túl az operett érdekelt, valamint a magyarságprobléma, ezt próbáltuk körüljárni és maivá tenni, de ettől nem kell megijedni, a huszárok huszárok lesznek” – mondta a sajtótájékoztatón. Azzal akarták aktuálissá tenni, hogy mit jelent most Székelyudvarhelyen, illetve Erdélyben magyarnak lenni, és mik ennek a sajátosságai.
„Szeretem, ha egy színész olyan módon találkozik a szerepével, hogy kénytelen saját magát belefogalmazni, akár olyat is, amit nem szeretne, vagy a külvilág nem azt látja, képzeli róla. A sokrétűséget próbáljuk boncolgatni” – magyarázta. Elárulta, lesznek a színpadon „furcsaságok”, hiszen az előadásnak sajátos kerete is lesz. „Szoktunk viccelődni azzal, mi lesz velünk színészekkel, ha nem lesz színház, se fizetés, ha megöregszünk s beraknak minket egy színészotthonba, ahol nosztalgiázunk majd a régi nagy sikereinkről és kudarcainkról. Ez az ironikus hozzáállás szülte meg a kerettörténetet, az Ibusárt szanatóriumi kerettörténetek közt próbáljuk eljátszani, a történeten nem változtat, csak egy fricska” – avatott be. Azt is elmondta, szereti az iróniát és az öniróniát, ami szerinte találkozik a darab szövegében.
„Noha Parti-Nagy Lajos nem parodizálja az operett, de nagyon bátran fogalmaz róla. Be kell vallanunk, mindenki által áhított műfaj, de valójában nem tudjuk, miről szól” – mondta Barabás, aki szerint már az előadás fiktív műfaja, a szerző által kitalált „zenés-táncos huszerett” is jelzésértékű. A produkció előkészületei alatt a színészek sokat beszéltek a hungarikummá nyilvánított operettről, a műfaj létjogosultságáról, amelyet nem vitatnak. Inkább az érdekelte őket, hogy miért igénylik folyamatosan a nézők, mi sikerének titka. Ugyanakkor arra is kíváncsi volt, hogy Erdély, a zavaros „balkáni magyarságával” miként közeledik a műfajhoz. Azt is elmondta, hogy jelzésértékű, ha egy intézmény nem visz színpadra operettet. Ám ennek az is lehet az oka, hogy költséges műfaj, egy minőségi operett elkészítése akár három előadás produkciós költségébe is kerülhet.
A rendező szerint lehet majd sokat nevetni, de a kacagáson túl szereti, ha egy előadásnak lelke és gondolatvilága is van, és nem csak igénytelen szórakoztatás.
Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója a hétfőn tartott sajtótájékoztatón elmondta, ez idén már az ötödik bemutató, a korábbi évekhez hasonlóan a szilveszteri darab premierje karácsony előtt lesz, csütörtökön este hét órától a Tomcsa Sándor bemutatóbérletesek, pénteken héttől pedig a Nyirő József-bérletesek tekinthetik meg. Idén az együttműködés miatt nem lesz előszilveszteri előadás Udvarhelyen, hiszen Gyergyószentmiklóson viszik színre a produkciót. A szilveszteri előadás este hattól lesz, a jegyek ötven lejbe kerülnek, a színházigazgató szerint a belépők zöme már elkelt.
Veres Réka Székelyhon.ro

A pedagógusok a régi iskolaigazgatókat szeretnék Gyergyószentmiklóson
A minisztériumi tiltás ellenére a jelenlegi igazgatókat jelölték ismét az intézmények élére a Salamon Ernő Gimnázium és a Kós Károly Általános Iskola tantestületei. Hogy ennek milyen konkrét következményei lesznek még kérdés, a megyei önkormányzat is próbál közvetíteni a helyzet megoldásában.
Szembementek a tanfelügyelőség rendeletével a két gyergyószentmiklósi iskola pedagógusai. Mint ismert, a tanügyminisztérium rendelete, ami az igazgatói versenyvizsgákat szabályozta, megtiltotta hogy azok az iskolaigazgatók folytathassák tevékenységüket, akik valamilyen okból nem szerepeltek sikeresen a vizsgán.
A tantestületeket, ahol ez a helyzet fennáll, a tanfelügyelőség arra kérte fel, javasoljanak maguk közül új személyeket a vezetői tisztségek betöltésére. A pedagógusoknak papírlapokat osztottak ki, és arra kérték őket, hogy az általuk javasolt személyek nevét írják rá. Megtették ezt a Salamon Ernő és a Kós Károly tanárai is. De nem új jelölteket neveztek meg, hanem a korábbi igazgatók nevét írták a lapokra. A középiskolában Lakatos Mihályt és Ferenczi Attilát erősítették meg tisztségében, a Kós Károlyban pedig Ilyés Etelka kapott ismét bizalmat kollégáitól.
Ez így, ebben a formában patthelyzetet jelent, hiszen a tanügyminisztériumi rendeletet nem írhatja felül az iskolai tantestület. Ez az állapot január 9-ig, azaz a téli vakáció végéig várhatóan marad, akkor várhatók új fejlemények.
Az igazgató nélkül maradt iskolák ügye Hargita Megye Tanácsa szerdai ülésén is téma volt. Ott Barti Tihamér alelnök, és Borboly Csaba elnök javaslatára eldöntötték, egy olyan kérést juttatnak el jövő héten – immár az új – kormányhoz, hogy módosítsák a versenyvizsga szabályzatát úgy, hogy a tantestületek döntése érvényesíthető legyen.
Konkrétan azt szeretnék elérni, hogy ahol az iskola vezetője valamilyen okból nem vett részt az őszi versenyvizsgán, vagy nem sikerült a vizsgája, akkor újra lehetősége legyen betölteni a tisztséget,, ha ezt javasolja az adott tantestület. Jelenleg ugyanis ezt tiltja a minisztérium rendelete.
Gergely Imre Székelyhon.ro

Székelyföldön vetítik A lovasíjászt
Székelyföldön mutatja be a Székely Szeretetszolgálat a 2016-os esztendő egyik legsikeresebb magyar filmjét, A lovasíjászt. A lírai alkotás Kassai Lajos lovasíjász-világbajnok tevékenységét mutatja be, az általa közvetített üzenet szerint „nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek”.
Sokak véleménye szerint legalább egyszer minden magyarnak látnia kell ezt a filmet. A Kaszás Géza által jegyzett alkotást eddig több mint százezren látták mozikban és kultúrházakban tartott közösségi vetítéseken Budapesttől Dunaszerdahelyen át Los Angelesig. Most Székelyföldre is elérkezik.
Először Székelyudvarhelyen, a volt Stúdió moziban mutatják be december 28-án és 29-én, esténként 7 órától (jegyelővétel december 27-én 12 órától a Mr. Music Zeneboltban), majd Csíkszeredában január 13-án szintén este 7 órától a moziban (jegyelővétel január 8-tól a helyszínen). A vetítésekre a jegyár egységesen 15 lej, amely magában foglalja a film moziplakátjának egy példányát is. A film egyébként a vonatkozó romániai szabályozások értelmében korhatár nélkül megtekinthető.
Január hónapban még folytatódnak a vetítések Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Szentegyházán és Székelykeresztúron. A helyszíneket és időpontokat később hirdetik meg. Az említett városok mellett a Vándormozi szervezői minden településre igyekeznek eljuttatni a filmet, ahol arra fogadókészség és érdeklődés mutatkozik. Szükség esetén a vetítések technikai feltételeinek (vetítő, vászon, hangosítás) biztosításában is segítséget nyújtanak a szervezők – tudatják a közleményükben.
Több is van a pakliban
A vetítéseket Erdély-szerte egy új kezdeményezés, a Vándormozi keretében tartják, mely a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány, a Studio Nova és a Taylor Projects kft.-k együttműködésében valósul meg. A jövőben a szervezők több értékes és szórakoztató film bemutatását tervezik. Székelyhon.ro

Akik megélik a karácsonyi szokásokat
Miért tettek az asztal alá vaseszközöket, vagy miért adtak az állatoknak bőségesen eledelt karácsony éjszakáján? Milyen szokásokat tud éltetni egy település hagyományőrző csoportja? Adventről, a karácsonyi szokásokról, ezen belül a betlehemezésről beszélgettünk Antal Imre csobotfalvi hagyományőrzővel.
A régi népszokásokat igyekszik visszahozni a település mindennapjaiba a Csíkszeredához tartozó Csobotfalva hagyományőrző csoportja. Fontosnak tartják, hogy azokat az értékeket, amelyeket őseink létrehoztak és meghatározta a mindennapokat és ünnepeket, tovább éltessék. A karácsonyi ünnepkör bővelkedett népi rituális cselekvésekben, Antal Imre arról mesélt lapunknak, mit és hogyan tudják ezeket ma alkalmazni.
„Régen adventben az emberek egymáshoz jártak esténként, miután ellátták az állatokat. Sajnos már meghaltak azok az idős emberek, akik ezt teljesen természetesnek vették, este megérkeztek egy kicsi túróval vagy süteménnyel, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. A rorátékra is együtt jártak, ez is egy fontos közösségi, kapcsolaterősítő dolog volt. Mostanában is szerencsére sokan eljárnak a hajnali misére. Karácsony előtt közösen indultak el beszerezni a fát, ennek is megvolt külön a szertartása. Az éjféli mise is nagyon fontos volt, erre ma is sokan elmennek, de ott volt – és még ma is sokan részt vesznek ebben – a szentcsaládozás” – sorolta a csobotfalvi hagyományőrző csoport vezetője.
Mint mondta, az öregek mesélték, hogy gyermekkorukban kicsi jászlacskákat készítettek, és karácsony éjszakáján betetették a lovak, tehenek elé. Feltehetően felnőtt szokás volt, és úgy tűnt el, hogy egy idő után a gyermekekre bízták. Vagy szokásban volt az is, hogy a karácsonyi asztal alá sarlót vagy növénytermesztéssel kapcsolatos (általában vas) eszközöket tettek be, ami egyfajta áldáskérés volt a következő év termésére. „Karácsony éjszakáján a legfinomabb szénát, abrakot rakták be az állatok elé, elég vizet töltöttek nekik, a kedvükben jártak. Ezt én is tartom. Mert régebb azt mondták, hogy az állatok karácsony éjszakáján tudnak beszélgetni egymással, és általában a gazdáról szoktak beszélgetni.”
A betlehemes játék
Antal Imre rámutatott, ma is élnek olyan játékok, szokások, amelyekben szívesen vesznek részt a fiatalok, ilyen például a kántálás vagy a betlehemezés. Karácsony napján a kántálók a nagymise után elsőként a papot keresik fel, szenténekeket énekelnek, majd elindulnak a falubeli házakhoz. „Bemennek a házakhoz, ott énekelnek, megkínálják őket, majd leülnek és elbeszélgetnek. Így mindenki évről évre tisztában van azzal, hogy mit csinál a másik, mik a tervei, egyáltalán tudnak egymásról a közösség tagjai.”
A másik fontos eleme a karácsonyi ünnepkörnek a betlehemes játék. A csobotfalvi betlehemest 1941-ben gyűjtötte fel Faragó József néprajzkutató. A játékot az ötvenes években betiltották az egész környéken, feledésbe is merült. 1997-ben Antal Imre betanított a fiataloknak egy általa összerakott betlehemest, amelyet elő is adtak, de néhány idős ember jelezte, hogy ez nem az igazi csobotfalvi betlehemes. Egyikük töviről hegyire elmesélte az „igazit”, attól fogva azzal jártak a falubeli fiatalok házról házra. Egy betlehemes találkozón is ezt adták elő, ekkor vitte oda Kakas Zoltán néprajzkutató hozzájuk a negyvenes évek elején kollégája által gyűjtött változatot, amely szóról szóra, mozdulatról mozdulatra talált az előadott játékkal – mesélte a csoportvezető.
„Mi a szeretet ünnepét arra használjuk fel, hogy a még meglévő kapcsolatokat erősítsük. Tizedik alkalommal megyünk az idén a moldvai falvakba a betlehemes játékunkkal, az egésznek a szövege olyan régies, hogy az ottani emberek teljesen megértik. Áhítattal fogadnak, mintha a pap jönne. Ugyanakkor fontos, hogy elmenjünk a komáinkhoz, rokonainkhoz a faluban. Örvendek, hogy van még néhány fiatal, aki ezt értéknek tartja valamilyen formában. Persze az érték mellett az is ott van, hogy ha elmegyünk Moldvába, Udvarhelyre, Gyergyóba vagy egy itteni házba bemegyünk, ott egy másik világba cseppenünk.”
Készülődés időhiányban
Rámutatott, manapság az időhiány miatt nehezebb a készülődés. A fiatalok vagy külföldön dolgoznak, vagy egyetemen vannak, épp csak karácsonyra érnek haza. És ezeknél a játékoknál fontos, hogy a mozdulatok jól be legyenek gyakorolva ahhoz, hogy teljes formájában és kellékeiben megmaradjon az adott település jellegzetes betlehemesének. Úgy véli, minden település, ahol még meg tudták tartani, azt segíti elő, hogy mások rácsodálkozzanak Székelyföldre, vagy a csíki, gyergyói, udvarhelyi, kászoni, háromszéki világra.
„Ezek annyira fontosak, mint maga a székely ember viselkedése, mint egy műtárgy. A mozgás is az egyik anyanyelvünk. Etnikai szempontból is fontosak ezek a játékok, mert ettől erősödik a népünk kultúrája. Nem elég csak egy székely zászlót kitenni a házra. Fontos, hogy milyen értékeink vannak. Ha valaki komolyan veszi, hogy ő csobotfalvi, csomortáni, pálfalvi, vagy csíki, gyergyói, udvarhelyi stb., akkor ezt nem erőltetve, hanem jó szívvel próbálja éltetni. Azáltal tudja éltetni, ha a szokásainkat befogadja, mivel ezt ő is formálja. Ha nem fogadja be, akkor színpadra szorulunk, és a színpad pedig mindezeknek a halála, mert az már teljesen merev, hideg előadási mód, kirakat. Ilyen formában pedig az egész közösséget megmozgatja, hatással van rá.”
Péter Beáta Székelyhon.ro

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Nyolcszáz magyar diáknak segítenek a felkészülésben
Immár ötödik alkalommal szervez díjmentes érettségi felkészítőt románból és matematikából a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája (MÜTF), valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI). Terjeszkedett a projekt, hiszen idén már tizenhárom településen szervezik meg a képzést, amelyre hétfő óta lehet jelentkezni a www.egyetem.ro honlapon. 
Összesen harminchét csoportot indítanak Erdély-szerte, ami azt jelenti, hogy közel nyolcszáz diáknak tudnak segíteni az érettségire való felkészülésben – jelentette ki hétfői  székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Szász Jenő, az NSKI elnöke. A program célja, hogy minél több magyar fiatalnak legyen sikeres az érettségije, ne törjön derékba az életük már 18–19 évesen. Ezzel az ifjúság itthon maradását is támogatják. A képzéseket Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Gyergyóalfaluban, Maroshévízen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Baróton, Szovátán és Nagyszalontán szervezik meg.
„A román nyelv és irodalomból, valamint matematikából indított vizsgafelkészítők nem helyettesítik, csupán kiegészítik az otthoni tanulást” – hangsúlyozta Ilyés Ferenc, a MÜTF igazgatója. Rámutatott, tapasztalataik szerint sok diáknak főleg bátorításra van szüksége, ezért erre is figyelni fognak. A szervezők különösen fontosnak tartják a hátrányos helyzetű, közepes képességű tanulók, illetve a szakközépiskolákba járó diákok segítését, de célcsoportjukba tartozik bárki, aki idén érettségizne. A képzések ugyanakkor kutatásként is szolgálnak az oktatási rendszer hiányosságairól szóló felméréshez. Az ebből készült összeállítást továbbítják az illetékeseknek. Szász Jenő ugyanakkor a szakoktatás fontosságát hangsúlyozta, éppen ezért az idén jelentkező diákokat erről fogják megkérdezni.
Göthér Orsolya, a projekt koordinátora elmondta, túljelentkezés esetén – ahogyan ez az előző években történt – szintfelmérő vizsgákat tartanak január 23–24. között, ez alapján döntik el, hogy kit vesznek fel. A képzés 55 órából áll: hangsúlyt fektetnek a tanulásmódszertanra, a tanárral való közös feladatmegoldásokra, valamint az elsajátított tudás folyamatos felmérésére. Az NSKI 25 millió forinttal támogatja a projektet, de a későbbiekben szeretnének romániai forrásokat is bevonni.
A szervezők sikeresnek érzik az előző években tartott képzéseket, amit jól mutat, hogy az országos érettségi eredményekhez képest lényegesen jobban teljesítettek a programban részt vevő diákok. Tavaly például az érettségizők kicsivel több, mint 68 százaléka vizsgázott sikeresen országos szinten, a felkészítőt elvégzőknél közel 83 százalékos volt az arány.
Fülöp-Székely Botond 
Krónika (Kolozsvár)

Naptár száznegyvenezer évre
70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc.
– Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!
– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos...
– Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?...
– Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet.
– Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről!
– Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát.
– Első munkahelyed?
– Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában.
– Eközben, persze elkezdtél dolgozni…
– Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból...
– 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött…
– Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!...
– Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak?
– A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el.
– Mindig igent mondtál a megrendelőknek?
– Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira.
– Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled?
– Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat.
– Mi a lényege a Földes-előadásoknak?
– Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya;
2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.”
Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör.
– Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak?
– Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták.
És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg.
– Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal?
– Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának…
– Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel?
– Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban?
– Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók.
– Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned?
– Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett.
– 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal?
– Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk.
– Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni?
– Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust.
– Két bejelentett találmányod van, melyek ezek?
– Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki.
– Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai?
– Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára.
– Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét.
– Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne.
– Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni?
– Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak

Történetek otthoni tájakon
Újabb kisprózakötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016). Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot. Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat –, népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.”
Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget”. Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel”. 
„Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonságaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.)
Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát. 
Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörténhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például. 
BÖLÖNI DOMOKOS
Népújság (Marosvásárhely)

„Aki megtöri a diót, talál benne finomat”
INTERJÚ – Kocsis Tünde drámapedagógus a színházoktatásról, bibliodrámáról és arról, hogy nem kell félteni a fiatalokat.
– Már harmadik alkalommal, illetve évadban szervezi meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ESziK vagy isszák? elnevezésű projektet, amelynek keretében különböző korosztályba tartozó csoportoknak tartanak színházi különórákat. Miben tér el az aktuális kiadás a korábbiaktól?
– Úgy döntöttünk, hogy ezúttal középiskolásokat, egész osztályközösségeket szólítunk meg, mivel a korábbi alkalmakkor nehezen tudtuk mozgósítani ezt a korosztályt azokon a fórumokon, amelyeken meghirdettük. Próbáljuk ugyanakkor sajátos formában megvalósítani a tevékenységet, mégpedig az osztályfőnöki órákkal összhangban. Vannak osztályfőnökök, akik nem tudják, esetleg nem akarják tartalmasan kitölteni ezt a tanórát, holott az oktatási minisztérium számos, a középiskolásokat érintő témát javasol, amelyet különböző módon ki lehet bontani a diákokkal. Persze a projekt nemcsak nekik szól, hanem azoknak a pedagógusoknak is, akik fontosnak tartják, hogy diákjaik a színház világából is gazdagodjanak.
Az ajánlott témák átnézése után – sorra vettük a kolozsvári színház előadásait, és felkínáljuk az osztályfőnököknek a lehetőséget, hogy egy-egy ilyen tanórát ezzel a tevékenységgel töltsenek ki. Sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők kezdeményezik a projektet a szülők és a tanulók számára. A szülők úgy jönnek a képbe, hogy a színházi különóracsomaghoz ugyan kedvezményesen lehet hozzájutni, hiszen a tevékenységekért nem kell fizetni, de a színházi előadás jegyét ki kell váltaniuk a résztvevőknek. A foglalkozás szerkezete egyébként nem változott: egy felkészítővel kezdünk, majd megnézzük az előadást, és tartunk egy feldolgozó találkozót – mindezt a közösen kiválasztott téma mentén.
Kocsis Tünde
1983-ban született Marosvásárhelyen, az Unirea Főgimnáziumban érettségizett. Elvégezte a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz–magyar nyelv és irodalom szakát, 2010-ben a vásárhelyi Művészeti Egyetem színházrendezői szakán is oklevelet szerzett. Drámapedagógusi és bibliodráma-vezetői képesítéssel is rendelkezik. 2016 elejétől a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkára, 2015-től pedig drámapedagógusi tevékenységeket vezet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Magyartanárként is dolgozott, bibliodráma-csoportokat vezetett, 2010-ben pedig ŐszinTe versszínház néven alapított társulatot. Írásokat közölt a Korunk, a Művelődés, a Székelyföld és a Látó folyóiratban, recenziókat és kritikákat írt a Játéktérnek, illetve fesztiválriportot az Art Limes művészeti lapnak.
– Mekkora az érdeklődés a diákok részéről?
– A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium volt nagyon nyitott, de amikor a korábbi évadokban gyerekekkel is foglalkoztunk, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból érkeztek a legtöbben. Változó, hogy éppen kik érdeklődnek.
A pedagógusok mozgósítóereje azért is fontos, mert a legutolsó projekt során például csak olyan középiskolások jelentkeztek, akik a korábbi években már részt vettek a tevékenységben. Ezért gondoltuk úgy, hogy most egész osztályközösségeket szólítunk meg (a programot a napokban hirdette meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház – szerk. megj.), így nem teljesen önkéntes alapon működik, hanem mondjuk választhatóan kötelező színezetet kap.
Vagyis ha a csapat többsége igent mond, mindenkinek jönnie kell, ami azért is jó, mert így olyanok is eljutnak színházba, akik számára ez a világ még idegen.
– Hogyan zajlanak ezek a foglalkozások?
– Sok technikát vegyítek, összeadódnak az évek során szerzett képzettségeim, és mindig próbálok alkalmazkodni az előadáshoz, az adott korosztályhoz és a közösen meghatározott témához. Különféle drámapedagógiai eszközöket variálok, néha önismereti irányba is elkanyarodunk, de nem merülünk el túlságosan, mert egyszerűen nincs hozzá elég idő. A másfél óra csak annyira elég, hogy – jó hangulatban – megnyíljunk egymás felé, egy téma kapcsán játsszunk és beszélgessünk. Az már nem annyira rajtam és a kollégáimon múlik, hogy egyesek a játék élményével, mások a kibontott témával kapcsolatban vagy az előadást érintő gondolatok némelyikével maradnak, esetleg saját magukkal kapcsolatban fogalmaznak meg valamit.
Mi inkább a keretét biztosítjuk annak, hogy ki-ki a saját módján közelítse meg a témát, és a saját nyelvén bontsa ki a látott színházi előadást. Ha van is a beszélgetéseknek önismereti jellege, csak akkora mértékben, amennyire a résztvevők belemennek. A felkészítőkön, amiket én vezetek, inkább a játék a fontos, majd erről a közös játékról beszélünk – arról, hogy mi történt, hogy érezték magukat, mit gondolnak, miért történt valami úgy, ahogy. A résztvevők összefüggéseket, magyarázatokat keresnek saját megnyilvánulásaikra, és saját élethelyzeteket hoznak kapcsolatba a témával. Előfordul az is, hogy egymásra reagálnak, visszajeleznek, de én inkább azt szeretem, amikor közösen játszanak ugyan, de mindenki csak a saját dolgaira reflektál. Így amikor reagálunk a történtekre, látottakra, akkor senki sem okosabb a másiknál, és ami elhangzik, az az illető személy önmagára érvényes és hiteles véleménye. Ezért van, illetve lehet önismereti hozadéka is ennek a tevékenységnek.
– Mennyire nyitottak a középiskolások az ilyen közös színházi foglalkozásokon?
– Rendkívül nyitottak, de őszintén szólva nincs olyan korosztály, amellyel ne lehetne jól dolgozni. A kisgyerekekkel olyan szempontból nehezebb, hogy az energiájukat úgy kell irányítani, a játékokat úgy kell beosztani, hogy mozgósítva is legyenek, de amikor leülünk beszélgetni, akkor már ne pörögjenek, és legyen türelmük figyelmesen meghallgatni egymást. Tanulják meg, hogy a társakkal nemcsak versengeni lehet, hanem mindenkitől lehet valamit tanulni is, vagy rácsodálkozni egyik ismert kollégára, hogy egy szokatlan helyzetben milyen érdekesen reagált. Nekem inkább ez jelent nehézséget, megtalálni az elemi iskolások és a még kisebbek dinamikáját. Most egyébként a Légy jó mindhalálig című előadás kapcsán ennek a korosztálynak is hirdetünk foglalkozást.
A kisgyerekekkel minimális mértékben kanyarodunk az önismeret felé, számukra főként a játék és az élmény a fontos. De arra azért törekszünk, hogy próbáljanak meg kicsit tudatosabban tekinteni egy előadásra. Ez mondjuk, a felnőttek esetében is igaz, hiszen hajlamosak vagyunk megnézni a produkciót, és nyomban el is engedni. Pedig nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy egy, akár számunkra nem tetsző előadásnak pozitív hozadéka legyen. Melyek azok a jelenetek, szereplők, amelyek és akik nagyobb hatással voltak rám, vagy amiket ki nem állhattam, milyen típusú üzeneteket találtam, miért pont ezek jutnak el hozzám? − és így tovább, rengeteg kérdést tehetünk fel magunknak. Ez a kisgyerekek számára még túl sok, de bennük is el lehet indítani valamilyen nézőtudatosító „folyamatocskákat”, illetve már az is eredmény, ha meg tudják fogalmazni a véleményüket, tudnak érvelni mellette.
– Ezek a foglalkozások, noha most valamilyen szinten kapcsolódnak az oktatási rendszerhez, nem működnek intézményesített formában, és talán nincs is esély arra, hogy ez egyhamar változni fog, hogy a színházi nevelésnek valahogyan teret engednek a tantervben.
– Nagyon sajnálom, hogy a közoktatás nem ad intézményesített keretet, nem honorálja az ilyen típusú foglalkozásokat. Holott nagy szükség lenne rá. Például úgy tudom, hogy a színművész szakos hallgatók pedagógusi képzettséget is szerezhetnek, tehát azok a végzett fiatalok, akik nem kapnak állást egy színházban, tudnának drámaórákat tartani, előadásokat létrehozni a tanulókkal. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt szívesen végeznék, de nincs kitalálva ennek a formája, nem lehet alaposan megszervezni. Én is a tanügyben kezdtem ezt a fajta tevékenységet, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Solymosi Zsolt aligazgató kérésére a diákokkal megrendeztük előbb Háy János A Gézagyerek című drámáját, majd egy kortárs lengyel drámát vittünk színre, ezért viszont a szülők fizettek. Megvolna ennek a törvényes módja is, de annyira bonyolult és meg nem fizetett, hogy annak, aki hivatásszerűen csinálná, nem éri meg.
Mindez azért van, mert az ilyen jellegű oktatásnak nincs meg a státusa, és az is nehézséget jelent, hogy ugyanazoknak a kritériumoknak kellene megfelelni, mint egy hagyományos tantárgy esetében, például egy padokkal túlzsúfolt osztályteremben egy személynek 30 diákkal kellene dolgoznia ötven percen keresztül. Ez így nem működik, legalábbis az én elképzeléseim szerint. Holott úgy érzem, óriási igény lenne erre a diákok részéről, mert egész személyiségüket mozgósítja ez, a hagyományos iskolaitól eltérő tevékenység, amely, mivel egyfajta kreatív tanulás, kiegészíthetné a jelenlegi minimális művészeti oktatást.
Mindez nem is föltétlenül egy előadás létrehozásáról szól. Sokkal fontosabb a közös, felszabadult játék és annak a tudata, hogy ezen a helyen mindenki egyenlő mértékben kap lehetőséget saját véleménye megfogalmazására. Ezek a foglalkozások nagyon sokrétűen fejleszthetik az embert, például az érzékelést, az expresszív kifejezésmódokat, a mozgáskoordinációt vagy az egymásra figyelést. A színházi oktatás ugyanakkor sok mindenhez köthető, kiindulhatunk irodalmi művekből, konkrét személyekből, filmekből, majdnem bármiből, és a legkeményebb témákat is megközelíthetjük.
– Mit gondolsz, valós az előítélet, miszerint a fiatalokat ma már nem vonzza a színház, csak a mozgókép képes lekötni őket?
– Úgy gondolom, hogy a fiatalokat nem kell félteni, nincs velük semmi különösebb probléma, pontosabban a helyükben mi sem lennénk ügyesebbek, jobbak. Adekvátan reagálnak a mai kor kihívásaira és problémáira. Aki pedig megérzi, megtapasztalja a színház – nem akarom azt mondani, hogy katartikus erejét, mert az túl nagy szó, de – lényegét, azt hogy a színpadon is rólunk, akár az egész emberiségről vagy személyesen róla van szó, az előbb-utóbb visszatér. Inkább az a lényeges, hogy egy előadás, lehetőleg az első, amivel a színházban találkoznak, megfogja őket, ezért tartom nagyon fontosnak a jó gyerekelőadásokat.
Nekem is életem egyik legelső színházi élménye tizenhárom évesen egy Légy jó mindhalálig előadás volt Marosvásárhelyen, emlékszem, sírva rohantam haza, hogy milyen kegyetlen és szép az élet. Nehezen lehet kiszámítani, hogy egy gyerek mennyire nyitott vagy érett egy-egy színházi előadásra, de ha a szülők vagy a pedagógusok évente egyszer-kétszer elhozzák őket, nagy valószínűség szerint középiskolásként, majd felnőttként vissza fognak térni.
– A térségben azért elég hiánycikknek számítanak a gyermek- és ifjúsági előadások.
– Valóban, Kolozsváron nagyon sok felnőtteknek szánt, kemény tartalmú előadást rendeznek, viszont ezek az alkalmak pont azt teszik lehetővé, hogy beszéljünk a felvetett nehéz témákról, és feldolgozzuk ezeket. A kimondottan gyermekeknek, illetve fiataloknak szánt produkciók terén nagy űr van, mint ahogy a musicalek szempontjából is, de most éppen úgy látom, hogy mind a kolozsvári opera, mind a színház évente legalább egy-két produkció erejéig kezdi komolyan venni ezt a korosztályt is. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy egy tizenegyedikes, tizenkettedikes fiatal már olyan szinten van, hogy a legdurvább tartalmakat is be tudja olyan mértékben fogadni, hogy ne legyen rá veszélyes.
– Tehát a szülőknek, pedagógusoknak nem kell félteniük a tinédzsereket a komolyabb tartalmaktól?
– Már az interneten is ugyanilyen vagy még durvább tartalmak jönnek szembe velük, gondoljunk csak az aleppói harcokkal kapcsolatos megosztásokra. Csak kinyitjuk a szemünket, és már áradnak felénk a borzasztó képek, az pedig a realitás. A színház ugyan a való életből táplálkozik, de azért fikcióról beszélünk. Úgyhogy én nem féltem őket a színháztól ebből a szempontból. Aki megtöri a diót, talál benne finomat és táplálót. Én különben is inkább vagyok híve annak, hogy beszéljünk komoly dolgokról, aztán kacagjunk, minthogy rózsaszín felhőket eregessünk. De nem a komédiák ellen beszélek, a jó kortárs komédia is hiánycikk, egy pár kivételtől eltekintve. Lenne igény arra is, hogy komoly drámákat komédiaként vigyenek színre, Csehov- vagy Ionesco-darabokat például. A remek rendezők mind a mai napig a kemény drámákat is humorosan tálalják.
– Mi a helyzet a bábszínházzal? Lassan egy éve dolgozol a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkáraként, tapasztalataid szerint van igény az ilyen előadástípusra?
– A bábszínház fontos lépcsője és módja a nevelésnek mind esztétikai, mind a nézővé válás szempontjából. Igény is van rá, de a szülők nagyon megválogatják, hogy hová viszik gyermekeiket, a kincses városban pedig rengeteg lehetőség, alternatíva adott. A 2016-os év folyamán a magyar tagozat fele lecserélődött, új világosító, hangosító, díszletmunkások, közönségszervező és tagozatvezető, valamint két új színész került a csapatba, és én is tavaly januártól vagyok bábszínházas. Úgyhogy most egy jó, friss, lelkes csapat dolgozik, igyekszünk építkezni, pályázati forrásokra is támaszkodni, frissíteni mind arculati, mind tartalmi szempontból.
Nekem is vannak terveim és persze kötelezettségeim, például egy félszobányi archívum vár arra, hogy valaki lajstromolja, rendszerezze, digitalizálja. Nagyon szeretném látni azt is, hogy a bábszínházi kritikaírás beindul Erdélyben, ennek érdekében lépéseket is tettünk, és azon vagyunk, hogy egyre több gyermek- és bábelőadásról szülessenek írások. Fontos, hogy némiképp rálátást nyerjünk arra, hogy a különböző helyszíneken, Erdély-szerte milyenek a mai bábszínházi előadások.
– Erdélyben és a Partiumban hol működik magyar bábszínház?
– Nagyváradon ott van a Lilliput Társulat, Temesváron a színház keretében működik egy külön bábszínházi csapat, Marosvásárhelyen működik az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Sepsiszentgyörgyön pedig a Cimborák Bábszínház. Emellett rengeteg magántársulat van, például Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, de Kolozsváron is legalább 4–5 magyar magánbábos alkot rendszeresen, ezek általában egy-két személyes társulatok. Ők többnyire turnéznak, kiszemelnek egy szórványvidéket, megszervezik, körbejárják a településeket. Magánemberként nagyon örülök annak, hogy léteznek, hisz a konkurencia a minőség javára válik, és a bábszínházi paletta is színesebb a sokféle stílusnak és játékmódnak köszönhetően.
– Foglalkoztál versszínházzal is, rövid videókat rendeztél, ez a projekt hogy áll most? És pontosan hogyan kell elképzelni egy ilyen produkciót?
– A koncepció az, hogy valaki mond egy verset, de a néző nem az előadót látja – az a klasszikus versfilm –, hanem asszociatív képeket, amelyek kapcsolódnak az elmondottakhoz, de nem ábrázolják azt. Inkább hangulatokat jelenítünk meg, de az is megtörténik, hogy ellenpontozunk. Adott például egy nagyon szerelmes vers, közben a képeken húst vágnak és potyolnak. A néző elgondolkodhat azon, hogy mi is tulajdonképpen egy kapcsolat, milyen más, árnyékoltabb vetületei vannak a szerelemnek. Az értelmezési sík tágul, teljesebb lesz a kép. A csapattal, amely különböző végzettségű versmondó fiatalokból, verskedvelő színisekből, illetve színészekből áll, eddig 12-13 alkotást hoztunk össze. Sajnos nincs időnk rendszeresen foglalkozni ezzel, mindenkinek sok munkája, családja, akár gyerekei vannak.
Az elején egyébként sokat hibáztunk: vagy nagyon konkrétan ábrázoltuk a verset, vagy túlságosan eltávolodtunk attól. De lassan megtaláltuk a hangunkat. A produkciók többsége egyelőre nem nyilvános, mert terveztük, hogy elküldjük ilyen-olyan fesztiválokra, de azt tapasztaltuk, hogy a szervezők nem igazán tudják hova tenni ezeket a két-három perces felvételeket. Tartottunk viszont egy versfilmes estet Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nemcsak pozitív, hanem építő kritikát is. Egy tanárnő azt is megjegyezte, jó lenne eljuttatni pedagógusokhoz ezeket a felvételeket, hogy lássák: így is meg lehet közelíteni az irodalmat.
Az egyik legközelebbi tervünk tehát az, hogy a videókat feltöltsük az internetre, és oktatási fórumokon jelezzük a tanároknak, hogy létezik ilyesmi, illetve nyitottak vagyunk, mi, név szerint az ŐszinTE versszínház többféle együttműködésre is. Az elmúlt hetekben egy versszínházi előadás terve is megfogant ben

Újra látható a gyergyói színpadon az Anyegin
Újra megtekinthető Gyergyószentmiklóson pénteken este 7 órától a Figura Stúdió hétvégén bemutatott Anyegin című előadása. A Puskin klasszikusa nyomán készült produkciót Nagy Botond jegyzi rendezőként, akinek A Homokszörny című előadás után ez a második munkája a társulattal.
„Mitől remekmű az Anyegin? Milyen ma is érvényesnek számító kérdéseket fogalmaz meg a csaknem kétszáz évvel ezelőtt született mű? Szerelem, boldogságkeresés? Elég ezekbe a kulcsszavakba kapaszkodnunk, miközben pontosan az elmagányosodással küzdünk? Folyton várunk valamire, aminek talán csak a saját, öntörvényű valóságunkban van létjogosultsága. Az Anyegin a vágyról mesél és az elengedés mélységéről, melybe belezuhanni akár több életen keresztül is érdemes a szikrányi, de mindent felülmúló szépség miatt. Mert csak az ilyen szerelmek bírnak ki kétszáz évet” – olvasható a gyergyói társulat közleményében.
Az előadás szerepeiben Szakács László, Faragó Zénó, Kádár L. Gellért, Szilágyi Míra, Máthé Annamária, Bartha Boróka, Dávid Péter, Boros Mária, Fodor Györgyi, Vajda Gyöngyvér látható.
Krónika (Kolozsvár)

Baricz Lajos papköltő munkásságát ismertették Kolozsváron
Mit beszélhet Habakuk a kakukkal? Kicsoda a Mikulás, és mit csinál, amikor nem ajándékot osztogat? Ki az, aki versében le meri írni, hogy „állatkínzás az iskola“? Mindezekre a (szokatlan) kérdésekre megkaptuk a választ szerda este, amikor a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Plébánia a magyar kultúra napját ünnepelve Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánost, papköltőt mutatta be a telt házas rendezvényen.
– Baricz Lajos ismert és tisztelt lelkipásztor. Versei a lélekhez szólnak, a természet és az ember közötti kapcsolattal, az anyanyelvhez való kötődéssel foglalkoznak – köszöntötte az egybegyűlteket Fábián Mária, a római katolikus nőszövetség elnöke.
– A magyar kultúra napja  alkalmával nagyobb figyelmet szentelünk gyökereinknek, szellemi és tárgyi értékeinknek, de a kortárs művek értékelésére is teret biztosítunk, úgy mint Baricz Lajos költészetének és verseskötetének bemutatására – olvasta fel Fodor György piarista konfráter Kovács Sándor római katolikus főesperes beszédét.
A főesperes ismertetőjében kitért az életrajzi adatokra is: Baricz Lajos 1958-ban Gyergyószentmiklóson született, papi tanulmányait Gyulafehérváron végezte, és 1984 júniusában szentelték pappá. Hat éven át káplán a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd 1990-től Marosszentgyörgy és 5 filia lelkipásztora, 2000-től szentszéki tanácsos. 1990–1993 között a budapesti Testnevelési Egyetem Mentálhigiéné szakán képezte magát. Megírta a marosszentgyörgyi egyházközség történetét, 2015-ben pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjében részesült.
Nagy Miklós Kund írótól, szerkesztőtől megtudtuk: 2002-től kezdődően Baricznak 40 könyve jelent meg, ebből 29 verseskötet, a többi próza és tanulmány. Kedvenc versformája a szonett és a limerick.  – Mondanivalóját a formához igazítva mondja el azt, ami számára fontos: hit, szeretet, szülőföldhöz való ragaszkodás, magyarság megőrzésének fontossága, de a tréfás hangú versek sem idegenek tőle – jellemezte Baricz írói munkásságát Nagy Miklós Kund. 
Baricz Lajos elmondta: verset már a kántorképző tanulójaként is írt, aztán abbahagyta, majd 1998-ban egy amerikai útja alkalmával újrakezdte.
Ezt követően több limerick-verset és szonettet olvasott fel maga a szerző, a marosszentgyörgyi plébánia kántora, Simon Kinga által megzenésített költeményeket pedig a marosszentgyörgyi plébánia négytagú, Szent Cecília együttese tolmácsolta. Az eseményen közreműködött még a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (karnagy: Bedő Ágnes). A jó hangulatú rendezvényen Baricz Lajos papköltő közvetlenségével, humorával hódította meg közönségét.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá

A név maradt a kisemmizett Bánffyaknak
Látványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket.
Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése.
A gyökértelen Fenyő
Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként.
Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék
A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont.
A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon.
Az utcákról hiányzó márkanév
Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük.
A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként
Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában.
A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel
Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult.
Agrárreform, államosítás és egyéb rablások
Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették.
A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják.
A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg.
Az Urmánczyak is örülnek
Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá

Ötven éve Istennek adott élet
Interjú Csató Béla plébánossal
– Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja. – 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm.
– Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért? – Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül.  – Meséljen a felkészülés éveiről!  – Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya.  – Hol kezdte papi szolgálatát? – Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja.  1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra.  – Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség? – 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme. – Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor.  – Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna. 1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták.  Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként összegyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei!  – Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt? – Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek.  – Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások?  – A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez.  – Ezért van most Csíkszentkirályban? – Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindössze öt esti tagozatos osztály van Hargita megyében
Az idei tanévben mindössze öt esti tagozatos osztály indult Hargita megyében. A tanfelügyelőségnek módjában állna többet is létrehozni, viszont túl kevés a jelentkező.
Nem mindenki érettségizik, és nem mindenki teszi ezt nappali oktatási formában. Közülük, akik szakiskola vagy a nyolc elemi elvégzése után mégis úgy döntenek, hogy érettségizni szeretnének, az esti látogatású osztályokban tehetik meg ezt.
Az esti osztályok minimális beiskolázási létszáma tizenöt fő, e létszámot Hargita megyében mindössze öt osztályban sikerült teljesíteni az idei tanév beiratkozási szakaszában: kettőt Csíkszeredában, egyet-egyet Gyergyószentmiklóson és Székelykeresztúron, valamint egyet Gyergyóvárhegyen. Előbbi négy esetében 11. osztálytól kezdődik az oktatás, és azok járhatnak, akik csak a tizedik osztályig végezték el tanulmányaikat a középiskolai oktatásban, illetve akik a szakiskola elvégzése után nem tanultak tovább. Utóbbiban, a gyergyóvárhegyi osztályban pedig azok iratkozhattak be, akik csak a nyolcadik osztályig végezték el az iskolát. Görbe Péter főtanfelügyelőtől tudjuk, hogy néhány évre visszamenőleg több esti tagozatos osztály indult a megyében, viszont manapság sokkal kevesebben érdeklődnek ezen oktatási forma iránt. Mint mondta, lehetőség lenne többet is indítani, viszont megfelelő létszám hiányában nem tudnak. Ez abból is fakad – fűzte hozzá –, hogy szakiskola elvégzése után sokan külföldön próbálnak szerencsét.
Hargita megyében továbbá létezik egy úgynevezett „második esély” oktatási program, ebben azok vehetnek részt, akiknek nincs meg a nyolc általános osztálya. Itt van egy elemi tagozat, ahová azok iratkozhatnak, akik négy osztálynál kevesebbet ültek az iskolapadban, illetve egy általános tagozat, ahová azok járhatnak, akiknek noha kijárták az elemit, de nyolcnál kevesebb iskolai osztályuk van. Elemi tagozatban jelenleg öt osztály működik megyeszerte 88 tanulóval, általánosban pedig szintén öt osztály 70 diákkal. Többek között Csíkkozmáson, Csíkszeredában, illetve Székelyudvarhelyen vannak ilyen tagozatok – tudtuk meg a főtanfelügyelőtől. Megjegyezte, itt is kevés az érdeklődő.
„A megyei munkaerő-elhelyező ügynökségtől is folyamatosan kapunk jelzéseket, hogy rengeteg munkanélküli segélyben részesülőnek nincs meg a kötelező nyolc osztálya. Viszont sokan nem élnek a lehetőséggel, hogy újra iskolapadba üljenek” – jegyezte meg Görbe Péter.
Molnár Rajmond | 
Székelyhon.ro

Miholcsa József alkotásait állították ki a Pro Art Galériában
Miholcsa József szobrászművész 106 alkotása március elejéig még megtekinthető a Pro Art Galériában. A képíró, székely szobrász egyéni kiállítására 29 évet vártak a gyergyószékiek, ugyanis három évtizeddel ezelőtt volt egyéni tárlata Gyergyószentmiklóson.
Nagyon örült a művészetszerető közönség, hogy Jeszenszky Melinda meghívását elfogadta Miholcsa József, és alkotásaiból egy szeletet megmutatott. A Pro Art Galéria vezetője megmozgatta a művészetbarátokat, sok érdeklődő jelent meg a szombat esti tárlatnyitón. Tusa Lajos köszöntötte a jelenlévőket és Gáll Mihály Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta.
Balázs József alfalvi festőművész nyitotta meg a kiállítást, méltatta az alkotót, aki Marosvásárhelyen született, viszont anyai ágról alfalvi és Ditróban is tanított, tehát nem idegen a neve a gyergyószékieknek, annál is inkább, mert több köztéri alkotása is díszíti tereinket.
„Miholcsa József egy rendkívüli ember, egy rendkívüli művész, termékeny szobrász, akit hatalmas energiák mozgatnak” – mondta Balázs József festőművész, és személyes élményét is megosztotta a jelenlévőkkel. Mint mondta, annak idején a kultúrházban megrendezett kiállításon Miholcsa József alkotásaival kapcsolatban is ugyanazok az érzések futottak át rajta, mint amikor Nagy István, a nagy székely festő alkotásait szemlélete. „Miholcsa József a székely szobrász, a mi szobrászunk, munkái olyan hatást keltenek, olyan formavilágban vannak megfogalmazva, amit más nem tud megcsinálni, ehhez ide kell születni, az ősök génjeit kell hordozni„ – mondta Balázs József. „Miholcsának egyszer a fülébe tört az a mondat, hogy a székelyek magyarul beszélő románok, ezt követően Bandi Dezső néprajzkutatóval való találkozása meghatározta, alakította további életét, illetve választ is adott e különös mondatra. A magyar emberhez hozzátartozik a ló is. Miholcsa József fogathajtóként is tevékenykedett, és számos, jó hangulatú művésztábort szervez, huszárkodásba is kezdett. Nemzetünk ezen értékeit is felmutatta. Alkotásaiban Miholcsa visszanyúlt az eredeti, tiszta forráshoz, megtalálta a székely népművészetet, és mivel székelynek született, természetes elemi erővel nyúlt hozzájuk. Alkotásai varázslatnak is tűnnek, nem naturalista szobrász. Ha elolvassuk a címeket, érdekes fogalmakat találunk arra, hogyan képes megfogalmazni egy deszkadarabot. Szimbolizmus, szürrealizmus, minden van alkotásaiban, amit az ember keres. Alkotásait nézve azt tapasztalja az ember, hogy nem a szem lát, hanem az agy, a szem, az csak néz. Az ember egyszerre látja az anyagot, az anyag szellemét és a mondanivalót is, képet lát. Miholcsa képíró szobrász, és ez is magyar sajátosság. Sajátos nyelvezete van, mely egy közösséget jellemez. Egyénisége sajátos, és amit kifejez, az önmaga kifejezése, de ez jellemzi a nemzetet. A nemzet lelkülete sűrűsödik Miholcsa lelkében, egész lényében, ebben gyönyörködhetünk. Ezt a kiállítótermet nem is lehetett volna jobban feldíszíteni, az alkotások összhangban vannak a teremmel, jól érzik magukat itt” – mondta többek között Balázs József.
Miholcsa József egyéni kiállítása március 3-ig tekinthető meg a Pro Art Galériában.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

A székely szobrász
Miholcsa József marosvásárhelyi szobrászművész fába vésett alkotásaiból nyílt a hétvégén kiállítás a gyergyószentmiklósi Pro Art Galériában. A művész munkásságát és alkotásait Balázs József gyergyóalfalvi festőművész méltatta, elmondva, hogy Miholcsa igazi székely szobrász, aki a hagyományainkból inspirálódik.
Ha Nagy Istvánról elmondható, hogy A székely festő, akkor Miholcsáról is állíthatjuk, hogy A székely szobrász – fogalmazott méltató beszédében Balázs József festőművész a szombati kiállítás-megnyitón. Elmondta, hogy Miholcsa József szobrait szemlélve ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint amikor először látta Nagy István festményeit: valami fennkölt transzcendentális érzés, ami több mint egyszerű műélvezet. Miholcsa munkái egyébként nem ismeretlenek a gyergyószentmiklósiak számára, hiszen az ő keze munkáját dicséri a katolikus templom udvarán felállított Márton Áron-szobor, a művelődési ház melletti parkban lévő Kossuth-szobor és a Csiky-kerti millecentenáriumi emlékmű. Egyéni kiállítása viszont már harminc éve nem volt Gyergyószentmiklóson. A március 3-ig megtekinthető tárlaton fából készített alkotásait vehetik szemügyre az érdeklődők. A kiállított szobrok két irányzatot képviselnek. A népi díszítőelemek ihlette, falra akasztható munkáival egy olyan nyelvet alakított ki, amelyen keresztül a mitológiai alakok, a néphagyományok üzenetei a ma embere számára is értelmezhetők. Kisplasztikái pedig a kopjafák, a tornácoszlopok képvilágát idézik, amelyekkel a szobrászat újragondolására tesz kísérletet. A kisplasztikák szerkezetében megbontja a hagyományos szobrok „eleje-oldala-hátulja” koncepciót, és a szobrok minden oldalát ugyanolyan értékkel tünteti ki. Egy folyamat szemléltetésének szerepével ruházza fel munkáit.
Jánossy Alíz
Hargita Népe (Csíkszereda)

Gyergyószéket sem kímélte az áradás – Szárhegyen szükségállapotot rendeltek el
Gyergyószárhegyen, Tekerőpatakon, Kilyénfalván és Újfaluban is udvarokat, pincéket öntött el, utakat tett járhatatlanná a hegyekről lezúduló víz csütörtökön. Lakóházakba is betört az ár.
A hirtelen felmelegedés, és az egy napig tartó folyamatos esőzés megolvasztotta a hegyeken a hótakarót, aminek következtében megáradtak a patakok.
Egy újfalvi lakos, aki a saját kapuját nem tudta megközelíteni, a szomszédból mászott át a kerítésen az udvarára. A Visszafolyó három faluban lépett ki hosszan a medréből. Tekerőpatakon körülbelül ötven, Kilyénfalván és Újfaluban még több portát elöntött az ár. Pontos számot nem tudtak mondani a helyiek, Egyed József polgármester sem, de a számolásnál sürgősebb dolguk is volt, ahol lehetett, a bejáró hidakat bontották el, hogy utat engedjenek a víznek. Ahogy tudták, igyekeztek távol tartani a lakóházaktól a vizet.
Kilyénfalván és Újfaluban még nagyobb is lehetett volna a baj, de Tekerőpatakon a vasút alatt új medret ástak a pataknak, így a víz jelentős része a földekre folyt és nem a szűkebb, falu közti mederbe.
Az áradás délután 1 óra körül érkezett, 5 órakor már apadt a víz, az emberek a kerítéseken, házak falán mutatták a szintet, hogy meddig ért. Az úton fél méteres víz hömpölygött – mondták.  Egy lakóházat árasztott el, de sok pince, kazánház feltelt, az épületeket még órák múlva is tavak vették körül.
Aggasztotta az újfalviakat a Tekerőpatakon mezőre vezetett víz is, attól tartanak, hogy lennebb más, a falu alacsonyabban fekvő helyein található gazdaságokba fog betörni.
Szárhegyen szükségállapotot rendelt el a prefektus jóváhagyásával Danguly Ervin polgármester, miután a falu alszegi részén számos utca folyómederré vált, és nemhogy gyalog, de személygépkocsival is lehetetlenné téve a közlekedést. Ez azt jelenti, hogy pénteken az iskolában nem lesz tanítás, a gyermekek egy része ugyanis nem tud eljönni otthonról.
A Nagypatak és a Csinód vize lépett ki a medréből, elárasztva számos portát. Kora este Györffy Zsolt, a helyi önkéntes tűzoltócsapat vezetője úgy számolt, legalább húsz pince állt vízben. A földszinti helyiségeket nem érte el a víz, de több alagsori lakás viszont feltelt. Tűzoltók mellett közel ötven polgárőr is mentette a menthetőt.
Az apadás nem nyugtatta meg az embereket teljesen. Elmondták, a patak be volt fagyva, a víz a jég fölött ömlött, és attól tartottak, hogy, ahogy a jég kezd felszakadozni, torlaszokat okoz, ami következtében ismét elárasztja a víz az udvarokat. Abban reménykednek, hogy az esőzés eláll, és ismét fagypont alá esik a hőmérséklet, így megáll a hirtelen olvadás.
Gyergyószentmiklós, Csomafalva és Alfalu viszonylag megúszta a hirtelen olvadás miatt történt áradást. Csomafalván a Nagymezőn a gyártelephez közeli árkokat kellett takarítsák, utat engedve a levonuló víznek, hogy a közeli házak pincéi ne teljenek fel.  Alfaluban a Békény szintje volt nagyon magas, de a mederből nem lépett ki, a csomafalvi úton a megsüllyedt hídnál kellett védekezni az árral szemben, de ez nem okozott nagyobb nehézséget. Gyergyószentmiklóson is szükség volt a védekezésre, de a víz nem okozott nagyobb gondokat. Több utcában csak gumicsizmában lehetett közlekedni.
Gergely Imre 
Székelyhon.ro

Több száz Hargita megyei gazdaságot elárasztott a víz
Az esőzések és a nagy mennyiségű hó hirtelen olvadása miatt csütörtökön több száz Hargita megyei gazdaságot elárasztott a víz, két iskolában pénteken szünetel az oktatás.
Az egyik legérintettebb község Gyergyószárhegy, ahol mintegy 800 háztartás udvaráról, pincéjéből és kútjából szivattyúzták ki a vizet – olvasható az Agerpres hírügynökség összefoglalójában. A község polgármestere, Danguly Ervin a hírügynökségnek elmondta, az önkéntes tűzoltók jelenleg is dolgoznak, munkájukat a ditrói és újfalusi önkéntesek segítik.
Szárhegyen a domboldalról lefolyó víz elöntötte az iskolák körüli területeket, az oktatási intézményekbe körülményes a bejutás, ezért úgy döntöttek, hogy pénteken nem lesz tanítás. „Értesítettük a tanfelügyelőséget is. Az igazgató asszonnyal úgy határoztunk, hogy a gyerekek ne menjenek iskolába, mert nagyon veszélyes, főleg a kisebb diákok számára” – nyilatkozta Danguly Ervin. A két iskolában mintegy 400 diák és óvodás tanul. Az elmaradt órákat a diákoknak később be kell pótolniuk – mondta Görbe Péter tanfelügyelő.
Gyergyóújfaluban is gondokat okozott az áradás. Egy patak kilépett medréből, és hat házat valamint száz pincét, illetve udvart öntött el – tudatta Egyed József polgármester. A községben mintegy harminc hidat tett tönkre az árvíz, a lakosok homokzsákokkal védik háztartásaikat. Az önkéntes tűzoltók jelenleg is szivattyúzzák a vizet az udvarokról.
Csíkszentmihályon a csütörtökön lezúduló víz harminc pincét árasztott el, és két kilométernyi megyei útszakaszt is elöntött – tájékoztatta a hírügynökséget Izsák-Székely Lóránt polgármester.
A Hargita Megyei Sürgősségi Felügyelőség (ISU) csapatai több településen is beavatkoztak az árvízvédelmi munkálatokba. Csíkszentléleken, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Szárhegyen, Maroshévízen és Csíkpálfalván is dolgoztak – tájékoztatott Alina Ciobotariu, az ISU Hargita megyei szóvivője.
A tűzoltók felhívják a lakosság figyelmét, takarítsák ki a sáncokat, hogy a lezúduló víznek semmi ne állhasson útjába.
Székelyhon.ro

Úgy érzik, hazataláltak
Egy művészházaspár munkáiból nyílik kiállítás Csíkdelnén szombaton 18 órától, a felújított kultúrotthon avatóünnepségén. Szekeres Bernadette és Dobolyi Tamás két kisgyerekükkel Temesvárról költöztek Delnére, az eddigi munkáikból mutatnak be válogatást.
„Nyitva van a kapu, gyertek be bátran” – mondta a telefonba Bernadette, amikor arról érdeklődtünk, hogy pontosan hova is kell mennünk. Tágas udvarra hajtunk be, rajta ház, gazdasági épület. A házigazdák nagy szeretettel fogadnak, kiscsoportos és előkészítő osztályos fiacskáik kíváncsian kukucskálnak ki az egyik szobából. Mindketten a faluban levő oktatási intézményekbe járnak.
Szekeres Bernadette Gyergyószentmiklóson született, Dobolyi Tamás pedig Sepsiszentgyörgyön. Bernadette divattervezést tanult, Tamás grafika szakon végzett – mindketten Temesváron. Ott ismerkedtek össze az egyetemen, és kötötték össze az életüket, és ebben a városban éltek tizennégy évet.
„Amikor megismerkedtünk, mindenki mondta, jaj, két dudás egy csárdában, nem lesz így jó. Aztán számos kiállításon vettünk részt közösen. Én a színházhoz szerződtem, eleinte jelmeztervező voltam, majd díszlettervezéssel is kezdtem foglalkozni, egyre nagyobb fába vertem a fejszémet. De nem csak a temesvári színházzal, hanem még sok műhellyel dolgoztam együtt, például Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is. Nagyon élveztem a ruhatervezősdit, mai napig készítek magunknak ruhákat” – magyarázta Bernadette.
Tamás a sepsiszentgyörgyi művészeti iskolában járt, mestere, Hervay Katalin készítette fel az egyetemi felvételire. „Akkor szerettem meg igazán a képgrafikát. Ez rézkarcokat, linometszeteket és egyéb csodás technikával készült grafikákat jelent, ilyeneket ma már kevesen készítenek, mert időigényes. Amikor bejutottam az egyetemre, ezt a vonalat próbáltam követni. Az egyetem elvégzése után, amikor munkába álltam, a képgrafikából reklámgrafika lett. Nagyon sok anyag, nagyon sok termék, sok céggel való közös együttműködés jellemezte ezt a korszakot. És akkor tizennégy év után úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Székelyföldre. Minden nap azzal keltem fel, hogy mikor, hogy tudnék hazajönni. Aztán sikerült Csíkdelnére irányuljon a figyelmünk, hogy hogy – azt csak a Jóisten tudja.”
A család úgy költözött Delnére, hogy – mint mondták – se rokona, se ismerősei nem voltak senkinek. Ezt megelőzően nem is tudták, hogy hol található. Bernadette legkisebbik fiúkkal volt akkor várandós, olyan házat kerestek, ahová rögtön be tudnak költözni. Itt találták meg. De nem csak házat találtak, közösséget is.
„Megtaláltuk, amit kerestünk. Az itteni emberek segítőkészek, megvan, amire nekünk, művészeknek mindannyiunknak szükségünk van: hogy támogatásunk legyen. Arra volt nekünk szükségünk, hogy hazajöjjünk. Ezzel a most nyíló kiállítással a közösséget próbáljuk megszólítani” – a mutatott rá Tamás. Bernadette hozzátette, fontos, hogy közeledjenek ők is közösséghez. „Én is kíváncsi vagyok, hogy ki a szomszéd, mivel foglalkozik, és hátha őket is fogja érdekelni, hogy mi mivel foglalkozunk. Azért vagyunk kortársak, hogy egymást megismerjük és értékeljük.”
Tamás egy bizonyos alkotói korszakát mutatja be a kiállításon, a képgrafikáiból látható majd válogatás, amelynek fő gerincét a Dante Isteni színjátéka nyomán készült grafikák alkotják, de friss munkákat is beválogatott a tárlat anyagába. Mint monda, a figuratív kompozíciókat szereti, azt, hogy az ember legyen a központban. Az ember és természet, Isten és ember kapcsolata foglalkoztatja.  Bernadette egy-két rajzot és a nemezmunkáiból állít ki.
„Az intuíciómra hagyatkozom. Amióta itt vagyunk – stabilan tavaly májustól – érzem, hogy ki tudok bontakozni. Olyan jó ez az otthonra találás, ez a hazatalálás, úgy érzem, hogy beindult bennem egy olyan tudás, amit eddig még nem tudtam kibontani. Az érzéseimre tudok hagyatkozni, és látom, hogy jó. Úgy érzem, hogy amíg városban éltem, nagyon befolyásolt az a környezet, mindig amikor valamit alkottam, sokat agyaltam rajta. Most nem, ez most megbillent. Nyilván a ráció és a logika ott kell legyen, de az intuíció, ezek a megérzések valahogy vezetnek. Kellett egy ilyen környezet, hogy átrikkant a szomszéd, hogy mennek fel az erdőre és menjünk velük. Ahogy beleszippantunk ebbe a légkörbe, a levegőbe, ez a zsongás, a madarak, a természetnek az íze, hangja, formái bennünk egy utórezgést hagynak. Temesváron, amikor egyszobás albérletben laktunk, ösvényszerű járások voltak a házban, ha valamelyikünk dolgozott. Az olajjal való festést is megkíséreltem, de rövid időn belül abbahagytam, mert nem tudtam abban a szagban aludni. Volt, hogy Tamás benzinnel mosta le a linóleumot, szóltak a szomszédok, nem tudják, mi van, de valahol egy benzintartály elszakadt. Akkoriban a barátok megkértek, hogy a gyerekeiknek farsangra készítsek jelmezt, de minden csupa anyag, cérna volt a kicsi lakásban. Itt most vannak tereink alkotni, nyáron például a csűr ilyen szempontból egy nagyszerű hely.”  
Kérdésünkre, hogy hogyan tekintenek rájuk a faluban, elmondták, néha vannak érdekes helyzetek. „Ha valaki alkotó ember, és nem állattartással és mezőgazdasággal foglalkozik, akkor egy picit jobban megrezzen a levegő, hogy akkor vajon mit is csinál. Nyáron mindenki kint van és dolgozik, mi vagyunk azok, akik bent ülünk a házban. Volt, hogy meg is kérdezték délben: ti még nem vagytok felkelve? Mert azt jelentette számukra, ha nem jártunk ki. De szoktak szólni, ha nem úgy hasítom a fát, ahogy »kell«, vagy a kaszát nem úgy fogom. Ellátnak jó tanácsokkal, figyelemmel kísérnek. Ezt a figyelmességet nagyon szeretem, mert nem rosszindulatból teszik, ez a falu védelme” – véli Tamás.
Mivel az autójuk rendszámtáblája még temesvári, úgy vannak számon tartva, hogy az „idegenek.” Pedig Tamás szegről-végről csíki is, egyik nagymamája csíkmadarasi, nagytatája csíkszentmártoni. „De itt temesvári vagyok. Sokan úgy gondolják, hogy amit mi csinálunk, egy hóbort. Mégis elfogadják, és mi is próbáljuk elfogadtatni.” Felesége hozzátette, megtisztelő számukra, hogy őket kérték fel egy kiállítás bemutatására a felújított kultúrotthonba. 
Tamás még elmondta: fontosnak tartják, hogy közös hangot üssenek meg a környezetükkel. „Nem akarok egy különc lenni, aki idejött, egy nyaksálas művész. Sok lemaradásom van, mert tömbházban nőttem fel, de próbálok közmunkákon, kalákákban részt venni, hogy érezzem, ide tartozó ember vagyok. Elmentem pityókát szedni, cserepet cserélni, tehát mi is részt szeretnénk venni a falu életében. Számomra ez egy öröm, mert ez éltet engem, és abból jönnek az ihletek, az alkotások. Abból ahogy az itt élő emberek élnek. Mindenkinek megvan a maga érdekessége, ez engem életre hív alkotóként. Temesváron is lehet élni, és nem vetem meg azt, aki a nagyvárost szereti, de a mi döntésünk az volt, hogy hazajöjjünk. Most ez az álom valóra vált, kiderül a hogyantovább. Élni kell benne, a mindennapi küzdelmeket meg kell vívni.  Én is szeretném, hogy legyen ebből a csűrből egy gyönyörű műterem, ahol kiállításokat, koncerteket lehet szervezni, táborokat, mert rengeteg művészbarátunk van. De ha ennek csak a töredéke valósul is meg, az már nagyon jó” – összegzett.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Ahol a temetést is fel kellett éleszteni
„Istennek hála, nem volt hiábavaló 25 éve elkezdeni, farsangi rigmusfoszlányokból, töredékekből létrehozni és kibővíteni a farsangtemetés dramaturgiai játékát” – így fogalmazott Kis Portik Irén néprajzkutató a gyergyószentmiklósi maskarás télűzést követően. Több százan voltak részesei az eseménynek.
Konc királynak most sem volt esélye, legyőzte őt Cibere, negyven napig ő lesz a vajda. A mulatozós, lakomázós farsangot jelképező és a kezdődő böjtöt megszemélyesítő szereplők tusájára a restaurált Népművészeti Alkotóház udvarán került sor vasárnap délben. Ezt, a negyed évszázada kialakult szokásnak megfelelően, a Szent Miklós-templomtól indult farsangi felvonulás előzte meg, amelyet a ditrói „törökök” és a barantások vezettek fel, karikás ostoraikkal harsogtatva, felverve a városközpont vasárnapi csendjét. Mindehhez a Cika és a Katorzsa zenekarok muzsikusai adták a kíséretet, és a Salamon Ernő Gimnázium fiataljai, a Hóvirág együttes és más hagyományőrzők is csatlakoztak csujjogtatásokkal, dallal, farsangi rigmusokkal.
Az alkotóház udvarán több száz fős közönséget fakasztott mosolyra a gimnázium diákjainak előadásában a farsangtemetés, amelyet Portik Gabriella tanárnő tanított be számukra. A végkifejlet nem lehetett más: a tél és a farsangi időszak elbukott, elégett az ezt jelképező szalmabábu, átvette az uralmat a negyven napos böjt, aminek elviselését könnyebbé teszi az a tudat, hogy a tavasz is közel van már. A böjtös önmegtartóztatás előtt még jól esett a farsangi fánk és kalács, illetve a forralt bor is, amivel a rendezvényt szervező Művelődési Központ, a házigazda Etnographia Gyergyóiensis Alapítvány és a Gránátalma hímzőkör asszonyai megkínálták a vendégsereget.
A rigmusokat sosem feledik
Meghatottan követte a farsangtemetés ceremóniáját Kis Portik Irén, aki ezelőtt huszonöt évvel a feledésből felélesztette a farsangtemetés hagyományát Gyergyószentmiklóson. Az általa összegyűjtött rigmusok, a téltemetés forgatókönyve ma már egyértelműen a város életének részévé vált, a fontos ünnepnapok egyike a hamvazó szerda előtti vasárnap. Érdemes volt elkezdeni, mert látható, hogy van érdeklődés iránta, évről évre többen követik a farsangtemetést, és jó érzés látni, hogy vannak fiatalok, akik nagy lelkesedéssel veszik át és folytatják ezt a hagyományt – foglalta össze Kis Portik Irén.
25 év alatt szinte minden évben más és más csoport tanulta meg, és adta elő a farsangi felvonulással kezdődő és bábuégetéshez vezető játékot, azaz már több százan vannak, akik nem csak nézték, hanem aktív résztevői is voltak ennek. 25 évvel az elindulás után az egykori hagyomány újrateremtői gyermekeikkel együtt voltak jelen az alkotóház udvarán, ma is fontos számukra ez a népszokás. „Aki egyszer megtanulta ezeket a rigmusokat, az sosem felejti el. Bennük megfogant az igény, a ragaszkodás a népszokások, a népi kultúra iránt, és hiszem, hogy mustármagként fog ez tovább naggyá terebélyesedni. Gyergyószentmiklóson is feléledt a farsangi szokások hagyománya, az érdeklődés megvan, és hiszem, hogy jövője is van” – fogalmazott a néprajzkutató.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Rafi Lajos nem merül feledésbe
Van, aki holtával az emlékezetből is kitörlődik, Rafi Lajos immár sosem fog nyomtalanul eltűnni. Csatornái, üstjei, papírfecnire vagy szalvétára írt versei tartják életben az emléket: élt egyszer Szárhegyen egy cigány költő. Kirekesztettként és be nem fogadottként írta sorait negyvenkét éves koráig. Hogy ez ne menjen feledésbe,
arról szárhegyiek gondoskodnak.
Halottként él az Isten – e címet viseli az a verseskötet, mely pénteken kerül a nagyközönség elé. Nincs benne Rafi összes verse, mert sorait szétszórta, teljes életművét talán már soha sem lehet összegyűjteni a 2013-ban elhunyt tollforgatónak, de számos, eddig ismeretlen alkotása most közkézre kerül.
Szárhegyi származású emberek fogtak össze ennek érdekében. Rafi távozása után ugyanis sokakban felmerült a vágy: összegyűjteni verseit. Volt, aki őrzött néhányat kéziratban, előkerültek a cigány nyelven írt költemények is. A jó lenne-álmodozás akkor vált reménnyé, amikor a szárhegyi származású Kozma Csaba, a kolozsvári Polis kiadó munkatársaként felvetette az ötletet: a Földhöz vert csoda és Az élet számlája után Rafi harmadik kötetének a Polis lehetne a gyámja.
Danguly Ervin jelenlegi községvezető egyből támogatásáról biztosította a kezdeményezést, átadva az addig általa őrzött verseket, aztán Borsos Gyöngyi és Ferenczi Attila is gyűjtésbe kezdett, nyilvánosan is meghirdették a szándékot. Ferenczi Attila, a régi cimbora vállalta a kötet szerkesztését és az ajánlás megírását, a költemények sorrendjét is rá bízták. S ha már négy szárhegyi segítőtárs akadt, csatlakozott hozzájuk még Ferencz Zoltán és Siklódy Ferenc, alkotásaikkal illusztrálták Rafi rímes gondolatait.
A hatgyermekes cigányköltő családja is az ügy mellé állt, Kozma Csaba az egyeztetésekre úgy emlékszik, szülők, feleség, hozzátartozók egyaránt örvendtek, hogy felkarolták Lajos hagyatékát.  Másfél év kellett, hogy a terv formát öltsön, és Rafi tehetségéből újabb élményeket kapjunk.
Olyan könyv van tehát készülőben, melynek borítójára nem kerülhetett volna más szimbólum, mint amit Siklódy választott: a fekete kalap. Alatta pedig egy történet lapul egy emberről, aki 1970-ben született Marosvásárhelyen. A nyárádmenti rokonságtól megválva Szárhegyen telepedtek meg, édesapját jó kezű csatorna- és rézüstkészítőként fogadták be. A történet egy olyan emberről szól, aki, bár ilyen családi hagyománynak nyoma sem volt, leérettségizett Gyergyószentmiklóson. Aki mert az 1987-es évi választásokra Béke-verset írni, tizenegyedikesként pedig Májusi ódát. Ez az ember amikor lediplomázott, már nős volt. Családja egyre népesebb lett, de szót kért magának a szerelem, rakoncátlan ösztöne és a sokszor keresztként cipelt kisebbségi léte. A fekete kalap alatt ott van a fehér ingbe öltözött ember, és ott a szanatóriumban sínylődő, Istenhez kiáltó és a vasúti síneken fekvő is. Az ember, aki sosem hagyta, hogy teljesen megismerhessük, és ezt a szokását, úgy tűnik, holtában is tartja. Úgy szétszórta verseit, hogy bármelyik nap alkalmas lehet arra, hogy még egy előkerüljön. A kötetbe gyűjtött alkotásai mégis kerekítik az életművet, a verssorok pedig bárkinek lehetnek a mindennapi kenyerek. Úgy tűnik, Rafi többet ad, mint amennyit néhanapján kapott.
Könyvbemutató „Tudom, már csak az unokák / mondják rólunk az igazat. / Fiaink csak a fejünkhöz fogják / verni, a sóba mártott szavakat.” Rafi Lajos harmadik verseskötetének bemutatójára pénteken 18 órától Szárhegyen, a Cika teremben kerül sor. A könyvet bemutatja Ferenczi Attila irodalomtanár, a rendezvény szervezője a Láthatatlan oskola. A kötet ára: 35 lej.
Balázs Katalin 
Székelyhon.ro