Klassz–Tavasz Gyergyóban
Vasárnap vette kezdetét Gyergyószentmiklóson a Klassz–Tavasz Zenei Fesztivál, amely a tavasz folyamán még számos komolyzenei programot kínál az érdeklődőknek.
„A fesztivál célja az értékközvetítés és az élménynyújtás mellett a komolyzenei élet felvirágoztatása. Ezzel a komolyzene rajongóinak kedveskedünk, de nem titkolt célunk, hogy az elkövetkező években akár más zenei stílusok vagy művészeti ágak is szerepeljenek a programban” – ismertette Sövér Adél, a szervező Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársa.
A március 15-ei ünnepi hangverseny keretében a Csíki Kamarazenekar és a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekar lépett fel, március 29-én pedig a marosvásárhelyi Transylvanian Saxophone Quartet lép színpadra. Április 13–28. között a székelyudvarhelyi Terra Siculorum Nemzetközi Klasszikusgitár Fesztivál keretében gyergyóban is számos koncertre kerül sor, ezek szintén illeszkednek a Klassz–Tavasz programjába.
A klasszikusgitár-fesztivál vendégkoncertjeinek sorában Girán Péter, a Magyar Televízió nagy sikerű Virtuózok című komolyzenei vetélkedőjének díjazottja is szerepel majd. „Szeretnénk kiemelni a Hangok színei című, április 24-ei koncertet, melyet három, Bécsben élő zenész mutat be, akik fuvolán, brácsán és hárfán játszanak. A közönség számára ez egyedi alkalom, hogy megismerkedhessen három csodálatos hangszerrel és az ezekre komponált zeneművekkel” – mondta Sövér Adél. A koncertekre a művelődési ház színháztermében és a Bocsárdi-Angi Gabriella Stúdióteremben kerül sor.
Baricz Tamás Imola
Krónika (Kolozsvár)

Az érsekségen panaszolták be a gyergyói főesperest
Panaszlevél jutott az érsekségre, az aláírók azt kifogásolják, hogy a gyergyói főesperes helyet ad a politikának a templomban. A csütörtöki imaestekről is szó esik a levélben, ezeket a korrupció pártolásáról szóló együttlétekként említik. Huszonkét személy neve szerepel aláíróként.
Amióta előzetes letartóztatásban van Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere, minden csütörtökön este 8 órakor legalább száz, de van, hogy kétszáz ember is összegyűl, imádkozik a város megújulásáért, a városvezetőkért és a bajban lévő elöljárók családjáért. Legutóbb az örmény templom, azelőtt az unitárius imaház, korábban a református templom volt a helyszín. Ezt megelőzően a legelső találkozóra a Szent Miklós-templomban került sor, mint elhangzott, civil kezdeményezésre. Minden alkalommal az imádkozás, éneklés mellett arra is kitértek a felszólalók, hogy ezek nem valaki ellen vannak, hanem valakiért, valakikért, a város minden lakója megújulásáért.
Mint kiderült, ennek ellenére voltak, akik már az első találkozót sem vették jó néven, és Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébánost bepanaszolták az érsekségen.
„Az utóbbi két hétben Portik-Hegyi Kelemen arról kezdett nekünk prédikálni – olvashatjuk Albin Mihály feljelentő levelében –, hogy hogyan kell imádkoznunk annak érdekében, hogy a polgármestert feljelentő lelke a pokolra kerüljön, és hogy az utcára kell vonulnunk a lecsukott polgármester bátorítására. Sőt, csütörtökre már beiktatott egy szentmisét Mezei bűnözőért. Nem normális dolog, hogy az egyház embere ilyet hirdessen, főleg nem a húsvéti nagyböjtben és nem politikai témákban.”
Többek között arról is tudomást szerezhet Portik-Hegyi, hogy „tetteinek” milyen következménye lehet. „A templom az a hely, ahol az emberek lelki óvást keresnek egy hét munka után, és nem pedig a politika, a korrupció védelmének helye (…) Kérjük, hogy tegyen valamit e helyzet érdekében, különben ha így folytatja, kénytelenek leszünk személyesen őt megkérni, hogy költözzön másik egyházközségbe. És akkor szégyenkezhetünk ország-világ előtt” – áll a levélben, amelynek végén Albin Mihállyal együtt huszonkét név szerepel aláíróként.
Az érsektől a főespereshez továbbított panaszlevél mellé csatolva Potyó Ferenc érseki helynök a következőket írta: „Furcsa állításokat tartalmaz, hogy ne mondjam, súlyos vádakat az alábbi levél. Semmiképpen nincs szándékomban kommentálni tartalmát. Csupán tájékoztatás céljából továbbítom. Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy a politikának még a látszatát is távol kell tartani templomainktól.” Ennek könnyen eleget tud tenni, hisz eddig sem művelte, csak imádkozott a hívekkel, és ezt neki bűnként senki nem róhatja fel – közlölte Portik-Hegyi Kelemen, aki több gyergyószentmiklósi személytől is érdeklődött, hogy ismerik-e azokat, akiknek a neve szerepel a levélben. A válasz nemleges volt. Így vetődik fel annak gyanúja, hogy nem valós személyekről van szó. „Örvendenék, ha jönnének, megkeresnének, mert elbeszélgetnék velük" – mondta az egyházi elöljáró.
A főesperes nem tett feljelentést a rendőrségen. Megpróbált viszont a feladóval kapcsolatba lépni, de az a cím, melyről a levél az érsekségre ment, nem létezik. Ez ügyben további lépések helyett inkább összegez, és tennivalókat határoz meg a lelkipásztor. „Majdnem minden mondatot meg lehetne cáfolni, vagy bizonyítani az író tájékozatlanságát, de nem érdemes. Ezeknek a csütörtöki együttléteknek és az én prédikációimnak soha nem volt politikai színezetük. Hogy imádkozunk a bajban levőkért? Ez a kötelességünk!” – szögezte le. Hangot adott azon gondolatának is, hogy nem csak a bajban lévő városvezetőért kell imádkozni. Neki híve Mezei János is, de hívei a levél írói is. Támogatja a további csütörtök esti találkozókat is a főesperes. Legközelebb a Bucsin negyedi, Szent István-templomba várják az embereket, ahol majd a következő helyszínt hirdetik ki.
„Mert az imádkozást nem szabad megszakítani. És ha nekem az imádságért kell börtönbe menni, boldogan, kitüntetésként vállalom” – összegzett Portik-Hegyi Kelemen.
Balázs Katalin 
Székelyhon.ro

Minimálbéren tengődik Udvarhely, Csík, Gyergyó
Szilágy és Hargita megyében az országos átlag másfélszeresét, kb.45 százalékot tesz ki azoknak az alkalmazottaknak az aránya, akik havi bruttó 975 lejt keresnek. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Az Országos Munkaügyi Hivatal adatai szerint a romániai munkavállalók 83 százaléka a 2415 lejes bruttó átlagbérnél kevesebbet keres. A legrosszabbul keresők, akik a 975 lejes minimálbért kapják, országos szinten az alkalmazottak 29 százalékát teszik ki. Valós arányuk valószínűleg kisebb, hiszen közismert az a munkáltatói gyakorlat, hogy az alkalmazottat minimálbérrel jelentik be, ám a valóságban annál többet fizetnek neki.  
A dolgozók 54 százaléka a minimálbér és az átlagbér közötti összeget keres. A bruttó fizetések 13 százaléka az átlagbérnél magasabb és 5.000 lejnél kisebb. 195 ezer azok száma akik havi 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 4 százalékát teszik ki. A bérsávok területi megoszlása hatalmas eltéréseket mutat, s az adatok nem túl kedvezőek a magyarlakta vidékek esetében. A minimálbéresek aránya két erdélyi megyében a legmagasabb. Az országos elsőség szomorú dicsősége Szilágy megyének jut, ahol a munkaszerződéssel dolgozók 45,5 százaléka, az országos átlag másfélszerese, minimálbért keres, legalábbis papíron. A második helyen Hargita megye áll, ahol a munkavállalók 43,6 százalékát, 26.442 embert fizetnek minimálbérrel. A bérezés tekintetében Hargita olyan, gazdaságilag elmaradott megyéknél is rosszabbul áll, mint Giurgiu, Călărași vagy Mehedinți, melyekben a minimálbérek aránya 43,45 és 40 százalék között változik. A másik két székely megye helyzete jóval kedvezőbb: Kovásznában 33,6, Marosban pedig 31,3 százalék a minimálbéresek aránya. Más magyarlakta megyékben is az országos átlagnál rosszabb a helyzet a minimálbérek arányának tekintetében. Biharban a munkavállalók 37,44, Szatmárban pedig 32,2 százaléka viszi haza a törvényben előírt minimális összeget.
Kolozs megye nem panaszkodhat
Erdélyben a Kolozs megyei alkalmazottak lehetnek a legelégedettebbek, ugyanis csak 22,5 százalékukat fizetik minimálbérrel, ellenben 4,91 százalékuk 5.000 lejnél többet keres, ami magasabb az országos átlagnál. Kolozsban 10.408-an tartoznak a legmagasabb bérsávba, többen mint Hargita, Kovászna, Szilágy, Szatmár, Bihar, Máramaros, Maros, Beszterce-Naszód, Hunyad és Fehér megyékben együttvéve.
Kolozshoz hasonlóan jó a bérezés Temesben is. Ilfov mellett ebben a két erdélyi megyében van csak 10 ezernél több személy a legmagasabb bérsávban, az utánuk következő Brassóban már csak 5.825-en keresnek 5.000 lej fölött. Hargitában 466, Háromszéken pedig 333 személy keres többet havi bruttó 5.000 lejnél.  
A minimálbérek aránya Bukarestben a legkisebb, csupán 18,4 százalék, ugyanakkor itt vannak a legtöbben olyanok, akik 5.000 lejnél többet keresnek, ők a munkavállalók 10,9 százalékát teszik ki.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Székely Fesztivál Budapesten 
Minden idők legnagyobb Székely Fesztiválját szervezzük meg Budapesten, 2015. május 1 – 3 között a Millenárisban.
Elsődleges célunk az anyaországban élők számára bemutatni a mai Székelyföldet, minden értékével együtt. Emellett természetesen igazi székely vendégszeretettel várjuk a nagyvilágban szétszóródott valamennyi honfitársunkat is.
A három nap során látogatóink megcsodálhatják kultúránkat és gasztronómiánkat, énekelhetnek és táncolhatnak velünk, megkóstolhatják kézműves ételeinket és italainkat, de ami talán a legfontosabb, megismerhetik a székely embert virtusával, észjárásával együtt. Megismerhetik annak a földnek lakóját, ahová minden magyarnak életében legalább egyszer el kell jutnia,. Bár vannak olyan erők, amelyek a létezését is tagadják, a Székelyföld még mindig nemzetünk gyöngyszeme, ringató bölcsője.
A három nap során jelen lesz Csíkszék Gyergyóval, Háromszék, Udvarhelyszék és Marosszék a Székely Sóvídékkel, valamint Aranyosszék híres Torockójával.
A rendezvény fővédnöke Varga Mihály Nemzetgazdasági Miniszter, védnöke Láng Zsolt, Budapest II. kerületének polgármestere. Támogatónk az Emberi Erőforrás Minisztériuma, Hargita és Kovászna Megye Tanácsa, a Parajdi Sóbánya, több civil szervezet és nagyon sok önkéntes.
Kedves Barátaink, ne feledjék: május 1 – 2 – 3
SZÉKELY MAJÁLIS A MILLENÁRISON!
Mindenkit meghívunk, mindenkit szertettel várunk! Senki sem hiányozhat, mert ezen a három napon ott a helyünk, mindannyiunknak.
A Fesztiválszervezők nevében:
Bajcsi István
Lukács Csaba
Domokos István
Erdély.ma

Székelyek jelen időben
Eddig már valahogy eljutottunk százötven esztendő alatt, hogy a Habsburgoktól, kommunistáktól parancsolt magyar néptörténet ellenében tudnak szólalni kutatóink, tudósaink, néprajzosaink. És hogy mondatom valóságát megvilágítsam, egyik sötét,  mai történelemhamisító szavait kell írásban meghangosítanom, hadd hallják. Glatz Ferenc (1941-) „magyar” akadémikus, egyetemi tanár, számtalan maga teremtette bizottság, alapítvány, akadémiai részleg létrehozója és mindennek – még az Akadémiának is (MTA) – egykori elnöke magyarázza a magyarokról:
„Ezek primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció (így! –C. Z.) görbe lábú gyilkosok; nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el… A föld magántulajdonát sem ismerik, karikalábúak… Évszázadok alatt szoktak az egyenes járáshoz…” 
A jelen és a múlt hasonló történelemhamisítói, finnugrista nyelvészei ellenében kellett szólnia Rokaly József gyergyói történésznek, magyar eredet- és nyelvkutatónak is. Ahogy a háromszéki székely falu, Szentkatolna is kigyöngyözte a maga nagy tudósát, (Szentkatolnai) Bálint Gábort (1844–1913), húsz ázsiai és európai nyelv ismerőjét, a magyar nép és nyelv eredetének kutatóját, Gyergyócsomafalva is elküldte a maga Rokaly Józsefét felszólalásra, (1941-). 
Tavaly télen jelent meg hatalmas könyve, A SZÉKI-TA, a székely eredetkérdés tisztázása címmel. December elején mutatta be könyvét Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Könyveit és 50 év munkásságát méltatták Budapesten. Megkapta a „Rovóbán czím örököse”címet és a Kettőskereszt kitüntetést. Az AMAMA Műveltség Egyesület, karöltve a Miskolci Bölcsész Egyesülettel, valamint a Magyar Koronaőrök Egyesületével, részesítette ebben a megtiszteltetésben március 21-én, tizenkilenc társával együtt. A kutatók közös tanulmánykötetét kiadták ez alkalomra. (Őshon, ősműveltség, ősi írás.) A szertartás a Magyar Országos Levéltár lovagtermében zajlott, a közös tanulmánykötet bemutatásának keretében.
Lapunk tisztelettel üdvözli Rokaly Józsefet a nagy megtiszteltetés alkalmából is, jó munkát kívánva a továbbiakban.
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szellemi táplálék Marosszentgyörgy ünnepén
A község napjai alkalmából kettős esemény tartottak csütörtök este a marosszentgyörgyi romai katolikus plébánia tanácstermében.
Telt ház előtt nyitotta meg a könyvbemutatóval egybekötött fotókiállítást az est házigazdája, Baricz Lajos plébános-költő. Sófalvi Szabolcs polgármester kifejtette: a Szent György Napok keretében a legfontosabbak azok a rendezvények amelyek szellemi táplálékot nyújtanak. „Mi szerencsés helyzetben vagyunk mert nem kell messze földről meghívjunk fotósokat, táncosokat, énekeseket, írókat, festőket, hanem csak szét kell nézünk a magunk háza táján, és megtalálni az értékeinket. A polgármester mint egy kertész látja a burjánokat a kertjében, de látja virágokat is. Könnyű dolgunk van, mert sok szép virágunk van, csak össze kell gyűjtenünk őket, és én ezt tartom fontosnak, hogy a helyi értékeinket hozzuk elő” – mondta el a községvezető.
Az est folyamán Fülöp Jenő marosszentgyörgyi, AFIAP-díjazott fényképész munkáiból Akiket fog a figura címmel nyílt tárlat. A fotóművész Kibéden, Alsósófalván, a Székely-mezőségen, Csíkban és Gyergyóban a farsangi rendezvények alkalmával készített fényképeit tárta az érdeklődők elé. „Farsangkor fotózni egyrészt könnyű, mert minden a művész elé van tárva, mint egy színdarabban, mint egy utcaszínházban. De ugyanakkor nehéz is, mert a pillanat elszáll, résen kell lenni, a megfelelő időpontban kell exponálni. Fülöp Jenő festményei olyanok, mint a festmények. Sikerült olyan képeket készítenie, amelyek bármelyik néprajzi albumban beleillenének” – fejtette ki méltatásában Barabás László néprajzkutató.
Az est következő mozzanataként Molnár Éva tanárnő Moldován Irén marosszentgyörgyi kolléganője újabb könyvét mutatta be. „Szerencsés a szerző, mert emlékeket őrzött meg az édesapjáról, de az édesanyjáról is. Bencze Árpád arra kérte lányát, hogy vigyázzon az emlékeire, és ő ezt meg is tette” – mondta a könyvet méltató tanárnő. Moldován Irén Édesapám című könyve Bencze Árpádnak az 1940-es évek elején a magyar királyi testőrség soraiban, Horthy Miklós kormányzó közvetlen közelében szerzett szép élményeit, majd a háború és a hadifogság borzalmait tárja az olvasó elé.
A rendezvényt a marosszentgyörgyi romai katolikus kórus fellépése, valamint Vass Lajos és Orbán Balázs citerajátéka tette színesebbé.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Átírhatják Gyergyó középkori történetét a legújabb régészeti leletek
Már bizonyos, hogy a feltárt Both vára korábban épült, mint ahogy az első írott források a települést említik. De a Pricske-tetőn állt vesztegintézetnél is izgalmas leletekre bukkantak.
A utóbbi években egyre több híradás számolt be értékes Gyergyói-medencei régészeti leletekről és felfedezésekről. A tudományos eredményeken túl ez azért is érdekes, mert gyakorlatilag a régióban nem volt régész, aki a középkort kutatta volna. A módszeres régészeti kutatás a medencében a 20. század hatvanas éveiben kezdődött el Tarisznyás Márton néprajzkutató kezdeményezésére, ám 2007-ig kellett várni arra, hogy szakképzett régész kerüljön az immár Tarisznyás Márton nevét viselő gyergyószentmiklósi múzeumba.
Demjén Andrea koordinálásával azóta a helyi és más intézmények szakemberei számos kutatást végeztek, amelyek nagy részét Hargita Megye Tanácsa támogatta. A szakember a Transindexnek elmondta: a Gyegyói-medence kutatása esetén beszélni lehet egyrészt a szisztematikus ásatásokról, másrészt leletmentő, megelőző feltárásokat folytattak a környező települések templomaiban, amelyek szintén nagyon jó eredményeket hoztak. A szisztematikus kutatások esetén meg kell említeni a Both váránál történő ásatásokat, a szárhegyi Lázár-kastély környezetében talált gót lelőhely feltárását, illetve a pricskei vesztegintézet öt éven át tartó kutatását.
A Gyergyószentmiklós keleti részén, az ún. Vároldalon található Both vára a Gyergyói-medence egyetlen középkori vára, amellyel kapcsolatban beigazolódott a korábbi sejtés, hogy egy a 13. század végén épült magánföldesúri várról van szó. Székelyföld középkori váraihoz hasonlóan Both váráról sem tesznek említést az oklevelek, első tudományos értékű leírása Orbán Balázshoz köthető. A hagyomány úgy tartja, hogy a 17. század végén Both András, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék alkirálybírája tulajdonában volt a vár, amit 1707-ben Acton osztrák generális csapatai romboltak le, ám történeti források mindezt ezidáig nem erősítik meg.
„2014-ben csontmintákon végzett C-14-es karbonizotópos kormeghatározás megerősítették, hogy a toronyvár építése 1260 és 1290 közé tehető. Fontos, hogy időközben a gyergyószentmiklósi római katolikus templom mellett is ástunk, ahol szintén volt egy temetkezés, amelyből hasonló eredményekre jutottunk. Úgy tűnik, hogy kezd körvonalazódni egy vár illetve egy olyan plébániatemplom léte, amit az írott források nem jeleztek” - magyarázta Demjén. A kerítőfal építési idejét egyelőre nem sikerült meghatározni, de valószínűleg a toronynál jóval később építhették.
Gyergyónak az első írásos említése az 1332-i pápai jegyzékben található. Az 1332-1334-es pápai tizedjegyzékek három, Gyergyónak nevezett településről szólnak Szentmiklósról, Alfaluról és Szárhegyről. „A további írásos emlékek jóval későbbről, a 15. század második felétől származnak, ezért fantasztikus eredménynek számít, hogy kiderült, a településen már legalább hetven évvel korábban egy toronnyal rendelkező földesúri magánbirtok volt, ami jelentős gazdasági-társadalmi potenciált jelent” – fogalmazott a szakember.
A kutatók a város különböző részeit is bejárták, ám a terepbejárások alkalmával nem találták meg a korábbi település nyomait, ám feltételezésük szerint azt feltehetően a mai római katolikus templom környékén kell keresni. A templom környezetében azonban nehezíti a kutatást az, hogy a környéket teljesen beépítették. A szakemberek a további évek kutatásaitól azt várják, hogy pontosabb adatokat kapnak a vár építésére és pusztulására vonatkozóan.
Az ásatás eredményeit rendkívüli jelentőségűnek tartják Gyergyószék történetében, mivel a napvilágra került leletek és vármaradványok az Árpád-kori Gyergyószentmiklós első tárgyi bizonyítékai, és valamelyest betekintést nyújtanak a település korai társadalomtörténetébe.
Arra a kérdésünkre, hogy a környező településeken is találtak-e leleteket az első írásos említést megelőző időszakból, Demjén Andrea elmondta: egyelőre csak Gyergyószentmiklóson vannak tudományosan bizonyított korai leletek. „Az ásatások során felszínre került csontok és falmaradványok természettudományos vizsgálatára lenne szükség a pontos kormeghatározáshoz. Both vára esetén a szénizotópos vizsgálat pályázati pénzből, Hargita Megye Tanácsa támogatásából valósult meg, a vizsgálatokat pedig a Debreceni Atomkutató Intézet végezte el” – tette hozzá.
Felvetésünkre megjegyezte, a leletek kapcsán ugyan szóba jöhet a restaurálás és az állagmegőrzés, viszont valószínűleg a szikláig kell visszabontani a falakat, mert nem tudni mennyit bírnak meg. „Gyakorlatilag az alapozásból 20-30 centiméter maradt meg helyenként, a torony falaiból szinte ennyi se. A toronyvár kerítőfala viszont elég jó állapotban volt az északi részen” - magyarázta.
A szakember megjegyezte: márciusban fejezték be a gyergyóalfalvi templom kutatását, ahol feltárták a gótikus templom hajófalait, amelyek alatt három olyan temetkezést is találtak, amely kapcsán kiderülhet, hogy a leletek egyidősek a Both várával, illetve a gyergyószentmiklósi templomnál talált leletekkel. Az eredményekre 2015 végéig kell várni.
A Gyergyói-havasok legmagasabb pontján, a Pricske-tetőn állt vámházak kutatása 2008-ban kezdődött, és mára nemzetközi jelleget is öltött, hisz a szakemberek mellett kanadai, egyesült államokbeli, kanadai és norvégiai diákok is részt vettek az ásatásokban. A vesztegintézetet a 18. század elején építették, rendeltetése pedig az volt, hogy a Moldvából Erdélybe és Erdélyből Moldvába tartó kereskedőket és állataikat ezen a helyen szigorú egészségügyi vizsgálatoknak vetették alá. Normális esetben ez 40 nap kötelező veszteglést jelentett, de járványok esetén akár 90 napot is tölthettek karanténban az utazók.
A vesztegintézet 1773-ban a hivatalos erdélyi látogatáson tartózkodó II. József magyar király is megtekintette, és részletesen beszámolt az általa tapasztaltakról. Leírása szerint a karantén állapota sok kívánnivalót hagy maga után, nincsenek sebészek a területen és börtönöket sem tartanak fenn. Látogatása idején 81 ember tartózkodott a vesztegintézetben.
Felvetésünkre megjegyezte, a leletek kapcsán ugyan szóba jöhet a restaurálás és az állagmegőrzés, viszont valószínűleg a szikláig kell visszabontani a falakat, mert nem tudni mennyit bírnak meg. „Gyakorlatilag az alapozásból 20-30 centiméter maradt meg helyenként, a torony falaiból szinte ennyi se. A toronyvár kerítőfala viszont elég jó állapotban volt az északi részen” - magyarázta.
A szakember megjegyezte: márciusban fejezték be a gyergyóalfalvi templom kutatását, ahol feltárták a gótikus templom hajófalait, amelyek alatt három olyan temetkezést is találtak, amely kapcsán kiderülhet, hogy a leletek egyidősek a Both várával, illetve a gyergyószentmiklósi templomnál talált leletekkel. Az eredményekre 2015 végéig kell várni.
S. I.
Transindex.ro

Szent László alakja volt a téma
Nagyvárad- Kedd délután a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében díjazták azokat a diákokat, akik alkotásokat küldtek be a lovagkirály alakját központba helyező pályázatra.
A beküldött, különböző technikával készült alkotások arról tanúskodtak, hogy a gyermekek milyen ügyesek és tehetségesek. A Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum amúgy immár hatodik alkalommal hirdette meg idén februárban 0-IX. osztályos diákok számára azt a Bihar Megyei Tanfelügyelőség által láttamozott pályázatot, melynek központi témája a névadó király alakja, cselekedetei és legendás személyisége volt. Nem csupán Nagyváradról, vagy a közeli Nagyszalontáról, hanem még a távoli Gyergyóból, illetve Bákóból is érkeztek pályaművek, összesen közel 500, melyeknek körülbelül háromnegyedét alsó tagozatos diákok készítették.
Díjazottak
A díjátadó ünnepséget kedd délután tartották a tanintézmény dísztermében. Először a Rázmán Enikő és Kovács Márta tanárnők által felkészített kilencedikesek mutatták be Arany János A bajusz című költeményét egy ötletes színpadi előadás formájában, majd a verseny főszervezői, Tankó Zita és Kiss Csilla tanítónők értékelték röviden a képeket.
Külön kiválósági díjban részesült a negyedikes Rázmán Botond és az ötödikes Trubács Vivien, mindketten a váradi Szacsvay Imre Általános Iskola növendékei. Első helyen végzett az előkészítő osztályos Gáll Attila (gyergyóalfalui Sövér Elek Iskola) és Baricz Lukács (gyergyóalfalui Sövér Elek Iskola), az elsős Janota Hanna (Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum) és Văduva-Kémenes Eszter (gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály Iskola), a másodikos Bölöni Edina (Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium) és Berszán Andrea (kézdimártonfalvi iskola), a harmadikos Ardelea Beatrix (Dimitrie Cantemir Iskola) és Farkas Klaudia (Dimitrie Cantemir Iskola), a negyedikes Cziprián-Kovács Kinga (temesvári Bartók Béla Iskola), az ötödikes Kovács Janka Ágnes (berettyószéplaki 1-es iskola) és Szallós Csenge Zsófia (szalontai Arany János Iskola), valamint a hatodikos Török Boglárka (kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola). A másik három évfolyam esetében valamennyi jelentkező elismerő oklevelet kapott, rangsorolás nélkül: a hetedikes Adam Claudia (gyímesbükki Dani Gergely Iskola), Pál Ferenc (gyergyószentmiklósi Vaskertes Iskola) és Péter-Jani Bianka (kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola), a nyolcadikos Miklós Sándor (fenyédi Márton Áron Iskola), és a kilencedikes Bencsik Alexandra (érmihályfalvi Zelk Zoltán Iskola).
Az ajándékba kapott játékokért és a szeretetvendégségért a mallersdorfi ferences nővéreket illeti köszönet és hála.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Lemondodott megyei tanácsosi mandátumáról Magyari Vencel
Hét esztendeig volt a megyei döntéshozó testület tagja Magyari Vencel. A legutóbbi ülésen társai elfogadták döntését, hogy nem kíván a továbbiakban tanácsosi tevékenységet folytatni. Döntése mögött személyes okokat nevezett meg. Erről is kérdeztük.
– Hét esztendei tevékenység után a kilépés mellett döntött Magyari Vencel (fotó). Van, aki azt állítja, ez várható volt, már a második mandátumban a sor végén szerepelt a neve, éppen ön alatt húzták meg a bejutók vonalát...
– A jelölési folyamat nem arról szól, hogy szólóban megyek tanácsosnak. Volt egy csapat, amelyik engem 2008-ban magába szippantott, és az a csapat folytatta a munkát 2012-ben, és engem is vitt tovább. Az első mandátumot akartam, tény és való, a második pedig következett magától, én sem hittem, hogy a huszadik pozícióból tanácsos leszek. De ha így alakult, igyekeztem végezni a munkát, olyan voltam, mint az a játékos a focicsapatban, aki sok gólt ugyan nem rúgott, de mégis hozzájárult az eredményhez.
– 2012 után még három évig folytatta a munkát. Mi történt, ami miatt most ezt a döntést meghozta?
– Rá kellett döbbennem, hogy a munkáim megszaporodtak, és mindenre nem tudok akkora energiát szánni, amekkorára szükség lenne. Fő feladatom a Szent Erzsébet Öregotthon igazgatójaként, hogy a mindennapi teendők mellett az elkezdett beruházásokat is megfelelőképpen felügyeljem. Ha a tanácsosi teendőim időt vonnak el, akkor az az ügy kárára lesz. Azt is érzem már egy éve, hogy a döntéshozói feladatokon túl nem tudok olyan munkákat vállalni, mint például azok a kollégák, akik csíkszeredaiak. Kevesebb módom volt arra is, hogy a meghozott döntések végrehajtását követni tudjam. Túl sok lett tehát a két munka, annak ellenére, hogy már korábban lemondtam a Hargita Megyei Egyeztető Tanács tagságról is.
– Lemondott a megyei tanácsosi feladatról, kilépett a HET-ből. Lehetséges, hogy az RMDSZ-től is el fog távolodni?
– Egyáltalán nem távolodtam el a szervezettől. Amikor 90-ben megalakult, tagja lettem, és az is maradok.
–Tehát a döntés hátterében nem kell olyan okokat keresni, hogy Magyari csapattársaival összerúgta a port?
– Dehogyis. Sőt egész szerepvállalásom alatt azt tartom a legeredményesebbnek, hogy számos alkalommal sikerült békebírónak lennem. Mert a mi csapatunkban is erős emberek vannak, szilárd véleménnyel. És volt, amikor a vélemények ütköztek, egymásra ferde szemmel néztünk. Ilyenkor volt szükség a nézőpontok közelítésére. Beszélgettünk, megvitattuk, fényt derítettünk hátterekre, és olyan is történt, hogy egy haragnak induló nézetkülönbséget sikerült teljesen megszüntetni. De nemcsak megyei döntéshozóként éreztem ezt feladatomnak, a gyergyószentmiklósi választmányban, a Területi Képviselők Tanácsában is sokszor szóltam a béke pártján. Számtalanszor elmondtam: az RMDSZ-ben nem egymás ellen kell harcoljunk, nem a hatalomért kell küzdjünk. Volt, amikor sikerült békét kötni, de olyan is, amikor nyílt támadással találtam szembe magam minden jóakaratom ellenére. Csak elkönyveltem: van ember, aki magára ölt egy szerepet, egy mezt, és elfelejti, hogy ő tulajdonképpen ember. Ezeket sosem hagytam válasz nélkül, így nem maradt bennem harag sem.
– Mire büszke az elmúlt hét esztendőre visszanézve?
– Büszke vagyok a gyergyói megvalósításokra. Arra, hogy a kezdeti megkülönböztetések most átfordultak a másik oldalra, és a megyei tanács kiemelt figyelemmel követi ezt a várost. Gondoljunk csak a műjégpálya-felújítás finanszírozására. A betartásforma, a csipkelődés megszűnt, ma már nem számít, ki milyen színekben képviseli az intézményét, hála Istennek. Ez nem az én érdemem, de mint a csapat tagja, büszke vagyok rá, hogy a két választás között tudunk normálisan kommunikálni. A választás egy kötelező megmérettetés, akkor elfelejtjük, hogy mi történt a múltban, összecsap a társaság, utána pedig megint együtt megyünk tovább.
– Ki fogja átvenni az ön munkáját, az ön szerepét?
– Az RMDSZ egy teljes csapatot indított a 2012-es helyhatósági választásokon, így lesz, aki elvállalja a megüresedett helyet. A szociális bizottságba majd kinevez valakit a testület, a Gyergyó Területi RMDSZ-ben pedig hamarosan rá fognak ébredni az emberek, hogy összefogás nélkül nem lehet szolgálni azt a közösséget, amely szavazatával megbízta a politikusait egy jó ügy képviseletére. Úgy gondolom, elérkezett annak az ideje, hogy minden magyar egyszerre kell húzza azt a bizonyos evezőt, ellenkező esetben a magyarság hajója a képviselőivel együtt zátonyra fog futni.
– Mit nyert ön a hétesztendős munkából, mit tud felhasználni további, igazgatói tevékenységében?
– Sokat tanultam. Például beleláttam, milyen fontos, hogy a testületben legyen szociális szférából érkező képviselő, hisz a mi problémánkat nincs, ahonnan mélységeiben ismerjék a kollégák. A tanácsos nem mindentudó ember, hogy értsen az úthoz, a vízhez s minden egyébhez is egyszerre. Ugyanakkor rádöbbentem arra is, hogy a kéréseink, elvárásaink elérhetik a csillagos eget, az önkormányzatnak nincs akkora költségvetése, hogy minden olyan problémát megoldjon, ami jobbító szándékkal van előtárva. Megláttam: prioritások felállítására van szükség. És megtanultam azt is, hogy a törvények értelmezhetők, sokszor kell elolvasni, sok szemszögből értékelni. Fontosak számomra az emberi kapcsolatok, és nagyra értékelem azt a munkabírást, amiről a végrehajtó személyzet tanúságot tett. Igaz, ott az alá-fölérendeltségi viszony érvényesült, és ezt én az öregotthonnál nem szeretném bevezetni. Itt csapatmunkára, közös felelősségvállalásra van szükség.
– Mi kellene történjen a következő választások küszöbén, hogy Magyari Vencel neve a jelöltek listáján szerepeljen?
– Úgy gondolom, hogy olyan nem történhet. A feladatokat nem akarom halmozni. Ha itt, az öregotthonnál befejeződik a beruházás, akkor is lesz bőven teendőm, a további fejlesztésekre kell koncentrálnom, hogy a demens betegellátás a mostani kihívásoknak megfeleljen. És feladatból ez nekem éppen elég. Be kell látni: a politikai megbízatás csak egy időre szól. Én egy kihívásnak, egy feladatnak tekintettem a megyei tanácsosi feladatot, és ez véget ért. Nagyon sajnálom azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy egy bizonyos funkcióból kell nyugdíjba menniük.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Születésnap örömmel, gonddal (25 éves a Háromszék Táncegyüttes)
Rendhagyó és rendkívüli produkcióval zárta a fennállása huszonötödik esztendejét ünneplő sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes az évfordulós évadot. A tegnapi gálaműsorban a társulat korábbi, jelenlegi és vendég koreográfusainak alkotásaiból mutattak be egy estérevalót. A színfalak mögött ellenben komoly gondokkal küzdenek, az együttes igazgatója és művészeti vezetője szerint a Háromszék Táncegyüttes az eddigi legsúlyosabb mélypontjára érkezett.
A huszonötödik évfordulóra egész évadban emlékeztetett a táncegyüttes. Két folkhétvégét tartottak, fotó- és jelmezkiállítással idézték fel az elmúlt évek bemutatóit, és egy hat előadásból álló miniévaddal ért véget a sorozat, amelynek a tegnapi gálaműsor volt a záróakkordja. A békéscsabai Farkas Tamás gyergyói táncokból állította színpadra koreográfiáját, szilágysági táncokat mutattak be a Százlábúak, Horváth Zsófia, a budapesti Honvéd Táncegyüttes egykori művésze nyolc lánnyal táncoltatta el Madarak voltunk című játékát, Melles Endre, a Háromszék Táncegyüttes tagja ezúttal koreográfusként is bemutatkozott a legényesek védelmében összeállított produkciójával, a társulat felelevenítette Orza Călin Lajtha László emlékére készített, egyik népzene- és néptánctalálkozón bemutatott koreográfiáját, énekelt Erőss Judit, muzsikált a Heveder zenekar. Rendhagyó volt ez a gála, mert az együttes jelenlegi tagjain kívül olyan külsősök is felléptek, akik már nem táncolnak, és rendkívüli, mert a fináléban több előadás koreográfiáiból szőtték össze a zárótáncot.
A tegnap esti ünnepi műsor méltó lezárása volt az eltelt huszonöt esztendőnek, szomorú ellenben, hogy a régi gondoktól az együttes nem szabadult meg, továbbra sincs táncosképzés, a minimálbérért művészeti munkát végző tánckar folyamatosan cserélődik, és az újak, a kezdők betanítása rengeteg erőfeszítésbe kerül. Ivácson László művészeti vezető és Deák Gyula együttesigazgató az eddigi legsúlyosabb mélypontról beszél, veszélyben érzik a jövőt, mindazt, amit eddig felépítettek és elértek. Ivácson László elmondta, a gondok ellenére jövőbenéző gálaműsorral zárták az évadot, és azzal a szándékkal, hogy a tiszta folklór mellett folytatják az eddig bejárt utat, nyitnak más műfajok irányába is, mert továbbra is szeretnék megszólítani a közönség minden rétegét, amihez elengedhetetlen, hogy a kortárs szemléletet is kövessék.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)

Miért jelentkeznek a székely fiatalok az idegenlégióba? Már kutatják
A légióskodás mára társadalmi jelenséggé vált Székelyföldön, ami túlmutat az egyszerű kalandvágyon. De tényleg gyergyói a többség?
A vélekedés szerint a Gyergyói-medence adja a legtöbb székelyföldi idegenlégióst, akiknek megítélése finoman szólva is vegyes. Nevezték már őket bűnözőknek, hétpróbás gazembereknek és bajkeverőknek, és olyanok is vannak, akik hősökként tekintenek rájuk. Az idegenlégiósokról alkotott képtől függetlenül a jelenség annyira ismert, hogy a legtöbb embernek van véleménye ezzel kapcsolatban. A meggyőződések közös pontja, hogy nagyon kevés valódi és releváns információra épülnek, ezért főleg sztereotípiákkal operálnak. Az elmúlt időszakban azonban több olyan kezdeményezés is történt, amelynek során egykori légiósok álltak a nyilvánosság elé, beszéltek múltjukról, az idegenlégióban eltöltött évekről, hozzájárulva ezzel a légiósokról és a légiós életről alkotott társadalmi kép megváltoztatásához. De mi a valóság?
Vannak olyan számadatok, amelyek alátámasztják azt a vélekedést, hogy a legtöbb székelyföldi idegenlégiós gyergyói származású lenne? Eddig senki nem fogalmazta meg ezeket a kérdéseket a tudományosság igényével, ám a jövőben ez is változni fog: hamarosan Székelyek a Francia Idegenlégióban. Zsoldosok és/vagy vendégmunkások? címmel jelenik meg egy tanulmány egy frissen induló tudományos ismeretterjesztő folyóiratban, a Gyergyói Szemle első számában. A téma kapcsán Dániel Botond szociológust, a BBTE oktatóját, a tanulmány társzerzőjét kérdeztük.
Társadalmi méreteket öltött a jelenség
Akár gyergyói, akár más székelyföldi idegenlégiósokkal készültinterjúkat, beszámolókat olvasunk, szinte mindannyian kiemelik, hogy a legtöbb székelyföldi idegenlégiós Gyergyóból származik. A hétköznapi tapasztalatok is ezt mutatják: ott szinte mindenkinek van szomszédja, ismerőse vagy rokona a légióban.
„Pontos adataink nincsenek a székelyföldi születésű idegenlégiósok számáról, viszont egy rövid előkutatás alkalmával, közösségi oldalak segítségével, 23 Gyergyó-medencei aktív vagy leszerelt idegenlégióst találtunk, közöttük testvérpárokat, unokatestvéreket, iskolatársakat” – mondta a szociológus. A székelyföldi fiatalok idegenlégióba való jelentkezése mondhatni trendszerűvé vált, és számos fiatal nem pusztán kalandvágyból jelentkezik, hanem karrierlehetőségként is tekint a légióra. Kijelenthető, hogy itt egy társadalmi jelenségről van szó? – tettük fel a kérdést.
A zsoldos hadsereg és a hivatásos katonaság már az ókorban is létező társadalmi jelenség volt, és a francia idegenlégió is már több mint 180 éve része a francia társadalomnak, de sok más ország társadalmának is. Olyan társadalmi jelenség, amely különböző mértékben kötődik több érintett társadalom gazdasági, politikai és erkölcsi viszonyaihoz, valamint hatást gyakorol azokra – magyarázta a szakember.
„Számunkra a legfontosabb kérdés természetesen az, hogy milyen a mi érintettségünk, miért fontos székely-magyar kontextusban a francia idegenlégióról beszélni? A válasz, hogy pontosan azért, mert a rendszerváltás után nagyon sok székelyföldi fiatalnak felkeltette az érdeklődését a légió, évről-évre egyre többen jelentkeztek, így társadalmunk számára a légió lassan több lett irodalmi olvasmánynál, ismerősök, rokonok közvetlen élettapasztalatává, és általuk a mi közvetett élettapasztalatunkká is vált. Az idegenlégióba való jelentkezés most már Székelyföldön is társadalmi jelenséggé vált” – fogalmazott. A jelenségre való felhívás a cél
Hozzátette, hogy az újonnan induló Gyergyói Szemle tudományos ismeretterjesztő folyóirat első számában megjelenő tanulmány annak apropóján jelenik meg, hogy a folyóirat tematikus lapszámokkal jelentkezik, az első szám témája pedig az első világháborúra való emlékezés jegyében a háború, harc, katonáskodás.
„Szociológusként már nehéz az első világháborúról írni, ezért kerestünk egy olyan katonáskodással kapcsolatos témát, amely napjainkban érinti a székelyeket. Így találtuk meg a székely idegenlégiósokat. Nem szakterületünk az idegenlégió, jómagam az erdélyi magyar szociális tevékenységű, nonprofit szervezeteket kutatom, ezért csak szakmai kíváncsiság hajtott a téma fele. Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a jelenségre és kérdéseket, témákat ajánljunk további vizsgálódásokra” – mondta.
A francia idegenlégió (franciául: Légion étrangère) olyan elit katonai alakulat a francia hadseregen belül, amelyben francia lobogó alatt, francia egyenruhában, francia tisztek vezényletével főleg idegen, azaz más nemzetiségű katonák szolgálnak. A francia idegenlégió felállításáról szóló királyi rendeletet Lajos Fülöp írta alá 1831. március 10-én. Kilenc ezredből és egy kisegítő alakulatból áll, főhadiszállása Aubagne-ban található. Jelmondatai: „Legio Patria Nostra”, „Honneur et Fidélité”, „Marche ou crève”.
A légiós kezdő fizetése 1043 euró, 10 hónap szolgálat után szolgálati helytől függően, havonta minimum 1205 eurót kap, de például, aki a 13. könnyűdandárnál szolgál az Egyesült Arab Emírségekben, az havi 3500 eurót is megkereshet egy év után. Az illetmény a rangszerzéssel és a szolgálati évek számával egyenes arányban nő, 15 év szolgálat után, adott esetben külföldön is folyósított nyugdíjat kap a leszerelt légiós. Az idegenlégióban közel 8000 katona - közülük több mint 400 tiszt, 1741 altiszt és 5500 légiós 136 országból - esküdt fel Franciaországra.
A tanulmány az idegenlégióba való jelentkezést, mint életstratégiát az ifjúsági korszakváltás jelenségével, a fiatalkori pályaválasztási döntésekkel, a nemzetközi migrációval és a külföldi munkavállalással összefüggésben vizsgálja. E kapcsán olyan kérdéseket fogalmaz meg, mint: Az idegenlégióba való belépésről szóló döntést, milyen tényezők határozzák meg? Tudatos munkavállalási döntésről van-e szó vagy kalandvágyról? Tekinthető-e az idegenlégióba való jelentkezés külföldi vendégmunkának, olyan tudatos munkavállalásnak, amely a jelentkező fiatalok egyéni érdeklődésén, adottságán és lehetőségein alapul? A döntés meghozatalakor milyen tényezők kerülnek mérlegre (fizetés, nyugdíj, hivatásos katonasággal járó veszélyek, nehézségek)?
Továbbá szintén érdekes kérdés – mondta Dániel, hogy tapasztalhatók-e a légiósok társadalmi-származási hátterében közös vonások? A légióba jelentkező és felvételt nyerő székely fiatalok milyen társadalmi-gazdasági hátterű családokból származnak? Milyen oktatási és munkaerő-piaci pályát futottak be, mielőtt a légióba jelentkeztek? Végül, pedig ami a nemzetközi migrációs megközelítést illeti, érdekes lenne megvizsgálni, hogy az előző légiósok tapasztalatai mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy újabb fiatalok próbálják ki ezt a pályát?
Továbbá kérdés, hogy a gyergyói és székelyföldi fiatalok esetében beszélhetünk-e migráns hálózatokról? Ha igen, hogyan szerveződnek ezek a hálózatok, melyek azok a kapcsolatok, amelyek a jelentkező fiatalokat összeköti (rokoni, iskolatársi, baráti kapcsolatok, közös szórakozási vagy szabadidő-eltöltési helyek stb.)? Lehet-e beszélni különböző hullámokról, beazonosíthatók-e különböző korszakok a francia idegenlégió és a gyergyói, székelyföldi közösség kapcsolatában? – sorolta a szakember.
Minőségi módszerekkel érdemes vizsgálódni
Ezek mellett érdekes lehet megvizsgálni azt is, hogy hogyan alakul a leszerelt idegenlégiósok élete, illetve milyen kép él a helyi közösségben az idegenlégióról, az idegenlégiósokról. A szolgálati idő lejárta után kik - milyen szociológiai jellemzőkkel bíró fiatalok - térnek haza, milyen polgári foglalkozást választanak maguknak, alapítanak-e családot, tartják-e a kapcsolatot a régi katonatársakkal, hogyan sikerül a helyi közösségbe való visszailleszkedésük? Kik azok, akik Franciaországban, vagy a világ más részén telepednek le? Milyen az idegenlégió és idegenlégiósok megítélése közösségeinkben, az idősebbek, a kortársak és a fiatalok között? Milyen kép él az idegenlégióról a fiatalok körében, ez a kép miből táplálkozik stb. - mondta.
Kérdésünkre, hogy milyen szociológiai megközelítésmódok alkalmazhatók a vizsgálódás során, Dániel elmondta: a jelenséget elsősorban minőségi módszerekkel, főként szociológiai interjúkkal érdemes vizsgálni, ez a módszer biztosítja azt, hogy mélységében is megismerhetők legyenek az idegenlégiósok élettörténetét, motivációit.
„A már említett kérdések mindegyike olyan, amelyet alapos beszélgetések során felszínre lehet hozni. Természetesen a kontextus megismerése miatt jó lenne azt is tudni, hogy hány fiatal szolgál jelenleg az idegenlégióban, milyen életkorúak, milyen a társadalmi hátterük, iskolai végzettségük. Tehát a mennyiségi megközelítés is fontos, de csak annyira, amennyire a kontextus pontos leírása megköveteli” – tette hozzá Dániel, aki az egyik hipotézisként azt említette, hogy az idegenlégióba való jelentkezés egyre kevésbé szól a kalandvágyról, és egyre inkább egy tudatos élettervezési döntésről lehet beszélni.
„A fiataloknak egyre több információ áll a rendelkezésére az idegenlégiós életről, a követelményekről, a kiképzésről, bevetésekről, a napi rutinról, a veszélyekről és a nyereségekről egyaránt. Minél több információforrás van, annál hitelesebb képet tudnak alkotni arról, hogy mi vár rájuk. Tehát úgy gondoljuk, hogy beszélhetünk a klasszikus értelemben vett migráns hálózatok létéről” – fogalmazott a szociológus. Hozzátette: sejtik, hogy jól meghatározható azon fiatalok köre, akik légióskodásra adják a fejüket.
Például valószínűleg felülreprezentáltak közöttük azok, akik szaklíceumot végeztek, szüleik szakmunkások vagy gazdálkodók, továbbá hasonló szabadidős szokásokkal rendelkeznek - például inkább járnak edzőterembe -, és baráti körükben már vannak olyan személyek, akik a légióban szolgáltak. Valószínű, hogy egy mélyebb szociológiai kutatás azt is kiderítené, hogy a székelyföldi fiatalok és az idegenlégió kapcsolatában több korszak is létezett – mondta Dániel Botond, aki hangsúlyozta: a céljuk felhívni a figyelmet erre a társadalmi jelenségre, és reméli, hogy a társadalomkutatók, társadalomtudományi szakokon tanuló egyetemisták is a téma felé fordulnak, és a közeljövőben alapos kutatások valósulhatnak meg a témában.
S.I.
Transindex.ro

A székelyek románok?
Modellértékű nemzetpolitika?
Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat.
Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb.
Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett.
A székelyek visszahódítása
A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról.
Iorga elmélete
Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki.
Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények.
Iorga nyomában
Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek.
Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek.
Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető.
Származáskutatás után hány román maradna?
Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van.
A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Félidejéhez ért a Nemzetiségi Színházi Kollokvium Gyergyóban
RIVALDA – Félidejéhez érkezett a 11. alkalommal megszervezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amely az ország kisebbségi társulatainak biztosít fórumot.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban zajló seregszemle fő témája ezúttal a sajátos közép-kelet-európai létezés.
Vasárnap este a bukaresti Állami Zsidó Színház mutatta be Schalom Asch Motke, a tolvaj című darabját Andrei Munteanu rendezésében. Az előadás főhőse, a szép lelkű tolvaj, aki bár vívódik, és szeretne kitörni a bűn világából, és új életet kezdeni, végül tehetetlenül süllyed bele a mocsárba.
A történetvezetés mozaikszerű, olyan, mintha összeollózott klipeket látnánk Motke életéből – bár néha kissé következetlenül felvezetve, túlságosan hirtelen váltásokkal és időbeli ugrásokkal. Megismerjük a főszereplő családi hátterét: a szerető, aggódó anyát, az ítélkező apát. Tanúi vagyunk Motke száműzetésének is, ami után nyakába veszi a nagyvilágot. Nem tudja a tisztességes utat választani, így hamarosan gaztettekre vetemedik, a gyilkosságtól sem riad vissza.
Motke szenvedélyes ember, hatalom- és pénzéhes, mégis egy szerethető, esendő csibész. Ingadozik saját döntéseiben, néha csak egy teli pénztárcára áhítozik, néha pedig arra, hogy kitörjön szélhámos világából. Környezetében egyaránt megjelennek stricik, prostituáltak, lányukat áruló apák, szeretők, akik között Motke minden bűnével együtt tisztának látszik. Hamarosan felvillan egy új élet reménye, amely – természetesen – egy tiszta, ártatlan lány alakjában jelenik meg, akibe rögtön beleszeret a főhős, még a tisztességes élet súlyát is elbírni látszik. De az esküvő előtt Motke szembesül saját múltjának megváltoztathatatlanságával, így nemes egyszerűséggel távozik az ablakon.
Hétfőn először a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza mutatta be a Liselotte és a május című vígjátékot. A főszereplő egy harmincas éveiben járó nő, akinek kétségbeesett próbálkozásai ellenére sem sikerül galléron ragadnia a szerelmet. Az előadásban Galló Ernő alakítása bravúros, hiszen minden férfit – Liselotte minden potenciális szerelmét – ő játszik, és mindegyiket hitelesen és szórakoztatóan.
A vásárhelyiek után a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadása következett a teátrum igazgatója, Bocsárdi László rendezésében. A Shakespeare-vígjáték egy összekuszált, szimmetrikus történet, amelyben a nemek és rangok összevisszaságában születik meg a szerelem (nemre való tekintet nélkül).
Talán eleinte furcsa, hogy a nézőtéren úgyszólván világosságban ülünk, de hamar magába szippant a látvány és a történet. Bartha József díszlettervező terét a forgószínpad uralja, ez teszi „gördülékennyé” a történetet. Már a legelején bemutatják nekünk a társulatot a hamleti fordulatokkal. A dramaturgia sokszor becsapós és nevettetős: a színészek belépőjük előtt elmondják valódi nevüket, minduntalan emlékeztetve: színházban ülünk, így válik a színpadi folyamat olykor elidegenítővé, önreflexívvé.
Újragondoltak a szereplők, jelmezeik híven tükrözik ezt is (jelmeztervező: Adriana Grand): a világszép Olívia gótikus ruhájában egy zsörtölődő, de mégis törékeny és elesett teremtés, a bolond egy tornacipős, vidám tekintetű hippi, a gondnok pedig az előadás végére a fekete, konzervatív jólneveltségét sárga ruhás, térdmasnis megjelenésre cseréli, a Kiss énekeséhez hasonló arcfestéssel díszeleg előttünk.
A darab teret ad a hajszálon táncoló emberi viszonyok bemutatásának, amelyet a társulat tagjai bravúrosan véghez is visznek. Talán az előadás ritmusa az, ami néhol kifogásolható: egyes jelenetek aránytalanul hosszúak, az előadás ugyanakkor néha megvillant, de nem reflektál egy fontos jelenségre: a szerelem szeszélyességére. Az, aki addig szenvedőn-szenvedélyesen szeretett valakit, percek alatt másra zúdíthatja a szerelmét, és ez normálisnak tetszik. Talán az is, ezért nem fordítottak rá külön figyelmet. Mindazonáltal az előadás három óráját minőségi komédiával töltötték ki, fel sem tűnik a viszonylag hosszú játékidő.
Szerdán 17 órától a Kézdivásárhelyi Városi Színház mutatja be David Mamet Amerikai bölény című darabját, a csíkszeredai Csíki Játékszín 19 órától Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét, a Sepsiszentgyörgyi Tein Teátrum pedig 22 órától Jordi Galcerán A Grönholm-módszer című művét mutatja be a fesztivál keretében.
Szabó Janka
Krónika (Kolozsvár)

Páll Sámuel kilencvenedik születésnapján
Több kettős találkozónál a mai – fejtette ki pénteken a gyülekezeti teremben összegyűlteket köszöntő tiszteletes Balla Barna, Málnás református lelkipásztora: október 23-án méltóságteljesen emlékezik a magyarság az 1956-os forradalom eseményeire, mi pedig október 23-a estéjén a 90. életévét betöltő Páll Sámuel világháborús veteránt, nyugalmazott igazgató-tanítót köszöntjük, s falunk lakója, Kisgyörgy Tamás, a Charta Könyvkiadó vezetője bemutatja T 1224 – Úz völgye című dokumentumkötetének második, átdolgozott és bővített kiadását.
Egyre ritkulnak sorai azoknak, akik részesei voltak a második világégésnek, túlélték azt, s kiváló emlékezőtehetségükkel figyelmeztetik a ma élőket, a fiatalokat nemzetünk vesztett háborújának egyik legszomorúbb időszakára.
A Charta igazgatója kiadójának köteteivel bizonyította nemzetszolgálatát, a saját maga szerkesztette, kibővített könyve túlmutat a képzőművész személyén, édesapja naplójegyzeteire hajszálpontossággal ráépítette a Csíkon, Háromszéken és Gyergyó vidékén is áthaladó országos székelyföldi belső védvonal egy-egy sarkalatos eseményét.
A könyvbemutatók során előbukkant újabb adatok kényszere sürgette a kötet második kiadását – mondta Kisgyörgy Tamás málnási bemutatóján. Szabó József János magyar hadtörténész szerint, mivel a napló pontosítja a korabeli hivatalos harci események egy-egy momentumát, ennek a műfajnak ez az eddig legsikeresebb dokumentuma.
A sepsibesenyői családi gyökerekkel rendelkező Páll Sámuel tanító úr – akit számos málnási tanítványa köszöntött virággal – korát meghaladó éleslátással ragadta ki beszédében életének, katonaéveinek érdekfeszítő történéseit, az akkor 17 évesen besorolt Úz-völgyi tüzér katona emlékfoszlányait. Nagy volt a székely határőrség áldozata – olvassuk gondolatait a bemutatott kötetben –, mert semmi sem sikerült. Elveszítettük a háborút, elveszítettük hazánkat, elveszett a dicsőség, s odaveszett a sok székely katona.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történészkonferencián beszéltek a Blénessy családról
A székelység 12-17. századi története és a Blénessy család címmel tartott nemzetközi történészkonferencia második napján hallhattunk királyi gazdaságpolitikáról, valamint három előadás is fejtegette Gyergyó egyik legfontosabb családjának történetét, címerét és családfáját.
A középkori uralkodók pénzszerzési módozatairól értekezett Weisz Boglárka, a Lendület Középkor Magyar Gazdaságtörténeti kutatócsoportjának tagja. Ha a királynak pénz kellett, elvette attól, akinek volt adó formájában, vagy csinált magának, ami nem más, mint a pénzverés. De módszer volt a pénzrontás is, amikor az érme súlyát, illetve nemesfém-tartalmát csökkentették. A pénzújítás Salamon király óta nem újdonság – hangzott el, akárcsak a vámok szedése, a kamarahaszna adó is nagy múltra tekint vissza. Nem volt ritka a városok zálogba adása, és nem riadtak meg egyes uralkodók a nemesek megadóztatásától sem – derült ki.
A konferencia további előadásai a Blénessy családhoz kapcsolódtak. Erre tért ki üdvözlőbeszédében Nagy Zoltán alpolgármester is, üzenve: identitásunk minden eleme, így a név is kötelez, és nagyra értékelte a család múltkutatását, jövőteremtését.
A kétnapos konferencia főszervezője, Garda Dezső egy megválaszolásra váró kérdést tárt a hallgatóság elé. A Blénessyek tekinthetők-e azon Belényesről származóknak, akik a 12-13. században megtelepedtek Gyergyószentmiklóson, vagy csak a 16. században érkeztek ide? Tény, hogy a gyergyói örmények, amikor a marhákat Bécsbe hajtották eladásra, útvonaluk Belényesen vezetett át, és az is, hogy a gyergyószentmiklósi dokumentumokban Belényesi István lófőként szerepel 1602-ben. Megismerhettük a család minden tagjára érvényes, Bethlen Gábor által kiadott nemesi levelet, és a történész leszögezte: Gyergyószentmiklós egyik legfontosabb családjáról van szó.
A családi címer is alátámasztja fontosságukat – derült ki a Pál Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának előadásából. Sorra mutatta be a régi és újabb székely címert, majd rátért a székely székek jelképvilágára, aztán a Blénessy-címert elemezte. Meglátása szerint a háromszögű pajzson kék alapon ábrázolt, mozgásban lévő férfi utal Belényesi Istvánra, akitől a gyergyói család tagjai származnak. Kezében a kard a haza védelmét szimbolizálja, bal vállán a búzakéve pedig a hadviselés utáni nyugodt gazdálkodásra való áttérést jelképezi.
Huszonöt méteres családfát terített ki az asztalra Illyés Kincső. Ő kutatta fel a családtagokat 1900-tól, és illesztette hozzá az 1600-as évektől készített családfa-részlethez. Kutatása még nem fejeződött be, ugyanis a nyugdíjas pedagógus még „csak” 2247, Blénessy-rokonra lelt rá, tovább keresi a családtagokat. De kitér olyan elemzésekre is, mint az előnevek, melyek között van Tárkonyos, Juhos, Beles, elemzi a keresztnevek gyakoriságát is. Blénessyéknél a legtöbb lányt, 81-et Erzsébet névre kereszteltek, fiúkból pedig 66 István névre hallgat. A család szaporasága változékony – mutatott rá, de volt olyan Blénessy-feleség, aki huszonhét év alatt tizenhét gyermeknek adott életet. Amihez a kutató nagyon ragaszkodik, hogy csak a Blénessy, Blénessi, Blénesi, Blénesy nevet viselők kapjanak helyet a családfán. Így ő, Illyés Kincső sem szerepel rajta.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Ónművesek munkái a múzeumban
Különleges kiállítást nyitottak meg a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. Az erdélyi ónművesség (XVII–XIX. század) – Funkció és ikonográfia című időszakos tárlat a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum óngyűjteményének legjelentősebb darabjait tartalmazza.
A két múzeum közös szervezésének köszönhetően került az érdeklődők elé a szegények ezüstjeként is nevezett óntárgyak színe-java. A kiállítás-megnyitón Csergő Tibor András, a szentmiklósi múzeum igazgatója szólt a tárlatról. „Úgy gondolom, hogy a korábban Székelyudvarhelyen is közszemlére tett kiállítást meg kell mutatni a gyergyószentmiklósiaknak is, hiszen ez a fajta művészettörténeti finomságok Gyergyó vidékén, Székelyföldön ilyen szép számban nem fordulnak elő” – mondta köszöntőjében a házigazda.
A tárlatot a Maros Megyei Múzeum munkatársa, Kovács Mária-Márta művészettörténész mutatta be, mesélt a ónművesekről, a szegények ezüstjeként is nevezett használati tárgyakról. Az erdélyi ónművesek első írásos említése 1393-ból való. A XVI. századtól egyre gyakoribbak lesznek mind az ónműves termékek, mind az ónműves mesterekre vonatkozó adatok. Az első ónműves céhek valószínűleg, a XVI. század első negyedében alakultak, az első ismert céhszabályzat a Szebeni ónműves céhé, 1549-ből. Az ónművesség főként a szász nemzetiségű lakosságra volt jellemező, így a legjelentősebb céhek is Erdély szász városaiban Szebenben, Brassóban, Segesváron, Kolozsváron, Meggyesen és Besztercén működtek. Az ónműves műhelyek azonosítása is nagy szerepet kapott, többek között a mesterember monogramja, a város címere mellett különösen nagy hangsúlyt fektettek az összetételre vonatkozó jelzésre, mivel mérgező anyagot is tartalmazott.
A művészettörténész továbbá az ón jellemző tulajdonságairól, megmunkálási technikáiról is szólt. A háztartási, világi és egyházi rendeltetésű edények díszítéséről, a széles skálán mozgó díszítőelemekről. Az ón az ára miatt nem volt alkalmas a vagyonképzésre, ezért azoknál a társadalmi rétegeknél, amelyek nem engedhették meg maguknak a nemesfém vásárlását, az ónból készült tárgyaknak díszítő funkciójuk is volt, ezért is nevezték gyakran az ónt a szegények ezüstjének.
A Tarisznyás Márton Múzeumban január 15-éig tekinthető meg a kiállítás, melyhez tablókon is talál útbaigazítást, leírást a látogató.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Hazahozni és itthon tartani a szakembereket (Orvosi lakásokat avattak)
Olyan perspektívát kell nyújtanunk a fiatal orvosjelöltek számára, amely rövid távon lelassíthatja, hosszú távon megállíthatja a képzett erdélyi magyar fiatalok elvándorlását – hangsúlyozta Potápi Árpád, a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára tegnap a marosvásárhelyi Studium Alapítvány által épített sepsiszentgyörgyi orvosi lakások átadásán. Az avatón jelen voltak az első lakók is, akik szerint ez a lehetőség óriási segítség számukra.
A háromezer négyzetméteres belterületen, a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház udvarán felépített ötszáznegyven négyzetméter összfelületű, kétszintes épület alapkövét két esztendővel ezelőtt tették le. A magyar kormány a Studium Alapítványon keresztül százöt millió forinttal járult hozzá a három kétszobás és három egyszobás lakás építéséhez, berendezéséhez, a megyei önkormányzat a telket adta, az utat, a közüzemi bekötéseket, valamint a kerítésen belüli további munkálatokat a helyi önkormányzattal közösen finanszírozták. Potápi Árpád méltatta az összefogást, ami lehetővé tette, hogy felépüljenek a lakások, és hangsúlyozta, a tegnap átadott létesítmény a székelyföldi magyar közösségnek épült. Az államtitkár kiemelte, a külhoni magyarságnak ma az asszimiláció és az elvándorlás veszélyével kell számolnia, ezért fontos biztosítani, hogy a Magyarország határain kívül élő diákok a jövőben is anyanyelvükön tanulhassanak. Jövőképet kell nyújtani azoknak a fiataloknak, akik szülőföldjükön tanulnak tovább és itt is akarnak maradni – mondotta. Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke hangsúlyozta, kiemelt céljuk, hogy olyan intézményeket hozzanak létre, amelyek révén bátorítják a fiatalok itthonmaradását, lehetőséget biztosítanak a pályakezdő orvosoknak, tanároknak, művészeknek a karrierépítéshez. Szerinte a szolgálati lakások és a szórványkollégiumok olyan intézmények, amelyek a megmaradás alappilléreit jelenthetik, és elmondta, ezek megvalósítását a magyar állam támogatja, ezáltal a nemzetépítés igazi tervezője és kivitelezője Erdélyben is. Méltatta a magyar kormány, a Studium Alapítvány, a helyi és megyei önkormányzat összefogását az orvoslakások építésében, amelyet a régi kalákákhoz hasonlított, amikor mindenki azt hozta, amije volt. Szerinte lépésről lépésre, építményről építményre kell és lehet tenni az itthonmaradásért.
A betegnek joga van anyanyelvén beszélni
Hazahozni és itthon tartani akarjuk a szakembereket – mondta Tamás Sándor megyeitanács-elnök, aki emlékeztetett arra, hogy a kórházak 2010-es decentralizációja óta új menedzsmenttel és szemlélettel folytatják a megyei kórház rehabilitációját, támogatják a kézdivásárhelyi és a baróti kórházat, a helyi önkormányzatokkal közösen felújítanak vidéki családorvosi rendelőket. A fiatalok itthontartásáért Sepsiszentgyörgy is folyamatosan cselekszik – mondta Antal Árpád, a város polgármestere, aki megemlítette, hogy hét és fél évvel ezelőtt hirdették meg a Gyere haza programot, és néhány éve átadtak harminc lakást tanároknak, művelődési intézményekben dolgozó alkalmazottaknak. „A magyar kormánnyal összefogva olyan hatásköröket vállaltunk át Románia kormányától, amelyek az állam hatáskörébe tartoznak, de nekünk az az érdekünk, célunk, hogy a fiatalok itthon maradjanak, hogy jó minőségű szolgáltatásokat tudjunk nyújtani az oktatás, az egészségügy, a kultúra területén” – mondta a városvezető, majd azt üzente a kórház minden alkalmazottjának, hogy „a betegnek mindig, minden körülmények között joga van anyanyelven kommunikálni, és nem lehet elfogadni a huszonegyedik század Európájában, hogy egy beteg anyanyelven nem tud kommunikálni az orvossal”. (Az üzenet utalás volt arra a nemrég történt esetre, amit lapunkban olvasói panaszként közöltünk, amikor egy betegnek azt mondta a megyei kórház egyik sürgősségi orvosa, ha nem tud románul, menjen haza.)
Infrastruktúrát, tudást és közösséget építünk – ismertette a Studium Alapítvány jelmondatát dr. Vass Levente, az alapítvány ügyvezető elnöke, és megköszönte az együttműködést minden partnernek, támogatónak. A Böjthe-Beyer Kinga tervezte és a helyi Eurohaus cég által kivitelezett épületet megáldotta Incze Zsolt református és Kovács István unitárius lelkész, valamint Hajdu János plébános, a Sepsi-Barcasági kerület főesperese, majd a meghívottak meglátogatták a lakásokat. Az avatón részt vett Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, valamint Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. vezérigazgatója is. Akik beköltözhetnek
A két évre szóló (egyszeri, kétéves meghosszabbítási lehetőséggel) lakhatási pályázatokat egy nyolctagú kuratórium bírálja el. Jelenleg négy igénylőnek utaltak ki lakást, a fennmaradt kettőből az egyik vendéglakásként szolgál a nem sepsiszentgyörgyi, de itt ügyeletező orvosok számára. A kézdivásárhelyi dr. György-Szakács Csaba sebészorvos versenyvizsgával nyerte el állását szeptember 1-jétől a megyei kórházban, szintén orvos feleségével és két kisgyermekével telepedett haza Marosvásárhelyről. Lapunknak azt mondta, tizenkét év után tért vissza Háromszékre, és minden, ami megkönnyíti az elindulást, nagy segítség számukra, így ez a kétszobás lakás is. Bízik abban, hogy ők is segítségére lesznek a helyi közösségnek.
Dr. Gyulai Gabriella neonatológus a megyei kórház újszülött osztályának orvosa, gyergyói származású, jelenleg néhány hónapos kisbabáját neveli. Azt mondja, nagy segítség a szolgálati lakás, de úgy véli, aki el akar menni, az elmegy, szerinte egy lakással senkit nem lehet itt tartani. „Ahhoz, hogy itt maradj, több kell. Számtalan lehetőségem volt elmenni, tanultam külföldön is, de mindig hazajöttem. És úgy tűnik, itt, Sepsiszentgyörgyön és a megyei kórházban jó helyen vagyok.” Nemcsak anyagi szempontból, hanem a karrierje tekintetében is szerencsésnek tartja az alsócsernátoni dr. Ráduly Orsolya labororvos, hogy szolgálati lakást kapott, és januártól a megyei kórházban dolgozhat. A negyedik lakó, a brassói dr. Costache Cătălin intenzív terápiás orvos tegnap nem volt jelen az avatón, így őt nem kérdezhettük, a szervezőktől megtudtuk, jelenleg ingázik, emiatt kért lakást.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Riportok egy letűnt világ szokásairól
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Akadozik a csángómagyar oktatási program – a helyszínen jártunk
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) optimista éves jelentéseivel ellentétben akadozik a magyar állami támogatással működtetett Moldvai Csángómagyar Oktatási Program. Már van olyan helyszín, ahol megszűnt az éveken keresztül működő magyar oktatás Csángóföldön, több településen pedig a megfelelő helyiség hiánya akadályozza az iskolán kívüli magyarnyelv-tanítást. Indult azonban magyar nyelvoktatás olyan faluban is, ahol pár évvel korábban ez még elképzelhetetlennek tűnt. A helyszínen jártunk.
Az RMPSZ a magyar parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának november 23-án tartott ülésén bemutatott jelentése szerint az oktatási program az idei tanévben már szinte mindenhol a román tannyelvű intézetekben, ennek már szerves, vagy még csak most megfoganó, megtűrt részeként működik Csángóföldön. „Az iskolai magyar anyanyelv oktatásának beindítására Ferdinándújfalu, valamint Bahána, Szitás és Újfalu községekben még nem nyílt meg a lehetőség, így ezeken az oktatási helyszíneken továbbra is délutáni foglalkozások keretében sajátítják el a gyermekek a helyi dialektus beszélt és írott formáját” – olvasható a dokumentumban.
Ezzel szemben a helyszíni tapasztalatok már mást mutatnak: Ferdinándújfaluban az idei tanévben gyakorlatilag megszűnt a magyar nyelvoktatás. Az iskolába még nem sikerült bevinni a magyar órákat, sőt a faluban már az iskolán kívüli magyar nyelvoktatás sem működik. Bahánán sem iskolai, sem délutáni magyar oktatás nincs, a gyerekeknek a harmadik faluig kell gyalogolni, ha az iskola utáni magyar órákon részt akarnak venni.
Az idén már többször is cserélődtek az oktatók Dioszénen – ahol emiatt az idei tanévben december elejéig gyakorlatilag alig volt magyartanítás. Egyelőre az iskolai heti néhány órára hagyatkoznak Nagypatakon is, itt ugyanis máig nem találtak megfelelő ingatlant a délutáni magyar oktatásnak, amire a gyerekeknek a szomszédos faluba kell járniuk. Folyamatos gondot jelent az oktatók fluktuációja, de sok helyen az állami hivatalok is igyekeznek akadályozni a magyar nyelv tanítását.
Ezek a problémák az oktatás minőségére is kihatnak. Akadnak helyszínek, ahol alaposan megcsappant a magyar oktatásra járó gyerekek száma. Ez azonban az egész programot jellemzi, a növekvő támogatások és egyre több oktatási helyszín ellenére a gyerekek létszáma az utóbbi években jelentősen csökkent.
Ferdinándújfalu: iskolában még nem, iskolán kívül már nem tanulnak magyarul
Idén már nem indult a gyerekek délutáni elfoglaltságával egybekötött magyar nyelvtanítás a Bákó melletti Ferdinándfaluban (a község román neve Nicolae Bălcescu). A tanítás itt egy iskolához közeli, jó állapotban levő emeletes ingatlanban zajlott éveken keresztül, amit 300 lejért bérelt az RMPSZ egy helyi lakostól. A nevét elmondani nem akaró tulajdonos szerint az ingatlanját bérlő oktató már hónapok óta elutazott, de a lakást még mindig nem tudja ismét birtokba venni az ott maradt felszerelést és a bútorzat miatt.
Emellett egyhavi bérrel és ugyancsak egyhavi költséggel el is vannak maradva, amit a tulajdonos szeretne megkapni, de azt sem tudja, kihez forduljon. „Már a tavaly fel akartam bontani a bérleti szerződést, de a tanító nagyon kért, hogy hagyjam még egy évet, utána úgyis hazautazik. Iskolakezdés után ki kellett írnom a kapura, hogy nincs már magyar oktatás, mivel folyamatosan jöttek a gyerekek” – magyarázta az elmaradt lakbér miatt meglehetősen ingerült hölgy, aki azzal fenyegetőzött, hogy kidobja az utcára és felgyújtja a nála maradt felszerelést, ha nem kapja meg a pénzét, és nem veheti ismét birtokba ingatlanját.
Az oktatás helyszínének ügye itt annak ellenére nem rendeződött, hogy a helybéliek közül sokan járatnák a korábban negyvennél több gyereket is foglalkoztató magyar oktatásra a gyereküket. A diákok magyar nyelvtudása elégé eltérő, a falut jól ismerők szerint van ugyan olyan gyerek, aki szépen beszél magyarul, de nagyon sokan gyakorlatilag csak köszönni tudnak.
Egy csángó nyelvjárásban beszélő helybéli férfi 12 éves kislánya évek óta járt az oktatásra és tovább is tanulna – ha volna hol. A kislány elmondása szerint szinte mindennap jártak az oktatásra, de magyarul sokat nem tanult. „Küldeném a fiam, mert így nem csak a megfelelő délutáni programja van biztosítva, hanem magyarul is megtanulhat, ami majd hasznára lehet” – mondja egy másik helybéli férfi, aki hozzá is teszi: maga ugyan ortodox vallású, de jónak tartja a magyartanítást, annak ellenére, hogy már a rendőrségtől többször is megkeresték. A hatóságok arra kérték, folyamatosan tájékoztatassa őket is arról, ami a magyar tanításon történik.
Dioszén – kimaradnak a gyerekek a gyakori oktatócsere miatt
Problémásan indult az iskolakezdés Dioszénen is. Itt már az iskolában anyanyelvként is tanítják heti néhány órában a magyar nyelvet, azonban a nyelvtanítás és a hagyományápolás legfontosabb részét kitevő délutáni oktatást idén csak decemberben tudták elkezdeni. A helységben 2002-től volt magyar oktatás, az órákra annyi gyerek járt, hogy folyamatosan két tanárra volt szükség.
A múlt tanévet már új oktatóval kezdték a diákok, az idei tanévben pedig ismét új pedagógust kellett megismerni, mivel a korábban kinevezett személy nem vállalta többet a tanítást. Az új oktatónak sem volt nagyobb sikere, pár héttel az tanítás megkezdése után már betegszabadságra hivatkozva hazautazott, onnan üzenve, hogy nem szeretne visszajönni. A magyar oktatás így egy hónapig szünetelt, míg néhány napja két székelyföldi tanító költözött be az elfogadható körülményeket nem biztosító, magyar házként ismert ingatlanba.
Az oktatók folyamatos cserélődése az oktatási programra is rányomja a bélyegét. Az új tanárokat fogadó 29 éves Bálint mondta el: a tavalyi tanítócserét követően már kevesebb gyerek jött a magyar órákra, ez a szám még jobban lecsökkent, miután az alig pár hetet maradó tanár vette át a tanítást. Mindezek következtében a korábbi 120-as gyereklétszám körülbelül felére csökkent.
Az új oktatóknak azonban örülnek a gyerekek. Alig pár nappal az érkezésük után már kórusban kiabálták a kapuban: „Tónitónéééniiii!”. A Gyergyóalfaluból érkezett Nagy Annamária pedig „Gyertek be, gyertek be” felkiáltással boldogan szaladt ki, és terelte be a 10-14 éves lányokat a még csomagokkal tele nagyszobán keresztül a belső, egyelőre még hűvös helyiségbe, ahol máris leült velük foglalkozni.
A két tanítón látszik a lelkesedés, pedig a körülmények ezt nem teszik indokolttá. Diószéni életük azzal kezdték, hogy első éjszaka szinte megfulladtak a fatüzelésű kályhából kiáramlott füstben. Ezt másnap egy helybéli kitisztította ugyan, de az elhanyagolt helyiség sürgős és alapos felújítást igényel. Ráadásul fürdőszoba sincs, az oktatók lakhatása mellett a délutáni tanításnak is helyet biztosító ház tulajdonosa nem egyezett bele, hogy akár egy kisebb fürdő költségeit apránként leszámolja a 300 lejes házbérből.
A lakbért minden esetben abból a 700 lejből kell fedezni, amit az RMPSZ oktatási helyszínenként biztosít. Habár a legtöbb helyen alig 300 lej körüli összegekről van szó, a 700 lejes keret meglehetősen szűknek bizonyul. Ebből ugyanis a lakbéren kívül a különböző költségeket is fizetni kell, mint áramfogyasztás és a tűzifa, e mellett pedig a gyerekek foglalkoztatásához szükséges kellékeket is meg kell vásárolni.
Rejtély, hogy a téli időszakban ezt ki miként gazdálkodja ki, hiszen a 300 lejes havi bér és az egy szekérnyi, 450-500 lejbe kerülő tűzifa megvásárlásával már ki is futottak a rendelkezésükre álló keretből. Ennyi tűzifa azonban minden téli hónapban szükséges, mivel a tanítási helyiséget és a tanár többnyire egyszobás lakását is ki kell fűteni. „Hogy gazdálkodunk ebből? Azt még nem tudjuk, de valahogy megoldjuk” – mondta bizakodva a másik oktató, a Gyergyóból érkezett Ugron József.
Nagypatak: nincs pénz, nincs iskolán kívüli magyar nyelvoktatás
Rendkívül lecsökkent a gyerekek létszáma az elmúlt években Nagypatakon is. A Maszolnak nyilatkozó oktatók szerint itt a szülők sorra vették ki a magyar oktatásról a gyerekeket, egyebek között az egyik oktató meglehetősen problémás viselkedése miatt. A tavaly ide érkező tanítónő alig 13 gyerekkel vette át a tanítást, ezt a számot sikerült húszra feltornásznia.
Nincs megoldva azonban a délutáni oktatás ügye. A korábban bérelt és időközben felmondott ingatlan helyébe ugyanis nem találtak újat, a tanítónőnek szállást biztosító gazda pedig már nem szeretné az oktatási tevékenységnek is átengedni az ingatlanját. Habár az új tanítónő az iskola mellett igyekszik minél több közös tevékenységet szervezni, az iskolán kívüli magyar oktatás Nagypatakon gyakorlatilag felszámolódott. A délutáni magyar foglalkoztatásra járni kívánó gyerekeknek nincs más választásuk, mint a közvetlen közel fekvő Forrófalvára menni, ahol Antal János foglalkozik velük. A népművelőként alkalmazott férfi eseményeket, kirándulásokat szervez, helyi hagyományokat oktat, a hozzá járóktól azonban elvárja, hogy aktívan vegyenek részt a foglalkozásokon, ezért akik nem teljesítettek, azokat eltanácsolta.
A forrófalvi férfi a nagypataki gyerekek sorsát is szívén viseli, ennek érdekében ott is bérelni akar egy ingatlant – erre azonban nincs pénz. Mint mondta, az RMPSZ nem tudja vállalni még egy lakás bérlésének költségeit. „Ház van elég, pénz azonban annál kevesebb. Legalább 400 lejre van szükség havonta ingatlanbérlésre. Abban reménykedem, hogy ezt a pénzt a saját kulturális egyesületem pályázatával elő tudjuk teremteni” – magyarázta Antal János. Megtudtuk, hogy Nagypatakról egyre többen járnának hozzá, s habár a két falu meglehetősen közel van egymáshoz, egy gyereknek ez mégis nagy távolságot jelent, télen pedig már el sem engedik a szülők, csak ha haza is tudja kísérni.
Bahána: messze még a magyar iskola
Bahánán sem rózsás a helyzet. A gyerekek iskolába is a szomszédos településre, Szitásra járnak – magyar oktatás azonban még nincs ebben a tanintézményben. Az iskolán kívüli magyar tanításra ugyanakkor még egy faluval távolabb, Újfaluig kell elgyalogolniuk. Ezek a települések közvetlenül egymás mellett vannak, ez mégis 20-30 perces mindennapos gyaloglást jelent, télen pedig rendszeresen a sötétben kell megtenni ezt a távot.
Bahánán a korábbi években működött a helyszíni magyar oktatás, de a bérelt ingatlant felmondták, újat pedig máig nem találtak. Az RMPSZ a polgármesteri hivatalt felkérte ugyan, hogy az óvoda épületében termet biztosítson a magyar nyelv tanításának, választ azonban még nem kaptak erre.
A helybéliek legfőbb kifogása a magyar oktatás kapcsán az, hogy a gyerekeknek a harmadik faluba kell gyalogolniuk, ha az iskolán kívüli magyar tanításon akarnak részt venni. „Messze van. Most még nincs hó, de amikor az is lesz … elmegy reggel és este hat után jön haza” - sorolta a kifogásait Lăcătuș Ionela, akinek egyik lánya mindezek ellenére jár a magyar oktatásra. Kisebbik fiát is küldené, de csak abban az esetben, ha a faluban újraindítanák a tanítást.
Hasonlóan érvelt Imre Agneza, akinek hat gyereke közül csak egyik jár a magyar órákra. „A kisebbek is be vannak íratva, mert azt mondták, hogy itt is csinálnak magyar iskolát, de még semmi nincs” – mondta. Hozzátette: „így nem tudom küldeni, mert messze van. Sok neki, hogy a harmadik faluba elmenjen.”
Folyamatos az oktatók fluktuációja és csökken a gyereklétszám
AZ RMPSZ a magyar országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának november23-i ülésén ismertetett összesítése szerint 2012-ben – amikor átvette a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől az oktatási program irányítását – 25 helyszínen zajlott magyar oktatás, összesen 42 oktatóval. Mindegyik helyszínen volt iskolán kívüli, ugyanakkor 18-ban iskolai oktatás is. Az idei tanévre az oktatási helyszínek száma 28-ra, az oktatók száma pedig 46-ra emelkedett.
Ezeken a helyszíneken van iskolán kívüli oktatás, ugyanakkor 24-ben iskolai magyartanítás is. 2012-ben a csángómagyar oktatási programra 85,6 millió forintot költő RMPSZ-nek a költségvetése is emelkedett: 2015-ben már 127,3 millió forintból gazdálkodhatott. Az évről évre növekvő költségvetés és a lejelentett iskolai helyszínek emelkedő száma ellenére feltűnő, hogy a foglalkoztatott gyerekek száma a 2012-es adatként feltüntetett „közel 2200” gyerekről a 2015/2016-os tanévre 1658-ra csökkent – ebből 1187 van beiratkozva az iskolai magyar oktatásba.
A jelentés három kategóriába sorolja az oktatási helyszíneket a lakhatási és az oktatási feltételek szerint. E szerint „megfelelő körülmények” között alig tíz helyszínen zajlik az oktatás, „elfogadható körülmények” tizenegy, „szerény körülmények”pedig kilenc helyszínt jellemeznek. Hogy érteni lehessen, mit jelentenek ezek a besorolások, az RMPSZ megmagyarázta: „ha a víz már be van vezetve, elfogadható körülmények közé soroltuk az ingatlant”.
Az RMPSZ reménykedik abban, hogy a továbbiakban nem az oktatók eddigi folyamatos fluktuációja fogja a legsúlyosabb problémát jelenteni. „A jelenlegi finanszírozás motiválja az oktatókat a hosszú távú maradásra és nem csak szorgalmazza, hanem lehetőséget is ad a közösségbe való behonosodásra.” Mint írják: ez már szinte szórványstratégia, hisz nem kitelepíteni kell a közösséget, hanem behonosítani egy-egy közösségszervező pedagógust, aki igyekszik a szórvány jelenlegi állapotát megtartani, a jelenlegi nyelvi állapotokat megőrizni.
A szervezet sikerként könyveli el, hogy „Lujzikalagorban sikerült az iskolán kívüli tevékenységeket, foglalkozásokat is bevinni a helyi hivatalos szervek fennhatósága alá, a lujzikalagori magyar oktatást a romén tannyelvű iskolához tartozó, a polgármesteri hivataltól szerződéses viszony alapján birtokolt bérleményben bonyolítottuk”. Hasonló megoldással Magyarfaluban is sikerrel próbálkoztak, ugyanis mint mondják, a román állami iskola igazgatója könnyebben el tudja fogadni a magyar anyanyelvi órák bevezetését, amennyiben meggyőződik ennek reális igényéről és létjogosultságáról.
Márton Attila: el kell dönteni, mit vállalunk fel
Márton Attila, az oktatási program RMPSZ-es koordinátora a Maszolnak megerősítette: valóban az oktatók fluktuációja jelenti a legnagyobb problémát. „Jó volna, ha mindenhol olyan tanítónk volna, akik minden körülmények között megállják a helyüket, az oktatók azonban időnként cserélődnek” – jelentette ki.
A programkoordinátor Ferdinándújfalu kapcsán azt mondta: hét év után már elérkezett az idő, hogy a szülők kérjék az állami iskolától a magyar anyanyelvi oktatás beindítását. „Nem mondanám, hogy itt megszűnt a magyar oktatás, ezt az időszakot kivárásnak nevezném. Ferdinéndújfaluban ugyanis ma már nem egy külső nyomás miatt kell magyar nyelvet oktatni, hanem azért, mert a szülők is ezt szeretnék. Ezért most már nekik kell kérni annak bevezetését az állami iskolától” – fogalmazott.
Mint mondta: hét év elteltével a ferdinándújfalui gyerekek azt sem tudják elmondani magyarul, hogy hány évesek vagy mi a nevük. „El kell dönteni: akarják-e a szülők az iskolai magyar oktatást vagy pedig mindössze egy délutánra küldenék be a gyerekeket románul beszélgetni – utóbbit az RMPSZ nem vállalja fel” – szögezte le. Hozzátette: Bahánán a polgármesteri hivatal folyamatosan tologatja annak a kérésüknek a megtárgyalását, hogy a már nem működő állami iskola egyik termét adják ki a magyar oktatásnak, habár itt annyiban jobb a helyzet, hogy a szülők korábban kérték, hogy a közeli Szitáson működő iskolában beinduljon a magyar oktatás – azonban valakik „rábeszélésére” már többször is meggondolták magukat.
„Már tanárt is kinevezett ide a tanfelügyelőség, de mire az igazgató asztalára letettem a dokumentumot, a szülők visszavonták kérésüket” – mesélte Márton Attila, aki a reméli, hogy nemsokára ismét lesz elegendő igénylés a magyar nyelvet oktató pedagógus kinevezésére.
A programkoordinátor a dioszéni és nagypataki jelentős létszámcsökkentésre is kitért. Mint mondta, valóban érezhető a gyereklétszám csökkenése, azonban az adatok pontatlanok és elnagyoltak, ugyanis mielőtt átvették volna az oktatási programot, nem volt pontos kimutatás a gyerekek számáról. Ez magyarázza a hivatalos jelentésükből is kitűnő, mintegy 400 fős létszámcsökkenést is, mivel szerinte a 2012 évi 2200 gyerek lejelentése még pontatlan adatokra támaszkodik.
„Korábban karácsony előtt szokták összesíteni a gyerekeket, ekkor rendszerint sokan jártak a délutáni magyar oktatásra, de például februárban már sokkal kevesebben voltak” – magyarázta Márton. A programkoordinátor szerint az iskolai oktatás tekinthető a stabil alapnak, ha a gyereket oda beíratják, az már a tanulóban is felelősséget ébreszt. Ezért tehát a magyar nyelvnek az állami iskolában anyanyelvként való oktatására igyekeznek nagy hangsúlyt fektetni a következő évben is. Az iskolában zajló magyar tanításnak legitimitása és társadalmi elfogadottsága ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Ez emeli a program presztízsét is és elfogadottá teszi a magyar nyelvoktatás iránti igényt.
Lázár Lehel, Oborocea Mónika
maszol.ro

Székely ház: modern igények, vitatott tervek
Megszülettek azok a mintatervek, amelyekkel a Hargita Megyei Tanács segítené az otthonteremtést fontolgatókat, hogy modern, ám a székely tájba illő, a hagyományos építészeti stílusjegyeket megtartó házakat építsenek.
A kilenc terv, amely tájspecifikusan tükrözi Gyergyó, Csík, a Kászonok és Udvarhely vidékének jellegzetességeit, egyes szakmabeliek szerint átgondolásra szorul, ám a kezdeményező hangsúlyozza: azok nagy része átalakítható vázlat.
A Hargita megyei önkormányzat Faluképvédelmi és Modern székely ház programjába bekapcsolódó építészek városban és vidéken is felépíthető, a környék építkezési hagyományain alapuló házterveket dolgoztak ki. A 2011-ben indított, majd leállított Modern székely ház programról néhány hónapja ismét hallani: november elején a megyei önkormányzat arról tájékoztatott, újra egyeztetnek a székelyföldi polgármesterekkel és a térség tervezőivel annak érdekében, hogy tisztázzák a kezdeményezés részleteit.
Akkor még számos kérdés nyitott volt: nem lehetett például tudni, hogy milyen módon segítheti a megyei tanács a program résztvevőit, hiszen a törvények szerint az intézmény nem támogathat magánszemélyeket. Mostanra kiderült, a program valójában a tervezők és az igénylők között teremt kapcsolatot azáltal, hogy az építkezni szándékozóknak mintaterveket kínál, amelyeket véglegesíteni kell.
Egyes szakemberek szerint a tervek újragondolásra szorulnak, mások hiányolják belőlük a gazdasági épületeket, ami szerintük a vidéki élet, a mindennapi tevékenység beszűküléséhez vezethet. A projekt kezdeményezője azonban hangsúlyozza: egy kivételével ezek csupán vázlatok, így az adott terület és megrendelő igényei szerint alakíthatók.
Engedélyeket is tartalmaz a csomag
A Hargita megyei önkormányzat novemberben tudatta, hogy elkészült a kilenc terv megvalósíthatósági tanulmánya (ezek megtekinthetők az Épitettörökség.ro weboldalon), amely tájspecifikusan tükrözi Gyergyó, Csík, a Kászonok és Udvarhely vidékének jellegzetességeit. A tervekkel azokat támogatnák, akik hagyományos stílusban építenének modern, mai igényeknek megfelelő lakóházat, hozzájárulva a székely falukép és a népi építészeti jellegzetességek megőrzéséhez.
A tervek három különböző szerkezetű és beosztású mintaházat tartalmaznak, de igény szerint módosíthatók, a beépítendő területre „szabhatók”. A csomag tartalmazza az építészeti, statikai és gépészeti (víz, fűtés, villany) terveket, derült ki a legfrissebb tájékoztatóból. Ez kitér arra is, hogy a programba bekapcsolódni vágyóknak be kell szerezniük a helyi önkormányzattól a telekre vonatkozó urbanisztikai bizonylatot, szakembertől a kiválasztott területre vonatkozó topográfiai felmérést, talajtanulmányt, valamint a területre adaptált terv elkészítése után az engedélyeket.
A mintaterveket a 2009 és 2013 között lezajlott Faluképvédelmi program során végzett felmérések alapján állították össze, tudtuk meg Borboly Csaba megyei tanácselnöktől. A programban összesen 68 településen térképezték fel az építészeti értékeket, 20 környékbeli építész bevonásával. Az udvarhelyszéki tervek elkészítése előtt a körzet tizenhét falujában mérték fel a sajátosságokat.
Nem tudni, mikor indul
A tervekkel kapcsolatban megoszlanak a szakvélemények: egyes építészek szerint a mintatervek alkalmazása révén sikerülhet megőrizni a hagyományos faluképet, mások viszont úgy látják, azok újratervezésre szorulnak. Az Élő Székelyföld Munkacsoport (amely indulása óta támogatta, népszerűsítette a programot) blogján negatív példákat sorakoztatott fel arról, hogy Magyarországon gazdasági épületek nélkül építették fel hagyományos házak sorát, elvágva az ott élők előtt a hagyományos vidéki életforma megteremtésének lehetőségét.
Ezenkívül beszámolnak arról is, hogy a családi házat építők közül többen is hiába keresték a kapcsolatot a program koordinátoraival, illetve nem sikerült kézbe venniük a terveket. Arra a kérdésre, hogy igényelhetők-e már a tervek, illetve valaki igényelt-e, lapunk sem kapott választ a megyei tanácstól. Közleményükben ellenben azt írják, ezek nyomtatott formában elérhetők a megyeházán, a megyei tanács főépítészi hivatalában.
Egyre többen építkeznének hagyományosan
A Faluképvédelmi programban részt vevő Magyari István székelyudvarhelyi tervezőmérnök szerint a tervek megfelelnek a népi építészeti sajátosságoknak, ugyanakkor a mai ember igényeinek is. „Az erdélyi népi építészet formavilága soha nem volt kihívó, környezetébe nem illő, mert mindig múltjából és hagyományaiból táplálkozott. Felhasználta környezete adottságait, nyersanyagforrásait. Indokolatlanul nem használ új, oda nem illő formákat, sem építkezési anyagokat. A Modern székely ház programban megálmodott lakóházak jó példái annak a törekvésnek, hogy hagyományainkat megőrizve biztosítsunk életteret a mai embernek” – fejtette ki.
Hozzátette, a népi építészet számos műszaki szempontból sokszor megfelel a mai követelményeknek, ám a modern életformához igazodva ki kell egészíteni a régi elképzeléseket. Főként épületeink falazatának, alapozásának vízszigetelését, a ház hőszigetelő képességének javítását, illetve a héjazatok tűzbiztonsági teljesítményét szükséges növelni, fejleszteni, magyarázta.
Elmondta, nincs nagy különbség egy székely ház, illetve egy modernebb stílusú „kockaház” felépítésének költségei között, míg a régi székely ház felújítása sok esetben költségesebb az építésnél. A szakember szerint egyre nagyobb az érdeklődés a hagyományos építészet iránt. „A népi építészet a helyben hozzáférhető építőanyagokat részesíti előnyben, ami amellett, hogy gazdaságos, megfelel a mai ökológiai követelményeknek is” – ismertette.
„Belül” vannak gondok
Szikszay László csíkszeredai építész ellenben úgy véli, a tervek jó része újragondolásra szorul. A szakember a kezdeményezést értékelendőnek tartja, és úgy véli, a vázlattervek által meghatározott anyaghasználat is megfelel a hagyományos székely építkezés követelményeinek, ám szerinte a terek funkcionalitása és az alaprajzok is hagynak kívánnivalót maguk után.
A mintatervek közül a hármas számút (az egyik, Csíkszékre és Kászonszékre tervezett modellt) tartja a legélhetőbbnek – úgy tudja, tervezője már több megrendelést is kapott belőle –, a többi esetében azonban úgy véli, nem sikerült a hagyományos székely életérzést elegyíteni a modern, 21. századi igényekkel.
Némely látványtervben szűk, sötét, a természetes fényt nélkülöző folyosókat találni, egy másik olyan házat mutat be, amely tulajdonképpen két egymás fölé épített, lépcsővel összekötött garzonlakás, részletezte. Hozzátette, a házak használhatósága hibádzik a legtöbb esetben, ami alapkövetelmény volt a székely élettérben: néhol a hagyományos konyha – amely a régi házak egyik legforgalmasabb helyszíne volt –, kis főzőfülkévé degradálódott, ami a szakember szerint nem elfogadható.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Mozdulatokban elmondott gondolatok
A táncosokról szól a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes legújabb produkciója, illetve arról, hogy hogyan gondolkodnak ők a táncról.
Pályakezdő, székelyföldi alkotók kaptak lehetőséget a magyar Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően, hogy egy-egy hivatásos táncegyüttes előadásában mutatkozzanak be a közönségnek. Így jött létre Csíkszeredában is a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Táncoljatok című előadása, melyet hétfőn este mutattak be a csíkszeredai Városi Művelődési Ház kamaratermében. Az együttes nyolc táncosa tanított be egy-egy koreográfiát társainak, ezekből áll össze az előadás.
Rigmány Júlia Katalin gyimesi táncokat, Kelemen Szilveszter nyárádmagyarósi, Bara Szabolcs és Laczkó Benedek Tünde gyergyói, Márton Erzsébet szentbenedeki, Biró Enikő szatmári, Kósa Mária Gabriella mérai, Szabó László buzai és Gábos Endre vajdaszentiványi táncokat tanított. A létrejött koreográfiákat pedig Gábos Endre rendezte össze előadássá, szöveget is beiktatva a táncok közé. Részletek hangzottak el János evangéliumából, Shirley MacLaine Tánc a fényben című művéből, de hallható volt Ady Endre A Kalota partján című verse is.
„Az előadás vezérfonala, hogy a táncosok hogyan gondolkodnak a táncról. És ez nem csak a koreográfiákban mutatkozik meg, hanem szövegekkel is alátámasztjuk. Azért is választottuk azt, hogy stúdióteremben adjuk elő, hogy amikor a táncok közben mesélünk a gondolatainkról, legyen kicsit bensőségesebb, legyünk közelebb a nézőkhöz, mert akkor talán ők is jobban átérzik ezeket a gondolatokat, érzéseket” – osztotta meg Gábos Endre.
Az alkotók elmondták, noha csupán két hét állt a rendelkezésükre az előadás elkészítésére, könnyű volt a próbafolyamat, mivel már jól ismerik egymást. A Táncoljatok című produkciót januárban több alkalommal is láthatja a közönség, ugyanakkor ezzel az előadással zárják az együttes 25 éves fennállása alkalmából szervezett események sorozatát.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Sikeres évet zárt a váradi Szigligeti Színház
Eredményes évet tudhat maga mögött a Szigligeti Színház, hiszen számos fejlesztést sikerült eszközölnie, szakmai sikereket könyvelhetett el, lehetőségeket tudott biztosítani pályakezdő fiatalok számára, és új együttműködési megállapodásokat is kötött.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója arról számolt be az Erdély Online-nak, hogy a nézőszám valamivel emelkedett a tavalyi évhez képest. Nőtt a szabad jegyértékesítés, és közel 55 ezren látták az előadásaikat ebben az évben. Jelentősen bővült az eladott bérletek száma, vagyis átlépték a 4100-as határt, és ez nem áll meg, hiszen az új művészeti vezető, Novák Eszter érkezése után új ötletek is születtek, így például három új típusú, úgynevezett szabad bérletet vezettek be- a Szabadidő, a Trió és a Szigligeti Stúdió-, melyek egyik pozitív „tulajdonsága”, hogy az évad végéig árusíthatóak, tehát bármikor megvásárolhatóak, és nincsenek időhöz kötve. Számokban kifejezve, mindez azt jelenti, hogy 630 bérlettel adtak el többet, mint 2014-ben. Ezek egyharmada felnőtt, egyéni bérletházakban jött létre, és a jövőre nézve örömre ad okot, hogy meghaladta a 400-at a diákoknak eladott bérletek száma. Megítélésében az emelkedés egyrészt a szabadidő bérletek bevezetésével magyarázható- úgy látszik, hogy volt igény olyan bérletekre, melyek nincsenek előadásokhoz és bizonyos napokhoz kötve-, másfelől pedig azzal, hogy egyre népszerűbb a színházba járás azon fiatalok körében, akik egyéni és nem csoportos bérleteket vásárolnak, vagyis nem valamelyik tanáruk viszi őket „kézen fogva” egy-egy előadásra. Ebben nagy szerepet játszott a számukra megfelelő repertoár kialakítása, valamint az a tény, hogy minden évad elején sikeres megbeszéléseket folytatnak a tanintézmények vezetőivel, és közösen sikerül olyan ajánlatokat tenni a diákoknak, melyeknek köszönhetően vonzóbb lett nekik a színházlátogatás.
Fejlesztések
A főigazgató szerint ugyanakkor a fejlesztések szempontjából is egy eredményes évet tudhatnak maguk mögött. Köztudott, hogy létrehoztak egy újabb játszóhelyet, vagyis két stúdióteret alakítottak ki a Sonnenfeld-palotában, ahol 2020-ig érvényes bérleti szerződésük van. Az első másfél évben a saját bevételeikből fizették a bérleti díjat, egy féléve pedig engedélyt kaptak rá, hogy önkormányzati támogatásból tegyék ezt. Amúgy az ebből származó összegeket a tulajdonosok az ingatlan további felújításába fektetnek be, ami a szerződés egyik tárgyát is képezi. Most télen az udvar térkövezése következik, illetve még egy öltözőt csinálnak a művészek részére. A fűtést már meg sikerült oldaniuk, egyrészt légkondicionáló berendezésekkel, másfelől pedig hősugárzó panelekkel. A másik nagyon fontos fejlesztés, amire szintén nagyon büszke, az egy gépsornak a beszerzése, amivel elősegítik azt, hogy helyileg is minél több díszletelemet tudjanak gyártani. Ezzel kapcsolatban elmondható még, hogy az előadásaik, illetve az új bemutatóik száma a következő gazdasági évben el fogja érni a tizenhatot az eddigi tizenhárom helyett, hiszen az alternatív stúdiótér létrejötte maga után von olyan fejlődési szakaszokat is, melyekre eddig nem volt lehetőség. Egyazon időben próbálni tudnak a nagyszínpadon és a stúdióterekben is, így természetes módon a bemutatók száma is nő. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy ugyanazon időben több előadást is tudnak játszani, illetve önmagában egy társulat arra is képes, hogy egy része itthon szerepeljen, s közben a másik fele vendégelőadással lépjen fel máshol.
Pályakezdőknek
Czvikker Katalin arról is beszélt: párhuzamos szereposztással próbálnak előadásokat, és mindenki nagyon sokat dolgozik. Azon lehetőség, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítanak pályakezdő fiataloknak, ugyan nem újdonság, de számára és Novák Eszternek is kiemelten fontos, hogy a Szigligeti Társulat újra és újra meg tudjon újulni, friss energiák szabaduljanak fel. Ez ugyanakkor egy nagyon lényeges stratégiai lépés is a részükről, hiszen így kipróbálhatnak több fiatal, és a legtehetségesebbek számára ajánlani tudnak majd egy hosszabb távú együttműködést. Új arcokat fedezhettek fel a nézők a Nagyvárad Táncegyüttesnél is, hiszen a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfiai szakának végzős diákjai közül néhányat beemeltek egy nemrég bemutatott produkcióba. Emellett lehetőséget biztosítottak fiatal pályakezdő rendezőknek, illetve diákokat is kipróbálnak, nem csak végzősöket vagy pályakezdőket, hanem olyanokat is, akik még egyetemi hallgatók, és színészmesterséget tanulnak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. A 2011-ben elindított iskolaprogramjuk töretlenül fejlődik, sőt, a jövő évben bemutatásra kerül majd egy olyan előadás, amelyet már Novák Eszter koordinál, és a címe Ki leszek, ha nagy leszek? A Liliput Társulat keretében folytatódik a gyermekek beemelésével létrehozott zenés előadások sora, jövő nyáron ismét megszervezik a havasrekettyei színházi tábort, és részt vesznek majd újból Esztergomban a bábtábor megszervezésében. A Szigligeti Tanoda (SziTa) keretében egy újabb kétéves képzést indítottak, három osztálynyi fiatallal, illetve egy drámapedagógiai képzést is indítottak pedagógusoknak, bábok segítségével és neves magyarországi szakemberek bevonásával, Oláh Anikó Katalin irányításával, illetve ötlete alapján, Bábóda címmel. A kisvárdai fesztivál fődíjának elhozatala egy fontos szakmai visszajelzése volt annak, hogy elismerik a Szigligeti Színház tevékenységét. Az elmúlt évben ugyanakkor újabb partnerkapcsolatok köttettek, a gyulai Várszínházzal és a gyergyói Figurával. A sikeres együttműködésre való tekintettel a szolnoki Szimfonikus Zenekar ismét meghívta a Nagyvárad Táncegyüttest a legújabb tánckoncertjére, melyet januárban rendeznek meg az ottani sportcsarnokban. A Tűzmadár című produkcióban olyan jelentős együttesek mellett léphet színpadra a Nagyvárad Táncegyüttes, mint a Magyar Nemzeti Balett, a Magyar Táncművészeti Főiskola, a Pécsi Balett, valamint a szolnoki Nemzeti Énekkar, illetve a Bartók Béla Kamarakórus. Körvonalazódik egy újabb meghívás is, a Szolnoki Nyári Fesztiválra, melyet már most elő kell készíteni.
Független társulatokkal
Czvikker Katalintől az is megtudtuk, hogy jövő februárban vendégül látnak három független színházi társulatot: a marosvásárhelyi András Lóránt Társulatot, a marosvásárhelyi Spektrum Színházat és a sepsiszentgyörgyi M Stúdiót. „Örömmel fogadtuk a független színházi struktúrák közeledését olyan szempontból, hogy mindannyian rendelkeznek saját térrel is. Az András Lóránt Társulattal és a Spektrum Színházzal is sikerült már egy olyan együttműködési megállapodást kötnünk, melyben az egymás kölcsönös segítése és az egymás tereinek használata szerepel turnék esetében. Kőszínházként pedig azért örülünk ezeknek az előadásoknak, mert színesítik a programjainkat, és úgy gondolom, támogatnunk kell ezeket a kisebbségi, nehéz körülmények közt működő társulatokat a lehetőségeink szerint”-hangsúlyozta.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Lefejezés
Ugye milyen, enyhén szólva szokatlan ez cím? Milyen mindenki által elítélt, milyen barbár, európai néphez nem méltó cselekedetet értelmez ez a kifejezés? Senki nem fog hinni nekem az első pillanatban, ha azt állítom, hogy ez a hátborzongató gyilkosság itt folyik Közép-Európában még azelőtt megkezdődve, mielőtt elért volna minket is a migránsáradat. De ne vágjunk a dolgok elébe, hadd ismertessem előbb önökkel az alapokat, amire a borzalom épül!
Egy bizonyos Daniel Roxin nevezetű román publicista a következőket jelentette meg nemrégiben a saját blogján, melynek neve Dezvăluiri istorice şi ştiri. „Baszarábiai háború: vajon sikerül Oroszországnak megakadályoznia az egyesülést Romániával?” 
A publicista aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a valamikori, a cári majd a Szovjetunió, a mai federációs Oroszország, folyamatosan veszélyeztette, és veszélyezteti az ország (mármint Románia) szuverenitását, integritását és jövőjét. Felindultságában olyant tesz, amilyent ritkán tesznek meg román nacionalisták. Nevezetesen, elhiteti, hogy a keleti szomszéd sokkal több kárt okozott Romániának, mint az Osztrák-Magyar monarchia! Tehát az utóbbi bűneit enyhítve az előbbi rovására.
A mindent elsöprő nemzetféltés feledteti vele, hogy nem is olyan rég, 1877-1878-ban az oroszok vívták ki nekik a függetlenségi háború győzelmét a törökök ellen. És ha az rossz orosz szomszéd ne legyen, akkor talán ma nem létezne Románia, hanem legfentebb egy török-bolgár pasalikum! 
Ezt ismét én mondom, hogy az Osztrák-Magyar monarchia is kárt tett, de nem akkorát. Mert az osztrákok, nevezetesen a Habsburgok, csak szörnyszövetséget kötöttek velük az 1848-1849-es szabadságharc idején, hogy hátba támadják az erdélyi magyarságot, és tömegesen legyilkolják a falvak és városok védtelen lakósságát, cserében Erdély birtoklásáért! Amit természetesen nem adtak meg nekik.
A magyarok viszont azzal ártottak, hogy a román nemzeti öntudatot, nyelvet, kultúrát, irodalmat nekik kifejlesztették, és engedték kisugárzódni a román fejedelemségek felé. Valamint egy kincses Erdélyországot teremtettek, amit ők aljas módon elorozva kíméletlenül lezüllesztettek! 
Elérkeztem a tulajdonképpeni mondanivalómhoz, amely a nevezett publicista következő találgatásából fakad. „Az oroszok nem fognak ölbe tett kézzel ülni, és a mindenkori magyar szövetségesével etnikai konfliktusokat fognak kelteni az úgynevezett Székelyföld ürügyén.”  Majd örömteli bizalommal folytatja, és számunkra ez a legsokatmondóbb: „csakhogy már megkezdődött a magyar szélsőségesek lefejezése, és ez megnehezíti a terv végrehajtását! Vajon sikerül-e megakadályozni az oroszoknak az egyesülésünket? Remélem, hogy nem!” 
Csak úgy futtában jegyzem meg, mert most nem akarok az egyesülés ügyével foglalkozni, hogy vajon Románia egy zilált gazdasági helyzet hátrányával elbírna-e egy alulfejlett, társadalmi konfliktusokkal terhelt púpot venni a hátára, anélkül, hogy padlót fogjon? 
Tehát jelen pillanatban lefejezéseknek vagyunk a szenttanúi! Tudja ezt Daniel Roxin, most már az egész Románia, és túlzás nélkül az egész Európa, hogy itt nálunk éppen elkezdődött a jogaikat követelő magyarság vezetőinek fejét vétele! Tudják, és nem bánják. Hadd hulljanak a szélsőségesek, a szeparatisták, nemzetüket féltők! Ugyan ki bánná? Az Európai Unió, aki még saját magát sem képes megvédeni? Az USA, aki nem ismer nemzetet csak profitot bármi áron? 
Mindenki tudja, csak mi nem tudjuk, az áldozzatok, hogy homokba dugott fejű struccmadarak vagyunk! Mert ha emberek volnánk, érdemesek dicső múltunkhoz, és tudnánk, hogy le akarnak fejezni, nem így viselkednénk!
És most kezdjük a lefejezettek, vagy lefejezésre ítéltek bemutatását.  Antal Árpád, „terrorista gyanús!” Igaz, a valóságban csak annyira terrorista, hogy a saját városát, Sepsiszentgyörgyöt nem ő és a többségben lévő szintén magyar „terrorista” tanácsosok vezetik, hanem egy román, kisebbségben lévő nacionalista civilszervezet, a SRI és az ortodox egyház segítségével! Nem értem ezeket az embereket, csupán azért gátolják saját városuk fejlődését, hogy borsot törjenek a magyarok orra alá? Ez, az együttélés kockázata! 
Ráduly Róbert vétkét nem találják éppúgy, mint Szőke Domokosét, sem de a rendszer lefejezés céljából puhítja. 
Rángatják ugyancsak lefejezés céljából Mezei János gyergyói polgármestert is, mert a  román áldemokrácia lehetőséget nyújt erre.
Ugyancsak lefejezésre szánták zászlónkat, himnuszunkat, magyar feliratainkat, mik ellen folyamatos háborút folytat a román állam Dan Tănase nevében. A legfrissebb Beke István Attila és Szőcs István ügye, akiket, mint tudják, és a nóta is mondja: kilenc ügyész megvizsgálta vétkét egy sem találta! Hullnak tehát a fejek, és még sokat nem említettem. Az összes hulló fejű emberekért tüntettek Gyergyóban talán százan.
Székely atyafiak, mondjátok meg őszintén, és minden harag nélkül, nem kellene, szégyelljük magunkat? Hol van az a hatszázezer székely és majdnem egymillió magyar erről a földről? Árpád népe nem volt ennyiszámú honvisszavételkor és legyőzte az egész nyugatrómai birodalmat. Nem bújtak el hatszázezer szoknya mögé, mint mi mostanság, ahogy tesszük. És azzal védekezünk, hogy nem politizálunk. Akkor, sem ha már közvetlen hozzátartozóink feje is porba hullik? De akkor már végképp nem, ha a sajátunk is erre a sorsra jut! 
Igazat adok nektek, saját magunknak: nincs, aki az élre álljon! Ősi magyar szó az „elöljáró” szavunk, szemléletes. Aki elől jár a harcban, akiben megbízunk, mert példát mutatnak bátorságból, emberségből és áldozathozatalból. Nincs egy olyan előttünk, akire felnézhetünk.
Ne adja a Jóisten, de ha majd egykoron kiveszne, a magyar Erdély földjéről, nem az Istent kell okolni érte, nem az Európai Uniót, Amerikát, a románokat, vagy az oroszokat, hanem az erdélyi magyar politikai pártokat. És nem teszek különbséget közöttük, mert mindenikükben ott a hajlam, hogy az egyéni és a pártérdekeket a nemzeti érdekek fölé emeljék. Folyamatosan ígéretet tesznek nekünk, és folyamatosan megszegik, mi pedig folyamatosan újraválasszuk, mintha mókuskerékbe rohannánk szüntelen, hiú reményeket kergetve. 
Sebők Mihály. Erdély.ma

Iskolák, osztályok szűnnek meg Székelyföldön, a szakoktatást viszont erősítik
Iskolák, osztályok szűnnek meg jövő tanévtől Hargita és Kovászna megyében – derül ki a 2016/2017-es beiskolázási tervekből. A két székely megyében viszont új szakosztályokat indítanak, az oktatásba a vállalkozókat is bevonják.
Háromszéken a beiskolázási terv azt mutatja, hogy a falvak elöregedése miatt veszélybe kerültek elemi (I-IV) osztályok, iskolák, és az erőfeszítések ellenére néhány iskola megszűnik. Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta: Kovászna megyében ősztől 313 tanintézet működését hagyták jóvá, így a 2015/2016-os tanévhez képest kevesebb iskola indul majd.
A gyereklétszám csökkenése miatt fel kellett függeszteni a zoltáni általános iskola működését, a falu óvodájába ugyanis egyetlen gyereket se írattak be, az öt elemi iskolás diák pedig a gidófalvi iskolában folytatja tanulmányait. Hasonló helyzetben van a komollói általános iskola, ahonnan a 12 diákot a községközponti, rétyi iskolába helyezték át, így ott lesz elég diák ahhoz, hogy ne kelljen összevont osztályokban tanítani.
Kiss Imre felhívta a figyelmet arra, hogy a háromszéki falvakban csak nagy erőfeszítések árán tudják fenntartani a meglévő oktatási intézményeket. Rámutatott: több mint 30 tanintézetben alig néhány gyerek iratkozott be, van, ahol csak 3-4 gyerek jár óvodába, az elemi iskola összevont osztályaiban pedig a diáklétszám nem éri el a tízet.
Kiss Imre hangsúlyozta, próbálják megakadályozni, hogy egyetlen tanintézetet se kelljen bezárni, mert ha a faluban nincs óvoda vagy iskola, a fiatal családok még inkább megfontolják, hogy elköltözzenek. A háromszéki oktatási szakember szerint a település gazdasági fejlődésétől függ a tanintézetek életképessége és a falu jövője. Magyarázata szerint a fiatalok csak akkor maradnak vidéken, vagy akkor költöznek oda, ha van a településen munkalehetőség, ha saját vállalkozást alapíthatnak, ha van fejlett infrastruktúra és megoldott az ingázás. Ha ezek nem teljesülnek, a fiatalok elköltöznek, nem lesz gyerek az óvodába és iskolába, és elöregedik a település - figyelmeztetett a szakember.
A szakoktatásra gyúrnak rá
A középiskolai (IX-XII) oktatásban újdonságnak számít, hogy a megyében a vállalkozói igények alapján a szakoktatás fele terelnék a diákokat.
A terv szerint ősztől 40 kilencedik osztály indulhat a szakoktatásban, 16 a szaklíceumban és 24 a hároméves szakiskolában. Kiss Imre elmondta, a beiskolázási terv elkészítéséhez első alkalommal kérték a Kereskedelmi és Iparkamara támogatását. A kamara több mint 3000 vállalkozónak juttatta el a kérést, hogy kínáljanak lehetőséget a gyakorlatozó tanulóknak, emellett a szakiskolák is mozgósították kapcsolataikat, így a következő tanévben 1100 diák gyakorlati oktatását vállalták fel a cégek. A főtanfelügyelő szerint több cégvezető is visszajelzett, hogy nem tud gyakorlatozó diákokat fogadni, ám az iskola elvégzése után alkalmazni tudja a friss végzősöket.
A legtöbb helyet a textil- és faiparban ajánlották fel, így legtöbben a nadrággyárakban és asztalosműhelyekben tudnak gyakorlatozni a háromszéki diákok. Az érintettek havi 200 lejes állami ösztöndíjat is kapnak, de arra is van lehetőség, hogy a cégek fizetést adjanak a náluk gyakorlatozó tanulóknak. Kiss Imre szerint a vállalkozók számára is ösztönzőbb lenne, ha az állam finanszírozná a diákok gyakorlati oktatását, vagy ha a cégek adókedvezménybe részesülnének, ha vállalják a fiatalok képzését.
Hargita megyében kevesebb elemi és előkészítő osztály indul
A 2016/2017-es tanévre vonatkozó beiskolázási terv szerint a következő tanévtől csökken az előkészítő és az elemi osztályok száma Hargita megyében, összesen 554 előkészítő és 882 elemi osztály indítását kérték a tanintézmények vezetői. A jövő tanévtől a középiskolai osztályok száma is csökkenhet kettővel, 89-ről 87-re. A megszűnő osztályokat viszont új szakosztályokkal pótolják.
A Székelyhonnak nyilatkozó Kedves Mónika, a Hargita megye szakoktatásért felelős tanfelügyelő elmondta: a szakiskolai oktatásban jövő tanévre összesen 32 osztályt terveznek a megyében. Hozzátette, új profilú osztály nem lesz a szakiskolákban, csak az eddigiekben is alkalmazott tagozatok közül szűnnek meg vagy indulhatnak újra szakok.
A Hargita Népe úgy tájékoztatott, hogy jelenleg 29 szakosztály működik a megyében, 25 magyar és 4 román tannyelvű, az új tervben 28,5 magyar, illetve 2,5 román tannyelvű szerepel. Balánbányán indítanak egy kétnyelvű lakatos osztályt, innen a két és fél osztály.
A minisztériumba jóváhagyásra elküldött beiskolázási terv szerint Csíkszéken az eddigi 12 szakiskolai tagozat helyett jövőre 13-at terveznek. Gyergyószentmiklóson és környékén jelenleg három szakosztály működik, a következő tanévben öt indulhat. Udvarhelyszék esetében ősztől kilenc szakiskolai osztály alakulhat a mostani nyolc helyett. Székelykeresztúr térségében az eddigi három szakosztály eggyel egészülne ki, azaz négy szakiskolai ág indulna. Maroshévízen van csak csökkenés, ott az eddigi két osztály helyett egyet tervez a megyei tanfelügyelőség.
Csíkban egy fél asztalos/ács, valamint egy egész szakács osztállyal egészülhet ki a szakoktatási paletta, továbbá jövőtől nem lenne könnyűipari szak. Gyergyóban és környékén két új faipari szakosztályt terveznek, Udvarhelyen kertész szakot indítanák pluszba, és az eddigi autószerelő tagozat a szakoktatás helyett csak a középiskolai oktatásban indulna. Székelykeresztúron kereskedő és bolti eladó tagozat is lehet jövőtől, Maroshévízen pedig a textil osztály szűnhet meg.
A terv szerint a posztlíceumi osztályok száma is nő: a jelenlegi 10-ről 13-ra.
A terveket a minisztériumnak is jóvá kell hagynia, így a jóváhagyás és a gyereklétszám függvényében még változhat az indítandó osztályok száma. maszol.ro

Bemutatják ismeretlen értékeinket
Gyergyó térségének hatalmas tudományos, értelmiségi potenciálja van. Csak nem látjuk, és ezért nem tudunk róla – hangzott el a Gyergyói Szemle tudományos, ismeretterjesztő folyóirat első számának bemutatóján.
Az új kiadvány éppen ezen kíván változtatni. Eddig a világ számos rangos egyetemén végzett vagy akár ott tanító Gyergyószékről származó kutatók, neves tudományos szakemberek nem volt, ahol munkájukat ismertessék az itthoniakkal, nem volt lehetőség, hogy egy helyen dolgozzanak, együtt gondolkodjanak, együtt írjanak a saját itthoni közösségük számára. A Gyergyói Szemle ezt az űrt tölti be mostantól.
Amint azt Nagy József, a kiadvány megálmodója és vezető szerkesztője elmondta, másfél év próbálkozás kellett ahhoz, hogy az első lapszám az olvasók kezébe kerüljön. És nem az volt a gond, hogy nem volt, aki írjon, nem volt híján a Szemle értékes írásoknak. Közel negyven Gyergyóban élő, illetve innen elszármazott, magasan képzett értelmiségieket kerestek meg, hogy szerzőként szerepeljenek a kiadványban. Mindannyian igennel válaszoltak. Ők is fontosnak látták, legyen Gyergyószéknek egy tudományos, ismeretterjesztő kiadványa, ami nem szaklap, nem csak egy-egy tudományágat ölel fel, hanem a térség számos problémáját, a térséggel kapcsolatos tanulmányokat tartalmaz, tudományos színnel, értekező jelleggel megírva.
Amint Nagy József elmondta, rangos szaklapokban Kolozsváron, Budapesten és máshol komoly tudományos művek olvashatók, olyanok, amelyek szorosan kötődnek Gyergyóhoz. gyergyói emberek, vagy éppen Gyergyóról szóló szóló munkák ezek. De éppen Gyergyóban senki nem látja, így nem is olvassa senki itt ezeket. Csak abból évekig meg lehetne szerkeszteni a Gyergyói Szemlét, ha ezeket egybegyűjtenék – mondta. Azonban az új kiadvány gerincét éppen olyan művek alkotják, amelyek pontosan a gyergyói olvasókhoz szólnak.
Egy másik célkitűzése a Gyergyói Szemlének, hogy utat mutasson a hazatéréshez a rengeteg egyetemistának. Rábírni őket, hogy vizsgadolgozataikhoz, doktori disszertációikhoz gyergyói témát válasszanak. Ahhoz itthon kell kutatómunkát folytatni, így ezáltal szorosabb kapcsolat alakulhat ki az otthoni közösséggel. A Gyergyói Szemle első száma, 116 oldalon közöl tanulmányokat. A kiadvány központi témája az első világháború, annak százéves évfordulója kapcsán.
Az anyagiak hiányoztak. Az elképzelés az volt, hogy a gyergyói térségről szóló, annak problémáit tudományos szinten, értekező jelleggel taglaló folyóiratot a közösség önerőből hozza létre. Úgy gondolták, a gyergyószéki önkormányzatok hozzájárulásából kerül ki a nyomdaköltséghez és egyéb kiadásokhoz a forrás. Ígéreteket kaptak. Tényleges hozzájárulást azonban egyelőre a remetei önkormányzat nyújtott, és habár nem szerettek volna „idegenhez” folyamodni, a Bethlen Gábor Alap támogatása is kellett a lapkiadáshoz. A kiadványt csütörtökön Szárhegyen is bemutatták, de hamarosan a többi gyergyószéki településen is ismertetik majd a Gyergyói Szemlét.
Ha lenne anyagi háttér, akár négyszer is megjelenhetne évente. A szerkesztők a második számot tervezik, ennek megjelenése szeptemberre várható, témája sajnos időszerű: az elvándorlás.
Gergely Imre. Székelyhon.ro

Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro

Másfél évtized a Kárpát-medence kincseinek nyomában
Az idén 15 éves a Hagyományok Háza, a magyar népi kultúra kincstára. Kelemen László zeneszerzővel, népzenésszel, a Ház főigazgatójával beszélgetünk az elmúlt 15 évről és a tervezett jövőről székházukban, a Budai Vigadóban.
– Főigazgató úr, hogyan és mikor született a Hagyományok Háza? 
– A Hagyományok Háza a táncház mozgalomból nőtt ki, amikor a 90'-es években felismertük, hogy egy mozgalomból hosszú távon az marad meg, amit intézményesíteni tudunk. Ennek a lehetőségét kezdtük el keresni. Ennek jegyében sikerült később a Zeneakadémián létrehozni a Népzenei Tanszéket, de tudtuk: egy központi intézményre van szükség. 1996-ban, amikor Sebő Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes vezetője lett, összehívott néhányunkat, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne az együttest megújítani. Ezen gondolkodva jutottunk el a Hagyományok Házáig.
Tudtuk, hogy kell egy intézmény, amely a mozgalom felé szolgáltat, és közben integrálja a civil kezdeményezéseket a kormányzati hierarchiába. A Hagyományok Háza hosszas tárgyalások nyomán 2001. január elsején jött létre az Állami Népi Együttes tevékenységeinek bővítéseként. További két nagy részleget állítottunk munkába. Az egyik az archiválás helyszíne, a Folklórdokumentációs Központ, amelynek előképe a Néptáncosok Szakmai Háza, a dr. Pávai István által létrehozott a Martin Médiatár volt, illetve a Néprajzi Módszertani Műhely, amely a tanfolyamok, az élő hagyomány átadásának színtere lett. 
Élő tapasztalat volt ugyanis arról, hogyan működik ez az egész. Amikor elkezdtünk Lajta László széki gyűjtéséből tanulni, vért izzadtunk. Aztán elmentünk Székre, és megtapasztaltuk, hogy élő módon mindig sokkal egyszerűbb átadni a hagyományt.
– Erdélyiként hazament gyűjteni... 
– Igen, és sokkal egyszerűbb volt megtanulni élőben, ott, a zenészektől, mint Lajta kottáiból. Ezért is vannak a tanfolyamaink, ahol az élő hagyomány átadását gyakoroljuk... A néptáncot és népzenét, de a kézművesség nagyon sok ágát tanítjuk, van itt élőszavas népmese-mondás, és sok más élő kurzus, amelyek, hála Istennek, nagyon népszerűek.
– Hogyan született, és mit jelent az Utolsó Óra program? 
– Az Utolsó Óra is része társadalmi szerepvállalásunknak. Már a 90'-es években rájöttünk, hogy ha nem teszünk semmit, a '89-es változások után a nyugatról beáramló populárisabb kultúra elsöpri azt, amit a vasfüggöny – bár mesterséges módon – de megőrzött számunkra. Úgy gondoltuk, hogy egy utolsó nagy látleletet kell rögzítenünk erről a hangszeres népzenei kultúráról. Segítségünkre volt a digitalizáció, a PC-k elterjedése, ebben a gyűjtésben nem a nyersanyag szabta meg, mennyit tudunk felvenni, egyenesen merevlemezre rögzítettünk mindent. Több mint 1200 órányi felvételen 125 zenekar muzsikáját örökítettük meg.
– Erdélyből hány zenekar jött? 
– Erdélyből 47 csoport jött, nemcsak zenekarok, hanem táncosok, énekesek is. Egy-egy csoportot egy hétig gyűjtöttünk. A programot 4 év alatt sikerült összehozni, ez a legnagyobb hangszeres egybefüggő gyűjtés ma Erdélyből és a Felvidékről.
– A tömbmagyar területeken kívül a szórványvidékeken is sikerült gyűjteni? 
– Soha nem néztünk szórványnak egyetlen vidéket sem. Az érdekelt, hogy ezek az emberek mit tudnak. Akik a 20. század elején születtek, a '20-as, '30-as években, kevesen élnek ma már. Erdély-szerte és a Partiumban is sok gyűjtés született, és nemcsak a magyar, hanem a cigány és román zenekaroktól is, hiszen sok olyan anyag van, amit csak ők őriztek meg magyarul.
– Van a Hagyományok Házának egy múzeumi részlege is... 
– Sikerült tevékenységünket bővíteni, 2005-től gazdái vagyunk a Népi Iparművészeti Múzeumnak, amit egy nagy bázisként használunk, hogy a kézműves mesterségeket is meg tudjuk mutatni. Több mint 8000 tárgyból álló gyűjteményünk mellett ott van a nyitott műhelyünk. Mesterségek képviselői „inicializálják”a látogatókat, vagyis felkeltik érdeklődésüket, és ennek nyomán akár tanfolyamon is részt vehetnek később nálunk.
– A Hagyományok Háza őrzi tehát a Kárpát-medence néprajzi kincseit? 
– Nem őrizzük, szolgáltatjuk. Kallós Zoltántól megtanultam: minden gyűjtés annyit ér, amennyi a társadalomban hasznosul belőle. Ugyanakkor nincs teljes gyűjtés, ezt néprajzosként tudnunk kell. Az Utolsó Óra után is maradtak olyan helyek, ahová még gyűjtő nem tette be a lábát. Fontos az is, hogy a különböző generációk elzarándokoljanak, akár gyűjteni is, a már ismertté vált helyekre.
– Hol vannak a legnagyobb fehér foltok? 
– Mindenütt vannak fehér foltok. És így is hívjuk az új programot, amely a háttérben most zajlik. De már nem hozzuk ide az adatközlőket, hanem kimegyünk a helyszínekre hiánypótló gyűjtéseket végezni. Legutóbb például saját szülőföldemre, Gyergyóba mentünk vissza, ugyanis rájöttünk, hogy a Putna-patak völgyében több település felgyűjtetlen. De felkeressük a Nagyszamos mentének szórványmagyarságát is...
Úgy tudom, mindez az összegyűjtött kincs ingyenesen hozzáférhető bárki számára... 
– Miután összegyűjtöttük, ezt az egészet rendszerezni kellett. Egy nagy adatbázisban helyeztük el tehát, informatikai szakemberek dr. Pávai István vezetésével több, mint 300 szempont szerint állítják össze ezt az adatbázist, ehhez csatlakozott most már a Néprajzi Múzeum, az MTA Zenetudományi Intézete, és a Magyar Rádió is. A kolozsvári folklórintézetet is próbáljuk bevonni, most például együttműködésben kiadtuk Jagamas János összes gyűjtését.
A munka hatalmas. Itt a házban több mint 13 ezer órányi anyag gyűlt össze, és mindet katalogizálni kell. Ez még folyamatban van, de már több ezer óra fent van az interneten, és ingyenesen hozzáférhető bárki számára. Honlapunkon (www.hagyomanyokhaza.hu) az Adatbázisok menüpontban, és a www.folkloredb.hu, illetve www.folkloredb.eu címek alatt is kereshetnek...
– A 15 éves Hagyományok Háza milyen különleges eseményekkel várja látogatóit? 
– Az ünnepi időszakban olyan neveket találnak a programjaink között, mint Kelemen Barnabás és Pál István Szalonna közös koncertje, új bemutatóval készül az Állami Népi Együttes Násztánc címmel, és sok külsős együttműködésünk is van. A Skanzenben például már harmadik alkalommal rendezzük meg a Kárpát-medencei táncház-zenészek találkozóját. Természetesen idén is folytatódik a Felszállott a páva tehetségkutató verseny-sorozat, amelyet a televízióban nyomon követhetnek, és még nagyon sok érdekesség van a tarsolyunkban... érdemes tájékozódni, és eljönni hozzánk egész évben. 
Réthy Emese
nyugatijelen.com. Erdély.ma