Erdélyi magyarok visszatelepedése – egy hiányzó stratégia
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 23-I SZÁMÁBÓL
Transylvania Update
Számtalanszor tapasztaltam, mennyire ámult egy-egy hazalátogató, hogy itt egyeseknek milyen házaik, luxusautóik vannak, milyen pezsgő társadalmi élet zajlik, mennyi minden épült stb. A pezsgő élet kapcsán persze nem lehet elhallgatni, hogy nyáron, amikor az egyetemi tanévnek vége, még mindig elég kihalt a város. Utóbbi pár évben a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata vitt egy kis pezsgést minden korosztály, réteg számára a szünidőben, s az idén a Félsziget is hozott egy kis új színt a fiatalok számára. Ezt leszámítva a hazatérő diákságot nem pótolják a turisták: nincs is mire jönniük, még a helybeliek is elutaznak. Általában nyáron térnek haza rokonlátogatásra a kivándorolt erdélyi magyarok is, és ha nem jól időzítik, akkor egy kihalt várost találnak. Ez csak megerősíti őket abbéli meggyőződésükben, hogy tényleg jól döntöttek, itt már nincs (magyar) élet, nincs is mire hazajönni. Pedig az említett rendezvények, vagy az egyetemi tanév idején valóban óriási a pezsgés, gazdag a kulturális élet, a szórakozási lehetőségek mondhatni világvárosi szintet értek el, s ebben a magyar rendezvények, intézmények is kiveszik részüket.
A jól kereső magas rangú állami alkalmazottak körében még mindig kevés a magyar. (Többnyire a politikailag kinevezettek közt vannak ilyenek, számuk nőhetne, ha a hazatelepülőkkel is bővülne a magyar pártokra szavazók köre.) A magánszféra hódításával már egyre több a jómódú sikeres magyar vállalkozó is. A magánszférának, a gazdaságnak itt is ugyanazok most már a vezérlő elvei, mint bárhol a világon, ahol szabad piacgazdaság van. Az a cég, amelyik nem eszerint működik, elbukik. Persze, mint mindenhol – főleg Kelet-Európában – vannak kivételek: korrupció, állammal kötött gyanúsan előnyös szerződések, közpénzprédálás, de már nem ez határozza meg a gazdasági életet. Az első tíz leggazdagabb romániai vállalkozó közt is van egy magyar, az ötszázas toplistán is egyre több a magyar milliomos.
A tanintézményeinkben ma már régóta nem az a gond, hogy „a román hatalom, a románok nem engednek ezt vagy azt”, hanem az, hogy – főleg a kitelepedettek gyerekeinek hiányában – nincs elég gyerek, fiatal, akivel fel lehetne tölteni az osztályokat, iskolákat. Nemzetiségi, anyanyelvi lehetőségeinket illetően nagyon sok téren az van, amit mi létrehozunk, magyarán, rajtunk múlik. Teljesítményeink, számarányunk függvénye.
A felsoroltakról, s még sok egyéb pozitív változásról, lehetőségekről a kitelepedett magyarok nem tudnak, mert kifele nem kommunikáljuk. Pedig lenne mit. Egyfelől azért nem közvetítjük, mert mi magunk sem vesszük észre, nem tudatosítjuk, mert a jót, a normalizálódást magától értetődőnek tartjuk. Sem magánkapcsolatokban, sem a médián keresztül nem ez jön le a kitelepedetteknek, akiket különben is alaposan lefoglal az új hazába való beilleszkedés, hiszen elég sok hátrányt kell behozniuk. Például a velük egykorúakkal szemben, akik beleszülettek az ottani rendszerbe, ott szocializálódtak, ott örököltek stb. jócskán van mit törleszteni információ, anyagiak terén. S abból a kevésből, ami itthonról eljut hozzájuk, amire odafigyelnek, abban sokszor inkább az önsajnálat a domináló. A hazaiak részéről emögött taktikai megfontolás is van: az anyagi segítségvárás a politikai, intézményes, vagy akár a személyközi kapcsolatoktól.
Mi sem ésszerűbb a további közösségi jogok kikényszerítése céljából, mint segítségért folyamodni a nemzetközi fórumokhoz. Nem mondom, hogy nem kell sérelmeinket közvetíteni, Nyugat befolyását, nyomásgyakorlását igénybe venni, ha van rá lehetőségünk. Ez sokszor az innen eltávozottakon keresztüli lobbit is jelenti. Sőt, ezt talán jobban is ki lehetne használni, érdekképviseleti szervezetünk jó pár alkalommal elmulasztotta. De ezek mellett azért fontos lenne a pozitív fejlődéseket is közvetíteni – főleg az eltávozottak irányába.
Milyen emlékképeket erősítünk a kivándorlókban?
Vannak persze olyan múltbeli beidegződések, szokások, amelyek megmaradtak intézményrendszereinkben, s amelyek továbbra is távol tartják a más rendszereket, kulturális mintákat is megtapasztalt potenciális hazatelepülőket. Számos olyan beidegződés van ezek közt, aminek megváltoztatása rajtunk, erdélyi magyarokon is múlik, a mi életünket is keserítik, és amelyek léte továbbra is növeli az elvándorlók számát, nemhogy meghozná a kivándoroltak kedvét a hazatérésre. Az alábbiak inkább a nyugati emigrációra vonatkoznak.
Találkoztam Amerikában olyan kolozsvári magyar tudóssal, aki elmondta, hogy jött volna ő haza tanárnak, de az állást, amire pályázott volna, nem hirdették meg nyilvánosan az itteni magyar intézményvezetők. A külföldön dolgozó magyarországiak is, akikkel találkoztam, ha ez szóba került, akkor egyöntetűen azt vallották, náluk otthon csak akkor találsz jó állást, ha vannak összeköttetéseid. (Ez sokat elárul a kisebb kapcsolati tőkével rendelkező, Magyarországra kitelepedők esélyeiről is).
Székelyföldi szociális munkás végzettségű kollégám Hollandiában szintén a hazai korrupcióra fakadt ki, amikor azt kérdeztem, miért döntött úgy, hogy végleg elhagyja az országot. Mint mondta, azt még valahogy lenyelte volna, hogy itthon a fizetéséből nem tudott félretenni, de azzal telt be neki a pohár, hogy az árvaházban, ahol dolgozott, a magyar igazgatónő rendszeresen megdézsmálta a déli gyümölcs és egyéb árváknak szánt javakat. Rendszeresen telepakolt csomagtartóval ment haza, miközben volt úgy, hogy a gyerekek nélkülöztek. Ez ellen ő és kollégái tehetetlenek voltak, hiszen az igazgatónő magas rangú választott tisztségviselőkkel ápolt szoros kapcsolatot, ami az itthoni viszonyok közt biztos védelmet jelentett volna egy feljelentés esetén is.
Ez a történet jutott eszembe az elmúlt napokban, amikor a hírek szerint Székelyföld egyetlen magyar főügyészét, a gyergyói Majeczki Izabellát két tehénnel, három juhval és két báránnyal vesztegették meg. Ez több mint kínos. Korábban Hans Heidrich az Asociaţia Sighişoara Durabilă (SD) megbízásából készített, famaffiát leleplező cikkében is megemlítette őt (ahogy a székelyföldi románok mellett más magyar intézményvezetőt, tisztségviselőt is megemlít).
A sor hosszú, még lehetne folytatni, ezek csak hétköznapi típuspéldák. A törvénytelenségekben résztvevők, de még a hallgatásukkal cinkostárssá válók is, a döntéshozók, akik valós pályáztatás nélkül alkalmaztak vagy osztottak pénzt, akármennyire is meg vannak győződve döntéseik helyességéről, mind hozzájárultak fogyásunkhoz, tehetségesebb nemzettársaink kitelepedéséhez. Kis közösség vagyunk, ahol hamar terjednek a hírek, látjuk, hogy számos állást nem, vagy csak kamuból hirdetnek meg. A saját erőforrásainkról döntő pályázatok esetében a rendszerváltás óta – mind Budapesten, mind Erdélyben – számos zavaros, konkrét kritériumok és indoklások nélküli döntés született. Ráadásul itthon olyan döntéshozók részéről, akik (a nemzetközi gyakorlattal és a jóérzéssel ellentétben) természetesnek vélték, hogy akár a saját intézményeiknek is oszthatnak pénzeket. Így nehéz elhitetni, hogy az itthoni rendszer működése igazságosabb. Nehéz elhitetni, hogy ha autonómiánk lenne, azaz a mi dolgainkat csakis mi irányíthatnánk, akkor egy hatékonyabb rendszert építenénk ki. És hogy ezért érdemes itt maradni vagy hazajönni, s küzdeni.
Vannak, akik így szocializálódtak, s nem tudnak más mintákban gondolkodni, mint abban, hogy ismerősökben bízzanak, bólogatókat alkalmazzanak, díjazzanak, pénzt osszanak, a kölcsönös szívességek és kényszerek viszonyrendszerében gondolkozzanak, de az az abszurd netovábbja, amikor ugyanezek az arcok fennen hirdetik a fiataloknak az itthon maradás fontosságát. Ugyanilyen hiteltelen, aki elfogadja az ilyen alkalmazást, eleve kapcsolati tőkéjére alapozva tervez karriert, arra, hogy valakinek a hűséges talpnyalójaként meghunyászkodásért kap állást, pénzt, paripát, fegyvert. Az is hozzájárul e merev, kontraproduktív gyilkos rendszer fenntartásához. (Arról nem beszélve, hogy akinek van némi önbecsülése, az munkahelyválasztásával, pályázásaival stb. eleve messze elkerüli még a látszatát is annak, hogy anyuci, apuci vagy az ágyasa stb. révén lett az, ami, hiszen ezek a gyanúk nálunk sokszor még akkor is felmerülnek, ha kevés az alapjuk.)
Ezeket a viszonyokat, módszereket még sok itthoni is már egyre nehezebben nyeli le, nemhogy az, aki hozzászokott egy Nyugati értékrendhez. Ahol a szabályok általában egyszerűek és ésszerűek, mindenkire érvényesek. Az ilyen végképp nem hajlandó újra megszokni ezt. Megszokta, hogy a polgárért van az állam és nem fordítva. Hogy ahol a nyugati mentalitás dominál (azaz a kelet-európaiak még nem épültek be a rendszerbe), ott a felettes emberszámba veszi, kollégának tekinti a cég rangsorában utolsó helyen levő bevándorlót is, nem pedig kiszolgáltatott csicskásnak, akivel szemben kiélheti frusztrációit, erőfitogtató, öncélú főnökösködő hajlamait. Hogy a bürokrata adófizetőt nem alázzák le a finánc, az egészségügy és mindenféle állami intézmény szabályai és bürokratái.
A sikeresség megítélése
Szegénységükben a hazaiak jó része nem is tud őszintén örvendeni a másik sikerének, inkább frusztrációval tölt el sokakat szomszédjuk, a falustársuk, gyermekkori barátjuk sikere.
Az átláthatatlan döntési mechanizmusok, a törvénytelenségek, a klientúraépítések aláásták a rendszer hitelét, így nincs nálunk igazi becsülete annak, aki sikeres, aki meggazdagszik. Akire Nyugaton felnéznek, s rajongás tárgya, őszinte elismerés, megbecsülés övezi, arra itt sokan a háta mögött gyanakvóan tekintenek, irigyelik, tolvajnak vélik, hiszen biztos ügyeskedve, kapcsolatai által, vagy egyenesen lopva szerezhette vagyonát. Ez főleg az idősebbekre érvényes, akik itthon számtalanszor tapasztalták, hogy a becsületes tehetség elbukott, az ügyeskedő, talpnyaló ostoba meggazdagodott. Szerencsére a piacgazdaságban egyre inkább a tehetség számít, s a kétezres években ezért is lett egyre több magyar a sikeres vállalkozók közt.
De a mentalitás lassan változik, s az önerőből lett nyugati sikeres magyar üzletemberhez ez még lassabban ér el ennek híre. Így aki ott már a helyi közösség megbecsült tagja, kétszer is meggondolja, hogy hazajöjjön-e oda, ahol potyalesők hada csak a pénzéért fog barátkozni vele, a háta mögött meg irigyen összesúgnak. Mert van, aki ezt már akkor is érzi, amikor időről időre hazalátogat.
Kasztosodás, társadalmi megosztottság státus, presztízs mentén
Megalázó gesztusok érhetnek a saját nemzettársak irányából is, a mindennapi életben. Megfigyeléseim szerint az erdélyi magyar társadalom élesebben elválik társadalmi osztályok, rétegek mentén, mint például egy nyugati társadalom, vagy épp a román.
Volt olyan Amerikában élő barátom, kettő is, akik ugyanolyan jellegű emlékekre alapozva mondták, hogy nemhogy haza, de még Európa fele sem jönnek többet, hallani sem akarnak Romániáról. Mindketten ’89-ben hagyták el az országot. Itthon mindketten megvetettnek érezték magukat, mert nem értelmiségi pályára készültek (távozni készült mindkettő, ezért értelmetlennek tartották, hogy az itthoni iskolai rendszer által megkívánt fölösleges, lélekgyilkoló magolásába belevessék magukat). Amelyikük a zöldhatáron szökött, kifejtette, mivel ő munkás származású volt, és ő maga is, e kulturális háttérrel kétkezi munkásnak készült, s az is lett, itthon világéletében érezte a kirekesztettséget, az értelmiségiek és szépreményű csemetéik megvetését. Magyarországon és az ausztriai menekült lágerben is érezte magán a menekült stigmát és a szegény „státust”, őt igazán Amerika fogadta be, neki az Egyesült Államok az igazi hazája, ott érzi magát egyenrangú polgárnak, hallani sem akar Európáról. Fura volt hallgatni, mert itthon egy életvidám, bohém, hedonista fiatalként ismertem meg, csak ott beszélt nekem – tíz év utáni találkozáskor –, ezekről az itthoni kellemtelen emlékeiről, benyomásairól.
A rendszerváltás előtt, a gyakorlatban valóban volt egy érzékelhető státusbeli és jövedelembeli különbség az értelmiségiek és a kétkezi munkások közt, továbbá volt egy bizonyos fokú bizalom is a tanügyi rendszerben. Ez konkrétan abban nyilvánult meg, hogy eléggé elfogadott volt jó ideig, hogy képességeik, tudásuk szerint válnak az emberek munkásokká vagy értelmiségiekké. Tehát elég széles körben osztották azt a nézetet, miszerint az akkori rendszerben érdemei szerint válhatott valaki az alacsonyabb vagy magasabb státusú réteg tagjává. Ez a kétpólusú „rend” a rendszerváltás után felbomlott, amiért nem kár, de ami kialakult, az még mindig távol áll a meritokráciától vagy a méltányosságtól. Az egyenlőségérzet, társadalmi szolidaritás helyett inkább újabb frusztrációk jelentek s erősödtek meg. A pénz, az anyagiak felértékelődtek, s a javadalmazás, a vagyonosság már nem a tanulmányi eredményekkel arányos. A tanárok, hivatalnokok, állami fizetésből élő orvosok és más hasonló rétegek mélyen alulfizetettek, státusuk, önbecslésük méltánytalanul alacsony. Az egyetem már nem jelenti a biztos státust, s szinte bárki elvégezheti, ellenben az iskolázatlan vállalkozó is lehet nagyon sikeres. Ma már sokan nem is akarnak továbbtanulni, hiszen még a média is számos olyan sikeres, vagyonával kérkedő személyiséget mutat fel a példaképként a fiatalok számára, akik iskolázatlanok, műveletlenek.
A szabályok kuszábbak lettek, kicsit még vadkapitalizmus van. A nyugati idetelepülők számára furcsamód épp ez lehet az egyik vonzerő. Megvan már a piacgazdaság, de még nem teltek be a felső polcok, sok minden még csak kiépülőben van, nyugati hazájukból át lehet még ültetni sok bevált ötletet vagy a két világ közti (kulturális, fejlettségi, jövedelmi stb.) különbségre is lehet jól jövedelmező vállalkozásokat építeni. Ugyanakkor a pénz megteremti a kellő státust is, ami nekik kedvező. S bár a piacgazdaság megvan, és zajlik a modernizáció, amivel párhuzamosan az elidegenedési folyamatok beindultak, de még mindig maradt az emberközi kapcsolatokban, a mindennapi életvitelben sok minden abból a hagyományos társadalomból, természetességből, amely a bürokratizálódott Nyugaton már csak nyomokban, ha létezik. Egyes nyugatiak számára az, ahogyan sokan nálunk „megélik” az időt, vagy az ember és természet viszonya, a (még) természetes ételek és ehhez hasonló tapasztalatok az elveszett paradicsomi állapot archetípusát juttatja eszébe. Vannak, akik csak az üzletet, az anyagi lehetőségeket látják, de van, aki tudatosan, félúton a két világ közt megpróbálja ötvözni mindkettőből a kellemeset a hasznossal. Az itteni természetességet, balkáni lazaságot, szabadságot részesítik előnyben a hátrahagyott nyugati falanszterrel, az elidegenedett társadalommal, amelyikből megpróbálják az internet és globalizáció révén csak a nekik még tetszőt megtartani, beengedni az itteni életükbe.
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Főcze János
A KIVÉTEL ERŐSÍTI?
Keresztszülők, építőtelep és pedagógusképzés Nagyenyeden
A Bethlen Gábor Kollégiumban kiderítettük, miért számít kivételnek a szórványoktatásban. Megnéztük a felújítást, becsöppentünk egy Mikulás-ünnepségre, és értesültünk a bentlakásban uralkodó állapotokról.
Felújítás, törmelékek és pezsgő élet fogad Nagyenyed ködös városközpontjában, a Bethlen Gábor Kollégiumban. Az impozáns épület felújítása gőzerővel folyik, ideiglenesség hangulatát teremtve az iskolában. Az épületben egymást váltják a leromlott állapotú folyosók és a múlt patinássága, a központi udvar fel van túrva, mindenhol látszanak a csövek. Csengetnek, a folyosók megtelnek élettel, a gyerekek Mikulás-sapkákban járkálnak a naplóval kimérten sétáló tanárok között.
A szünet végén a "pedások" Mikulás-ünnepségére tévedünk be, amit az óvodások és a kisiskolások számára szerveztek. A gyerekek énekelnek, verset mondanak az egyedi készítésű "szánkával" megérkező Mikulásnak. Az "ügyesek voltatok?" kérdésre a sok "igeeeen" mellett hallatszik pár huncut "neeem" is. A képzősök kitesznek magukért, a gyerekek boldogak, mi meg csatlakozunk az igazgatóhoz, hogy betekintést nyerhessünk az intézményben folyó tevékenységekbe.
A Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, Szőcs Ildikó nyolc éve tölti be ezt a funkciót, azt megelőzően három évig az intézmény aligazgatója volt. Elmondása szerint az adminisztratív feladatkörök szaporodásával és a decentralizációs folyamatok előrehaladásával az igazgatók súlya egyre nagyobb a rendszerben. Ő azonban ezt kihívásnak fogta fel, nem tehernek, és a még több autonómia mellett foglal állást. Tulajdonviszonyok, köztes állapotok
Az igazgató beszámolt arról, hogy a központosított rendszerből a decentralizált rendszer fele tartó út közepén vagyunk. Ő ezt igazgatóként úgy tapasztalta meg, hogy folyamatos egyensúlyozásra kényszerül a tanfelügyelőség (ez az intézmény ad utasításokat és kapja a jelentéseket) és az önkormányzat (ez az intézmény adja a pénzt a működéshez) között. Sőt, néha arra kényszerül, hogy az egyiknek magyarázza a másik működését.
Azt, hogy ez miért számít kiemelt problémának a szórványoktatásban, egy példával illusztrálta: az oktatási törvény értelmében igényelhetik kisebb létszámú osztályok indítását, ezt a tanügyminisztérium általában jóvá is hagyja. Azonban az önkormányzattól függ az, hogy hogyan lehet ezt finanszírozni, hisz a fejkvóta alapú elszámolással a tanároknak nem jönne ki a fizetése, ezért forráskiegészítésre van szükség.
Ott válik veszélyessé a helyzet, ahol a nem magyar többségű önkormányzatnak kell eldöntenie, hogy induljon-e továbbra is magyar nyelvű osztály egy adott esetben költségvetési gondokkal küszködő településen. További probléma, hogy mi történik az I-IV. osztályban magyarul tanuló gyerekekkel, hisz azokat ingáztatni kell, vagy bentlakást kell biztosítani nekik.
A Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, a kollégiumnak helyet adó épületet azonban visszaszolgáltatták a Református Egyháznak. A nagyenyedi önkormányzatnak egy akkora bért kellett volna fizetnie a Református Egyháznak, ami meghaladta volna a város költségvetését. Az igazgató által „róka fogta csuka” szituációnak minősített helyzetet végül egy tárgyalással és egy kiegyezéssel oldották fel. Az önkormányzatnak nem kell bért fizetnie, viszont saját forrásból vagy lehívott pályázatok révén a periódusra kiszámított összeget bele kellett fektetnie az épületbe. Tudva azt, hogy a 2007-2014-es regionális operatív programban erre lesz lehetősége, az önkormányzat vállalta a szerződés aláírását.
Bentlakók és a zsúfoltság
Az igazgató szerint egy jól működő bentlakás és jól működő intézmény fenntartásához, finanszírozásához szükségesek a háttérintézmények. Ez egy hatalmas pluszmunka, hisz ezek a háttérintézmények legtöbbször az iskola személyzetéből állnak. Jelen esetben a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke az iskola igazgatója. A bentlakásban lévő 120 gyerek 80%-a nem fizet semmit a bentlakásért, vagy csak egy részét kell fizetnie az lakhatás és az ételbérlet költségeinek.
A felújítások miatt jelenleg a bentlakók egy épületbe lettek összeszorítva, úgy, hogy 120 bentlakó két emeleten oszlik meg: az alsó emeleten a fiúk, a felsőn a lányok. A diákok, de az igazgató által is „Spártának” nevezett épületben nagyon rossz körülmények között élnek a bentlakók.
A felújítás előtt a példának felhozott lánybentlakásban 15-20 lány lakott egy szobában, és egyetlen fürdőszoba volt egy folyosón. Azonban a felújítás után az igazgató szerint egy szobában hatan fognak lakni, és minden szobának lesz saját fürdője és mosdója.
Pályázatok, felújítások
Egyszerre több pályázatot is letettek, aminek köszönhetően a műemléknek számító épületek felújítása folyik vagy megvalósult. Az éppen folyamatban lévő felújítás egy uniós pályázat, amely a már említett 2007-2014-es regionális operatív program keretein belül történik. Ez a Református Egyházkerület és a nagyenyedi önkormányzat folyamatos egyeztetése révén jöhetett létre. Az egyházkerület készítette a felújítási tervet, és az önkormányzat bevállalta a pályázást, valamint a 2%-os önrész kifizetését. Ez egy közel hatmillió eurós pályázat. A kiegyezés egy jó megoldásnak bizonyult: másképp nem láttak megoldást sem a működésre, sem az épület felújítására. A bentlakásokat is ennek a programnak a keretein belül fogják feljavítani. Terveik szerint márciusban átveszik a felújított, 21. századi körülményeket biztosító bentlakásokat.
Ezenkívül megtörtént egy óvodaépület, egy labor, egy tornaterem és egy étkezde felújítása is. Az óvodaépületet a román állam támogatásával újították fel 2009-ben. 2010 karácsonyán kapták meg a pénzt az étkezde felújítására a magyar közigazgatási alapból. A tornacsarnokot az állami befektetési alapból újították fel, annak ellenére, hogy az állami szervek azt javasolták, hogy bontsák le a műemléképületet, mert olcsóbb lenne egy újat felépíteni.
A most folyó munkálatokat 2014. végére kell befejezzék, azonban valószínűleg lesz csúszás, többek között azért, mert a kivitelező vállalat akadozik a beszerzésekkel (az igazgatónő a bentlakások nyílászáróinak késéséről számolt be).
Intézményi keret, számok
A Bethlen Gábor Kollégiumnak 700 diákja van, és óvodától a posztliceális képzésig nyújt tanulási lehetőséget. Pécskától Pusztináig találhatóak nálunk gyerekek, de az enyediek is minket választanak, legtöbbször még akkor is, ha vegyes házasságból származnak – magyarázza az igazgató.
A középiskolai szakirányok:
- matematika-informatika/természettudományok (alternálva indítják ezeket az osztályokat, megkérdezik, mit szeretnének a nyolcadikosok, és utánajárnak annak, hogy mire lenne nagyobb igény)
- tanító- és óvodai pedagógus képzés (150 éves hagyománnyal rendelkezik, Erdélyben magyar nyelven még Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen működik ilyen képzés)
- szakközépiskola: turisztika és közélelmezés szakirány
- szakmunkásképző: pincér (egyre népszerűbb, cégekkel partnerségben folyik az oktatás; pályázatból felszerelt tankonyhával is rendelkeznek)
- posztliceális képzés: szállodai menedzserasszisztens (ez a másfél éves képzés feljogosítja a diákokat arra is, hogy magánvállalkozást indítsanak)
Az érettségi mutatók alapján a végzősök 2/3-a jár sikerrel első nekifutásra az érettségin. A legnagyobb problémát a román és a matematika érettségi próba sikeres teljesítése jelenti.
Keresztszülőprogram és pontozási rendszer
A keresztszülőprogram 2000 óta működik, és az iskola háttérintézményének számító Bethlen Gábor Alapítvány révén bonyolítják le. Különböző magánösztöndíjak és gyülekezetek által biztosított támogatások összefogása volt a cél a program létrehozatalakor. A budapesti Szőcs Gyula segítségével hozták létre a programot, és arra jutottak, hogy egy ilyen rendszer csak akkor tud igazán jól működni, ha személyes. Így, aki elnyeri az ösztöndíjat, az saját keresztszülőjével személyes kapcsolatot ápol (ha ezt nem igényli a keresztszülő, akkor nem kötelező), levelet vált, meglátogatják egymást.
Egy nyolctagú ösztöndíjbizottság az osztályfőnökök segítségével rangsorolja a diákokat. Itt az elért minősítésektől kezdve az órákon kívüli tevékenységig minden számít. Egy négyes például -0,1 értéket jelent és egy tízes 1 pontot. Az órán kívüli tevékenységeken való részvétel is pontokat ér: van reneszánsz táncegyüttes, zenekar, cserkészcsapat, énekkar, néptánc, Biblia-órák stb.
Amin részt vesznek, azt pontozza a „mentoruk” és, ha nem érik el a minimum öt pontot hetente, akkor levelet írnak a szülőknek, hogy segítsenek a diáknak.
"Abszolút nem osztom a liberális nevelési elveket, azt, hogy a gyerek akkor fog majd dolgokat megtanulni, ha azokat megtapasztalja, és ő is azt akarja. Én úgy gondolom, hogy kicsit féltő-taszító erővel, de oda kell terelgetni a gyermekeket, hogy lássák, mi az, ami esetleg majd nem tetszik, és utána mondjanak le róla. Mert ha a gyerekekre bízzuk, akkor valószínűleg a legtöbben a monitort fogják választani" – mondta az igazgató.
Kidomborítani, rászorítani
"Nálunk mindenféle tájnyelv keveredik. Van Fehér megyei nyelvjárás, ahol a román nyelv hatása érezhető, de vannak gyergyói gyerekek is, akik itt tanulhatnak meg románul. Mindenki másságát megpróbáljuk kidomborítani, így például egy pusztinai gyerek elénekelt egy pusztinai népdalt a bentlakási Mikulás-programon. Szerintem ez egy pozitív dolog: megerősít identitásodban, de egyben elfogadásra is ösztönöz – magyarázta Szőcs.
„Mi Erdélyben hajlamosak vagyunk sírni. Én nem szeretek sírni. Inkább arról szeretek beszélni, hogy mi sikerült, és mi nem. Azonban egymagunkban túl kevés az időnk, hogy megoldjunk minden problémát. Egy olyan fórumot kellene teremteni, hogy ami jó gyakorlatként bevált, modellként megismerhető legyen. Próbáljuk meg átgyúrni, átvenni és alkalmazni ezeket, de legalábbis hallani ezekről.”
A Bethlen Gábor Kollégium erőssége a sokszínűség. Egész Erdélyből mindig is jöttek ide a diákok. És azok közül is legtöbbször a szegény sorsúak. Ez a hagyomány erősíti ezt az iskolát. Ez a tény a szórványban sokat jelent. Az ebbe a helyzetbe került emberek látják, hogy van valami, ami működik. Egy példa, ami miatt érdemes összekapni magunkat, és továbblépni – egészítette ki véleményét az igazgató.
A folyamatok élvezői és elszenvedői
A megkérdezett bentlakók panaszkodtak az "intriben" uralkodó állapotok miatt, és amiatt, hogy egy olyan átalakulás közepén vannak, amelyet soha véget nem érőnek élnek meg. A pontozás rendszerének stressze mellett most a zsúfoltság, az építőtelepnek titulálható helyszínek is kellemetlen környezetet teremtenek. Ugyanakkor sokak szerint a pontozás rendszere miatt kénytelenek olyan rendezvényekre is járni, ahová esetleg nem szeretnének, és olyan döntéseket hozni, hogy mi a fontosabb: tanulni, vagy pontokat kapni?
A bentlakásban uralkodó állapotokat mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy az egy emeleten lévő összes bentlakó lányra 4 WC, 8 kagyló és 4 tusoló jut, ráadásul ezek egy helyiségben helyezkednek el.
Legtöbbjük azonban kiskorától tanító vagy óvodai pedagógus szeretett volna lenni, és úgy gondolja, hogy egy egyetemi diploma távoktatás útján történő megszerzése közben hazamegy tanítani. Van olyan is azonban, aki menetközben rájött, hogy inkább lenne fodrász, a pedagógusi pálya nem neki való.
A 18 éves Emőke arról számol be, úgy érzi, jól felkészítették, jó óvónő vagy tanítónéni lehet majd otthon. "Kicsi korom óta tanítónő vagy óvónéni akartam lenni. Kisebb testvéreimmel is sokat játszottam tanítónéniset. Másképp nem hiszem, hogy tudtam volna tanulni, a családi körülményeim miatt" – meséli. Emőke nagyon közeli kapcsolatot ápol a keresztszülőjével, aki még budapesti nyaralásra is meghívta.
Van, aki a családját hiányolja, és van, aki csak egyszerűen örül, hogy továbbtanulhat, mint például Mircea, aki pincér szeretne lenni. A székelyföldiek közül van, aki azért választotta ezt az iskolát, hogy a román nyelvet elsajátítsa, mint például a gyergyószentmiklósi, 18 éves Erika is.
Legtöbbjüknek a nagyenyedi iskolát valamelyik, a Bethlen Gábor Kollégiumban végzett rokona, tanára ajánlotta, de volt, akihez a kollégium híre éppen az igazgató látogatása révén jutott el.
Transindex.ro

Így tartjuk távol a rosszat az új esztendőben
Barabás László néprajzkutató szerint a néphagyományok, az új évi szokások még akkor is jelen vannak az életünkben, ha arról nincs tudomásunk. Fényesen kivilágított, kidíszített utcák, terek, házak és lakások, tűzijáték, tülkölés, dudálás, sípolás – mind-mind a régi és az új találkozásánál keletkező résben leselkedő rosszat hivatott távol tartani.
Mi áll az új évi szokásaink, például a petárdázás hátterében?
A téli napforduló körül van az új év ünnepe és ekkor kezdődik el az egyházi év az adventtel, következik karácsony, nagykarácsony, majd vízkereszt, és tulajdonképpen ez az egész ünnepkör vízkereszt táján zárul. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az új évi szokások, vagy az évkezdeti szokások ebben a periódusban eléggé szétszórtak, és mindenik valamiképpen az új időszakra, az új kezdetre utal. Az új év megünneplése, az új év kezdete a különböző népeknél sokféleképpen, más-más időpontban volt, lehetett tavasszal, ősszel. A mi kultúránkban, a középkorban karácsonykor kezdődött az új év, aztán behozták a január 1-i ünnepet. Ekkor eltemetjük az óesztendőt, és köszöntjük az újat. Ez egy szimbolikus gesztus is, rítus: valami meghal, meghalt, elmúlik, elmúlt és valami kezdődik. Az emberek azt szeretnék, hogy a kettő között valamiféle folytonosság legyen, hogy az újabb az jobb legyen, másabb legyen, mint ami eltelt. Bármelyik kultúrában ez így van. A magyarok szokásai, hiedelmei is ezzel kapcsolatosak. A mi erdélyi kultúránkban ezeknek a szokásoknak a közösségi jellege hangsúlyosabb volt. Az emberek ezt a rituálét együtt szerették megélni, akár úgy, hogy közösen énekeltek, részt vettek valamilyen közös cselekvésben. Ezeknek a cselekvéseknek nem elsősorban szórakozási, szórakoztatási jellege volt. Azt keresték: hogyan tudnák elérni, hogy a következő időszak jobbá váljék. Ehhez a rosszat, az ártó szellemeket – ezt lehet ördögnek is nevezni – el kell hárítani. És nagyon vigyázni kell, mert ezek ilyenkor járnak. Amikor vált át az idő, megjelennek és okozhatnak valami bajt, tehát el kell űzni ezeket.
Hogyan?
Zajjal. Kürtöléssel, kolompolással, manapság városon petárdázással. Azt a kívánalmat pedig, hogy az új esztendő fényes és jobb legyen, fénnyel szokás jelezni, ezért manapság ünnepekkor mindent kivilágítunk. És akkor máris utaltam arra, hogy sok minden ezekből a közösségi hagyományokból ma is megvan városon, falun, csak átértelmeződnek. Ezek a szokásoknak szinte mindegyike ma is gyakorolt, posztmodern szokásunk. Ilyen a petárdázás, ami hajdanán nem azt szolgálta, hogy embertársaimat ijesztgessem. Ilyen a városok kivilágítása is, ami a fénykultuszhoz kapcsolódik. Persze új szokások is vannak, az európai népek körében kimondhatatlanul sok szokás van, de azért mégis csak ugyanabba a kultúrkörbe, mentalitáskörbe tartoznak. A mi erdélyi szokásainkba a hagyományos elemek talán jobban megtalálhatók, de átalakulnak, változnak. Amíg megvan a közösségteremtő ereje ezeknek a szokásoknak, addig ezek léteznek.
Melyek voltak az újévi szokások a múltban?
Gyermekkoromból emlékszem, hogy rengeteg tilalom volt. Nagyon vigyázni kellett, hogy mi történik az év első napján. Nem volt szabad például pénzt kiadni, ezt a gazdák tudták. Mert ami aznap történik, az meg fog ismétlődni. Ezért vigyáztak arra az emberek, hogy mit esznek, ki az első látogatójuk. Ez egy mágikus szemlélet, amely azt mondja, hogy ami megtörténik egy különös, vagy egy jeles napon, pláne újévkor, az meg fog ismétlődni. Ezért egész gyűjteménye van az újévi szokásoknak, a borsó- vagy a lencseevéstől a ruhateregetéshez fűződő hiedelmekig.
A mi vidékünkön, Közép-Erdélyben melyek voltak ezek a szokások?
Három példát szeretnék mondani. Az egyik a fénynek a kultuszával, a napfordulóval függ össze, amikor újjáéled a nap, újjászületik a nap is. Ez Jézus születésével is kapcsolatos, de az újévvel úgy, hogy bizonyos alkalmakon Erdélyben, nem csak a magyarok, hanem a szászok és a románok is, tüzes kerekeket engedtek le a hegyekről. Ilyen jeles alkalom volt az óesztendő éjszakája is. Azért tették ezt, hogy a láng, a kerék lángja, az óesztendőt kösse össze az újjal, legyen meg a folytonosság a kettő között úgy, hogy valamikor éjfélkor engedtek kereket. Amikor a szokás értelme elhalványul, akkor már valamiféle játékká, ügyességpróbává válik. A Kis-Küküllőmentén, Csáváson például óránként engedik a kerekeket, és közben a falu idős emberei végigjárják az utcákat, énekelnek, elbúcsúztatják az esztendőt. Tehát a fiataloké a hegy, az idősebbeké az éneklés. Egy másik szokás a marosszéki Mezőségen, de szórványosan Erdély más vidékein is: a kamasz fiúk ostorokkal csattogtatnak, hogy a bőség jöjjön be a házba. Azt kiabálják: „hé, csádé ide, bimbó, ráró!”, mintha állatokat hajtanának be szimbolikusan minden gazdához. A gyergyói falvakban búzát hintenek el a házakban, ez az új év köszöntése. A búzaszemek a szerencsét jelképzeik. Azt mondják, az a jó búzahintő, akinek a búzaszemeit még a húsvétkor is megtalálják. Tehát a bőségkívánásnak két dramatikus formája ez. A harmadik példám a szászok lakta Nagyenyed és Dicsőszentmárton, illetve Szászrégen környéki falvakban élő szokás. Ez az aranycsitkó ajándékozása. Ezekben a falvakban – leginkább Magyarkirályfalván, Betlenszentmiklóson, Torockón és Torockószentgyörgyön néztem utána – újév hajnalán egy szimbolikus alak, az aranyos csitkó, egy állatalaknak felöltözött személy viszi az ajándékokat a gyermekeknek. Egy fejszét bebugyoláltak, tettek neki tollseprűből két fület is. Azzal mentek és kopogtattak, zörgettek, nyihogtak és bedobálták a dióból, mogyoróból, almából álló ajándékokat. A gazda tudta, hogy miről van szó, nyitva volt az ajtó. Utána a házigazda kirohant, és visszatért az ajándékozókkal – koma, keresztapa, nagytata – és elbeszélték, hogy itt járt az aranyos csitkó. Ez egy szép történet, ma is több faluban él. Ugyanakkor nagyon fontos volt a bőségre nézve szilveszter éjszakáján például az első víz: aki elmegy újév éjszakáján és akár a csorgóból, akár a kútról vizet merít, az a bőségét és a szerencséjét meríti ki, mert az az aranyos víz. Ennek gyakorlata volt sokfelé. Marosvásárhelyen is a kutakból merítettek a leányok, igyekeztek minél hamarabb vinni belőle, mert akkor egészségesek, boldogok lesznek.
Antal Erika
maszol.ro

Szolgálnak és védnek, de nem minket
Sok víz le fog még folyni az Olton, amíg én képes leszek megérteni, hogy egyesekben miért nem képes a becsület egyetlen szikrája sem megvillanni.
Azok közé tartozom, aki vallják: Hargita megye rendőrparancsnokának a március 15-ei rettenetes tragédiát követően, ami két beosztottjának és egy ártatlan járókelőnek oltotta ki az életét, le kellett volna mondania. De továbbmennék. Radu Sandu Moldovannak nem feltétlenül emiatt a baleset miatt kellett volna lemondania. Radu Sandu Moldovannak azért kellett volna már rég távoznia, mert egyszerűen alkalmatlan a feladatára, s ez már több alkalommal is bebizonyosodott.
Hargita megyében siralmas a közbiztonság és a közlekedésbiztonság. A vezetési morál az egyik legagresszívebb az országban, talán csak a szomszédos Kovászna megyében rosszabb a helyzet. Ezt a kijelentésemet nem statisztikára, hanem személyes benyomásaimra alapozom: hányszor akarnak leszorítani az útról az agresszív előzésekbe bonyolódott székely atyafiak, hány alkalommal kerülök halálközeli helyzetbe mondjuk egy Csíkszereda és Marosvásárhely közötti utamon. Egy alkalommal megkíséreltem megszámolni: a Tudor lakótelepi szerkesztőségi székhely és a Kőrösi Csoma Sándor utcában található néhányszáz méteres útszakaszon közlekedve hány szabálysértéssel találkozok. Tíz után abbahagytam: elsőbbséget nem adó autós a körforgalomban, jelzés elmulasztása a körforgalomból való kihajtásnál, a körforgalomban való megállás, a buszmegállóban való parkolás, a gyalogátjárónál a gyalogosoknak járó elsőbbség megadásának elmulasztása... Ez mind röpke két-három perc alatt történik Csíkszereda közútjain, minden nap, minden órában, s ezért leginkább a rend őrei, azaz a rendőrök a felelősek, akik az évek folyamán mulasztásaik sorozatával „elérték” a jelenlegi állapotokat, ahol már gyakorlatilag a szabálytalanság a norma, a szabályok betartása kirívó. De ugyanez a helyzet a közbiztonsággal, s erre a kérdésre most azért nem térek ki részletesen, mert ezt egy előző írásomban, ugyanebben a rovatban már megtettem, felsorolva néhány nagy port felkavart, azóta is megoldatlan ügyet: a Madezit-rablás, a Merkúrban történt fegyveres rablás, az eltűnt Andreea esete, egy udvarhelyi borzalmas nemi erőszak, az agyagfalvi Sala-gyilkosság, egy évtizede felderítetlen, sokkoló tinédzsergyilkosság Gyergyóban. De hogy ne csak ezekkel példálózzak: a lakóhelyemmel majdnem szomszédos vegyesüzletet az elmúlt két évben kétszer rabolták ki, a tettes mindkét esetben ismeretlen.
A közlekedésbiztonság, illetve a közbiztonság betartására és betartatására teljesen alkalmatlan rendőrség vezetője a helyi közösség legitim képviselőjének távozásra felszólító üzenetére arrogánsan reagált: néhány nap elteltével egy névtelen közleményben, gyakorlatilag ismeretlen testületek köpenye mögé bújva tulajdonképpen politikai cselszövéssel vádolta Csíkszereda polgármesterét. Ez számomra két dolgot tett világossá: a rendőrkapitány magából indult ki, amikor a polgármester akcióját politikai tulajdonságokkal akarta felruházni, mert feltehetően saját pozícióját politikainak tekinti. S ez itt a második probléma, ami a rendőrkapitány távozását, mint lehetőséget sem engedi felmerülni. Hisz ha Hargita megye rendőrkapitányának lenni politikai pozíció, akkor már érthető, hogy a rendőrség miért nem a közbiztonság és a közlekedésbiztonság javításával van ezen a vidéken elfoglalva. Minden jel arra mutat, hogy a Hargita megyei rendőrség ma is ugyanúgy Bukarest kinyújtott, fegyveres keze Székelyföldön, mint a megyei milícia volt 1989 előtt. Nem hiába tekintenek áldozatként ma is az egyenruhások azon volt milicistákra, akiket a népharag pusztított el 1989 decemberében. Jól véssük hát észbe, ha rendőrt látunk 2014-ben ma Székelyföldön, kiket szolgál és véd. Mert úgy érzem, hogy székelyföldi, magyar nemzetiségű, átlagos állampolgárként én nem tartozom közéjük.
Rédai Attila. Székelyhon.ro

Az örökséget tovább kell adni
A Gyergyói Népzenészek Találkozóján, a gálaműsort megelőzően a gyergyószentmiklósi művelődési ház Karancsi Sándor-termében mutatták be Mezei Magdolna Szivárvány havasán – Gyergyóban gyűjtött népdalok című könyvét.
Páll Levente, a kulturális intézmény igazgatója köszöntötte péntek délután az érdeklődőket, kiemelve, rég volt, hogy ilyen zsúfolásig telt háznyi kultúra-, népdalkedvelőt üdvözölhetett.
Páll Ibolya zenetanárnő a népdal születéséről, továbbadásának fontosságáról, több évtizedes pedagógusi pályája során a gyerekektől kapott visszajelzésekről szólt, többek között kiemelte egykori tanítványa, Magdolna különös kapcsolatát a népdallal, a zenével.
A kötet szerkesztője, Mezei Magdolna mielőtt a daloskönyvről szólt volna, köszönetet mondott tanítóinak: „szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan tanítóim voltak, akik megszerettették a népdalt”.
„Oktató-nevelő munkám folyamán mindig fontosnak tartottam a zenei anyanyelv értékeinek tudatosítását. Hiszek a zene személyiségfejlesztő, értékrendteremtő erejében, abban, hogy javítja a gyerek iskolai teljesítményét, gondolkodását, emlékezetét, összpontosító figyelmét, mozgását, kreativitását. Feladatomnak érzem, hogy mindezeket kihasználva, olyan generációkat neveljek fel, amelyek felnőtté válva nemcsak tetteikben, de érzelmi és erkölcsi mivoltukban is hasznos tagjai lesznek a társadalmunknak. Ezért döntöttem el, hogy részt vállalok a nemzeti műveltség terjesztésében, a néphagyomány, a zenei anyanyelv ápolásában és továbbadásában, ott ahol ezt leginkább megtehetem, az iskolában” – mondta a fiatal tanítónő.
Kiemelte, Kodály Zoltán zenepedagógussal együtt vallja: „a gyermekek elsőre annak a tájegységnek a dallamvilágát kell megismerjék, amelyben nevelkednek, mert ez áll hozzájuk minden tekintetben a legközelebb. A zenei anyanyelv szerepét a népzene tölti be, melyben egy nép múltjának legnemesebb értékei őrződnek meg”.
Kisné Portik Irén néprajzkutató a tanító szerepéről, az egyházi, népdalok ismeretének fontosságáról szólt: „a zenei anyanyelvet komolyan kell venni, népi értéket, zenei kincset ad át a szerkesztő e kötettel, melyet különösen a pedagógus kollégák használhatnak kézikönyvként”.
A népdaltár hiánypótló, a könyvhöz tartozó hanganyag, cédé éppen a gyerekek által legkedveltebb, legnépszerűbb dallamokat tartalmazza. A Gyergyóban gyűjtött népdalok egy csokrát, őseink egyik legféltettebb, legdrágább kincsét menti a kis könyv az utókor számára.
A kötet megjelenésében segített: Balázs Gyönyvér, Kolcsár Árpád, Lovász Árpád, Gáll Beáta, Tatár Attila, Páll Ibolya, Kisné Portik Irén, F&F nyomda.
A könyvbemutatón gyergyói dalokat énekeltek a tanítónő tanítványai, népdalos csoportja, illetve a Hóvirág Néptánccsoport tagjai.
Találkoztak a gyergyói népzenészek
Gyergyói Népzenészek Találkozóját Bartók Béla-mottóval szervezték meg a művelődési központban: „A népzene tehát a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. Ezek a dallamok a művészi tökéletesség megtestesítői. Példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.”
A négy év kihagyás után újra megszervezett rendezvény célja az évek múlásával mit sem változott: legalább ezen a napon felhívni a vidék figyelmét a gyergyói népzenei hagyományokra. „Gyűjtsék össze a környezetünkben még meglévő értékeket, tanulják meg és adják tovább a fiataloknak” – biztatta a jelenlévőket Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza főigazgatója. Kisné Portik Irén Mezei János gondolatait tolmácsolta a telt házas rendezvényen, mellyel a szervezők a híd szerepét vállalták fel a népi zenészek és a közönség között. Péntek este több mint négyórás gálaműsor keretében mutatkoztak be a zenekarok: csomafalviak, alfalviak, újfalviak, ditróiak, remeteiek, szárhegyiek és gyergyószentmiklósiak. A táncházzenészek közül a Heveder Zenekart, habár már éjfélre járt, nagy tapssal fogadta a közönség. Táncházzal zárták az ünnepséget.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro

Határtalanul: kevés magyar diák jut el Székelyföldig
A Bethlen Gábor Alap által harmadik alkalommal kiírt Határtalanul programja nagy népszerűségnek örvend a magyarországi iskolák körében. Erdély listavezető a a határon túli területek között, ám ezen belül Székelyföldre már jóval kevesebb diákcsoport érkezik. Idegenvezetők, helyi szervezők, diákok beszélnek arról, hogy miért.
Sok iskola él a Határtalanul lehetőséggel, anyagilag ugyanis nagyon megéri a diákoknak a kirándulás, mivel az Emberi Erőforrások Minisztériuma állja a gyerekek utaztatását és szállásdíját, a diákoknak csak az étkezést, a belépők árát, illetve a költőpénzt kell fedezni.
Erdély a legnépszerűbb, majd Felvidék, Délvidék következik a preferencialistán. A leginkább háttérbe szoruló helyszín Kárpátalja, egyrészt az útlevél-kötelezettség, másrészt a háborús helyzet miatt. Az idei, Kárpátaljára tervezett látogatások mind elmaradtak, a csoportokat átszervezték más területekre, számol be a programról a székelyföldi Sebestyén Zita, a magyarországi Talabor utazási iroda erdélyi referense.
Népszerű és hatékony a program
„Az iskolák többsége kihasználja ezt a lehetőséget, évről évre egyre többen vannak, megírják a pályázatokat és részt vesznek a programon, ezért idéntől a kormány is több pénzt szán erre. Első esztendőben alig öt csoportunk volt Erdélyben, két év alatt azonban megnégyszereződött ez a szám. Nagyon sok iskola szívesen foglalkoztat utazási irodákat, akik vállalják a teljes szervezést, mentesítve ez alól a pedagógusokat” – mondta Sebestyén Zita idegenvezető, aki éppen Székelyföld látványosságait mutatja be egy közel ötvenfős diákcsoportnak.
Az idegenvezető szerint a Határtalanul program hatékonysága évek múltán lesz mérhető. "Nagyon zsúfolt a program, nagyon sok helyszínt meglátogatunk, katonás a tempó, és egyértelmű, hogy nem tudnak mindent megjegyezni. De amikor a jelenlegi tizenévesből huszonéves lesz, akkor valószínű, hogy más értékrend szerint gondol majd ezekre a kirándulásokra és a magyarok lakta Kárpát-medencei területekre" – magyarázta.
Kevesen látogatják Székelyföldet
Erdély megtekintése sok iskola temérdek osztályánál ki lett pipálva, ám a statisztika azt mutatja, leginkább a határhoz közeli vidékeket járják be a magyarországi diákok, elsősorban Máramaros, Partium területeit: Nagyváradon át érkeznek be Erdélybe, majd Kolozsváron át és Déván keresztül Arad irányában utaznak haza.
Az idei program úgy alakult, hogy húszból csupán egy csoport érkezik Székelyföldre. Az idegenvezető szerint ennek oka elsősorban a távolság, a hosszabb utazás miatt, hiszen a több napos program több pénzt is igényel, azonban a gyerekek számára megengedett önrész stabil, nem lehet növelni az útvonal függvényében.
„Ha egy iskolának van egy talpraesett igazgatója, aki ismeri Székelyföldet, és tudja, hogy érdemes kikerülni idáig, akkor ő ragaszkodik hozzá, hogy ide jöjjenek a gyerekek. A többség azonban, akik nem tudják, mi van itt, megjárják az erdélyi kisebb utat és ezzel a program ki van pipálva” – mondta Sebestyén Zita.
Zsúfolt program, tele látnivalóval
A program nagyon kötött és zsúfolt, de az idegenvezető szerint teljesíteni kell, "ha törik ha szakad, ha esik, ha havaz". Történelmi, kulturális, földrajzi látványosságok együtt kapnak helyet a körútban.
A Székelyföld célpontú úton Nagyváradon a székesegyház, a püspöki palota, a kanonok-sor, a Szigligeti színház, a Saspalota, majd a Királyhágón keresztül Kolozsváron Mátyás király szülőháza és szobra, a Szent Mihály templom, a Házsongárdi temető látogatható. Ezt követi egy hosszú és kimerítő utazás Gyergyó vidékére, ahol olyan nevezetességeket csodálhatnak meg a diákok, mint a Gyilkostó, a Békás- szoros, a Madéfalvi veszedelem emlékműve, a Szent Anna tó, Mohos tőzegláp, Sóvidék, Parajd, Szováta, Udvarhely, Farkaslaka.
A hazafelé vezető út Marosvécsen visz át, ahol Wass Albert emlékhelye, Marosvásárhely látnivalói kapnak teret az utolsó napon. Mivel a látnivalók mellett az is fontos, hogy a magyarországi gyerekek itteniekkel találkozzanak, meglátogatták a Böjte Csaba által létrehozott gyergyószárhegyi gyerekotthont is.
Ha jó a szervezés, jó a látogatottság
Gyergyó vidékén a legkeresettebb helyszín Újfalu: a program indulása óta közel ezer diákot fogadtak itt: 2012-ben százan két iskolából, egy év múlva már 324-en öt iskolából érkeztek gyerekek és idénre is van már kétszáz jelentkező. A következő évre, amennyiben a pályázatok nyertesek lesznek, további 250-300 személyt várnak ide.
2011-ben a Határtalanul! program keretében két felhívás került meghirdetésre: a Tanulmányi kirándulások magyarlakta területekre és az Együttműködések magyar szakképző iskolák között. Az elsőben a nappali tagozatos, alapfokú képzés hetedik évfolyamán tanuló magyarországi diákok határon túli magyarlakta területekre irányuló tanulmányútja került támogatásra, míg a nagyobbaknak szóló a magyarországi és a határon túli magyar tannyelvű, nappali tagozatos, középfokú szakképzésben résztvevő diákok olyan együttműködését támogatta, amely egy magyarországi iskola, valamint egy határon túli magyar tannyelvű partnerintézmény együttes részvételével valósult meg.
A Határtalanul számokban
2012-ben 743-an nyújtottak be pályázatot, ebből 433 nyert támogatást. 465,3 millió Ft keretösszegből 30 millió Ft egyedi támogatás, 435,3 millió Ft pályázati konstrukció alapján nyújtott támogatás volt, ebből a pénzből 17 233 diák és 1 840 tanár utazását sikerült támogatni.
2012-ben a Bethlen Gábor Alap bizottságának döntése értelmében a Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek c. felhívás keretében 330 pályázat, az Együttműködés szakképző iskolák között felhívásban 65 pályázat, míg az Együttműködés gimnáziumok között felhívásban 38 pályázat nyert el támogatást. 2013-ban a 713 benyújtott pályázatból 393 nyert támogatást, 17 034 diák és 1 919 tanár utazását sikerült támogatni. maszol.ro

Hol a mai veréb?
Nem csitul a magyarellenesség az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával, pedig a szociáldemokratákkal megkötött paktumot megelőzően ez volt a szövetség vezetőinek egyik legfontosabb érve: amikor hatalmon vannak, visszafogottabbá válik a román nacionalizmus, nő a magyar emberek biztonságérzete.
Ez idáig jóformán semmi nem valósult meg a papírra fektetett vagy szóban megfogalmazott ígéretekből. A marosvásárhelyi orvosi egyetem ügye megoldás nélkül feneklett meg, az észak-erdélyi autópálya gyorsforgalmi úttá silányult, Maros megyének nincs magyar prefektusa, pénz csurrant-cseppent, de csak a kormány eddigi tartozása, a székely zászlót, a szimbólumokat ugyanúgy üldözik, mint korábban, a parlament elé terjesztett törvény egyfajta kibúvót jelenthet (ha egyáltalán elfogadják), de tisztességes, egyenes megoldást nem. Annak kell örvendenünk, hogy Uzon esetében beérték a kék-arany lobogó eltávolításával, büntetést nem fizettetnek a polgármesterrel, s nem rögtön, hanem talán csak a városünnep után szereltetik le Sepsiszentgyörgy központjából a székely zászlót, illetve hogy kormánypárti politikusok nem, csak félhivatalos szószólóik, no meg az ellenzékiek gyaláznak bennünket élő egyenes adásban. Az RMDSZ vezetői mégis elégedettek – kampányban mi mást is mondhatnának –, csodát ugyan nem ígérnek, de szerintük szépen, lassan, türelemmel minden megoldódik. Csakhogy éppen az idő és a türelem van fogytán. A sok kérdésre gyógyírt jelentő autonómia ügye ismét fiókba került, jó mélyre, hírt sem hallani az RMDSZ által ígért törvénytervezetről, nyoma sincs az oly sokat emlegetett román–magyar párbeszédnek, mi több, szövetségesük, az MPP háromszéki elnöke december elsejére tervez tüntetést, idejekorán lefoglalva a helyi románság ünnepségének helyszínét. Ily gesztusokkal nehéz lesz meggyőzni őket arról, hogy közös érdek, közös haszon Székelyföld autonómiája. A magyar önkormányzatok még arra sem hajlandóak, hogy állásfoglalásban jelezzék: a Székelyföld nevű közigazgatási egységhez akarnak tartozni, mely számára sarkalatos törvény szavatolja az autonómiát, és amelynek területén a magyar is hivatalos nyelv. A Székely Nemzeti Tanács februári felhívására eddig csupán három Gyergyó környéki tanács válaszolt. Feladták hát a holnapi túzokot, és még mai veréb sem igazán pottyan helyette. Csodákra rég nem várunk, de egy kis valós reménysugár azért jót tenne. A magyar emberek biztonságérzetének is. Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely veteránok meséltek emlékeikről a honvédtalálkozón Székelyudvarhelyen
dén először szerveztek honvédtalálkozót az egykori székely határvadászok ma is élő tagjainak. Az 1940 és 1944 között a magyar honvédség kötelékében szolgálatot teljesítő székely veteránok meséltek a világháborús emlékeikről. Az egykor a szovjet csapatok ellen harcoló székely honvédekről, hősi áldozatukról a kommunista diktatúrában évtizedekig még csak beszélni sem volt szabad, emléküket mélyen eltemette a Kádár-rendszer.
Könnyes szemmel nézték a ma már 80-90 éves udvarhelyszéki veteránok a Kereszthegy című dokumentumfilmet. Az alkotás a magyar királyi 65. székely honvéd határvadászokról szól, amelyet a HM Zrínyi Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója készített.
A határvadászok 1944-ben a Gyergyó vidéken a szovjet csapatok ellen harcoltak, sok székely apa és fia halt hősi halált. A mesterségesen írt történelem azonban évtizedekig elfeledte őket, beszélni sem volt szabad róluk, emlékművük sem épülhetett. Most először szerveztek tiszteletükre honvédtalálkozót Székelyudvarhelyen, ahová a még életben lévő veteránok többsége eljött.
A udvarhelyszéki veteránok többnyire a Keleti Kárpátok ormain, völgyeiben harcoltak, a Gyimesi szorostól egészen le az Ojtuz, Uz völgyéig. Jelen pillanatban Székelyudvarhely környékén 120 veteránról van tudomásunk – mondta a Híradónak Gidó Csaba történész.
Szinte mindegyik egykori székely honvédnak van egy megindító története a háborúból és a hadifogságból. Többen csak évekkel a háború után tértek haza. Az átélt borzalmak és megpróbáltatások ellenére a legtöbben még mindig, 70 év távlatából is büszkék arra, hogy egykor magyar honvédként szolgáltak.
hirado.hu / Duna Tv, Híradó. Erdély.ma

Trianon: felmérik a magyar értékeket
Fontos faladatunk, hogy felmérjük a trianoni békediktátum által elszakított területek magyar értékeit – mondta Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke csütörtökön Jánoshalmán, a Hungarikumok, helyi értékek című rendezvényen.
Lezsák Sándor, a hungarikumok, helyi értéktárak megalkotásának kezdeményezője elmondta: egy kollégiumi rendszeren keresztül októberben Horvátországban kezdik meg a településeken még fellelhető magyar értékek felkutatását.
Lehetővé vált a folyamatos munka
Mintegy száz egyetemista és főiskolás a Lakiteleki Népfőiskola technikai irányításával méri fel házról házra járva a Drávaszög és Baranya magyarlakta településeinek helyi értékeit – ismertette. Ugyanezt előkészítették a Délvidéken, Kárpátalján, Csallóközben, a Szilágyságban és Gyergyóban is.
Reményét fejezte ki, hogy a környező országok politikai környezete lehetővé teszi a folyamatos munkát. Csángó kollégiumot is terveznek, amelynek egyik lépése a Bákói Népfőiskola kialakítása lesz. Emellett lesz ilyen kollégiumuk a gyimesi, a moldvai és a szórványcsángómagyaroknak is – fűzte hozzá a politikus.
Emlékeztetett arra, hogy „van már vagy húsz esztendeje”, amikor a Lakiteleki Népfőiskolán az első összejövetelt megrendezték a helyi értékek feltérképezése és az értéktárak felállítása ügyében. „A helyi teljesítményeket, melyek megjelennek falunapon és egyéb rendezvényeken”, nem szabad veszni hagyni, számba kell venni őket. Kiemelte, hogy a hungarikumok közé felvett Rubik-kocka vagy Puskás Öcsi hátrahúzós csele az ország teljesítményét, elismertségét növeli.
Meg kell őrizni a helyi értékeket
Polyák Albert, a Nemzeti Művelődési Intézet szakmai igazgatója hangsúlyozta: a helyi értékek feltárása, megőrzése fontos lépés ahhoz, hogy „önmagát fenntartó ember, önmagát eltartó közösség jöjjön létre”.
A szakmai igazgató szerint a hungarikumprogramokra azért van szükség, mert az 1945-től 1990-ig tartó időszak a helyi értékeket, emberi kvalitásokat nagyrészt tönkretette, s a rendszerváltáskor egy erkölcsében, tudatában szétzilált társadalom élt az országban. Újra kell építeni az értékrendünket, a helyi értékteremtés nem megy a helyi tudás nélkül – fogalmazott.
Bankó Ágnes, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés aljegyzője beszámolt arról, hogy a megyében megalapították a megyei értéktárbizottságot hat taggal. A több mint száz megyebeli település közül már bő harminc jelezte, hogy felállította a helyi értéktárbizottságot, amelyektől eddig 115 javaslat érkezett. A közgyűlés elnöke példaként említette, hogy a megyei értéktárba felvették Kossuth Lajos levelét, amelyben kiskunfélegyházi díszpolgárságát köszönte meg. MNO.hu

Négyszáz éves a kászoni oktatás
A hétvégén lezajlott kászoni falunapok keretében vasárnap megemlékeztek a kászoni oktatás négyszázadik évfordulójáról is. A kászonaltízi Dr. Lukács Mihály Általános Iskolában emléktáblát helyeztek el, a kultúrotthonban pedig néptánccsoportok, ifjú zenészek, énekesek léptek fel a jubileum alkalmával.
Tudomány s erény díszére címmel, Lapok a kászonszéki oktatás 400 éves történetéből alcímmel jelent meg idén András Ignácnak, a kászonaltízi Dr. Lukács Mihály Általános Iskola igazgatójának könyve a kolozsvári Verbum Kiadónál.
Amint az a kiadványból kiderül, Kászonban az oktatás kibontakozásának kezdetei a XVI. századra tehetők, az első írásos említés az 1614-es kászonimpéri lustra, amelyben iskolamestert is feljegyeztek. A következő időszakból találtak írásos említéseket arról, hogy a többi kászoni településen is iskolamesterek tevékenykedtek, beindult az oktatás. A könyv címében idézett felajánlás – Tudomány s erény díszére – a Kászoni-medence legrégebbi oktatási intézményének, a kászonimpéri iskolának a homlokzatán áll. Ez az épület 1874-ben készült el a Nagykászon név alatt ma is egy egyházközségbe tartozó Kászonfeltíz, Kászonaltíz és Kászonimpér fiataljainak oktatására.
A Kászon községet jelenleg alkotó öt faluban, Altízen, Feltízen, Impérben, Jakabfalván, Újfaluban a kászonaltízi Dr. Lukács Mihály Általános Iskola keretében zajlik az oktatás óvodától nyolcadik osztályig. Az iskola 1990-ben vette fel a Kászonfelsőfaluban 1678-ban született pap-tanár, Lukács Mihály nevét. A filozófiai, teológiai tanulmányokat végzett, doktorált, 1703-ban pappá szentelt, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főesperesi tisztségét is betöltő Lukács Mihály vagyonát a csíksomlyói római katolikus gimnáziumban tanulni kívánó szegény ifjak ellátására, támogatására adományozta.
Vasárnap délben a Lukács Mihályról elnevezett iskola falán leplezték le a négyszáz éves kászoni oktatásnak emléket állító emléktáblát. „A ma megszerezhető tudás a múlt tapasztalatainak összegzése, nagy felfedezések, élettapasztalatok ötvöződnek benne. Aki viszont ma a múltból tanul, az az értékek átmentésével a jövőt teszi gazdagabbá. Hiszem, hogy ennek az értékmentésnek hű szolgája volt a kászoni oktatás is négy évszázadon át, és remélem, hogy e hivatásának a jövőben is becsülettel eleget fog tenni” – fogalmazta meg András Ignác iskolaigazgató a térségbeli oktatás mérföldköveit összegző kötetének bevezetőjében.
R. Kiss Edit. Székelyhon.ro

Csiky-kert: jöhetnek az egyetemisták
A Babes-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozatán nem szűnnek meg szakok, alapképzésre és mesterire egyaránt lehet iratkozni július 14-18. között. A bejutást viszont idéntől új tényezők is befolyásolják.
Dr. Dombay István egyetemi adjunktus, a BBTE kihelyezett tagozatok intézetének igazgatója, a gyergyószentmiklósi egyetem vezetője tájékoztatott a beiratkozás részleteiről. Július 14–18. között 9-től 13 óráig lehet jelentkezni a Csiky-kerti egyetem titkárságán. A szükséges iratok listája megtalálható a kihelyezett tagozat honlapján.
Fontos tudni, hogy nemcsak beiratkozásra, felvételire is sor kerül. Az alapképzés esetén egy, a weboldalról letölthető szándéknyilatkozatot kell kitölteni, olyan kérdésekre válaszolva, melyek által felmérhető a jelentkezők általános műveltsége és célja ezen egyetem elvégzésével. „Nem kell tankönyvből tanulni, olyan válaszokra kell felelni, mint: mi az, hogy földrajz, mit fed a turizmus és a turizmusföldrajz, mit szeretne kezdeni tudásával, ha elvégzi az egyetemet. Azt szeretnénk kivédeni, hogy ne a félév végén jöjjön rá a diák, nem ilyen szakon akar tanulni, hanem legyen fogalma arról, mit választott, mire számíthat” – tájékoztatott Dombay.
Az adott válaszokra nem kap jegyet a jelentkező, a hallgatók besorolása az érettségi vizsga eredménye alapján történik száz százalékban. A magyar tagozaton 20 ingyenes és 80 tandíjas hely van, román tagozaton 10 ingyenes és 74 tandíjas. A tandíj összege ezúttal is 2400 lej egy évre, amit négy részletben fizethet ki a hallgató.
Az alapképzés keretében mód van továbbra is a pedagógiai modul felvételére, sikeres vizsgákat követően, aki ezen oklevél birtokában van, V-X. osztályos diákokat taníthat földrajzra. Érvényessége viszont korlátozott: a diplomaszerzéstől számított három éven belül el kell kezdeni az oktatást. A diploma aktiválásához akár helyettesi állás is megfelel, és mindössze fél éves tanítás is elegendő. A mesteri képzésre, az ökoturizmus és fenntartható fejlesztés szakra 25 ingyenes és 25 tandíjas hely van, ugyanennyi a tandíj, a jelentkezők viszont egy tudásfelmérő interjún is részt kell vegyenek július 21-én. „Ez egy tudásszint-felmérés ökoturizmusról, környezetvédelemről, az alapképzésen elsajátított ismeretekből kell számot adni. Ez teszi ki a felvételi jegy ötven százalékát, és ugyanennyit nyom a latban az államvizsga dolgozatra kapott jegy.”
A végleges eredmények ismertetésére július 30-án kerül sor, ekkor kell elfoglalniuk helyüket is egy űrlap kitöltésével.
Az intézményvezető elmondta, az a tény, hogy ősztől megszűnik a BBTE néhány szaka, nem érinti a gyergyószentmiklósi tagozatot és általánosan a földrajz kart, a besztercei, zilahi, máramarosszigeti tagozatokat sem.
Hogy miért érdemes a gyergyószentmiklósi egyetemet választani? Dombai több érvvel válaszolt e kérdésre: „Kis közösség van itt, kétszáz hallgató. Ez közvetlenséget eredményez, a tanárt emberként is megismerik, a kommunikáció nem fogadóórákon történik, hanem naponta találkozunk, megbeszélhetünk magánjellegű problémákat is. Előny az is, hogy a jól működő diákszövetség számos programot szervez, Gyergyó környékén számtalan kirándulási lehetőség is adott. Kilencezer fölötti kötet van a könyvtárunkban, elismert tanárkollégákkal dolgozunk, minden lehetőség adott itt a tanulásra. Nem kell elfelejteni, hogy az albérletárak sem mérhetők a nagyobb városokéhoz, mert ennek a tagozatnak a céljai közé tartozik, hogy a székelyföldi, szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező fiatalok is továbbtanulhassanak. Ugyanakkor nem részletkérdés az sem, hogy kapcsolataink révén számos lehetőség van cserediák-kapcsolatra, külföldi szakgyakorlatra, külföldi diákmunkára.”
Balázs Katalin. Székelyhon.ro

Jód-völgyi apadás – A székelyföld peremén – (1.)
Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.
Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.
Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést.
Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány.
2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat. Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyében lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”.
Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház.
Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve.
Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.”
Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüvegcsűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.
Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek.
Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent.
A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni.
Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtartó hagyomány – A székely viselet, zene és tánc seregszemléje Csíksomlyón
Sziporkázó napsütés. Mélyen szántó gondolatok, főhajtás, hit, alázat, ima. Énekszó, nevetés, jókedv és derű. Az idei évben is ezek jellemezték szombaton a Kis- és Nagy Somlyó nyergében – kisebb szünetekkel – immár 83. éve megrendezett Ezer Székely Leány Napját.
Domokos Pál Péter néprajzkutató nagyot és merészet álmodott, vele együtt pedig maradandót cselekedtek mindazok, akik 1931-ben Csíksomlyón első alkalommal, majd évről-évre megszervezték a székely leányok találkozóját. A rendezvény kiállta az idő próbáját, és létrehozói reményeihez híven, népi értékeink mélyről fakadó forrásává, hagyományaink megőrzésének kincsestárává, a külső nyomás s a belülről gerjesztett erjedés hatékony ellenszerévé vált.
A kommunista diktatúra sötét évei alatt kezdetben ellenrendezvénnyel, majd ebbéli igyekezetük sikertelensége láttán, betiltással próbálták kitörülni népünknek még az emlékezetéből is a július első szombatján hagyományossá vált színes találkozót, de aljas szándékuk végérvényesen megbukott, hiszen a lelkek mélyéről elemi erővel feltörő önazonossági vágy és együvé tartozás érzésének többé már nem lehet erőszakkal vagy csalafintasággal az útjába állni.
Özönlöttek a csinos leányok
Az 1990-es újrakezdéstől kialakult szokásokhoz híven, reggeliben Csíkszereda központjában gyülekeztek a környező falvakból szekéren és lóháton érkező, népviseletbe öltözött menyecskék és legények, ott pedig fényes szőrű paripákon feszítő huszárok és az idei házigazda szerepét ellátó csíkszentsimoni fúvószenekar fogadta őket. Özönlöttek azonban a csinos székely lányok és kísérőik Marosszékről, Gyergyóból, a Gyimesekből és Háromszékről is.
Amint azt a minket kellő értesülésekkel ellátó Simon Réka Ágnestől, valamint munkatársától, Nagy Ibolyától megtudtuk, Háromszékről 350 résztvevő utazott a megyei tanács anyagi hozzájárulásával a rangos eseményre.
Így találkozhattunk a Zaboláról, Csernátonból, Gelencéről, Pákéból, Barátosról, Bibarcfalváról, Mikóújfaluból, Sepsibükszádról, Erdőfüléből, Bardocról, Olasztelekről, Barótról, Vargyasról és Székelyszáldobosról érkező és minket méltán képviselő csoportokkal. Borboly Csaba, Hargita megyei tanácselnök és Markó Attila, sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselő megnyitóbeszéde után a több ezer résztvevő perceken keresztül együtt ropta a táncot a Szabadság téren, majd felsorakozott a továbbinduláshoz.
A nép új tavasza
Az idei szentmisét Böjte atya celebrálta, aki, a rá jellemző közvetlenséggel, ezúttal békességre ösztönözte a jelenlévőket. Áhítattal elmondott szentbeszédét a következő szavakkal zárta: „én hiszem, hogy egy új tavasz következik a mi népünk életében”.
Fenyőágakból és virágokból font kapun át lehetett a színpaddá alakított Hármashalom-oltár elé lépni, melyről Fábián László csíkszentsimoni és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester köszöntötte a nyeregbe érkezőket. Az utánuk felszólaló Kissné Portik Irén néprajzkutatótól azt is megtudhattuk, hogy idén népviseletmustra is lesz, mely a rendezvény hatására beindult népviseletvarró mozgalom alkotásait lesz hivatott a hagyományok betartásának szemszögéből megvizsgálni és minősíteni, miközben hasznos tanácsokkal is ellátják a jelentkezőket. Ezt követően a színpad a zene, tánc és énekszó birtokába került, hogy a fellépők bemutathassák otthonról hozott tudásukat a Székelyföld különböző zugaiból összesereglett, nagyszámú közönségnek.
Mi, egyik szemünket az előadókon tartva, az ide mozdulás indítékai kitapogatásának szándékával bolyongtunk az árusok sátrai és a színpad közötti hatalmas téren letáborozott tömegben. Így bukkantunk rá Szekeres Adorján csíkszeredai szociológusra, aki a tűző nap sugarai elől menedéket nyújtó fenyvesben hajlandó volt számunkra megfogalmazni a rendezvénnyel kapcsolatos gondolatait. Megtudhattuk tőle, hogy amióta az Ezer Székely Leány találkozóját újraindították, népviseletet öltve és gyerekeit is abba öltöztetve vesz részt az eseményen. Őseink szokásainak megbecsülését nagyszüleitől és szüleitől örökölte, ezért kötelességének tartja utódainak is továbbadni, a tudás elsajátításának és a hit megélésének vágyával együtt, mert meggyőződése szerint csak a hit, tudás és hagyomány tarthat meg minket székely-magyarnak a jövőben is.
Gyönyörű viseletünk
„Elődeink több évezredes hagyománytisztelete úgy óvott és őrzött meg minket annak, amik vagyunk, mint ahogy az itt látható leánykát és legénykét vértezi fel egy életre a rájuk adott székely ruha magyarságtudattal, s népe iránti szeretettel és tisztelettel – fogalmazott. – Mert, ha ők egyszer ezt a gyönyörű viseletet magukra öltötték, s abban népdalainkat elénekelték, és táncainkat eljárták, akkor már nemcsak tudják, hanem érzik is hovatartozásukat, és ezt továbbra is vállalni fogják.”
Az egyik fiatalemberhez a lova iránt megnyilvánuló ragaszkodása és szeretete vonzott oda. Hosszas beszélgetésünk alatt rájöttem, hogy a nyilvános véleményformálástól való tartózkodásának a székelységre jellemző, s így őbenne is mélyen fészkelő szerénység az oka. Ez viszont ama népi bölcsességből fakad, mely szerint mindenki azzal foglalkozzon, amivel adatott, vagyis a földműves a szántás-vetéssel például, az író ember pedig a szép szavak gyúrásával. Ettől eltekintve, miközben a találkozón való részvételéről faggattam, egy gyönyörű mondatot hallottam tőle: „a szegénységből áradó nagyszerűség vonzott ide”.
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 3.)
Az utolsó magyar bástya
A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított.
A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik.
A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Maroshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Összesen 274 híve van, többségük a három nagyközségben él: százharmincnyolcan Gödemesterházán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feketegödén mindössze hat lélek maradt, ott egy háznál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”. Márton István meséli, Jódról, illetve Ratosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.” Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni. Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”. Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.”
Menedék a gyülekezetnek
A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik.
A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Magyarországról, Finnországból, de még Irakból is.
Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor. De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mindezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok.
Küzdelem a rozsdával
Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok.
„Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Szerinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Európának talán nincs is olyan országa, ahol ne lenne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.” A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárnaponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség. Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pillanatnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.”
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fiatal tehetségek alkotnak Szárhegyen
A tehetségkutatás és -gondozás, a magyarságtudat erősítése és a közösségi szellem fejlesztése céljával szervezi meg évről évre alkotótáborát a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány. A huszonegyedik rendezvény vasárnap nyitotta meg kapuit.
Hagyományosan Szárhegyen, ám ezúttal nem a ferences kolostorban táboroznak a Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor résztvevői, a huszonnégy fiatalt és oktatóikat Böjte atya Kájoni János Gyermekotthona fogadta be. Rajzot, festészetet, fafaragást, kézművességet tanulnak itt egy héten át a diákok, a hasznosat a kellemessel ötvözve, kirándulásokat, szórakoztató programokat is iktattak programjukba a szervezők. A legtávolabbi résztvevők Felvidékről érkeztek, vannak diákok Nagyszebenből, a csángóföldi Lujzikalagorról, valamint Gyergyó térség különböző településeiről.
Idén is pályázat révén nyertek belépőt a táborba a jelentkezők – gyökerek témában kellett leadják pályamunkáikat, melyeket bárki megtekinthetett a vasárnapi megnyitó alkalmával a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ Schola vendégházának előcsarnokában. A közös kiállítás mellett egy egyéni tárlat anyagát is megcsodálhatta a közönség – a 15 éves Spînochi Csilla-Cristina, a Borsos Miklós alkotótábor egyik állandó résztvevője mutatta be munkáit.
A közel negyven alkotást felvonultató kiállítást Ferencz Zoltán képzőművész, a Kulturális és Művészeti Központ művészeti vezetője méltatta. Úgy fogalmazott: „A tárlat anyaga bemutatja azt a világot, amit a fiatal alkotó korához illően képvisel. Természetes, hogy ebben a korban még nincsen meghatározott »útja«, de még nem is várható. Csilla sok témához, technikához nyúl hozzá: absztrakt, expresszionista, hagyományos tusrajzzal készült figuratív tájképek, pasztellel készült munkák képezik a tárlat anyagát. Egyvalami közös bennük: látásmódjukban szinte kivétel nélkül megtalálható valami, ami az emberi elme különböző sajátosságait kutatja, valamint a kivételes és a szabályszerű különös ötvözete.”
„Követjük a táborainkban részt vevő gyerekek életútját, úgy érezzük, hogy az évi rendszerességgel szervezett programunk hozzájárul a fiatalok pályaválasztásához, tehetségük fejlesztéséhez. A húsz év alatt 47 egykori táborozónk folytatta tanulmányait képzőművészeti vagy kézműves területen” – mondta el az ünnepségen Bancsi Edit, a szervező alapítvány ügyvezetője.
A 21. Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány, valamint a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ szervezésében jött létre. Az esemény Hargita megye tanácsa, a Communitas Alapítvány, a gyergyószentmiklósi Bonus Rt., a Fundamenta Kft., valamint György István támogatásával valósulhatott meg. A szervezők köszönetet mondanak továbbá a Vaskertes Iskola pedagógus-, diák- és szülőközösségének is a segítségért.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro,

Seprődi János – 140
Száznegyven évvel ezelőtt, 1874. augusztus 15- én született Seprődi János, a Székelyföld első népzenei falumonográfiájának megírója, zenetörténész és zenekritikus, a kolozsvári református főgimnázium volt tanára, az egyházi énekeskönyv megújításának nagy előharcosa. Sokoldalú munkásságának szép összefoglalása volt a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése impozáns munka, amely 1974-ben látott napvilágot Benkő András gondozásában. A bevezető tanulmány megírásában Almási István és Lakatos István is részt vett.
Seprődi kivételes tehetsége már kisiskolás korában megmutatkozott. Tanítója, a kibédi népmeséket gyűjtő Ősz János (1863-1941) mindent elkövetett, hogy okos tanítványa tovább tanulhasson. Székelyudvarhelyen érettségizik, a kolozsvári egyetemen szerez latin-magyar szakos tanári diplomát, s a város szellemi életének munkása marad 1923. március 6-ig, haláláig. Negyvenkilenc évet élt.
Az alábbiakban néhány olyan mondarészletet, visszaemlékezést közlünk, amelyek emberközelbe hozzák Seprődi János alakját. Talán sikerül érzékeltetnünk a szülőföld, a család, a gyermekek iránti szeretet nagyszerűségét, a munka mindenek fölötti jótékonyságát az emberi életre.
Seprődi a népdallal már kicsi korában megismerkedett. Nagy Sándorné Seprődi Sára (János húga) így emlékezett vissza 82 éves korában: "édesanyám s édesapám is jó énekes volt, amikor végeztek a munkával, édesapám csak letelepedett az ágy szélére, s elkiáltotta magát:
– Na, álljon elé az én bandám, s énekeljünk!
Köréje gyűltünk gyermekekül, s énekeltünk, sokszor csak énekből állt az egész este. Még úgy is volt, hogy az útról kezdték dobálni a cserepeket, hogy hát miféle zenebona van nálunk."
Külön mondaszövegek maradtak fenn Seprődi és Ősz János baráti viszonyáról. Seprődi unokaöccse, a ma már közel kilencvenéves Seprődi József mondta volt el: "Ez az Ősz János aztán Pócsfalván vásárolt bátyámnak 25 ár szőlőst. Finom oltott szőlő, nemes szőlő termett rajta (…) Szüretkor levonult az egész kibédi rokonság, a gyermekeket is kellett vigyék, családostól mentek. A vonattal történt az utazás. Vidám szüretek voltak."
Nos, eme vidám szüretekről számolt be – jóval szélesebb ívben – K. Seprődi Anna, a nagy tudós lánya, a Seprődi János – az ember (1874–1923) munkájában, amely kéziratban maradt. Az anyag megküldését a Budapesten élő Seprődi Sándor Jánosnak köszönöm.
"Ekkor már másodszor jártunk »ott-hon«, Kibéden. A maga módján: mind! Egy kupét töltöttünk meg, nagy feltűnést keltve. Az első állomás Udvarhely volt anyai rokonoknál. Onnan szekéren, kocsin, ahogy jött, először a Hargitán- Gyergyón át, másodízben a parajdi sóhegyek mellett ereszkedtünk le Kibédre (…) Lássuk, honnan eredtünk, kik vagyunk. És milyen a nép, amelyből származunk.
Persze, csak egy-két hétig éltünk a »család nyakán«, hiszen ők sem bírták volna anyagiakban. A végső cél Pócsfalva volt, ahol – szőlőit nyesegetve – (apánk) testileg-lelkileg megpihenhetett. Ősz János minden terhet levett róla. Az iskola nagy termének padjaira deszkákat fektetett, megrakta ágyneművel. Ott hancúroztunk esténként, s nappal is a Küküllő partjain az ő hasonló számú és korú gyermekhadával.
1916-ban voltunk ott utoljára családostól. Az akkori hazajövetelt is a maga módján, egyszerűen, pánik nélkül oldotta meg. Talán a maga gyermekkori vándorlásaira gondolt, mikor úgy határozott, nagyobb gyermekeivel gyalog teszi meg az utat Kolozsvárig, mert hisz a dugig telt vonatokra nem remélhette feltenni kilenctagú családját (ez utalás a háborús viszonyokra).
Összeállt egy szomszéd falusi »meg- lódult« családdal, melynek magasra tornyozott két ökrös, két tehenes szekerére feltette a kisebbeket, anyánkat – a féléves legkisebbel – egy kilencvenes nagymama mellé a bakra, s azzal elindult. Hat napig »ballagtunk« a négy állat nyomában az országút szélén, míg mellettünk elzúgott a rémülettől megbolydult népáradat, anélkül, hogy bármi félelem közel ért volna hozzánk. Apánk derűje, bizakodása, humorizálása csak amolyan kirándulásnak érzékeltette velünk a nem is könnyű vállalkozást. Mikor pedig leereszkedtünk egy hét múlva a tordai hágón (=Torda- hágón), »hazaérve«, megvásárolta a két tehenet a tovább menőktől, istállóvá alakította az egyik fásszínt, s attól kezdve éveken át hallott (= hallatszott) a szelíd tehénbőgés, szállt az újszerű szénaillat – mély megbotránkozására a Farkas utcai »úri« népeknek. A szükséges széna egy részét maga kaszálta le a Brétfüben, minket megtanított »takarni« – melyet a tanári fizetés pótlására adott át a tanároknak a Kollégium. Így legalább a tejet nem szűköltük az elkövetkező nehéz időkben. A falut (Pócsfalvát) azonban már nem látogathattuk többé tömegesen. Csak az ment le szüretre, akire szükség volt. Legtöbbször anyánk. Aki később ebből a szőlőcskéből rendezte el Apánk sírját."
A közölt mondarészleteket a következő két Ráduly-kötetből vettem: Őseink turulmadara. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. V. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2010. A monda címe: Seprődi találkozása a népdallal (22-23. old.). Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. VI. A monda címe: Seprődi János vidám szüretei. Sajtó alatt.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erdély tájain – Három nap alatt a Föld körül – 23. EKE Vándortábor Kövenden
Könnyű az EKE Vándortáborokról beszélni olyanoknak, akik már részt vettek a bakancsos turizmust a honismerettel ötvöző egy hetes nomád életben.
Annál nehezebben alkotnak valós képet róla olyanok, akik még nem vettek részt ilyenen. Mert bárki beszámolója róla csak szubjektív lehet. Egyesek magukra a túrákra, az ismeretlen felfedezésének örömeire emlékeznek szívesen, másokat a kötetlen esti beszélgetések, az emberi kapcsolatok ápolása tölt fel. Van olyan, aki a helyi kulináris ízekért van oda (az idén volt tordai pecsenye és pogácsa is), mások a záróbuli tábortüzének melegére szavaznak. A keret ugyanaz, de ami ott történik, az évről évre mindig más. Nemcsak azért, mert más EKE-osztály más tájakon szervezi, hanem mert minden másképp történik, mint előző alkalommal. Ha egy helyen fiatalok mutatják be népi tánctudományukat, másutt idősek, vagy a harmadik helyen éppen vegyesen őrzik hagyományaikat. Ha Kövenden nincs lovashuszár, mint Vármezőn vagy Gyergyóban, ezúttal mégis volt fúvószenekar. Egy helyen van muzeális jellegű posztóványoló, más helyen „csak” vízimalom, de az idén volt szekeres borkóstolás. Ha nincs kristálytiszta hegyi patak vagy mezotermál strand, akkor van bányatavak csodasósfürdője (csak Tordán).
Több mint ezren voltak az idei vándortáborban.
TÓTHPÁL TAMÁS, Szabadság (Kolozsvár)

Lovas ünnep: Székelyföld büszke lehet
A Székelyföldi Lovas Ünnep nézőinek nem volt okuk a csalódásra, azt kapták, amire számítottak, amit már évek óta megszokhattak: színes, látványos, szórakoztató műsort, kikapcsolódási lehetőséget minden korosztály, a család minden tagja számára, s mindezt kimagasló színvonalon megszervezve. A lovas hétvége felnőtt új nevéhez, nemcsak Gyergyó, de egész Székelyföld rangos eseménye lett.
A hetven műsorszám sokoldalúságának köszönhetően egy dologra nem nyílt lehetőség a Székelyföldi Lovas Ünnepen: unatkozásra. A fellépők, versenyszámok, bemutatók sorát sikerült úgy összeállítania a főszervező Bajkó családnak, hogy ne laposodhasson el a látvány, a lovas versenyszám vagy kutyás produkció mellett beillettek a rendezvénybe az ünnepélyesebb mozzanatok, mint a zászlófelvonás vagy a kulturális jellegű műsorszámok, mint egy népi vagy modern táncprodukció, vagy akár a fúvószenekarok előadása. A hetven műsorszám részletes bemutatására nem törekedhettünk, pillanatképeket ragadtunk ki.
Kutyaszépségek díszköre
A kutyakiállítás visszatérő eseménye a lovas ünnepnek, s aki nem ismeri közelebbről a környék „kutyásait”, nem is gondolná, hogy ilyen sok, bemutatásra méltó fajtiszta ebet tartanak mifelénk. A „versenyzőket” fajtájuk szerint külön értékelte a szakavatott zsűri, kilenc kategóriában hirdettek győztest, de alig akadt olyan kutya, amelyik ne érdemelt volna elismerést.
A hetven műsorszám sokoldalúságának köszönhetően egy dologra nem nyílt lehetőség a Székelyföldi Lovas Ünnepen: unatkozásra. A fellépők, versenyszámok, bemutatók sorát sikerült úgy összeállítania a főszervező Bajkó családnak, hogy ne laposodhasson el a látvány, a lovas versenyszám vagy kutyás produkció mellett beillettek a rendezvénybe az ünnepélyesebb mozzanatok, mint a zászlófelvonás vagy a kulturális jellegű műsorszámok, mint egy népi vagy modern táncprodukció, vagy akár a fúvószenekarok előadása. A hetven műsorszám részletes bemutatására nem törekedhettünk, pillanatképeket ragadtunk ki.
A ló is ért a szóból
Az eseménysor egyik „sztárját”, azaz a mifelénk még nem látott és világszinten is ritkának számító produkciót Magyarországról Hamza Viktória hozta el. Sokaknak „tátva maradt a szájuk”, látván, hogy miként tud együttműködni ember és ló, ostor, zabla és más irányítóeszközök használata nélkül. Tényleg hihető volt: a ló valóban ugyanúgy akarja, hogy jól sikerüljön a fellépés, mint a gazdája.
Mosás, favágás, cséplés lóerővel
Száz éve, dédszüleink korában nem volt elektromos áram minden háztartásban, mégis kényelmesen megéltek – mondják sokan, kik úgy látják, a technika túlságosan nagy szerepet kap az életünkben. Mások ezzel szemben azt mondják, hogy a világ fejlődik, s gépek nélkül ma már aligha lehetne megélni. Nos, a Czimbalmos Tivadar által, német mintára szerkesztett „lógép” mindkét félnek igazat tud adni: a ló erejével számos olyan gép működtethető, amire szükség lesz akkor is, ha egyszer csak kikapcsolják az áramot: fát vág, ruhát mos, csépel. Ami még nem működik, annak módját majd kitaláljuk – tehetnénk hozzá.
Lobog a zászló
Székelyföldi Lovas Ünnep. A név kötelez. Természetes volt: annak, hogy az esemény immár hivatalosan is székelyföldi rangúvá vált, meg kell mutatkoznia, meg kell adni a módját. Erre volt felemelő alkalom a székely zászló ünnepélyes felvonása.
Száguldás, ugrás, ügyesség, versenyzés
A fő hangsúly természetesen idén is a lovas sportokon, ezek népszerűsítésén volt a Székelyföldi Lovas Ünnepen. A díjugratás és fogathajtás sportágakban Székelyföld és Erdély legjobbjai között vannak az itt fellépő versenyzők. Persze a fogathajtó bajnok nem szállhatott versenybe, Bajkó Tibornak szervezőként vagy műsorvezetőként, „hangulatcsinálóként” más feladatai voltak ezúttal.
A Székelyföldi Lovas Ünnep eredményeit, a különböző versenyszámok győzteseinek nevét a Gyergyói Hírlapban közöljük. Egy eredményt azonban már most ismertetünk: a legnagyobb érdeklődéssel várt versenyre a zuhogó esőben is több ezren voltak kíváncsiak, a közösségek vezetői nem engedhették meg maguknak, hogy feladják a küzdelmet az esőre hivatkozva. A legjobb pedig – már ami az itt adódott próbákat illeti – Márton László Szilárd, Csomafalva polgármestere lett.
Gergely Imre, Székelyhon.ro

MÁLENKIJ ROBOT
Miért éppen Kolozsvárról hurcolták el a legtöbb erdélyit a szovjet lágerekbe?
Az 1945-ben deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy ők számítottak arra, hogy elviszik őket.
Málenkij robot, egy kis munka – mondták a szovjet katonák azoknak a magyaroknak és németeknek, akiket 1944. októberében és 1945. januárjában családi ebédről vagy éppen az utcáról szedtek össze és azt firtatták, hogy hová viszik őket.
Az egy kis munka gyakran hosszú évekig tartó kényszermunkát jelentett a Szovjetunióban, ahonnan sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre. Ezt a témát járta körül Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel, a Málenkij Robot emlékév keretében szervezett konferencia. A rendezvényt Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatával, valamint a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságával közösen szervezték.
Két deportálási hullám
Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa Erdélyi magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunióba 1944–1945-ben. A deportálások emlékezete című előadásában arról beszélt, hogy Románia átállása, illetve az 1944-ben Erdélybe érő front továbbvonulása után két jól körülhatárolható deportálási hullám figyelhető meg, amely módszerében is eltért.
Az egyik 1944 októberében zajlik le, a frontvonal átvonulását követő kaotikus állapotok közepette. „Ekkor az esetek többségében egyfajta spontán deportálás-hullámról van szó. Ezzel szemben a második hullám jól megszervezett volt” – mondta.
Az első hullám legfőképpen magyarokat érintett, valamint németes kinézetű, vagy német nevű személyeket. Ekkor leginkább olyan férfiakat és fiúkat hurcoltak el, akikre rá lehetett fogni, hogy német katonák és lehetett arra hivatkozni, hogy félő, hogy a front háta mögött szerveznek majd partizánakciókat. A második deportálási hullám 1945 januárjában játszódott le és ekkor már nemcsak férfiakat, hanem nőket, gyermekeket és öregeket is visznek. A vád ellenük a háborús bűnösség. „Masszív, nagyarányú deportálásokról van szó, amelyik leginkább a bánsági, a partiumi és az erdélyi sváb és szász férfiakat és nőket érinti" - mondta.
„Románok ezzel szemben csak elvétve estek fogságba. Mivel a románok ekkor már szövetségeseknek számítottak, ritkábban, utcai razziák során kerültek csak be az elhurcoltak közé, azonban legtöbbjüket a kihallgatás után – ha bizonyítani tudták, hogy románok – szabadon engedték. Mintegy 200-300 román eshetett így fogságba. Voltak azonban magyarok is, akik a két világháborús katonakönyvüket felmutatva menekültek meg a deportálástól” – mondta Murádin.
Székelyföldön gyorsan áthaladt a front A front fokozatos előrenyomulása közepette zajlanak az elhurcolások. „Ahol a front gyorsan haladt előre, például Székelyföldön, ott az elhurcolások szórványosak voltak. Ahol azonban nagyobb ellenállást tapasztaltak, ott több személyt hurcoltak el” – mondta Murádin.
Eszerint több hét alatt gyűjtöttek össze Csíkban 3000 személyt, míg a gyergyói deportálásokkal együtt a Maros-völgyéből deportáltak száma mintegy 4000 személyt tesz ki. Murádin azonban hozzátette, hogy ezek hozzávetőleges számok.
A Tordai csata
Kolozsváron a székelyföldi deportálásokhoz viszonyítva lényegesen magasabbak a számok. „Az, ami Kolozsváron történik, egyértelműen összefügg a Tordai csatával, ami miatt itt sokkal masszívabbak voltak az elhurcolások.
A Tordai csata révén megállítják a szovjet hadsereget, amelyik majdnem egy hónapig nem tud tovább haladni. Ezt torolják meg a deportálásokkal. Tordáról 500, a környékről több mint 700 személyt hurcolnak el.
Kolozsvárról 5000 személyt vittek el, akiket két nap alatt gyűjtöttek össze. Ez a szám pontos: ennyi kellett. Ezt onnan tudjuk, hogyha valakik esetleg meg is szöktek, akkor is csak ezt a számot pótolták ki” – magyarázta Murádin, aki szerint ennyivel kellett a front hadparancsnoksága Moszkva fele elszámoljon amiatt, hogy Tordán megakadt az előrenyomulás. Murádin azt is elmondta, hogy az emberek összegyűjtése - annak gyorsasága és masszívsága miatt - sokkhatást váltott ki a lakosságban. „Kevés volt a hadifogoly, valamivel igazolni kellett a megakadást” – mondta Murádin. Hozzátette, hogy a Kolozsvár környéki falvakból megközelítőleg 700 embert vittek el, a Partiumból pedig mintegy 6 ezret.
Erdélyből, Partiumból, Bánságból összesen mintegy 20 ezer főt hurcoltak el, akiket partizángyanús elemeknek neveztek és ellenségként kezelték őket.
A deportálások okai
- bosszú. A szovjet hadsereg mintegy 10 ezer fős veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, foglyok), amivel el kellett számolni. Ezért a magyarokat mintegy kollektíven vonják felelősségre. Emellett a szovjetek már 1943 júliusában eldöntötték, hogy, ha sikerül elfoglalni Magyarországot, akkor nemcsak a politikai és katonai vezetést büntetik majd, hanem a magyar népet is.
- a partizánakciók ellehetetlenítése. A németes kinézetű férfiakat és fiúkat azért is összegyűjtötték, mert attól féltek, hogy ők valójában a német hadsereg tagjai, civil ruhába öltözve, akik a front háta mögött fognak majd partizánakciókat végrehajtani. Emellett a román hadsereg vezérkara küldött egy listát a szovjet vezérkarnak, amelyen a fasiszta értelmiségieket sorolták fel: ezen majdnem kivétel nélkül az erdélyi magyar értelmiségiek nevei voltak feltüntetve.
- munkaerőhiány. Kellett a munkaerő a Szovjetunió újjáépítéséhez.
- általános elővigyázatosság. A frontvonal mögötti rend fenntartása.
Következmények A deportálások révén megtizedelik a magyar értelmiséget. „Ebben kulcsszerepe van Gheorghe Onișoru kolozsvári román konzulnak, aki továbbítja az értelmiségek neveit is tartalmazó listát, illetve Aurel Milea helyi ügyvédnek, aki segédkezett ebben. A románok hozzáállása az eseményekhez változó volt: találunk olyan esetet is, hogy letagadták, hogy magyar szomszédjuk van, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg, szóltak, hogy még egy maradt, akit nem vittek el” – mondta Murádin.
Murádin kutatásai alapján, az általa eddig azonosított kolozsvári deportáltak között kimagasló az értelmiségiek aránya: találunk köztük 17 gimnáziumi és 7 egyetemi tanárt, 4 írót, 9 papot, egy evangélikus esperest és sok egyetemista diákot is.
Az összegyűjtötteket csoportosan, gyalog kísérik Tordára, ahol marhavagonokba rakják őket, majd Brassón keresztül a Focșani-i átmenő-táborba deportálják. Később itt átrakják őket széles nyomtávú vasútra és Iași-on keresztül indítják a Szovjetunió fele.
A második hullám
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB)
A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban. A SZEB-ben az amerikaiakat, az angolokat és a szovjeteket képviselő megbízottak közül annak volt a döntő szava, akinek a hadserege felszabadította vagy megszállta az adott országot.
Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában és Magyarországon a Szovjetunió a SZEB-et használta fel az erőszakos hatalomátvétel elősegítéséhez és a testületnek kulcsszerepe volt a a kommunista párt politikai ellenfeleivel való leszámolásnak.
A második deportálási hullám mögött egy körrendelet áll, amit a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) rendel el: eszerint az összes német nemzetiségű személyt munkára kellett mozgósítani. A rendelet értelmében szovjet-román vegyes bizottságok alakultak, amelyek összeírták a deportálandó embereket. Eredetileg a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket szándékoztak elvinni. Elvileg kivételnek számítottak volna az olyan szoptatós kismamák, akiknek egy év alatti gyermeke van, azonban ezt nem mindig tartották be. Amiatt, hogy ezekkel a személyekkel nem gyűlt ki a kívánt szám, kiterjesztették a deportálásra ítéltek kategóriáit és így az eredetileg meghatározott korúaknál fiatalabbakat és öregebbeket is elvittek.
A munkaképes német nemzetiségűeket felszólították, hogy jelentkezzenek a község- vagy városházán. ”Ezt igazából nem lehetett megúszni, akkor sem, ha sokan igyekeztek elbújni. Aki nem jelentkezett, azt a bizottságok által összeállított listák alapján megkereste a román csendőrség ” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 90 ezer körülire tehető az ekkor elhurcoltak száma.
Murádin elmondta, hogy ugyan az erdélyi németek vezetői igyekeztek közbenjárni a román vezetésnél, de ők a szovjet parancsra hivatkozva azt mondták, hogy nem tudnak segíteni.
„Azok mentesültek, akik kiváltották magukat vagy annyira szükség volt a szaktudásukra az országban, hogy nem vitték el őket, például az ipari szakmunkások. Azok is mentesültek, akik munkaképtelenek voltak, vagy akiknek román volt a házastárs, esetleg szüleik valamelyike” – mondta. „A deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy őket úgy vitték el, hogy számítottak erre, tudták, hogy ez lesz a sorsuk, ezért felöltöztek, felpakoltak és így nagyobb volt a túlélési esélyük. A magyarok esetében ez nem volt így, hisz, ha például valakit egy utcai razzia idején egy kiskabátba fogtak el, akkor őt abban vittek is el” – mondta Murádin.
Hova kerültek ezek az emberek?
Murádin kutatásai során mintegy 20 céltábort azonosított, ahová ezek az emberek kerültek. „A magyarokat leginkább az Urál-hegység lábaihoz, Baskíriába vitték, de az egész Szovjetunió területén megtaláljuk őket. A németek leginkább a Donbasz vidékére kerültek. Legtöbben vasútépítésben, fakitermelésben, bányászatban, építkezésben kellett dolgozzanak” – fejtette ki Murádin.
„Itt rendkívül rossz körülmények között, szokatlan, sokszor szélsőséges időjárási viszonyok közepette dolgoztak, miközben a táplálkozásuk nem volt megfelelően biztosítva és sokan éheztek. Éppen ezért nagyon sokan meghaltak” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 5000-6500 erdélyi magyar – köztük kb. 1800 kolozsvári - halt meg a szovjet lágerekben.
Murádin elmondta, hogy amint Magyarországon átveszik a hatalmat a kommunisták, fokozatosan hazaengedik a deportáltakat. „Ezeket az embereket magyar állampolgárként viszik el, ezért választhatnak, hogy hová viszik haza őket: Magyarországra vagy Erdélybe. A deportáltak 1947-1948 között kezdenek el hazaszivárogni. Általában nagyon legyengültek a lágerekben és azok közül is, akik hazaértek, sokan meghalnak az ezt követő egy-két évben” – magyarázta Murádin.
Visszailleszkedés? Murádin elmondta, hogy a lágerek túlélői nehezen illeszkedtek vissza a közösségükbe, sokan egy életre szóló traumatikus élményként élték meg az elhurcoltatásukat. Az értelmiségiek közül többen orosz nyelvet kezdtek el tanítani, így igyekezve hasznát venni a szovjet gulágban töltött éveknek.
Annak ellenére, hogy traumaként élték meg, nem beszélhettek róla, a társadalom tabuként kezelte a deportálások történetét. Emlékiratokat is csak 1989 után lehetett megjelentetni.
Romániában jelenleg két emlékműve van a szovjet deportálásoknak: az egyik a németek deportálására emlékeztet és Resicabányán található, 1995. október 14-én állították. A magyarok deportálására emlékeztetőt 2014. október 14-én állították fel a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
„Az emlékművek felállításának napja nem véletlen. 1945. október 14-e ugyanis az a dátum, amikor elindult a Kolozsvárról elhurcolt magyarság első Szovjetunióba indított szerelvénye” – derült ki az előadásból.
F.J.
Transindex.ro

Hagyományaink művelői
Három és fél évtizede annak, hogy Tankó Albert létrehozta Székelyudvarhelyen a faragóklubot, mely az évek során egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, majd megkeresztelkedve az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete nevet vette fel. A mára több mint százötven tagot tömörítő egyesület munkája beépült az udvarhelyiek életébe: a népművészek portékái nemcsak a hagyományos vásárokról ismertek, hanem otthonaik részét képezik.
Az 1979-ben Tankó Albert, Berci bácsi által létrehozott faragóklubhoz szövő-fonó asszonyok is csatlakoztak, így vált szükségessé a kör átnevezése: az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének tagjai kiállítással egybekötött konferenciával ünnepelték az egyesület fennállásának harmincöt évét, illetve emlékeztek az alapítóra.
A hagyomány kötelez
A székelyudvarhelyi Városháza dísztermének előterében kaphattak kis ízelítőt a látogatók a szépteremtők munkáiból: tulipános terítők, bútorfestéssel készült naptárak, ládák, tolltartók, faragott használati tárgyak, üzenetet küldő bútorok, a csipkeverés fortélyaival készített kiegészítők, fűzött gyöngyök, a székelykeresztúri népmondát megelevenítő faliszőnyeg, nemezből készített tárgyak és számtalan szőttes sorakozott az asztalokon. „A hagyomány köt és kötelez. Mert mi tarthatna meg minket leginkább székely, magyar mivoltunkban időtállón, mint az a sok szép motívum, szín, forma, melyet kötelesek vagyunk osztani, hogy sokasodjon” – mondta el a tárlat megnyitóján Szakáll Gizella, a népi hímzés kiváló mestere.
Értékelik munkájukat
A jelenlévőket Tifán Irén, az egyesület jelenlegi elnöke köszöntötte, külön kiemelve a Székről, Háromszékről, Csíkszékről és a gyergyói térségből érkezett vendégeket. A megnyitó részeként felszólalt Bunta Levente polgármester is, aki a város támogatásáról biztosította a helyi népművészeket. A városvezető kihangsúlyozta: jelzésértékű, hogy az évfordulós ünnepséget az impozáns Szent István Teremben tartják, hisz a városvezetőség ezúton közvetíti, kiemelten fontosnak tartja, értékeli a hagyományos népi mesterek értékmentő és értékteremtő munkáját.
Az alapító emlékezete
1995-ben fogalmazódott meg az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületén túl a belföldi népi mestereket tömörítő civil szervezet szükségessége, így Tankó Albert közbenjárására megszületett a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége, elevenítette fel Szatmári Ferenc, a szövetség jelenlegi elnöke.
„A kezdeményezésen túl az udvarhelyszéki népi mesterek soraiból kerültek ki a szövetség elnökei tíz éven át, Tankó Albert, Szakáll Gizella, Tifán Irén személyében” – sorolta. Az eseményen fotókon elevenítették fel az elmúlt három és fél évtized jeles és hétköznapjait. A szakmai konferencia meghívottja volt Gaál János, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugalmazott főrestaurátora, illetve Harangozó Imre néprajzkutató, az Ipolyi Arnold Népfőiskola tanára, valamint a székelyudvarhelyi Ágoston György, aki a Székely Játékokat mutatta be.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Magyarázat a távolmaradásra
Csak csütörtökön dönti el az RMDSZ vezetősége, hogy az elnökválasztás második fordulójában kit támogat. „Arról kell dönteni, hogy kormányon maradunk vagy ellenzékbe vonulunk” – jelentette ki Borboly Csaba területi RMDSZ-elnök hétfőn Csíkszeredában.
A vasárnapi államelnök-választás eredményeiről tartott sajtótájékoztatót a területi RMDSZ vezetősége hétfőn. „Látni kell, hogy a magyar-magyar cirkusz távol tartja a magyarokat a szavazástól, és így nem lehet hozni a magyarság számarányához hasonló szavazatszámokat” – jelentette ki Borboly Csaba Csík Területi RMDSZ-elnök, aki szerint a magyar-magyar vita koptatja az RMDSZ-t. Ezzel tulajdonképpen arra utalt, hogy az államfőválasztás két magyar jelöltje (Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt) miatt maradtak sokan távol az urnáktól.
A sajtóeseményen Izsák Balázs SZNT-elnökről Borboly a következőket mondta: a magyarok leszavazták az Izsák-féle politikát, amely a nagy szavakon túl mást nem tud felmutatni. „Izsák osztja az észt és teljesítmény nélkül adja az ukázokat. Megvan Izsák Balázs helye is, ez pedig a civil mozgalmi tevékenysége.”
Tízből miért csak öten szavaztak?
A szavazás kapcsán a területi elnök kifejtette: választ kell találni arra a kérdésre, hogy tíz választóból miért csak öt ment el szavazni. Ezt többek között az elavult választói névjegyzékekkel, illetve a külföldön munkát vállalók nagy számával magyarázta. „Az RMDSZ-nek vissza kell szereznie az elveszített szavazatokat” – húzta alá, majd egy mondat erejéig még visszatért a Néppártra és annak államelnök-jelöltjére, Szilágyi Zsoltra. „Szilágyira csak negyedannyian szavaztak, mint ahányan aláírták az indulásához szükséges támogatói íveket.”
Van még javítanivaló
„Az eredmények azt mutatják, hogy mindig van egy olyan rétege az erdélyi magyar szavazóknak, akik távolmaradásukkal jelzik: van még, amin javítani kell” – ezt mondta Korodi Attila RMDSZ-es politikus, aki kérdésünkre kommentálta a hírt, miszerint Toró T. Tibor EMNP-elnök és Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök felajánlja lemondását. „Elfecsérelt energia volt indulnia Szilágyinak. Az eredmények is azt igazolják, hogy ahol magyar-magyar cirkusz van, ott kevesebben mennek el szavazni.”
Az eseményen elhangzott: csütörtökön dönti el az RMDSZ vezetősége, hogy az elnökválasztás második fordulójában kit támogat. Mint ismeretes, a november 16-ai második fordulóba Victor Ponta és Klaus Iohannis jutott.
Számok
A leadott Hargita megyei szavazatok 62,97 százalékát Kelemen Hunor (RMDSZ), 10,9 százalékát Szilágyi Zsolt (EMNP), 10 százalékát Klaus Iohannis (ACL), 8,3 százalékát pedig Victor Ponta (PSD) szerezte meg. A csíki térségben 45,7 százalékos volt a részvétel, Gyergyóban 44,1%, Udvarhelyszéken pedig 42,3%.
Kozán István
Székelyhon.ro

Piciny szoknyáktól termetes csizmákig (XXVI. Népzene- és néptánctalálkozó)
Nem lesz utolsó óra! – legalábbis Háromszéken, Székelyföldön, Erdélyben biztosan nem mindaddig, amíg a fiatal nemzedékek és a gyermekek tanulják és viszik, adják tovább az öregek táncát, muzsikáját. Ezt bizonyítja évről évre a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes által szervezett népzene- és néptánctalálkozó, amelyen különböző tájegységek adatközlői mellett fellépnek a hagyományőrző falusi és városi tánccsoportok, kicsik és nagyok, akik őrzik és továbbítják eleink folklórkincsét. A hét végén tartott találkozó is hirdette: rajtunk múlik, hogy ne kerüljön lakat a népi kincsesládára.
Ádám Gyula néprajzi jellegű fotókiállításának pénteki megnyitója és a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes Hagyatékok című folklórműsora után szombaton Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza igazgatójának a gyergyói népzenéről és néptáncról szóló eladásával folytatódott a XXVI. Népzene- és néptánctalálkozó. A gyergyóditrói születésű zenész és népzenekutató többek között említést tett arról, hogy a Gyergyói-medence hagyományanyagának felgyűjtésében felbecsülhetetlen értékű Albert Ernő, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium egykori igazgató-tanárának gyűjtőmunkája, az általa és tanítványai által feljegyzett/rögzített énekelt balladák sajátos kincstárát képezik a vidék hagyományainak.
A szombat esti gálaműsorban fellép Gyergyó vidéki falvak adatközlői, a gyimesi ifjak és öreg táncosok a találkozó hagyományőrző jellegét erősítették, a házigazda Háromszék Táncegyüttes és a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes a rendezvény hagyományéltet és -továbbadó szerepét hangsúlyozta, a kosteleki Vaszi Levente dalcsokra pedig ötvözte mindazt, amit a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt nagytermének közönsége elvárt a találkozótól. Zenészek, szólisták neve kívánkozna a tudósításba, többek között meg kell említeni Erőss Judit dalait, valamint a Tiszta forrás népdalvetélkedő idei díjazottjai közül Szabó Fruzsina, Ráduly-Baka Rebeka, Erőss Réka énekét, a Heveder és az Üver zenekart, a gyimesi és gyergyói zenészeket. Külön dicséret a Hevedernek és Erőss Juditnak az első világháborúra emlékez percekért. A hajnalig tartó táncház hangulata után a vasárnapi gyermekgála is azt igazolta: ennek a kultúrának a kincsei korhatár nélkül a sajátjaink. Nem „édesek, aranyosak” a négy-öt éves székely ruhás kislányok, nem „jaj, de ügyesek” a tíz-tizenkét éves harisnyás legények, nem kell elnéznek lennünk, ha a nyurga serdülők ide-oda kalimpálnak, mert olyan minőségi produkciókat látunk a színpadon, olyan kiállást, tartást, amit már bátran lehet a nagyokéhoz hasonlóan bírálni, értékelni. És ez az igazi érték, ebben van az igazi hagyományozódás titka. Az érdem mindazoké, akik Gelencén, Nagybaconban, Kézdiszentkereszten, Erdőfülében, Sepsiszentgyörgyön felismerték: ha értéket adunk a gyermek kezébe, bármilyen piciny, megérzi, hogyan kell bánni azzal. Zenészek, táncosok, énekesek, oktatók, szervezők munkája sűrűsödik egy ilyen találkozóba, az érintett családok számára is ünnepnapok ezek – mint például a zenei tehetségét, virtuozitását felcsillantó tizennégy éves Dezső Attila prímás és tizenkét éves testvére, a brácsás Dezső István esetében –, reméljük, Sepsiszentgyörgy is magáénak érzi, a szakma pedig örvendhet, hogy újból sikerült tágra nyitni a kincsesládákat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy élet a kultúra szolgálatában
A csíkszeredai Léstyán Dénest már egyetemi hallgatóként vonzotta a színház, a színjátszás, statisztaként, közönségszervezőként dolgozott színházban és operában. Hosszú évekig szerepelt műkedvel színtársulatban, a csíkszeredai Népszínház vezetője, majd a városi könyvtár, illetve a városi művelődési ház igazgatója is volt. Lételeme volt ez a közeg, szívvel-lélekkel végezte munkáját.
A család csíkkozmási, édesapja gazdálkodó ember volt. „Szerencsés pillanatban születtem, 1943-ban, a legutolsó magyar világban. Heten voltunk testvérek, én ötödikként születtem. Nehéz évek voltak, mert csépléskor ellenőrizték a gabonát, és mind elvitték beszolgáltatásba. Nem voltunk kulákok, 16 hektáros birtokunk volt, de sokan voltunk a családban, idegen munkaerőt nem használtunk. első osztályos koromban, aratáskor az egész gabonának a kötelet én vetettem meg. 1956-ban a forradalom eseményeit a rádióban hallgattuk. Elkapott a láz, és az újság szélére verset írtam, édesanyám megtalálta, és beletette a tűzbe, nehogy bajt hozzak a családra” – emlékezett.
A hetedik osztály elvégzése után Sepsiszentgyörgyre ment felvételizni,  a Mikó Kollégiumba, ahová  elsőnek jutott be. Utána kiderült, hogy mégsem, mert azt üzenték, más rajonból származik, ezért nem vehetik fel. Ősszel Csíkszeredában felvételizett, és hiába írt le mindent, az eredmény 4-es volt.  „Kérdeztem a gimnázium aligazgatóját, hogyhogy 4-es, amikor mindent leírtam. Összeszidott, hogy nem szégyellem magam, el akarom venni a becsületes szegény székely gyermekek elől a helyet? Már akkor meg volt szabva, hogy a diákok 5 százaléka lehet középparaszt származású, és már nem volt hely nekem” – mesélte. Így került aztán Bukarestbe, ahol a magyar iskolába végül felvették, el is végezte. Kolozsváron a magyar szakra felvételizett, és be is jutott az egyetemre.  
A színjátszás varázsa
„Édesapám földek nélkül maradt, nem állt be a kollektívbe. Kozmásról a néptanács elnöke levelet is írt az egyetemre, javasolva, hogy rúgjanak ki, mert a szüleim nem álltak be a kollektívbe, de annyira rendes volt a vezetőség, hogy nem vettek el” – elevenítette fel a történteket. Az egyetemen már első éven beállt a színjátszó csoportba, mint mondta, bemutatták Bolyai Farkasnak a Párizsi per című művét, Moliére-től a Tudós nőket. Emellett a kolozsvári operánál statiszta lett, majd a diákbérletek értékesítését vállalta az opera és a színház számára.
„Harmadéven már kétszer annyi egyetemi hallgató vett bérletet, mint korábban. Megismertek az operánál, később statisztafőnök lettem. A bérletértékesítés nagy segítség volt a két intézménynek, mert állandóan jöttek ellenőrök például az operába, és kifogásolták, mi az, hogy két opera van Kolozsváron. Egyiket meg kell szüntetni. Olyankor szólt az opera igazgatója, kell hozni a közönséget. Amikor jött egy egy küldöttség, a titkos bejárón egyetemistákkal megtöltöttem a termet” – mondta el.
Léstyán Dénes elmondása szerint  öt év alatt egyszer sem hiányzott az órákról, pedig megtörtént, hogy a színháznál egész éjjel dolgoztak, másik éjszaka az operánál következett ugyanez. „Akkor is bementem az egyetemre, igaz, ott elaludtam” – mesélte nevetve.
Könyvtár, mint találkozóhely
Az egyetem után Csíkszentsimont választotta tanári pályája kezdetén, majd 1968-ban a megye kultúrbizottságához hívták, 1969 szeptemberében pedig a városi könyvtár igazgatója lett, miután elődje távozott. A könyvtári könyvállományt igyekezett feljavítani.
„Az ötvenes évek ósdi könyvei voltak akkor ott. Igyekeztem ezen változtatni, új szellemű könyvtárat hozni létre. Pénz volt elég könyvvásárlásra, új anyaggal kezdtem ellátni a könyvtárat. Előttem volt a kolozsvári könyvtár, ahol minden megtalálható volt, hasonlót szerettem volna itt is. Minden hétfő délután, amikor a könyvtár zárva volt, Irodalmi Szemle néven rendszeresen találkozókat szerveztünk. Az erdélyi szellemi életnek a nagy része megfordult itt, és mindig telt ház volt” – mesélte. Hibájául rótták fel, hogy csak magyar írókat, költőket hívott meg, ezért gondolt arra, hogy Mircea Dinescut is meghívják 1984-ben.
„Dinescu a találkozón felháborodásának adott hangot, hogy nem tudja megjelentetni a verseskötetét, mert azt mondták, nincs papír. Azt mondta, menjünk be a könyvesboltba, lássuk, mennyi piros könyv van eladatlanul” –  elevenítette fel a történteket Léstyán Dénes.
Lelkes társaság
1969 szén jelentkezett a helybeli színjátszó csoportba, Tamási Áron Énekes madár című népi játékát javasolta, azt játszották, majd a Dankó Pista, Ilyen nagy szerelem, A lányok című eladások következtek egymás után. Nemcsak Csíkszeredában szerepeltek, hanem a csíki községekben is járt kiszállásokra a színjátszó csoport.
„Nagyon lelkes társaság volt, éppúgy mint az ötvenes években, amikor Tóth Géza vagy Rafain Gabi játszotta a főszerepet, énekelt a János Vitéz vagy a Mézeskalács eladásain. A társulatban volt a Sárpátki házaspár, Ágnes és József, a Horváth házaspár, Irén és Géza, Boldizsár Ágoston, Balogh Erzsébet, Albert Homonnai Márton, Szász Zsolt, Oláh-Gál Elvira, Nagy Imre, Bachner István, Szekeres Adorján, Tiron Tibor és mások. De olyanok is léptek fel, akik később hivatásos színészekké váltak, mint Bogdán Zsolt, Orbán Attila és Hozó Márta. 1980-tól a csoport felvette a Népszínház nevet az Egérút című darabbal. Nagy sikerrel játszottuk a Zsuzsit, a Mirandolinát, a Szerelmünk a színház című eladást, hetente több fellépésünk volt, eljutottunk a szomszédos megyékbe is” – emlékezett.
Betiltott eladások
Imecs Dénesnek a Veszedelem című történelmi játékát, amely a madéfalvi veszedelemről szól,  huszonhétszer játszották, ebből tízszer Csíkszeredában, telt ház előtt, és minden nagyobb csíki községbe, de Gyergyóba és Udvarhelyre is elvitték. „Az volt az író vesszőparipája, hogy egy szót sem szabad kihagyni a szövegből, de hosszúra sikeredett, négyórás eladás volt. A kultúrház vezetősége mondta, hogy le kell csökkenteni, László Károly színművész jól megoldotta a feladatot, két és fél órás eladás lett belőle, de a szerző megharagudott, felénk se jött. A kultúrbizottság új vezetősége vizionálta, és nem engedélyezték játszani” – ismertette Léstyán Dénes.
Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa hatására a Vlagyimir Gurbajev által írt dráma szövegkönyvét megszerezték, és 1988 december 14-én már játszották, szintén László Károly rendezésében a Szarkofág című darabot. „Itt Csíkszeredában négy eladás volt, készültünk Sepsiszentgyörgyre és Marosvásárhelyre, de jött a telefonhívás a Központi Bizottságtól, Bukarestből, hogy nem lehet. Itt volt a csíkszeredai eladáson Zsehránszky István, és írt róla az Új Életbe, ez az akkori Hazafias Népfront lapja volt. Tamara Dobrin, az RKP Központi Bizottságának propagandatitkára ennek minden betűjét ellenőrizte, ott olvasta, hogy Csíkszeredában nagy sikerrel játsszák a Szarkofágot, amelyet egy színház sem játszik. Ezt megtudta, és azonnal letiltották” – mesélte.
Megváltozott helyzet
Az 1989-es változás után, mint mondta, próbálkozott felújítani a két legnagyobb sikert hozó eladást, a Veszedelmet és a Szarkofágot, de akkor már minden megváltozott. Többen hivatásos színházhoz mentek dolgozni, mások egyéni érvényesülést akartak, így nem lehetett összehozni a szereplőket, megszűnt a Népszínház. Léstyán Dénes és a színjátszás kapcsolata természetesen megmaradt, nagy örömmel fogadta a Csíki Játékszín megalakítását.
„Kezdettől fogva minden eladásukat megnézem, mert ez volt a megoldás, a műkedvelők ideje lejárt. Le a kalappal a városvezetés előtt, akik ezt létrehozták” – jelentette ki. Visszatekintve életútjára, azt vallja, ha az ember lélekből csinálja, akkor könnyű ez a munka. „Örvendek, hogy ilyen élményekben volt részem” – mondja Léstyán Dénes.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Mire való az erdélyi író? (1.)
Pár nappal ezelőtt, tulajdonképpen a Gábor Áron születésének 200. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat eredményhirdetésekor nyilvánosságra hozott információk verték ki nálam a biztosítékot. Úgyhogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni a jelenséget. Előtte meg Marosvécsen csodálkoztam rá mai írói társadalmunk gyarló voltára. Nagyobb lélegzetvétel szükségeltetik, hogy megfogalmazhassam az észrevételeimet.
Kihirdették a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázat eredményeit
Ez év tavaszán, abból az alkalomból, hogy idén ünnepeljük a magyar nemzeti hős, tüzértiszt és ágyúöntő  Gábor Áron, az 1848-1849-es forradalom egyik kiemelkedő székelyföldi személyisége születésének kétszázadik évfordulóját (aki Bereckben látta meg a napvilágot 1814. november 27-én) Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, partnerszervezetivel közösen, irodalmi pályázatot hirdetett.
A bírálóbizottság értékelte a beküldött munkákat. A díjkiosztó gálára 2014. november 24-én, hétfőn, este 7 órától kezdődően került sor, Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében, abban a helyiségben, ahol a hagyomány szerint 1848. október 16-án hangzott el az emlékezetes kijelentés, hogy „Lészen ágyú!” Az első ágyút még az év november 28-án mutatták be és próbálták ki Sepsiszentgyörgyön. Jórészt a helyi tüzérség felszerelésének köszönhető, hogy Háromszéken megszervezhették a székely önvédelmet.
A pályázat végeredménye:
I. helyezés: Vasmenyasszony (színmű) – Pruzsinszky Sándor (Budapest) – 500 EUR
II. helyezés: Az utolsó találkozás (novella) – Bányai Tamás (Budapest) – 250 EUR
III. helyezés: Ágyúból öntött (vers) – B. Horváth István (Szekszárd) – 100 EUR
Elismerő oklevelek:
Rézágyú (novella) – Balogh Gábor (Győr), Gábor Áron keresztfája (novella) – Horvát Gábor (Kecskemét), Sírtánc (novella) – Ambrus Lajos (Korond), Őrhelyen – Nagy Irén (Csíkszentdomokos), A kökösi hídon kettőezer-tizennégyben – Bálint Tamás (Székelyudvarhely)
A díjkiosztó ünnepséget Pruzsinszky Sándor drámaíró I. helyezést elért a Vasmenyasszony című felolvasó-színházi bemutatója követte. A színművet sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi színművészek egy csoportja mutatta be, Kolcsár József rendezésében.
A gálaesten részt vett a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat szerkesztősége is, továbbá bemutatták a Székelyföld decemberi számát, amely teljes egészében közli a három díjnyertes művet.
Az értékelő-bizottság a következő tagokból állt:  Fekete Vince költő, Lakatos Mihály (a pályázatot kiíró intézmények képviselője), Lövétei Lázár László költő, Pécsi Györgyi irodalomkritikus és Váry O.Péter író (a pályázatot kiíró intézmények képviselője). A pályázat kiírói és támogatói a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja, a Kovászna Megyei Tanács, és Kovászna Megye Kulturális Központja.
Marosvécsi gondolatok
Néhány héttel ezelőtt - csak úgy, hirtelen felindulásból - összeszámláltam vagy két tucatnyi írót Székelyudvarhelyen és környékén, s legalább ugyanennyit a Csíki-medencében is. A számbavételkor rájöttem, hogy a létszám még magasabb, hiszen igen sokan az élő klasszikusok közül másutt élnek és alkotnak.
Mivel a "lustrának" nem kellett túlterjednie ezen a két régión, nem foglalkoztam e szakma képviselőinek teljes számbavételével. Gyergyóban, Háromszéken, Marosszéken nem számláltam, hanem ráhagytam, mint a környezet- és medvevédők, amikor kijelentették, hogy Hargita megyében mintegy ezerháromszáz medve él, a teljes történelmi Székelyföldön pedig mintegy háromezer. Ennyit azonban a térség nem képes elviselni. Az írók számát illetően pedig háromszázban állapotban meg magammal, mondván, hogy ez a szám is nagyon magas - valóban nem él meg a Székelyföldön ennyi -, ezért engedhetjük meg magunknak, hogy Belső-Erdélyt és Magyarországot is támogassuk. Az összmagyar irodalmat is emberanyaggal látjuk el, az olvasók mellé kiforrott, kész írókat adunk; kiváló esszéistákat, bőbeszédű prózaírókat és ígéretes költőket juttatunk ki a nagyobbik honba, akik szép lassan olyan pályára léphetnek, amelyen érettségitétellé nemesedhetnek a nagy és magyar kultúra egyre inkább drót- és lég-függő kiberterében.
Aztán következett a marosvécsi Kemény-várkastély visszaszolgáltatása után szervezett nyílt nap, a kapunyitás november 8-án, amikor a népek több évtized után – végre! – bejárhatták az ódon épület belső tereit, azokat a helyszíneket, ahol a trianoni "hungarocídium" után ébredező erdélyi magyar írói társadalom java időnként összesereglett megvitatni a "stratégiát", a kulturális irányvonalakat és a teendőket. Lehetséges, hogy nem is annyira a konferenciázás, hanem inkább a baráti együttlét lehetősége jelentette az igazi hasznot, hiszen a helikoni munkaközösség csak eszmei és elméleti szinten működött, jogi személyiséggé, alapítvánnyá, egyesületté soha nem szerveződött, s mégis oly hosszú időn át fennállhatott és szolgálhatta a kisebbségbe szakadt erdélyi magyar társadalom érdekeit.
Amikor megjelentünk a kastély környezetében, s kezdetét vette a megemlékezés, a koszorúzás, báró Kemény János alakjának felidézése, mindjárt arra lettem figyelmes, hogy két történelmi egyházunk és a sokarcú politikum képviselői is igen markánsan képviseltetik magukat. Igaz ugyan, hogy az államelnök-választás két fordulója közti időben jártunk, amikor a számunkra igazi tétet nem jelentő aktusra való felkészülésben gyakorlatilag magunkra maradtunk, mert a felelőtlen felelősök azt mondták, hogy haladjunk csak toronyiránt, s oda szavazzunk, ahova szívünk-lelkünk, ízlésünk, úri kedvünk diktálja, de mégiscsak jobb - ejsze -, súgták, ha a baloldali négyzetbe tesszük azt a bizonyos bélyegzőt a szavazólapon. Mondták ezt annak ellenére, hogy a szívünk azért testületileg jobbra húzott. És épp ezek a Pilátusok voltak a legmarkánsabban jelen.
Eltelt újabb három hét, s mind vártam, hogy a sajtóban felhívás jelenik meg, amely mentén a művésztársadalom megszólal és felajánlásokat tesz. Mert én még abból az ósdi garnitúrából való vagyok, aki úgy képzeli, hogy használni tud a szavak által, s az üzenet erejével. Egy vak hang sem jött. Nyoma sincs a felajánlásnak. Több ismerős azt mondta, hogy a kastély magántulajdon, az örökösök szíve-joga eldönteni, hogy mit kezdenek véle.
Ez így van, csak éppen a szimbólum újjáépítése lenne fontos. Az is elképzelhető, hogy közben bizottságok alakultak, szerveződnek a boszorkánykonyhák és a szekértáborok, a grémiumok és a kuratóriumok, csak éppen a szellemi kötőanyag illan tova ez idő alatt a habarcsból. Gondolom nézelődnek a kollégák, hogy ki kivel, s kivel nem.
Mondja már meg valaki, hogy zajlik-e valamiféle kezdeményezés? Mert az olvasótábor, az istenverte nép várja már azokat a fotográfiákat, amelyeken egymás mellé ülnek majd a lévendő érettségitételek elkövetői.
Vagy írjunk egy projektet, pályázzunk Brüsszelig a transzszilvanizmus védelméért. Tetessünk majd ki ékes román nyelvű táblákat a főbejárathoz, hogy ezt is ők javítják meg nekünk és saját arcukhoz igazgatják a múltunkat meg a jövőnket? Vagy kérjük meg a genetikai potenciállal rendelkező szomszédságot, hogy javítsa meg az ereszcsatornákat?
Simó Márton
Székelyhon.ro

Borboly: a csíki reptérnek van létjogosultsága
Az elmúlt napokban nagy sajtóvisszhangot kapott repülőtér-fejlesztés kapcsán tartotta fontosnak tisztázni a csicsói mezőgazdasági repülőtér jövőjével kapcsolatos terveket Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök kedden. Szerinte kalákában ezt is meg lehet valósítani.
„Egy már működő repülőtér továbbfejlesztéséről van szó” – jelentette ki Borboly Csaba, aki szerint az elmúlt napokban a „lovakat megkerülte a szekér”, és a csicsói repülőtérrel kapcsolatban több hír is szárnyra kelt. A tanácselnök nem mondta ugyan ki, de a körülményes felvezetése mögött tulajdonképpen az állt, hogy múlt héten a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke, Szász Jenő egy sajtótájékoztatón bejelentette: elkészült a Cekend-tetőre tervezett légikikötő látványterve, illetve megvalósíthatósági tanulmánya. Így egyik napról a másikra már két Hargita megyei reptérterv is „forgalomba került”, jelentősen felkeltve a közélet érdeklődését, esetenként ellenérzését.
Borboly repülőtér-fejlesztési koncepcióval támasztotta alá a Csíkszereda szomszédságában lévő létesítmény fejlesztésének fontosságát. A tanulmányból kiderült, hogy Hargita megye mindhárom régiójában létre lehetne hozni ugyan egy-egy repteret, egy regionális jellegű, menetrend szerinti járatok indítására és fogadására alkalmas repülőtérnek viszont Csíkban lenne helye és létjogosultsága. A gyergyói (Szárhegy) és az udvarhelyi (Cekend-tető) térségben sportrepterekre lenne szükség – vonja le a következtetést a fejlesztési koncepció.
A csicsói – hivatalos nevén Hargita Airport – létesítmény fejlesztéséhez a következőkre lenne szükség: a kifutópálya leaszfaltozása 24 méter szélességben és 1200 méter hosszúságban; egy kisméretű utasterminál építése; egy NDB-rendszer kiépítése (amely segítségével a repülőteret akár köd esetén is meg lehet közelíteni); a reptér közművesítése; a fénytechnika beszerelése.
Kérdésünkre, hogy miből lehetne megépíteni mindezt, a tanácselnök a következőt válaszolta: „vidékfejlesztési alapra Csicsó tud pályázni, akárcsak Csíkszereda a regionális operatív programra, a megyei tanácsnak pedig megvannak a saját pályázási lehetőségei. Csicsó megépíthetné az európai besorolású útról a reptérre vezető bekötőutat. Az aszfaltburkolat tulajdonképpen kilenc kilométernyi megyei út leaszfaltozásának felel meg, legrosszabb esetben kilenc kilométer megyei út költségével számolunk. Továbbá keressük az együttműködést a közbirtokosságokkal, magánerdészetekkel. Azt tudom mondani, hogy ha akarjuk, szinte uniós pénz nélkül is meg lehet építeni. A szükséges összeg nem több, mint egy nagyobb közbirtokosság éves legelőtámogatása. Ha akarjuk, akár kalákában is meg tudjuk csinálni”.
dén két fő célt tűztek ki: a megvalósíthatósági tanulmány elkészítését, illetve egy cég létrehozását a reptér működtetésére.
A bemutatott fejlesztési koncepció szerint ATR típusú gépek szállhatnának le és fel, olyanok, amelyek jelenleg is repülnek a romániai városok között. Basler Turbo 67 típusú gépeket is említenek, mivel ezek már füves pályára is le tudnak szállni. Az említett gépek harminc-ötven személyt tudnak szállítani, és egy-két óra közelségbe hoznák a román és a magyar fővárost.
Kozán István |
Székelyhon.ro

Székely menekültek a hajdúk között
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat részeként pénteken Buczkó József helytörténész az első világháború során Hajdúnánásra menekült székelyekről tartott könyvismertető előadást.
Az 1916-os román katonai támadás miatt nagy számú csíki és gyergyói székely menekült Hajdúnánásra. Az előadás során két jeles székely menekültről is szó esett: Jakab Antal püspök gyerekkorában tartózkodott édesanyjával és kistestvéreivel a városban, míg Domokos Pál Péter tanítóképzős hallgatóként vetett a sors a magyarországi fürdővárosba.
Buczkó Józsefnek 2011-ben jelent meg Szállást adtunk hűséges magyar véreinknek című kötete. Mint ismeretes, 1916. augusztus 17-én az addig semleges Románia csatlakozott az Antanthoz, majd augusztus 27-én a román csapatok betörtek a Kárpát-medencébe 420 ezer fővel. Ezzel szemben a magyar részen harmincezer katona és a csendőrség állt. A román betörés nyomán Erdélyből 200 ezer ember menekült el, Csík vármegyéből több mint negyven településről érkeztek a Hajdúságba. Összesen 3200 fő érkezett Hajdúnánásra, köztük több mint félezer gyermek. A székely családokat hajdú családok fogadták be.
A menekültek között több jeles személyiség is volt: Berze Nagy János, Jakab Antal és Domokos Pál Péter. Buczkónak sikerült megtalálnia azt a házat, ahol a hat éves Jakab Antalt befogadták, és azt is megtudta, hogy később, segédpüspökként visszalátogatott Hajdúnánásra. Domokos Pál Péter Csíksomlyóról szekéren jutott el a hajdúságba, és szüleivel csak Hajdúnánáson találkozott viszont. 1916-ban Debrecenben végezte el a tanítóképző másodévét, ezt fotóval is alátámasztotta az előadó.
Buczkó József kezdeményezésére 2011 óta minden évben tisztelegnek a székely menekültek emléke előtt. Az ott elhunyt harminckilenc székely halott emlékére keresztet állítottak. Tavaly Böjte Csaba ferences szerzetes és Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke volt az ünnepség meghívottja. Az idei megemlékezésre szeptember 20-án kerül sor, ezúttal Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébános fog igét hirdetni.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Jakab Antalra emlékeztek
Püspökké szentelésének 43. évfordulóján, február 13-án vallási szertartással, koszorúzással és tanulmányi versennyel emlékeztek a kilyénfalviak és vendégeik Jakab Antalra.
Immár nyolcadik alkalommal szervezett tanulmányi versenyt Jakab Antal emlékének tiszteletére a tekerőpataki Tarisznyás Márton Általános Iskola. A rendezvényt ezúttal a püspök szülőfalujában, Kilyénfalván tartották, lehetőséget teremtve a helyieknek is az emlékezésre. A program rövid vallási szertartással kezdődött – Jakab Antal szobránál Fejér Lajos helyi plébános mondott szentbeszédet. A templomkertben összesereglett emlékezők koszorúzással rótták le kegyeletüket a püspök emléke előtt.
A vetélkedőre a gyergyói települések általános iskolásai mellett Búzásbesenyőből, Gyímesbükkből, Maroshévízről is érkeztek versenyzők, összesen tizenhat csapat mérte össze felkészültségét, tudását. „Segíteni igazán szeretettel, szeretetből lehet” mottóval hirdették meg az idei vetélkedőt a szervezők, Jakab Antal élete és munkássága mellett a 25 éves Gyulafehérvári Caritas, illetve a szintén 25 éves évfordulóját ünneplő Keresztény Szó vallási kiadvány is alapját képezte a diákokra váró feladatoknak.
A négytagú zsűrinek nem volt könnyű munkája, Kari Attila, a tanfelügyelőség képviseletében; Kafer György a tekerőpataki iskola újpesti testvériskolájának igazgatója; Ferenczi Attila a Salamon Ernő Gimnázium aligazgatója és Ördög Csilla a Caritas képviseletében pontozta a diákok tudását kreativitását. Az első helyezést az „Akarat” a másodikat a „13-as szám”, a harmadika helyezést megosztva kapta a „Szeretet” és a „Dominus meus et Deus meus” csapata.
A versengés izgalmain énektanítással enyhítettek a szervezők, vallási énekekkel és népdalokkal gazdagítva a diákokat. Amint azt Kolumbán Csilla vallástanár, a rendezvény főszervezője mondta, az éneklés is Jakab Antal szellemiségét idézi, hisz a püspök nagyon szerette az énekeket, az egyházi zene mellett a népdalokat is. Ő maga is szépen énekelt és sokat tett azért, hogy mindenki énekeljen.
A rendezvényen résztvevő Bodó Péter nyugdíjas plébános püspökhöz fűződő személyes élményeit osztotta meg a jelenlévőkkel, érdekességként hívta fel a figyelmet arra, hogy az éppen rajta lévő reverenda szövetét Kilyénfalva nagy szülöttjétől, Jakab Antaltól vásárolta.
A kellemes hangulatban zajló vetélkedő közös ebéddel és táncházzal zárult.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

A székelyek előtt Székelyföldön
Botár István csíkszerdai régész volt a vendége a Székely Akadémia előadás-sorozat legutóbbi rendezvényének. Pénteken este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében vetített képes bemutatót tartott a csíki egyházszervezet és településhálózat kialakulásáról, régészeti ásatások eredményeivel nyomatékosítva a térség Árpád-kori történetéről szóló megállapításait. Az est házigazdája Kádár Gyula történész volt.
A települések korát az 1332–1337 között összeírt pápai tizedjegyzékek alapján „szokás” említeni, ám így torz képet kapunk, mondotta az előadó, aki hangoztatta, ez alapján csupán a plébániákat térképezhetjük fel, de a templomokat több település közösen építette, melyek közül csak egyet vezettek be a jegyzékbe. Sőt, olyan is van, amit fel sem vettek, a plébános esetleg „elrendezhette”, hogy ne kelljen adót fizetni. Erre példa Csíkmenaság és Csíkszentimre, ahol régészeti kutatás kimutatta Árpád-kori templom létét, de nem szerepelnek az összeírásban. Kiindulópontként az 1334-es pápai tizedjegyzéket vette az előadó, mivel azon nyomon követhető az összeírás útvonala északról dél felé, Gyergyótól Tusnádig. Ennek alapján térképet állított össze a létező plébániákkal és a templomokat építő településekkel. Jól látszik, a templom nem mindig egy település közepén áll, mint ahogyan annak helyét utólag a „nagy könyvben” megírták, hanem több egykori település között. Például a szentsimoni plébániatemplom Csatószeg területén van, a Csíkrákosi Göröcsfalván.
Botár István néhány székely mítoszt is lerombolt. Székelyföld őslakói nem a székelyek. A 13. századig máshol éltek, a Dunántúlon, Biharban, Belső-Erdélyben. Előttük, már a 11–12. században településhálózat alakult ki, a 12. században templomokat építettek a térségben. Legenda, hogy a székely települések lakói a hegyekből húzódtak volna le a mai helyükre. Fent nincsenek nyomok, de annál inkább a mai települések mellett, ahol Árpád-kori lelelteket találtak. S ezt a logika is alátámasztja, hisz lent könnyebb a megélhetés, jobban terem a föld. Mítosz a székely tízesekben való településszerkezet is, hiszen a tízes társadalmi, gazdasági, hadi szervezet. Az ún. tízesek java része önálló falu volt a középkorban, a településrészt szeg-ként vagy szer-ként különböztették meg. Felvetődött a kérdés: milyen nemzetiségű népesség lakta az Árpád-korban Székelyföldet? Mindenképpen a Magyar Királyság területén belüli keresztény népesség, melynek templomaik voltak, és szinte biztos, hogy vármegyei szervezetben éltek. Elég nagy számban került elő kard, sarkantyú, lószerszám, katonáskodásra utaló lelet, amelyek nehézfegyverzetre utalnak, s ez találó, hiszen a Kárpát-medence keleti határán helyezkedik el, és védelmi szerepet játszott. Az ásatások nyomán előkerült cserepeknek nincs nemzetisége, de valamiről árulkodnak. Egyesek, mint amilyen a cserépbogrács, a magyarokhoz köthetőek. Bátrabb megközelítéssel az is kijelenthető, hogy többségében magyar anyanyelvű népesség lakott a későbbi Székelyföld területén, habár szlávok is voltak. Ők a tatárjárás vagy egy nem dokumentált betörés következtében felhagyták a térséget, melyre később beköltöztek a székelyek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A versnek csak egy minősége van
Születésnapi beszélgetés Gál Éva Emese költővel, képzőművésszel
– Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő "asztaláról" került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a vidéket?
– Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.
– Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót választotta a főiskola elvégzése után?
– Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem élt és dolgozott.
– 1980-ban végzi el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra "derekán" volt Kolozsvár többé- kevésbé megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak Kolozsvárról?
– Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófiatanárom volt a főiskola első évében. Elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki mutattam meg első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni. Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket! Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül. Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket. Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön a "női líra" jelzőjét aggatták rám, és eszerint kezdték a verseket boncolgatni. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.
– Milyen volt a gyermekkora, s mennyire érződött a magyar kultúra hatása a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a Partiumban?
– A gyermekkorunk mindig szép, hiszen a megszépül a múlt törvénye szerint a szép emlékeket őrizzük meg. Kisgyermekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a fényképész nagyapám műterme velünk egy udvarban volt, ahol retusfestékekkel is rajzolhattam, és ahol különleges, általa tervezett nézőkéjén megcsodálhattam a világ nagyvárosait. Hogy mennyire érződött a magyar kultúra hatása az 1960-as, ’70-es években? Nagyon jó magyar könyvkiadóink és folyóirataink voltak, rangos íróink, költőink. A partiumi és erdélyi irodalomkedvelőknek bőven volt miből fejleszteniük szellemiségüket, és akkoriban többet és többen olvastak, mint most, amikor a tévécsatornák kínálata és az internetezés az olvasás rovására történik. Ez fokozatosan elsekélyesíti a gondolkodást és lelkivilágot. Az megint más kérdés, hogy a magyarországi magyar irodalom mennyire jutott el Erdélybe. Csak hellyel-közzel, amit könyvkiadóinknak és folyóiratainknak a cenzúra ellenére sikerült becsempészniük kínálatukba. 1980-ban a férjemmel sikerült kiutaznunk Budapestre, ahol egy antikváriumban több évfolyamnyi Szép versek antológiát vásároltunk, és jobban megismerkedtünk a kortárs magyar költészettel. A ’80-as években volt egy magyarországi könyvcserepartnerünk is, Petz Nándor, akinek a hazai Téka sorozat könyveit kellett küldenünk, és cserében szállította, amit kértünk. Az ő jóvoltából nyerhettem betekintést a nyugati magyar irodalomba. A sors fintora, hogy röntgenes szakember volt, és átvilágíthatatlan fekete papírba csomagolva küldte nekünk a könyveket, ami felkeltette a szeku érdeklődését – emiatt bajunk is származott.
– Sikeres volt a költészetbe való "be- lépése", a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve. Miért választotta a képzőművészeti főiskolát?
– Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. Amikor hetedik osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a zene- és képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult. Ha a magyar tagozat mellett döntök – ígérte anyám – járhatok továbbra is magán rajzórákra. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot, vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Túl kedves volt már a rajz, és úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeret- furdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos kötelező olvasmányokat is.
– 1980-ban és 81-ben Markó Béla, illetve Szávai Géza kötetének készíti el a borítóit, amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb "meg-rendelés" a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?
– A grafika szakon tanultunk könyvgrafikát is, és negyedéven az volt a követelmény, hogy tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion legendás grafikusától a Markó Béla Lepkecsontváz című verseskötete borítójának megtervezésére. A Szinopszis kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt, amit lányomnak engedtem át. A '80-as években írtam egy Betűbaba-ábécét, amelyben minden betűt egy-egy figura illusztrált. Végül az Új Élet hasábjain jelent meg sorozatban Bábécé címmel 1988-89-ben.
– Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba: a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a "gömböt" tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?
– Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett fémgömb szobrával illusztrálhassuk.
– Családja valódi művészfamília: férje, Burján Gál Emil híres szobrász, lánya, Enikő festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus… Van úgy, hogy a három művész "összedolgozik"?
– Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítjük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa. Ám, ha művészfamíliáról van szó, a miénk csak a felszín: egyik nagyapám festőművész, rajztanár volt, aki Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát, másik nagyapám fényképész volt, aki szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám számára idős korában is napi félórányi hegedülés jelentette a lazítást. A szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. A férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.
– Ön költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?
– Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.
– Az 1986-ban írt Harmónia c. versében – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom – ezt írja: "Maradj velem/nincs a versemnél szebb szobám,/nincs a szavaknál melegebb karom". Ezt Gál Éva Emese, a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat a képzőművész Gál Éva Emese?
– A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott Örökölt csend című kötetemben jelent meg. Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad, de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.
– Szeret utazni; hol járt a nagyvilágban, hol állították ki munkáit?
– Utazni nagyon szeretek, ha több életem lehetne, az egyikben világcsavargó lennék és beutaznám az egész Földet. De csak egyetlen életem van, s ebben Budapestig, Bécsig, Salzburgig jutottam el. 1990 és 2009 között szinte minden évben résztvevői voltunk mindhárman a Hajósi Nemzetközi Művésztábornak, amelyet Alföldi Albert kultúrigazgató (volt parlamenti képviselő) és felesége, Magdi szervezett és vezetett, s ahol nagyon jó alkotói közösségre, barátokra leltünk. Egyéni kiállításaim voltak több alkalommal Gyergyószentmiklóson, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsváron a Korunk galériában, Salzburgban, Fehérgyarmaton és a Gyergyói-medence falvaiban. Részt vettem közös kiállításon Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában (a megyei tárlatokon), Kovásznán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten és Bécsben.
– Nemsokára kerek évfordulós lesz: betölti a hatvanadikat. Dédelget valamilyen kívánságot?
– Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)