Június 29-én Iasi-ban konferencia keretében emlékeztek meg a romániai holokauszt nyitányáról. A szovjetellenes háború kitörése után egy héttel, 1941 júniusa végén kezdődtek el a moldvai atrocitások. Ion Antonescu parancsára elkezdődött a iasi-i pogrom, majd Transznisztria felé elindultak a halálvonatok. A kánikulai hőségben az egyes állomásokon a zsúfolt tehervagonokból 2071 holttestet emeltek ki. Következtek az ogyesszai, a transznisztriai haláltáborok, ahol zsidók újabb tízezrei pusztultak el. Jean Ancel izraeli kutató Preludiu la asasinat – Pogromul de la Iasi című monográfiája szerint a romániai, besszarábiai, bukovinai, transznisztriai atrocitásoknak mintegy 330 ezer zsidó áldozata volt, beleértve az ugyancsak 1941-ben, a török partok közelében elsüllyesztett Struma hajó 700 romániai zsidó menekültjét is. Simcha Iacobovici izraeli-kanadai, Emmy-díjas rendező filmet forgatott a Struma utasainak pusztulásáról. 2000. december 8-án Simcha Iacobovici az Evenimentul Zileinek nyilatkozott. „A jelek szerint Romániában a holokauszt tagadása általánosan elfogadott, mellékes jelenség. A románok úgy tesznek, mintha ezek az atrocitások soha nem történtek volna meg.” Magyar Nemzet, 1998. november 3.: Randolph L. Braham, a New York City University professzora, a világ leghíresebb holokauszt-kutatóinak egyike, Román nacionalisták és a holokauszt című könyvének budapesti megjelenése alkalmából nyilatkozta: „Miután észleltem, hogy román nacionalisták elferdítik a holokauszt romániai történetét, kötelességemnek éreztem, hogy megírjam az igaz történetet. Hangsúlyozom, nem a román nép, nem általában a román történészek ellen írtam, hanem a szélsőségesek ellen, akik azt terjesztik, hogy Romániában nem volt holokauszt, a románok csakis embereket mentettek, zsidóüldözés csak a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélyben volt. Ezzel az állítással szembe lehetett és lehet állítani a román humanizmust a magyar barbársággal, politikai tőkét lehet kovácsolni a meghamisított tényekből. Ceausescu lekicsinyelte a romániai áldozatok számát; téziseit átvették a nacionalista történészek, s a nyolcvanas évek második felében már nyíltan Antonescu marsall rehabilitálásáért folyt a küzdelem.” /Barabás István: A holokauszt román forrásvidékén. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./

Meg kellett volna hívni a panasztevőket is, hogy több hasznát lássuk e szimpóziumnak – vélte hozzászólásában a brassói rendőrség cigányokkal kapcsolatot tartó felelőse Sepsiszentgyörgyön, az új csendőrlaktanyában tartott konferencián. A négy megye rendőrsége és csendőrsége képviselőinek részvételével lefolyt tanácskozás témája ugyanis ez lett volna: ,,a multikulturalizmus és közrend helyzete a multietnikus (többnemzetiségű) környezetben”. Azonban nem hívtak meg például magyar előadót, ehelyett a kérdést úgy pipálták ki, hogy egy bukaresti levéltári kutató tartott előadást a román közigazgatás újbóli bevezetéséről a világháború utáni Észak-Erdélyben, és arról, milyen szerepet játszott abban a kommunista vezetés alá került Magyar Népi Szövetség. A székelyek lakta régióban nem hívták meg e népcsoport képviselőjét. Kovászna és Hargita megyében a rendfenntartó közegekben alig van magyar. A négy megyéből összehívott sok rendőr- és csendőrtiszt előtt egy bukaresti civil szervezet képviselője elvontan bár, de felvetette az előítéletek és diszkrimináció kérdéseit. Az előadó szerint az interetnikus konfliktust az iskola is élezi azzal, hogy a kisebbségi gyerekek jó része idegen közegként éli meg. Kifogásolta, hogy az iskolákban a vallásoktatásban csak ortodoxok részesülnek, holott a fővárosban is sok a neoprotestáns és más vallású gyerek. Megadták a szót az egyetlen kisebbségi előadóként jelen levő nyelvtanárnőnek, a Roma Párt képviselőjének, aki elmondotta, hogy a romániai cigányság lélekszáma legalább két és fél millió, és 1500 településen alkot túlnyomó többséget, a népcsoport háromnegyede végletes nyomorban tengődik.   /(b. kovács): Párbeszéd partner nélkül (Multietnikus szimpózium). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 5./

A magyar hadtörténelem egyik fehér foltjának eltüntetéséhez kíván hozzájárulni a Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok 1941–1953 című közel négyéves munkával elkészült dokumentumkönyv, amelynek magyar nyelvű kiadását – egy évvel az orosz kiadvány után – nemrég mutattak be Budapesten a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, a Magyar Hadtudományi Társaság és a Biztonságpolitikai Szakkollégium szervezésében. Nagy László akadémiai doktor, a Magyar Hadtudományi Társaság elnöke bevezetőjében elmondta, hogy hiánypótlónak is nevezhető a kötet, miután immár közel egy évtizede kutathatóak az oroszországi levéltárak. Varga Mária Éva levéltáros, a kötet egyik szerzője, főszerkesztője és lektora elmondta, a Magyar–Orosz Levéltári Együttműködési Bizottság közös kiadványként megvalósult dokumentumkötet megszületéséhez szükség volt a megállapodásra az Oroszországi Állami Katonai Levéltárral, miután évekig tartó munka kezdődött. A főszerkesztő elmondta, hogy nem voltak színtiszta magyar hadifogolytáborok. A háború alatt összesen 4,1 millió hadifogoly volt a Szovjetunióban, ebből a németek és a japánok után, a magyarok voltak a legtöbben. A feltárt dokumentumok alapján 501 ezer és 541 ezer ember között lehettek magyar hadifoglyok. A halálozásukban eddig a 89 ezres létszámig jutottak. A félmillió hadifogoly mellett mintegy 130 ezer magyar polgári személyt is elvittek a Szovjetunióba. Pontos számokat nehéz meghatározni, mivel a hadifoglyok és az internált civilek egy része nem Magyarországról, hanem a trianoni határokon túlról, Észak-Erdélyből vagy Dél-Szlovákiából került a Szovjetunióba. A halálozási ráta 1943-ban volt a legmagasabb, 89 százalékos, ami a legnehezebb háborús év volt a Szovjetunóban. 1943. január 1-jén egyébként 345 volt a magyar hadifoglyok száma, ami az év végére több mint 30 ezerre emelkedett. A történész beszámolt az akkori szovjet katonai jelentésekben fellelhető jelentős utólagos korrigálásokról. Nem volt egyértelmű, Budapest ostrománál ki került hadifogságba a magyar fővárosban, illetve az azt körülvevő, Esztergomig tartó katonai gyűrűben. (MTI) /Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban.= Szabadság (Kolozsvár), júl. 5./

A Budapesten tervezett második román-magyar együttes kormányülésen a román kormány olyan együttműködési megállapodás aláírását reméli, amely az észak-erdélyi autópályának a magyarországi úthálózathoz való csatolásáról szól – jelentette be július 13-án Calin Popescu Tariceanu miniszterelnök. A kormányfő a Kolozsvár melletti Tordaszentlászlón tett rövid látogatást, megszemlélte az észak-erdélyi autópályát kivitelező amerikai Bechtel cég építőtelepét. A munkálatok folytatását nemrég kezdték el, így jelenleg az építőtelepen nincs sok változás Tariceanu elődje, Adrian Nastase 2004-es látogatásához képest. Tariceanu emlékeztetett: azért látogatott el a Bechtel építőtelepére, mert az általa vezetett kabinet az elsőbbséget élvező területek közé sorolta a romániai infrastruktúra fejlesztését. /B. T.: Kormányfői látogatás az észak-erdélyi autópályánál. Megállapodást akar Tariceanu Budapesttel. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 14./

Meghalt 94 éves korában Raoul Sorban, az egyik legnagyobb erdélyi magyargyűlölő. Az általa életében előszeretettel hangoztatott hazugságok holtában is elkísérték. A rádió egyik híre szerint „több ezer észak-erdélyi zsidó megmentője volt”. Szintén a rádió közölte a Nagy-Románia Párt részvétnyilvánítását, amely szerint Sorban „15 ezer zsidót mentett meg a haláltól”. Ez azonban nem igaz, egyetlen zsidó sem köszönhette neki a megmenekülését. Élete utolsó éveiben derült ki, hogy Dragomir fedőnévvel több részletes besúgást írt a Szekuritáténak Tudor Bugnariuról, aki barátjának hitte, s aki a második világháború után a börtönből is segítette. Miután 1940–1944 között a kolozsvári egyetemen Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész professzor tanársegédje volt, a kommunizmus idején, majd 1990 után is, Sorban egymás után ontotta magából a „magyar irredentizmust leleplező” könyveit. Annyira elfogulttá tette a gyűlölet, hogy az általa összeállított „irredenták” között Kányádi Sándor is szerepelt, méghozzá a máramarosi jiddis költészet magyarra fordításáért. 1990 után előbb a kommunista párttal kacsingatott, majd Funar jóbarátja lett, és végül belépett a Nagy-Románia Pártba. Életében nem sikerült visszavonatni a jeruzsálemi Jad Vashem intézettel azt az Igaz Ember címet, amelyet 1978-ban szintén hazugságokra alapozva adtak neki. /Tibori Szabó Zoltán: Egy besúgó halálára. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 21./

A holokauszt emlékezete címmel szervezett a hét végén diákvetélkedőt az oktatási tárca. Az ország valamennyi megyéjéből Szilágysomlyón összesereglett középiskolás résztvevőnek elméleti és gyakorlati jellegű megmérettetésen kellett tudását az európai holokausztról bizonyítania. A felkészülés során a diákok tájékozódhattak arról is, hogy a holokauszt milyen méreteket öltött Romániában. A verseny alkalmából felavatták a szilágysomlyói Észak-erdélyi Holokauszt Emlékmúzeumot is. Ennek az intézménynek a településen lévő zsinagóga ad otthont. 1941–1943-ban az Észak-Erdély nélküli Romániában több százezer zsidó lelte halálát. A romániai holokausztot vizsgáló Wiesel-bizottság jelentése szerint az áldozatok száma 280 és 380 ezer között mozgott. Az 1940–1944 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyből a magyar és a német hatóságok 1944 tavaszán csaknem 150 ezer zsidót deportáltak a németországi haláltáborokba, akik közül 125–130 ezret elpusztítottak. /Diákvetélkedő a holokausztról Szilágysomlyón. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 31./

Az elmúlt évszázad különösen tisztelt, kiemelkedő erdélyi nagyságainak Panteonjában kimagasló helyet foglal el Isten Szolgája, boldogemlékű Márton Áron római katolikus megyéspüspök – hangsúlyozta jeles életrajzírója Marton József dékán, egyetemi tanár. Márton Áron 110 évvel ezelőtt, 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokos nagyközségben. Szülei egyszerű földművesek voltak. Tanulmányait szülőfalujában, Csíkszeredában, valamint Gyulafehérváron végezte. Végigharcolta az első világháborút, négyszer sebesült meg. 1920-ban jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. 1924-ben szentelte pappá Majláth Gusztáv püspök. Gyergyóditróra, majd Gyergyószentmiklós, ezután Marosvásárhelyre nevezték kit. 1934-ben főpásztora az Erdélyi Katolikus Népszövetség igazgatójává nevezte ki. 1932-től következett Márton Áron kolozsvári szolgálata: az egyetemi ifjúság lelkipásztora, majd a Szent Mihály központi egyházközség plébánosa. György Lajossal és Venczel Józseffel megalapította és szerkesztette az Erdélyi Iskola című népnevelő és kulturális folyóiratot. 1938 karácsonyán XI. Piusz pápa kinevezte a 42 éves Márton Áront erdélyi megyéspüspökké. 1940-ben Észak-Erdély visszatért, a határváltozás kettévágta egyházmegyéjét, azt, ő azonban az ősi székhelyen, Gyulafehérváron maradt, kisebbségi sorsba került hívei mellett. 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban felemelte szavát az erdélyi zsidóság deportálása ellen. A hatóságok ezért azonnal kiutasították Észak-Erdélyből. Ma Jeruzsálemben, a Yad Vashem hősök temetőjében, az Igaz Embert jelző emléktábla hirdeti bátor tettét. Márton Áron a második világháború után mindent megtett, hogy a határok újrarendezésének igazságossága érdekében hallgassák meg az erdélyi magyarságot is. 1948-ban egyházmegyéjét mindenéből kifosztották. Elvették az európai hírű Batthyaneum könyvtárat, valamennyi katolikus tanintézetet, az ezekhez tartozó összes ingatlant, felszámolták a katolikus sajtót. Moszkvai mintára, az erdélyi katolikus egyházat el akarták szakítani a római pápától. Márton Áron tiltakozó álláspontra helyezkedett. Körlevélben emelte fel szavát a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Inkább lemondott az államsegélyről, de nem volt hajlandó csökkenteni papjainak létszámát. 1949. június 21-én letartóztatták. Perét katonai törvényszék tárgyalta titokban, s életfogytiglani börtönre ítélték. A börtönben is alázatos, másokat szolgáló, imádkozó segítője volt sorstársainak. 1955 januárjában büntetését a nemzetközi tiltakozás miatt felfüggesztették, s február 2-án kiengedték a börtönből. Gyulafehérvárra csak március 24-én érkezett meg, addig „feljavító” kezelésen tartották a bukaresti érsekségen, mert úgy ki volt éheztetve, hogy nem merték a nép elé engedni. 1955 és 1957 között szabadon mozoghatott egyházmegyéjében. Mindenütt hatalmas lelkesedéssel fogadták. 1957-től kezdődően, tizenkét évi házi fogságra kényszerítették. Az egész püspöki palotába (beleértve a kertet is) lehallgatókészülékeket rejtettek el. Csak a székesegyházba mehetett át. 1967-ben azután, külföldi nyomásra, a szobafogságát feloldották. A püspök 1969-ben és 1971-ben Rómába is eljuthatott. A megöregedett püspök újra szabadon mozoghatott, bérmaútjai diadalmenetekké váltak. Betegségére hivatkozva négyszer kérte a felmentését, de csak 1980 áprilisában hagyta jóvá II. János Pál. A püspök 1980. szeptember 29-én elhunyt. Már életében szentnek tekintették. 1992. november 17-én az Apostoli Szentszék engedélyezte, hogy egyházmegyei szinten elinduljon Márton Áron szenttéavatási pere, ami jelenleg is folyamatban van. /Fodor György: Főhajtás az Emberkatedrális emléke előtt. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 10./

Török Árpád, a sepsiszentgyörgyi Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola tanára /sz. 1944/ diplomát a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia karán szerzett. Helytörténettel fiatal tanár kora óta foglalkozik. Pedagógusi pályafutását Csíkszentdomokoson kezdte el 1970 januárjában, és ahogy a nagyközségbe került, feltérképezte a települést, összeszedte a helyneveket. A Nagyhagymásról, a Gyimesek vidékéről, a Felcsíkról, a Gyergyó-övezetről és a Gyergyói-havasokról készült ismeretterjesztő dolgozatait a Hargita napilap is leközölte. A tanulókat is bevonta a kutatásba, az évek alatt nyolc nyári expedíciókat szervezett. Alaposan tanulmányozta a Keleti-Kárpátokat, képanyagot is összegyűjtött, még 50 éves diapozitívjai is vannak. Sepsiszentgyörgyre 1975-ben került középiskolai tanárnak, itt is bevonta diákjait a munkába. Azután az iskolájukban beindult a turisztikai posztliceális tagozat, ami külön lehetőséget jelentett arra, hogy a tanulók egy-egy témában megvizsgáljanak, leírjanak egy falut, jelenséget vagy templomot. Az évek során összegyűjtött ismeretanyag lassan könyvé, sőt könyvekké állt össze: három kötete jelent meg. A Sepsiszentgyörgyről szóló útikalauz ezelőtt öt évvel három nyelven, magyarul, románul és angolul, utána egy ötös sorozatot indított el, mely tartalmazza Sepsiszentgyörgyöt, az Olt-vidéket, a nyáron pedig megjelent a sorozat harmadik része, a Maros vidéke, a forrástól egészen Szegedig. A negyedik lesz Észak-Erdély, Bukovina, az ötödik Erdélynek tíz témakörben történő feldolgozása, bemutatása. Úgy látja, hogy inkább a külföldiek igénylik az ilyen típusú könyveket. /Némethi Katalin, Tibodi Ferenc: Csíkszentdomokostól Szentgyörgyig. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 25./

Magyar-román kormányülésre készül a Gyurcsány- és Tariceanu-kabinet. Gönz Kinga külügyminiszter jön előkészíteni a nagy eseményt. Annál több hozadéka aligha lesz, mint az egy évvel korábban tartott, hasonló eseménynek. Akkor sem kerültek terítékre a magyar kisebbséget foglalkoztató, igazán fontos témák, az autonómiáé, vagy például a tömbmagyar területek jelentős gazdasági lemaradásáé. Amolyan protokollesemény volt. Most mindkét kormány rosszabb helyzetben van az egy évvel korábbinál, Gyurcsányék olyan megszorító intézkedéseket akarnak bevezetni, melyeket nehezen nyel le a magyar nép, Tariceanuék kezében meg esik szét a kormány. Budapesten az Észak-Erdélyt átszelő autópályáról, a kisebbségi törvényről és a Sapientia Egyetem közös finanszírozásáról kívánnak tárgyalni jelentette be a külügyminiszter asszony, ami igen szegényes programnak tűnik. A vendéglátó kormány sincs a legjobb állapotban, népszerűségi indexük a választások óta 20 százalékkal visszaesett. Most fontolgatják, hogy nagy nyugati példaképeikhez hasonlatosan lezárják a határokat a romániai munkavállalók előtt, ami enyhén szólva nagy meghökkenést okozott a románság körében. /Simó Erzsébet: Találkoznak, s annyi. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 26./

Az 1940. évi bécsi döntés augusztus 30-i évfordulóján a román médiában kötelező módon feltámad halottaiból Dücső Csaba, hogy megtestesítője legyen a vérszomjas magyarnak, aki Észak-Erdély megszállása után az itt rekedt egymillió főnyi román közösség jogfosztásával, mi több, véres „rendcsinálással” igyekezett a Trianon óta elszenvedett sérelmeket megtorolni. Dücső Csaba neve az elkövetkező napokban biztosan újólag feltűnik a román sajtóban. Ezelőtt nyolc évvel, 1998 decemberében történt, hogy bizonyos Traian Golea, az amerikai román emigráció floridai egyletének élharcosa levélben hívta fel Románia elnökének figyelmét a veszélyre: Dés város magyarjai emléktáblát akarnak állítani Dücső Csabának, annak az írónak, aki hatvan évvel azelőtt Nincs kegyelem című regényében az erdélyi románok kiirtására buzdította olvasóit. Valójában a dési tervből egy szó sem igaz. Dücső Csabát Ion Lancranjan hírhedt, 1982-ben Bukarestben megjelent meg könyve, a Cuvant despre Transilvania mentette ki a megérdemelt feledésből. Lancranjan magyarellenes vádaskodásait tartalmazó könyvét valószínűleg Nicolae Ceausescu hagyta jóvá. A budapesti ellenvéleményt Száraz György fogalmazta meg Válasz egy furcsa könyvre címmel (Valóság, 1982/10): lapról lapra mutatta ki légből kapott adatait, sorolta fel románellenes „idézeteit” Illyés Gyulától, Méliusz Józseftől, sőt Kádár Jánostól, mely „idézetek” soha, sehol nem hangzottak el. Lancranjan könyve Ceausescu 1978. évi amerikai látogatása után, az annak nyomán elszabadult ádáz magyarellenes kampány része volt, azzal a céllal, hogy kimutassa: a Ceausescu ellen New York-ban szervezett, emlékezetes tüntetéssorozatot horthysta háborús bűnösök, vagyis a bécsi döntés után Észak-Erdélyben ártatlan románokat gyilkoló magyar hóhérok szervezték. Ion Lancranjan ezek ideológusává avatta Dücső Csabát, aki aztán 1989 után a román extrémizmusnak is fő érve maradt a magyarság kollektív bűnösségének bizonygatására. Varga János irodalomtörténész felkutatta és a Mozgó Világ 1987/6-os számában közzétette, mi az igazság Dücső Csabával kapcsolatosan. Létezett ugyan, de egész életében ismeretlen, dilettáns író maradt. Nincs kegyelem címmel 1939-ben adta ki kisregényét. Regény volt, nem pedig mozgósító tettekre serkentő röplap, mint ahogy azt Lancranjan állította. Hőse, Torday Levente valóban arról álmodozik, hogy megöl minden útjába kerülő románt, miután elborzadva olvasott a Horea-felkelés magyarellenes atrocitásairól, amelyek egyébként valóban megestek, lásd David Prodan akadémikus monográfiáját. Dücső Csabát bizonyára Eminescu Geniu pustiu című regénye ihlette meg: ebben az 1848–1849-es események során a főhős, egy erdélyi román tanító arról ábrándozik, hogy kiirtja a magyarokat. Lancranjan nem tudott magyarul, adatait, „idézeteit” tálcán kapta a párttól. Ilyen fedezettel a háta mögött nem jött zavarba, mikor Száraz György cáfolata nevetséges helyzetbe hozta, hanem Vocatie constructiva című, sebtében összecsapott cikkgyűjteményében válaszolt. Forrásait most sem jelölte meg. Ion Lancranjan 1991. március 4-én meghalt, de magyarellenes műveinek köszönhetően megérte, hogy az Iliescu-rendszertől és az 1989 után színre lépő sovén-nacionalista pártoktól minden kitüntető címet, díjat megkapott. Azután könyveivel együtt feledésbe merült, ami azonban Dücső Csabáról nem mondható el. /Barabás István: Az élet fonákja. Ismerkedjünk Dücsővel. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./

„Tisztelt Ceausescu elvtárs, tisztelt házigazdáink! Pártunk megbízásából nyílt szívvel, a legmesszebbmenőkig való együttműködés szándékával jöttünk ide. Beszélgetésünk, tárgyalásunk első szakasza arról győz meg bennünket, hogy népeink, pártjaink érdekében további együttműködési lehetőségek állnak előttünk.” – mondta Grósz Károly köszöntő beszédében Ceausescu tiszteletére, Aradon, 1988. augusztus 28-án. Göncz Kinga külügyminiszter augusztus 28-án Bukarestbe látogat, ahol román kollégája, az RMDSZ elnöke, valamint a kormányfő is várhatóan tárgyalásra invitálja majd. Sorskérdések kerülnek napirendre: az észak-erdélyi autópálya, a Sapientia Egyetem finanszírozása és a kisebbségi törvény. A diplomáciai esemény- és kapcsolattörténet kutatója a romániai levéltári kutatások során feltárt különböző típusú levéltári dokumentumok tartalomelemzéséből levonható következtetést is megkockáztathat: a magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partner szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes, az elmúlt évek fejleményei azt mutatják, hogy a két ország viszonyát továbbra is a magyar kisebbséggel kapcsolatos alapvető nézeteltérések jellemzik. A román politikumnak a magyarveszélyre való hivatkozása mint állandó fenyegetettségi tényező van jelen a sajtóban, közpolitikában, parlamenti vitákban, nemzetközi kapcsolatokban. S jelen van a mostani látogatáson is, éppen a dicstelen, elvtársias légkörű aradi találkozó évfordulóján. Varga Andrea kutató szerint lehetséges talán, hogy azt, amit öt évtized, vagy közel egy évszázad román és magyar politikai (diplomáciai) kapcsolattörténete, a magyar külpolitika nem oldhatott meg, most majd sikerül megoldani. Lehetséges, hogy „igaz ügy szolgálatában” megjelenő politikai tényező újfent „az országok fejlődését befolyásoló nagy felelősséget” képviseli, aki fogást is talál a román tárgyalófélen, annak magyar tagjai révén. /Varga Andrea: Magyar-magyar kapcsolatok ’89 előtt, Arad után. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

Borbély László közmunkaügyi és területrendezési miniszter a vele készített interjúban rámutatott: amikor a minisztériumba került, statisztikát készítettek arról, hogy a különböző programokból mennyi pénz jutott minden régiónak, s Erdély mindenhol az utolsó helyen állt. Ekkor kijelentették, hogy az elkövetkező időszakban tudatosan fogják támogatni Erdélyt, s ígéretünket beváltották. Az észak-erdélyi autópályán beindultak a munkálatok. A munkálatok eredeti befejezési időpontja 2012 volt, ez csúszni fog valószínűleg egy évet. Az előző kormány által építtetett négyszáz tornaterem közül 167-et már ki kellett javítani. Ez annak eredménye, hogy rossz volt a terv. A politikai kapcsolatok miatt apró településekre is óriási termeket építettek. – A lakások hőszigetelését szorgalmazzák, a költségek harmadát a központi költségvetésből fedezik, harmadát a polgármesteri hivatalok állják, a lakótársulásokra csak egyharmad marad. /Isán István Csongor: „Hangsúlyosan támogatjuk Erdélyt”. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

Az Úz völgyében augusztus 26-án, az észak-erdélyi szovjet katonai behatolás 62. évfordulóján került sor minden idők legnépesebb ünnepségére a hősök temetőjének emlékműve előtt. Két kórus, a bodoki és a szentiván­laborfalvi énekkar is jelen volt, az ökumenikus egyházi szertartást csíkszen­t­mártoni római katolikus papok és Dénes Csaba sepsi református esperes celeb­rálta, s a több száz jelenlévőhöz a háborús veteránok nevében dr. Szőts Dániel, valamint Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere szólt. Hagyománnyá vált az is, hogy az úzi ünnepséget megelőzően és ezt követően a csíkszentmártoni fiatalok és a budapesti Zrínyi Katonai Egyetem tiszti növendékei táboroznak a völgyben. A budapesti honvédtiszt-jelölteket tanáruk, dr. Szabó József János vezette. A táborozás hivatalos, a román-magyar katonai együttműködés programjának egyik elemeként szerepel. /Sylvester Lajos: Nagyszabású ünnepség az Úz völgyében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 28./

Három régióhoz igazítaná az RMDSZ felépítését Antal Árpád András háromszéki parlamenti képviselő. Szerinte ugyanis jelenleg az RMDSZ nem tudja megfelelően megszólítani az egymástól eltérő kultúrájú és hagyományú magyar vidékeket. Elképzelése szerint a Dél-Erdély, Székelyföld, illetve Észak-Erdély típusú régiósítás révén fel kell állítani a régiós szövetségi küldöttek tanácsát, valamint önkormányzati tanácsokat, mert csak így lehet megoldásokat találni a helyi kérdésekre. /Domokos Péter: Antal „régiós” RMDSZ-t akar. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 7./

Száz éve született Balogh Edgár /1906-1996/. A gimnáziumot Pozsonyban végezte, Prágában pedig a német egyetem filozófiai szakára járt. A falukutató Sarló-mozgalom elindítója lett. 1931-től Fábry Zoltánnal együtt Prágában adta ki az Út című folyóiratot. 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, akkortól Erdélyben élt. A Korunk, a Brassói Lapok és a Független Újság munkatársaként marxista szellemben bírálta a román nacionalizmust, de a magyart sem kímélte. 1937-ben egyik kezdeményezője volt a romániai magyar fiatalok Vásárhelyi Találkozójának. 1939-ben az Erdélyi Enciklopédia egyik elindítója volt. Miután Észak-Erdély Magyarországhoz került, eltávolították kalotaszegi tanítói állásából. Ettől kezdve Móricz Kelet Népe című lapjának és a Magyar Nemzetnek dolgozott. A háború után a Romániai Magyar Népi Szövetség baloldali irányultságú szervezet alelnökeként küzdött a magyarságért. Tévedése az a hite volt, hogy a szocializmus megoldja a nemzeti kérdést (is). (Hovanyecz László – Népszabadság) /Lapozó. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 16./

Az 1956-os magyar forradalom romániai visszhangjának feltárása több menetben történt 1990-től kezdődően: előbb a visszaemlékezések és a szemtanúkkal, túlélőkkel készített életútinterjúk segítségével (utóbbiakat az 1956-os Intézet Oral History Archívuma őrzi), valamint magyar diplomáciai források alapján, majd 1996-tól a részlegesen megnyíló román központi levéltár iratainak tanulmányozásával. Eddig nem történt meg az 1956-os szervezkedések tényszerű számbavétele, valamint az 1957 elején kibontakozó megtorlások méreteinek és az elítéltek nemzeti hovatartozásának felmérése olvasható Stefano Bottoni összegzésében. Sztálin halálát követően beindult Romániában az önállósodási folyamat, a gazdasági apparátust is románosították, és számos kisebbségi (elsősorban zsidó vagy magyar) származású kádert háttérbe szorítottak. A magyar forradalom kitörése „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket rendvédelmi eszközökkel feloszlatták, vagy megszervezésüket lehetetlenné tették diverziós módszerek segítségével (Kolozsvár, október 24-25.). A romániai '56-os események Temesváron „hasonlítottak” leginkább a magyarországi folyamathoz. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta, hogy az állambiztonság a kétezer részt vevő diákot ideiglenesen internálta. A forradalom napjaiban több ezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor: nagyszabású összeesküvési kísérletekre (Szoboszlay, Faliboga, Margineanu, Sass), illegális diákszervezetek megalakítására és működtetésére (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT), a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete Kéz), valamint lokális vagy egyéni jellegű akciókra: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazására vagy fenyegetésére, szándékos rongálásokra mezőgazdasági szövetkezetekben, üzemekben, szórólapok szerkesztésére és terjesztésére. A magyarországi és a romániai megtorlásban közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban a fordulópontot az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium (BM) operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezeteket tagjainak azonosítására, és vezetőinek letartóztatására. A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15 272 személyt tartóztatott le. 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24 472 személyt tartóztattak le, 3663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetés” jogcímen vettek őrizetbe, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányították. Bottoni a halálos ítéletek számát még nem tudta összesíteni. Részletes adatok az 1957. január 1. és 1959. július 31-i időszakra vonatkozóan állnak rendelkezésre, különböző ügyekben 9959 főt ítélték el. Az 1956 utáni években több tucat halálos ítéletet is hirdettek a katonai törvényszékek: 1957 és 1958-ban 45 végrehajtott ítéletről van adat, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során 1957-ben 54-en, míg 1958-ban 85-en haltak meg. Ehhez az adathoz hozzá kell tenni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat áldozatát. Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás méreteiben a magyarországihoz volt mérhető. Romániában 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű volt (a magyarok aránya a 10%-ot érte el). 1958-ban arányuk 15%-ra emelkedett, és a '60-as évek elején elérte a 18-20%-ot. Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltárosnak a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Katonai Ügyészségi irataira alapozó adatai szerint a magyarokat érintő letartóztatások száma 1956 után a MAT-ban: 1956: 36, 1957: 69, 1958: 183, 1959: 216, 1960: 68, 1961: 54, 1962: 14, 1963: 1, tehát összesen 641 volt. A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per: 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per: 2 halálos ítélet, EMISZ-per: 77 súlyos ítélet). A párt 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-től összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással. Felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”). 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, de vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; köztük számos volt politikai üldözötté. (A szerző történész, Bologna – kutatási terület: Magyar Autonóm Tartomány) /Stefano Bottoni: Megtorlás, forradalom nélkül. 1956 következményei Romániában. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 27./

Idén folytatódtak az észak-erdélyi autópálya építési munkálatai. A négysávos autópálya, amelynek hossza eléri a 415 km-t, Brassótól észak-nyugatra kezdődik és egészen Nagyváradig, azaz a magyar határig tart, s olyan nagyvárosok mellett halad el, mint Brassó, Fogaras, Segesvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Zilah és Nagyvárad. Kolozs megyében még csak a földmunkáknál tartanak. Korszerű, minden igényt kielégítő autópályára 2013-ban lehet számítani. A Bechtel cégnél jelenleg 1200 ember dolgozik – két váltásban, napi tíz órát, vasárnap kivételével. /N.-H.D.: Lassan haladnak az autópálya építési munkálatai. Kétévi huzavona eredménye: nulla kilométer. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./

Két évvel ezelőtt a Wiesel-bizottság tárta a közvélemény elé a romániai holokauszt sokáig elhallgatott történelmi tényeit, tragikus számadatait. Elie Wiesel író által vezetett bizottság javaslatára a kormány október 9-ét Romániában Holokauszt Emléknappá nyilvánította. Ezen a napon kezdődött meg ugyanis a Ion Antonescu tábornok vezette Romániában a zsidóság deportálása Transznisztriába. A Wiesel-jelentés szerint a romániai holokausztban 280–380 ezer személy vesztette életét, más kutatók az áldozatok számát 420 ezerre teszik. Ezekben a számokban a magyar és a német hatóságok által Észak-Erdélyből a koncentrációs táborokba vitt mintegy 130 ezer áldozat nincs benne. Az áldozatokra október 9-én országszerte gyászünnepségek keretében emlékeztek. /Holokauszt Emléknap. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

A washingtoni Holokauszt Múzeumban hullatott könnyekhez hasonlót vár Basescu elnöktől a földvári magyar deportáltak miatt is, a történelmi valóság felvállalásának szükségességét hangsúlyozta Kerekes Károly RMDSZ-képviselő politikai nyilatkozatában. A képviselő emlékeztetett, október 9-én az államfő kijelentette, hogy „a románok fel kellene vállalják a történelem realitásait, és szembe kellene nézzenek a múltbéli atrocitásokkal”. 1944-ben, amikor a román hadsereg bevonult Észak-Erdélybe, sok ezer magyar nemzetiségű állampolgárt vittek el a Brassó megyében található földvári lágerbe, akik közül kb. 300-an pusztultak el az embertelen bánásmód következtében, akik meg túlélték, azokat a Szovjetunióba deportálták, ahonnan kevesen tértek haza. Emellett az ideiglenes román hatóságok „Maniu gárdája” néven ismert alakulatai által a székely falvakban kegyetlen kivégzéseket követtek el. Észak-Erdélyben több magyar nemzetiségű állampolgárt agyonlőttek, a Kovászna megyei Szárazajtán pedig két személyt lefejeztek. Ma Földváron és Erdély sok más településén emlékművek emlékeztetnek ezekre az eseményekre. Ezeket azonban a magyar közösség, nem a román hatóság állíttatta fel. A román hatóság ugyanis máig sem adott hangot sajnálatának a '44 őszén végbement tragikus események miatt. Ezeknek a fájdalmas eseményeknek meg kellene jelenniük a történelemkönyvekben. /Mózes Edith: Kerekes Károly: Az államfő fel kellene vállalja az erdélyi magyarok ellen elkövetett atrocitásokat is. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 19./

Budapesten a Miniszterelnöki Hivatal az Új Magyar Szó megkeresésére közölte, a kétoldalú találkozón a román-magyar kapcsolatok szinte minden fontos témája terítékre kerül. Az együttes kormányülés lehetőséget nyújt az előző, bukaresti találkozón elhatározott feladatok számvetésére, illetve új, közös programok kidolgozására. Szó lesz a készülő észak-erdélyi autópálya rácsatlakoztatásáról a magyarországi és a nyugat-európai úthálózatra. Tárgyalni fognak az energetikai együttműködésről, a határátkelők modernizálásáról, valamint a közös vám- és útlevélkezelésről. Az uniós forrásokból megvalósítható közös turisztikai fejlesztések lehetőségei is terítékre kerülnek. Szó lesz a romániai kisebbségi törvényről, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem társfinanszírozásáról, a szórványoktatás minőségi javításáról, a műemlékek restaurálásával kapcsolatos gondokról, a Gozsdu Alapítványról, illetve olyan szimbolikus kérdésekről is, mint a gyulafehérvári Batthyanaeum ünnepélyes keretek között történő átadása. A verespataki bányaberuházás is napirendre kerül. Simicskó István a román-magyar kormányülés kapcsán levelet küldött Szilvásy György kancelláriaminiszternek, melyben arra kérte, „a kormányszintű kétoldali tárgyalások során különös hangsúlyt fektessenek a székelyföldi autonómia megteremtésének, az államilag finanszírozott erdélyi magyar egyetem felállításának, a moldvai csángók által kért rendszeres, magyar nyelvű vallásgyakorlás lehetővé tételének kérdésére.” /Guther M. Ilona: Közös kormányülés, közös témalistával. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 13./

Sepsiszentgyörgy és az Oltvidék kalauza után elhagyta a Charta Kiadót Török Árpád Sepsiszentgyörgyön élő földrajz szakos tanár harmadik könyve: Marosvidék útikalauza. Egy regionális sorozat része. Az új kötet százki­lenc­venkét települést mutat be, közel kilencven jeles személyiségről közöl adatokat. Akárcsak előbbi kiadványainál, sok benne a színes és fehér-fekete fényképfelvétel, melyet az Erdélyt szerető, német földön élő Hamburger Fe­renc készített. Török Árpád negyedik, készülő könyve Észak-Erdély és Bukovina bemutatását foglalja majd magában, az utolsó pedig Erdély tematikus kalauza. /Kisgyörgy Zoltán: Török Árpád harmadik útikalauza (Könyvespolc) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 25./

József Álmos új könyve /Országzászló-állítások Háromszéken, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006/ csak egy szelete a letűnt század első felének. Négy év cenzúrázatlan igaz története, ama négy esztendőé, melyet találóan ,,kicsi magyar világ” néven emleget ma is az idősebb generáció. A trianoni békeszerződés felülvizsgálatának, módosítási követeléseinek egyik hajtása volt a meghirdetett Országzászló Mozgalom. Ennek égisze alatt létesített különböző emlékművek a közgondolkodás befolyásolásának eszközeként a mindennapok részévé váltak.” Észak-Erdély magyar ajkú népét reménnyel töltötte el a második bécsi döntés, s a visszacsatolt területek helységeiben ereklyés országzászlók állítását szorgalmazták, most már mint az új állami lét, az újbóli együvé tartozás szimbólumát. Ennek a mozgalomnak a háromszéki eseményeit írta le a szerző, sajtótörténeti, könyvészeti anyagra támaszkodva. /Kisgyörgy Zoltán: Könyv egy szeletke históriáról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 27./

Közös, román-magyar befektetési alapot hozna létre Kóka János magyar gazdasági és kereskedelmi miniszter. A 40 millió eurós keret a gazdasági kapcsolatok erősítését szolgálná – jelentette ki az SZDSZ-es politikus Kolozsváron, miután tárgyalt az RMDSZ vezetőivel: Markó Béla szövetségi elnökkel, Takács Csaba ügyvezető elnökkel, valamint Nagy Zsolt informatikai és távközlési miniszterrel. Markó kiemelte, az RMDSZ régóta jó kapcsolatot ápol az SZDSZ-szel, ezt folytatni kívánják kormányzati és pártszinten egyaránt. „Egyaránt támogatjuk az észak-erdélyi, a dél-erdélyi autópályák, valamint a Nagybányát Észak-Magyarországgal összekötő gyorsforgalmi út megépítését” – szögezte le a miniszter. A magyar delegáció távozása után Markó Béla elmondta, ha nem rendeződik a Babes-Bolyai Tudományegyetemen kialakult helyzet, kénytelenek lesznek parlamentáris eszközök bevetését indítványozni. Markó lehetségesnek tartja, hogy a közeljövőben találkozót kezdeményezzen a magyar követelések fő akadályának tartott Andrei Margával, az egyetem akadémiai tanácsának elnökével. /Stanik Bence: Együttműködés az integrációért. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 5./

Továbbra is rendezetlen Kolozs megyében több, 1940 és 1945 között nemzetiségi alapon meghurcolt magyar kárpótlása. A nyugdíjpénztár az igénylők zömét elutasította, amennyiben pedig ezek a táblabíróságon mégis pert nyertek, fellebbezést nyújtott be. Arra is akad példa, hogy a minden fokon elutasított kérvényező már a strasbourgi Európai Emberjogi Bírósághoz sem fordulhat, mivel lekéste a folyamodvány benyújtásának határidejét. A 2000. évi 189. számú törvény kártérítést, illetve díjmentes szolgáltatásokat biztosít mindazoknak, akiket az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között a Romániában hatalomra került rendszerek etnikai alapon zaklattak. Kolozs megyében a nyugdíjpénztárak szerint a jogszabály nem alkalmazható azokra magyarokra, akik a második bécsi döntést követően a hatóságok elől a Romániában maradt Dél-Erdélyből a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe menekültek. Miért Kolozs megyében perelik a legtöbben a nyugdíjpénztárt a kérvények sorozatos elutasítása miatt? „Talán azért, mert Kolozs megyében él a legtöbb hazug, akik hamis nyilatkozatok révén akarnak pénzhez jutni” – válaszolt a román bizottsági elnök. /B. L. : Kettős mérce a szenvedésre. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./

Történeti források több százezerre teszik azoknak a számát, akiket 1940-től kezdődően a második világháború végső szakaszáig nemzetiségi hovatartozásuk miatt meghurcoltak. Ion Antonescu tábornok kormányzása (1940–44) idején Moldvából több mint 200 ezer zsidót deportáltak, a iasi-i zsidóellenes pogromnak több mint 20 ezer áldozata volt. Magyarország 1944. március 19-i náci megszállását követően Észak-Erdélyből közel 132 ezer zsidót hurcoltak el a hitleri koncentrációs táborokba. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést követően az Antonescu-diktatúra elől több mint 200 ezer magyar menekült az anyaországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ahonnan ugyanannyi román vándorolt a Romániánál maradt Dél-Erdélybe. Az addig a náci Németország oldalán harcoló Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően Constantin Sanatescu és Nicolae Radescu tábornokok kormányainak a rendeletei nyomán nemzetiségi hovatartozásuk miatt a román csendőrség internálótáborokba hurcolta az erdélyi magyar, sváb, később szász férfiakat, de asszonyokat és gyermekeket sem kíméltek, ezrek hunytak el az éhínségben és a járványokban. Kárpótlást kérhetnek például a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, gyantai, gyergyószentmiklósi magyarellenes vérengzések áldozatainak özvegyei is. /Benkő Levente: Több százezer embert hurcoltak meg. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./

Magyarországon az Országgyűlés hét évvel ezelőtt nyilvánította a holokauszt emléknapjává április 16-át. A korabeli Magyarországon összesen mintegy 440 ezer embert a lengyelországi Auschwitz–Birkenau-i náci haláltáborba deportálták, ahol nagy részüket kivégezték. Magyarországot 1944. március 19-én megszállták a németek, s hogy az általuk hatalomra juttatott magyar bábkormány a német akaratot szolgálta. Észak-Erdélyben az 1940-es évek elején 165 ezer zsidó élt. Az észak-erdélyi zsidóság háromnegyede pusztult el. Márton Áron püspök 1944. május 18-án Kolozsváron kemény szavakkal ítélte el az elszabadult zsidóellenességet. /Tibori Szabó Zoltán: Magyar tragédia. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 16./

A Legfelső Bíróság május 7-i ülésén megvizsgálta az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között etnikai alapon üldözött személyek kárpótlására vonatozó 2000/189. számú törvényt, és olyan határozatot hozott, amelynek értelmében az etnikai alapon üldözöttek mindegyike jogosult a törvény által előírt kárpótlásra. Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke bejelentette, az elmúlt hónapokban számos személy fordult a szövetséghez amiatt, hogy a törvény diszkriminatív alkalmazása miatt különböző indokokkal visszautasították kárpótlási igényüket. Mint mondta, a panaszlevelek nyomán az RMDSZ több eljárást indított, a volt munkaügyi miniszter azonban a számos beadvány és a parlamenti interpellációk ellenére sem intézkedett. Ezért az RMDSZ az Országos Diszkrimináció Ellenes Bizottsághoz fordult, amely a Legfelső Bíróságtól kért jogorvoslatot. Ennek eredményeként született meg az egyértelmű álláspont, amelynek értelmében az eddig elutasítottak is jogosultak kárpótlásra. A döntés számos magyar nemzetiségű személyt kedvezően érint. /Diszkrimináció nélkül kárpótolják az etnikai alapon üldözötteket. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./ A Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében azok a személyek, akik az 1940. szeptembere és 1945. márciusa között etnikai alapú üldöztetést szenvedtek, kárpótlás jár, ezzel érvényre juttatták az idevágó jogszabályokat. Azokról van szó, akik a második világháború idején menekülni, költözni kényszerültek Észak-Erdélyből délre, vagy fordítva, Dél-Erdélyből északra. Nemzetiségük miatt egyesek arra kényszerültek, hogy elhagyják az akkori Románia területét, és északabbra költözzenek a magyar fennhatóság alá került vidékekre. Mások, szintén nemzetiségi okokból, megijedtek és átmenekültek Romániába. Kárpótlásukról évekkel ezelőtt rendelkeztek. A magyar fennhatóság elől az akkori Románia területére menekülőknek megadták a kárpótlást, viszont a Dél-Erdélyből északra, magyar vidékekre menekülő magyaroknak elutasították kártalanítási igénylésüket. Azt állították, hogy az akkori román rendszer nem üldözte nemzeti kisebbségeket. Idővel egyre több igazoló okiratokat kértek, amelyekkel a kérelmezőnek alá kellett támasztania kárpótlási jogosultságát, amit alig lehetett beszerezni. A legújabb döntés mindezt megváltoztatja. /Újvári Ildikó: Költözésbe menekülők igaza. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 24./

Június 4-én az 1920-as trianoni békediktátumra emlékezett a világ magyarsága. Erdély-szerte az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) rendezvényeket szervezett annak a köztudatban tartására, hogy 1920. június 4-én az első világháború győztes nagyhatalmai milyen méltánytalanul bántak el nemzetünkkel: Magyarország elveszítette területének kétharmadát, és több mint 3 millió magyar került az anyaország határain kívül kisebbségi sorsba. Június 4-én a Protestáns Teológiai Intézetben a magyar Kolozsvárra emlékeztek. Fényképkiállítás volt látható a „magyar világbeli” utcákról, továbbá előadást tartott Asztalos Lajos helytörténész (a kolozsvári utcanevek jelképeiről és azok sorsáról), Fülöp Sándor ny. tanár és vitéz Szabó Károly (a honvédség 1940-beli kolozsvári és észak-erdélyi bevonulásáról). A Fidesz és a KDNP parlamenti frakciója törvényjavaslatban kezdeményezte, hogy június 4-e legyen a Nemzeti Összetartozás Napja. /Trianonra emlékezett a világ magyarsága. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

Kolozsváron a Protestáns Teológiai Intézetben emlékezett a trianoni békediktátumra június 4-én az Erdélyi Magyar Ifjak szervezet. Képviselőjük, Bagoly Zsolt a teltházas rendezvényen kijelentette: június 4-e egyben üzenet a mai gyámoltalan politikumnak. Asztalos Lajos helytörténész előadásában a város utcaneveinek alakulásáról szólt. Az eredeti elnevezések a történelmi változások függvényében átíródtak, módosultak: először 1899-ben (a kapitalizálódási rendteremtés céljából), 1920-ban (a román közigazgatás bevezetésével), 1940-ben (a „Mindent vissza!” jelszó szellemében), 1945-ben (kétnyelvű táblák megjelenése), 1964-től (erőteljes románosítás, ismét egynyelvű táblákkal). Olyan szellemi műemlékek tűntek ily módon el, amelyeket más országokban féltve őriznek. Fülöp Sándor és Szabó Károly személyes, gyerekkori élményeiket osztották meg a hallgatósággal a honvédség 1940-es kolozsvári és észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatban. /Ö. I. B. : Trianon fáj, de túléltük. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./

Május 10-én a Deportáltak templomában gyülekeztek a Kolozsvári Zsidó Hitközség tagjai, hogy megemlékezzenek a holokausztról. A hitközség elnöke, prof. Kallós Miklós köszöntötte az egybegyűlteket. A román himnusz következett, majd Izrael államért mondtak imát. A Halmos Katalin által vezetett Talmud Tora kórus tolmácsolásában elhangzott a Hatikva. Nussbaum Vasile elmondta: Ellie Viesel, Kertész Imre és ő maga egykorúak, egyazon évben születtek, ugyanabban az életkorban élték át a soát, mégis, hármuk érzelmi közelítése, viszonyulása merőben különböző. Még most is vannak, akik azt állítják, hogy Romániában nem volt holokauszt, csupán Észak-Erdélyben. /Ercsey-Ravasz Ferenc: A soára emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 11./ Cs. Gyimesi Éva kifogásolta, hogy az emléknapon nem látta a magyar egyházak képviselőit. A római katolikusok büszkén idézik Márton Áront, aki a deportálások idején határozottan kiállt az áldozatok mellett a Szent Mihály-templomban mondott beszédében. Ez „elég, hogy elaltassuk vele a lelkiismeretünket? Vagy a kiáltó tények ellenére még mindig azt a tévhitet terjesztjük, hogy mi vagyunk itt, a Kárpát-medencében a balsors által leginkább sanyargatott, egyébként ártatlan és tiszta népcsoport?” – kérdezte. A bécsi döntés utáni Észak-Erdélyből 127 377 zsidót deportáltak a haláltáborokba, és 1946 májusáig mindössze 19 764-en tértek vissza. Cs. Gyimesi Éva szégyenkezik, hogy Wass Albert olvasottsága megelőzi a Bibliáét. A cikkíró azt állította, hogy Wass Albert tagadta a holokauszt tényét. /Cs. Gyimesi Éva: Holokauszt Emléknap. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./