Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. szeptember 30.
Megáldották Márton Áron püspök kőszarkofágját
A Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában tegnap megáldották és bemutatták a nyilvánosságnak Márton Áron kőszarkofágját a 36 évvel ezelőtt meghalt erdélyi püspök újratemetési szertartása keretében. A Szent Mihály-székesegyházban a szertartással együtt tartott búcsús szentmisét Miguel Maury Buendía Bukaresti apostoli nuncius celebrálta.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának” nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály-napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának”.
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós magyar vallásügyi államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene az az adat, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan tanításaira. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak. „Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?” – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kőkoporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát. Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában tegnap megáldották és bemutatták a nyilvánosságnak Márton Áron kőszarkofágját a 36 évvel ezelőtt meghalt erdélyi püspök újratemetési szertartása keretében. A Szent Mihály-székesegyházban a szertartással együtt tartott búcsús szentmisét Miguel Maury Buendía Bukaresti apostoli nuncius celebrálta.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának” nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály-napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának”.
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós magyar vallásügyi államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene az az adat, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan tanításaira. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak. „Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?” – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kőkoporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát. Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 30.
Felavatták Márton Áron kőkoporsóját Gyulafehérváron
MTI | - Felavatták Márton Áron erdélyi püspök kőkoporsóját csütörtökön a Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában. A 36 évvel ezelőtt meghalt Márton Áron újratemetési ceremóniáját a Szent Mihály székesegyház templombúcsúja keretében tartották, Miguel Maury Buendía apostoli nuncius vezetésével.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte azt is: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának".
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan ideológiájára. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak.
„Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette a megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?" – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának a vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kő koporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát.
Mint arról a Krónika beszámolt, Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
A Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki. A második világháborút lezáró párizsi béketárgyalások idején az erdélyi magyarság, a székelység önrendelkezésének egyik szószólója volt. A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a Gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott.
Márton Áron püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal. A Budapesti nemzetpolititikai államtitkárság 2016-ot, a püspök születése 120. évfordulójának az évét Márton Áron-emlékévvé nyilvánította.
Krónika (Kolozsvár)
MTI | - Felavatták Márton Áron erdélyi püspök kőkoporsóját csütörtökön a Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában. A 36 évvel ezelőtt meghalt Márton Áron újratemetési ceremóniáját a Szent Mihály székesegyház templombúcsúja keretében tartották, Miguel Maury Buendía apostoli nuncius vezetésével.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte azt is: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának".
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan ideológiájára. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak.
„Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette a megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?" – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának a vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kő koporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát.
Mint arról a Krónika beszámolt, Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
A Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki. A második világháborút lezáró párizsi béketárgyalások idején az erdélyi magyarság, a székelység önrendelkezésének egyik szószólója volt. A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a Gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott.
Márton Áron püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal. A Budapesti nemzetpolititikai államtitkárság 2016-ot, a püspök születése 120. évfordulójának az évét Márton Áron-emlékévvé nyilvánította.
Krónika (Kolozsvár)
2017. február 14.
Büntetőeljárás a Wass Albert utcanév miatt
Büntetőeljárás indítását kérte Kovászna megye prefektusa azon kézdivásárhelyi városházi hivatalnokok és városi képviselők ellen, akik 2015 novemberében jóváhagyták, illetve megszavazták, hogy a székelyföldi város egyik utcáját Wass Albert íróról nevezzék el.
A vitatott önkormányzati határozatot 2016 februárjában a prefektus keresete alapján visszavonta az önkormányzat, és akkor a rendőrség javaslatára az ügyészség le is zárta az ügyet. Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa azonban megfellebbezte az ügyészségi határozatot, és újabb kivizsgálást kért. Bokor Tibor, a székelyföldi város polgármestere a Krónika című napilapnak nyilatkozva azt mondta, hogy az okafogyottá vált ügy újbóli felmelegítése feszültségkeltésre szolgál.
Ménessy Kinga, a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal kommunikációs osztályának a munkatársa az MTI-nek elmondta: a prefektus fellebbezését a helyi bíróság tárgyalja február 16-án.
Kézdivásárhely önkormányzata 2015 novemberében egyhangúlag megszavazta, hogy egy addig névtelen utcát Wass Albert íróról és költőről nevezzenek el. A névadást a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete javasolta. Az ügyben a prefektus, valamint egy, a székelyföldi románok érdekeiért gyakran megnyilatkozó blogger és szervezet is feljelentést tett. A névadást kifogásoló szervezet azzal érvelt, hogy Wass Albert bizonyítottan háborús bűnös volt. A HVIM azonban átadott az önkormányzatnak egy – a főügyészségnek tulajdonított, de később hamisnak bizonyult – dokumentumot, amely arról tanúskodik, hogy Wass Albertet sem emberiesség-, sem békeellenes bűncselekményekért, sem háborús bűnökért nem ítélték el. Az utcanévadás, majd a név visszavonásának a folyamata párhuzamosan zajlott a HVIM két kézdivásárhelyi vezetője, Beke István és Szőcs Zoltán ellen felhozott terroristavád kivizsgálásával.
Wass Albertet 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt távollétében – egy vitatott ítéletben – halálra ítélte egy kolozsvári népbíróság. Azzal vádolták a korabeli román hatóságok, hogy 1940-ben, a magyar hadsereg Észak-Erdélybe történő bevonulásakor parancsot adott több ember kivégzésére. A háborús bűnösök kultuszát tiltó, 2002-ben elfogadott jogszabály értelmében három erdélyi településen eltávolították talapzatáról az író köztéri szobrát.
Népújság (Marosvásárhely)
Büntetőeljárás indítását kérte Kovászna megye prefektusa azon kézdivásárhelyi városházi hivatalnokok és városi képviselők ellen, akik 2015 novemberében jóváhagyták, illetve megszavazták, hogy a székelyföldi város egyik utcáját Wass Albert íróról nevezzék el.
A vitatott önkormányzati határozatot 2016 februárjában a prefektus keresete alapján visszavonta az önkormányzat, és akkor a rendőrség javaslatára az ügyészség le is zárta az ügyet. Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa azonban megfellebbezte az ügyészségi határozatot, és újabb kivizsgálást kért. Bokor Tibor, a székelyföldi város polgármestere a Krónika című napilapnak nyilatkozva azt mondta, hogy az okafogyottá vált ügy újbóli felmelegítése feszültségkeltésre szolgál.
Ménessy Kinga, a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal kommunikációs osztályának a munkatársa az MTI-nek elmondta: a prefektus fellebbezését a helyi bíróság tárgyalja február 16-án.
Kézdivásárhely önkormányzata 2015 novemberében egyhangúlag megszavazta, hogy egy addig névtelen utcát Wass Albert íróról és költőről nevezzenek el. A névadást a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete javasolta. Az ügyben a prefektus, valamint egy, a székelyföldi románok érdekeiért gyakran megnyilatkozó blogger és szervezet is feljelentést tett. A névadást kifogásoló szervezet azzal érvelt, hogy Wass Albert bizonyítottan háborús bűnös volt. A HVIM azonban átadott az önkormányzatnak egy – a főügyészségnek tulajdonított, de később hamisnak bizonyult – dokumentumot, amely arról tanúskodik, hogy Wass Albertet sem emberiesség-, sem békeellenes bűncselekményekért, sem háborús bűnökért nem ítélték el. Az utcanévadás, majd a név visszavonásának a folyamata párhuzamosan zajlott a HVIM két kézdivásárhelyi vezetője, Beke István és Szőcs Zoltán ellen felhozott terroristavád kivizsgálásával.
Wass Albertet 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt távollétében – egy vitatott ítéletben – halálra ítélte egy kolozsvári népbíróság. Azzal vádolták a korabeli román hatóságok, hogy 1940-ben, a magyar hadsereg Észak-Erdélybe történő bevonulásakor parancsot adott több ember kivégzésére. A háborús bűnösök kultuszát tiltó, 2002-ben elfogadott jogszabály értelmében három erdélyi településen eltávolították talapzatáról az író köztéri szobrát.
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 19.
Amire nem emlékezünk, az nem létezik
A Magyar Polgári Egyesület szervezésében tartottak konferenciát a Gulágról február 18-án, szombaton a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
A Gulág Emlékbizottság támogatásával létrejött eseményen elsőként Tőkés László, EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke köszöntötte a szép számban egybegyűlteket az emlékezés fontosságára hívva fel a figyelmet. Ebben a vonatkozásban, mint fogalmazott, első tézise az, hogy „amiről nem emlékezünk, az nem létezik”, második tétele pedig így hangzott: „ahogyan emlékezünk valamire, az úgy létezik.” Kiemelte, hogy nagyon jól ismerték ezeket a tételeket a kommunisták, akik egész egyszerűen el akarták törölni a múltat, vagy a tényeket eltorzítva alakították ki hivatalos történelemszemléletüket. Nem csoda hát, ha a kommunizmus bukása után az emberekben egyszerre tör fel a múlt megismerésének az igénye – jegyezte meg Tőkés László.
Idézés
„Akié a múlt, azé a jelen” – folytatta beszédét a politikus, kiemelve, hogy a múlt felidézésének módja politikai kérdés is, hiszen, mint fogalmazott: „ahogyan elfoglalták Erdélyt, úgy el akarják foglalni a múltunkat is. Ezért a múltra emlékezés nekünk létkérdés”. Végezetül bejelentette, hogy a bukaresti katonai törvényszék megidézte tanúként az 1989-es forradalom eseményeinek feltárása ügyében. Tőkés László reményét fejezte ki, hogy „nem fog ezúttal is hazugságba torkollni a kivizsgálás, és valóban kiderül, mi történt 1989 decemberében, 1990 márciusában és júniusában”, majd hozzátette: „Fontos lenne, ha nem a forradalom hatvanadik évfordulón derülne ki, hogy mi is történt valójában, hanem már most tudnánk, mi az igazság”.
Előadások
Elsőként Benkő Levente újságíró, történész osztotta meg a hallgatósággal kutatási eredményeit Magyarok és németek elhurcolása 1944 őszén Romániában című előadásában. Benkő Levente abból az alaptézisből indult ki, hogy nincs kollektív bűnösség, az elítélendő cselekményeket soha nem egy közösség, hanem egyének és intézmények követik el. Ezzel szemben Romániában már 1943-ban megfogalmazódott a magyar és a német nép kollektív bűnösségének a gondolata. Benkő Levente felidézte: 1944 augusztus 23-ika, azaz Románia átállása után a magyar hatóságok kivonultak Észak-Erdélyből, és így a magyar lakosság teljesen védtelen maradt. Erős magyar- és németellenes hangulat alakul ki, és már augusztus 25-én megszületik az első csendőrségi parancs, amit további parancsok követnek, melyek alapján elkezdődött a német és a magyar közösség tagjainak a deportálása. Bár a parancsok alapján az 1940 auguszus 30, tehát a második bécsi döntés után Észak-Erdélybe költözött magyarokra és németekre vonatkozott a deportálás, a román hatóságok a szovjetekkel együttműködve azonban az őshonos erdélyi magyar és német férfiakra is kiterjesztették azok hatályát. 1945 februárjában Molotov szovjet külügyminiszter jóváhagyta azt, hogy az őshonos kisebbségeket ne hurcolják el, de mint fogalmazott, ezt az intézkedést sietség nélkül kell életbe léptetni. Nyilván ez annak is betudható volt, hogy a Szovjetúniónak rengeteg munkaerőre volt szüksége az újjáépítéshez, így érdekében állt, hogy Erdélyből is minél több embert deportáljanak. Benkő Levente előadása után Buczkó József hajdúnánási néprajzkutató, író elevenítette fel a hajdúnánási magyarok deportálásának tragikus történetét, majd a nagyváradi Duma István idézte fel börtönélményeit. Végezetül Papp Annamária kolozsvári újságíró egyéni sorsokban rajzolta meg a kolozsvári deportálások történetét.
Pap István
erdon.ro
A Magyar Polgári Egyesület szervezésében tartottak konferenciát a Gulágról február 18-án, szombaton a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.
A Gulág Emlékbizottság támogatásával létrejött eseményen elsőként Tőkés László, EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke köszöntötte a szép számban egybegyűlteket az emlékezés fontosságára hívva fel a figyelmet. Ebben a vonatkozásban, mint fogalmazott, első tézise az, hogy „amiről nem emlékezünk, az nem létezik”, második tétele pedig így hangzott: „ahogyan emlékezünk valamire, az úgy létezik.” Kiemelte, hogy nagyon jól ismerték ezeket a tételeket a kommunisták, akik egész egyszerűen el akarták törölni a múltat, vagy a tényeket eltorzítva alakították ki hivatalos történelemszemléletüket. Nem csoda hát, ha a kommunizmus bukása után az emberekben egyszerre tör fel a múlt megismerésének az igénye – jegyezte meg Tőkés László.
Idézés
„Akié a múlt, azé a jelen” – folytatta beszédét a politikus, kiemelve, hogy a múlt felidézésének módja politikai kérdés is, hiszen, mint fogalmazott: „ahogyan elfoglalták Erdélyt, úgy el akarják foglalni a múltunkat is. Ezért a múltra emlékezés nekünk létkérdés”. Végezetül bejelentette, hogy a bukaresti katonai törvényszék megidézte tanúként az 1989-es forradalom eseményeinek feltárása ügyében. Tőkés László reményét fejezte ki, hogy „nem fog ezúttal is hazugságba torkollni a kivizsgálás, és valóban kiderül, mi történt 1989 decemberében, 1990 márciusában és júniusában”, majd hozzátette: „Fontos lenne, ha nem a forradalom hatvanadik évfordulón derülne ki, hogy mi is történt valójában, hanem már most tudnánk, mi az igazság”.
Előadások
Elsőként Benkő Levente újságíró, történész osztotta meg a hallgatósággal kutatási eredményeit Magyarok és németek elhurcolása 1944 őszén Romániában című előadásában. Benkő Levente abból az alaptézisből indult ki, hogy nincs kollektív bűnösség, az elítélendő cselekményeket soha nem egy közösség, hanem egyének és intézmények követik el. Ezzel szemben Romániában már 1943-ban megfogalmazódott a magyar és a német nép kollektív bűnösségének a gondolata. Benkő Levente felidézte: 1944 augusztus 23-ika, azaz Románia átállása után a magyar hatóságok kivonultak Észak-Erdélyből, és így a magyar lakosság teljesen védtelen maradt. Erős magyar- és németellenes hangulat alakul ki, és már augusztus 25-én megszületik az első csendőrségi parancs, amit további parancsok követnek, melyek alapján elkezdődött a német és a magyar közösség tagjainak a deportálása. Bár a parancsok alapján az 1940 auguszus 30, tehát a második bécsi döntés után Észak-Erdélybe költözött magyarokra és németekre vonatkozott a deportálás, a román hatóságok a szovjetekkel együttműködve azonban az őshonos erdélyi magyar és német férfiakra is kiterjesztették azok hatályát. 1945 februárjában Molotov szovjet külügyminiszter jóváhagyta azt, hogy az őshonos kisebbségeket ne hurcolják el, de mint fogalmazott, ezt az intézkedést sietség nélkül kell életbe léptetni. Nyilván ez annak is betudható volt, hogy a Szovjetúniónak rengeteg munkaerőre volt szüksége az újjáépítéshez, így érdekében állt, hogy Erdélyből is minél több embert deportáljanak. Benkő Levente előadása után Buczkó József hajdúnánási néprajzkutató, író elevenítette fel a hajdúnánási magyarok deportálásának tragikus történetét, majd a nagyváradi Duma István idézte fel börtönélményeit. Végezetül Papp Annamária kolozsvári újságíró egyéni sorsokban rajzolta meg a kolozsvári deportálások történetét.
Pap István
erdon.ro
2017. február 20.
Könyv az 1940-es észak-erdélyi magyar katonai közigazgatásról
Megszervezték Székelyföld élelmiszer-ellátását: ez volt az Észak-Erdélyben 1940 őszén bevezetett magyar katonai közigazgatás csúcsteljesítménye. A bécsi döntés után ugyanis a Székelyföld vasúton megközelíthetetlenné vált, különösen Udvarhelyszék szigetelődött el – fejtette ki Sárándi Tamás történész Levezényelt visszacsatolás című kötetének kolozsvári bemutatóján a hétvégén.
A Pro Print Kiadó gondozásában megjelent, A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 alcímű kötet bemutatójának az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai (Napoca) utcai székháza adott otthont. Sárándi Tamás elmondta, a magyar katonai közigazgatás átvette a román polgári közigazgatás struktúráját, 1944-ig sem változtattak rajta. A legfelsőbb szinten a hadsereg parancsnokai, a tábornokok vármegyei, a tisztek pedig járási szinten irányították a közigazgatást.
A magyar hadsereg gyakorlatilag lecserélte a teljes jegyzői kart, akik részben a trianoni Magyarországról érkeztek, részben pedig átvették a román adminisztrációban is dolgozó jegyzőket, de azokat is áthelyezték másik településre. A falusi bírók ugyanakkor megmaradhattak tisztségükben, akkor is, ha történetesen román nemzetiségűek voltak, ez persze csak román többségű falvakban fordulhatott elő.
Kérdésünkre a történész elmondta, a legnagyobb konfliktus ugyanakkor nem a katonai vezetés és a helyi magyar közösség, hanem a katonai vezetés és a melléjük rendelt tanácsadó testület között alakult ki, a katonatisztek ugyanis szívesebben hallgattak a helyismerettel is rendelkező, erdélyi magyar elit képviselőinek véleményére. Később a polgári közigazgatásban jelent meg az úgynevezett „ejtőernyős probléma”, ugyanis az új magyar polgári közigazgatás tagjainak mintegy 30 százaléka a magyarországi magyarok közül került ki. Az erdélyi magyarok ugyanakkor lényegesen nagyobbnak érzékelték ezt az arányt.
Mint a történész részletezte, ennek az volt az oka, hogy annak ellenére, hogy a főispánok a helyi magyar emberek közül kerültek ki, akárcsak a polgári közigazgatás alsó szintjén dolgozó írnokok, a közigazgatási hierarchia közepét elfoglaló tisztségviselők Magyarországról érkeztek. Az erdélyi magyarok, ha elmentek a polgármesteri hivatalba ügyet intézni, akkor mindig ezekkel az emberekkel találkoztak. Egyébként azért jöttek ilyen nagy számban, mert a magyar állam elsősorban a szakértelmet tartotta szem előtt, Erdélyben pedig akkor egész egyszerűen nem volt elég szakképzett magyar tisztségviselő. Sárándi Tamás muzeológus-történész, tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa.
Kiss Előd-Gergely
A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította Sárándi Tamás – Források a romániai magyarság történetéhez /Pro Print, Csíkszereda, 2016/
Krónika (Kolozsvár)
Megszervezték Székelyföld élelmiszer-ellátását: ez volt az Észak-Erdélyben 1940 őszén bevezetett magyar katonai közigazgatás csúcsteljesítménye. A bécsi döntés után ugyanis a Székelyföld vasúton megközelíthetetlenné vált, különösen Udvarhelyszék szigetelődött el – fejtette ki Sárándi Tamás történész Levezényelt visszacsatolás című kötetének kolozsvári bemutatóján a hétvégén.
A Pro Print Kiadó gondozásában megjelent, A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 alcímű kötet bemutatójának az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai (Napoca) utcai székháza adott otthont. Sárándi Tamás elmondta, a magyar katonai közigazgatás átvette a román polgári közigazgatás struktúráját, 1944-ig sem változtattak rajta. A legfelsőbb szinten a hadsereg parancsnokai, a tábornokok vármegyei, a tisztek pedig járási szinten irányították a közigazgatást.
A magyar hadsereg gyakorlatilag lecserélte a teljes jegyzői kart, akik részben a trianoni Magyarországról érkeztek, részben pedig átvették a román adminisztrációban is dolgozó jegyzőket, de azokat is áthelyezték másik településre. A falusi bírók ugyanakkor megmaradhattak tisztségükben, akkor is, ha történetesen román nemzetiségűek voltak, ez persze csak román többségű falvakban fordulhatott elő.
Kérdésünkre a történész elmondta, a legnagyobb konfliktus ugyanakkor nem a katonai vezetés és a helyi magyar közösség, hanem a katonai vezetés és a melléjük rendelt tanácsadó testület között alakult ki, a katonatisztek ugyanis szívesebben hallgattak a helyismerettel is rendelkező, erdélyi magyar elit képviselőinek véleményére. Később a polgári közigazgatásban jelent meg az úgynevezett „ejtőernyős probléma”, ugyanis az új magyar polgári közigazgatás tagjainak mintegy 30 százaléka a magyarországi magyarok közül került ki. Az erdélyi magyarok ugyanakkor lényegesen nagyobbnak érzékelték ezt az arányt.
Mint a történész részletezte, ennek az volt az oka, hogy annak ellenére, hogy a főispánok a helyi magyar emberek közül kerültek ki, akárcsak a polgári közigazgatás alsó szintjén dolgozó írnokok, a közigazgatási hierarchia közepét elfoglaló tisztségviselők Magyarországról érkeztek. Az erdélyi magyarok, ha elmentek a polgármesteri hivatalba ügyet intézni, akkor mindig ezekkel az emberekkel találkoztak. Egyébként azért jöttek ilyen nagy számban, mert a magyar állam elsősorban a szakértelmet tartotta szem előtt, Erdélyben pedig akkor egész egyszerűen nem volt elég szakképzett magyar tisztségviselő. Sárándi Tamás muzeológus-történész, tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa.
Kiss Előd-Gergely
A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította Sárándi Tamás – Források a romániai magyarság történetéhez /Pro Print, Csíkszereda, 2016/
Krónika (Kolozsvár)
2017. február 24.
Dél-Erdély pedig van
Lapunk tavaly közölt hatalmas, román falfeliratot Brassó városából, amelyen újból tudomásunkra hozták a szerzők, mennyire utálják a magyarokat; azt is jelezvén a gyakorlatban is, hogy hiába törlik le azt, úgyis visszaírják. Hiába na, szavatartók a szerzők. Én most Brassó lakosságának tudomására akarom hozni és örömmel, hogy nem vész el minden, amit veszett kutyák riogatnak. Lám, a városról írásos emlékünk van már 1252-ből, IV. Béla magyar királyunk egyik adományleveléből. Nyilván, adományozni már 750 évvel ezelőtt is csak azt lehetett, ami megvolt. És Brassó megvala.
Brassót Dél-Erdélyhez sorolja mind a történelem, mind a történetírás –, na, én itt hozakodom elő a magam friss, mai felfedezésével, hogy mindenki tudjon arról. Jelenkori történelmünkben járom Sepsiszentgyörgy várost, felejthetetlen a város mellett ez a járkálás is. Be kellett köttetnem a villanyt a lakásba. Hát ez a kálváriám tartott sok iroda és annyi déli harangszó között… Tudhatják a mai lakók, mennyit.
Az egyik papíron olvasom a román nyelvű írást, fordítom magyarra emitt: Elektromos Energiaszolgáltató Szövetség Dél-Erdélyben. Brassó. Ettől – tíz nap után – új erőre meg derűre kaptam. Hiszen ha van Dél-Erdély, akkor van Észak-Erdély is, és ott van az Erdélyi-érchegység is a sok történelmi papíron. És a dolgok ilyen állapotában meg kell lennie Székelyföldnek is, ma is!
Hogy is van az, hogy manapság begyepesedett, megélhetési fajgyűlöletbe jármozott román történészek és ugyancsak hasonló kötelezettségű politikusok szerint olyan föld, fogalom, hogy Székelyföld nincs! Punktum! Ebből a zavaros léből következik, hogy székely lakosság sincs.
Innen már csak egy (malom-) kőhajításnyira van az a bukaresti elképzelés, hogy újra kell osztani s kebelezni a „nem létező” Székelyföldet, annak nem is létező magyar lakosságát, el Brassó, Bákó felé, kinek mennyi kell s mennyi jut a földünkből. És a munkánkból. Meg az adónkból. Aztán ha nem loccsan, akkor cseppen Bukarestből valamennyi vissza, hogy el tudjuk látni az elnyomott, halmozottan hátrányos helyzetű nemzeti kisebbségeket…
Mindig is mondtam, el kell olvasnunk a számlák titokzatos szövegeit, a falfeliratokat, IV. Béla magyar király leveleit, ha még levelező viszonyban vagyunk őfelségével is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Lapunk tavaly közölt hatalmas, román falfeliratot Brassó városából, amelyen újból tudomásunkra hozták a szerzők, mennyire utálják a magyarokat; azt is jelezvén a gyakorlatban is, hogy hiába törlik le azt, úgyis visszaírják. Hiába na, szavatartók a szerzők. Én most Brassó lakosságának tudomására akarom hozni és örömmel, hogy nem vész el minden, amit veszett kutyák riogatnak. Lám, a városról írásos emlékünk van már 1252-ből, IV. Béla magyar királyunk egyik adományleveléből. Nyilván, adományozni már 750 évvel ezelőtt is csak azt lehetett, ami megvolt. És Brassó megvala.
Brassót Dél-Erdélyhez sorolja mind a történelem, mind a történetírás –, na, én itt hozakodom elő a magam friss, mai felfedezésével, hogy mindenki tudjon arról. Jelenkori történelmünkben járom Sepsiszentgyörgy várost, felejthetetlen a város mellett ez a járkálás is. Be kellett köttetnem a villanyt a lakásba. Hát ez a kálváriám tartott sok iroda és annyi déli harangszó között… Tudhatják a mai lakók, mennyit.
Az egyik papíron olvasom a román nyelvű írást, fordítom magyarra emitt: Elektromos Energiaszolgáltató Szövetség Dél-Erdélyben. Brassó. Ettől – tíz nap után – új erőre meg derűre kaptam. Hiszen ha van Dél-Erdély, akkor van Észak-Erdély is, és ott van az Erdélyi-érchegység is a sok történelmi papíron. És a dolgok ilyen állapotában meg kell lennie Székelyföldnek is, ma is!
Hogy is van az, hogy manapság begyepesedett, megélhetési fajgyűlöletbe jármozott román történészek és ugyancsak hasonló kötelezettségű politikusok szerint olyan föld, fogalom, hogy Székelyföld nincs! Punktum! Ebből a zavaros léből következik, hogy székely lakosság sincs.
Innen már csak egy (malom-) kőhajításnyira van az a bukaresti elképzelés, hogy újra kell osztani s kebelezni a „nem létező” Székelyföldet, annak nem is létező magyar lakosságát, el Brassó, Bákó felé, kinek mennyi kell s mennyi jut a földünkből. És a munkánkból. Meg az adónkból. Aztán ha nem loccsan, akkor cseppen Bukarestből valamennyi vissza, hogy el tudjuk látni az elnyomott, halmozottan hátrányos helyzetű nemzeti kisebbségeket…
Mindig is mondtam, el kell olvasnunk a számlák titokzatos szövegeit, a falfeliratokat, IV. Béla magyar király leveleit, ha még levelező viszonyban vagyunk őfelségével is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. február 25.
Wass Albert és halálos ítélete
Köztudottan Wass Albert Erdélyben a legolvasottabb magyar író, és Magyarországon is dobogós. Népszerűsége egyeseket irritál, vitatói azzal is érvelnek, hogy háborús bűnöst nem ildomos ünnepelni. Amikor Wass Albert fiainak felkérésére elvállaltam a román népbíróság ítélete ellen benyújtandó perújítási kérelem ügyvédi képviseletét, magamban megfogalmaztam: ha az ügyirat áttanulmányozása és a beszerzendő újabb dokumentumok alátámasztják Wass Albert bűnösségét, visszaadom az ügyvédi meghatalmazást. Elveim, neveltetésem, családi hátterem következtében nem vállalhattam, nem vállalhatom el egy háborús bűnös szerecsenmosdatását; a magyarságnak (és hozzáfűzhetem, az emberiségnek) nincs szüksége hamis prófétákra.
Amikor a magyar hadsereg a második bécsi döntés után, 1940 szeptemberében bevonult a visszacsatolt Észak-Erdélybe, a magyar többségű településeken kitörő lelkesedéssel fogadták. Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot, dühöt jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, és három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott. A legelső atrocitásra Szilágynagyfaluban (románul Nuşfalău) került sor 1940. szeptember 7-én, az utolsó kettőre pedig a Wass családhoz kötött Vasasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) 1941. szeptember 23-án. A 16 helyszínen a magyar honvédség különböző egységei követték el az atrocitásokat, de teljesen eltérő körülmények között folyamodtak erőszakhoz (volt olyan eset, hogy a templomtoronyból gépfegyverrel lőttek rájuk, ezt torolták meg). Vasasszentgothárdon és Omboztelkén a rendelkezésünkre álló adatok szerint a magyar honvédséget senki sem támadta meg, az elkövetett gyilkosságokat nem lehet mentegetni.
A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el, és a vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári népbíróság 1. számú ítéletének kihirdetése után 16 nappal, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett atrocitások tárgyalására, az idézésekre, védők kirendelésére, vádismertetésre, a vádlottak meghallgatására (64 személyt helyeztek vád alá), a tanúvallomásokra, a vádbeszédre, a védők beszédére, a bírák tanácskozására 16 nap elégséges volt. A koalíciós pártok által kijelölt „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni, ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét), akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben. (Itt jegyzem meg, hogy a honvédségi atrocitásokat 1940 szeptemberében Magyarország területén, magyar állampolgárságú honvédek követték el, tehát a klasszikus jog szerint bűncselekményeiket a magyar, és nem a román népbíróságoknak kellett volna tárgyalniuk.) A nyomozati eljárás és a bírói szakasz során nem derítették ki öt halálra ítélt magyar tiszt és altiszt keresztnevét, megelégedtek azzal, hogy például Polgár szakaszvezetőt halálra ítélték a vasasszentgothárdi gyilkosságokért. Holott biztos, ezzel a névvel jó néhány ártatlan Polgár is életével lakolhatott volna a perrendtartás áthágásával meghozott slendrián ítélet következtében.
E bevezető után rátérek a vasasszentgothárdi és omboztelki atrocitások bemutatására. 1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Ioan Caţit, Iosif Moldovant, Petru Mărgineanut és Mărioara Mureşant és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) őrizetbe vett a magyar csendőrség. Közülük két személyt – Petru Mărgineanut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát – néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba. (Ez az ítéletben kastélynak nevezett épület a Schilling család szerint egy egyszerű nyári lak volt…). Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab (Iacob), a falu zsidó boltosa 1945. augusztus 11-én a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának a letartóztatására „azért került sor a szentgothárdi Wass Endre gróf közbenjárására, mivel azt hitték, »kommunista érzelműek«”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki értelemszerűen nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ti. ezért a bűncselekményért rótta ki a népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Axente Rotaru) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgothárdra a Schilling-kastélyba, ahová a magyar tisztikart beszállásolták. (A négy személy kivégzésére az ítélet szerint másnap hajnalban került sor.) Egyetlen bizonyíték sincs azzal kapcsolatban, hogy Wass Endre és felesége miről is beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. Természetesen a kivégzést a helybeliek közül senki sem látta, így időpontját sem lehetett tisztázni. Mivel csak Wass Endre utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra, Wass Albert még abban az esetben sem lehetett volna felbujtó, ha történetesen a két román és a két magyar zsidó sorsáról a vasasszentgothárdi kastélyban, Wass Endréék látogatása során született volna döntés. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállás szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. Az eljárás során viszont ennek a parancsnoknak, akit a tanúk csak kövér ezredesként emlegettek, még a nevét sem derítették ki, és így megúszta az egészet. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek az eljárási előírások mellőzésével még a keresztnevét sem derítették ki), mint a gyilkos parancs kiadóját, távollétében halálra ítélték, noha az esetleges kivégzési parancsot csak a kövér parancsnok adhatta volna ki, nem pedig a halálra ítélt hadnagyocska. A 2007-ben elindított perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amely Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. Ez a jelentés megerősítette a vasasszentgothárdi átkocsikázás egyetlen szemtanúja, Axinte Rotaru vallomását, aki mindvégig határozottan állította, hogy csak Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra. A perújítási eljárás során becsatolásra került az 1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgothárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet mégis elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgothárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje K osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyverhasználatra került sor”. Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarellenes román internálását is javasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărgineanut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát.” (Ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó szerepét.)
Sajnálom, hogy a kolozsvári táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg helybenhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen – amennyiben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrektségét illetően –, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Râpeanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni. Bojor Andrei görögkatolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra.
A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot – nagyon helyesen – a népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért – gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta: Körösi József omboztelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték – ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki – Körösi fordított –, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtania, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait.
A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „Az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az omboztelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.
Dr. KINCSES ELŐD ügyvéd
U. i. E cikket 2008-ban írtam, mostani közreadását indokolja, hogy sajnos a régi szekusreflexek még mindig élnek!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Köztudottan Wass Albert Erdélyben a legolvasottabb magyar író, és Magyarországon is dobogós. Népszerűsége egyeseket irritál, vitatói azzal is érvelnek, hogy háborús bűnöst nem ildomos ünnepelni. Amikor Wass Albert fiainak felkérésére elvállaltam a román népbíróság ítélete ellen benyújtandó perújítási kérelem ügyvédi képviseletét, magamban megfogalmaztam: ha az ügyirat áttanulmányozása és a beszerzendő újabb dokumentumok alátámasztják Wass Albert bűnösségét, visszaadom az ügyvédi meghatalmazást. Elveim, neveltetésem, családi hátterem következtében nem vállalhattam, nem vállalhatom el egy háborús bűnös szerecsenmosdatását; a magyarságnak (és hozzáfűzhetem, az emberiségnek) nincs szüksége hamis prófétákra.
Amikor a magyar hadsereg a második bécsi döntés után, 1940 szeptemberében bevonult a visszacsatolt Észak-Erdélybe, a magyar többségű településeken kitörő lelkesedéssel fogadták. Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot, dühöt jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, és három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott. A legelső atrocitásra Szilágynagyfaluban (románul Nuşfalău) került sor 1940. szeptember 7-én, az utolsó kettőre pedig a Wass családhoz kötött Vasasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) 1941. szeptember 23-án. A 16 helyszínen a magyar honvédség különböző egységei követték el az atrocitásokat, de teljesen eltérő körülmények között folyamodtak erőszakhoz (volt olyan eset, hogy a templomtoronyból gépfegyverrel lőttek rájuk, ezt torolták meg). Vasasszentgothárdon és Omboztelkén a rendelkezésünkre álló adatok szerint a magyar honvédséget senki sem támadta meg, az elkövetett gyilkosságokat nem lehet mentegetni.
A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el, és a vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári népbíróság 1. számú ítéletének kihirdetése után 16 nappal, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett atrocitások tárgyalására, az idézésekre, védők kirendelésére, vádismertetésre, a vádlottak meghallgatására (64 személyt helyeztek vád alá), a tanúvallomásokra, a vádbeszédre, a védők beszédére, a bírák tanácskozására 16 nap elégséges volt. A koalíciós pártok által kijelölt „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni, ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét), akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben. (Itt jegyzem meg, hogy a honvédségi atrocitásokat 1940 szeptemberében Magyarország területén, magyar állampolgárságú honvédek követték el, tehát a klasszikus jog szerint bűncselekményeiket a magyar, és nem a román népbíróságoknak kellett volna tárgyalniuk.) A nyomozati eljárás és a bírói szakasz során nem derítették ki öt halálra ítélt magyar tiszt és altiszt keresztnevét, megelégedtek azzal, hogy például Polgár szakaszvezetőt halálra ítélték a vasasszentgothárdi gyilkosságokért. Holott biztos, ezzel a névvel jó néhány ártatlan Polgár is életével lakolhatott volna a perrendtartás áthágásával meghozott slendrián ítélet következtében.
E bevezető után rátérek a vasasszentgothárdi és omboztelki atrocitások bemutatására. 1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Ioan Caţit, Iosif Moldovant, Petru Mărgineanut és Mărioara Mureşant és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) őrizetbe vett a magyar csendőrség. Közülük két személyt – Petru Mărgineanut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát – néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba. (Ez az ítéletben kastélynak nevezett épület a Schilling család szerint egy egyszerű nyári lak volt…). Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab (Iacob), a falu zsidó boltosa 1945. augusztus 11-én a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának a letartóztatására „azért került sor a szentgothárdi Wass Endre gróf közbenjárására, mivel azt hitték, »kommunista érzelműek«”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki értelemszerűen nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ti. ezért a bűncselekményért rótta ki a népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Axente Rotaru) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgothárdra a Schilling-kastélyba, ahová a magyar tisztikart beszállásolták. (A négy személy kivégzésére az ítélet szerint másnap hajnalban került sor.) Egyetlen bizonyíték sincs azzal kapcsolatban, hogy Wass Endre és felesége miről is beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. Természetesen a kivégzést a helybeliek közül senki sem látta, így időpontját sem lehetett tisztázni. Mivel csak Wass Endre utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra, Wass Albert még abban az esetben sem lehetett volna felbujtó, ha történetesen a két román és a két magyar zsidó sorsáról a vasasszentgothárdi kastélyban, Wass Endréék látogatása során született volna döntés. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállás szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. Az eljárás során viszont ennek a parancsnoknak, akit a tanúk csak kövér ezredesként emlegettek, még a nevét sem derítették ki, és így megúszta az egészet. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek az eljárási előírások mellőzésével még a keresztnevét sem derítették ki), mint a gyilkos parancs kiadóját, távollétében halálra ítélték, noha az esetleges kivégzési parancsot csak a kövér parancsnok adhatta volna ki, nem pedig a halálra ítélt hadnagyocska. A 2007-ben elindított perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amely Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. Ez a jelentés megerősítette a vasasszentgothárdi átkocsikázás egyetlen szemtanúja, Axinte Rotaru vallomását, aki mindvégig határozottan állította, hogy csak Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra. A perújítási eljárás során becsatolásra került az 1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgothárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet mégis elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgothárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje K osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyverhasználatra került sor”. Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarellenes román internálását is javasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărgineanut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát.” (Ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó szerepét.)
Sajnálom, hogy a kolozsvári táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg helybenhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen – amennyiben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrektségét illetően –, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Râpeanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni. Bojor Andrei görögkatolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra.
A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot – nagyon helyesen – a népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért – gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta: Körösi József omboztelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték – ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki – Körösi fordított –, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtania, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait.
A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „Az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az omboztelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.
Dr. KINCSES ELŐD ügyvéd
U. i. E cikket 2008-ban írtam, mostani közreadását indokolja, hogy sajnos a régi szekusreflexek még mindig élnek!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 27.
MÁTYÁS KIRÁLY SZÜLŐHÁZÁTÓL A HALÁLTÁBOROKIG
Ötezer kolozsvári civilt kényszerítettek rabságba a szovjet és a román hatóságok
A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vetítéssel egybekötött nagyszabású dokumentumfilm-bemutatóval és kötetlen beszélgetéssel zárta a Gulag-emlékévet. A rendezvény végén pedig egy egyszerre korszerű és a maga nemében páratlan idegenvezető eszközt mutattak be.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelemtanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak. Minderről a Gulag-év zárónapján esett szó szombaton, amely ünnepi rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm (Farkas György: Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, Tóth Orsolya: A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron) ősbemutatóját nézhettük meg, valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Murádin János Kristóf egyetemi adjunktustól megtudtuk, hogy magyar civilek összegyűjtésére azért volt szükség, mert 1944 őszén a tordai csatában nem elég, hogy a szovjet erőket majdnem egy hónapig feltartották a magyar és német erők, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul képesek voltak szervezetten visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. A rabszolgamunkára kiválasztott ötezer férfi jelentős részét a román hatóságok ajánlása nyomán fogdosták össze, akik között ott találjuk a magyar szellemi élet színe-javát. Például a Farkas utcában lakó egyetemi tanárokat és diákokat is így gyűjtötték össze, akiknek a többsége nem élte túl az embertelen körülményeket, ma is jeltelen sírban nyugszanak valahol Szibériában. Itt jegyzendő meg, hogy az értelmiség megtizedelése olyan nagy szellemi veszteséget okozott a városnak, amelyet Erdély magyar közössége máig nem tudott kiheverni.
Erről is beszél az említett mobilapplikáció, amelyet a rendezvény végén ki is próbáltunk: „Kolozsvár mindig iskolaváros volt. Erdély magyarságának szellemi központja, amelynek olyan szimbolikus szellemi terei vannak, mint például a Farkas utca. Csak a közelben álló református kollégiumból tíz tanárt és tizenhét diákot hurcoltak el, hogy azután Mátyás királyunk szülőháza előtti terecskén várakozzanak az embertelen kínokkal járó utazásra és fogságra.” A tartalmas szöveget részletes térképekkel támogatja és kiváló fényképekkel illusztrálja az alkalmazás, amely azonnal felismerte, hogy hol tartózkodtunk. A tudósok, filmesek, szoftverfejlesztők abban a reményben dolgoztak a magyar kormány által anyagilag és szellemileg támogatott Gulag-emlékévben, hogy a magyar társadalom minél többet tudjon meg történelmünk eddig kevéssé feltárt és máig nem oktatott múltjáról.
Erdélyi Eszkimó Péter (Kolozsvár)
Magyar Idők (Budapest)
Ötezer kolozsvári civilt kényszerítettek rabságba a szovjet és a román hatóságok
A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vetítéssel egybekötött nagyszabású dokumentumfilm-bemutatóval és kötetlen beszélgetéssel zárta a Gulag-emlékévet. A rendezvény végén pedig egy egyszerre korszerű és a maga nemében páratlan idegenvezető eszközt mutattak be.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelemtanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak. Minderről a Gulag-év zárónapján esett szó szombaton, amely ünnepi rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm (Farkas György: Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, Tóth Orsolya: A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron) ősbemutatóját nézhettük meg, valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Murádin János Kristóf egyetemi adjunktustól megtudtuk, hogy magyar civilek összegyűjtésére azért volt szükség, mert 1944 őszén a tordai csatában nem elég, hogy a szovjet erőket majdnem egy hónapig feltartották a magyar és német erők, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul képesek voltak szervezetten visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. A rabszolgamunkára kiválasztott ötezer férfi jelentős részét a román hatóságok ajánlása nyomán fogdosták össze, akik között ott találjuk a magyar szellemi élet színe-javát. Például a Farkas utcában lakó egyetemi tanárokat és diákokat is így gyűjtötték össze, akiknek a többsége nem élte túl az embertelen körülményeket, ma is jeltelen sírban nyugszanak valahol Szibériában. Itt jegyzendő meg, hogy az értelmiség megtizedelése olyan nagy szellemi veszteséget okozott a városnak, amelyet Erdély magyar közössége máig nem tudott kiheverni.
Erről is beszél az említett mobilapplikáció, amelyet a rendezvény végén ki is próbáltunk: „Kolozsvár mindig iskolaváros volt. Erdély magyarságának szellemi központja, amelynek olyan szimbolikus szellemi terei vannak, mint például a Farkas utca. Csak a közelben álló református kollégiumból tíz tanárt és tizenhét diákot hurcoltak el, hogy azután Mátyás királyunk szülőháza előtti terecskén várakozzanak az embertelen kínokkal járó utazásra és fogságra.” A tartalmas szöveget részletes térképekkel támogatja és kiváló fényképekkel illusztrálja az alkalmazás, amely azonnal felismerte, hogy hol tartózkodtunk. A tudósok, filmesek, szoftverfejlesztők abban a reményben dolgoztak a magyar kormány által anyagilag és szellemileg támogatott Gulag-emlékévben, hogy a magyar társadalom minél többet tudjon meg történelmünk eddig kevéssé feltárt és máig nem oktatott múltjáról.
Erdélyi Eszkimó Péter (Kolozsvár)
Magyar Idők (Budapest)
2017. június 4.
A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma
2017. június 4.
Trianon 97
Az elmúlt 97 esztendőben Trianonról a maradék csonka országban könyvtárnyi könyvet írtak, dörgedelmes, hazafias és cizellált beszédek hangzottak el, búcsújárások, zarándokútak ezrei történtek, történnek és fognak történni.
Hangzik töretlenül, bár egyre erőtlenebbül, a hármas szent fogadalom: Nem, Nem Soha! Ám egyre erősödik nemcsak a gyászmagyarok száján, de pártok programjában is az új jelszó: „Felejtsük el Trianont” és „Merjünk kicsinek lenni!”
A két világháború között Trianonra a magyarság válasza a kategórikus irredentizmus volt, mivel békekötés helyett diktátumot kaptunk. Nem volt béketárgyalás; a magyar küldöttséget nem engedték az asztalhoz, hanem egy szállodában, karanténen tartották. Nem békét kötöttek, hanem az országot darabolták fel s adák a szomszédoknak három millió magyarral együtt.
Wilson elnök 14 békepontja kimondta, hogy „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” Ehelyett diszkriminációt, üldözést és elyomást kaptak minden rezsim alatt. Magyar kormányok hiába kilincseltek a nyugati békekötő hatalmaknál revizióért, határmódosításért – mindig elutasítást kaptak azzal, hogy az elcsatolt magyar kisebbség ügyei az illetékes kormányok hatáskörébe tartoznak.
Két nagyhatalom: Németország és Olaszország kezdeményezésére 1938-1940 között részleges határkiigazítások történtek. Visszakerült Dél-Szlovákia, Észak-Erdély, Kárpátalja és Vajdaság egy része. Miután a II. Világháborút elvesztettük az 1947-es Párizsi Békeszerződés súlyosbítással visszaállította Magyarország 1937-es trianoni határait. Ezzel furcsa módon a német szöveséges Szlovákiát és Romániát megjutalmazták Magyarország újra szétdarabolt részeivel! A nemzetközi jog nem ismer el olyan békeszerződést, amelyben a vesztes fél országa idegen katonai megszállás alatt van – Magyarországot a szovjet hadsereg tartotta megszállás alatt 1947-ben! Miután Magyarország 1945 és 1991 között szovjet katonai megszállás alatt volt, Trianon kérdése szóba sem kerülhetett, még csak említése is szankciókkal járt.
Mégis 1964-ben Nyikita Hruscsov felajánlotta Kádár Jánosnak Kárpátalját – népszavzás révén – mintegy rekompenációt az 1956-os Magyar Forradalom leverésére, de Kádár nem fogadta el, helyette cinikusan Baskiriát kérte!
Az 1989-90-es politikai fordulat után újra teritéke került Trianon. 1991. december 1-jén a függetlenülő Ukrajnában népszavazás tartottak annak függetlenségéről és Beregszász körüli magyar autonóm terület létrehozásáról. Leonyid Kucsma elnök felajánlotta ezt az Antall-kormánynak – de az nem fogadta el! Öt napra rá viszont megkötötték az Ukrán-Magyar Alapszerződést, amelyben Magyarország lemondott minden területi revízióról. Ennek mintájára aztán főleg az amerikai nagykövet (Mark Palmer, 1941-2013) nyomására meg kellett kötni minden előnytelen kétoldalú szerződést a szomszédokkal, főleg amiatt, hogy a határváltozásokkal eléggé meggyengült Trianon-Párizsi Békediktátumok hiátuszait pótolják.
Az Európai Unióhoz Magyarország 2004-ben csatlakozott, többek között azért is mivel a magyar patrióták remélték, hogy az idegen uralmak alá vetett magyar őshonos kisebbségek helyzete kedvezően fog változni.
Egy kezdeti lendület után ez a folyamat megállt és mára visszájára fordult. Miután kiderült, hogy az EU csak papírra veti, de nem valósítja meg az őshonos kisebbségenek járó szabályokat, ajánlásokat vagy redeleteket, hanem szó nélkül eltűri azok beolvasztását, eltűnését és kizsákmányolását. Igazába véve kis autonóm közösségekkel nem akarta tovább tarkítani Európa térképét, hanem elnézi, ha ugyan nem segíti azok lassú eltűnését. Az EU célja a globalizáció, azaz a nemzeti határok vagyis maguknak a nemzeteknek eltüntetése, feloldása egy identitás, kultúra és vallás nélküli katyvaszban – egy modern Bábelben, melyben a népek nyelve összezavarodott, identitásuk eltünt, az emberi társadalom egyedeire bomlott, akik a dzsungel kegyetlen tövényeivel kűzdnek a túlélésért – mindenki mindenki ellen!
Innen érthető, hogy az EU egész kisebbségi politikálja mára gyakorlailag viszaesett az EU megalakulása előtt helyzetre – a staus quo ante szintjére, súlyosbítva más kultúrájú, nyelvű vagy analfabéta többmilliós migráció áradatával.
De lesz-e Trianon és Párizs diktátumainak valaha is lényeges és igazságos revíziója?
Lehetséges, de csak akkor, ha az ehhez szükséges kedvező körülmények előállnak. Azt viszont ki kell várni, mint azt, hogy a kaktuszunk kivirágozzék. Tövisen virág? Ugyan, mondja pesszimista, a kishitű, a mindenkinél mindent jobban tudó.
Ám egyszer csak megtörténik a csoda – tényleg kivirágzott! A történelemből tudjuk, hogy a 150 éves török hódoltság alatt (1526-1686) majdnem végünk lett; hogy Trianonban és Párizsban (1920, 1947) szenvtelenűl a golgotai keresztre feszítették Magyarországot – de nem haltunk bele, hanem feltámadtunk! Ki hitte volna, hogy 45 éves szovjet zsarnokságnak valaha is vége lesz. És vége lett – egy puskalövés nélkül!
A békediktátumok békés megváltoztatására azonban magyarság nem várhat tétlenűl – mintegy csodára. Fontos meglátni, hogy egy nemzetközi jogi elv is segíthet bennünket. Ez a Rebus sic tantibus elve, amely szerint egy szerződés megváltoztatható, ha a körülmények változtak. Ezért számításba kell venni azokat a döntő változásokat, amelyek 1947 óta Európában végbementek. Azokat is számbavenni és dokumentálni szkséges, ami 1920 óta a 3 millió idegen uralom alá hajtott magyarság ellen végbement és végbemegy az elcsatolt részeken, s ezeket publikálni kell idegen nyelven is.
Az összmagyarság rohamos fogyását meg kell szüntetni. Néhány évtized alatt annyival csökkent számunk, mint az első Világháborúban – 1 millióval!
Az 1920 óta eltelt majd’ száz esztendő alatt a magyarság hiába kilincselt békés revízióért a nyugati, szerződést aláíró országoknál – mindig elutasítást kapott. Ezeket a hatalmakat mára a növekvő migráció és a terrorizmus problémája kötik le. Egyébként is ezek ideológiai okokból nem érdekeltek a magyar panaszokkal való foglalkozással, sőt a sajátos magyar migrációs politika miatt ellenségesen viselkednek.
Mindezekből kifolyólag a magyar kormány kelet felé nyitott gazdasági, kulturális és bizonyos politikai vonalakon.
Reméljük, hogy mi, akik az írdatlan Keletről jövünk, problémáinkra hatalmas rokonainknál nagyobb megértést fogunk találni!
2017. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma
Az elmúlt 97 esztendőben Trianonról a maradék csonka országban könyvtárnyi könyvet írtak, dörgedelmes, hazafias és cizellált beszédek hangzottak el, búcsújárások, zarándokútak ezrei történtek, történnek és fognak történni.
Hangzik töretlenül, bár egyre erőtlenebbül, a hármas szent fogadalom: Nem, Nem Soha! Ám egyre erősödik nemcsak a gyászmagyarok száján, de pártok programjában is az új jelszó: „Felejtsük el Trianont” és „Merjünk kicsinek lenni!”
A két világháború között Trianonra a magyarság válasza a kategórikus irredentizmus volt, mivel békekötés helyett diktátumot kaptunk. Nem volt béketárgyalás; a magyar küldöttséget nem engedték az asztalhoz, hanem egy szállodában, karanténen tartották. Nem békét kötöttek, hanem az országot darabolták fel s adák a szomszédoknak három millió magyarral együtt.
Wilson elnök 14 békepontja kimondta, hogy „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” Ehelyett diszkriminációt, üldözést és elyomást kaptak minden rezsim alatt. Magyar kormányok hiába kilincseltek a nyugati békekötő hatalmaknál revizióért, határmódosításért – mindig elutasítást kaptak azzal, hogy az elcsatolt magyar kisebbség ügyei az illetékes kormányok hatáskörébe tartoznak.
Két nagyhatalom: Németország és Olaszország kezdeményezésére 1938-1940 között részleges határkiigazítások történtek. Visszakerült Dél-Szlovákia, Észak-Erdély, Kárpátalja és Vajdaság egy része. Miután a II. Világháborút elvesztettük az 1947-es Párizsi Békeszerződés súlyosbítással visszaállította Magyarország 1937-es trianoni határait. Ezzel furcsa módon a német szöveséges Szlovákiát és Romániát megjutalmazták Magyarország újra szétdarabolt részeivel! A nemzetközi jog nem ismer el olyan békeszerződést, amelyben a vesztes fél országa idegen katonai megszállás alatt van – Magyarországot a szovjet hadsereg tartotta megszállás alatt 1947-ben! Miután Magyarország 1945 és 1991 között szovjet katonai megszállás alatt volt, Trianon kérdése szóba sem kerülhetett, még csak említése is szankciókkal járt.
Mégis 1964-ben Nyikita Hruscsov felajánlotta Kádár Jánosnak Kárpátalját – népszavzás révén – mintegy rekompenációt az 1956-os Magyar Forradalom leverésére, de Kádár nem fogadta el, helyette cinikusan Baskiriát kérte!
Az 1989-90-es politikai fordulat után újra teritéke került Trianon. 1991. december 1-jén a függetlenülő Ukrajnában népszavazás tartottak annak függetlenségéről és Beregszász körüli magyar autonóm terület létrehozásáról. Leonyid Kucsma elnök felajánlotta ezt az Antall-kormánynak – de az nem fogadta el! Öt napra rá viszont megkötötték az Ukrán-Magyar Alapszerződést, amelyben Magyarország lemondott minden területi revízióról. Ennek mintájára aztán főleg az amerikai nagykövet (Mark Palmer, 1941-2013) nyomására meg kellett kötni minden előnytelen kétoldalú szerződést a szomszédokkal, főleg amiatt, hogy a határváltozásokkal eléggé meggyengült Trianon-Párizsi Békediktátumok hiátuszait pótolják.
Az Európai Unióhoz Magyarország 2004-ben csatlakozott, többek között azért is mivel a magyar patrióták remélték, hogy az idegen uralmak alá vetett magyar őshonos kisebbségek helyzete kedvezően fog változni.
Egy kezdeti lendület után ez a folyamat megállt és mára visszájára fordult. Miután kiderült, hogy az EU csak papírra veti, de nem valósítja meg az őshonos kisebbségenek járó szabályokat, ajánlásokat vagy redeleteket, hanem szó nélkül eltűri azok beolvasztását, eltűnését és kizsákmányolását. Igazába véve kis autonóm közösségekkel nem akarta tovább tarkítani Európa térképét, hanem elnézi, ha ugyan nem segíti azok lassú eltűnését. Az EU célja a globalizáció, azaz a nemzeti határok vagyis maguknak a nemzeteknek eltüntetése, feloldása egy identitás, kultúra és vallás nélküli katyvaszban – egy modern Bábelben, melyben a népek nyelve összezavarodott, identitásuk eltünt, az emberi társadalom egyedeire bomlott, akik a dzsungel kegyetlen tövényeivel kűzdnek a túlélésért – mindenki mindenki ellen!
Innen érthető, hogy az EU egész kisebbségi politikálja mára gyakorlailag viszaesett az EU megalakulása előtt helyzetre – a staus quo ante szintjére, súlyosbítva más kultúrájú, nyelvű vagy analfabéta többmilliós migráció áradatával.
De lesz-e Trianon és Párizs diktátumainak valaha is lényeges és igazságos revíziója?
Lehetséges, de csak akkor, ha az ehhez szükséges kedvező körülmények előállnak. Azt viszont ki kell várni, mint azt, hogy a kaktuszunk kivirágozzék. Tövisen virág? Ugyan, mondja pesszimista, a kishitű, a mindenkinél mindent jobban tudó.
Ám egyszer csak megtörténik a csoda – tényleg kivirágzott! A történelemből tudjuk, hogy a 150 éves török hódoltság alatt (1526-1686) majdnem végünk lett; hogy Trianonban és Párizsban (1920, 1947) szenvtelenűl a golgotai keresztre feszítették Magyarországot – de nem haltunk bele, hanem feltámadtunk! Ki hitte volna, hogy 45 éves szovjet zsarnokságnak valaha is vége lesz. És vége lett – egy puskalövés nélkül!
A békediktátumok békés megváltoztatására azonban magyarság nem várhat tétlenűl – mintegy csodára. Fontos meglátni, hogy egy nemzetközi jogi elv is segíthet bennünket. Ez a Rebus sic tantibus elve, amely szerint egy szerződés megváltoztatható, ha a körülmények változtak. Ezért számításba kell venni azokat a döntő változásokat, amelyek 1947 óta Európában végbementek. Azokat is számbavenni és dokumentálni szkséges, ami 1920 óta a 3 millió idegen uralom alá hajtott magyarság ellen végbement és végbemegy az elcsatolt részeken, s ezeket publikálni kell idegen nyelven is.
Az összmagyarság rohamos fogyását meg kell szüntetni. Néhány évtized alatt annyival csökkent számunk, mint az első Világháborúban – 1 millióval!
Az 1920 óta eltelt majd’ száz esztendő alatt a magyarság hiába kilincselt békés revízióért a nyugati, szerződést aláíró országoknál – mindig elutasítást kapott. Ezeket a hatalmakat mára a növekvő migráció és a terrorizmus problémája kötik le. Egyébként is ezek ideológiai okokból nem érdekeltek a magyar panaszokkal való foglalkozással, sőt a sajátos magyar migrációs politika miatt ellenségesen viselkednek.
Mindezekből kifolyólag a magyar kormány kelet felé nyitott gazdasági, kulturális és bizonyos politikai vonalakon.
Reméljük, hogy mi, akik az írdatlan Keletről jövünk, problémáinkra hatalmas rokonainknál nagyobb megértést fogunk találni!
2017. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma
2017. október 10.
Holokauszt: felfoghatatlan az elmének az ilyen mértékű mészárlás
Randolph L. Braham professzor tartott előadást Kolozsváron
A Holokauszt: Felfogni a felfoghatatlant – címmel tartott előadást október 6-án Kolozsváron Randolph L. Braham nemzetközileg elismert kutató, a New York Városi Egyetem (City University of New York) nyugalmazott érdemes professzora. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának (PKKTK) keretében működő Holokauszt- és Népirtáskutató Intézet és Demokráciakutató Központ rendezvényét Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens, újságíró moderálta. A közel 95 éves professzor nemzetközileg elismert szaktekintélye az európai holokauszt-kutatásnak. Erdélyi származású, szülei és családjának nagy része a vészkorszakban pusztult el. Sikerült munkaszolgálatból és szovjet fogságból is kiszabadulnia, majd a háború-sújtotta Európából az Egyesült Államokba emigrálnia, ahol új életet teremtett magának, és politikatudományi oktatási munkássága mellett hosszú évtizedeket szentelt annak, hogy a világtörténelem legnagyobb mérvű népirtásának részleteit kutassa.
Az egybegyűlteket a PKKTK dékánja, Călin Emilian Hinţea üdvözölte, majd a neves meghívottat a hallgatóságnak Tibori Szabó Zoltán mutatta be.
Randolph L. Braham professzor világszerte elismert kutatója az európai – ennek keretében a magyarországi és a romániai – holokauszt történetének, az elmúlt évtizedekben számos állam és bírói testület folyamodott hozzá szakvéleményért. 1922-ben született Bukarestben, majd Désen nevelkedett, itt végezte középiskolai tanulmányait. A második világháború alatt munkaszolgálatosnak sorozták be a magyar hadseregbe, ahonnan egyik erőltetett menet alkalmával megszökött, hogy aztán szovjet hadifogolytáborba kerüljön. Sikerült onnan is megszöknie, visszatért Désre, hogy megtudja: szüleit és családjának legnagyobb részét Auschwitzban kivégezték.
Magyarországról Ausztriába, majd az amerikai megszállás alatt levő német területre szökött, ahonnan aztán sikerült gyermekkori álmainak földjére, az Egyesült Államokba jutnia, és új életet kezdenie. A New York Városi Egyetemre iratkozott be, ott diplomázott, majd pályafutása az intézmény oktatójaként folytatódott – mondta el Tibori Szabó Zoltán. A professzor több mint hetven könyvet és dokumentumkötetet írt és szerkesztett élete során, nagy művei A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája, A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1945–2010, A romániai zsidóság tragédiája – összegezte Tibori Szabó Zoltán, aki maga is a holokauszt történetének kutatója.
Csaknem teljességgel lehetetlen felfogni, megérteni a felfoghatatlant; azt, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás korának vívmányait követően a 20. században valósággal gyári futószalag-rendszerben végezték ki emberek tömegeit – vezette fel előadását a professzor. Felhívta a figyelmet arra, hogy bár a holokauszt kifejezést eredetileg az európai zsidóságnak a náci német kormány által eltervezett és végrehajtott népirtására használták, mára már – helytelen módon – a különféle háborúkban, gettósításnak alávetett civil lakossággal szembeni rossz bánásmód és más események jellemzésére is alkalmazzák.
Braham professzor néhány konkrét, párhuzamba állított számadattal próbálta érzékeltetni a holokauszt emberáldozatainak hihetetlen számarányát. 1944. június 6-án, a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában; a hatalmas szövetségi akció első 24 órájában a harcokban 4431 katona esett el. Ugyanennek a napnak a leforgása alatt négy deportáló vonat érkezett Auschwitzba, közülük három Észak-Erdélyből, egyik ezek közül pedig éppen Désről. A körülbelül 11 ezer embernek egyetlen éjszaka alatt nyolcvan százalékát végezték ki a gázkamrákban. Az elkövetkező napokban a szövetségesek katonai veszteségei nagymértékben csökkentek, amint a haderő állásait francia területen megalapozta. Ezzel szemben csak a magyar illetőségű zsidóknak a napi nyolcezres léptékben történő mészárlása, amely május 17-én kezdődött és július 8-án ért véget, jól mutatja a genocídium arányait – részletezte. Másik példa: az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a második világháború valamennyi frontján összevetve, valamivel több mint 400 ezer katonát vesztett. A magyar zsidó közösségből 570 ezer, a román zsidóságból mintegy 300 ezer ember esett a holokauszt áldozatául.
A történelemnek sok fintora, ironikus fordulata van – állapította meg a professzor. A magyar zsidóság például az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején sokkal nagyobb mértékben támogatta a Habsburg-uralommal szembeforduló Magyarországot, mint bármelyik másik népcsoport. A kiegyezést követően, az Osztrák‒Magyar Monarchiában egyenjogúságot kaptak, és nem sokkal később fiataljaik beiratkozhattak egyetemekre, és jelentős mértékben hozzájárultak a művészetek, a kultúra, a bankszakma, az ipar és gazdaság fejlesztéséhez – mondta Randolph L. Braham.
Ezzel szemben, az 1878-as berlini egyezmény nyomán függetlenné nyilvánított Románia kormányai folyamatosan zsidóellenes politikát folytattak. Mint ismeretes, a második bécsi döntés folytán Romániának több területrészről le kellett mondania, és országszerte fellángolt a zsidóellenes-érzület is a lakosságban. Nem véletlen, hogy sok zsidó a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe emigrált.
– Határozottan emlékszem, hogy édesapám generációja reményteljesen várta az Osztrák‒Magyar Monarchiában megtapasztalt „aranykorszak” visszatérését – mondta az előadó. Ilyen körülmények között a történelem fintorának, anomáliának tekinthető, hogy a holokauszt elsősorban Magyarország és Észak-Erdély zsidóságát sújtotta, Ó-Románia és ezen belül Dél-Erdély zsidó közössége, bár megvetett népcsoport volt, csaknem sértetlen maradt; a 300 ezer áldozat nagyobbrészt Besszarábiából, Bukovinából származott – magyarázta. Ilyenképpen, a Magyarországhoz tartozó területeken élő zsidóság joggal érezhette, hogy bár a monarchia idején közösségük jelentősen hozzájárult a társadalom és az állam gazdasági és kulturális fejlődéséhez, ebben az időben „lemondtak” róluk.
Az előadás második részében Braham professzor a hallgatóság kérdéseire válaszolt, maga is hangsúlyozva ezek fontosságát, mivel úgy vélte, egyetlen előadás vajmi keveset adhat vissza a nagyon összetett és sokrétű témából. Kérdésre válaszolva felhívta a figyelmet arra, hogy az európai országok sorában maga Németország volt az az állam, amely a legbecsületesebben viszonyult a holokauszt valóságához, és sötét múltjával őszintén szembenézett. Említést tett arról, hogy Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnökeként, 1988-ban, a német történészek konferenciáján véget vetett a nyolcvanas évek elejétől zajló történészdisputának, és kijelentette: Auschwitzet németek hozták létre, Németország nevében működtették, és ennek igazságát soha nem lehet elfelejteni. Tette mindezt úgy, hogy apját, a karrierdiplomata Ernst von Weizsäckert emberiségellenes bűnökért börtönbüntetésre ítélték a világháború után – jegyezte meg Randolph L. Braham. Közölte: szerencsésnek mondhatja magát, hiszen egyik tagja lehetett a nemzetközi bizottságnak, amely a romániai holokausztot kutatta. Pozitív hozadéknak minősítette Romániában az Elie Wiesel Országos Intézet létrehozását, amely többek között szintén ezt a célt szolgálja.
Elmondta, 1989 után Magyarországon is megnőtt a téma iránti érdeklődés, több, a holokauszt történetének kutatását és oktatását támogató szervezet és intézmény alakult. Elmondása szerint ő maga az egyetlen kutató volt, akinek a Ceauşescu-korszak Romániájában engedélyt adtak a második világháborús levéltári anyagok vizsgálatára, mivel a korábbi magyar területeken élt zsidóság sorsát kutatta, és az erre vonatkozó feltárások Romániának korántsem voltak ellenére.
Ha a holokauszt áldozatainak általánosan elfogadott hatmilliós lélekszámára gondolunk, és ezt megszorozzuk az áldozatok másfél méteres átlagmagasságával, 9 millió métert, azaz 9 ezer kilométert kapunk. Bukarest és Párizs között körülbelül 1900 kilométer a távolság, így ha a kivégzett embereket teljes testhosszukban sorba fektetnénk, több mint két oda-vissza út hosszát kitennék a két főváros között – vetette össze újra megdöbbentő módon az adatokat a kutató. Mint mondta, az emberi elme gyakorlatilag képtelen a mészárlásnak ezt a léptékét feldolgozni, ezért minősülhet ez a szörnyű létszám adott esetben statisztikának. Úgy vélte, a holokauszt talán a legteljesebben dokumentált eseménye a világtörténelemnek, és a túlélők természetes halála után is örökre tanúságául marad a milliónyi vallomás, könyv, forrásértékű dokumentum.
A holokauszt „felfoghatatlanságához” hozzátartozik az is, hogy bár „tankönyveket írtak már az okairól”, nincsen arra bizonyíték, hogy a német náci hatalom első nyolc évében ilyen mérvű népirtást tervezett volna; Hitler Mein Kampf című műve sem tartalmaz ilyesmire való utalást – állapította meg Randolph L. Braham. Hitler valóban „zsidómentes” Európát képzelt el, ugyanakkor a német zsidóknak lehetőséget adtak arra, hogy emigráljanak. Miért nem kezdték el a tömeges léptékű mészárlást 1939 szeptemberének elején? – vetette fel a kérdést a professzor. A lengyelországi zsidókat gettókba zárták, ahol rengetegen meghaltak éhínségben, betegségekben, de mégis, lehetőségük volt a túlélésre a Szovjetunió ellen indított támadás idejéig… – részletezte. Az első tömegmészárlások 1941 augusztusában kezdődtek el, a hónap végén a nácik Kamenyec-Podolszkij mellett egyetlen éjszaka alatt 23 500 embert, köztük 16 ezer Magyarországról deportált zsidót végeztek ki. Az év végére az úgynevezett bevetési csoportok, Einsaztgruppe-ok közel 900 ezer zsidót lőttek agyon. Mindamellett, csak1942. januárjában határozták el, hogy a népirtást „tudományosabb módszerekkel, futószalagos rendszerben” folytatják, 1943 márciusában pedig elkezdett működni Auschwitz – tette hozzá a neves egyetemi tanár.
Ugyancsak kérdésre válaszolva kifejtette, nem kifejezetten egyedi dolog, hogy a legutóbbi választásokon a szélső-jobboldali irányultságú AfD, Alternatíva Németországért párt több mint tíz százalékát szerezte meg a voksoknak. Úgy vélte, konkrét gazdasági, szociális feltételek, az Európa felé irányuló bevándorlási hullám egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy több államban erősödött a nacionalista-populista retorika, így Németországban, Lengyelországban, Magyarországon is.
Az erre vonatkozó kérésnek eleget téve Randolph L. Braham összegezte néhány gondolatban fogságból való menekülésének és hazatérésének emlékeit is. Elmondta, 1943. október 4-én sorozták be munkaszolgálatosnak, az ukrajnai frontra vitték. Az 1944-es esztendő végén, egy havas hegyvidéken megszökött, de rövidesen a szovjetek elfogták, és egyik hadifogolytáborukba zárták. Mielőtt elszállították volna Szibériába, a táborban találkozott egy zsidó származású tiszttel, aki azt mondta, annyival segíthet rajtuk, hogy egyik éjszaka, amikor szolgálatos, nyitva felejti a kaput… Egyik dési sorstársával együtt menekült el, éhezve, tetűkkel tele vándoroltak hazafele, ahhoz, hogy Désre hazaérve csak a pusztítás, a rombolás nyomait találják, és a hírt, hogy szüleit kivégezték…
A rendezvény záróakkordjaként Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke – a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Aurel Vainernek a nevében is –, emlékérmét adott adott át a professzornak az Elie Wiesel nemzetközi bizottságban végzett tevékenysége, tudományos kutatásai és oktatási munkássága elismeréseként. Szabadság (Kolozsvár)
Randolph L. Braham professzor tartott előadást Kolozsváron
A Holokauszt: Felfogni a felfoghatatlant – címmel tartott előadást október 6-án Kolozsváron Randolph L. Braham nemzetközileg elismert kutató, a New York Városi Egyetem (City University of New York) nyugalmazott érdemes professzora. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának (PKKTK) keretében működő Holokauszt- és Népirtáskutató Intézet és Demokráciakutató Központ rendezvényét Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens, újságíró moderálta. A közel 95 éves professzor nemzetközileg elismert szaktekintélye az európai holokauszt-kutatásnak. Erdélyi származású, szülei és családjának nagy része a vészkorszakban pusztult el. Sikerült munkaszolgálatból és szovjet fogságból is kiszabadulnia, majd a háború-sújtotta Európából az Egyesült Államokba emigrálnia, ahol új életet teremtett magának, és politikatudományi oktatási munkássága mellett hosszú évtizedeket szentelt annak, hogy a világtörténelem legnagyobb mérvű népirtásának részleteit kutassa.
Az egybegyűlteket a PKKTK dékánja, Călin Emilian Hinţea üdvözölte, majd a neves meghívottat a hallgatóságnak Tibori Szabó Zoltán mutatta be.
Randolph L. Braham professzor világszerte elismert kutatója az európai – ennek keretében a magyarországi és a romániai – holokauszt történetének, az elmúlt évtizedekben számos állam és bírói testület folyamodott hozzá szakvéleményért. 1922-ben született Bukarestben, majd Désen nevelkedett, itt végezte középiskolai tanulmányait. A második világháború alatt munkaszolgálatosnak sorozták be a magyar hadseregbe, ahonnan egyik erőltetett menet alkalmával megszökött, hogy aztán szovjet hadifogolytáborba kerüljön. Sikerült onnan is megszöknie, visszatért Désre, hogy megtudja: szüleit és családjának legnagyobb részét Auschwitzban kivégezték.
Magyarországról Ausztriába, majd az amerikai megszállás alatt levő német területre szökött, ahonnan aztán sikerült gyermekkori álmainak földjére, az Egyesült Államokba jutnia, és új életet kezdenie. A New York Városi Egyetemre iratkozott be, ott diplomázott, majd pályafutása az intézmény oktatójaként folytatódott – mondta el Tibori Szabó Zoltán. A professzor több mint hetven könyvet és dokumentumkötetet írt és szerkesztett élete során, nagy művei A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája, A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1945–2010, A romániai zsidóság tragédiája – összegezte Tibori Szabó Zoltán, aki maga is a holokauszt történetének kutatója.
Csaknem teljességgel lehetetlen felfogni, megérteni a felfoghatatlant; azt, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás korának vívmányait követően a 20. században valósággal gyári futószalag-rendszerben végezték ki emberek tömegeit – vezette fel előadását a professzor. Felhívta a figyelmet arra, hogy bár a holokauszt kifejezést eredetileg az európai zsidóságnak a náci német kormány által eltervezett és végrehajtott népirtására használták, mára már – helytelen módon – a különféle háborúkban, gettósításnak alávetett civil lakossággal szembeni rossz bánásmód és más események jellemzésére is alkalmazzák.
Braham professzor néhány konkrét, párhuzamba állított számadattal próbálta érzékeltetni a holokauszt emberáldozatainak hihetetlen számarányát. 1944. június 6-án, a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában; a hatalmas szövetségi akció első 24 órájában a harcokban 4431 katona esett el. Ugyanennek a napnak a leforgása alatt négy deportáló vonat érkezett Auschwitzba, közülük három Észak-Erdélyből, egyik ezek közül pedig éppen Désről. A körülbelül 11 ezer embernek egyetlen éjszaka alatt nyolcvan százalékát végezték ki a gázkamrákban. Az elkövetkező napokban a szövetségesek katonai veszteségei nagymértékben csökkentek, amint a haderő állásait francia területen megalapozta. Ezzel szemben csak a magyar illetőségű zsidóknak a napi nyolcezres léptékben történő mészárlása, amely május 17-én kezdődött és július 8-án ért véget, jól mutatja a genocídium arányait – részletezte. Másik példa: az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a második világháború valamennyi frontján összevetve, valamivel több mint 400 ezer katonát vesztett. A magyar zsidó közösségből 570 ezer, a román zsidóságból mintegy 300 ezer ember esett a holokauszt áldozatául.
A történelemnek sok fintora, ironikus fordulata van – állapította meg a professzor. A magyar zsidóság például az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején sokkal nagyobb mértékben támogatta a Habsburg-uralommal szembeforduló Magyarországot, mint bármelyik másik népcsoport. A kiegyezést követően, az Osztrák‒Magyar Monarchiában egyenjogúságot kaptak, és nem sokkal később fiataljaik beiratkozhattak egyetemekre, és jelentős mértékben hozzájárultak a művészetek, a kultúra, a bankszakma, az ipar és gazdaság fejlesztéséhez – mondta Randolph L. Braham.
Ezzel szemben, az 1878-as berlini egyezmény nyomán függetlenné nyilvánított Románia kormányai folyamatosan zsidóellenes politikát folytattak. Mint ismeretes, a második bécsi döntés folytán Romániának több területrészről le kellett mondania, és országszerte fellángolt a zsidóellenes-érzület is a lakosságban. Nem véletlen, hogy sok zsidó a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe emigrált.
– Határozottan emlékszem, hogy édesapám generációja reményteljesen várta az Osztrák‒Magyar Monarchiában megtapasztalt „aranykorszak” visszatérését – mondta az előadó. Ilyen körülmények között a történelem fintorának, anomáliának tekinthető, hogy a holokauszt elsősorban Magyarország és Észak-Erdély zsidóságát sújtotta, Ó-Románia és ezen belül Dél-Erdély zsidó közössége, bár megvetett népcsoport volt, csaknem sértetlen maradt; a 300 ezer áldozat nagyobbrészt Besszarábiából, Bukovinából származott – magyarázta. Ilyenképpen, a Magyarországhoz tartozó területeken élő zsidóság joggal érezhette, hogy bár a monarchia idején közösségük jelentősen hozzájárult a társadalom és az állam gazdasági és kulturális fejlődéséhez, ebben az időben „lemondtak” róluk.
Az előadás második részében Braham professzor a hallgatóság kérdéseire válaszolt, maga is hangsúlyozva ezek fontosságát, mivel úgy vélte, egyetlen előadás vajmi keveset adhat vissza a nagyon összetett és sokrétű témából. Kérdésre válaszolva felhívta a figyelmet arra, hogy az európai országok sorában maga Németország volt az az állam, amely a legbecsületesebben viszonyult a holokauszt valóságához, és sötét múltjával őszintén szembenézett. Említést tett arról, hogy Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnökeként, 1988-ban, a német történészek konferenciáján véget vetett a nyolcvanas évek elejétől zajló történészdisputának, és kijelentette: Auschwitzet németek hozták létre, Németország nevében működtették, és ennek igazságát soha nem lehet elfelejteni. Tette mindezt úgy, hogy apját, a karrierdiplomata Ernst von Weizsäckert emberiségellenes bűnökért börtönbüntetésre ítélték a világháború után – jegyezte meg Randolph L. Braham. Közölte: szerencsésnek mondhatja magát, hiszen egyik tagja lehetett a nemzetközi bizottságnak, amely a romániai holokausztot kutatta. Pozitív hozadéknak minősítette Romániában az Elie Wiesel Országos Intézet létrehozását, amely többek között szintén ezt a célt szolgálja.
Elmondta, 1989 után Magyarországon is megnőtt a téma iránti érdeklődés, több, a holokauszt történetének kutatását és oktatását támogató szervezet és intézmény alakult. Elmondása szerint ő maga az egyetlen kutató volt, akinek a Ceauşescu-korszak Romániájában engedélyt adtak a második világháborús levéltári anyagok vizsgálatára, mivel a korábbi magyar területeken élt zsidóság sorsát kutatta, és az erre vonatkozó feltárások Romániának korántsem voltak ellenére.
Ha a holokauszt áldozatainak általánosan elfogadott hatmilliós lélekszámára gondolunk, és ezt megszorozzuk az áldozatok másfél méteres átlagmagasságával, 9 millió métert, azaz 9 ezer kilométert kapunk. Bukarest és Párizs között körülbelül 1900 kilométer a távolság, így ha a kivégzett embereket teljes testhosszukban sorba fektetnénk, több mint két oda-vissza út hosszát kitennék a két főváros között – vetette össze újra megdöbbentő módon az adatokat a kutató. Mint mondta, az emberi elme gyakorlatilag képtelen a mészárlásnak ezt a léptékét feldolgozni, ezért minősülhet ez a szörnyű létszám adott esetben statisztikának. Úgy vélte, a holokauszt talán a legteljesebben dokumentált eseménye a világtörténelemnek, és a túlélők természetes halála után is örökre tanúságául marad a milliónyi vallomás, könyv, forrásértékű dokumentum.
A holokauszt „felfoghatatlanságához” hozzátartozik az is, hogy bár „tankönyveket írtak már az okairól”, nincsen arra bizonyíték, hogy a német náci hatalom első nyolc évében ilyen mérvű népirtást tervezett volna; Hitler Mein Kampf című műve sem tartalmaz ilyesmire való utalást – állapította meg Randolph L. Braham. Hitler valóban „zsidómentes” Európát képzelt el, ugyanakkor a német zsidóknak lehetőséget adtak arra, hogy emigráljanak. Miért nem kezdték el a tömeges léptékű mészárlást 1939 szeptemberének elején? – vetette fel a kérdést a professzor. A lengyelországi zsidókat gettókba zárták, ahol rengetegen meghaltak éhínségben, betegségekben, de mégis, lehetőségük volt a túlélésre a Szovjetunió ellen indított támadás idejéig… – részletezte. Az első tömegmészárlások 1941 augusztusában kezdődtek el, a hónap végén a nácik Kamenyec-Podolszkij mellett egyetlen éjszaka alatt 23 500 embert, köztük 16 ezer Magyarországról deportált zsidót végeztek ki. Az év végére az úgynevezett bevetési csoportok, Einsaztgruppe-ok közel 900 ezer zsidót lőttek agyon. Mindamellett, csak1942. januárjában határozták el, hogy a népirtást „tudományosabb módszerekkel, futószalagos rendszerben” folytatják, 1943 márciusában pedig elkezdett működni Auschwitz – tette hozzá a neves egyetemi tanár.
Ugyancsak kérdésre válaszolva kifejtette, nem kifejezetten egyedi dolog, hogy a legutóbbi választásokon a szélső-jobboldali irányultságú AfD, Alternatíva Németországért párt több mint tíz százalékát szerezte meg a voksoknak. Úgy vélte, konkrét gazdasági, szociális feltételek, az Európa felé irányuló bevándorlási hullám egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy több államban erősödött a nacionalista-populista retorika, így Németországban, Lengyelországban, Magyarországon is.
Az erre vonatkozó kérésnek eleget téve Randolph L. Braham összegezte néhány gondolatban fogságból való menekülésének és hazatérésének emlékeit is. Elmondta, 1943. október 4-én sorozták be munkaszolgálatosnak, az ukrajnai frontra vitték. Az 1944-es esztendő végén, egy havas hegyvidéken megszökött, de rövidesen a szovjetek elfogták, és egyik hadifogolytáborukba zárták. Mielőtt elszállították volna Szibériába, a táborban találkozott egy zsidó származású tiszttel, aki azt mondta, annyival segíthet rajtuk, hogy egyik éjszaka, amikor szolgálatos, nyitva felejti a kaput… Egyik dési sorstársával együtt menekült el, éhezve, tetűkkel tele vándoroltak hazafele, ahhoz, hogy Désre hazaérve csak a pusztítás, a rombolás nyomait találják, és a hírt, hogy szüleit kivégezték…
A rendezvény záróakkordjaként Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke – a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Aurel Vainernek a nevében is –, emlékérmét adott adott át a professzornak az Elie Wiesel nemzetközi bizottságban végzett tevékenysége, tudományos kutatásai és oktatási munkássága elismeréseként. Szabadság (Kolozsvár)