Tanulságos színházi előadás Ágyán
A Végítélet korhű képe a diktatúráról
Szombaton este az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében bemutatták Ágyán Székelyhidi Ágoston Végítélet című egyfelvonásos színművét. A rangos színészgárda emlékezetes estét nyújtott azoknak, akik eljöttek a kultúrotthonba, a Meleg Vilmos által rendezett előadásra. A színdarab 1989 decemberében, Temesváron játszódik. A nyolcszereplős darab a december 16-i történéseket állítja a középpontba, az akkori eseményeket dolgozza fel. A dráma helyszíne egy temesvári kocsma a forradalom előestéjén. A kocsmában jelen van a kocsmáros, aki egyben a Securitate besúgója is (Dánielfy Zsolt, Debrecen), a vallatótiszt (Horányi László, Esztergom), az apa (Varga Vilmos, Nagyvárad), a feleség (Kiss Törék Ildikó, Nagyvárad), a zürichi újságíró (Szíki Károly, Eger), a biliárdozó (Meleg Vilmos, Nagyvárad), továbbá egy vendég (Csutak Miklós, Nagyvárad) és egy orvos (Miske László, Debrecen). Az előadás alatt átélhettük a 80-as években zsarolással besúgónak beszervezett átlagos romániai polgár tragédiáját, amikor választania kellett a saját és családja biztonsága, és a becsület között.
Az előadáson jelen volt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tiszteletbeli elnöke is, aki az előadás végén rövid beszédben visszaemlékezett, hogyan élte Ő át az akkori eseményeket.
A kultúrotthonban az ágyaiakon kívül többen eljöttek Kisjenőből és Nagyzerindről is megtekinteni darabot. Az előadás végén több néző is kifejtette: ilyen és ehhez hasonló színdarabokat érdemes lenne minden középkorú és idősebb erdélyinek megnéznie, hogy emlékezzen arra, hogyan is éltünk ezelőtt 25-30 évvel, a fiataloknak azért kellene megnézniük, hogy megtudják, milyen világban éltek szüleik és nagyszüleik.
dr. Burián Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

Nyomot hagyni az időben
A háromszéki ember számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választ, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ezért is jár ma Sepsiszentgyörgy jó úton, hogy kulturális nagyhatalom legyen Erdélyben – mondja Lakatos Mihály, aki idén szeptemberig a sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központnak volt az igazgatója.
– 2011 szeptemberétől 2015 őszéig a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt. 2011 őszén azt nyilatkozta, hogy kis pénzből nagy focit szeretne játszani. Sikerült Szentgyörgyöt kulturális nagyhatalommá varázsolni?
– Szögezzük le először is, hogy a Puskás Öcsi-féle szállóige mögött nagy életbölcsesség lapul. Azt azonban rendszerint szem elől tévesztik, hogy ebben a szállóigében nem a „nagy pénz” a kulcsfogalom, hanem az, amelyik meg sem jelenik benne: a tehetség. Tehetség híján nagy pénzért sem tud senki nagy focit produkálni. Puskás ezt nyugodtan kijelenthette, de őutána bizony már elég kevesen… De mielőtt még az a benyomás keletkezne, hogy szerénytelenül az intézetvezetés Puskás Öcsijének képzelem magam, gyorsan pontosítanék: 2011-ben is arra gondoltam, hogy ha van elegendő kreativitás és merészség az emberben, akkor szerényebb eszközökkel is képes maradandót vagy legalább emlékezeteset alkotni. Más szóval: bíztam magamban, ami nem elítélendő tulajdonság, ha vezetői beosztást vállal az ember. Az önbizalom egyik pillére az volt, hogy a rendezvényszervezést húsz évvel korábban kezdtem, így már voltak némi ismereteim e téren, a másik meg, hogy a munkámból kifolyólag már korábban igen jó kapcsolatom alakult ki mind az anyaországi, mind a határon túli (nemcsak erdélyi) kulturális élet számos meghatározó szereplőjével. E kapcsolatrendszerben aztán nem is kellett csalódnom. Mindazonáltal Sepsiszentgyörgyöt nem én varázsoltam kulturális nagyhatalommá, s ha ma mutat efféle jeleket, akkor azt önmagának köszönheti. Ez nem udvariaskodás, semmi okom rá, nem akarok indulni a polgármesteri székért. Ez egy vegytiszta képlet eredménye: a szentgyörgyi, a háromszéki emberek számára fontos a kultúra, ezért olyan vezetőket választottak, akik számára a kultúra prioritást jelent. Ettől kezdve az út ki volt kövezve. A kultúra szerencsés csillagzatát csak erősítette az, hogy a helyi kulturális intézmények élére olyan fiatal, ambiciózus vezetők kerültek, akik akartak, mertek és tudtak tenni a térség kultúrájáért. És ehhez ötleteik is voltak. Egyszer mondtam is viccesen Antal Árpádnak, hogy valamikor úgy fogják számon tartani ezt az időszakot, mint Sepsiszentgyörgy fénykorát. De azt hiszem, ez nem vicc. Ennek a pezsgő életnek az én intézményem, mint az anyaország képviselője, egy sajátos színfoltja volt. Előzetes terveimnek mintegy nyolcvan százalékát sikerült megvalósítani. S ha a hátrahagyott, de már többé-kevésbé előkészített programok is megvalósulnak, ez a mutató fennebb is kúszhat. De számomra nem is a mennyiségi mutatók számítanak, hanem az, hogy sikerült-e nyomot hagynunk az időben. Bármilyen jó is egy rendezvény, a következő héten jön egy másik, és gyorsan feledteti az előzőt. Ez természetes. Ám ha sikerül olyat alkotnunk, ami átível az időn és összeköt bennünket az utánunk következő generációkkal, az már valami. Az egy olyan üzenet, ami a jövőben is visszhangzik. A négy évnyi programkavalkádban van néhány, amit mérföldkőként tartok számon: pl. a Siculicidium 250. című képzőművészeti pályázatunk nyomán keletkezett tematikus tárlat, hagyományos és digitális műalkotásokkal. Ez megmarad, és ötven–száz év múlva is tudni fogja az utókor, hogy korunk művészei hogyan vélekedtek a Siculicidiumról. De ilyen a Gábor Áron 200. című irodalmi pályázatunkra született egyfelvonásos színmű is, illetve az, hogy szívós munkával és némi anyagi támogatással sikerült áttörést elérnünk a Hamvas Béla-életmű tekintetében is: 2013 decemberében megjelent az első román nyelvű Hamvas-kötet, a Filosofia vinului. Amint az várható volt, a román értelmiség körében nagy sikert aratott a mű (külön öröm, hogy a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László a fordítója!), és megnyitotta a kaput az életmű további darabjai számára is.
– A szentgyörgyi központ a bukaresti Balassi Intézet fiókjaként működik – hogyan kell elképzelni a két intézet közötti együttműködést?
– Az együttműködés a lehető legegyszerűbb módon történik: közös programokat tervezünk, „kölcsönadunk” egymásnak produkciókat (a költségek is megoszlanak így, és az előadók érdeke is az, hogy ha kiutaznak Romániába, minél több helyen tudjanak fellépni), minden úton-módon segítjük egymást. Az érdekek és a központi előírások is ezt diktálták számunkra. Az már csak ráadás, hogy Kósa Andrással emberileg is jó, baráti kapcsolatot ápoltunk. A munkamegosztás szerint a bukaresti intézet elsődleges célcsoportja a román nagyközönség és a román kulturális élet szereplői, míg a sepsiszentgyörgyi fiókintézeté az erdélyi magyar közösség és kultúrája. Ez természetesen nem jelent merev elhatárolást, ha lehetőség nyílt rá (márpedig nyílt), mindketten bekalandoztunk egymás „felségvizeire”. A bukaresti intézet számos programot bonyolított Erdélyben, mi román nyelvű Hamvas-művet jelentettünk meg, vagy román–magyar írótábort szerveztünk Árkoson. Sőt, kezdeményeztük, hogy közel fél évszázados kihagyás után kétkötetes román nyelvű antológiában juttassuk el a kortárs magyar irodalom értékeit a román olvasókhoz. Egy vers- és egy prózakötetről van szó. Az ehhez szükséges pénzt is elnyertük az NKA-tól, de a teljes körű megvalósításra már nem maradt időm. Bízom benne, hogy a bukarestiek valóra váltják ezt az álmomat… Úgy hiszem, a magyar–magyar kulturális kapcsolatokat is sikerült fejleszteni, hiszen számos olyan előadót hívtunk meg, aki korábban egyáltalán nem járt Erdélyben. Arra is hangsúlyt fektettem, hogy olyan műhelyek, alkotók is eljöjjenek, akik annak ellenére, hogy valódi értékeket alkottak, nem feltétlenül tartoztak a kánonalkotók preferáltjai közé, mint pl. a Hitel, a Kortárs, a Műút című folyóiratok, vagy Temesi Ferenc, Ács Margit, Hász Róbert, Ferdinándy György és mások. Úgy vélem, sikerült ezáltal némileg árnyalni pl. a kortárs magyar irodalomról kialakult összképet. De először járt a Székelyföldön az egri Gárdonyi Géza Színház vagy a Harlekin Bábszínház társulata is. A magyar nemzet története című, három éven át bonyolított előadássorozat folyamán pedig jeles kortárs történészek egész sora fordult meg a Székelyföld középiskoláiban, és e fellépéseknek feltehetőleg még lesz hasznos utóélete.
– Szentgyörgy is pályázik az Európai Kulturális Főváros címre – mennyiben növelheti az esélyeit az a tény, hogy a városban működik egy ilyen kulturális intézet?
– Az biztos, hogy az intézet létét nem fogják a negatívumok közé sorolni… Amiként az is biztos, hogy nem ez lesz a döntő tényező. Ez év elején fordítottam le Klaus Johannis Pas cu pas című könyvét, amiből az derült ki számomra, hogy a komoly munka, a vonzó programkínálat és a jó kapcsolatok együttesen segíthetnek hozzá egy várost a cím elnyeréséhez. Mindhárom tényező egyformán nyom a latban, és együtt kilencven százaléknyi esélyt biztosítanak a sikerre. A fennmaradó tízet jelenti a csillagok szerencsés együttállása… Szerencsére, egy ilyen munka eredményei nem mennek veszendőbe akkor sem, ha a végső siker elmarad. A kapcsolat a várossal élő volt a korábbi években is, a szervezők rendszeresen megkerestek bennünket, akkor is, ha ezek nem mindig materializálódtak konkrét programokban. Ám azt elmondhatom, hogy egyetlen olyan programunk sem volt a négy év alatt, mely során ne működtünk volna együtt valamely városi vagy megyei intézménnyel. Azt hiszem, ezt nevezik szerves kapcsolatnak…
– S ha már Szentgyörgy – mennyire volt szerencsés Szentgyörgyön létrehozni ezt az intézményt? Miért nem Vásárhely vagy Kolozsvár?
– Az, hogy Szentgyörgyre került, nem szerencse kérdése. A viccbeli négy pszichológus állítólag csak úgy tud becsavarni egy villanykörtét, ha a körte is akarja. Nos, a háromszékiek nagyon akarták ezt az intézményt, így lett az övék, és nem másé. Azt tapasztaltam, hogy a háromszékiek – és itt döntően a polgárosult, az effajta jó hagyományokat továbbéltető rétegről van szó – kultúraszerető, igényes és öntudatos emberek. Nem tudom, máshol előfordult-e már, hogy a közönség a szünetben faképnél hagyja egy budapesti társulat „szórakoztató” előadását csak azért, mert nem felel meg az igényszintjének…? Világos, hogy az évtizedek alatt a Tamási Áron Színház igényes előadásain, a Gyárfás Jenő Képtár, a Magma, a Székely Nemzeti Múzeum, újabban az Erdélyi Művészeti Központ stb. tárlatain nevelődött közönségnek bármit nem lehet „lenyomni a torkán”. És ez jó jel. Azt jelenti, hogy Szentgyörgynek felnőtt közönsége van. Ezek után nem lehet kérdés, hogy jó helyen van-e az intézet ebben a városban. Ami Vásárhelyt és Kolozsvárt illeti, ott nemcsak a rendezvények hatása, hanem maguk a rendezvények is gyakran „látszottak”. A helyi (városi, megyei) kulturális intézményektől eltérően mi mindig is Székelyföldben, Erdélyben gondolkodtunk. Fehér hollónak számít az a program, amelyet csak egy helyszínen mutattunk be. A magunk ereje szerint tehát bővítettük a Kárpát-medencei magyar kulturális teret, ha teljessé tenni nem is tudtuk. A Székelyföldön kívül voltak programjaink Brassóban, Nagyszebenben, Zilahon, de még Szilágycsehben is. Egy kétszemélyes intézmény esetében ez sem elhanyagolható teljesítmény.
– Négy év intézményvezetőként, de mégis a kultúra, az irodalom közelében: mennyire volt inspiráló saját alkotói énjére, sikerült-e Szentgyörgyön a prózának, a drámának is teret szentelni?
– Ez a munka a kreativitásról szól. Itt nincs rutin, nincs sorozatgyártás. Minden program, minden előadó más, mint az előző vagy a rákövetkező, egyéniséged más-más oldalát veszi igénybe, s neked rá kell hangolódnod, valamennyire bele kell ásnod magad minden témába, legyen az irodalom, sport, gasztronómia vagy építészet. Nem ültetheted ki a vendégedet a közönség elé, azzal, hogy mondja el, mit csinál, mert te nem értesz hozzá. Előtanulmányokat kell folytatni, szövegeket kell írni, kérdéssorokat összeállítani, úgy, hogy a színvonal se szenvedjen csorbát. Aztán le kell vezetni a műsort. Igen gyakran én láttam el a moderátori, műsorvezetői szerepkört is, de nem ritkán egész műsorok forgató- és szövegkönyvét magam írtam meg. És ez – hadd mondjam „pestiesen” – „leszívja az energiáidat”. Talán ennek is tudható be, hogy a négy év alatt mindössze három-négy vers, néhány műfordítás és nyolc-tíz tanulmány született a tollamból.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Akik szeretnek énekelni
Bár közhelyként hangozhat, de maréknyi sepsiszentgyörgyi asszony és zenét szerető férfi kimondottan az ének kedvéért, a hagyományok mentése érdekében alakított dalkört egy jól sikerült farsangi mulatságon. Szerencsések, mert megalakulásukat támogatta a Sugás Nyugdíjas Egyesület s annak akkori elnöke, Kertész Dávid. Nyolc év önzetlen munkájáról kérdeztük egy ünnepi pillanatban a körvezető Venczel Annát.
Ritka az a népdal vagy nóta, amelyben ne lenne szó a virágról – mondta –, s mert többségben túl vagyunk életünk delén, de tele élni akarással és jókedvvel, megszültük csoportunk nevét is: Őszirózsa nyugdíjas dalkör. Népdalokat, magyar nótákat, alkalmi és hazafias dalokat énekelünk, s olykor becsúszik egy-egy örökzöld sláger is. Nem igaz, hogy nem szeretik ezeket a környéken élő korosabbak, de olykor a fiatalabbak is. Öröm számunkra, hogy próbáinkat befogadta a Kónya Ádám Művelődési Ház igazgatója, Dulányi Aladár, amiért köszönet jár. Általában húszan vagyunk, s az alapító tagok csoportja (Bajka Vera, Baló Júlia, Rétyi Irén, Teleki Irén, Guzrán Teréz) fiatalabbakkal, újabbakkal is gyarapodott. Lassan megismert a környék, s egyre több meghívást kaptunk a helyi közös rendezvényekre, műsorunkkal felléptünk a környéken falunapok alkalmával. László Attila karnagy, értékelve munkánkat, meghívott a Magyar Dal Napja rendezvényre is. Eljutottunk külföldre, voltunk Egerben, Sopronban, Szolnokon.
Egy nemzetközi nyugdíjasszimpóziumról hazafelé tartva – mesélték az énekesek –, Hajdúszoboszlón a háromszéki származású Pávai Vajna Ferenc hévízkutató magyar geológus mellszobrának koszorúzásánál találkoztak Pakucs Etelka nagyborosnyói nyugdíjas tanítónővel (lapunk régi külső munkatársával), tehetséges műkedvelő szavalóval és előadóval, aki azóta, immár negyedik éve, a dalkör aktív tagja, s a napokban közösen ünnepelték névnapját. Etelkának, a nagyborosnyóiak Etuka nénijének, aki közeledik a kilencvenhez, de még van kedve és energiája arra is, hogy megszervezze a dalkör egy-egy vidéki fellépését. És a dalos társak énekkel köszöntötték. Felhangzott a Honfoglalás s az Ott, ahol zúg az a négy folyó...
A csoport egyébként önszerveződő, nélkülöz minden támogatót, s az éneklés szeretetének köszönhetően kiruccanásaik útiköltségét is saját maguk állják. Szombaton felléptek a sepsiszentgyörgyi karácsonyi vásáron, karácsony második ünnepén a 10.30-kor kezdődő szentmisét követően hallhatjuk a csoportot a Csíki utcai Szent Gellért római katolikus templomban. Kitartásuk, jóakaratú igyekezetük példaértékű fiataljaink számára is. Reméljük, az új esztendőben is megörvendeztetnek fellépéseikkel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megmaradásunk kulcsa a földtulajdon (Háromszék Kultúrájáért Díj Egyed Ákosnak)
Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, hanem vigyázott is rá. Úgy tárta elénk, hogy azáltal megismerhetjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, hagyta, hogy levonjuk belőle a tanulságokat – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szombaton az olaszteleki Daniel-kastályban tartott ünnepségen, mely alkalomból átadta a Kovászna Megyei Művelődési Központ által alapított, negyedik alkalommal  odaítélt Háromszék Kultúrájáért Díjat Egyed Ákos történész-akadémikusnak.
Helyiek, barótiak, erdővidéki és sepsiszentgyörgyi tisztelők körében köszöntötte az ünnepeltet Imreh-Marton István, a művelődési központ igazgatója, majd a himnusz eléneklésével megkezdődött a méltatások sora. Tamás Sándor szerint Egyed Ákos Háromszék, 1848–49 című, 1978-ban kiadott első nagyívű munkáját minden gyermek kezébe kellene adni ma is, miként az ő édesapja tette, mert azt úgy írta meg,  hogy azóta sem kellett változtatni rajta, nem kellett ’89 után sem átgondolni.  A magyar kultúra napjára emlékeztetve Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai konzulátusának konzulja azt mondta, ezen a napon a himnusz születését ünnepeljük, mely himnusz a teljes magyar nemzet jelképe, az egész nemzet himnusza, a nemzet megtartó és erősítő szent éneke. Emlékeztetett, miként a kommunizmusban, ma is támadások érik az őseinktől kapott kultúránkat, „elég, ha csak arra gondolunk, mennyi dolgunk van nap mint nap nyelvi jogaink érvényesítése ügyében, mennyi teendőnk volt és van magyar és székely identitásunk, közös jelképeink megvédése érdekében”, és arra buzdított, ne féljünk elénekelni himnuszunkat, használni nyelvünket és nemzeti jelképeinket. Erdővidék büszke Egyed Ákosra, és Egyed Ákos is ragaszkodik Erdővidékhez – mondta Demeter László, aki maga is sokat köszönhet a történészprofesszornak, hisz egyetemistaként, majd Barótra hazakerülve is egyengette útját. Erdővidék Múzeumának vezetője hangsúlyozta: „Egyed Ákos kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dicső és szomorú korszaka, olyan eseménysor, amely mai napig is a szülőföldhöz való ragaszkodásunkat és nemzeti öntudatunkat erősítheti.” Egyed Ákos életútját, munkásságát Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású kolozsvári egyetemi tanár méltatta. Kiemelte a szülőfalu, Bodos meghatározó szerepét, a szülők és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jelentőségét a történész életében, és sorolta azokat a kutatási területeket, amelyek Egyed Ákost foglalkoztatták és foglalkoztatják jelenleg is: a parasztság és a jobbágyrendszer élete, az 1848-as forradalom és szabadságharc Háromszéken és Erdélyben, a székely székek, a faluközösség és a székelység története, gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos élete és munkássága. Beszélt arról is, hogy 1989 után Budapesten, Debrecenben és Egerben volt egyetemi vendégtanár, 2002–2010 között az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöki tisztségét töltötte be. „Az ünnepelt történelmi időket ért meg, végigélte a történelem hol cselekvő, hol szenvedő alanyaként a tragikus XX. századot, hogy aztán az 1989-es fordulat után megújult erővel építse egyrészt saját életművét, másrészt pedig részt vegyen az erdélyi magyar intézményrendszer újjászervezésében.” A díjazott életútjának megismerését segítette Vígh Emese Séta Egyed Ákossal című portréfilmje is, amely a kutató történész mellett az embert is közel hozta a nézőhöz.
Az életműdíjat a háromszéki kultúra terén kifejtett több évtizedes kiemelkedő tevékenysége elismeréseként kapta Egyed Ákos, amelyet Tamás Sándor adott át a díjazottnak. A kitüntetett megköszönte az elismerést, és kutatásai egyik legjelentősebb felismerését hangsúlyozta:  „A székely történelem legfontosabb eleme a hadiszolgálat. A székelység ezzel vívta ki azokat a szabadságjogokat, amelyek 1848-ig, sőt, a XIX. század végéig részben megmaradtak.” Kiemelte a földtulajdon szerepét a székelység megmaradásában, és kitért 1848. március 15. jelentőségére. „Ez a nap a magyar polgári nemzet születésnapja, amikor a nemzet tagja lesz minden társadalmi réteg, és ebben az időszakban hozták meg azokat a törvényeket, amelyek rendszerváltoztatást idéztek elő.” Lapunk kérdésére, hogy a székely történelemből mi az, ami máig a leginkább megszívlelendő, követnivaló, Egyed Ákos azt mondta: „A székely örökség, a földtulajdon a kulcs, és az a nagy kérdés, hogy ezt az örökséget, amely az anyaföldet jelenti, meg tudjuk-e tartani, van-e elég erőnk, elég akaratunk ahhoz, hogy megtartsuk. Ez egyik nagy feladatunk, ezáltal lehetünk méltók az elődökhöz, és a föld által tudjuk Székelyföldet és értékeit megtartani és továbbfejleszteni.” A Daniel-kastélyban tartott ünnepség a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertjével ért véget, a Balassi-kort idéző ének és hangszeres zene egyfajta történelmi visszapillantóként kapcsolódott a magyar kultúra napi eseményhez.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vasszékelyek az első világháborúban
Harminc pannóra szerkesztve mutatja be az 1914 és 1918 közötti, összes székelyföldi kiegészítésű, különböző fegyvernemekhez tartozó gyalogezredek és zászlóaljak történetét a Székelyek az első világháború harcterein című kiállítás. Harminc pannóra szerkesztve mutatja be az 1914 és 1918 közötti, összes székelyföldi kiegészítésű, különböző fegyvernemekhez tartozó gyalogezredek és zászlóaljak történetét a Székelyek az első világháború harcterein című kiállítás. A március 2-ig a Magyarság Házában látogatható tárlat Nagy József gyergyóremetei történész kutatásaiból, a Hargita Megyei Kulturális Központ támogatásával jött létre 2014 decemberében a centenáriumi évforduló alkalmából. A többéves kutatómunkával összeállított és rendszerezett információhalmaz fényképekkel, térképekkel, korabeli újságcikkekkel kiegészülve tárja elénk a székelyföldi katonák háborús éveit a hadba indulástól a különböző frontok csatáin át a hadifogság tapasztalatáig.
Az alapos hadtörténeti kutatás egyik érdeme, hogy nemcsak a nagy háború kontextusában vizsgálja a székelyföldi alakulatok ténykedését, hanem azt is elénk tárja, hogy az adott korszakban mindebből mi volt érzékelhető a hátországban, a korabeli székelyföldi sajtó miről és hogyan számol be. Például Egy székely repülőtiszt bombázta Milanót címmel a Székely Napló hasábjain már másodjára méltatják a bethlenfalvi P. A. huszár főhadnagyot, „aki hadseregünknek talán egyetlen székely származású repülőtisztje”, és közlik a „Milanó ellen intézett dicsőséges, fényes sikerű támadásáról” írt eredeti feljegyzéseit: „Közelednek már a kérdéses kémények, de igen a zöld-fehér-piros gépek is! Jobbról egy, balról kettő! Az ember nem is akarja hinni, hogy gonosz szándékkal közelednek, olyan helyesek, színesek és könnyedek. Akárcsak játékszerek volnának. De bizony ülnek is benne! […] Már itt a cél. Újra eldob a szél, – nem vagyok pontosan felette. Na, ha ez folyton így fog menni?! A dóm még nem érdekel, van egyéb látnivaló. Most már három direkt engem követ. Mindegyikhez szóródik egy kis seria. – Kettőnél tisztán látom a bennülőket! Újra itt a cél. Intek: kicsit balra, kicsit vissza, jobbra célzok, – most! Le mind az öttel. Egy helyen már nagy füst. Ég valami. Nagy robbanást látok az enyéimből. Jó helyen vannak. Ezeket már nem tehetik más helyre. Hosszú, rechts um! Nem látok egy ellenséges gépet se! Fotografálom a célt! Most látom a várost, a dómot; felséges kép! Ezt is rákapom a lemezre. Adieu híres város. Most már történhetik bármi. Azaz inkább ne, – menjünk csak szépen haza!”A cs. és kir. 82. gyalogezred bakáit a „vasszékelyek” névvel illették, ennek emlékét őrzi az 1917. december 8-án felavatott (majd 2000-ben visszaállított) szobor is Székelyudvarhely főterén. Vitézségük legendájának egyik fontos pillére, hogy parancs nélkül soha, a legválságosabb helyzetben sem hátráltak meg. Tamási Áron író 1916-tól szolgált az ezred soraiban, több írásában megemlékezik az áldozatokról és a túlélők küzdelmeiről. De nemcsak szépirodalmi munkák teszik átélhetővé a háborús évek megpróbáltatásait, hanem naplók, levelek, emlékiratok által is kirajzolódnak a világégés szemtanúinak emberi tapasztalatai. Olvashatjuk Imets Béla 22-es honvéd hadnagy visszaemlékezését az 1914. december 12-i neusandezi bevonulásra, vagy 1915-ből egy ruszin parasztház lakóira, az anyára és a lányára, akik „félelem nélküli nyugodtsággal” tekintenek az otthonukba lépő, sáros, elrongyolódott egyenruhájú ellenséges katonára.
Érzékletesen mutatja be a lövészárokban zajló életet Kémenes Mór tanító, 22-es honvéd hadapród 1915. április 20-án keltezett levelében: „Éjjel 11 óra van most. Künn gyönyörűen világít a hold. A csillagok, mint valami mennyei őrszemek, vigyáznak a két alvó rajvonalra. Mert az őrszemeken kívül, akiket épp most vizsgáltam meg, alszik itt mindenki és minden. Én meg idehúzódom lakosztályom nyitott kandallójához és levelet írok. […] Most künn a futóárokban lépéseket hallok. Csak a fölváltott tábori őrs. A parancsnok jelentkezik. Idegesen zavarom tovább. Megint csend. A tüzem is lankad. Meglököm a legényemet: – Friss gallyat a tűzre! A legény felriad: – Hadapród úr, azt álmodtam, hogy béke volt, s mi zeneszóval vonultunk be Vásárhelyre, s minden virágos volt, s a leányok meg az asszonyok integettek. Mi meg örültünk.”
Nagy József a marosvásárhelyi 22-es gyalogezredről szóló előadásában hangsúlyozta, hogy azért fontos a háború tanulmányozása, mert így érthetjük meg, mire képes az ember a békéért. A történész úgy véli, mindig fel kell eleveníteni a világháborúk tapasztalatait, hogy megérthessük, mekkora árat fizettek a múlt században élők azért a békére törekvésért, amely a mai európai gondolkodást meghatározza. A korábban Csíkszeredában, Gyergyóremetén, Csíkmadéfalván és Budapest Főváros Levéltárában kiállított vándortárlat a Magyarság Háza után valószínűleg Ópusztaszerre és Egerbe érkezik, majd visszatér Erdélybe. eloszekelyfold.com

Kolozsváron kezdődik a Feszty Árpád Emlékév vetélkedősorozata
Feszty Árpád születésének 160. évfordulója és a körkép megalkotásának 120. évfordulója alkalmából, az idei évet a Feszty Körkép Alapítvány Feszty Emlékévnek hirdette meg.
Az alapítvány Hazatérés címmel történelmi és ismeretterjesztő vetélkedőt hirdetett a Kárpát-medence területén élő diákok számára.
„A Történelmi Magyarország területén élő, 10 és 18 életév közötti magyar ajkú gyermekek részére összeállított vetélkedősorozat azzal az üzenettel indul útjára, hogy bármely tájegységről érkezzünk is, ahol magyar szó, magyar lelkület lengi át szívünket, mindenhol otthon vagyunk, egyek vagyunk. Sorsunk közös, s ennek megfelelően egységes akarattal tudunk a jövőbe nézve olyan célokat megvalósítani, mint ezer éve Árpád vezér a magyarok bejövetelével, vagy Feszty Árpád, aki a kor jelentős szellemi alakjait és patrónusait mozgósítva határidőre elkészítette a körképet, melynek felállításában az egész nemzet egységes szívdobbanása lüktetett” – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
Az emlékév vetélkedőjének első állomása Kolozsvár lesz. A március 12-13-án sorra kerülő kétnapos előadássorozat és ismeretterjesztő vetélkedő helyszíne a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem.  A tudáspróbán hét csapat méri össze tehetségét, amelyre egy-egy csapatot Ógyalla és Eger városa, ötöt pedig a rendezvényt befogadó, Kolozsvár városa állít ki.
Ezt követően az év során ellátogatnak a vetélkedővel a délvidéki Magyarkanizsára, a kárpátaljai Munkács városába, érintőlegesen kitekintenek a horvátországi Lovranba, Feszty Árpád életének utolsó helyszínére. Végül az emlékévet egy szakmai konferenciával zárják, melynek helyszíne a Felvidéken lévő Duna-menti Múzeum lesz.  A konferencián képzőművészek, művészettörténészek, történészek tartanak előadásokat a témáról.
T. Koós Imola. maszol.ro

Fizikaversenyek döntői a JZSUK-ban
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) április 16-án szervezte meg az Öveges József és Vermes Miklós Fizikaversenyek országos döntőjét Kolozsváron, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban.
A legjobb eredményeket elért 8.–11. osztályos diákok részt vehetnek a versenyek magyarországi döntőin, amelyet az EMT társszervezetei, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat, illetve a Vermes Miklós Alapítvány szerveznek meg Egerben, illetve Sopronban.
A nyertesek:
Öveges József Fizikaverseny:
7. osztály: I. díj: Divin Judit (Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad, felkészítő tanára Bogdán Károly); II.: Simófi Levente (Petőfi Sándor Általános Iskola, Székelykeresztúr, Bernád Rozália)
Szabadság (Kolozsvár)

Színpadon az Eszponkák
Nyárvégén érkezett. Elkérte az Eszponkákat. Nem ismertük egymást. Annak ténye, hogy átjött egy országhatáron és a Kárpátokon, elegendő volt ahhoz, hogy elérje célját. És volt valami a tekintetében, valami bizalmat keltő.
Adtam hát mindent Sata Árpád rendező-színésznek, hadd válasszon szíve szerint.
Lányát, Sata-Bánfi Ágotát, az előadóművészt nem ismertem. Első beszélgetésünk után teljesen megnyugodtam, rekedtes, mély hangja talál az Eszponkákhoz. Apróka termetét csak a bemutató napján, április 18-án nyugtáztam Egerben. Mondtam is, hogy minden külsőség adott ahhoz, hogy varázslatos legyen az előadás.
Ültem ott az első sorban, egy lépésre az előadóművésztől s ugyanennyire a saját éltemtől. Valamikor az elején a tekintetünk találkozott.
Minden rendben, nagyon ügyes vagy! – bólintottam nyugalmam teljességével.
S beindult egy varázslat. Hangszín tökéletes, a díszlet gyönyörű, belülről is sugárzik minden.
Ülök ott és hallgatom az életem utóbbi tíz évét részletekben. Hálás vagyok, hogy megadatott ez nekem. Közben érzem, hogy figyelnek. Balra nézek, s tőlem nem messze egy kislány ül. Lehet úgy 13 éves. Leplezetlenül figyel. Nézi a reakciómat. Hogy tetszik-e, hogy meghatódok-e, nevetek-e?
Elmosolyodok.
Vajon mikor felejtettünk el, mi felnőttek, őszintén és bátran kíváncsiak lenni?
Ránézek, mosolygok. Visszamosolyog.
A hátam mögött hangos szipogás hallatszik. Nagyot nyel az illető, s néha nagyokat nevet. Szeretnék megfordulni, megnézni, ki is ő? Szeret élni – állapítom meg.
Aztán sorra kerül az az írás, ami alatt egyre sebesebben húzogattam a nyakláncomra fűzött eszponkát. Azt a különlegeset, amit ajándékba kaptam egy nappal előtte. Hallgatom azt a nehéz történetet a havas fával, az utolsó csutakkal, szívemet átjárja az a mélységes szomorúság, amit akkor éreztem. Akkor, mikor szinte feladtam. Amikor haza akartam menni.
Aztán nevettünk. Majd tapsoltunk.
Felkérném a színpadra a szerzőt! – mondta Árpád.
És hallgattam a tapsot. Majd a gratulációkat. Láttam elmorzsolt könnycseppeket. Büszke, elszármazott székely tekinteteket.
Köszönöm, hogy láthattam, hallhattam.
Hála érte: Sata Árpád rendezőnek, Sata-Bánfi Ágota színésznőnek, Dósa Csillának a gyönyörű díszletért, Horváth Enikőnek a szervezésért.
És köszönetem mindenkinek, aki eljött és megnézte.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltés
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag

Elkezdődött a szabadtéri színházi szezon
Gazdag programmal, széles műfaji kínálattal várják egész nyáron a közönséget a magyarországi szabadtéri színházak, amelyek műsorán többek között prózai és zenés színházi bemutatók, koncertek, táncelőadások, kiállítások szerepelnek.
A Szabadtéri Színházak Szövetségének kilenc tagja – az Agria Nyári Játékok, a Budapesti Nyári Fesztivál, az Esztergomi Várszínház, a Gyulai Várszínház, a Kisvárdai Várszínház, a Kőszegi Várszínház, a Szarvasi Vízi Színház, a Szentendrei Teátrum és Nyár és a Zsámbéki Nyári Színház – júniustól augusztus végéig várja a közönséget színvonalas programokkal – hangzott el a színházak közös budapesti sajtótájékoztatóján.
Pócza Zoltán, a szövetség alelnöke, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: céljuk, hogy a közönséget olyan érdekes helyszínekre, természeti vagy műemléki környezetbe vigyék el, amelynek különleges hangulata van, a fellépő művészeknek is inspirációt adhat.
Kelemen Csaba, az Agria Nyári Játékok ügyvezető igazgatója kiemelte: 38 előadást terveznek Egerben, köztük 4 új bemutatót és 8 vendégjátékot teljesítenek. Először szervezik meg az Országos Operett és Musical Fesztivált, idén is műsorra tűzik az Egri csillagok című musicalt és hat vendégjátékon mutatják be a Zrínyi 1566 című musicalt. A közönség Egerben táncjátékokat, koncerteket, vígjátékokat és 16 gyermekelőadást is láthat.
Az idei Budapesti Nyári Fesztivált a romantika jegyében rendezik meg június 10-től augusztus végéig több mint száz programmal, hangsúlyozta Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója. A fesztivál pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjével kezdődik, Kocsis Zoltán vezényletével, Yuja Wang kínai zongoraművész fellépésével. A Margitszigeten Verdi Traviata és Otello című operáját is műsorra tűzik. A Shakespeare-évad alkalmából a londoni Globe Színház és a Monte Carlo Balett Shakespeare-előadása látható.
Fiatal énekesekkel megrendezik a Három tenor a Margitszigeten című operagálát, augusztus 20-án pedig a Virtuózok ünnepi koncertje szerepel a programban. Az Oscar-díjas alkotásokat felvonultató július 15-i szimfonikus koncerten népszerű filmzenékből adnak válogatást. Június 12-én Stacey Kent dzsesszénekes, július 3-án Stanley Jordan dzsesszgitáros lép fel.
A Városmajori Szabadtéri Színpadon többek között Bereményi Géza Shakespeare királynője című művét mutatják be. A színházi szemle versenyprogramjában hat előadás látható.
Horányi László, az Esztergomi Várszínház igazgatója elmondta, hogy a soproni színházzal közösen mutatják be Hedry Mária Kelj fel és járj! című darabját. Idén a bazilika előtt 3 előadás látható: műsorra tűzik a Drakula utolsó tánca, a Betyárjáték és a Monarchia című produkciót. Látható lesz a Nemzeti Színház több produkciója és A szarvassá változott fiú című film is.
A Gyulai Várszínházat képviselő Hargittai Éva művészeti titkár kiemelte: az összművészeti fesztivál július 1-től augusztus 14-ig, hat héten keresztül számos műfajban kínál programokat. Az idén öt fesztivált rendeznek, három bemutatót tartanak. A XII. Shakespeare Fesztiválon június 7. és 17. között napi 2-3 programmal várják a nézőket. A III. Richárd című darabot ifj. Vidnyánszky Attila állítja színpadra. A fesztivál külföldi előadásai közül Oskaras Korsunovas litván rendező Szeget szeggel című előadását emelte ki. Mint mondta, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal közös bemutatóként Sardar Tagirovsky rendezésében a Zongota című előadás, a székesfehérvári színházzal közös produkcióként az Anconai szerelmesek látható. A Gyulai Várszínház programja a Körös-völgyi sokadalommal indul, dzsessz, népzenei és világzenei, valamint blues fesztivál, továbbá gyerekprogramok is várják az érdeklődőket.
A Kisvárdai Várszínház programjáról Nyakó Béla igazgató nyilatkozott, elmondása szerint a XXVIII. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján 25 társulat 26 előadása látható, a rendezvényen 3 színművészeti egyetem diákjai és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatói is bemutatkoznak. A Várszínházi Esték programján szórakoztató előadások, musicalek és meseelőadások szerepelnek. Saját produkcióként a Kék veréb látható.
Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója elmondta: a Jurisics-vár udvarában saját nagyszínpadi bemutatóként Carlo Goldoni Terecske című művét, a HOPPart társulattal közös produkcióként Spiró György Árpádház című darabját tűzik műsorra.
Vasvári Csaba, a Szentendrei Teátrum igazgatója a programok közül kiemelte a Klassz óra című eseményt, amelyen a Virtuózok három fiatal tehetsége lép fel. Szólt Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című lemezének bemutatójáról, valamint aPárterápia és a Telitalálat! című színházi előadásról.
Árkosi Árpád, a Zsámbéki Színházi Bázis művészeti vezetője hangsúlyozta: a magyar és a cseh kultúra találkozásaként június 30. és július 3. között megszervezik az Y.EAST Fesztivált. Megrendezik a Családi Bábos Fesztivált, a határon túli magyar amatőr társulatok fesztiválját és az 1956-os emlékévhez kapcsolódó színházi előadások fesztiválját. Koprodukcióban készül előadás Szálinger Balázs Köztársaság című művéből és az Urbán András rendezte Magyar című produkciót is műsorra tűzik. (2)
(Forrás: MTI)
Szabadság (Kolozsvár)

A Rákóczi Szövetség mintegy kétezer Kárpát-medencei diákot és tanárt táboroztat
Mintegy kétezer Kárpát-medencei diákot és tanárt táboroztat a Rákóczi Szövetség az idei nyáron - közölte a sajtóval a szervezet.
A szövetség tájékoztatása szerint 14 nyári rendezvénybe mintegy 2000 Kárpát-medencei diák és tanár kapcsolódik be, amelyek között általános iskolásoknak szóló anyanyelvi táborok, középiskolás és főiskolás találkozók, hagyományőrző táborok, valamint történelem és irodalom szakos tanároknak szóló nyári konferenciák szerepelnek.
Az anyanyelvi táborok bajai, tatai, győri és ópusztaszeri helyszínekkel várják a magyar szórványvidékekről érkező diákokat. Mintegy félezer középiskolás táborozhat Sátoraljaújhelyen, és Babarcszőlősön. Gyöngyösön a történelemtanárok, míg Egerben az irodalom szakos tanárok nyári konferenciái zajlanak. A Kárpát-medence egyetemi városainak magyar diákszervezetei Szentendrén találkoznak augusztus végén.
Ötödik alkalommal kapcsolódik be a Rákóczi Szövetség az Erzsébet Táborok felvidéki résztvevőinek szervezésébe és táboroztatásába. Az együttműködésnek köszönhetően 150 rászoruló általános iskolás a zánkai, illetve 150 felvidéki középiskolás a székelyföldi Ivóban táborozhat - olvasható a közleményben.
Szabadság (Kolozsvár)

Második alkalommal rendezték meg a Magyar Ifjak Világtalálkozóját
Az Eger melletti Felsőtárkányban második alkalommal rendezték meg a Magyar Ifjak Világtalálkozóját (MIVIT), melynek célja, hogy összehozza a világ minden részébe szétszóródott magyar fiatalokat. A fesztivál jellegű tábort a Dominique Carpenter szervezte a Nemzetstratégiai Kutatóintézet társszervezésében.
A közel egyhetes találkozón mintegy 80 fiatal vett részt a Kárpát-medence minden részéből, de érkeztek vendégek Ausztráliából, Brazíliából, Új-Zélandról, az Egyesült Államokból és Görögországból is. Voltak közülük, akik ugyan magyar identitásúak, ám a magyar nyelvet már nem beszélik, ez a tábor azonban erős motivációt adott számukra, hogy elsajátítsák azt. A résztvevők túlnyomórészt anyaországon kívüli magyar ifjúsági egyesületek vezetői, akik eszmét cserélhettek és követendő példákat tanulhattak a szülőföldjükön való közösségszervezés terén.
„Az volt a célunk, hogy egy helyre rendezzük a világba szakadt testvéreinket, hogy megismerkedhessenek egymással, beszélgethessenek, esetleges szerelmek, barátságok, kapcsolatok szövődhessenek, hogy egyben legyen az, ami összetartozik” – nyilatkozta Ács Tibor főszervező. „Persze tudjuk, hogy ez csak egy kicsi részlete a nagy egésznek, ám szeretnénk jó példával elöl járni és megmutatni az utat, hogy miként kellene végbemennie a nemzetegyesítésnek. Volt néptánc, népzene, filmvetítés, Ismerős Arcok és Zanzibár koncert, játékok, vetélkedők, túrázás, csillagvizsgálás, kézművesség és denevérles is. Egyheti magyar kulturális esszenciát szerettünk volna átadni a hozzánk érkező fiataloknak. Úgy gondolom, olyan élményeket szereztek, melyek óriási közösségformáló erővel bírnak, és bízunk benne, hogy olyasféle folyamatokat tudunk elindítani, melyek az egyetemes magyarság szintjén is éreztethetik hatásukat” – tette hozzá.
A találkozó zárónapját dr. Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási igazgatója, valamint dr. Juhász Attila Simon, Felsőtárkány község polgármestere nyitotta meg. Előbbi előadást is tartott a fiataloknak az NSKI hivatásáról és a folyamatban lévő kutatásokról, köztük a Külhoni Magyar Ifjúságkutatás eredményeiről, valamint a Márai Sándor Program kapcsán felhívta a fiatalok figyelmét a Kós Károly Honismereti és Szülőföldkutató Táborra is. Kiemelte, hogy a magyar identitás megőrzésének legfőbb esélye az individuális divatokkal szembemenő, élményt adó, közösségi-közösségépítő programokban rejlik, melyeknek a Magyar Ifjak Világtalálkozója is ékes példája.
Felvidékről a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzata, a Magyar Polgári Kör és a Via Nova ICS képviseltette magát.
Csonka Ákos -
Felvidék.ma

Marosvásárhelyiek Világtalálkozója Magyarországon
A kilencedik alkalommal szervezi meg az Erdélyi Magyarok Kulturális Szabadidő Baráti Egyesülete a Marosvásárhelyiek Világtalálkozóját Magyarországon, az Egertől 4 km-re levő Felsőtárkányban az Imókő üdülőben. A rendezvényre nemcsak a Magyarországon, hanem Erdélyben élő Marosvásárhelyieket is várnak augusztus 18–21. között. Augusztus 19-én 18 órától három Marosvásárhelyi együttes, a Büsz, a Bikabornyú és a Vírus lép fel. Augusztus 20- án Szent István-ünnepség lesz, 18 órától pedig ismét koncertek lesznek, fellépnek a Piranda Transfer, BackToFloyd és a Nemcsak Berry.
Népújság (Marosvásárhely)

Túl kellett élni a fogságot (A kézdiszentléleki Bara András volt hadifogoly visszaemlékezései)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös tisztelgés Egerben
Az ’56-os forradalom hőseire emlékeztek 
Az 1956-os forradalom 60. évfordulóján tartott megemlékezésen Kovászna és Hargita megye is képviseltette magát Heves megye központjában, Egerben. A magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről az anyaországban pár évtizede még csak kevesek tudták, hogy milyen következményeket vont maga után a környező országok magyar kisebbségére nézve.
A Heves megyei megemlékezésen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke elmondta: „Az 1956-os magyarországi forradalom kapcsán 1956 és 1965 között Romániában több mint 25 ezer személyt börtönöztek be, amelyből több mint 1200 magyar nemzetiségű volt. A sepsiszentgyörgyi emlékmű kőlapjain 774 név szerepel: magyarok, románok, németek, halálraítéltek és kivégzettek, illetve olyanok neve, akiket rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre ítéltek. Egy csoportosulást szeretnék az érintettekből kiemelni: a magyar forradalommal együtt érző sepsiszentgyörgyi fiatalok Székely Ifjak Társasága néven alakítottak szervezet. A társaság 1957-ben és 1958-ban, március 15-én a Székely Vértanúk emlékművénél koszorúzott. Néhányukat a második alkalommal a helyszínen, a csoport többi tagját a következő napokban tartóztatták le. Mi, magyarok józan nép vagyunk. Tisztában vagyunk az erőnkkel, és nem keressük magunknak a bajt. Mi, magyarok csak annyit tettünk, hogy nem futottunk el, nem hátráltunk meg, egyszerűen csak teljesítettük a kötelességünket. 1956-ban minden megszólaló, minden résztvevő azt tette, amit a szíve és az igazságérzete diktált. Ezért kellett nagyon soknak meghalnia, ezért kellett még többnek börtönben ülnie. Azonban, ha 60 év távlatából nézzük az eseményeket, akkor bizonyossággal mondhatjuk, hogy mégis a bátrak győztek. Győztek, mert elérték, hogy ránk a kiállás, a bátorság, a hősiesség és a nagyság dicsősége maradjon örökül.”
„1956 egyaránt szimbolizálja a magyar nép bátorságát és nemzetünk tragédiákkal kikövezett sorsát. De szimbolizálja azt a történelmi igazságtalanságot is, ahogyan a minket körülvevő világ a bajban rendre elfordítja a fejét, aztán később az emlékezete is elfordul a valóságtól.  Az ’56-os magyarok, Európa legbátrabbjai a mi hőseink, akik a hazát minden elé helyezték, a személyes áldozatvállalás árán is. 60 évvel a hősies cselekedetek után, ma a mi felelősségünk és feladatunk az, hogy szeretteink, gyermekeink és unokáink megismerhessék teljes valójában, mit is jelentett hősnek lenni. Az ő helytállásuk igaz történetét át kell adnunk a következő generációknak, gyermekeinknek és unokáinknak is” – fogalmazott a házigazda szerepét betöltő Szabó Róbert, a Heves Megyei Közgyűlés elnöke. 
Becze István megyei tanácsos, Hargita Megye Tanácsának képviseletében hangsúlyozta: 1956 októberében a magyar nemzet bebizonyította, hogy többre hivatott, mint amennyit a huszadik század véres történelme rá mért: arra hivatott, hogy szabadságban éljen. Hozzátette: a tény, hogy itthon és otthon egyaránt ünneplünk, bizonyítja, hogy egyetlen közösség tagjai vagyunk, együtt tudunk osztozni örömben, együtt tudjuk megülni ünnepeinket. Örülni tudunk egymásnak, még erősebb közösségbe kovácsolódva. Itthon és otthon határtalan tisztelet övezi a még élő ötvenhatos veteránokat, bátor kiállásuk, kitartásuk elismerést vált ki, s a szenvedésért, ami a forradalom leverése után osztályrészükül jutott, együttérzésünk, hálánk jár.
Az ünnepség méltóságát a Székely Mikó Kollégium diákjainak Haza a magasban, haza a mélyben  című előadása, valamint a Hargita Megyei Művészeti Népiskola Mereklye Néptáncegyüttesének műsora is emelte. A sepsiszentgyörgyi diákok XX. századi anyaországi és erdélyi költők verseit adták elő, a hargitai táncosok pedig helyi és gyimesi életképeket mutattak be. zékely Hírmondó (Kézdivásárhely) 

Visszatekintő egy hosszú, értékes életműre
Teljesítménye Kárpát-medencei és talán szélesebb körben is egyedülálló vagy nagyon ritka. Dr. Dienes Sándor Lajos, a MOGYE gyémántokleveles nyugalmazott tanszékvezető munkaorvostan-professzora 2017-ben tölti be 92. életévét. Előrehaladott kora ellenére a leghűségesebb tanárként 25 éve óta folyamatosan oktat és diplomadolgozatot vezet a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolán, amelynek sorsát kezdettől fogva a szívén viseli.
Díjak, elismerések
Fél évszázados egyetemi oktatói, klinikaalapítói és gyógyítói, valamint a munkaorvostan területén nemzetközileg is elismert tudományos munkásságáért, továbbá a marosvásárhelyi vívósport fejlesztése terén kifejtett tevékenységéért az elmúlt év során három nagyon jelentős elismerésben részesült. Márciusban Dienes professzor életművét Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel ismerte el, amit a csíkszeredai főkonzulátuson dr. Zsigmond Barna-Pál főkonzul adott át. 
Májusban a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-éremmel tüntette ki, amellyel – az MTA köztestületének külső tagjaként – a magyar tudományosságért kifejtett eredményes tevékenységét ismerték el. Az Arany János-érmet prof. dr. Lovász László, az MTA elnökének a jelenlétében vette át.
„…A romániai magyar egészségügyi szakképzés doyenje tudományos életművével jelentős mértékben járult és járul hozzá még ma is a foglalkozási betegségek megelőzéséhez és gyógyításához, valamint ahhoz, hogy Erdélyben az ápolók a magyar nyelvű betegekkel saját anyanyelvükön tudjanak beszélni” – olvasható a díjazottakról szóló füzetben.
A harmadik különleges elismerés a munkásságáról és életéről szóló könyv, amelynek szerzője prof. dr. Vincze János biofizikus, magyarországi és külföldi egyetemek vendégprofesszora, aki kiválóan ismeri az erdélyi orvoslás és a MOGYE történetét. 
„Dienes Sándort, a tudóst óhajtom jellemezni a maga különleges, egyedülálló egyéniségével, akinek szelleme folyton nyughatatlanul lobog…, akinek szakmai felkészültségét pár szó beszélgetés után magában elismerni mindenki kénytelen, aki otthon van nemcsak a maga szűkebb szaktudományában, hanem a régi polihisztorok mintájára minden egyéb területen” – jellemzi a könyv szerzője. Amikor a kettőjük közötti ismeretségről érdeklődöm, kiderül, hogy gyökerei prof. dr. Koch Ferenchez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem atomfizika professzorához vezethetők vissza, aki a szerzőnek tanára, Dienes Sándornak pedig osztálytársa, padtársa volt a kolozsvári piarista gimnáziumban, amely 1944-ben Zágoni Mikes Kelemen nevét viselte.
EgertőlKolozsvárig
Lakásában, amely életének eseményei és tudományos munkásságának eredményei mellett a képzőművészet, a zene, az utazások iránti szeretetéről, átfogó műveltségéről, a sportban elért sikerekről tanúskodik, újra visszatekintettünk a kilencven év meghatározó történéseire, amelyekről a Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötet megírásakor vallott. A decemberi beszélgetésünk során elhangzott adatok mellett ebből is válogattam néhány kérdést és feleletet.
Családjának története is érdekes. A felvidéki származású nagyapának, aki Eger tiszteletbeli tűzoltóparancsnoka volt, és az egri érsek építészeti tanácsadójaként járta be Erdély templomait, úgy megtetszett Kolozsvár, hogy frissen nősült fiának azt tanácsolta: ott telepedjen le. Aki szót fogadott, és a Bécsben tanult mesterség birtokában jól menő autókarosszéria-műhelyt működtetett a kincses városban. 1925-ben kései második gyermekként született meg fia, Dienes Sándor, aki édesapjáról 2012-ben így vallott:
– Általános műveltségben, emberségben sokat köszönhetek neki, s a német nyelv galíciai tájszólására is ő tanított meg. 
Kiváló memória és rendkívüli sportszeretet
A beszélgetés során felidéztük, hogy rendkívüli memóriája miatt csodagyermeknek tartották, lexikonnak nevezték el az iskolában. A második gimnazista, 12 éves Sándorról a Keleti Újság 1938. április 9-i számában dr. Horosz Béla írt elismerő cikket. Az alacsony termetű, vézna kisfiú, aki ezer labdarúgó nevét ismerte, és a nagyobb válogatott mérkőzéseket részletesen fel tudta idézni, gátfutó rekorder, magas- és távolugró, szenvedélyes vívó, teniszező, a labdarúgásban középcsatár és kapus volt, olvashatjuk a hajdani újságcikkben, amelynek szerzője a világ legkisebb sportújságírójának és rádióriporterének nevezte a sportban a nála nagyobbakkal is elbánó kisfiút. 
– Ma is emlékszem, ahogy Nyírő József biztatásképpen (hogy írót, újságírót nevelnek belőlem) megsimogatta a fejem, s nagy élmény volt számomra, amikor gyermekként példaképemnek, a Kolozsvárra érkezett kiváló sportriporternek, Pluhár Istvánnak bemutattak. 
A kolozsvári piarista gimnáziumban nagyszerű tanárok oktattak. A német mellett beszélek franciául, és kényszerűségből az angol nyelvet is megtanultam. 
Dienes Sándor a vívással 12 éves korában jegyezte el magát, amikor vívómester testnevelő tanára (Ozorai Schencker Lajos) azzal a feladattal bízta meg, hogy a bemelegítő tornát vezesse a vívóknak, amiért fizetség nélkül járhatott az edzésekre. 
Bár írónak készült, az érettségi vizsga után a kolozsvári Bolyai Egyetem földrajz-földtan főszakának és természetrajz-kémia mellékszakának előadásait hallgatta, amíg a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi egyetem legelső évfolyamán megkezdődött a tanítás, majd párhuzamosan látogatta mind a kettőt. Amikor kiderült, hogy a két város és egyetem között ingázik, csupán a vívásban elért eredményei védték meg a kizárástól, de végül a tandíját is elengedték.
A vívást marosvásárhelyi egyetemi hallgató korában az általa alapított szakosztályban is folytatta, amelynek sportolói a fogságból hazatérő kiváló edző, Kakuts Endre vezetésével országos, sőt nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Hasonlóképpen Dienes Sándor is, aki sportmesterként 52 éves korában hagyta abba a vívást.
A munkaorvostant választotta 
Az orvosi egyetemen a Kolozsvárról Marosvásárhelyre áttelepített intézményt hűségesen követő kiváló tanárok oktatták. Államvizsga után a közegészségtan-tanszékhez tartozó orvosi-földrajz szakcsoport tanársegédjeként kezdte meg az oktatói munkát, majd annak megszűnte után a munkaegészségtan szakon folytatta tovább, előbb a világhírű Putnoky Gyula professzor, majd távozása után Horváth Miklós professzor mellett. A munkaegészségtan és foglalkozási betegségek szakon (amelynek nevét az Egészségügyi Világszervezet egyszerűsítette munkaorvostanra), az 1957–58-as tanévtől 1997-ig, majd nyugdíjazása után konzultáns professzorként tanított tovább. Ez idő alatt több mint 250 államvizsga-dolgozatot és a tudományos orvosi cím megszerzésén dolgozó orvosok munkáját irányította. 
A kérdésre, hogy mikor és hogyan nyílt lehetősége arra, hogy az elmélet mellett a gyakorlati tevékenységet is folytassa, Dienes professzor elmondta:
– A Dóczy Pál professzor vezetése alatt álló I. Számú Belgyógyászati Klinikán hoztuk létre a foglalkozási betegségek kórtermét, ahol klinikusként dolgoztam. Időközben a bukaresti egyetemen (Cadariu Gheorghe professzornál) szereztem doktori címet (a korondi ólommérgezés témájában írt dolgozattal), és 1968-ban meghívást kaptam Rómába (a világkongresszusra). Óriási élmény volt számomra, hogy több ezer résztvevő közül a szervezők kiválasztottak, hogy részt vegyek a pápai kihallgatáson. A római kongresszuson tartott előadásom alapján hívtak meg a nyugat-berlini Munkaorvostani Akadémiára. 
Tegyük hozzá, hogy viszontagságos úton jutott el Berlinbe, ahol Schürman professzor, az akadémia elnöke értékelte szakmai felkészültségét és némettudását, és ezek alapján három hónapra szóló akadémiai ösztöndíjat kapott. A tanulmányi út végén professzori címet és állást ajánlottak fel számára, ez utóbbit visszautasította és hazatért. Mivel nem vállalta, hogy megfigyelőként térjen vissza Nyugat-Berlinbe, 12 évig nem utazhatott külföldre. A professzori címet tíz évvel később kapta meg itthon. A rendszerváltás után sikerült kapcsolatot teremteni a nyugat-berlini munkaorvostani klinika és a marosvásárhelyi szakklinika között, amit kölcsönös látogatások követtek. 
A klinika sorsa
A kérdésre, hogy az első kórterem hogyan fejlődött klinikává, amelyről a külföldi szakemberek is elismeréssel nyilatkoztak, elmondta:
– 1970 körül sikerült létrehoznom egy 27 ágyas klinikai egységet a volt Simó Géza bútorgyár mellett, majd 1968-ban épült fel a Meggyesfalvi negyedben a foglalkozási betegségek klinikája 50 ággyal. 1986-ban bevezettem a biológiai monitorozást, ami világviszonylatban is a legmodernebb módszer az ipari dolgozók egészségi állapotának a követésére. Elértem, hogy a megelőző orvoslás munkaorvostani része, a járóbeteg-rendelés, valamint a klinika is együtt legyen, ami lehetővé tette a tevékenység összehangolását. Dr. Szász Loránd személyében sikerült olyan utódot kinevelnem, aki az egység vezetése mellett a diákoknak is előadja a munkaorvostant – nyilatkozta 2012-ben. Azóta a kiválasztott utód sajnos eltávozott az élők sorából, és miközben nemzetközi szinten ma is számontartják, kongresszusokra hívják, marosvásárhelyi rendezvényen meg sem említik Dienes professzor nevét. Az ipari vállalatok segítségével létrehozott klinika épületének rendeltetését időközben megváltoztatták, s új helyén egy tízágyas egységre szűkült, ahol nincs már toxikológai laboratórium, ami elengedhetetlenül fontos lenne a foglalkozási betegségek pontos diagnózisának a megállapításához, a betegek kezeléséhez – mondja rezignáltan. 
Bár a nagy iparvállalatok rendszerváltás utáni fokozatos bezárásával úgy tűnt, hogy csökken a korábbi foglalkozási betegségek, mint például a króm-, szén-monoxid-, az ólommérgezés, továbbá a szilikózis vagy kőporbetegség, a foglalkozási ártalmak ma is fennállnak: az idült hörghurutot okozó por és vegyi anyagok a marosvásárhelyi vegyi kombinátnál, a por és kényszerpozíció a bútorgyártó cégeknél, és sorolhatnánk tovább.
Minden munka hat az egészségre
– Gyakorlatilag nincsen olyan munka, amely valamilyen értelemben ne hatna az egészségre. Manapság a vegyi anyagok mellett a munka ritmusa, a kényszertesthelyzet, a szellemi igénybevétel, az állandó jelleggel fenntartott stresszállapot következményeivel is számolni kell. A különböző vegyi ártalmak miatt nem ritkák a heveny mérgezések, a beteget ilyenkor a sürgősségi osztályra utalják be, s csak a krónikus esetek kerülnek a foglalkozási betegségek klinikájára.
Dienes Sándor professzor számos szakdolgozattal vett részt a világ legkülönbözőbb országaiban tartott kongresszusokon. A 240 dolgozat mellett hat munkaorvostani szakkönyv szerzője, hétnek a társszerzője magyar és román nyelven. Szakterületén több konferenciát és két nemzetközi kongresszust szervezett, s mai napig a Romániai Munkaorvostani Társaság tiszteletbeli elnöke. 
– Amit el lehetett érni becsületesen, azt elértem. A genetikai örökség mellett a vívás és a jóga, az egészséges életmód segített abban, hogy ezt a kort egészségben megérjem, és a fejállás ma sem okoz gondot. Életem során volt részem keserűségben is bőven, hiszen két feleséget veszítettem el. Két lányom van, az egyik pszichológus, a másik fogorvos, ez utóbbi rendszeresen főz nekem. A lakást én rendezem – teszi hozzá, és lányai mellett büszkén említi unokáit is, akik közül az egyik orvos, a másik földrajz szakot végzett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

„Esélyünk sem volt a túlerővel szemben!”
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt. 
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt. 
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna. 
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)

Földrajztanítás másként, avagy egy vetélkedő tanulságai
A Magyar Természettudományi Társulat a 2016–17-es iskolai évtől a XXV. Teleki Pál Földrajzi Vetélkedőt kiterjesztette az anyaországon kívüli, Kárpát-medencei magyar nyelvű iskolákra is, a 7. és 8. osztályosok számára. A megyei fordulók március 11-én voltak. Fehér megyében a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium volt a gazdája az eseménynek, amelyre öt iskola jelentkezett. A verseny meghirdetője és támogatója a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége, amelynek megyei szervezete közös ebéddel vendégelte meg a versenyzőket. A Fehér megyei tapasztalatok sok mindenre rávilágítottak, ami tanítással és tanulással is kapcsolatos ezen a szakterületen.
Egy hátrányos helyzetű tantárgy Olyan tantárgy tematikájából versenyeztek a tanulók, amelyet a gyakorló tanárok joggal tartanak hátrányos helyzetűnek a rendszerint heti egyetlen óra miatt. Néha lehet két óra is a megszabott keretből, ha az iskola vezetősége úgy dönt. Például a 8. osztály általában két órában tanulja Románia földrajzát. A tanulók az 5–7. osztályokban ritkán és keveset foglalkoznak földrajzzal ahhoz, hogy a körülöttük zajló természeti-társadalmi folyamatokat mélyebben megértsék. A jövő nemzedék csak földrajzi gondolkodással ébredhet rá például a sokat emlegetett „fenntartható fejlődés” mozgató rugóira. Ezen kívül a mai világban az okos tájékozódás nélkül nehezen boldogulsz. A földrajz iránt mindig volt és mindig lesz érdeklődés, hiszen a turisztika jelentősége egyre nő. Igazi tudás és főleg készségek kialakítása azonban a kis óraszám miatt nem megoldható. A verseny lehetőséget teremtett az órán kívüli földrajztanulásra, amit az amúgy túlterhelt diákok szívesen és önkéntesen vállaltak. A földrajz áldatlan helyzetét az eredmények is igazolták.
Akiről a vetélkedőt elnevezték
Az előkészítők során szó esett gróf Teleki Pálról (1879–1941), a verseny névadójának életéről, a földrajztudományok terén kifejtett értékes szakírói tevékenységéről. Első munkája: A japán szigetek kartográfiájának története, amelyért jutalomdíjat kapott a párizsi földrajzi társaságtól. Akadémiai székfoglalója: A földrajzi gondolat története; másik fontos összegző munkája A gazdasági élet földrajzi alapjai. Az államtudományok doktora címet is elnyerte. Öntudatos, magyar tudós, aki több idegen nyelvet beszélt – a németet, a franciát és az angolt, de értette az olasz és a hollandus nyelvet, valamint a románt is. Elkészítette hazája néprajzi térképét. A magyar tudományos életben egyéni utakon járt, számos tudományos társulat tiszteletbeli tagja volt. 1920 után meghatározó politikusa volt Magyarországnak.
A verseny anyaga és eredményei A verseny Fehér megyei szakaszán önkéntes alapon 13 tanuló vett részt. A Bethlen-kollégiumból 3, a Gr. Majláth Gusztáv Károly Líceumból 5, a Magyarlapádi Általános Iskolából 3, a Torockói Sebes Pál Általános Iskolából 1, a Székelykocsárdi Általános Iskolából 1. Ők mindnyájan úttörők voltak, hiszen először vettek részt földrajzi vetélkedőn, és felkészítésük is sajátos volt. Az eredmények szerények, átlagban 30% körüliek, tehát a megadott feladatoknak átlagban egyharmadát teljesítették. Az érdekes feladatok a hazai tananyag szerint voltak elkészítve, de a vetélkedő eredeti magyar keretében. Eredmények: 7. osztály I. díj Sipos Bálint és Székely Bányai Eduárd, 29 pont (Magyarlapád); II. díj Király Alpár 24 p. (Torockó); III. díj Szakács Imelda (Székelykocsárd); 8. osztály I. díj Bárdi Olivér 34 p. (Nagyenyed); II. Bőjte Ádám 31 p. (Gyulafehérvár) III. Onisor Áron 30 p. (Nagyenyed). Felkészítő tanárok: Székely Erika (szervező), Bakó Irén, Bakó Botond ny. tanárok; Juhász Roland; Szekeres Ildikó.
Egy kis lámpás a végveszélyben A Teleki-vetélkedő Fehér megyei szakasza, de az eddigi tanári tapasztalat is igazolja, hogy új, hatékonyabb utakat kell keresni az oktató-nevelő munkában. Nemcsak a földrajz oktatása van lehetetlen helyzetben, hanem az összes egyórás tárgy. Az időbeliség ennek csak egyik vonzata. Brassai már nagyon rég megmondta: „keveset és jól”. Szerinte az ismétlés mellett ez a tanítás alapfeltétele. A 6. osztályos földrajz tankönyvben (a 8. o. versenyzők számára), egyetlen leckében (Németország 64 old.) kb. 60 fogalmat, megnevezést számoltam össze, amelyek közül egyesek már lehetnek ismertek, de többségük új. Vajon a tankönyvíró az életkori sajátosságokhoz szabta-e az elvárható tudást, vagy csak az oldalszámokat növelte felesleges információkkal? Többen a diákok közül szívesen elmesélik, hogy már jártak Írországban, Angliában, Olaszországban, vagy távolabbi helyeken is.
A tanárnak ma bekapcsolni, tudatosítani, rendszerezni és felhasználni kell az ismereteket. Tudnia kell, hogy mikor mennyit lehet, és mit érdemes. Kemény szelekcióra van szükség. Mindezt heti 50 perc alatt – egyetlen tanórán lehetetlen. Egy hét alatt a tanári munka a diák egyéb zsúfolt programja mellett elhalványodik. Az eredmény a felületes tudás. Persze mindig akadnak különleges érdeklődésű diákok. Aki tanít, a mai iskolában előbb-utóbb észreveszi, hogy elég nagy a gond. Sürgősen változtatni kellene, mert generációk esnek áldozatul a tunya, elavult kereteknek, a hibákkal tarkított, fordított, sokszor értelmezhetetlen tankönyvi szövegeknek.
Szinte azonnal meg lehetne tenni, hogy a heti egy órás tárgyakat félévig, de intenzíven, legalább két órában taníthassák minden osztályban. Csak órarendi kérdés, nem érinti a didaktikai normát, mert több egyórás tárgy van, amelyeket félévenként kombinálni lehetne. A rövidebb idejű intenzív tanulás hatékonyabb. A nyugati iskolákban csak ritkán hallottam heti egy óráról. Elgondolkodtató a kapcsolt tárgyak tanítása, például történelem–földrajz, a művészetekkel együtt. Ausztriában személyesen láttam példát erre. A versenyek sokat jelentenek, mert motiválják a tanulók egy kis hányadát, de nem kötelezőek. Aki nem jelentkezik, kimarad. Márpedig az egész osztályt előbbre kéne vinni, pozitív sikerélményekben részesíteni, hogy élvezze és megtanulja értékelni a tudást.
A Teleki Pál vetélkedő egy jó gondolatébresztő felmérés volt a földrajz oktatásában, népszerűsítésében. Mindenki emléklapot kapott, az elsők diplomát. Az egész csapat meglátogatta a kollégiumban a Benkő Ferenc alapította, majd Elekes Károly és Herepei Károly által 1848–49 után felújított Természettudományi Múzeumot. A vetélkedő egy kis lámpás a végveszélyben! Köszönet a szervezőknek! A Kárpát-medencei döntő 2017. május 12–13–14-én lesz Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, ahol írásbeli, terepgyakorlat és szóbeli feladatok szerepelnek majd.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Kiemelkedő nemzeti érték lett az aradi Szabadság-szobor
Március 22-étől kiemelkedő nemzeti értékként tartják számon Kós Károly életművét, az aradi Szabadság-szobrot, Torockó épített örökségét, illetve a nagybányai művésztelepet és festőiskolát. Nagy öröm számunkra, hogy az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság felterjesztései bekerültek a Magyar Értéktárba, hiszen ezeket ezentúl az egész nemzet számára jelentőséggel bíró értékekként tartják számon – jelentette be Hegedüs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke azt követően, hogy március 21-én, kedden a Hungarikum Bizottság ülésén vett részt Egerben.
Mint elmondta, a Magyar Értéktárba bekerült erdélyi értékek következő lépésként hungarikummá válhatnak – mindehhez egy újabb felterjesztés és annak elfogadása szükséges. A hungarikumok közé sorolás a magyarság egésze számára fontos értékként definiálja majd a felterjesztetteket, és segíti minél szélesebb körben való megismerésüket.
„Amikor másfél évvel ezelőtt megalakítottuk az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságot, azt vállaltuk, hogy Erdély tárgyi és szellemi örökségének biztonságot nyújtunk, hogy feltérképezzük azokat az értékeket, amelyek az évek során kiemelkedően hozzájárultak közösségünk formálásához. De nem titkolt szándék volt ezeknek az értékeknek idővel a Magyar Értéktárba való felvétele, hiszen így elismerésben részesülnek az egész magyar nyelvterületen. A mai döntés egy kezdő, de nagy lépés efelé, hiszen a Magyar Értéktárba való bekerülésük révén most először szereztek kiemelkedő nemzeti érték-státust erdélyi értékek” – értékelte Hegedüs Csilla.
Úgy véli, bár nincs vita arról, hogy Erdély mennyire is gazdag magyar vonatkozású tárgyi és szellemi örökség terén, ennek az egyértelmű ténynek fontos az intézményesítése is. „Ahogyan az Erdélyi Értéktár is vállalta az összegyűjtött értékek feletti őrködést, azt reméljük, a Magyar Értéktár által Magyarország is védnöke lesz a befogadott értékeknek, hozzájárul megőrző munkánkhoz” – tette hozzá.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöki tisztségét is ellátó szakember arra is emlékeztetett: az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság törekvései között szerepel a magyar közösség büszkeség-érzetének erősítése az épített, tárgyi és szellemi örökség megfelelő hasznosítása által, de a turisták térségbe való bevonzása is. „Az ősök munkájának elismerése ugyanakkor azt is üzeni a fiatalabb generációnak, hogy érdemes itthon maradni, érdemes itthon jövőt tervezni, hiszen csakis addig a pillanatig lehet élő egy közösség, amíg a felnövő nemzedék megőrzi és gyarapítja értékeit” – összegzett Hegedüs Csilla.
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsváron tartották a Hevesy György Kárpát-medencei Kémiaverseny döntőjét
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) a Báthory István Elméleti Líceummal közösen 2017. március 25-én szervezte meg a Hevesy György Kárpát-medencei Kémia Verseny országos döntőjét Kolozsváron – olvasható a közel három évtizede tevékenykedő magyar civil szervezet sajtóközleményében.
A dokumentum szerint a verseny elméleti kérdések megválaszolásából, számítási feladatok megoldásából, valamint gyakorlati labormunkából állt.
A Majdik Kornélia és Pap Tünde által aláírt dokumentum szerint osztályonként az első két helyezett részt vesz a verseny Kárpát-medencei döntőjén, melyet társszervezetünk, a Magyar Természettudományi Társulat szervez 2017. május 26-28. között Egerben. Az EMT Kémia Szakosztályának elnöke és a programszervező köszöni a Báthory István Elméleti Líceum igazgatóságának, hogy megfelelő helyszínt biztosított a versenynek és az iskola kémia szakos tanárainak, akik összeállították a laborgyakorlatokat és lelkes munkájukkal hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához.
Szabadság (Kolozsvár)

Gyergyói kézimunkákat állítottak ki a budapesti Hagyományok Házában
Évtizedes munka áll a friss élmény mögött: a Gránátalma Egyesület úrihímző asszonyainak szorgoskodását nagy elismerés illette, a vezető, Kisné Portik Irén néprajzkutató neve határokon túl sem merülhet immár feledésbe. Budapesten is kiállították munkáikat.
Az úrihímzések életre keltői, hasonmás munkák készítői már tavaly megtudhatták: a Hagyományok Háza igazgatója kiállításra szánja az alkotásokat, valamint Kisné Portik Irén Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte kötetét is bemutatják. A Gránátalma Egyesület munkáit többek közt magyarországi és hazai szakemberek megnézték. Több elismerő véleményezés után egyszer csak arról értesültünk, hogy munkáink a székely értéktár részét képezik, és felkérést is kaptam, hogy legyek a székelyföldi értéktár bizottságnak tagja. Így az a 80 kézimunkát, amit összeválogattunk, már a székely értéktár részeként mutatták be Budapesten – idézi az előzményeket Kisné Portik Irén. A kiállítást április 6-án 16 órára a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban nyitották meg. Szintén ezen a napon mutatták be a Hagyományok Házában a néprajzkutató kötetét. A meghívás bár Budapestre szólt, Kisné Portik Irén úgy tervezte meg az útvonalat, hogy az ne csak tudásuk megosztása legyen, hanem annak gyarapítása is. Szíve szerint valamennyi gránátalmás hímzőasszonyt magával vitte volna, ám néhányuk egészségi állapota ezt nem tette lehetővé, így tizennégyen indultak útnak. A néprajzkutató élménybeszámolója „Mi már rég áhítoztunk egy olyan kirándulásra, ahol eredetiben szemlélhetjük azokat a hímzéseket, amelyeket eddig csak mintakönyvekből ismertünk, de a pontos fotográfiák lehetővé tették elkészítésüket. Lehetőségeinkhez hozzáigazítva, igyekeztem a legfontosabb úrihímzés gyűjtemények közt úgy válogatni, hogy minél több tapasztalással, szakmai élménnyel térjünk haza. Ezért első megállónkat Sárospatakra terveztem, ahol felejthetetlen órákat töltöttünk Pocsainé Eperjesi Eszter és Rádainé Bodnár Katalin társaságában, több száz hajdani úrihímzés közelségében. Azt a barátságos fogadtatást és ezt a szakmai nyíltságot, hat terjedelmes kötetnyi ajándékukat soha sem tudjuk feledni, de talán megköszönni sem. Ők néhány évtizede hivatásos kutatói e szakterületnek, mi tizenéve szabadidőnket áldozzuk rá. Hitünk, vallási különbözőségeink ellenére közös a cél: ezeket a csodálatos magyar értékeket meg kell tartani utódainknak, a nagyvilágnak” – számolt be a néprajzkutató. „Meglátogattuk a Sárospataki Református Kollégium Múzeumának néhány elbűvölő gyűjteményét, csodálatos könyvtárát. Láthattunk néhány Lorántffy Zsuzsanna és asszonyai által hímzett úrasztali kendőt, a nagyasszony bibliáját, aláírását, valamint a nevével fémjelzett mai alkotóműhely pontos hímzéseit is – részletezte Kisné Portik Irén. „Innen Egerbe vezetett utunk, ahol néhány elnépiesedett úrihímzésről tájékoztattak érdeklődésemkor. Amikor az adatokat vettük fel, akkor derült ki, hogy kettő székelyföldi eredetű. Végigfutottunk a váron, és igyekeztünk Budapestre, mert 18 órakor zárt a Nemzeti Múzeum, és a koronázási palást megtekintését nem hagyhattuk ki, lévén Európa legrégebbi úrihímzés emléke. Ahogy nálunk mondják: zárás előtt »éppe’ csak bésurrantunk«, de amit akartunk, hála Istennek megláthattuk, mert ki tudhatja, mit érünk” – így a beszámoló.
„Másnap reggel, hatalmas szélfújásban érkeztünk a Magyar Parlamenthez. Sajnos nem mehettünk be, de kárpótolt egy fölöttébb korszerű eszköztárú történelmi kiállítás, ahol végre úgy éreztük, hogy nagyszerű ajándék magyarnak lenni. Innen a könyvbemutatóra siettünk. Vetítéssel egybekötött előadással igyekeztem viseletünk sajátosságait bemutatni. Annak ellenére, hogy hét közepe volt, jólesett látni a fokozott érdeklődést. A kérdések lassan szakmai beszélgetéssé alakultak, ami a közös tanárok, professzorok felemlegetésével zárult, de csak azért, mert a kiállítás időpontjához értünk. Ez volt úrihímzést készítő tevékenységünk legünnepeltebb eseménye, ahol a kétkezi munkánk áldásától az igen meghitt pillanatok megéléséig, kézimunkáink megcsodálásában volt részünk – részletezte a történteket Kisné. „A következő napon hazaindultunk, de Kecskemétem megálltunk a Ráday Múzeumnál. Míg Sárospatakon a Tiszántúli-, itt a Dunamelléki Református Egyházkerület gyűjteményében tallóztunk. Itt volt szerencsénk több mint 300 éves valódi selyemre hímzett skófiummal találkozni. A többi patyolat, finom batiszt, finom gyolcsvászonra készült” – ecsetelte az élményeket a hímzések szakértője. Mentsük meg, hogy miénk maradjon A kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Hagyományok Házában, hétfőtől szombatig 10–18 óra között, a gránátalmás asszonyok munkája pedig itthon folytatódik. „Ha rajtam múlna, én már rajzolnám is a következő kézimunkákat, hiszen ennél nagyobb bizonyosságot nyerni arról, hogy a lehető legjobb úton járunk értékmentő és újrateremtő munkánkkal, nem is lehet. Persze, most előbb a tojásírás, a népiskolai oktatás, és lassan mindenre sor kerül. Idénre remélem támogatást nyer az a táborunk, amelyben 60 új tagot veszünk fel a Gránátalma Egyesületbe. Ez évente legalább 120 újabb, pusztulásból, feledésből kiemelt hímzést jelent. Nem rejtjük véka alá, hogy jövőre, ha Isten éltet, mindenkinek hozni kell még egy személyt a hímzők sorába. Ennek a nagy értékű hungarikumnak meg kell maradnia. Ami rajtunk múlik, azt tegyük is meg. Nagy múltú, alkotó nép vagyunk, nagy értékű kultúra birtokosai, csak mi menthetjük meg mindezt a jövőnek, mert ha nem, mások mondják majd magukénak” – mondta el zárásként Kisné Portik Irén.
Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Utcát neveznek el „Csipike apukájáról”, Fodor Sándor íróról Csíkszeredában
Ugyan szoborállításra a közeljövőben nincs kilátás, de utcanévvel állít emléket Fodor Sándornak Csíkszereda önkormányzata. A Csipike mesefigura „apukájaként” ismert író tiszteletére készülő gesztus érdekében csütörtökön történt előrelépés.
Egyhamar nem teljesülhet azok vágya, akik szoborállítást kérvényeztek Csíkszereda önkormányzatától egy március végén keltezett beadványban. Viszont elkészült csütörtökön a hivatalos irata annak a gesztusnak, mely révén a közeljövőben utcanév fogja őrizni a Csíkszeredában, pontosabban Somlyón született József Attila-díjas író emlékét– tudta meg a Maszol Füleki Zoltán alpolgármestertől.
Kérdésünkre az elöljáró emlékeztetett rá: kiindulva abból, hogy a Márton Áron szoborcsoport Csíkszereda terén történt tavalyi felavatását is tízéves előkészület előzte meg, nem látja gyakorlatilag kivitelezhetőnek, hogy az önkormányzat belátható időn belül megvalósíthassa a helyi kulturális személyiségek által kérvényezetteket, tételesen, hogy olyan szobrot állíttasson a város közterületen, mely megformázná azt, ahogyan a padon ülő író átöleli mesehősét, Csipikét.
A Kolozsvárott élő, öt éve ugyanott elhunyt Fodor Sándor Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatának első részét 1966-ban jelentette meg. Mindmáig a gyerekek kedvenc olvasmánya, és számos bábszínházi és színházi gyerekelőadást ért meg feldolgozása, a könyvet pedig több nyelvre is lefordították.
Az irodalmi pályafutását novellistaként kezdő Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki.
Az ötlet stílusában felsorakozik azon népszerű, köztéri szoborstílusok sorába, amelyek legendás magyar írókat a megérinthetőségük, vagy mellé ülhetés lehetőségének megteremtésével teszik még népszerűbbé. Ilyen például Egerben, az Érsekkertben látható Bródy Sándor és Gárdonyi Géza írópáros szobra – lévén Gárdonyi Géza Bródy Sándor unszolására telepedett le Egerben -, melynek felállítását Alexander Brody, az író unokája is támogatta. Ilyen a szintén padon ülő Weöres Sándor szobra Szombathelyen.
Gellért Edit / maszol.ro

Beszélgetés Kisné Portik Irén néprajzkutatóval – Budapesten a gyergyói hímzések
A Gránátalma Egyesület varróasszonyainak hímzéseit sokan ismerik Gyergyószentmiklóson, kiállítások alkalmával is megtekinthette a különleges kézimunkákat a közönség. Most azonban Magyarországon is bemutatták munkájuk gyümölcsét a gyergyói asszonyok: az április elején megnyitott kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Hagyományok Házában, ahol az egyesület vezetője, Kisné Portik Irén Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte című kötetét is bemutatták. A néprajzkutatóval a budapesti kiállításról és a jövőbeni tervekről beszélgettünk.
– Mik a budapesti kiállítás előzményei?
– Tavaly, a Budapesti Székely Napok alkalmával keresett meg a Hagyományok Háza munkatársa, és tolmácsolta Kelemen László igazgató úr meghívását, az úrihímzések vándorkiállítása és legutóbbi kötetem bemutatása kapcsán. Időközben a Gránátalma Egyesület munkáit több magyarországi és hazai szakember tekintette meg. Valamennyien elismerően szóltak a látottakról, talán ez is befolyásolta, hogy munkáink a székely értéktár részévé váltak, és felkérést is kaptam, hogy legyek a Székelyföldi Értéktár Bizottság tagja. Összeválogattunk 80 kézimunkát, ezeket már a székely értéktár részeként mutattuk be Budapesten. Az anyagot március végére előkészítettük és Pölös Andrea delegátusnak adtuk át, aki munkatársaival egy gyönyörű kiállítást valósított meg április 6-ára. Mi magunk is elámulva szemléltük munkáinkat, amelyeket a fővárosi környezet még szebbé varázsolt.
– Milyen volt a fogadtatás Magyarországon?
– Az a néhány varróasszony, aki el tudott jönni – mert egészségi állapota többeket megakadályozott ebben, a minap éppen eltemettük egyik testvérünket, – meggyőződhetett arról, hogy szabadidejüket a lehető legértékesebben használták fel, ugyanis a kiállítást nagy elismerés fogadta. Nagy volt az érdeklődés és sokan csodálkozva kérdezték: „Agyongépesített, eltorzult világunkban valóban létezik még egy ilyen szigete az odaadásnak, az önzetlenségnek, mert ez az aprólékos munka másképp meg nem születhet?” Azt is el kell mondjam, hogy nekünk ez sok-sok feladatunk mellett önkéntes munkánk és jó érzés volt látni, hogy megállják helyüket a hivatásos hímzők alkotásai viszonylatában. Ami engem illet, nekem a hetedik szakterület, amivel a néprajzon belül foglalkozom, ezek szerint nem eredménytelenül. Természetesen jólestek mind vendéglátóink, mind hímzéscsodálóink elismerő szavai, de valamennyit megkoronázott a dr. Pocsainé Eperjesi Eszter és Rádainé Bodnár Katalin hozzáállása úrihímzés-újraélesztő munkánkhoz. Mi ugyanis útvonalunkat úgy terveztük meg, hogy Sárospatak is benne legyen, ahol a legtöbb úrihímzést őriznek, tanulmányoznak, restaurálnak. Ez volt az első fogadtatás, ami könnyeket csalt szemünkbe, ugyanis hat tekintélyes kötettel ajándékozták meg egyesületünket, ami jó ideig terített asztala lesz hímző igyekezetünknek. Utunk Egerben a Dobó István vármúzeumban folytatódott, majd Budapesten, kiállításunk helyszínén. Jövet haza a Kecskeméti Ráday Múzeumba is ellátogattunk, hiszen míg az előző a tiszántúli, ez utóbbi a dunamelléki református kegyszerek gyűjteménye, ezért nem hagyhattuk ki. Itt pedig tekintélyes számú hímzés fotójával lettünk gazdagabbak.
– Mi a jelentősége annak, hogy az anyaországban is bemutatkozhatott az egyesület?
– Az előbbiekben elmondott anyaországi elismeréseket megtoldva, ki kell hangsúlyozzam, hogy ma már magánemberi kapcsolatokkal is be lehet mutatni kézművestermékeket Magyarországon. Több gyergyói példája is van ennek. A régmúlt néprajzi kincseinek legfőbb tárháza a Néprajzi Múzeum, ahová a magamfajták úgy lépnek be, mint a szakma Panteonjába. Az újjáélesztett hagyományoknak pedig a legfelsőbb intézménye a Hagyományok Háza. Ide meghívást kapni önmagában minősíti a kiállított anyagot. Ez a mi legfőbb kitüntetésünk. Ennek a kisugárzását arra fogom felhasználni, hogy ebbe a nemzeti értékeket megtartó, újranépszerűsítő munkába minél több lelkes embert bevonjak, mindenekelőtt hímzőket.
– Mik az egyesület tervei a jövőre nézve?
– Minden elkészített kézimunkát én magam rajzolok ki, kezdem el az öltéseit, ez jellemzi az eddigieket és amíg erőm engedi, az ezutániakat is. Eddig nagyon sok időmet felemésztette a nem eredeti méretben közölt fényképekről való mintakirajzolás. Ebben most nagy könnyebbséget jelentenek az ajándékba kapott kötetek, melyekben többek közt közel háromszáz méretarányos rajz is van. Saját gyűjtéseinkkor erre külön figyelmet szentelünk. Reméljük, hogy sikeres lesz az a pályázatunk, aminek célja legalább hatvan új tag felvétele az egyesületünkbe. Ha csak évi két kézimunkát számolok, de ennél több lesz, olyan mozgalommá nő majd ki az úrihímzés magyar specifikuma – ami közelebbről hungarikum lesz –, hogy érdemes lesz tájainkra látogatni. Népiskolai tanítványaim is ezen vannak, és jövőre mindenki még hoz egy társat magával, akit majd odagyámolít a hímzési követelményekhez. Ezzel a három székely megyére ki fog terjedni hímzőtevékenységünk.
– A hímzőasszonyok keze alól kikerülő értékes hímzéseket érdemes minél szélesebb körben bemutatni. Miképpen lenne ez megvalósítható?
– Erre is van elképzelésem. A Szárhegyi Lázár-kastély Európa legkeletibb reneszánsz műemléke. Ezek a reneszánsz és barokk hímzések itt kell otthonra találjanak. Természetesen, amit csak lehet, a maga hajdani rendeltetésében kell bemutatni. Megvan már a baldachinos vetett ágy, idén – ugyancsak pályázati segédlettel – elkészül egy fésülködőasztal a maga hímzésszükségleteivel. Ezeket pedig folytatni lehet. Élővé lehetne tenni az udvart régi foglalkozások korhű viseletben való bemutatásával. A régészeti leleteknek is itt volna a helye. Ehhez persze a jogtulajdonosok és jogbitorlók „testvérharca” kellene lezáruljon. Ami pedig a hozzávetőleg 2500 műalkotást illeti, Kelet-Európa legnagyobb kortárs képzőművészeti gyűjteményét, fölösleges egy 500 évvel korábbi kastélyban értékeikben törpíteni. Ez nemcsak ellentmondásos, de groteszk is, és hol van a méltányossági kérdés? A nagy értékű gyűjtemény megérdemelne itt – ahol az első valahányszáz remekmű önkéntességből teremtett példát a későbbi gyarapodáshoz – egy modern épületet és parkot, ahol kellő szakszerűség segítené a művészi üzenetek megértését. Az országtól nincs mit várni, nekik csak az adóink kellenek. Ebben az ügyben csak a mi elkötelezettségünk, a helyi székelyek akarata jelenthet megoldást. Valaki példájával elöl járva és másokat is tettekre sarkallva meg kell építse a szárhegyi képzőművészeti pavilont. Mi pedig mozgósítjuk a székelyföldi szorgos kezeket, és azzá tesszük a kastélyt, amivé már rég kellett volna válnia. Bárhogy is lesz, „Én és az én házam népe, az Úrnak szolgálunk!”
Nagy Levente / Hargita Népe (Csíkszereda)

Hitünket cselekedetekkel tegyük élővé
Reformációs megemlékezések Alvincen, Vajasdon és Gyulafehérváron
A Nagyenyedi Református Egyházmegye a reformáció ötszáz éves évfordulóját egy jól szervezett, összetett, kétnapos, több helyszínen zajló ünnepséggel tisztelte meg. A reformáció bölcsőhelyei, Gyulafehérvár és Alvinc, történelmi szerepük révén is, kiemelt jelentőségűek a szórvány számára. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész és az egyházmegye esperese volt az ünnepség megálmodója, egyben a rendezvények főszervezője. Nagyszámú vendég érkezett helyből, továbbá Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Nagyenyedről és még sok más gyülekezetből. Fél évezred történelmi pillanatai elevenedtek meg a hétvégén szakmai előadások, kiállítások, kulturális programok révén.
Reformációról szóló előadások, négy témakörben
Az alvinci Martinuzzi-kastélyban (Martinuzzi Fráter György 1482–1551) majd a helyi református templomban tartották az előadásokat, amelyek négy témakörbe tömörültek. I. Az erdélyi reformáció és európai kapcsolatai a 16–18. században; II. Az erdélyi reformáció etnikai háttere: szászok, magyarok és románok. Kölcsönhatások, ellentétek; III. Az erdélyi reformáció 18. századi önmeghatározása: pietizmus, peregrináció és felvilágosodás; IV. Sokszínűség és tolerancia. A reformáció 3. ága (anabaptisták, unitáriusok, szombatosok). Az első napon előadást tartott Kiss Erika (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feiszt György (Szombathely), Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár), Fopkje van de Beek (Hollandia), Gróf László (Oxford), Kolumbán Vilmos József (Kolozsvár), Ana Dumitran (Gyulafehérvár), Szabó Emília (Gyulafehérvár), Verók Attila (Eger), Bálint Emese (Firenze), Dr. Ridovics Anna (Budapest)
A rendkívül érdekfeszítő előadásokat kérdések és hozzászólások követték. Ezek közül kiemelném a következőket: Protestáns szimbólumok a magyar heraldikában (Feiszt György), A Gyulafehérvári Káptalan felbomlásától a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásáig: a szász–magyar Alvinc szerepe a református adminisztráció kiépítésében (Gudor Kund Botond), Felekezetiség és tudósság: Buczy Emil levelezése Kazinczyval (Szabó Emília), Erdély mint hallei protestáns missziós terület a 18. században (Verók Attila), Hutterita, habán életmód és kézművesség kutatásának legfrissebb eredményei (Ridovics Anna).
Józsa Miklós
Alvinc „bölcsőhely” jellegét történelme igazolja
Az alvinci felújított templomban pénteken délután folytatódott a program klasszikus zeneművekből összeállított hangversennyel, amit Oláh Mátyás református lelkipásztor és Oláh Emese, a Kolozsvári Zenekonzervatórium doktorandusza mutatott be. Ezt követően Gudor Botond megnyitotta Az alvinci magyar múlt emlékei kiállítást. Ioan Josan Josif helyi polgármester üdvözlő és a reformáció hatásait értékelő rövid beszédet tartott. A jelen levő görögkatolikus és ortodox papok megköszönték a meghívást, és üdvözletük mellett hangsúlyozták, hogy mindannyian egy „nyájhoz” tartozunk.
A kiállítás anyagában érdekes adatokat találunk a bíborosi rangot elért Martinuzzi Fráter György tevékenységéről, aki volt barát, katona, országos és erdélyi politikus. Az erdélyi fejedelemség előhívójának tartják. Más adatok az alvinczi kabán telepről és a telepesekről (újkeresztények) szólnak, akiknek magas fokú mesterségbeli tudásuk volt. Az alvinci református templom története Alvinc „bölcsőhely” jellegét bizonyítja.
Emlékjelhagyás Vajasdon
Az ünnepi rendezvénysorozat másnapján két, reformációs emlékeket őrző központba igyekeztek a résztvevők, Vajasdra majd Gyulafehérvárra. Vajasdon megkoszorúzták az új táblával ellátott kopjafát, és emlékjelhagyásra került sor. Kató Béla püspök hirdetett igét, megemlékezett a tavalyi Bethlen Gábor ünnepségről, a falu idetelepítésének évfordulójáról. Kijelentése szerint a vajasdi gyülekezetben, de minden más református közösségben fontos a jobb utáni vágyakozás, a bizalom, az előretekintés, valamint a hit a feltámadásban. Az ünnepség másik jeles vendége Csulák Péter kolozsvári magyar konzul volt, aki hozzászólásában kreatív eseményként értékelte az ünnepet, és kiemelte a bibliafordítás jelentőségét, amely az idők folyamán erősítette az identitástudatot. A vajasdi templomi ünnepségen fellépett a Bethlen Gábor Kollégiumban Fórika Éva ny. zenetanárnő által létesített leánykórus, eredeti erdélyi népi ruhákba öltözve.
Az „ige egyházának” bátor kiállása
Gyulafehérváron a református templom megtelt az ünneplőkkel. Gudor Botond esperes hirdette az igét, aki többek között kifejtette: akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyházunk kiálljon az „ige” mellett. Ezért is vált az „ige egyházává.” Csulák Péter konzul szerint ma is a reformáció értékeire alapozva gyűltünk össze. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója – aki az ünnepségen, iskoláján kívül, az RMDSZ Fehér megyei szervezetét és a Dr. Szász Pál Egyesületet is képviselte – kijelentette, hogy a „kollégium felvállalta azt, hogy református intézménynek vallja magát.”
A templomban megjelentek a helyi román világi és egyházi vezetők is. Gabriel Pleşa, Gyulafehérvár alpogármestere azokról a hatásokról beszélt, amelyek a reformáció után megváltoztatták Erdély akkori társadalmát. Növelte a program ünnepélyességét a Bethlen-kollégium neves Collegium Gabrielense együttesének fellépése.
Értékeket teremtő a református vallás
A parókia udvarán lezajlott koszorúzás után az ünneplő sereg felvonult a Várba, a Székesegyházba. A történelmi emlékeket hordozó katolikus templomban Horváth István esperes az ökumenia jegyében üdvözölte a megjelenteket. Kató Béla püspök méltatta a reformáció jelentőségét.
A megemlékezés ezután a közeli Unirea Egyesülés Múzeumban folytatódott, ahol Gabriel Rustoiu igazgató mutatta be a kétszáz éve még virágzó pietizmus történetéről szóló kiállítást. August Hermann Francke (1663–1727) a pietista mozgalom iskolaalapító egyénisége, akinek munkássága hatott a magyar elemi iskola megjelenésére is. Vanek Attila, az Egri Egyetem tanára az együttműködésről beszélt, amelynek keretében az Európát bejárt kiállítást Gyulafehérvárra is sikerült elhozni. Kató Béla felszólalásában megjegyezte, hogy Erdély aranykorát a református fejedelmeknek köszönhetjük, és legalább három generáció szükségeltetik, hogy igazi értékek keletkezzenek. Az ötszáz éves reformáció tehát egy kipróbált, értékeket teremtő vallás. A múzeum előtti szabadtéri kiállításon régi református templomainkat láthattuk a kinagyított fotókon: id. Lőrincz Zoltán, ifj Lőrincz Konrád ref. lelkész, valamint Kis Géza munkáit.
A Gyulafehérvári Művelődési Házban a közönség kedvére lazíthatott és szórakozhatott. A műsort a „székely-szórvány tengely” jegyében működő, Kovászna megyei testvérgyülekezet támogatása tette lehetővé. Sepsiszentgyörgy segítségével önálló műsort mutattak be az Evilági zenekar közreműködésével. Szép sikert arattak modern, dallamos muzsikájukkal. Ezután felléptek a megyei néptáncegyüttesek (Vajasdi Margaréta Népi Együttes, Miriszló Gyöngye, a Csombordi Pipacsom néptáncegyüttes, a Magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar, Boros Erzsébet népdalénekes), végül a műsor a Sepsiszentgyörgyi Népi Együttes felvidéki táncaival zárult nagy sikerrel.
A nagy szórvány-ünnepség egyik legnagyobb eredménye, hogy az emberek találkoztak egymással, megerősödtek hitükben, történelmi tudásukban. Fontos tanulsága pedig: megmaradni református magyarnak és a „hitet cselekedetekkel élővé tenni.”
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

SZILÁGYI PÉTER: A SZÓRVÁNYMENTÉS A NEMZETPOLITIKAI CÉLOK EGYIK LEGFONTOSABBIKA
A szórványmagyarság olyan, mint a kenyér héja, mely összetartja a kenyeret; a kormány ennek szellemében kiemelt feladatának tekinti a szórványmagyarság megtartását – jelentette ki a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára szombaton, a Vasárnapi Iskola Alapítvány Összetartás konferenciáján, Egerben. Míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány.
Szilágyi Péter előadásában hangsúlyozta: 2010 óta a nemzetpolitika a kormányzati munka önálló szakterületeként működik, a szórványmentés pedig a kabinet nemzetpolitikai céljainak egyik legfontosabbika.
„Le szeretnénk mosni mindazt a gyalázatot, mely ezt az időszakot megelőzte. Célunk újra élővé tenni a határon túli magyarlakta területeket” – fogalmazott a helyettes államtitkár. Emlékeztetett: a célok megfogalmazása szintjén már a rendszerváltást követően, 1990-ben megindult a nemzetpolitika újjászervezése, ám ezt követően 2010-ig számottevő gyakorlati lépés nem történt.
A magyar kormány ekkortól teremtette meg a jelenleg zajló munka törvényi kereteit, élén az alaptörvénnyel, amely kimondja: hazánk nem csak felelősséget érez, de felelősséget is vállal a határon túli magyarságért – mutatott rá. Szilágyi Péter a nemzet egyesítését szolgáló fontos intézkedésként említette az egyszerűsített honosítás lehetőségének megteremtését is.
A helyettes államtitkár szólt arról is: míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány. Ez az összeg még mindig a GDP nem egészen 1 százaléka, miközben a magyarság harmada határainkon kívül él – jegyezte meg.
A források felhasználására kitérve jelezte: létrejött egy átfogó intézményrendszer, annak részeként működnek kutatóintézetek és kulturális térként központi szerepet tölt be a Magyarság Háza. Emellett rendszeressé tették a párbeszédet a határon túli magyarsággal, legmagasabb fóruma a Magyar Állandó Értekezlet, munkájában pedig a Magyar Diaszpóra Tanács is részt vesz.
A tematikusan támogatott területek közül kiemelkedő az oktatás és a gazdaság, továbbá a szórványkollégiumok és szórványközpontok életre hívása. Sikeres a Kőrösi, a Petőfi és a Rákóczi Szövetség által működtetett Kárpát-medencei diaszpóra program, azok célja a külhoni magyarság kötődésének és anyaországi kapcsolatainak erősítése – sorolta a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter kijelentette: talán a legnehezebb szórványmentő munkát a Vasárnapi Iskola Alapítvány végzi, tevékenységét a kabinet az idén 10 millió forinttal segíti, és a szervezet a következő években is számíthat a kormány támogatására.
Habis László (Fidesz-KDNP), Eger polgármestere köszöntőjében a megyeszékhely fejlesztéséről, vonzerejéről beszélt a konferencia résztvevőinek. Kijelentette: a város büszke az értékeire, és azokat nem csupán őrizni, gondozni, de gyarapítani is igyekszik. Ennek jegyében a cél életteli, pezsgő, a fiatalok számára is vonzó környezet és hangulat kialakítása Egerben – fogalmazott.
MTI; hirstart.hu

Kolozsvár cigány népessége II. József korában
Abból az időszakból, amikor Erdély Magyarországtól elválasztva, külön politikai szervezettel és országgyűléssel tartozott a Habsburg Birodalomhoz, jelenleg egyetlen olyan összeírást[1] ismerünk, amelyik kifejezetten azért történt, hogy a Gubernium alá tartozó cigány népességet megszámolják. A Főkormányzóság 1781. január 18-án rendelte el az összeírást, célja a Bécsből, az erdélyi kancelláriától is inspirált szisztematikus letelepítési politika előkészítése volt, amire az elkövetkező években sor is került.
A Gubernium tudni akarta a cigányok számát és tájékozódni akart, hogy beletartoznak-e a társadalmi hierarchiába, ellenőrizhetők és adóztathatók-e. A fiskális cigányokat nem kellett összeírni, róluk rendelkezésre álltak a Fiscusnál a külön kimutatások (Zsupos, 1996). Kolozsváron nem is éltek e kategóriába tartozó cigányok.
A guberniumi összeírást a székely és szász székek, a vármegyék és a városok külön-külön hajtották végre. A helyi hatóságok által felküldött összeírási íveket a Guberniumnál összesítették, címe: Tabella Indicans Numerum et Statum Zingarorum. Megadják helységenként a családfők számát, majd azt, hogy a családok közül mennyi letelepült, vándorló, jobbágy és zsellér. Egy külön tabella taxás helyek adatait tartalmazza ugyanúgy. A taxás helyek: Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Vízakna, Abrudbánya, Hátszeg, Vajdahunyad, Illyefalva, Kézdivásárhely, Bereck, Székelyudvarhely, Oláhfalva, Erzsébetváros, Szamosújvár.
A 14 taxás hely közül csak Erzsébetvárosban volt nagyobb a cigányok száma Kolozsvárnál. Vajdahunyadon a családfők száma kevesebb volt, a lélekszám azonban több. Összességében az erdélyi városok közül Brassóban és Nagyszebenben élt a legtöbb cigány. Az összesítés szerint Kolozsváron a cigány családfők száma 75, a lelkek száma pedig 119. Utóbbi a családhoz tartozó férfi és nő családtagokat jelentette. A részletes adatokat tartalmazó helyi adatfelvételből 58 férfi és 61 nő családtag számolható ki (az erre vonatkozó rovat csak számokat tartalmaz).
A lelkek száma nem lehet a cigányok teljes száma, mert ez 75 családra túl kevés. Ha a lelkek és a családfők számát összeadjuk (194), akkor pedig a férfiak száma aránytalanul magas, ami valószínűleg úgy lehet, hogy a feleségek nincsenek beszámolva a nő családtagok közé. A családfők között összeírtak egy katonát és két árvát is, akiknek nem volt családja. Őket leszámítva, a szokott 4,5-es szorzószámmal a cigányok lélekszáma 324 főre tehető. Ha ezt fogadjuk el, akkor az első népszámlálás 13928 fős tényleges népességéhez viszonyítva a cigányok aránya 2,3 % a városban.
1781-ben néhányan feltehetően kimaradtak az összeírásból. Ebben az időben a köztisztasági feladatokat is ellátó hóhérok még a cigányok közül kerültek ki (Kiss, 2001), de nincsenek ott az összeírásban, mint pl. Marosvásárhelyen.
A letelepültségre és vándorlásra vonatkozó adatokat 75 főre számolták az összesítésben. Letelepült (domiciliatus) volt 51 (68 %), vándorló (vagus) pedig 24 családfő (32 %). Avagus ebben az esetben nem csavargót jelent és ez az állapot nem értelmezhető jogon, illetve társadalmon kívüliségként. A rendi társadalomba ők is beletartoztak, ezért van az, hogy a jobbágyok és zsellérek aránya nem azonos a letelepültek és vándorlók arányával. A 75 főből 72 volt jobbágy és 3 zsellér. Azoknak, akik vándorló életmódot folytattak, a nem cigányok között is jelentős volt a száma, az 1791. évi adótabellák szerint 298 fő, 1009 mezőgazdaságból élő adózóból (29,5 %). A cigányok és nem cigányok között a vándorlók aránya majdnem azonos (Csetri, 2001).
A cigányok száma a 18. század utolsó harmadában elérte azt a határt, amikor lélekszámuk abszolúte nem sok ugyan, de az azonos tevékenységet folytatók magas száma miatt, relatíve mégis sokan lesznek. Erre volt válasz, hogy némelyek faluzó életmódot folytattak, vagy akár több száz kilométerre, máshol próbáltak megélhetést keresni. Már két évtizeddel az összeírás előtt, azt vallja magáról 1762-ben a kolozsvári születésű, paráznasággal vádolt Fogarasi Zsigmond, hogy többedmagával jött „szerencsét próbálni” Egerbe (Nagy, 2003).
A foglalkozási és vallási adatokba a katonát és a két árvát nem számították be. Az árvákról azonban megjegyezték, hogy „servat”, vagyis szolgálnak. Így 72 családfőből 36 muzsikus (50 %), 30 kovács (42 %), 1 varga, 2 napszámos, 1 pajzsgyártó, 1 vak, 1 esetben pedig nincs bejegyzés. A családfők 92 %-a kovács és muzsikus. Tekintetbe véve, hogy a városban dolgoztak nem cigányok is kovácsként és zenészként, illetve számolni kell nem hivatásos paraszt muzsikusokkal is, a cigányok megélhetése nem volt biztos az aránytalanság miatt. A téglavetés, amit a 19. század derekán már sok cigány végez a város keleti határában a cigányhurubák [földkunyhók] mellett, a 18. század végén még elő sem fordul.
Vallásilag a római katolikus és református felekezet között oszlottak meg, 80-20 %-os arányban. Azt mondhatjuk, hogy felekezet szempontjából a város többi lakosához hasonlóak, akárcsak jogállásban.
A kolozsvári cigányok kulturális sajátosságairól a források alig nyújtanak információkat, a cigány identitás historikus tényezői csak részlegesen láthatók. A fizikai kinézetről és a nyelvről közvetlen adatok nem nyerhetők. A cigányok családneve többségében magyar, kisebb részben német és román.
A 16. század elején Kolozsváron sátrakban laktak a cigányok, 1585-ben már kalyibákról szólnak a források, a 17. századból több adat is van a cigányhurubákról, azaz földkunyhókról. A későbbi forrásokban a sátor kivételével a házszerű építményekről és a földbe ásott lakásról is hallunk. A hurubára még 1851-ből is van adat. Kiss András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a huruba nem tipikusan cigányok lakhelye, hanem a szegényeké (Kiss, 1990).
A cigányok Kolozsváron is leginkább életmódban és foglalkozási szerkezetben különböztek a lakosság többi részétől. A középkor óta térben is elkülönültek. A 18. század előtt a cigányok a városfalon kívül, a keleti hóstátban és attól délre lakhattak (Kiss, 2014). A Cigánysornak nevezett rész, amely ténylegesen nem utca, a 18. században alakult ki azután, hogy a falak előterében az építkezési tilalmat feloldották. Az 1763-1785. évi katonai térképek négyzet alakú kis telepet mutatnak a Szabók Tornya (Bethlen-bástya) közelében. Az 1734-es térképen ez még nincs. A Cigánysor tehát, ahogy ezt Asztalos Lajos kimutatta, 1734 és 1763 között jött létre (Asztalos, 2012; Gaál, 2006). Részben a már régebb óta a városban élő, meggyarapodott cigányok átköltözésével a csak kevéssel arrébb lévő Külső-Farkas utcából, részben újabbak beköltözésével, ami a cigány népesség növekedéséhez vezetett. A Cigánysor az 1869-es várostérképen is látható.
Az 1781-es összeírás nem tartalmaz adatokat arról, hogy a családok a város mely részén laknak. Más források alapján megállapítható, hogy két helyen is. A cigányok egy része ott, ahol a Cigánysor létrejött és a Külső-Farkas utcában.Laktak cigányok a Hídkapun kívüli külvárosban is. Fogarasi Zsigmond említett vallomásában ezt mondta: „Feleségem vagyon, Szilágyi Boris Szilágyi Gergely másként Grunczi nevű Kolosvarott lakós czigánynak leánya, Kolosváron lehet reá akadni, tsak a hid kapun kivűl a hostyán, Fogarasi Zsigmond apámnak által ellenébe kelletik keresni.” Ez a terület más néven a Hídelve. A Cigánysor néven ismert kis telepet, ahol a polgárosultabb cigányok és az elismertebb zenészek laktak, az 1980-as évek elején számolták fel.A Hídkaput az 1870-es években bontották le, de Hídelvén, a Szamos mentén a Barom vásár, Vágóhíd és Állatvásár tér környékén ma is laknak cigányok, nem kompakt közösségben, ám jelentős számban. Ugyanabban az irányban, a vasúti hídon túl még többen.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kolozsvári cigányok beletartoztak a város társadalmába, az akkori „hóstátiak” sajátos világába, a helyi népességet kiszolgáló alsó rétegekéhez hasonló pozíciókban. A cigányok egy része az apáról fiúra szálló tanult mesterség megtartása, illetve az abból való megélhetés érdekében földrajzilag mobil volt. A cigány népesség már a 18. században is differenciálódott, a társadalmi és vertikális mobilitás azonban mérsékelt volt, a 19. században a polgárosodással vált erőteljesebbé.
Források és irodalom
Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – Közelről. Nádas, Békás, Cigánypatak, Gorbó. Szabadság 2012. június 13.
Csetri Elek: Kolozsvár népessége a középkortól a jelenkorig. In: Dáné Tibor Kálmán–Egyed Ákos–Sipos Gábor–Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár, 2001.
Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI-XIX. századi történetéhez.Korunk, 1990. 7. sz. 888-896.
Kiss András: Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal. Korunk, 2001. 9. 59-66.
Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor, 2014.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. (38. sz. közlés).
Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996. Cigány Néprajzi Tanulmányok 4-5.
Jegyzetek
[1] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. F 46. Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Gubernium Transylvanicum (In Politicis). Nro. 1781/2561, 1781/4868. Nagy Pál / erdelyikronika.net

A Bujdosó Biblia az Érmelléken
Az Érmellék nem olyan jelentős tájegység, de annál több különlegességet, híres embert, történelemformáló eseményt, legendás történeteket adott a Kárpát-medencének. Az ottományi uradalmi ház egykori lakóinak eredtünk nyomába.
A reformáció éveinek kezdetén egy középkori, még ma is álló érmelléki kisvárosban, Nagykárolyban látta meg a napvilágot a magyar nyelv legnagyobb bibliafordítója, Károli Gáspár (1529–1591). A nevéhez fűződő 1590-ben megjelent Vizsolyi Biblia egész Európában elhíresült nyomtatvány lett. A szent könyv 800 példányából mára csak 52 maradt fenn, amelyekből 24 a történelmi Magyarország határain kívül található. Egy eredeti példány a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsolyi templomban van kiállítva Magyarországon.
A második bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek (1628–1678) is köze van az Érmellékhez, pontosabban Ottományhoz. Szobra a debreceni egyetem előtti téren őrzi a tudás szellemét: debreceni református tanár, a magyar barokk teológiai irodalom képviselője, a teológia doktora volt.
A Komáromban született tudós dolgozta át a Károli-féle Bibliát, majd halála után hét évvel a 12. margittai zsinat rendelte el kiadását, amit végül halála után Komáromi Csipkés György azonos nevű fia 1718-ban nyomtattatott ki Hollandiában.
1719 elején a szepesi kamara a határon foglalta le a Bibliákat feltételezett katolikusellenes tartalmuk miatt. Erdődy Gábor Antal egri püspök 1720-ban megállapította, hogy a fordítás több helyen eltér a Vulgatától, és engedélyt kért a Bibliák elégetésére. Debrecen városa beadvánnyal fordult az uralkodóhoz, hogy a főbb hibák kijavítása után mégis megkaphassák a szent könyveket. Az uralkodó megadta az engedélyt, de az egri püspök az uralkodó parancsa ellenére sem volt hajlandó kiadni a könyveket. Többségük Kassán pusztult évekig, a megmaradtakat 1754-ben égették el Egerben. Néhány példányt titokban sikerült megmenteni. A kiadvány ezért viseli a Bujdosó Biblia nevet.
Ottományi birtok
Komáromi Csipkés György azonos nevű fia Debrecen főbírája, majd Bihar vármegye alispánja volt (Borovszky Samu írja a Bihar vármegye és Nagyvárad című históriás könyvében). Vagyonos emberként jószágait gyarapítandó, megvásárolta az érmelléki dombok alatt az ottományi birtokot, majd az 1600-as évek végén megépítette a ma is álló kastélyt, amely manapság is igazi látványosságnak számít. A dombok alatti úrilakot nagyon szerette a család, hisz festői környezete messze földön híres volt. A második bibliafordító családja az 1800-as évek második feléig lakta a birtokot, ezután többször is gazdát cserélt, 1938-ban a román állam vette meg.
Ottomány régi uradalmi házának ódon falai történelmi idők tanúi voltak. A bibliafordító fia a Rákóczi vezette szabadságharc aktív résztvevője volt, majd a szatmári békét előkészítő tárgyalásokon is részt vett annak tábornokaival, Pálffy Jánossal, valamint Károlyi Sándorral. Második Komáromi Csipkés György 1731-ben halt meg, de a család ekkor még mindig Ottományban székelt, és a harmadik azonos nevű családtag is öregbítette a település hírnevét, mint Békés vármegye alispánja. Még egy negyedik György nevű leszármazott is élt itt. Felesége Csáki Rozália grófnő, akiről feljegyezték, özvegy éveiben 300 forintot adományozott a falu szegényeinek felruházására. Az egyházzal is bőkezűen viselkedett, kilenc hold földet íratott a templomra. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)