„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Wiszkoczy Henrik neve és személyisége szervesen összefonódik az 1848–49-es forradalom nagyenyedi tragikus eseményeivel. Közvetlen részvevője, szereplője, szemtanúja s egyben súlyos szenvedője is a városra zúduló kíméletlen támadásoknak 1849 januárjában. Személyéről, szerepléséről viszont aránylag szűkszavúan szólnak napjainkban mindazok, akik a szóban forgó események fölidézésével foglalkoznak. Adózzunk tehát bővebben emlékének, hiszen élete legtragikusabb szakaszát itt Nagyenyeden élte át azokban a gyászos kimenetelű hideg, téli napokban.
Trencsén vármegye Kisutczaújhely nevű községében született 1800. december 30-án. Középiskolai tanulmányai végeztével 1821. október 25-én a Minorita rendbe lépett s a próbaévet a szepescsütörtökhelyi kolostorban töltötte. Ezt követően a teológiai tanulmányait részben Egerben, részben Szegeden hallgatta nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel. A szerzetesi szent fogadalmat 1824. október 8-án tette le Szegeden. 1826. szeptember 23-án Makón történt pappá szentelése után két évig a miskolci gimnázium tanára, innen 1833-ban a budapesti egyetemre ment, ahol a bölcsészeti tudományokból vizsgázott szép sikerrel, minek eredményeként a Rend a nyírbátori kolostorhoz rendelte az ottani növendékeknek a bölcsészeti tudományok tanítására. Nyírbátorról Szegedre helyezték át, ahol négy éven át a papnövendékek teológiai oktatásával bízták meg. Szegedről Aradra ment, az ottani Minorita Ház alelnöki tisztével ruházták föl. Itt szintén négy évet töltött. A továbbiakban aztán Marosvásárhelyre került, ahol a Ház főnöki tisztségével bízták meg, amelyet öt évig viselt a legnagyobb buzgalommal, miközben az alsósófalvi római katolikus egyházközség adminisztrálását is ráruházták. Marosvásárhelyről ismételten Aradra megy vissza, a Rend másodházfőnöki minőségében a gazdasági ügyek vezetőjeként hat évet töltött e Maros-parti városban. Ezt követően Balka Arnold, Nagy Mihály helységbeli földbirtokosok gyermekeinek nevelője. Két év után visszahívást kapott a Rend részéről, amely 1846-ban Nagyenyedre küldte minorita házfőnöknek és a plébánia lelkészének. Így találják e városban az 1848–49-es forradalmi mozgalmak és tragikus események.
A várost közvetlenül fenyegető veszedelem hírére, mely Axente Sever román vezér csombordi táborából érkezett – írja br. Kemény Gábor az eseménynek szentelt könyvében 1863-ban –, a derék és köztiszteletben álló Wiszkoczy Henrik nyomban Prodanhoz, a felenyedi betolakodó román csapatok vezetőjéhez sietett – aki éppenséggel bajtársaival mulatott – s erélyesen fölkérte, hogy miként azt előzetesen megígérte, hasson oda a város megmentésére, mire Prodan kardot kötött s haragosan elhagyta a házat. Kemény Gábor így folytatja: „A prezidens is kisiet, de nem veszi útját egyenesen a »residentiába« (a minorita zárda felé), hanem – ekkor már javában égvén a Magyarutca külső része – arra felé indult segítséget és tüzet kiáltozván. Nemcsak a tűz világolt, de ekkor nagy hó is volt, tehát hóvilág is, és mindezeknek tetőzésére a legtisztább telehold. A járókat, kelőket majdcsak úgy lehetett látni, mint nappal. Nem sokat haladhatott a presidens, míg reá rivalgának, fenyegeték, puskagolyók röpülnek körülötte: sebesítve rogyik össze. Sebe nem volt halálos, a nagy hideg, a havon fekvés, és az, hogy kifosztották nemcsak attól mi zsebeiben volt, de gúnyái egy részétől is, pl. csizmáitól, miben nagy szükséget láttak az oláhok, azt eszközölték, hogy hamar magához tért. Felkelt, vánszorogni kezdett hazafelé. Az oláhok közül ezt észreveszik, utána iramodnak és lándzsa döfésekkel, ütésekkel újra földre terítik. Még a zárdáig nem ért vala az oláh zaj. Hosszas kimaradása a presidensnek aggódóvá tette pap társait sorsa iránt. Keresésére mentek. Meg is találták, másodszori aléltságában, a földön vérében fetrengve. Felemelték, hazavitték. Nem volt még magánál, de ápolás után magához jött. Elbeszélte mi történt vele.”
Eme első enyedi áldozat a későbbiekben így örökítette meg a személyével történteket:
„Alább írt Isten és a világ előtt, saját tapasztalataim után őszinte meggyőződésemből vallom azt, hogy az 1849. évi januárius 8-án és az ezt követett napokra hivatkozólag, Nagyenyed városa gyámoltalan és fegyvertelen népe minden igaz ok nélkül oláhság által megtámadtatott. A rablást, gyújtást és gyilkolást könnyen meg nem fogható hallatlan kegyetlenséggel jan. 8-án úgy éjjeli 11 óra felé kezdette el. Én elejökbe mentem őket megkérendő s nagy iszonyodással láttam, midőn az egész várost minden oldalról vízözönleg meglepvén, minden háznál, az egyik csoport a házakba ablakokon belőtt, a másik csoport azonnal a házat gyújtotta, a harmadik csoport betörvén a kapukat, ajtókat, házba rohant be kegyetlenül ölvén a benttaláltakat, levetköztetvén meztelenségre csikorgó hidegben, nagyot, kicsinyet, öreget, fiatalt, nemi különbség nélkül. Borzasztó ütések és verések között csak pénzt és pénzt követeltek. Ezek, tanuk cáfolhatatlan vallomása és mindnyájuk tiszta tudomása szerint Axente és Prodan vezérek parancsolatából történtek. Magam valék az első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat elvágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Az illyefalvi pálos rendház működése (1701–1786)
A magyar alapítású pálos rend erdélyi jelenléte a 16. század derekán megszakadt, Berzeviczi Lajosnak és Egri Györgynek a fejedelemség utolsó évtizedeiben végzett székelyföldi magánmissziójától eltekintve a pálosok hivatalosan a 18. század legelején tértek vissza. Behívásukban és letelepítésükben (Tövis, Illyefalva, majd Torda) vezető szerepet vállaltak a székely katolikus főurak (gróf Apor István, gróf Kálnoki Sámuel, gróf Mikes Mihály), akik már korábban is kapcsolatot ápoltak a rend magyarországi elöljáróival, valamint jelentősebb kolostoraival. P. Székely András 1701 tavaszán vette át a pálos rend számára Nagy Mózes plébánostól a Bialis Ferenc költségén Páduai Szent Antal tiszteletére néhány évvel korábban fából épített, gróf Apor István és Henter Ferencné Apor Anna által kegytárgyakkal és haranggal ellátott illyefalvi kápolnát. Ezzel kezdetét vette a több mint nyolc évtizedre nyúló háromszéki pálos misszió, amely feladata a helyi plébánia és elemi iskolája, valamint a hozzá tartozó leányegyházak vezetése, továbbá a reformációt követően plébánia nélkül maradt alsó-háromszéki katolikus közösségek lelki vezetése volt. Illyefalván szerény körülmények vártak a misszióban részt vállaló „fehér barátokra”, egy 1713-as leírás szerint a fából épített rendház mindössze néhány szerzetes befogadására volt alkalmas: egyikük a vidéket járta, és káplánként szolgált a nemesi udvarokban, a másik a plébánia és a rendház állandó adminisztrátora volt. Legfőbb helyi támaszuk Bialis Ferenc és Geréb János nemes volt, ugyanakkor az Apor István-féle alapítványból is részesültek. A barátokat hamar megszerették, mindenki tehetsége szerint támogatta őket, erről több adománylevél, végrendelet tanúskodik. A kezdeti éveket követően, ugyanakkor P. Rácz István házfőnöksége idején zálogon vagy adásvétel útján megkezdték a rendházzal és a kápolnával szomszédos szántók és kaszálók megszerzését. P. Újhelyi Athanáz 1722-ben érkezett Illyefalvára, és közel egy évtizeden keresztül vezette a rezidenciát. Az ő idejében építettek új kőtemplomot étfalvi Gidófalvi Gábor és Hollaki Jánosné Szotyori Ilona költségén, amelyet 1723-ban szenteltek fel.
P. Marton Hilarion házfőnöksége idején (1733–1741) megerősödött a pálos misszió. Jótevőik száma jelentősen megnőtt, az 1730-as évek második felétől pedig tudatos birtokszervezés járult hozzá a rendház gazdasági fellendüléséhez. Az új házfőnök létrehozta a rendházat kiszolgáló és fenntartó birtoktestet, valamint gondoskodott a fizikai munkát elvégző szolgákról és jobbágyokról is úgy, hogy ezzel egy időben az erdélyi törvényekkel, ezen belül is a székely rendtartásokkal is meg kellett ismerkednie. A Magyarországról érkező pálosok földbirtokosként való viselkedése ugyanis gyakran súrlódásokhoz vezetett.
A bő évtizedre nyúló átmeneti időszakot követően a század közepén, P. Nagyidai Mihály első rendházfőnöksége (1754–1755) idején az illyefalvi pálosok újabb építkezésekbe kezdtek: a rendház birtokán, a temető fölötti telken új templomot emeltek a Fájdalmas Boldogasszony tiszteletére, amelynek költségeit nagyszabású anyagi összefogás biztosította. Tevékenységükhöz köthető a sepsiszentgyörgyi plébánia újjászervezése is. A szék Illyefalvához közeli, kálvinista többségű központjában a székely határőrezredek megszervezése, a huszárezredi parancsnokság felállítása nyitotta meg a katolikus egyházi élet felélesztését. A feladatra 1762-től kezdődően a pálosok kaptak megbízást, és az ezredparancsnok lakhelyének udvarán Szent József tiszteletére emelt kis fakápolna igazgatását egészen 1768-ig ellátták. A plébániák újjászervezésével a 18. század második felében a háromszéki pálos misszió folyamatosan teret vesztett, az 1770-es évek végétől már csak egy állandó lakója volt az illyefalvi rendháznak. Utolsó jelentős megvalósításuk a harangtorony felépítése volt 1778-ban, amely számára néhány évvel korábban harangot is öntettek.
A rend magyarországi feloszlatását (1786. február 6.) követően P. Burján Lőrinc, az utolsó illyefalvi pálos atya püspöki hozzájárulással helyben maradt, és a század végéig világi papként szolgált. A rendház birtokai a kincstárra szálltak, amely nagy részüket árverés útján értékesítette. Ingóságaik közül az 1701-től vezetett egyházi anyakönyveken és az 1775-ben öntött harangon kívül könyvtáruk egy része maradt a plébánia tulajdonában.
A rendház könyvei
A rezidencia könyvgyűjteményét feltehetően P. Bencsik Márton alapozta meg az 1710-es évek közepén, maga is több kötettel gazdagítva azt. A rendház legkorábbi tulajdonosi bejegyzése 1716-ból ismert, és a rendház könyveiről vezetett katalógus létéről tanúskodik. A pálos rend szabályzatai alapján a kolostori könyvtárak gondozója, a könyvjegyzékek vezetése a mindenkori házfőnök feladata volt. Így történt Illyefalván is, ahol a század második feléből (1755, 1763, 1768, 1775) származó könyvbejegyzések a gyűjtemény folyamatos gyarapodását, valamint a katalógus vezetését igazolják. Az erdélyi vagy magyarországi rendházak valamelyikéből érkező rendtagok általában két-három évet töltöttek a székelyföldi misszióban, a könyvtár legfontosabb gyarapodási tényezőjét ők, az általuk hátrahagyott magánszemélytől vagy valamelyik rendházból kölcsönzött könyvek jelentették. Az illyefalvi könyvanyagba bekerültek más rendházak, esetenként más szerzetesrendek (jezsuita, ferences) könyvei is. A gyűjtemény a vidék katolikus főnemessége jóvoltából is gazdagodott (árapataki Geréb József, szentiványi Henter Gáspár, zabolai gróf Mikes Antal). A nyolc és fél évtizeden át működő illyefalvi rendház könyveinek túlnyomó részét a missziós tevékenységben hasznosítható prédikációs irodalom, a lelkiségi, teológiai és aszketikus művek alkották. A szerzőség tekintetében a jezsuita irodalom túlsúlya érvényesül. A pálosrendi irodalmat Csúzy Zsigmond mellett Dónyi Gellért és Kollenicz András, valamint Ferdinand Meislseder képviseli. Az ókori szerzők és egyházatyák, püspökök és világi teológusok mellett ugyanakkor további szerzetesszerzők munkái is megtalálhatóak. A kötetek többsége 18. századi nyomtatvány, kisebb részt 17. század végi vagy az említett század első feléből való. Legnagyobb számban a nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda 1691–1762 közötti kiadványait találjuk meg. Mellette több kötet származik augsburg-dillingeni, bécsi, kassai, pozsonyi, prágai, velencei, antwerpeni, bambergi, drezdai, kölni, olmützi nyomdákból. A hazai nyomtatványok száma kevés, ezzel együtt a magyar nyelvű nyomtatványok száma is csekély, elsősorban Kassán, Nagyszombatban, Pozsonyban és Egerben megjelent prédikációgyűjtemények.
A tövisi, tordai és nagyváradi rendházak könyvtárához hasonlóan pálos rendtörténeti munkák (pl. Benger, Orosz) is maradtak Illyefalván. A jogi, államtudományi, világi és egyháztörténeti, orvosi vonatkozású művek hiánya azzal magyarázható, hogy ezekhez a környékbeli főnemesi könyvtárakból hozzájuthattak.
Az illyefalvi pálos rendház tulajdonosi (possessori) bejegyzéssel ellátott könyvei közül jelenleg 62 kötetet tartunk számon. Az egykori könyvgyűjtemény pontos rekonstruálása a 18. századi katalógus hiányában bizonytalan, köteteinek száma a 19. századi adatok (vizitációs jegyzőkönyvek) alapján 80–100-ra tehető.
Csáki Árpád
Pálos misszió Háromszéken a 18. században. Az illyefalvi rendház és könyvei, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2013 (Székelyföldi könyvgyűjtemények 1.)
A Pálos misszió Háromszéken a 18. században című konferencia, kiállítás és könyvbemutató a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban pénteken 18 órakor kezdődik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Lezajlott a csíksomlyói búcsú
A legnagyobb magyar zarándoklatra az idén is több százezer zarándok érkezett Erdélyből, Magyarországról és a világ minden tájáról. A székelyföldi zarándokok egy része a hagyománynak megfelelően végig gyalogosan tette meg az utat.
A helyszínre vezető csíkszeredai Szék utcán szombat reggel tömött sorokban haladtak a zarándokok a csíksomlyói kegytem- plom felé, amely elől aztán felkapaszkodtak a hegynyeregbe. A hagyomány szerint keresztaljáknak nevezett (kereszt alatt vonuló csoportok) élén tábla jelzi a település nevét, ahonnan a csoport érkezett. Az egyházi zászlók mellett megannyi magyar és székely zászló is tarkította a képet.
A felvonulás hangulatát azok az egyházi énekek, imádságok határozták meg, amelyeket a különböző zarándokcsoportok énekeltek. A moldvai csángók csoportjai hagyományos népviseletbe öltözve érkeztek a helyszínre, de nagyon sokan voltak székely népviseletben is.
Amint a szertartás előtt a szervezők bejelentették, a csíksomlyói búcsúnak minden évben egyetlen meghívottja van, a prédikációt mondó lelkész. Idén ez Ternyák Csaba egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alelnöke. Bejelentették Áder János magyar köztársasági elnök jelenlétét is, aki magánszemélyként vett részt az eseményeken, felesége társaságában. Személyében első alkalommal vett részt a zarándoklaton hivatalban levő magyar államfő. Köszöntötték Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest is, és jelen volt a KDNP teljes parlamenti frakciója is. A magyar állami vezetőkkel együtt kapaszkodott fel a hegyre Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke.
Az egybegyűltek tapssal köszöntötték a több napon át gyalog zarándoklókat, de tetszést aratott a legtávolabbról jövők, a tíz argentínai zarándok érkezését jelző hír is.
A boldogság a hit következménye, és ez utóbbi a legteljesebb választ nyújtja az emberek legégetőbb kérdéseire, így aki belép a hit kapuján, nem veszít el semmit abból, ami az emberi életet boldoggá, széppé, szabaddá teszi – fejtette ki Ternyák Csaba egri érsek, a búcsú főszónoka.
Szentbeszédében az érsek megállapította, hogy a hit zarándokútján nem csak hívők járnak, hanem keresők is szép számban, akik „szívük rejtekén foglalkoznak az Isten kérdésével". Mint mondta, Isten a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját, amely azóta minden ember számára nyitva áll. Megállapította, hogy a hit ma nem csupán a gyakorló keresztények kiváltsága, és ezért arra buzdította a hallgatóságot, tegyék a plébániákat tanútevő, befogadó közösségekké, hogy azok minden kereső ember lelki otthonává váljanak.
Az érsek szentbeszédében a boldogság és a hit kapcsolatáról beszélt, és felidézte Erzsébetnek Máriához intézett szavait: „boldog vagy, mert hittél!". Rámutatott: Erzsébet szavai is mutatják, hogy a hit és a boldogság összetartoznak. A szónok Máriát említette példaként, aki – mint mondta – többet tud a hitnél, a boldogságnál, mint bárki más, ezért érdemes rá hallgatni és elfogadni a segítségét. Aláhúzta: Mária nem azért volt boldog, mert kiváltságokat kapott azáltal, hogy Isten fiának anyja lehetett, hanem azért, mert jobban hitt Istennek, mint saját tapasztalatának. Ezért megtette azt, amit Isten mondott neki, még úgy is, hogy teljes egészében ő sem ismerte a szeplőtelen fogantatással kapcsolatos isteni tervet. „Egyedül a hitbe kapaszkodott, ez tette Máriát naggyá, boldoggá" – mondta az egri érsek.
Kijelentette, ma szinte csak a vallás szembesít olyan sorskérdésekkel, mint a jó és a rossz, a halál és az örök élet, a bűn és a kegyelem, ezért aki belép a hit kapuján, nem veszít el semmit abból, ami az ember életét boldoggá, széppé, szabaddá teszi. „A hitben találja meg az ember a saját koordinátáit, (...) a hit szabadít meg az Isten nélküli ember kozmikus árvaságától" – mondta Ternyák Csaba.
A zarándoklat végén Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az MTI-nek nyilatkozva elmondta: a magyar megmaradás parancsát tanulhatják meg a zarándokok. Semjén örvendetesnek tartotta, hogy évről évre nagyobb tömegek zarándokolnak ki a Somlyó-hegy nyergében tartott egyházi szertartásra. „Fantasztikusan sokan vagyunk, és ez két szempontból is fontos. A csíksomlyói zarándoklat keresztényként megerősít a hitünkben, és magyarként a magyarságunkban" – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
MTI
Erdély.ma

Ternyák Csaba érsek homíliája a pünkösdi nagybúcsún
Elhangzott Csíksomlyón, május 18-án.
Excellenciás és Főtisztelendő Érsek és Püspök atya! Tisztelt Közjogi Méltóságok! Kedves Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvéreim!
„Boldog vagy, mert hittél" (Lk 1,45). Ez a tengernyi nép, amely ma itt Csíksomlyón összegyűlt, mind zarándokként érkezett. Azért jöttünk, hogy Erzsébettel együtt mi is boldognak hirdessük Szűz Máriát, akit már őseink himnuszában nemes egyszerűséggel boldog asszonynak neveztek. Mindenki vállalta az utazás fáradalmait, különösen azok, akik gyalog jöttek ide. Egy hónappal ezelőtt Egerben találkoztam egy ilyen csoporttal, akik Budapestről indultak. Remélem ők is rendben megérkeztek és itt vannak közöttünk. A hit zarándokútján nemcsak hívő emberek járnak, hanem keresők is szép számmal, akik szívük rejtekén foglalkoznak az istenhit kérdésével. Ma talán őket is közelebbről megérinti a hit vágya. Sokan televízión, vagy rádión keresztül kapcsolódnak be az ünneplésbe, és lélekben most ők is velünk vannak.
A pünkösdi Lélek segítségül hívásával szeretnék ma erőt önteni hallgatóimba, hogy alázatosan kitartsanak hitükben. Egyikünk sem saját erejéből jutott el a hitre, és nem is mások térítő munkájának eredményeként. A hit Isten ingyenes ajándéka. Meggyőződésem, hogy Isten a Hit Évében sok ember lelkét el akarja érni ajándékával. Amikor XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit Évét, akkor minden emberre gondolt. Az Apostolok Cselekedeteinek egyik mondata ihlette őt, ezért írásának ezt a címet adta: „A hit kapuja". A Szentírásban arról olvasunk, hogy Pál apostol és Barnabás, egyik apostoli útjukról visszatértek Antióchiába, összehívták a híveket és örömmel elmondták nekik, hogy Isten „a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját" (ApCsel 14,27). Ez a kapu azóta minden ember előtt nyitva áll. Mindenki meghívást kap, hogy belépjen rajta. A hit ma sem csupán a gyakorló keresztények kiváltsága. Tegyük ezért plébániáinkat tanúságtevő és befogadó közösségekké, hogy minden kereső ember lelki otthonává váljanak!
Hálásan köszönöm Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek úrnak és Orbán Szabolcs ferences tartományfőnöknek, hogy meghívtak az idei csíksomlyói búcsúra. Örömmel indultam el én is azon az úton, amely szép Erdélyországba, a székelyek ősi Szűz Máriás kegyhelyére vezetett. Azt is örömmel látom, hogy nem csak az őseik hitéhez ragaszkodó székelyek, hanem az anyaországi és más országokban élő honfitársaim is nagy számban képviseltetik magukat. Azért jöttünk, hogy zarándokként köszöntsük Jézus Krisztus édesanyját, a Boldogságos Szűz Máriát! Hiszen ő mindannyiunk égi édesanyja. Ma Juhász Gyula szavaival megvalljuk: „Mária, hívnak csillagszemeid!" (Májusi áhitat).
Örömünket fokozza, hogy ezen az úton ma velünk tart sok protestáns testvérünk, és vannak köztünk más nyelven beszélő keresztények is. Mindannyian a Boldogságos Szűz Mária gyermekei vagyunk!
Nem először járok Székelyföldön. Az elmúlt évek során többször örömmel tapasztaltam az itt élő magyarok Istenhez, Szűzanyához, a templomhoz és papjaikhoz való hűségét. Mária segített a múltban. Ma is hozzá fordulunk, hogy álljon mellettünk pünkösdi készületünkben. Fogadjuk el most is segítségét! Mária előbb megismerte a Szentlelket, mint maguk az apostolok. Jobban ismerte Jézust, mint a tanítványok. Többet tud a hitről és a boldogságról bárki másnál. Érdemes hallgatnunk rá! Ősi nemzeti himnuszunk joggal nevezi őt boldog asszonynak és a Szentlélek mátkájának. Jelen volt az apostolok között az első Pünkösd napján. Fogadjuk meg tanácsát! Nekünk is azt mondja, amit a kánai mennyegzőn mondott a bor hiány miatt zavarba került násznagynak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!" (Jn 2,5). Mária is abban találta meg boldogságát, hogy Istenre figyelt, hitt Neki és megtette azt, amit kért tőle. „Boldog vagy, mert hittél". Erzsébet szavai arról tanúskodnak, hogy a hit és a boldogság összetartoznak. Nem azt mondja, hogy a boldogság hitet eredményez, hanem éppen fordítva. A hit következménye a boldogság. Mária azért boldog, mert hitt. Ha nem hitt volna, nem lenne boldog. Mária hitte, hogy az Isten nem akarja őt becsapni, rászedni, tőrbe csalni. Hitt az angyal szavának: úgy lesz gyermeke, hogy közben férfit nem ismer.
Miben áll Mária boldogsága? Abban, hogy hitt. Nem azért boldog, mivel kiváltságokat kapott, mivel Isten Fiának anyja lehetett, hanem azért, mert hitt. Jobban hitt Istennek, mint a saját tapasztalatának. Szent Ágoston nagyon frappánsan fogalmazza meg: „Boldogabbnak mondjuk Máriát azért, mert hitében magába fogadta Isten igéjét, mint azért, hogy testében is hordozta őt" (Serm. 186,2). Mária „igen"-je nem csupán a szép freskókon ábrázolt angyali üdvözlet kegyes, idilli jelenete. Nem csak a megtiszteltetés volt rendkívüli, hanem a vele járó rizikó is. Az isteni tervbe való beleegyezés kockázatos vállalkozás volt Mária részéről. Ő tudta azt, amire mi nem szoktunk gondolni, hogy a házasságtörés büntetése a megkövezés volt, mint ahogy keleten sok országban ma is így van ez. Nem tudhatta előre, hogy József hisz-e majd neki, nem vádolja-e meg hűtlenséggel. Nem ismerte az isteni terv részleteit. Mégis hitt az angyal szavának, hitt Istennek anélkül, hogy biztosítékot kapott volna. Egyedül a hitébe tudott kapaszkodni, és ez a hit tette őt naggyá, ez a hit tette őt boldoggá.
Ismerek embereket, akik szinte félnek a hittől. Azt feltételezik, hogy a hit az öröm és a boldogság ellen van. Azt gondolják, hogy a hit elvesz valamit az ember életéből, hogy le kell mondani valamiről, ami széppé tehetné életünket. Úgy vélik, hogy a hit ópium, amely elkábítja az embert és eltereli a figyelmet az élet fontos, nagy kérdéseiről. Holott éppen fordítva van, a hit az amely kinyit bennünket a többi ember és a közösség felé, és létünk legégetőbb kérdéseire éppen a hit nyújtja a legteljesebb és leginkább megnyugtató választ. Ma szinte csak a vallás szembesít olyan sorskérdésekkel, mint a jó és a rossz, a halál és az örök élet, a bűn és a kegyelem. Ezért aki belép a hit kapuján, az nem veszít el semmit, ami az ember életét boldoggá, széppé, szabaddá és naggyá teszi. Éppen ellenkezőleg a hitben találja meg saját koordinátáit a család, a nemzet, az emberiség, sőt az egész világmindenség vonatkozásában. A hit megszabadít az Isten nélküli ember kozmikus árvaságától. A hitben soha nem vagyunk egyedül. Testvérekre találunk, egy nagy családnak, az Egyháznak lehetünk tagjai, akikkel a közös hit megvallása kapcsol össze. Nagy élmény újra felfedezni hitünket, tudatossá tenni, elmélyíteni, megerősödni benne. Jó azt is világosan látni, hogy ajándékba kapott hitünk olyan érték, amelyre érdemes gondosan vigyázni, mert veszélyek leselkednek rá, törékeny a cserépedény, amelyben őrizzük. A Szentlélek Úristen azonban ma is vezeti Egyházát és segít megtisztítani a babonás, egyénieskedő elemektől, az új tanítók és tanítások túlértékelésétől. Mégis vannak, akik eltérnek a hiteles tanítástól és olyan prédikátorokat követnek, akiknek tanítása fülüket csiklandoztatja. Már Szent Pál apostol is óva intett ezektől a veszélyektől (vö. 2Tim 4,3). Nemcsak a hitetlenség kísértése leselkedik tehát ránk, hanem a hiszékenység is szedi áldozatait. Ne adjunk hitelt a különféle ellenőrizetlen magán kinyilatkoztatásoknak, amelyek alkalmasak arra, hogy zavart keltsenek. Ma is vannak báránybőrbe bújt ragadozó farkasok, akik kihasználják az emberek hiszékenységét és különféle figyelmeztetésekkel riogatnak. Ha Jézusra és az ő Egyházára figyelünk nincs szükségünk nagy figyelmeztetésekre. Inkább arra van szükségünk, hogy amint óráinkat is időről időre hozzáigazítjuk a pontos időhöz, úgy hitünket is igazítsuk hozzá egyházunk hitéhez. A Hit Évének legyen az a legnagyobb eredménye egyházunkban, hogy mindannyian újra felfedezzük, jobban megismerjük és elmélyítjük hitünket.
„Boldog vagy, mert hittél". Mit jelent boldognak lenni? Nem könnyű megválaszolni. Sokkal könnyebb helyzetben lennénk, ha az lenne a kérdés: hogyan lehet boldogulni. Egyébként is, úgy tűnik ma több embert érdekel a boldogulás, mint a boldogság kérdése. Sokan azt gondolják, hogy akik boldogulnak, azok boldogok, akik pedig nem boldogulnak az életben, azok boldogtalanok. Mintha a boldogság a boldogulástól függne. Mária boldogsága azonban a hitében gyökerezett. Nála a hit és a boldogság szorosan összetartoznak.
Ki tudja, lehet, hogy a boldogtalanság meg a hitetlenséggel rokon? Miben találhatjuk meg tehát a boldogságunkat? Ha életünket az örök élet távlatába helyezzük, akkor igazat adunk azoknak, akik arra tanítanak, hogy nem szabad félni. Lehet bár sokféle gondunk és bajunk, életünk leginkább szorongató kérdésére Jézus Krisztusban megkaptuk a választ. Soha nem fogom elfelejteni azt a latin amerikai püspököt, aki egyszer felkeresett hogy megossza velem egyházmegyéje számos nehéz gondját. Valóban súlyos problémák nyomták a vállát, mégis, miközben panaszait hallgattam, az volt a érzésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott emberrel beszélgetek, akit a nehézségek nem döngöltek a földbe. Sőt, sugárzott belőle az öröm. Amikor megjegyeztem neki, hogy ennyi gondja között hogyan lehetséges, hogy ilyen túláradó benne az öröm, szinte ragyogó arccal így válaszolt: hát, hogy ne, hiszen ÜRES A SÍR.
Megrázó volt ennek az embernek a tanúságtétele. Ha Krisztus sírja üres, az azt jelenti, hogy egyszer a mi sírjaink is megnyílnak. Életünk legnagyobb gondjára Krisztus megadta a választ. A többi aprósággal pedig valahogy majd magunk is elboldogulunk. Szent Pál apostol arra tanít bennünket, hogy ha csak ebben az életben reménykednénk Krisztusban, szánalomra méltóbbak lennénk minden embernél (vö. 1Kor 15,19). A mi reményünk azonban a boldog örök életre szól.
Ez a húsvéti öröm az, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. Kérjük a Csíksomlyói Segítő Szűzanyát, a Boldogasszonyt, hogy vezessen el bennünket is a hit belső örömére, amely őt eltöltötte, és átsegítette az élet nehézségein. Járjon közben értünk, hogy őseink szent hitétől soha el ne szakadjunk. Ez a fogadalmi búcsú is arról tanúskodik, hogy fontos számunkra a hitben való hűség. Ez a katolikus hithez való ragaszkodás jellemezte a székely nemzetet a múltban, ez élteti ma a kisebbségi létben, és ez a biztos jövő záloga. Bárcsak a fiatal nemzedék is megértené ezt, és nagylelkűen vállalná, hogy Isten munkatársa legyen az élet továbbadásában. Szívből imádkozom székely testvéreinkért, hogy mindig hűségesek tudjanak maradni a Csíksomlyói Szűzanyához és őseik földjéhez. Kívánom, hogy soha el ne csüggedjenek a nehézségek láttán, és mindig tudjanak bízni a gondviselő Isten jóságában.
Ma Boldog II. János Pál pápa születésnapja van. Idézzük emlékezetünkbe, amit pápasága kezdetén a lelkünkre kötött: „Ne féljetek!" Ez a bátorítás 365 helyen található a Bibliában. Jut belőle az év minden napjára! Ne féljünk tehát Krisztust beengedni az életünkbe és hagyni, hogy ő irányítsa gondolatainkat, vágyainkat és tetteinket. Ámen.
magyarkurir.hu
Erdély.ma

„Boldog vagy, mert hittél”
A csíksomlyói zarándoklatok titka
Idén, a csíksomylói Mária-búcsú programja szerint péntek délutántól fogadták a vonattokkal, autóbuszokkal, személyautókkal vagy gyalogosan érkező keresztaljákat, 19 órától a kegytemplomban szentmisét celebráltak szentbeszéddel, majd ugyanott éjszakai virrasztást tartottak. Szombaton 5.30 órától a négyszögű udvarban 10-12 szerzetes, illetve pap közreműködésével folyamatos gyóntatás és áldoztatás zajlott. Eközben a kegytemplomban óránként celebráltak szentmisét, de egész nap véget nem ért a sor a csodatevő Szűzanya szobrához, hogy a zarándokok által hozott, beteg hozzátartozók bizonyos ruhaneműit a székely népviseletbe öltözött két csinos lány a magasban lévő szobor talapzatához érintve, azok gyógyító hatásúvá válhassanak. A keresztalják reggeltől folyamatosan vonultak, lobogókkal, feszülettel, helységnév-táblákkal az élen a nyeregbe, ahol elfoglalták a rendezők által nekik kijelölt helyeket. A székely népviseletbe öltözött fiatalok által övezett, a főpapságból álló kordon 10.30 órakor a kolostor bejárata elől indult a Hármashalom Oltárhoz a 12.30 órakor kezdődött ünnepélyes szentmisére. A programvezető hangosbemondón folyamatosan üdvözölte a nyeregbe érkező keresztaljákat, akik közül csak néhány érdekesebbet említünk meg: Erzsébet és Ibolya nevű hívek 420 kilométerről gyalog érkeztek a helyszínre; Budapestről 25-en, szintén gyalog zarándokoltak a templombúcsúra; a Boldogasszony zarándokvonattal 800-an; Bukarestből 100-an, Argentínából 10-en, Párizsból 18-an, a Délvidékről 43-an, Gátaljáról 10-en, Arad-Ségából 72-en érkeztek egy-egy kereszt nyomában.
A kordonban megérkezett a búcsú egyetlen meghívottja, ünnepi szónoka, nm. és ft. dr. Ternyák Csaba egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia alelnöke; nm. és ft. dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek; ft. Tamás József püspök; dr. Orbán Szabolcs ferences atya, az Erdélyi Ferences Rendtartomány főnöke számos pap és egyházi méltóság társaságában. A világiak közül megkülönböztetett tisztelettel köszöntötték Áder János magyar köztársasági elnököt és feleségét, Anita asszonyt; dr. Semlyén Zsolt miniszterelnök-helyettest; Harrack Péter frakcióvezetőt és a Keresztény-Demokrata Néppárt frakcióját, továbbá Csikszereda város polgármesterét és alpolgármesterét, minden zarándokot. Az Erdélyi Ferences Rendtartomány nevében előbb dr. Orbán Szabolcs tartományfőnök, majd nm. és ft. dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek köszöntötte a több százezer résztvevőt a „Boldog vagy, mert hittél” idézetből kiindulva. Mert a csíksomlyói Szűzanya hazavárja gyermekeit. Mi zarándokok minden évben eljövünk, immár 246. alkalommal, mert ott a hazánk, ahol édesanyánk van. Hálát adunk a múltért, anyai áldását kérjük a jövőnkre.
Szentbeszédében nm. és ft. dr. Ternyák Ferenc egri érsek ugyancsak a „Boldog vagy, mert hittél” idézetből merített ihletet. Mert e tengernyi nép azért érkezett, hogy Erzsébettel együtt, mi is boldognak hirdessük Szűz Máriát, akit már őseink himnuszában is Boldogasszonynak nevezünk. A hit zarándokútján nem csak hívők, hanem hit-keresők is járnak szép számmal, noha a hitet nem lehet megtalálni, az Isten ajándéka, ezért a hit kapuja minden ember előtt nyitva áll, mindenki meghívást kap a belépésre. A hit manapság sem a gyakorló hívek kiváltsága, ezért tegyük plébániáinkat tanúságtevő, befogadókká, hogy minden igaz keresztény lelki otthonává váljanak, hiszen mindnyájan a boldogságos Szűz Mária gyermekei vagyunk. Mária nem csak a múltban, de most is mellettünk áll, aki előbb megismerte a Szentlelket, mint maguk az apostolok, jobban ismerte Jézust, mint a tanítványok, többet tud a hitről és a boldogságról bárki másnál. Érdemes hát hallgatnunk rá, nem véletlenül nevezi ősi himnuszunk Boldogasszonynak, a Szentlélek mátkájának, aki az első pünkösd napján jelen volt az apostolok között. Mária abban találta meg boldogságát, hogy hitt Istennek, megtette, amit kért tőle. „Boldog vagy, mert hittél”. A Szentlélek szavai arról tanúskodnak, hogy a hit és a boldogság összetartoznak. Milyen szép az, amikor két áldott állapotban lévő asszony találkozik. Bárcsak Magyarországon, a Székelyföldön és a Kárpát-medencében is nagyon sokszor találkozna két vagy több áldott állapotban lévő asszony. A hitben arra van a legnagyobb szükségünk, hogy amint óráinkat is hozzáigazítsuk a pontos időhöz, úgy hitünket is igazítsuk egyházunk hitéhez – összegezte mondanivalóját az egri érsek. A szentmise végén a lengyelországi cestokovói perjel tört magyarsággal, de szívbemarkolóan szép beszédet mondott a lengyel–magyar barátságról, miközben visszavitte a szerecsen madonna képének a másolatát, illetve magával vitte a csíksomlyói Mária-szobor másolatát.
A felemelő szertartás végén több százezer ember mennydörögte el nemzeti imánkat és a székely himnuszt, ami sehol a világon nem hangozhat szebben, mint ekkora kórus ajkáról, a Szentlélektől áthatva. Talán ez a csíksomlyói zarándoklatoknak a titka.
Balta János
Népújság (Marosvásárhely)

Népnevelőnek avattak szobrot Magyarfaluban
Budau Linának, a csángóföldi magyar oktatási program helyi nevelőjének avattak szobrot augusztus 4-én, vasárnap délután a Bákó melletti, 1500 lelkes Magyarfaluban.
Budau Lina 2007-ben állt a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által kezdeményezett, a moldvai magyar kultúra megőrzésére irányuló program szolgálatába, majd a falu összes, magyar órára járó gyerekét és fiatalját tanította. Órarend szerinti foglalkozásokon tanított éneket és táncot, emellett számos, a helyi szokásokat bemutató előadást szervezett. Munkájának legfontosabb vezérelve volt, hogy továbbadja azt a tudást, azt a szellemi örökséget, amit a szülőktől, nagyszülőktől örököltek.
„Született népművelő, tanító, értékmentő és értékteremtő volt Budau Lina asszony, akinek az emléke előtt ma fejet hajtunk. A közösség iránta érzett megbecsülését jelzi ez az ünnepség. Ez a közösség szereti szülőfaluját, szeretnek itt lenni, hiszen minden, ami őket körülveszi, a kezük munkája, ők építették" – mondta az avatóünnepségen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök rámutatva: „Magyarfalu is egy ilyen sziget, ahol magyarul tanulnak, magyarul énekelnek és magyarul imádkoznak". A szövetségi elnök elismerte, hogy egy ilyen térségben néha nagyon nehéz lehet magyarnak megmaradni, de hozzátette: ezt a szigetet csak az ott élő közösség tudja megtartani.
Az RMDSZ elnöke a szövetség támogatásáról biztosította a helyi közösséget. Budau Lina szobrának felállítását az egri Molnár László és családja kezdeményezte, akik a magyarfalusi csángó közösség régi támogatói. A szobor alkotója Kő Pál, Kossuth díjas szobrászművész, a budapesti Képzőművészeti Egyetem volt rektor-helyettese.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének az elnöke az MTI-nek elmondta, hogy a 19. században élt Petrás Incze János, a csángómagyarok néphagyományait először lejegyző pap klézsei szobra után Budau Lina a második, magyarságát vállaló moldvai csángó személyiség, akinek szobrot állítanak szülőföldjén. Budau Lina 43 éves korában, 2012 tavaszán halt meg súlyos betegség következtében.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Elfogyóban a moldvai magyarság?
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma

Valóban 900 éves Nagyvárad, ahogy ezt egyesek állítják?
Ebben az évben a nagyváradi önkormányzat több rendezvényt is szervez Nagyvárad első írásos említésének 900. évfordulója alkalmából. Természetesen örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést, hiszen nem olyan régen még csak az 1918 utáni események iránt volt tapasztalható nagyobb érdeklődés.
Az évforduló mégis hiányérzetet kelt, főleg a nagyváradi magyar közösségben, hiszen városunk a magyar történetírás eredményei szerint ennél is régebbi gyökerekkel rendelkezik.
A 900 éves évforduló alapját egy Könyves Kálmán által kiadott 1113-ban készült oklevél adja, amelyben a magyar király összeíratta a zobori bencés apátság (ma Nyitra város része, Szlovákiában) birtokait. Ennek szövege említi a kiváltságlevelet megerősítő püspökök között Sixtus váradi püspököt is: „Sixtus Vvaradiensis” formában, illetve Saul bihari ispánt: „comes Saul de Bychar” formában. Ezt tekinti a román történetírás Nagyvárad város nevének első okleveles említésének. E rövid írás nem engedi meg a részletek kifejtését, azonban pontosítanunk kell, hogy az egyébként hiteles máig fennmaradt oklevél előtt már két évvel 1111-ben, egy hasonló zobori oklevél, mint „Sixtus Bichariensis” említi a váradi püspököt, viszont létezik egy azt megelőző, 1102-re datált, de egy évvel későbbi másik oklevél is, amely ugyancsak „Sixtus Varadiensist” említ, igaz ezt vannak, akik hamisnak tartják.
Miért 1113-tól?
Az 1113-as említés már a szocialista időkben is használatos volt a román történetírásban főleg azzal a céllal, hogy a város kezdeteit későbbre tolják és elszakítsák I. (Szent) László magyar király idejétől és korabeli megalapításától. Mivel az 1113-as eredeti dokumentum ma is létezik, ezért nem lehetett még későbbre tenni a város kezdeteit, viszont a korábbi történelmi források által szolgáltatott bizonyítékokat mind figyelmen kívül hagyták. Az 1113-as dokumentumot a román történetírás mai felfogásában is, a város egyfajta alapító okiratának tekinti, tehát innen számolja Nagyvárad eredetét és kezdeteit. Ezt veszi alapul a jubileumhoz a nagyváradi önkormányzat is, ami azért is meglepő, mert például a Városi Tanács által 2012 áprilisában elfogadott és nemrég kinyomtatott hivatalos Nagyvárad Municípium Statútuma is miután tisztázza, hogy a monostor 1082 körüli megalapítása a település kezdeteit is jelentik a következőket írja: „Egy katolikus püspök első biztos említése a térségben 1111–1113-ból származik, amikor a zobori benedekrendi apátság oklevelében megemlítik Syxtus Varadiensis püspököt és Saul de Bichar ispánt.”
Sajnos a nagyváradi polgármesteri hivatal honlapjának magyar nyelvű változatában, magyar helytörténészek által összeállított Nagyvárad történelme is átveszi a román történetírásban elterjedt hibás nézetet, ráadásul egy mondatban több tévedést is elkövet: „Várad első írásos említése is innen ismert – mint civitas Waradiensis – (a valóságban ez egy 1374-es dokumentumban megjelenő említés!), 1113-ból maradt fenn a zólyomi (a valóságban zobori!) Benedek-rendi apátság egyik oklevelében”. Az tény, hogy a szóban forgó eredeti dokumentum fontos történeti forrás, amely okot adhatna a 900 éves megemlékezésre, azonban nem a várost, hanem Várad első ismert püspökének a nevét említi. (Van egy olyan felfogás is, hogy Várad első püspöke megkoronázásáig Könyves Kálmán volt, azonban ezt máig egyetlen dokumentummal sem sikerült bizonyítani). Ebből persze az is következik, hogy akkor már régebben létezett egy hely, település, ahol a püspökséget megszervezték, amely addigra már olyan jelentőségre tett szert, hogy püspöke az Esztergomból ide helyezett Sixtus, a többi magyarországi (pécsi, veszprémi, kalocsai, egri stb.) püspökökkel együtt erkölcsi garanciát jelentett a fontos dokumentum hitelességére. Természetesen Nagyvárad történetében vannak bőven más események, amelyek jobban megérdemlik az ünneplést, mint ahogy ezt 1892-ben vagy akár 1992-ben tették.
Nagyvárad kezdeteiről
Nagyvárad kialakulásának körülményei homályba vesznek. A kevés történelmi forrás miatt a város kezdetei megértéséhez gyakran a legendákat és hagyományokat is segítségül kell hívni. Várad első említése az írott forrásokban nehezen követhető nyomon. A váradi káptalanra, illetve püspökségre már 1068-ra és 1071-re is találunk hivatkozást, magának a településnek az első említése az 1091–93 közötti időkből származik „populum Varadyensem de Byhor” formában, azonban ezt a kutatók nem tartják hitelesnek. Egyéb említései általában az 1077–1095-ös időszakra, vagyis I. László király uralkodásának idejére és a monostorra vonatkoznak: „locum Varad nominavit”, 1095-ben pedig: „in suo monasterio Uaradin”. Az tény, hogy eredeti és hiteles levelekben I. (Szent) László 14 alkalommal is említi Váradot. A bizonytalanságok ellenére tehát kijelenthető, hogy a váradi káptalan, püspökség, illetve a város gyökerei a 11. század második felébe nyúlnak vissza és az írott forrásokban való – természetesen későbbi – említés már kialakult szerkezetekre utal.
A magyar történetírás I. (Szent) László királynak (1077–1095) tulajdonítja Várad megalapítását, utóbbi vált általánosan elfogadottá, így a köztudatba Várad, mint Szent László városa került be. A Körös bal partján, a mai vár helyén épült fel a monostor, amely a középkorban az egyházi intézmények és épületek együttesét is jelentette. Mivel a társaskáptalanok a nép művelésében is fontos szerepet játszottak, nyilvánvaló, hogy I. László a keresztény egyház megerősítése mellett egyúttal egy város létesítését is célozta. Ez vezérelte a püspökség 1092 körüli idehelyezésében is, hiszen csak a társaskáptalan által Nagyvárad nem válhatott volna később az ország egyik legfontosabb városává. A román történetírás viszont bizonyítottnak véli, hogy Várad nem megalapítás által jött létre, hanem a város hosszú fejlődés eredményeként alakult ki. Az utóbbi időben a város kezdeteit inkább a püspökség Váradra való áthelyezésével azonosították, viszont a várostörténet a település kezdeteit a monostor megalapításához köti. (létezik több olyan város is, ahol püspökség nem volt, csak társaskáptalan, mint Arad vagy Nagyszeben, s mégis jelentős városokká váltak.) Nagyvárad város kezdeteit tehát 1082-re tehetjük. Ilyen értelemben városunk ma 931 évesnek tekinthető.
Dr. Fleisz János

erdon.ro

Új testvér született: Somorja
Ünnepélyes események sorozatának adott helyet vasárnap délelőtt a gyergyószentmiklósi önkormányzati képviselő-testület díszülése. A legnagyobb jelentőségű mindezek közül a Gyergyószentmiklós és a felvidéki Somorja közti testvérkapcsolatot szentesítő szerződés aláírása volt.
Sajnos ma nincs közöttünk az a személy, aki összeköti a két várost, akinek köszönhető, hogy Gyergyószentmiklós és Somorja testvérvárosi szerződést köt. Selyem András Gyergyószentmiklósról költözött Somorjára, az ottani közösség befogadta, szerették, tisztelték őt tragikus balesetben bekövetkezett haláláig. Szelleme azonban most is köztünk van, itt Gyergyóban és Somorján is – hangzott el a szerződés aláírásakor.
Nem két polgármester barátságának köszönhető a kapcsolat a székelyföldi és a felvidéki, csallóközi városok között, hanem „alulról jövő” kezdeményezésből indult. Az együttműködésnek azonban csak akkor van igazán értelme, ha a két város lakói ki tudják teljesíteni ennek fontosságát, lehetőségeit. Erővel, tartalommal kell feltölteni, és akkor életteljes és életképes lesz a kapcsolat – fogalmazódott meg.
A szerződést Bárdos Gábor somorjai és Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester, illetve a két város alpolgármesterei és jegyzői, valamint az ülésvezető Simon Katalin képviselőnő írták alá. Gyergyószentmiklósnak Somorja a tizedik testvérvárosa, de nemcsak az „új testvér” került a figyelem középpontjába a díszülésen, hanem más, régebbi kapcsolatokról is megemlékeztek. Huszadik évfordulója van idén annak, hogy Gyergyószentmiklós testvérvárosi kapcsolatot létesített Eger, Kiskunmajsa, Rákosmente (Budapest XVII. kerület) és Békés városokkal.
Nem szentesült szerződés-aláírással, de élő kapcsolat létezik Gyergyószentmiklós és a magyarországi, Fejér megyei Pusztavám község között.
A pusztavámi polgármester, Merkatz László a település zászlaját hozta és adta át a gyergyói közösségnek, amelyhez személyes szálak is fűzik, hiszen felesége gyergyószentmiklósi.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Az öregkor nem idillikus állapot
A bágyi dombok alatt csend üli meg a tájat. A mozdulatlanságban a fák csupasz ágaira ráfagyott a dér, de a kémények szürkés füstje életet sejtet. Az öregotthon lakói bentről kémlelik a fehérséget, a nappaliban halkan beszélgetnek, s amikor megérkezik a tiszteletes, mosoly szalad át az arcokon. Szükségük van társaságra, s örömmel fogadják az idegent is.
Tavaly ünnepelték a lókodi Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthon fennállásának huszadik évfordulóját. Az intézmény napjainkban negyvenöt idős embernek ad otthont. Vezetője, Zakariás Klára számos sürgős feladata ellenére készségesen fogad irodájában, ahol arra kérem, beszéljen a kezdetek kezdetéről.
A Jakab Lajos Alapítványt 1991-ben jegyezték be, és egy évvel később az öregotthon is megkezdte működését a paplak épületében. 1997-ben már tizenegy lakója volt a három szobának, az igény azt mutatta, hogy szükség van egy újabb épületre, amelyet fel is építettek 2000-re svájci és német szervezetek támogatásával. Itt már huszonnégy személyt tudtak elszállásolni, de a várólistán nagyon sokan szerepeltek, ezért ismét hozzátoldottak az épülethez, és 2007 májusában az új szárnyat is átadták rendeltetésének, így az otthon 45 férőhelyes lett. Az idősek nagy része környékbeli, de van néhány lakó távolabbi vidékről is, sőt egy idős hölgy egyenesen Floridából került Lókodba.
Klára éppen egy 2010-es uniós pályázat felújításán dolgozik, amelyről már kezdtek lemondani, hiszen benyújtása után három évig csend volt, most értesítették, hogy nagyon gyorsan aktualizálják és ismét nyújtsák be. Ebből az épület egyik régi szárnyát újították volna fel, de mivel arra már sor került, újabb kiegészítéseket kellett eszközölniük. „Eddig minden építkezés és nagyobb befektetés külföldi, javarészt egy svájci család, Gyarmati György és felesége összegyűjtött adományából valósult meg. Ezenkívül állami támogatást is kapunk, személyenként 250 lejt, amelyet a 34-es törvény alapján minden alapítvány igényelhet. Nyolc személy után a működési költségek felét az unitárius egyház fedezi, a másik felét még mindig a svájciak adják, a lakók többsége pedig a teljes költséget fizeti” – mondja a ház vezetője.
Karácsonyra hangolva
A karácsony mindenki lelkét megérinti. Az idősek is nyitottabbak a barátság, a közeledés, az elfogadás felé. Szenteste a karácsonyfa körül gyűlnek össze a ház lakói, Tódor Csaba tiszteletes és felesége minden évben elhozza a szentpáli iskolásokat, akik ünnepi műsorral kedveskednek. Az öregek is az alkalomhoz illő dalokat énekelnek, verseket szavalnak, együtt töltik a karácsonyestét. „Van, aki a szobájában is díszít fenyőágat, és jobban átérzi, megéli az ünnepet. Sokukban kettős érzés él a karácsonnyal kapcsolatosan: egyrészt az öröm, a béke, a szeretet ünnepe, másrészt pedig a szeretteik hiánya kerekedik felül. Szerencsére többségük elégedett helyzetével. Van, akinek éppen az öregotthon jelenti azt a biztonságot, ahonnan semmi pénzért nem menne el” – véli az unitárius lelkész.
Ugyanaz van itt is, mint a kinti világban, csak más körülmények közé helyezve – teszi hozzá Klára. Bár itt az álarcok egy idő után lehullnak, hiszen kint ha nem tetszik valaki, elkerüljük. Bent kisebb a tér, nem lehet elkerülni a találkozást. A tudomány, a pszichológia, az összes elmélet megbukik itt, sokan kísérleteztek már mindenfélével, és egyedül az emberség az, ami szükségeltetik. Aki emberségből megbukik, nincs mit keresnie az otthonban – vélik a vezetők.
Közösségben jobb, mint egyedül
A kilencvenéves Rózsika néni másfél éve lakója az otthonnak. Idős kora ellenére törődik magával, szép ruhákat vesz fel minden reggel, és hosszú, divatos nyakláncot hord. Élete nagy részét Csíkszeredában töltötte, kilenc testvére volt, egyetlen fiát, aki családjával Ausztriában él, egyedül nevelte. „Hozzáadtak egy olyan férfihoz, aki összepaktált a cigányokkal, alig tudtam tőlük megszabadulni. Felneveltem a gyerekemet, iskoláztattam, majd megnősült, és elment az országból. De gondoskodik rólam, ő rendez mai napig” – törnek felszínre az emlékfoszlányok.
Erzsébetnek három gyereke van, és Déván laktak harminc évet. Férje lókodi születésű volt, nyugdíjas korukra hazajöttek a faluba. „Egy alkalommal elhatároztuk az urammal, hogy amelyik marad, bejön az öregotthonba. Ezelőtt két évvel a férjem meghalt, s én egyedül maradtam. A bennvaló fent van a falu végén, rossz a világ, jobbnak láttam ideköltözni. Nagyon jól bánnak itt velünk, vannak barátaink, a tiszteletes úr mindig jön és foglalkozik velünk. Összetartás van, és jól érezzük magunkat, de az sem mellékes, hogy nagyon jól főznek. Közösségben lenni jobb, mint egyedül” – mondja Erzsébet, aki nagyon elégedett az otthonnal.
„2007-ben lettem beteg, lebénult az egyik felem egy pillanat alatt, aztán a leányomnál voltam egy évet s hét hónapot. Egy darabig gondozónő járt hozzám, de aztán beteg lett, a fiataloknak pedig munkába kellett menni, magamat nem tudtam rendezni. Huszonegy éve vagyok egyedül, innen, a hegyen túlról, Homoródalmásról származom” – szól közbe Emma néni, akit gyerekei, unokái minden hónapban meglátogatnak. „Azt sem mondhatom, hogy ide betettek engem, nem törődnek velem és itt nem jó. Nagyon meg vagyok elégedve mindennel. Jártam haza születésnapkor, de a korosztályom szinte mind kihalt már a szomszédságból, az se lenne, aki látogasson” – mondja az almási asszony.
„Engemet a fiam hozott ide Korondról, mert az uram hét esztendeje meghalt, s egyedül voltam. Másztam, mint a béka, fel nem tudtam állni, amikor a tűzre kellett tenni, pedig a menyem is, a fiam is gondoskodott rólam. Azt mondta a fiam, hogy hagyja el édesanyám, mert én olyan helyre viszem magát, ahol gondoskodnak magáról, naponta háromszor adnak enni, meg is fürösztik, szombaton, vasárnap meg is kávéztatják. El is hozott ide, de amikor jöttek látogatóba, azt mondták, otthon úgy mocskolják őket, hogy nem szégyellik magukat, hogy öregotthonba tettek engem. Mondtam, ne törődjetek semmivel, mert én nagyon jól érzem itt magam, haza se mennék, még látogatóba se. Nem vagyok kíváncsi a rágalmazókra” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Margit néni. A lánya is el akarta vinni Egerbe, de oda sem ment.
Zsuzsanna nénit szobájában keresem fel, komfortos foteljéből, amelyet Floridából hozott magával, éppen tévét néz. „Nagyváradról mentünk ki a fiammal Amerikába, mert az apja már ott volt. Ott végezte a fiam az egyetemet, és belgyógyász orvosként dolgozik. Pár év múlva, ha nyugdíjba megy, ő is haza akar jönni székely feleségével” – mondja a nyugdíjas óvónő, aki honvágya miatt települt vissza.
Többnyire a magatehetetlenek kerülnek az otthonba
Az időskor nem egy idillikus állapot, nem olyan, mint ahogyan az amerikai filmekben bemutatják – mondja Tódor Csaba unitárius lelkész, aki ideje java részét az öregotthon lakóival tölti. A reggeli és ebéd között naponta különböző foglalkozásokat végeznek azokkal, akiknek egészségi, azaz mentális és fizikai állapota megengedi, a leépült, súlyos betegekre az ápolók vigyáznak. Sajnos utóbbiak vannak többen, hiszen főleg a magatehetetlen időseket bízzák az otthon alkalmazottainak gondozására. A betegeket a szentmártoni családorvos látja el, napközben állandó felügyeletet biztosítanak az egészségügyi asszisztensek.
„Mi csak abban a ritmusban tudunk foglalkozni az itt lakókkal, amit ők igényelnek. Ez nem egy rehabilitációs központ vagy egy tíznapos szanatóriumi kezelés, melynek során látványos eredményeket lehet felmutatni. Igaz, volt olyan esetünk is, hogy annyira felépült egyik lakónk, hogy hazament.” A tiszteletes úgy véli, nagyon sokat jelent az időseknek, ha látogatják őket, kimozdítják a monotóniából. Gyakran jönnek a székelyudvarhelyi református kollégium önkéntes diákjai, akik műsorukkal mindig vidám hangulatot teremtenek.
Az időseket már nem lehet nevelni, alakítani, úgy kell elfogadni őket, amilyenek. Ez nem egy nagy család, hanem különböző emberek vannak egy helyen. Nyolcvanéves korban már nem nagyon megy az alkalmazkodás, de barátságok azért kialakulnak – véli Tódor Csaba.
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro

Testvériskolák: határon átívelő barátságok
Számos erdélyi és magyarországi tanintézettel ápolnak testvériskolai kapcsolatot a székelyudvarhelyi iskolák – derült ki az intézmények vezetőivel folytatott beszélgetésből. A kapcsolatok jó része a kilencvenes évek óta tart – az itthoni gyerekek leveleznek más vidékeken élő társaikkal, de legalább évente el is látogatnak egymáshoz.
Székelyudvarhelyi általános és középiskolás diákok is ápolják a kapcsolatot más, magyar nyelvterületen élő társaikkal: rendszeres oda-vissza történő látogatások, közös kirándulások, vetélkedők és táncprodukciók is szerepelnek a programban. Ráadásul akad olyan iskola is, amely felekezeti szempontból közelíti meg a testvériskolai viszony kérdését. Az egyik legrégibb testvériskolai viszony bizonyára a Tompa László Általános Iskolának az egri Lenkey János Általános Iskolával való szoros kapcsolata: 1990 óta tart, és minden évben találkoznak az iskolák diákjai – tájékoztatott Tikosi Éva igazgató. Mint elmondta, egyik évben ők mennek Egerbe, a következőben a magyarországiak látogatnak Udvarhelyre – ebben az évben a tompások utaznak. A kirándulásra egy nagy busznyi gyereket visznek, a látogatók a III–VIII. osztályosok közül kerülnek ki. A gyerekek ilyenkor testvériskolás társaiknál szállnak meg, számos barátság szövődött már ilyenformán. A Lenkey János-iskolában jelenleg kadicsfalvi származású pedagógus is tanít, ez is szorosabbá teszi a kapcsolatot a két tanintézet között – fejtette ki Tikosi.
Határon túli református kötelék
A Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium közössége nyolc erdélyi és több magyarországi református iskolával, illetve a budapesti Veres Péter Gimnáziummal ápol szorosabb kapcsolatot – az ilyen típusú partnerségi viszony a kilencvenes évek közepén kezdődött. Az iskolák évente szerveznek többnapos református kollégiumi találkozót, diákjaik közös vetélkedőkön mérik össze tudásukat, de egymás tanévnyitóira is eljárnak küldöttségeik – tájékoztatott Tőkés Zsolt igazgató. Hozzátette, csereprogramokat is szerveznek a középiskolás diákoknak, a budapesti iskolával és a miskolci református gimnáziummal együttműködve, egymás ellátásáról gondoskodva. A látogatások ősszel és tavasszal zajlanak – a legközelebbi, Budapestre történő látogatás a tavaszi vakációban esedékes. Mint az igazgató kifejtette, a programokba igyekeznek alkalmanként más-más diákokat bevonni, a kirándulások jutalmul szolgálnak a szorgalmasabb fiataloknak.
Tárgyi emlékek a kirándulásokról
A Bányai János Műszaki Szakközépiskola magyarországi szakközépiskolákkal alakított ki testvérkapcsolatokat: a kilencvenes évek óta partnereik közé tartozik a miskolci Kós Károly Építőipari Szakközépiskola, a fertődi Porpáczy Aladár Mezőgazdasági Iskola, illetve a bajai Jelky András Szakképző Iskola, újabb testvérintézményeik a ceglédi textilipari szakközépiskola, illetve a keszthelyi Asbóth Sándor-középiskola. Mint Szakács-Paál István, a tanintézet igazgatója elmondta, a régebbi partneriskolák képviselői rendszeresen részt vesznek a bányaisok által szervezett, illetve a Székelyudvarhely főterén zajló március 15-ei ünnepségen, az udvarhelyi diákok pedig az 1956-os forradalom mártírjainak emléknapja alkalmából látogatnak el Magyarországra. A látogatások nem csak a szórakozásról szólnak: közös műhelymunkát is szerveznek a diákok számára, a profilnak megfelelően. Tartottak például fodrászbemutatót, melyen a régi korok frizuráit kellett elkészíteniük, de a famegmunkálást tanulók faragtak már kopjafát és székely kaput is – utóbbi a fertődi iskola ékévé vált.
Megosztják kultúrájukat
A Móra Ferenc Általános Iskola közössége is nagy hangsúlyt fektet a kulturális programokra: anyaországi és szórványbeli testvériskoláikkal karöltve anyanyelvápoló és néptáncrendezvényeket szerveznek, elsősorban V–VIII. osztályos tanulóiknak – számolt be Szallós-Kis Judit aligazgató. A Temes megyei Végvárról, Esztergomból és Kiskunfélegyházáról fogadnak diákokat minden ősszel, a Móra-hét elnevezésű rendezvénysorozatra, de a testvérintézmények ünnepeire ők is ellátogatnak. A kisebb diákok leveleznek is esztergomi és bajai társaikkal.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro,

Egyházi örökség válaszút előtt
Sok évszázados, esetenként évezredes tapasztalat áll erdélyi magyar történelmi egyházaink mögött: biztos gazdasági hátterük a legnehezebb korokban is mentsvárat jelentett. A lélekszámban fogyatkozó egyházközségek gondja ma mégis az, hogy miként tudják jövőbe mutatóan hasznosítani az elődök által rájuk testált vagyont.
A római katolikus, református és unitárius egyház ma Erdély legnagyobb föld- és erdőbirtokosa, mégis alig akad olyan egyházközség, ahol egyházi vállalkozás keretében próbálnák hasznosítani a vagyont. Hasonlóképpen problémát jelent a peres úton visszakapott ingatlanok felújítása és haszonbérbe adása is. A jövedelmet termelő néhány egyházi vállalkozás inkább kivétel, mint sikerrecept a szociális és oktatási szerepválalláshoz.
Ennek az írásnak az ötlete Egerben, a város alatti pincelabirintusban született meg bennem. Abban a hatalmas földalatti „hálózatban”, amelyet egykoron a katolikus egyház építtetett ki ide hordva a környező szőlőhegyek kiváló nedűjét. Évszázadokon át az egri püspökségnek nemcsak a bora, hanem a hatalma is messze földön híres volt, tudatosítva az utókorban a példásan működő egyházi iskolák, kórházak és egyéb szociális intézmények biztos anyagi alapját. Egerben a szőlő és a bor, az Alföldön a kiváló minőségű termőföld, Székelyföldön pedig a rengeteg erdő jelentette az egyházi élet működésének biztonságos hátterét.
Kívülálló szemében a történelmi egyházak mesés vagyonra tettek szert az elmúlt évszázadokban. Míg a római katolikus egyház vagyonáról, a Vatikán gazdagságáról időnként találgatások jelennek meg a világsajtóban, a szerényebb múlttal és szerényebb körülmények között élő protestáns egyházak gazdasági hátterét egy-egy impozáns belvárosi épület értékével próbálják azonosítani. Román emberektől hallottam többször is, hogy Kolozsvár legnagyobb értéket jelentő belvárosi épületeit vállvetve birtokolja a római katolikus, a református és az unitárius egyház, amiből minden bizonnyal hatalmas bevételeik származnak.
A történelmi örökséggel azonosított egyházi gazdagság mögé általában nehéz bepillantani, a csillogó külső mögött azonban teljesen más kép fogad Erdélyben, mint például a Vatikánban vagy a németországi evangélikus egyházban. A kommunizmus 45 esztendeje lenullázta a történelmi magyar egyházak vagyonát, a rendszerváltás óta eltelt negyed század pedig nem volt elegendő ahhoz, hogy a szelektíven visszaszolgáltatott vagyonrészekkel biztos lábakon álló gazdasági háttér jöhessen létre. A három legjelentősebb történelmi magyar egyház – a református, a római katolikus és az unitárius egyház – képviselőinek segítségével kerestük kérdéseinkre a választ: szegény vagy gazdag a mai egyház, illetve miként tud sáfárkodni a javaival?
„A rendszerváltás nagy illúziója volt, amikor mindenki azt gondolta, hogy ott lehet folytatni az újrakezdést, ahol a második világháború után az egyház kényszerből abbahagyta. Hiú ábrándnak bizonyult” – mondja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke (lenti képünkön). A megváltozott társadalomban, egy szekularizált világban, működő tőke és gazdasági háttér nélkül vállalkozott az egyház azokra az új feladatokra, amelyeket a ’90-es évek kihívásai közepette vártak el tőle. A történelmi magyar egyházak Erdélyben sok olyan új feladatot is felvállaltak és ellátnak, amelyek alapvetően nem egyházi funkciók: gazdálkodást segítő vagy szociális programokat igyekeztek saját struktúrájukon keresztül beindítani és működtetni, legtöbbször biztos anyagi források hiányában. Kató Béla szerint 25 évvel a rendszerváltás után a nagy kérdés az, hogy ezek az egyházi intézmények mennyire erősödtek meg, vagy mennyire ingatag ma is a jelenlétük?
Ingatlanok zátonyon
A gazdasági háttér rendszerváltás utáni rendezése az eredeti elképzeléseknél sokkal nehezebben, és lassabban haladt – tartja a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség gazdasági vezetője, Varga Rezső. „Nehezen, gyakorta csak peres úton visszakapott épületeink teljesen lelakottak, lepusztultak, általános felújításra szorulnak. Többségükben iskolák vagy szociális intézmények működtek a két világháború között, évtizedek óta nem javították őket, így elképzelhető, mennyibe kerül a tatarozásuk” – vázolja a helyzetet a gyulafehérvári egyházi elöljáró. Hasonló állapotokról beszél a református egyház püspöke is: a néhány visszakapott kollégiumot a föld- és erdőterületek, illetve a járulékos gazdasági épületek nélkül, „csupaszon” vehette birtokába az egyház. Működőképessé tételük volt az elmúlt 25 esztendő legnagyobb kihívása. A néhány templomra és kollégiumra elnyert uniós pályázatokból származó finanszírozás a valós szükségletek töredéke: Kató szerint nem létező pénzükből folyamatosan az ingatlanokra költenek.
Mindhárom erdélyi magyar történelmi egyház a zömében bérházként visszakapott egykori épületeiket csak a nagyvárosokban tudják olyan áron bérbe adni, hogy abból jövedelmük származzon. Ilyen vagyonnal Kolozsváron és Gyulafehérváron rendelkeznek, és kisebb, hasznosítható épületekkel Nagyváradon, Szatmárnémetiben vagy a székelyföldi városokban. Bérleményekből származó fő bevételi forrással mindhárom egyház csak Kolozsváron számolhat, a kincses városban visszakapott ingatlanok azonban sok millió eurós beruházásra szorulnak.
„A kolozsvári többszintes, belvárosi Metropol épület teljes egészében egyházi tulajdon volt az államosítás előtt. A mintegy ötven lakásból álló épületegyüttesben hét lakrészt és a kereskedelmi célokra bérbe adható földszinti részt kaptuk vissza. Sürgősen javítani kellene az épületet, de az ott lakóknak nincs rá pénzük, az egyház pedig nem tudja magára vállalni a teljes felújítást” – magyarázza Kató Béla. Egy-egy hasonló épület több millió eurót is felemésztő teljes felújításának költségei bérleti díjakból 20 év alatt sem térülnek meg, felújítás nélkül viszont képtelenség reális árat fizető bérlőt találni. Ezek az ingatlanok tehát inkább viszik a pénzt, mint hozzák.
Némileg jobb helyzetben van a római katolikus és az unitárius egyház. Az unitárius püspökség néhány olyan üzlethelyiséggel, és irodának kiadható épülettel rendelkezik Kolozsvár belvárosában, amelyek a 2009-ben kirobbant gazdasági válság előtti években jelentős bevételt eredményeztek. „A püspökség négy-öt, piaci áron bérbe adható kolozsvári ingatlannal rendelkezik, ezek jelentik a fő bevételi forrásunkat” – magyarázza Dácz Tibor, az Unitárius Püspökség gazdasági tanácsosa. Míg 2009-ig az volt a fő szempont, hogy magyar vállalkozó legyen a bérlő – bőven akadt jelentkező, volt kiből válogatni –, ma annak is örülnek, ha a néhány évvel ezelőtti bérleti díjak feléért találnak valakit. A nagy cégeket részesítenék előnyben, amelyek több garanciát jelenthetnek arra, hogy egyik napról a másikra nem húzzák le a rolót, de ez az egykori szempont is ma már illúzió. Akárcsak más bérbeadó, az egyház is kárral maradt az elmúlt években a cégek csődbe jutása nyomán, akiktől bírósági úton sem lehet behajtani a bérleti díjakat. Közös üzletpolitika, hogy ha jóval olcsóbb áron is, de bérlőt kell találni a kiadható ingatlanok számára.
Földalapú támogatásból élnek
Ma Erdélyben az egyházak a legnagyobb szántóföld-, legelő-, kaszáló- és erdőtulajdonosok. A falusi közösségek megváltozott életformája, a mezőgazdálkodásból származó alacsony jövedelem a magyarázata annak, hogy az egyházközségek, illetve a püspökségek bevételeiben nem számottevő tétel a mezőgazdasági tevékenységekből származó jövedelem. Dácz Tibor nem ismer olyan gyülekezetet a 125 egyházközségből álló erdélyi unitárius egyházban, ahol maga az egyházközség foglalkozna gazdálkodással, pedig a visszakapott egyházi birtokok falvanként a néhány hektáros területnagyságtól több száz hektárig terjednek. „Ahol lehetőség van rá, a földeket egy-egy helyi társulásnak adják haszonbérbe, vagy egyházhoz közeli gazda dolgozza meg. A földekért járó hektáronkénti földalapú támogatás viszont az egyházat illeti meg, kisebb gyülekezetek esetében ez fontos bevételi forrás” – összegzi az unitárius egyház gazdasági igazgatója.
Az Erdélyi Református Egyházkerület mintegy 600 gyülekezetében is az egyházi földek és kaszálók után származó egyetlen reális jövedelem az uniós területalapú támogatás, amit az egyház közvetlenül ugyan nem igényelhet, de a földjeit használó hívei befizetik azt a gyülekezet kasszájába, kiegészítve vele az egyháztagok egyházfenntartási járulékát.
Nagy erdő hoz jövedelmet
Az 1991-ben elfogadott első földtörvény még 10 hektárban határozta meg a visszaszolgáltatható mezőgazdasági és erdőterületek nagyságát, a későbbi módosítások, illetve az idevágó új jogszabályok az egyházak esetében is eltörölték a visszaigényelhető mezőgazdasági területek felső határát. A nehézkesen induló, hosszú éveken át tartó erdőrestitúció ma már egyértelműen pozitív hozadékaként az egyházi erdők és földek legalább 85 százaléka került vissza a jogos tulajdonosokhoz. Dácz Tibor szerint azonban itt is a nagy számok törvénye érvényesül: az erdőgazdálkodásból annak a gyülekezetnek származhat jelentősebb jövedelme, ahol száz hektárt maghaladó erdőterület került birtokba. A 15-20 hektáros egyházi erdő tűzifát biztosít az egyházközség számára, és 4-5 évente akár 10-15 ezer lej jövedelmet termelhet, de ennél többet elvárni nem lehet.
A gyülekezeti erdők minősége jelentős mértékben függ attól, hogy a visszaszolgáltatásban partner volt-e a helyi önkormányzat. Ahol a helyi községi vezetők magyarok, nagyobb arányban jutott jó minőségű erdőhöz az egyház, szemben az olyan településekkel, ahol a visszakapott erdők többsége már meg volt csonkítva. A jó erdőt meg lehet őrizni – a kilencvenes évek tömeges erdőirtása már a múlté –, legfentebb kisebb lopások történnek, amit az erdészeti kerületnek kötelessége megtéríteni. Néhány egyházközség viszont a letarolt erdőkkel pórul járt, hiszen 30-40 éves fákból alig van mit vágni – a kitermelhető tölgy- vagy bükkerdőnek legalább 70-80 évesnek kell lennie. Hogy mennyire függ az erdő minőségétől a jövedelmezőség, jól bizonyítja az Unitárius Püspökségnek a Kolozsvár közelében visszakapott 260 hektárnyi erdeje, amely öt éven át csak vitte a pénzt, jövedelmet viszont nem hozott. Az üzemterv szerinti néhány hektáros tarvágással tavaly tettek szert az első bevételekre.
Erkölcs és kockázat
A 45 év kommunizmus nemcsak egyházi vagyont kobzott el, hanem az emberi tudatot is alaposan átformálta. Ezzel hozható összefüggésbe az a szomorú felfedezés, miszerint az előző évszázadok gazdálkodó, a kor követelményei szerint vállalkozó egyház helyett ma egy gazdaságilag sokkal kiszolgáltatottabb egyház keresi a továbblépés lehetőségeit. Az egyházközségekben indult egyházi vállalkozások általában rosszul sültek el, a gyülekezet tagjai között háborúskodást, nézeteltéréseket okoztak, ezért az egyház vezetősége nem bátorítja az egyházi keretben létesített helyi cégek működését. Kató Béla ezt azzal magyarázza: a közösség nem arra való, hogy vállalkozást vezessen. Ez vállalkozó szellemű emberek feladata, akinek ehhez tehetsége van, az általában létrehozza saját vállalkozását. A farmgazdálkodással, gépparkkal, tejgyárral, sajtfeldolgozással vagy pékséggel próbálkozó egyházközségek cégei sorra megbuktak. A püspökség ezért azt szorgalmazza, hogy amely gyülekezetnek hasznosítható vagyona van, inkább adja bérbe, és az abból származó jövedelmet használja. Kevesebb kockázattal jár, kisebb, de biztosabb jövedelmet ígér.
Dácz Tibor szerint nehéz nyereségessé tenni egy egyházi kötődésű céget. Egy vállalkozás vezetése egyrészt más erkölcsi normák szerint működik, másrészt bizonyos kereteken túl az egyház nem kockáztathatja a közösség vagyonát. Az egyházi vállalkozásoknak kiszámíthatónak kell lennie: egy étkezde, kisvendéglő, panzió még megfelel a célnak, nagyobb befektetéstől azonban ódzkodnak a tanácsok. Azzal viszont a szakember is egyetért, hogy e vállalkozás célja is a profittermelés: ahol működő, életképes cégek maradtak fenn, ilyen szempontok szerint üzemelnek. Az unitárius egyház korszerű konyhából, iskolai étkezdéből, kisvendéglőből és catering-szolgáltatásból álló, mintegy húsz embert foglalkoztató kft.-je is ilyen meggondolásból alakult 2010-ben. Mintegy ötszáz menüt állítanak elő naponta saját iskolájuk és más iskolák diákjai számára. Azon túl, hogy fontos közösségi célt szolgál, ma már közelebb áll a profittermeléshez, mint induláskor. Hasonló meggondolásból működteti a római katolikus egyház a kolozsvári Agape vendéglátó központot, amelyben önkiszolgáló és à la carte éttermek, valamint szálloda üzemel. Kisebb méretű, de hasonló célt szolgáló egyházi étkezde működik Marosvásárhelyen is.
Erdélyben kissé szokatlannak mondható a református egyház nyugdíjintézete által finanszírozott két székelyföldi törpe vízi erőmű felépítése és üzemeltetése: a Madarasi Hargitán, Szentkeresztbányánál és az Úz völgyében megejtett beruházás, a püspök szerint nem túl nagy befektetés, de jól követhető és biztos jövedelmet ígér. És ezzel nagyjából le is zárul a pozitívnak mondható egyházi vállalkozási példák sora: működésük inkább egyedi jelenségként értékelhető, mint általánosan elfogadott, gazdasági receptként.
Erdély legnagyobb egyházi közösségében, az Erdélyi Református Egyházkerületben működő vendégházak, iskolai vagy egyéb étkezdék, ifjúsági központok profitot ugyan nem termelnek, de jórészt önfenntartók. A római katolikus egyház szociális szerepvállalása folyamatos forráshiánnyal küszködik. „Az állami költségvetésből származó támogatások lefaragása igen érzékenyen érinti Erdélyszerte a több száz beteg ellátását. A kieső pénzt külföldre küldött segélykérésekkel próbáljuk pótolni. Az egyháznak belső erőforrások már nem állnak rendelkezésére” – mondja Varga Rezső.
Szórványmentés
Az erdélyi magyarság hihetetlen ütemű fogyásának legbiztosabb jele a gyülekezetek elöregedése és elnéptelenedése. A következő 10-20 év során a történelmi magyar egyházak legnagyobb kihívása fenntartani a lelkipásztori állást olyan gyülekezetekben is, ahol a hívek létszáma a kritikus határ alá esik. Ez a katolikus, a református és az unitárius egyházvezetőség számára egyformán gondot jelent. A lelkészi és más egyházi alkalmazottak fizetésének alapját jelentő, minimálbér nagyságú állami támogatást a legkisebb gyülekezetekben nem képesek megfelelő mértékben pótolni. Gazdaságilag biztos lábakon álló, erős egyház kellene ahhoz, hogy az elszórványosodó erdélyi magyar gyülekezetek alá egyféle „szociális hálót” tartson. A hívek adományaiból és az egyházi birtokokból évszázadokon át önfenntartó történelmi magyar egyházaink új gondokkal szembesülnek.
Nyugati példák
A fejlett nyugati államokban – Németországban és Ausztriában például – az állami adókkal és illetékekkel begyűjtött egyházfenntartói támogatás rendszere széleskörű anyagi biztonságot jelent az egyházközségek számára, azonban az egyház intézménye az állammal szemben nem élvez akkora autonómiát, mint Erdélyben. A német állam a lelkészi fizetés folyósítását legalább 1700 egyháztaghoz köti, kisebb egyházközségek csak közösen vállalhatják a lelkészi állás és más egyházi alkalmazottak fenntartását. A német egyházi rendszer stabil és kiszámítható, de a gyülekezetek szekularizációs- és népességfogyása ott is számottevő. A fenntarthatatlan templomokat eladják, sok gyülekezetet pedig összevonnak.
Egyházi elöljáróink szerint sokkal több pénz jut templomok, egyházi műemléképületek felújítására: az állam által finanszírozott programok lebonyolításába sok civil szervezet is bekapcsolódik, az egyház teherviselése ott az erdélyinél kiegyensúlyozottabb. A gyülekezeti vagyonból származó bevételeket erre szakosodott pénzügyi alapokban őrzik, amelyek hosszabb távú biztonságot jelentenek az egyházközségek számára.
A legnagyobb probléma a szórványkérdés: miként lehetne a legnehezebb helyzetben levő gyülekezeteknek anyagi támogatást nyújtani? Jelenleg például 70–80 katolikus plébánia van kritikus helyzetben, de a dél-erdélyi szórvány – amely negyedszázad alatt elveszítette lakossága felét – egyre inkább terjed Erdély más vidékei fele.
„Száz évvel ezelőtt Szász Domokos püspök azt írta évi jelentésében, hogy hatezer fővel nőttünk. Én minden évben azt írom le, hogy hatezerrel csökkentünk. Ez azt hozza magával, hogy bizonyos területekről óhatatlanul ki fogunk vonulni” – villant fel Kató Béla püspök szomorú jövőképet. Folyamatos lélekszámveszteség mellett az egyház jövőjét csak őszinte helyzetelemzéssel lehet kezelni. A közösség nem fogja elbírni, ha egy templomot, egy lelkipásztort nem ötszáz, hanem ötven embernek kell eltartania. A Szászföld példája a magyar szórvány számára is elriasztó. „A kárpát-medencei magyarságnak, de egész Európa megmaradásának az a gyökere, hogy képes-e áttörést elérni a gyerekvállalás terén? Ha nem, erre a földre idegenek fognak jönni. Mi is megéltük ezt az állapotot ezer évvel ezelőtt, amikor elnéptelenedett, üres helyre telepedtünk le. Az európai civilizáció, az egykézés, az önző életmód ezt a jövőt tartogatja az egész kontinens számára. Iskoláink és templomaink csak akkor maradnak fenn, ha az erdélyi magyarságnak lesz megfelelő utánpótlása” – fogalmaz Kató Béla. A jövőt csak egy számbelileg megerősödő egyház biztosíthatja: a hiányzó lélekszámot semmilyen gazdasági csodával nem lehet pótolni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Az egykor Székelyudvarhely: Baróti Szabó Dávid emlékezete
Pontosan 275 éve született – habár nálunk csak középiskolai tanulmányait végezte, ma utca és szobor őrzi a nevét. Baróti Szabó Dávid, a pap-költő.
Szegény nemesi családból származó, egyszerű székely legénykeként indult – Szabó Dávid az erdővidéki Baróton született 1739 április 10-én, középiskolába viszont már az udvarhelyi katolikus gimnáziumba járt. A jezsuita gimnázium akkori épülete az 1660-as évek végén épült fel a Szent Miklós-hegyi plébániától északra – emeletes épület volt, nyolc tantermet és pedellusi lakást foglalt magába. A gimnázium mellett volt egy convictus (közös szállás, bentlakás), ami az adatok szerint 1740-ben már hatvan tanulónak tudott helyet biztosítani.
Szabó Dávid 1759-ben belépett a jezsuita rendbe, Udvarhely után Trencsénben és Szakolcán tanult tovább, gyakorlatilag innentől kezdve a mostani Felvidék lett az otthona. 1760-ban Székesfehérvárra nevezték ki tanárnak, de a következő években tovább tanult, 1761-1763-ban Nagyszombatban a jezsuiták egyetemén bölcsészetet (filozófiát) hallgatott.
Tanári pályafutását Kolozsváron folytatta (1763-64-ben a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet – szeminárium – felügyelője volt), majd Egerben tanított költészetet. Kassán végezte a teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között, majd Nagyváradon szintén költészetet és szónoklattant oktatott, aztán újból visszatért Észak-Magyarországra, Besztercebányán tanított.
Nagyon fontos momentum volt az életében, amikor Kassán megismerkedett Batsányi Jánossal és Kazinczy Ferenccel, akikkel együtt megalapította a Magyar Múzeumot (1787-ben indították, ez volt az első önálló magyar folyóirat), illetve a magyar nyelvújításban velük együtt nagy szerepe lett.
Székely József szobrászművész Baróti Szabó Dávid mellszobrát készíti 2005-ben
Baróti Szabó Dávid 1799-ben vonult nyugalomba – idős korában inkább verseket írt, a klasszikus versformák nagy szakértője volt, illetve Vergiliust is fordította. Költeményeiből itt lehet olvasni egy csokorra valót.
Élete végén (irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen) 600 forintnyi nyugdíjat kapott a királytól. Egyik egykori tanítványánál Pyber Benedek birtokán, Virten töltötte élete utolsó éveit. Ott is van eltemetve, 1819. november 22-én hunyt el.
Habár mindössze négy évet volt Székelyudvarhelyen, a városban utca (korábban Budai Nagy Antal utca volt a mostani Baróti Szabó Dávid utca) őrzi a nevét, illetve 2006-ban szobrot is emeltek az egykori jezsuita tanár-költőnek – a szobor Székely József szobrászművész munkája.
Katona Zoltán. Erdély.ma

Fürtben erősek
Együttműködő székely és magyar klaszterek
Ötéves székely-magyar gazdasági együttműködést ünnepelt Egerben az Asimcov kis- és középvállalkozók egyesülete és a Heves Megyei Kereskedelmi és Iparkamara. A Kárpát-medencei Vállalkozói Charta aláírásának ötödik évfordulója alkalmából nagyszabású klasztertalálkozót is szerveztek, amelyen 14 székelyföldi és magyarországi fa-, gép-, építőipari és borászati klaszter képviselője vett részt.
A program az Enterprise Europe Network nemzetközi üzletfejlesztési hálózat és a Kovászna megyei klaszterek kezdeményezésére azért indult, hogy erősítse a Heves megyei klaszterekkel való együttműködést – tájékoztatta lapunkat Kádár Rezső. A háromszéki ProWood faipari klaszter menedzsere szerint az esemény kiváló lehetőséget biztosított a klaszterek közötti nemzetközi kapcsolatépítésre, az üzleti kapcsolatok fejlesztésére. A fórumon elhangzott, hogy mindkét kormány fontosnak tartja a klaszterek fejlesztését. Romániában a gazdaság 99%-át adják a kis- és középvállalkozások, és a foglalkoztatás 70%-át biztosítják.
Kádár Rezső lapunknak elmondta: az egri rendezvényen a különböző ágazatok képviselői kétoldalú tárgyalásokat, valamint több szándéknyilatkozatot is aláírtak a további, lehetséges együttműködésre vonatkozóan.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gödöllőn találkoznak a Kárpát-medencei irodalomtanárok
Második alakalommal rendezi meg a Rákóczi Szövetség a Kárpát-medencei magyar irodalomtanárok találkozóját Gödöllőn. Az egyhetes eseményen 156 tanár vesz részt a Kárpát-medencéből. A július 28-án kezdődő rendezvény célja, hogy a hogy a Kárpát-medencei magyar nyelv és irodalom szakos tanárok a témában színvonalas szakmai továbbképzésben részesüljenek. Mindamellett a találkozó részvevői megismerkednek a magyarországi és szomszédos országok oktatási rendszereivel, továbbá szoros emberi és szakmai kapcsolatokat alakíthatnak ki. A szakmai előadások mellett kulturális programok és ki kirándulások is színesítik az együttlétet. A hétfő délután Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke valamint Gémesi György, Gödöllő polgármestere nyitja meg a rendezvényt. A programadó előadást Takaró Mihály tarja hétfő este. A pedagógusok kedden többek között Takaró Mihály, Vathy Zsuzsanna és Szilágyi Éva szakemberek előadásait hallhatják. Oktatás a nemzetpolitikában címmel Pánczél Károly, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke is felszólal. Szerdán Balász Géza, Vasas Joachin, illetve Raffay Ernő osztja meg gondolatait a hallgatósággal. Csütörtökön pedig Jókai Anna, Kossuth-díjas írónő látogat el a részvevőkhöz. A pénteki nap programja kirándulás Egerbe. A szakmai fórumok mellett filmvetítésre, komolyzenei koncertre, borkóstolóra is sor került. A szövetség július 21. és 26. között a Kárpát-medencei történelemtanárok részére szervezett hasonló szakmai találkozót Gyöngyösön.
Felvidék.ma

Gödöllőn találkoznak a Kárpát-medencei irodalomtanárok
Első alakalommal rendezi meg a Rákóczi Szövetség a Kárpát-medencei magyar irodalomtanárok találkozóját Gödöllőn. Az egyhetes eseményen 156 tanár vesz részt a Kárpát-medencéből. A július 28-án kezdődő rendezvény célja, hogy a hogy a Kárpát-medencei magyar nyelv és irodalom szakos tanárok a témában színvonalas szakmai továbbképzésben részesüljenek. Mindamellett a találkozó részvevői megismerkednek a magyarországi és szomszédos országok oktatási rendszereivel, továbbá szoros emberi és szakmai kapcsolatokat alakíthatnak ki. A szakmai előadások mellett kulturális programok és ki kirándulások is színesítik az együttlétet. A hétfő délután Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke valamint Gémesi György, Gödöllő polgármestere nyitja meg a rendezvényt. A programadó előadást Takaró Mihály tarja hétfő este.
A pedagógusok kedden többek között Takaró Mihály, Vathy Zsuzsanna és Szilágyi Éva szakemberek előadásait hallhatják. Oktatás a nemzetpolitikában címmel Pánczél Károly, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke is felszólal. Szerdán Balász Géza, Vasas Joachin, illetve Raffay Ernő osztja meg gondolatait a hallgatósággal. Csütörtökön pedig Jókai Anna, Kossuth-díjas írónő látogat el a részvevőkhöz. A pénteki nap programja kirándulás Egerbe. A szakmai fórumok mellett filmvetítésre, komolyzenei koncertre, borkóstolóra is sor került. A szövetség július 21. és 26. között a Kárpát-medencei történelemtanárok részére szervezett hasonló szakmai találkozót Gyöngyösön. Gödöllőn találkoznak a Kárpát-medencei irodalomtanárok
Felvidék.ma

Gyergyóban gyakorlatozik az egri lány
Szakmai gyakorlata helyszínéül miért választja Gyergyószentmiklóst a külföldi egyetemista? Mi az a vonzerő, ami miatt meghosszabbítja kötelező itt tartózkodását? Mik azok az értékek, amiket a gyergyóiak természetesnek vélnek, az idegen viszont pozitív újdonságként él meg? – többek között ezekre a kérdésekre válaszolt a sajtónak a budapesti ELTE Gyergyószentmiklóson gyakorlatozó hallgatója, Farkas Éva.
A hatodéves egri, Budapesten tanuló egyetemi hallgató június elsején érkezett Gyergyóba, az Erasmus-program ösztöndíjasaként ő maga választotta a székelyföldi helyszínt. Terület- és településfejlesztő geográfus válik belőle, ha elvégzi az egyetemet, addig is minden lehetséges módon igyekszik a mélyére látni választott szakmájának.
A kérdésre, hogy miért éppen Gyergyóra esett a választása, Farkas Éva elmondta: „Édesapám marosvásárhelyi, vannak erdélyi kapcsolataim, de már jó pár éve nem voltam ezen a vidéken. Tervezgettem, hogy jó lenne eljönni Székelyföldre, de nem turistaként, hanem úgy, hogy itt lakhassak, legyen időm, alkalmam megismerni az ittenieket, mindennapi életüket, a környéket. Ilyen szempontból az ösztöndíj és egy gyergyószentmiklósi családdal való baráti kapcsolat épp kapóra jött.”
A polgármesteri hivatal fogadta be Évát, aki előbb a turisztikai irodán tevékenykedett, de négy hónapos itt tartózkodása során a városháza más osztályainak tevékenységével is szeretne megismerkedni. A szervezési munka „ága-bogát” nem csupán az íróasztal mögül igyekszik szemlélni, az eltelt időszakban aktívan részt vállalt a városban és a környéken zajló rendezvények szervezésében is.
Szenétén a cserkésztáborban segédkezett, a Gyulafehérvári Caritas önkéntes csapatához csatlakozva aktívan vett részt a Remetei Falunapokon és a Gyergyószentmiklósi Nyári Kulturális Fesztiválon, de nem maradt ki a szervezet önkéntes táborából sem. A Babeș-Bolyai Egyetem gyergyói diákjaival Gyimesbükkben egyhetes terepgyakorlaton vett részt, majd Tusványoson kereste meg azt a lehetőséget, amivel az ott táborozó gyergyóiaknak segíthetett.
„Szeretnék mindenfélét kipróbálni, úgy itt lenni, hogy ne az albérletben üldögélve, filmet nézve teljen el ez az időszak. Kihasználom a jó időt, azt, hogy vannak programok. Két hónap alatt sok emberrel megismerkedtem, akik segítenek abban, hogy kimozdulhassak” – mondja Éva.
Jó élményeiből otthoni barátait is részesíteni szeretné, ezért csoportokban hívja meg őket Gyergyóba, szervez számukra különböző programokat, kirándulásokat, túrákat. Mindebben az itt működő „módszer” alkalmazása segíti. „Nagyon pozitív az a kapcsolati tőke, amit itt találtam: néhány telefonbeszélgetéssel nagyon sok mindent el lehet intézni. Nagyon gyors átfutással le lehet szervezni bizonyos dolgokat. Ezek nemcsak a kisváros előnyei, azt tapasztalom, hogy Gyergyóban szorosak az emberi kapcsolatok, egymás életében aktívan részt vállalnak az emberek” – fejtette ki.
Szakmai szemmel ugyanakkor a negatívumokra is rámutatott: a tömegközlekedés hiánya miatt nagy problémának tartja a kirándulóhelyek megközelíthetőségét, továbbá azt, hogy sok turisztikai pont, az ottani szállás- és egyéb lehetőségek nem találhatók meg az interneten. „Gyorsan el lehet intézni mindent akkor, hogyha van ismeretség, de nagyon nehezen boldogul az, aki tejesen ismeretlenül jön ide” – osztja meg meglátásait.
Semmiféle negatívum nem hatott Évára annyira erősen, hogy elnyomná kellemes benyomásait, annyira jól érzi magát Gyergyóban, hogy egy hónappal meghosszabbította egyébként három hónapos itt tartózkodását. Állítja, jövőben is visszatér, akkor a közeli Háromkúton szeretne több időt tölteni, hogy diplomamunkájához elvégezhesse a szükséges társadalom-földrajzi kutatásokat. Hogy a hivatalokban ne legyenek fennakadásai, tervezi, hogy addig bár alapszinten megtanulja a román nyelvet.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro

Továbbvándorolt a mesestaféta
Egy évig a csomafalvi Köllő Miklós Általános Iskola diákjai „ápolgatták”, pénteken két másik település iskolájának adták át azt a stafétát, amely által a magyar népmese egyre több vidékre jut el.
A mesemondás társasjátékába a székelyszentkirályi Szent István Általános Iskolától kapott felkérést a csomafalvi iskola, a jelképes staféta átvételével bekapcsolódva abba a folyamatba, amely által „se szeri, se száma” a mesemondásnak. Hogy eleget tettek a Meseszer című játék szabályainak, bizonyítja a pénteki rendezvényük, amelyen egyéni előadók és az iskola színjátszó csoportja elevenítették meg a magyar népmesék varázslatos világát. Bartalis Botond ötödikes és Csata Kinga hatodik osztályos tanulók meséikkel az emberségre, a kitartásra, a furfangra, a bugyutaságra, a kapzsiságra világítottak rá, a Gyopár színjátszó csoport előadása pedig a mennyekbe és a pokolra is magával vitte a nézőközönséget.
Amint azt Ambrus Ibolya angol szakos tanár, a színjátszó csoport irányítója elmondta, A bőgős fia meg az ördögök című mesét közösen dolgozták fel a csoportban, beleszőve a gyerekek ötleteit, gondolatait. A fenti és a lenti világot ízes szólásokkal jelenítették meg az előadók, ily módon igazi kikapcsolódást, kellemes időtöltést nyújtva a közönségnek.
A nézők a népzene szárnyain is mesés tájakra barangolhattak: a Köllő Miklós iskola citeracsoportjának előadása a Dunántúlra kalauzolta őket, majd a szervezők felkérésére, egy közös játékos táncba bekapcsolódva házigazdák és vendégeik együtt élhették át a népzene, a néptánc „mesésen” felszabadító hatását. A házigazda iskola továbbadta a stafétát: a Meseszer egy évig a szárhegyi Bethlen Gábor, illetve az újfalvi Elekes Vencel iskolák diákjainak életébe viszi el a varázslatot.
A Meseszer
A játékot 2009-ben indította az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár azzal a céllal, hogy „se szeri, se száma ne legyen a mesemondásnak, hogy szépszerével rendszeresen összegyűljünk mesélni, mesét hallgatni, csak úgy, jól érezni magunkat. Hogy a mese legyen fűszere életünknek, gyógyszere rosszkedvünknek, ékszere nyelvünknek. Hogy népmeséink hatalmas fészerében mindenki szert tehessen a maga szerére, amivel szeretetlenségeit csillapíthatja, netán amin elméjét tornáztathatja.” A mesemondás társasjátékának szabályai: a mesemondást tovább kell adni két másik településnek meghívott képviselőik jelenlétében; magyar népmesét kell mondani, a hagyományos magyar népmesemondás rendje szerint.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bírósághoz fordul az önkormányzat RMDSZ-frakciója
Közpénzek elköltésével kapcsolatos dokumentumokat kértek a gyergyószentmiklósi RMDSZ-es önkormányzati képviselők a városvezetéstől, de csak kitérő választ kaptak. Emiatt a közigazgatási bírósághoz fordulnak. Az MPP-frakció szerint mindez csak vádaskodás.
Indokolatlanul sok az az 53 ezer lej, amelyet Gyergyószentmiklós városvezetése a Gyilkos-tónál szeptemberben felavatott Szent István-szobor felállítására költött – véli Szőcs Tivadar, aki ennek a beruházásnak részleteibe szeretett volna betekinteni. Írásban kérte, hogy bocsássák rendelkezésére az alapzat és a szobor fölé emelt fából készült alkotás költségeivel kapcsolatos dokumentációkat. Kérését november 17-én iktatta, de konkrét válasz helyett csak kitérőt kapott a polgármestertől – mondta el a helyi önkormányzati képviselő-testület csütörtöki ülésén.
Az RMDSZ-es tanácsos leszögezte, olyan dokumentumokat kért, amelyek a törvény értelmében nyilvánosak, azaz bárki számára hozzáférhetők kellene legyenek. A törvény azt is kimondja, hogy tíz, de legkésőbb harminc napon belül kell az ilyen jellegű kéréseket teljesítenie egy önkormányzatnak. A harmincadik napon érkezett is egy válaszlevél, amelyben a polgármester közli, a kérdéses üggyel kapcsolatban mindenben a törvényeknek megfelelően jártak el, és így azt is javasolja, hogy a továbbiakban ne foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. A dokumentációt azonban nem ismertették. Szőcs Tivadar közölte, mivel kérésére nem kapott kielégítő választ, panaszt fog tenni a közigazgatási bíróságon.
A tanácsülésen Bajkó László, az RMDSZ-frakció egy másik tagja hasonló esetet ismertetett. Elmondta, az RMDSZ-frakció közösen nyújtott be kérést december 16-án, amelyben szintén bizonyos beruházásokkal kapcsolatos dokumentumok bemutatását kérték. Erre még választ sem kaptak a törvényben előírt 30 napon belül. Hozzátette: nem mondhatja azt senki az RMDSZ-frakcióról, hogy állandóan pluszmunkát adnának a polgármesteri hivatal szakirodáinak, és minden aprósággal „kekeckedve” hátráltatnák a munkájukat, ugyanis a mandátumból eddig eltelt két és fél év alatt mindössze öt alkalommal fordultak információkéréssel a hivatal dolgozóihoz. Egyszer sem kaptak azonban kielégítő választ az adott kérdésekre. A tanácsos ugyanakkor közölte, legutóbbi érdeklődése során a fejlesztési iroda vezetője azt mondta, szívesen elbeszélget vele, de semmilyen dokumentumot nem mutathat meg. A kért dokumentumok átadását ezért szintén a közigazgatási bírósághoz fordulás útján próbálja elérni az RMDSZ.
Az RMDSZ tanácsosai pénteken sajtótájékoztatón is kifejtették a kért és meg nem kapott iratokkal kapcsolatos aggályaikat. Közölték, decemberi kérésükben mindazokról a beruházásokról kértek információkat és dokumentumokat, amelyeket Mezei János polgármester versenytárgyalás nélkül, saját hatáskörben rendelt meg a 2012–2014-es időszakban. A törvények értelmében a polgármester százezer euró alatti beruházások elvégzésére adhat megrendelést versenytárgyalás nélkül. Az ilyen munkálatok, beszerzések dokumentációi szintén nyilvánosak.
Az RMDSZ-es önkormányzati képviselők megállapították, hogy mivel beruházásokról, közpénzek elköltéséről van szó, amelyek részleteit megismerni bárkinek joga lenne, és mivel ezeket mégsem mutatják meg a tanácsosoknak, felmerül, hogy gyanús dolgok lehetnek a háttérben, valami nincs rendjén. Leszögezték, ez csak feltételezés, akár az is kiderülhet, hogy minden rendben van, de azt akarják elérni, hogy „megszűnjön a ködösítés”.
A tanácsülésen Mezei János polgármester nem volt jelen, Egerben tartózkodott hivatalos kiküldetésben, így nem válaszolhatott személyesen az őt, illetve az általa vezetett hivatalt érintő RMDSZ-es állításokra, felvetésekre. Az MPP-frakció azonban közleményben reagált a Bajkó László és Szőcs Tivadar által mondottakra. Ebben azt írják, hogy szerintük „a vádaskodás időzítése arról ad számot, hogy maguk városatyák nem kívánnak mihamarabbi válaszokat kapni felvetéseikre, ildomos lett volna a felvetéseket szemtől szemben, a polgármester jelenlétében megfogalmazni.”
Az MPP-s frakció közleménye nem ad választ sem a szoborügy, sem az elmúlt két év beruházásait érintő RMDSZ-es kérdésekre, hanem arra tér ki, hogy szerintük a kért válaszokat a szűkös határidő miatt nem is adhatta ki a polgármesteri hivatal. Ugyanakkor megjegyzik, hogy az RMDSZ beadványa olyan kéréseket is tartalmazott, amelyek kimerítő megválaszolására nem is köteles az önkormányzat.
Az MPP válasza szerint az RMDSZ-eseknek arra is ki kellett volna térniük a beadványban, hogy mire akarják felhasználni a kért információkat, dokumentumokat. „Kérésük nem illeszkedik a 34/2006-os sz. sürgősségi kormányrendelet 19-es cikkelyében foglaltakra – gyakorlatilag nem nevesítették, hogy ezzel a nagy volumenű háttérmunkával járó összesítő-elemző táblázattal milyen közösségi célt kívánnak szolgálni tanácsosi minőségükben. Elmondható tehát, hogy egy, az adminisztratív működést nem elősegítő, hanem terhelő munkát várnak a tanácsos urak az egyébként is zsúfolt periódusban.”
A polgári pártos válaszközleményben így összegeznek: „Az RMDSZ által hangoztatott határidő-túllépés jogtalan, a városvezető által elrendelt határidő-hosszabbítás keretén még bőven belül vagyunk. Következésképpen nem jogi, hanem türelmetlenségi kérdésként vetődnek fel a megfogalmazott vádak.” Hozzáteszik, hogy amint a polgármester hazatér hivatalos útjáról, minden bizonnyal válaszol az őt érintő felvetésekre.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Nagyváradi könyvnapok anno
A huszonkét éves elszakadás ellenére Várad emlékét úgy őrizte meg az anyaország, amilyen az valójában volt, a pezsgő kulturális élet városának, falai közt írókkal, költőkkel, tudósokkal, művészekkel. Persze, a távolság megszépíti az emlékeket, de a város a tudatos sorvasztás ellenére is megőrizte a szellemi élet pezsgését és az idelátogatók nem érezték olyan mélynek az elszakadás okozta mély szakadékot, ami az évek során keletkezett. Azonkívül itt volt nekünk az erdélyi magyar irodalom és annak képviselői, akik azon igyekeztek, hogy a magyar szó megmaradjon ezen a tájon.
Illusztris vendégeket várt a város, az irodalom jeleseit ezeken a napokon, a könyvnapok idején. Gulácsy Irén, Ignácz Rózsa, Móricz Zsigmond, Mécs László és Nyírő József vendégeskedett volna a Holnap városában, hogyha csak néhány napra is, de elhozzák az élő magyar irodalom szellemét ide.
A város vezetése és a kereskedők pedig mindent megtettek azért, hogy a hazatérés utáni első könyvnapok sikerrel öregbítsék Várad hírnevét.
Három napon át kínáltatják magukat a magyar szellem termékei, a város szívében álló népi motívumos sátrakban. A helyi könyvkereskedők hetek óta versengenek a jobbnál jobb standokért, a Szent László tér és a Bémer tér kijelölt helyein. Mindenikük pompás sátrat állított, de a legszebbek azok voltak, amiket a sikeres festőművész, Balogh István tervezett.
A tervek szerint kilencvenhét könyv kerül az olvasóközönség elé. Ezek egyike a rég halott, tehetséges Iványi Ödön: A püspök atyafisága című regényének harmadik kiadása, a Szigligeti Társaság gondozásában.
A könyvnapok sikeres rendezéséért egy olyan régi, váradi könyvkereskedő felelt, aki az elmúlt évek alatt, legjobb tudása szerint szolgálta a város magyarságának érdekeit. Könyvkereskedésében és az általa kiépített hálózatban, az elnyomás évei alatt is kapható volt minden olyan magyar nyelvű könyv, amit a román cenzúra beengedett Erdélybe. Ez a könyvkereskedő cég volt az, aki kiépítette a könyvterjesztő hálózatot és megteremtette a lehetőséget a kedvező részletfizetésre, hogy a szegény sorsú irodalomkedvelőkhöz is eljusson a magyar szó, irodalmunk kincsei révén. Igen, kedves olvasók, Vidor Manóról van szó. Arról a Vidor Manóról, aki Herczeg Ferenccel, Bókay Jánossal, Harsányi Zsolttal tart fent baráti kapcsolatot, és akik egyetlen hívó szóra, bármikor lejönnek Váradra felolvasást, dedikálást tartani.
Vidor rendezi hát a könyvnapokat, de nem csak itt, hanem ő felel a visszatért Észak-Erdély más városainak, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek és Szatmárnak sikeres könyvnapi rendezéséért is.
A Vidor Manó könyvkereskedés, a Szigligeti színház előtt állította fel sátrát.
A Bémer tér egy másik sátrában, a Pannónia és a villamosmegálló közötti háromszögben, a Krausz István által vezetett Nemzeti könyvkereskedés állít ki, de az itt kiállított könyvek, a Rákóczi út 11 alatti boltban is kaphatók lesznek.
Az egyik legszebb sátor, a Hegedüs Hírlapiroda sátra a Bémer téren, a Magyar Általános Hitelbank előtt áll. Az övéké volt a legjobb és legsokoldalúbb kölcsönkönyvtár, magyar és német nyelvű könyvekből. Miután a városi könyvtár már nem töltötte be szerepét a magyar olvasóközönség számára, a Hegedüs kölcsönkönyvtár vette át ezt a szerepet, maradéktalanul kiszolgálva az olvasókat a megszállás évei alatt.
A régi, nagyhírű Sonnenfeld féle könyvkereskedést Simon István, egy anyaországból idekerült kereskedő vette át és sátrát “keresztény és hazafias indíttatásból” a Szent László templom mellett állítja fel.
A könyvnapokra aztán az ígért szépírók nem érkeztek meg, az olvasóközönség legnagyobb sajnálatára. Pedig Nagyvárad irodalmi múltja és a közönség ragyogó szeretete megérdemelte volna ezt a gesztust. Kárpótlásként itt volt azonban Gulácsy Irén és Ignácz Rózsa. A két írónő szinte fürdött a népszerűségben és természetesen az ő műveiket vásárolták és dedikáltatták a legtöbben a sátraknál. A közönség hamar elfeledte a “nagyok” látogatásának elmaradását és szeretetével halmozta el a két hölgyet. Hisz mindketten itthon voltak és ezt nem is titkolták…
Gulácsy Irén ellátogatott egykori munkahelyére, a Nagyvárad szerkesztőségébe. Emlékezni a kollégákkal a hősi időkre, a vezércikkekre, a sok fejtörésre, küzdelemre a megaláztatásokra, no és persze a sikerekre.
“Gulácsy olyan Nagyváradnak, mint Jókai Komáromnak, Móra Szegednek, Gárdonyi Egernek”, írja Tabéry a másnapi lapban. Ignácz Rózsa új munkája, a “Született Moduvában” is hatalmas sikert aratott. Ez a pusztulásra ítélt csángó magyarokról szóló munka volt talán a legnépszerűbb könyv a vásáron, Gulácsy munkái után.
A könyvvásár sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy Nagyvárad városa is képviselteti magát a vásáron. Dr. Soós István polgármester, Dalló Gyula kultúr tanácsos és Soós András a városi könyvtár vezetője nagy érdeklődéssel látogattak ki mindhárom napon a vásárra és jelentékeny összegért vásároltak könyveket a városi könyvtár számára. Annak a városi könyvtárnak, amely az elmúlt huszonkét esztendő alatt, nem sok magyar nyelvű könyvet, nem sok magyar író munkáját vásárolta meg.
Sajnos, az eseményt egy sajtópolémia is beárnyékolta. A Magyar Lapok egyik számában, lejárató cikk jelent meg a Sipos és Reich könyvkereskedésről. A cikk kufárkodással vádolja a céget, akiknek a magyar könyv csak haszonszerzés. Az igazi ok az, hogy a cég sátra az Országzászlóval szemben van felállítva és ez a tény igencsak szúrta a cikkíró szemét. A tény az, hogy a sátrak helyét a városi mérnöki hivatal jelölte ki, nem pedig protekciós alapon lettek elosztva. Az Esti lap válaszol a cikkre, így néhány napig van téma a két kispéldányszámú lap hasábjain. Akkor már olyan időket élt városunk és az ország, hogy még egy ilyen nagyszerű eseményt, mint a könyvnapok is be lehetett árnyékolni pár rossz ízű mondattal.
Így teltek az Első Magyar Könyvnapok eseményei városunkban, 1941. júniusának második hetében.
Farkas László, Nagyvárad
(forrás: Nagyvárad c. napilap 1941. júniusi lapszámai)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kultúra, történelem és szórakozás a Festum Varadinumon
A Nagyváradon már harmadik napja zajló Festum Varadinum ünnepségsorozatban számos olyan rendezvény kapott helyet, amely a legszélesebb érdeklődési körűek igényeihez is igazodik. A nagyváradi kulturális fesztivál szerda–péntek közötti időszakában hangsúlyosan megjelenik kultúránk, művészetünk és történelmünk is, ugyanakkor több különleges szórakoztató programra lehet készülni. Alább a fesztivál május 6–8. közötti rendezvényeit foglaltuk össze.
Kristófi János emlékkiállítás
Május 6-án, szerdán 14 órakor Kristófi János világhírű nagyváradi festőművész (1925–2014) munkáiból nyílik kiállítás a nagyváradi városháza dísztermében.
Kristófi János (Monospetri, 1925. december 15. – Nagyvárad, 2014. január 5.) világszinten elismert festőművész. Középiskoláit Kolozsváron végezte, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954). A Népi Művészeti Iskola tanára Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955-88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikus művésznővel rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot örökítette meg. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben , Budapesten (1991) és Szolnokon (1995).
Kristófi János világszerte ismert festőművész 1954 óta élt Nagyváradon, ahol harminc éven át a Városi, majd a Művészeti Népiskolában nemzedékeket oktatott. Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán Békéscsabán élő művészettörténész. 2011-ben Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Kiállítások, könyvbemutatók, istentisztelet
16.30-kor Wagner Péter képzőművész egyéni kiállítását nyitják meg a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, 17.00 órától emlékműsor Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő, előadó születésének 120 évfordulója alkalmából a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. 17.45-kor Szilágyi Aladár: Mit akartak ezek a magyarok?- Beszélgetések kortárs történészekkel Holnap /Kulturális Egyesület, Nagyvárad, 2015/ – könyvbemutató az Ady Endre Líceum dísztermében, Szilágyi Aladár beszélgetései a Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának 2014-es előadóival, bemutatja Szűcs László, a kötet szerkesztője és az Erdélyi Riport, valamint a Várad művelődési folyóirat főszerkesztője.
18.00 órától ünnepi istentisztelet a nagyváradi evangélikus templomban, igét hirdet Szabó Szilárd dombóvári evangélikus lelkész, előadást tart Balczó András evangélikus olimpikon; közreműködnek az evangélikus óvoda gyermekei, valamint Lucian Malița hegedűművész és Thurzó Sándor József brácsaművész. Az Ady Endre-gimnázium dísztermében 18.30-kor kezdődik a Szacsvay Akadémia történelmi előadása A török kiűzése Magyarországról (1683-1718) és az ország jövőjének tervezésecímmel, előadó: Gebei Sándor egyetemi tanár (Eger), az MTA doktora.
19.00 órától Operett express – Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek előadása. Elhangzanak világhírű operett melódiák Kálmán, Eisemann, Huszka, Fényes, Szenes, Lehár operettjeiből. Helyszín: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának díszterme (Partium Keresztény Egyetem)
Történelmi konferencia: „Várad, Erdély kapuja...”
Május 7-én, csütörtökön 10 órakor „Várad, Erdély kapuja...” Nagyvárad történelmi szerepe a fejedelemség korában címmel történelmi konferencia kezdődik nagyváradi városháza dísztermében.
A Festum Varadinum tavalyi rendezvénysorozatába beillesztett történelmi konferencia nagy sikert aratott, hiszen olyan, nemzetközileg is elismert szakemberek jöttek el előadni, akik kétségtelenül a történész szakma elitjéhez tartoznak. Nincs ez másképp idén sem, értékes és várhatóan rendkívül tartalmas értekezések hangzanak el, melyeknek középpontjában Nagyvárad, illetve a város középkori szerepének fontossága áll.
A konferencia részvevői és előadásaik címei: Oborni Teréz tud. főmunkatárs, kora újkori témacsoport vezető, MTA BTK, Történettudományi Intézet: Szapolyai János és a váradi béke; Gálfi Emőke tud. kutató (EME Kolozsvár): Izabella királyné várospolitikája: Gyulafehérvár és Várad; Bogdándi Zsolt tud. kutató (EME Kolozsvár): A váradi hiteleshelyek 16. század második felében; Mátyás-Rausch Petra tud. munkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A belényesi rézbányászat helye az Erdélyi Fejedelemség ércbányászatában 1571 és 1613 között; Emődi Tamás műemlékvédelmi szakmérnök, Nagyvárad: Az erdélyi fejedelmek nagyváradi palotája; Jeney-Tóth Annamária egyetemi docens, Debreceni Egyetem: Ifj. Rákóczi György váradi udvartartásának kezdetei (1638-1640-1642), Sudár Balázs tud. főmunkatárs, MTA BTK Történettudományi Intézet: A váradi török tartomány első évei (1660–1665).
Szent László öröksége
Ugyancsak 10 órakor kezdődik az a program, melynek keretében Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal a római katolikus székesegyházban, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban és a nagyváradi várban. 11 órától Nyitott kapuk – iskolanap a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, 13 órakor Varadinum Junior: „Sötét és semmi voltak...” – világosság és sötétség ellentéte a művészetben – irodalmi műhely a Mihai Eminescu Főgimnázium dísztermében, ugyanitt 14 órától: „Aki fényt hagyott maga után...” – magyarok a fény történetében. 17 órakor Ólomkatona címmel díjkiosztóval egybekötött kiállítás nyílik a Gyermekpalotában. 18 órától ünnepi istentisztelet nagyváradi unitárius templomban, igét hirdet Nt. Gyerő Dávid lelkész, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője, fellép a nagyváradi Kántorok Kórusa, majd szeretetvendégség következik.
19 órakor kezdődik Koncz Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes művész Gyorsvonat című önálló estje a a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban.
A Kossuth-díjas színész-rendező kedvenc költőitől, íróitól válogat verseket, novellákat, részleteket életszemlélete bemutatására. Hitet tesz az igaz emberség, a humánus együttélés és a munka, a teljesítmény elismerése mellett. Persze mindezt remek írások tükrében, a rá jellemző őszinteséggel, vonzó férfiassággal teszi.
Történelem és irodalom
Május 8-án, pénteken 16 órakor tartják meg a Varadinum történelmi verseny megnyitóját. Az Ady Endre Elméleti Líceum dísztermében zajló vetélkedő címe: Nemzetközi kapcsolatok a XIX. század végén a XX. század elején. Az első világháború. A megmérettetés 9-én, szombaton 9 órakor folytatódik ugyanott.
18 órakor Dukrét Géza helytörténész, a Partiumi Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke új kötetét, mely az Adalékok Siter történetéhez címet kapta. Helyszín: a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi központ múzeumterme. 19 órától Szabó T. Anna költő, műfordító szerzői estjére kerül sor teleki (ma Primăriei) utcai Illyés Gyula Könyvesboltban.
A Lotus Centerben 19.30-kor kezdődik a közismert magyarországi együttes, a HoneyBeast koncertje.
A Honeybeast egy magyar, elektronikus pop-rock zenét játszó együttes, mely ezen a néven 2011-től működik, bár történetét – némileg eltérő formációban és néven – 2005-ig vezeti vissza. Első nagy sikereit az együttes 2010-ben érte el, majd a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának szereplőiként szereztek országos ismertséget.
Metropol koncert pénteken
A Festum Varadinum egyik kiemelt programja a Nagyváradi Állami Filharmóniában 20.30 órakor kezdődő Metropol koncert.
A nagyváradi rockegyüttes 1968-ban alakult és legendás karriert futott be. Mind a váradiak, mind az erdélyi rockkedvelők kellemes nosztalgiával gondolnak vissza a Metropol koncertjeire, ezért a mai napig nagy népszerűségnek örvendő csapat fellépései garantált felüdülésnek, felhőtlen szórakozásnak számítanak.
maszol.ro

A tehetséggondozás felnőttkora – 18. PTDK a Partiumi Keresztény Egyetemen
Partiumi Keresztény Egyetem immár 18. alkalommal szervezi meg a Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciát (PTDK). A PTDK a felsőoktatási tehetséggondozás egyik kiemelkedő terepe, mely lehetőséget teremt arra, hogy a legkiválóbb és legbátrabb diákok kutatói munkájuk alapján írt dolgozataikat védjék meg egy öttagú szakmai zsűri és hallgatótársaik előtt.
Az idei rendezvényre a tíz szakosztályba összesen 154 hallgató jelentkezett, akik közül 135-en mutathatják be dolgozataikat csütörtökön, május 7.-én a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A hallgatók döntő többsége a PKE diákja, ám a résztvevők között jelentős számban vannak más felsőoktatási intézményekből is, úgy, mint Szatmárnémetiből, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem – Pszichológia és Neveléstudományok Karáról, Budapestről, az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, az Edutus Főiskoláról, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemről, A Tan Kapuja Buddhista Főiskoláról, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karáról, Egerből, az Eszterházy Károly Főiskoláról, a Miskolci Egyetemről, a Nyíregyházi Főiskoláról, Győrből, a Nyugat-magyarországi Egyetemről, Veszprémből, a Pannon Egyetemről és a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karáról.
A PTDK a diákok számára elsősorban a kutatói kíváncsiság és a szakmai megmérettetés lehetőségét teremti meg, de kiváló alkalom arra is, hogy a felsőoktatás különböző intézményeiben tanuló és dolgozó hallgatók és tanárok egymással találkozzanak, tapasztalatot cseréljenek és további együttműködési terveket szőjenek.
A rendezvény 9 órakor ünnepélyes megnyitóval kezdődik, majd 10-16 óra között a szakosztályi előadásokra kerül sor, 17 órától pedig eredményhirdetéssel, a konferencia értékelésével és állófogadással zárul. A szakosztályi ülések előadásain az érdeklődők a helyszínen történő regisztrációt követően díjtalanul vehetnek részt. A rendezvényről további részletek a ptdk.partium.ro oldalon találhatóak. A rendezvény főszervezője, dr. Szász Erzsébet, egyetemi docens.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

/Külhoni Magyar Sajtószolgálat/
MEGKEZDŐDÖTT NAGYVÁRADON A 13. ANYANYELVI KONFERENCIA
A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen rendezi meg ezekben a napokban a XIII. Anyanyelvi Konferenciát. Az elsőt még 1970-ban tartották meg Budapesten és Debrecenben, egy kéthetes nyári időintervallumban, a legutóbbit Kárpátalján, a Beregszász mellett Makkosjánosiban, 2010-ben. A rendszerváltás előtti konferenciák helyszínei Szombathely, Budapest, Pécs, Veszprém, Kecskemét voltak, azután Esztergom, Eger, Marosvásárhely, Révkomárom, Budapest, hogy a tizenharmadiknak a Szent László király alapította ezeréves város adjon helyet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A május 14-17. közötti változatos program gerincét a mai konferencianap adja, amelynek keretében délelőtt plenáris, délután szekcióülésekre került sor. Ünnepélyes köszöntőt Tőkés László európai parlamenti képviselő, a házigazda egyetem Alapítók Tanácsának elnöke mondott, így üdvözölve a megjelenteket: „Anyanyelvünk családias közösségében, mondhatni: fészekmelegében sok szeretettel köszöntöm az Anyanyelvi Konferencia elnökségét és résztvevőit.” Röviden szólt a Partiumról mint régióról, az ennek nevét hordozó egyetemről és az azt övező szakrális erőtérről, elmúlt idők tanulságairól és üzeneteiről, a határok fölötti nemzetegyesítés kulturális és anyanyelvi kihívásairól. Megállapította: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, az Anyanyelvi Konferencia valóságos kulturális missziót teljesít, amikor is Kazinczy Ferenc példáját és zarándokútjának eszmei nyomvonalát követve következetesen megkeresi idegenbe szakadt magyar közösségeinket, és ezáltal szolgálja a határokat meghaladó nemzeti önismeret ügyét. „Teszi ezt és tennünk kell ezt annak tudatában, hogy valós és egészséges önismeret és önbecsülés híján az önfeladás és az önveszejtés zsákutcájában tévedünk. Isten óvjon ettől!” – zárta köszöntését Tőkés László. Nyitóbeszédet Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára mondott, rámutatva legfontosabb identitásképző- és őrző értékeink, köztük az anyanyelv ápolásának és továbbadásának fontosságára és az ehhez kötődő feladatokra. A külvilágnak is meg kell mutatnunk a magyar kultúra és nyelv ősiségét, jelentőségét, gazdagságát, erejét – vélte, kitérve arra is, hogy a magyar állam és kormányzat mit tud és mit köteles tenni bel- és külföldön az anyanyelvi környezet megtartása, tágítása és fejlesztése érdekében, a nyelvi agresszió és környezetszennyezés ellen. Károli, Geleji Katona, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Ady és más szellemi nagyságaink vidékén, Erdélyben és a Partiumban különösen fontos hangsúlyozni az elődök példamutatását, de minden öntudatos magyar embernek fejet kell hajtania az utódok nemzetszolgálata előtt is – mondotta az államtitkár. János Szabolcs rektor azzal üdvözölte a hallgatóságot, hogy az Anyanyelvi Konferencia otthon van Nagyváradon és a Partiumi Keresztény Egyetemen, amely nem csupán nyelvünk és kultúránk védőbástyája, hanem a magyar tudományosság műhelye is egyben, értelemszerűen. Mivel a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat, e tekintetben minden magyar felsőoktatási intézménynek nyilvánvaló partnere.
Holnap nagyváradi művelődéstörténeti városnéző sétával és dél-bihari-zarándi autóbuszos körúttal folytatódik a XIII. Anyanyelvi Konferencia programja.
kms.mtva.hir

Identitásőrzés Kazinczy szülőföldjén
A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen rendezte meg a vasárnap zárult, 13. alkalommal szervezett Anyanyelvi Konferenciát.
"A társaság programnyilatkozata a határon átívelő nemzetegyesítés anyanyelvi, kulturális téren való leképzése és megfogalmazása. Ebben a gondolatmenetben fontos vonatkozás, hogy édes anyanyelvünk reformátorának és nagy apostolának, Kazinczy Ferencnek a szülőföldjén gyülekeztünk egybe" – köszöntötte a rendezvény résztvevőit Tőkés László európai parlamenti képviselő, a házigazda egyetem Alapítók Tanácsának elnöke.
Kitért arra, hogy az Erdélyi levelek szerzője művének Előbeszédében fájdalmas tárgyszerűséggel állapítja meg, hogy a korabeli Magyarország nem ismeri Erdélyt – Kazinczy Ferenc azért is kél útra, és vállalja rendhagyó felfedező útjának rendkívüli fáradalmait, és írja meg nagy visszhangot kiváltó „leveleit", hogy Erdély újrafelfedezésének Kőrösi Csoma Sándoraként a tájékozatlan közvéleményt és kortársait ráébressze eme „terra incognita" – az ismeretlen Erdély – gazdagságára és szépségeire. "Könyvének tanulsága és üzenete manapság is, változatlanul, vagy ha lehet mondani, még inkább időszerű" – fogalmazott Tőkés.
Nyitóbeszédet Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára mondott, rámutatva legfontosabb identitásképző- és őrző értékeink, köztük az anyanyelv ápolásának és továbbadásának fontosságára és az ehhez kötődő feladatokra. "A külvilágnak is meg kell mutatnunk a magyar kultúra és nyelv ősiségét, jelentőségét, gazdagságát, erejét" – fogalmazott, kitérve arra is, hogy a magyar állam és kormányzat mit tud és mit köteles tenni bel- és külföldön az anyanyelvi környezetmegtartása, tágítása és fejlesztése érdekében, a nyelvi agresszió és környezetszennyezés ellen.
"Károli, Geleji Katona, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Ady és más szellemi nagyságaink vidékén, Erdélyben és a Partiumban különösen fontos hangsúlyozni az elődök példamutatását, de minden öntudatos magyar embernek fejet kell hajtania az utódok nemzetszolgálata előtt is" – mondotta az államtitkár. János Szabolcs rektor elmondta, az Anyanyelvi Konferencia otthon van Nagyváradon és a Partiumi Keresztény Egyetemen, amely nem csupán nyelvünk és kultúránk védőbástyája, hanem a magyar tudományosság műhelye is egyben.
Mivel a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat, e tekintetben minden magyar felsőoktatási intézménynek nyilvánvaló partnere. Az első konferenciát még 1970-ban tartották meg Budapesten és Debrecenben, egy kéthetes nyári időintervallumban, a legutóbbit Kárpátalján, a Beregszász mellett Makkosjánosiban, 2010-ben.
A rendszerváltás előtti konferenciák helyszínei Szombathely, Budapest, Pécs, Veszprém, Kecskemét voltak, azután Esztergom, Eger, Marosvásárhely, Révkomárom, Budapest, hogy a tizenharmadiknak a Szent László király alapította ezeréves város adjon helyet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
A Nyelvőrzés Sütő András Díját kapta az Igen, tessék! mozgalom A Nyelvőrzés Sütő András Díját kapta az Igen, tessék! mozgalom a "bátorságáért, fiatalságáért, önszervezkedéséért és terjeszkedéséért a Szatmárnémetiben a hét végén tartott Magyar Nyelv Napjai keretében. A rendezvényen az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) osztotta ki éves díját. Az elismerést Dr. Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke adta át. A Dinu Lipatti Filharmóniában tartott ünnepségen a szervezők a laudációban úgy fogalmaztak, az Igen, tessék! mozgalom kettős indok miatt részesül a díjban: a civil felelősség tudatosításáért illetve a magyar nyelv nyilvános használatának bátorításáért. Az Igen, tessék! mozgalom eddigi tevékenysége egyik legfontosabb elismerésének tekinti a díjat, és kiemelten ösztönzőnek tartja azt – írták közleményükben a mozgalom vezetői. "Köszönettel tartozunk annak a több tucat szakmai segítőnknek, önkéntesünknek illetve munkatársunknak, akik nap mint nap a gazdasági többnyelvűség népszerűsítését szolgálják. Lekötelezettek vagyunk azok irányába, akik a gazdasági érvekkel alátámasztott nyelvvédelmet néhány éve megalapozták, elindították. Részben huszonéves fiatalok alkotjuk a csapatot, éppen azért köszönetünket fejezzük ki a türelmes, támogató hozzáállásért szüleinknek és egyetemi tanárainknak is" – olvasható a közleményben. Az AESZ közölte, a mozgalom nyilvánvalóvá teszi a magyar nyelv és a kétnyelvűség gazdasági értékét, alakítja a nyelvi tájképet – közölte az AESZ. A kitüntetést évente egyszer ítélik oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodtak.
Krónika (Kolozsvár)

20 éves a Szent Miklós Kamaraegyüttes
A gyergyószentmiklósi Szent Miklós Kamaraegyüttes július 4-én, szombaton 17 órától nagyméretű találkozóval ünnepli 20. születésnapját.
A dalkedvelőket a Figura Stúdió Színház nagytermébe várják, ahol fellép az Ipartestület Férfikara, a Domokos Pál Péter Dalkör Női Kara, a szegedi Vox Nova Kórus, a törökbálinti Cantabile Kórus és az ünnepelt Szent Miklós Kamaraegyüttes, illetve közreműködik a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar.
A város nevét viselő kamaraegyüttes 1995-ben jött létre Páll Ibolya zenetanár kezdeményezésére, első karnagya a gyergyóditrói Petres Csaba zenetanár, zeneszerző. A kamaraegyüttesben fúvós és vonós hangszerek találták meg a zenei összhangot, ugyanakkor létrejött az azonos nevet viselő vegyes kar is. A Szent Miklós Kamaraegyüttes irányítását Petres Csaba kiválása után Kolcsár Árpád gyergyószárhegyi zenetanár vette át, aki a mai napig a kórus és a zenekar karvezetője.
A Szent Miklós Kamaraegyüttes szinte törzsvendégnek számít a városi rendezvényeken, ugyanakkor évente ellátogatnak külföldre is. Sikerrel vettek részt több kórust minősítő hangversenyt is: Svájcban kitűnő minősítést, Prágában bronz, Egerben arany, idén szintén KÓTA-zsűri előtt arany minősítést szereztek. Számukra írták Sebestyén Rita és Cári Tibor zeneszerzők a Szent Miklós Legendája című előadást. Énekeltek a Csaba királyfi rockopera gyergyószárhegyi ősbemutatóján is. A kamaraegyüttesnek már kiadott CD-je is van.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Színházi sátor Tusványoson
Immár ötödik éve van jelen a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban a Magyar Teátrum színházi sátor. Szabó Lászlóval, a Magyar Teátrumi Társaság titkárával (portrénkon) az újdonságokról beszélgettünk.
– Milyen programokkal készültek az idén Tusványosra?
– Több programot próbálunk megvalósítani. Az egyik természetesen a színházi előadás: színházi produkciók rövidített változatát lehet megtekinteni. Újdonság, hogy a programkínálatunkban filmvetítés is szerepel. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója az egyik vendégünk, az ő viszonylag friss filmjét, A szarvassá változott fiút is szerettük volna bemutatni. Szintén újdonság, hogy jelen vannak a cirkuszművészek. Beszélgetések is zajlanak a sátrunkban vendégeinkkel a színházról és általában a kultúráról.
– Milyen programpontokat emelne ki a felhozatalból?
– Vidnyánszky Attila a húzónevünk. Nem volt még Tusványoson soha, és örülünk, hogy idén el tudtuk ide csábítani. Filmjével közönségtalálkozón, beszélgetésen is részt vesz Tusványoson. A szolnoki Szigligeti Színház és a Békéscsabai Jókai Színház egy-egy produkciójából látható egy-egy szűkített változat. És itt van a Talamba együttes, a gödöllői művészetek házának saját zenekara. Izgalmas dolgot művel a négy főből álló ütőscsapat egészen extrém hangszerekkel és hangzásvilággal. Hárman házigazdáskodunk a Magyar Teátrum sátorban: Fekete Péter, aki eddig a békéscsabai Jókai-színház vezetője volt, most pedig a cirkusz ügyvezetője, Németh Kristóf, a Játékszín igazgatója és jómagam. És itt lesz Szalay-Bobrovniczky Alexandra, Budapest főpolgármester-helyettese és Rázsi Botond, Eger alpolgármestere, ők beszélnek majd, hogy egy város arculatát miként határozhatja meg a kultúra, hogyan lehet összekötni a város népszerűsítését a kultúra népszerűsítésével. Beszélgetünk az internet és a kultúra kapcsolatáról is, arról, hogy megöli az internet a kultúrát, vagy éppen segíti.
– Teátristák – „nagy játékosok” címmel a magyar színházművészet jelentős alakjairól készült kiállítást is megtekinthetnek a betérők.
– A kiállítást Gajdó Tamás, Tordai Hajnal és Juhász Tibor hozta létre, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával valósult meg. Itt nem tudunk megfelelő kiállítási körülményeket teremteni, ami akár illene is a dologhoz, ez fesztiválkörnyezet, így a tárlat inkább a hangulat kiteljesítését szolgálja. Azért örültünk a kiállításnak, mert a sátorral az a célunk, hogy megmutassuk: nem lehet eleget tenni a kulturális tradíciók megtartásáért. Úgy gondoljuk, hogy még egy ilyen környezetben is, mint ez a fesztivál – ahol jelen van a popzene, a buli – kell lennie szigetnek, ami a kultúráról és a kulturális elemek megtartásáról szól.
– Esténként bulikat és különböző vetélkedőket is tartanak. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján sok „nem színházi ember” vesz részt ezeken a késő esti vetélkedőkön. – Az emberek szeretnek játszani, egy vetélkedővel pedig nem lehet mellényúlni soha. A részvételhez pedig nem kell kimondottan színházi tudás, csak kis általános műveltség. Próbáljuk humorosan megszervezni. – Akadnak évről évre visszatérő nézőik?
– Igen, a körülbelül száz személyből álló törzsközönségünk. Minden évben visszajönnek, keresnek bennünket, részt vesznek az előadásainkon. Ez is volt a cél, pontosabban ez is cél volt, mert jó az, ha egy hasonló jellegű fesztiválon van egy olyan réteg, amely megtalálja a saját helyét.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

NYATA 2015: buli előtti gazdaságpolitika és oktatáselmélet
Augusztus 4. és 9. között több, mint 150 szakkollégista gyűlt össze Kolozsváron a harmincadik Nyári Szakkollégiumi Találkozó (NYATA) keretein belül, ahol részt vettek előadásokon, workshopokon, majd fokozatosan fejlesztették nonformális networking készségeiket a Blériotban.
A nagy múlttal rendelkező esemény magyar ajkú egyetemi szakkollégiumok közötti, meghatározott témán belüli professzionális véleménycserék, illetve különböző szakmaisági szintű kapcsolatok születési helye. Sokak között Pécs, Nagyvárad és Eger is otthont adott már a diákcsoportosulásnak, mielőtt kincses városunkra jutott volna sor a budapesti Rajk László, illetve a kolozsvári Mikó Imre szakkollégiumok társszervezése jóvoltából. Ezzel megerősítve és támogatva Kolozsvár Ifjúsági Főváros státuszát.
A keddi 0. napon megérkeztek a vendégek, szállást, illetve útbaigazítást kaptak a szervezők jóvoltából, majd a közös vacsora után kezdődött a City Tour Night, ahol megismerhették fontosabb kultúrális jelképeinket, lokáljainkat, miközben szelfiztek, sztoriztak, vagy épp pincérlányok telefonszámát szerezték be.
Generációnk és a jövő oktatása
Az első nap előadásainak, workshopjainak és plenáris vitájának a Generációnk és a jövő oktatása volt a központi témája. Ugyanis a magyar közoktatásban tanuló diákok teljesítménye hanyatlásnak állt és ez egy beláthatatlan következményű társadalmi szakadáshoz vezethet, ami a gazdaság jövőjét potenciálisan alááshatja. A nap kérdése a különböző hátterű, illetve képességű gyerekek integrált oktatása-nyújtotta lehetőségek és korlátok voltak.
A hátrányos helyzetből származó egyének lemaradása egyre nagyobb, amit tovább fokoznak a szelekciós folyamatok, amik törvényszerűsítve szegregációhoz vezetnek. A magyar közoktatásban már a szabad iskolaválasztás korai szelekciót alakít ki, de a jelenlegi oktatási rendszert akkor sem lehet központilag integrációra erőltetni, mivel ennek szerkezete alkalmatlan a hirtelen átformálásra és a felsőbb társadalmi rétegek a magániskolai alternatívák fele irányulnának.
Az anyagilag különösen rosszul álló térségekben a tanítási szinvonal a leggyengébb, mivel a tanárok nem elég felkészültek, pedig a minőségi oktatás egy nemzeti minimum, kiemelt állami felelőség kell legyen. Ezért ajánlott a közoktatás módszertani megújítása, ami minden társadalmi réteg, és bármely képpességi szintet képviselő egyén érdeke. Sokak között, követendő újító példát képez az élménypedagógia, önismeret-fejlesztés, csoportmunka, problémaorientált tanítás. Ezek mellett, ajánlott emelni a tanári pályával járó presztízst és anyagi juttatásokat, ami emelné a szakma átlagszínvonalát. Azt fontos kiemelni, hogy az integráció nem kizárólagos cél. Legyen szó felzárkóztatásról, tehetséggondozásról, vagy érdeklődési kör szerinti csoportosításról, az ideális oktatási rendszer sokszínű és nem zárja ki az egyéni igényeket, másképp elfojtja a kreativitást, innovációt.
Csütörtök: nemzetünk gazdasága
Csütörtökön Nemzetünk gazdasága volt a fő téma, amin belül a szakkolisok ki próbálták emelni a fejlődési gátakat és a mozgatórugókat. A délelőtt első felét a magyar régiók közötti különbségekről szóló előadások töltötték ki, mivel ezen területegységek teljesítményei között egyre növekszik a különbség. Mindez ahhoz vezet, hogy a legszegényebb (Észak- Magyarország, Észak- és Dél- Alföld) régiókban élők számára egyre csökken a szegénységből való kitörés esélye. A határok menti régiók esete még komplexebb problémát jelent, amelyet egyáltalán nem kezelnek.
A délelőtt másik fő témája Magyarország energiaellátásának kérdése volt. A megújuló technológiák költséghatékonysága meredeken javul, de amíg a fogyasztók elsődlegesen az olcsó energiában érdekeltek, addig a politikai döntéshozók a nagy méretű beruházásokat és a centralizált, kontroll alatt tartható energiarendszereket helyezik középpontba.
A nap közös vitáján, három gazdaságpolitikai program került bemutatásra és megvitatásra, melyek közül a jelenlévőknek választani kellett. Az első egy társadalmi igazságérzetre, illetve jelentős állami szerepvállalásra épült, ami progresszív jövedelemadóra, csökkentett ÁFA-ra és luxusadóra alapulna.
Ezen kívül támogatná a helyi piacokat és a kis családi gazdaságokat.
A második egy piac és versenypárti program volt, amely a tisztességes versenyre, beruházások növelésére, állami szolgáltatások hatékonyságának fejlesztésére irányult. Az ágazati különadókat kivezetné, cserébe az állam befejezné a vállalatok szelektív támogatását. A harmadik munkaalapú program volt. Felvetette, hogy az örökösödési adó rátájának jelentős növelését és ezzel együtt másfajta adók csökkentését, illetve egy alacsony alapjövedelem bevezetését.
A vita végső eredménye nem a megszavazott programban, hanem az elemzett szempontokból levont következtetésben rejlett. A gazdaságpolitika alapvetően értékválasztásokra épül és csak ezek után a megvalósítás lehet szakértői feladat! Mivel, amíg bölcsészek, jogászok, mérnökök és közgazdászok vitáztak, a fő törésvonalak mégsem a szakmák között, hanem értékválasztások mentén alakultak ki.
Péntek: geopolitika és nemzetünk együttélése
A Geopolitika és nemzetünk együttélése köré igazodtak a pénteki előadók. Két előadás is a közel-keleti témát dolgozta fel; egyik Szaúd-Arábia jelenlegi helyzetét, míg a másik a szíriai polgárháború és a közel-keleti államrendszer felbomlását vizsgálta. A szíriai polgárháború, az eddigi államrendszer felbomlása köszönhető mind az ISIS térhódításának, mind annak, hogy az eddigi államrendszer túlságosan is instabilnak tekinthető.
Ugyanakkor népszerűségük betudható annak is, hogy vallási beágyazottsága mellett nem ódzkodik olyan modern eszközökhöz nyúlni, melyek egyre elterjedtebbek a közösségi médiában, ez által tevékenységük sokkal elérhetőbb a fiatalok számára. A vita központi témája az volt, hogy lehetséges-e a demokrácia valamilyen válfaját összeegyeztetni a muszlim vallási alappal, mivel ez lenne a megoldás. A workshopon Oroszország, az Európai Unió, az ukrán kormány és a szakadár területek gazdasági és politikai érdekeiről beszélgettek a résztvevők. Szó esett többek közt a nyugati és orosz szankciós politika káros hatásairól, az orosz média állami befolyásolásáról, a szakadár területek fenntarthatatlanságáról, illetve az orosz és ukrán kormány ellentétes gazdasági és politikai érdekeiről.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy Ukrajna a konfliktus ellenére lehetőséget kapott arra, hogy Oroszországtól független, nyugati intézményrendszert alakíthasson ki, és folytassa európai integrációját. Ugyanakkor kiemelték azt is, hogy ebben mind az Európai Unióra, mind Magyarországra mint szomszéd és a magyar kisebbségen keresztül közvetlenül is érintett országra jelentős felelősség hárul.
A plenáris vitán szó esett egy, a Kárpát-medencében megvalósítható potenciális közös nemzeti együttműködési politikáról, mely arra épülne, hogy ebben a földrajzi régióban a magyarság támogatása mellett, gazdaságilag és oktatást tekintve is integrálni tudja az itt élő lakosságot.
A vita első felében a szakkollégisták az identitás fontosságáról beszéltek, az egyén és a közösség szempontjából értékelték. A vita egyik fő motívuma az volt, hogy a nemzeti identitás mellett rendelkezünk más identitásokkal is, s egy egyén nemzeti identitása is kötődhet több nemzethez. Többen az európai identitást is hangsúlyosnak ítélték, erre reagálva akkor miért ne lehetne egy kárpát medencei identitást létrehozni?
Helyi viszonylatból, a mikósok szót ejtettek az erdélyi fiatalok szemszögéről: Meghatározó tényező a román nyelvi nehézségek (főként székelyföldi születésűeknél), a családi háttér és a szülők viszonyulása a külföldi karrierépítéshez. Kutatások ugyan meglepően bizonyítják, hogy nem is Magyarország az első számú úti cél, hiszen többen mennek Ausztriába, Németországba, Skandináviába, szaktól, ösztöndíjprogramtól, munkavállalástól és egyetemtől függően.
Szombat: társadalmunk rétegei és kihívásai
Zárásul a Társadalmunk rétegei és kihívásai témakört merítették ki úgy a résztvevők, mint az előadók. Amíg a jövedelmi vagy akár a területi aspektus még a közbeszéd szintjén is megkülönböztet csoportokat, a szakkolisok számára ezek mellett egyértelműen felmerült a generációs törésvonalak fontossága, a nemi szerepek és a családok változása, vagy épp az értelmiség léte, kapcsolata a társadalommal. Ugyanakkor, a társadalmat (és vezetőit) igen sok meglepetés fogja érni már a következő egy-két évtizedben, ha nem veszik figyelembe azokat a sajátosságokat, amelyek a bizonytalanságtűréssel, toleranciával, családhoz és valláshoz való viszonnyal, a nemi kérdéshez való hozzáállással, az igen tág, sok esetben ma mesterségesnek tartott eszközökkel kialakított kapcsolatrendszerrel összefüggésben megfigyelhetők.
Jelenleg, a szegénység terjedése és a növekvő egyenlőtlenségek témája érezhetően nem kapja meg azt a helyet a politika és közpolitika-alkotás folyamatában, amely legalább a folyamatok romlását képes lenne megállítani, emiatt a probléma hosszútávon is kísérője lehet életünknek.
Egy másik, párhuzamos beszélgetésen az is megfogalmazódott, hogy a népi-urbánus törés már nincs jelen erősen a mi generációnk életében: bár város-vidék különbségek vannak és fontosak, azt gondoljuk, sok esetben csak praktikus vagy felszínes különbségeket jelent. A régebbi generációk vitái helyett inkább a vidék jövője az, amin el kell tudnunk gondolkozni, ez az, melyben el kell tudnunk helyezni magunkat és korosztályunk felelősségét.
A nap kérdése is kialakult a beszélgetések során: Hogyan tehetünk mi mások gondjainak, illetve közös problémáinknak enyhítésért, vagy akár megoldásáért? Konkrétan, a szakkolisok úgy érzik, hogy nyitnunk kell a középiskolások felé, segíteni felsőoktatásba való majdani bekapcsolódásukat. Ezt azért is, hogy a jövő egyetemistái és szakkollégistái sokszínű társadalmat képviseljenek. De keresniük kell a korosztályaik tagjait és közösségeit is, hogy közösen tudják definiálni magukat a társadalomban. Akár egyéni, akár közösségek szintjén fontos foglalkozniuk társadalmi rétegek problémáival, hiszen képességeik szerint szeretnének szerepet vállalni azok megoldásában. Ez a társadalmi szerepvállalást ma is magukénak vallják.
Ezen érdekfeszítő gondolatáradatok közben a mindennapos közös étkezések erősítették az esti bulikra teljesen megszilárdult szakkollégista összhangot, amit egy utolsó, kompetitív beer pong mérkőzés erejéig mellőzni lehetett. (közlemény)
Transindex.ro

Ima az áradatban
– Sok minden meg van írva a könyvekben. Aztán az olvasó ember szívébe is alászivárog egy s más. Mert az ember esze felméri ugyan a dolgokat, de ami a szívre tartozik, az odairányul. Az értelem arra való, hogy amit a szív sugdos, azt eligazítsa...
Damokos plébános, Feldebrő község mostani katolikus papja kérdésére ezt válaszolta Felvinczi Deák Álmos; a pap érthető módon meg is lepődött. A kérdése ugyanis arra kereste a választ, mi okból jár imádkozni az altemplomba naponta, immár két hónapja, ott térdel a kőkoporsók között a kövezeten a 94 esztendős öreg. Holott a templom üres. Az altemplom kilencszáz éves. Most csak gondoljuk el, annak idején, amikor elkészült ez a nagy hírű monostor, Géza nagyfejedelem, aki koronát is viselt, amikor kedve tartotta, Vajknak, a fiának adományként szánta, de mai napig sem lehet tudni, hogy a keleti vagy a nyugati kereszténységben építették a magyarok. A későbbi I. István, Szent István király idejéből való a föld alatti, ma is megtekinthető altemplom. Tán a nagy keresztény király is térdelt azon a kövezeten a 11. században.
– Annak semmi akadálya, Álmos bátyám, hogy maga ott imádkozik naphosszat...
– Eljött az idő, plébános úr. Az én időm itt van. S nem naphosszakat, hanem amennyit az én maradék időm enged, csak annyit imádkozom, s van miért, van... Mert megírta Kempis Tamás is, hogy a kevélyek alkalmatlanok arra, hogy Istenben alapot lássanak és megszilárduljanak... A gőgösök, a kevélyek ideje jött miránk... Plébános úr, valahogy így emlékezem, de hetven esztendeje nem sok, hogy olvastam, ezt fohászoltam kinn a fronton. Hogy lenne már vége.
A papnak eszébe ötlött az a híresztelés, ami akkoriban járta be az egri járás népét, hogy a feldebrői Felvinczi Deák Álmos lövészárokbeli s erdőkbeli imádságai vetettek véget a második világháborúnak. A nép hitte is, nem is, de azt bizonyosan tudják máig is, miféle imákat jegyzett le a fronton s mondotta el fennhangon több templomban is, ahol eljárt.
A mostani elhatározását az imáit illetőleg egyetlen ember próbálta meggátolni, nevezetesen az ezeréves templom szolgája, harangozója, aki a templom kulcsát tartja magánál, hogy ha külföldiek jönnek, márpedig jönnek, tudja beengedni. Kovács Ábelnek hívják, s vagy öt esztendővel ezelőtt akasztott tengelyt az öreggel. Történt, hogy turisták érkeztek, Álmos bácsit kérdezték, hogy lehetne megnézni a híres templomot. Az öreg elment, kihívta Ábelt kulcsostól, az komor volt, mint aki magasan tudja magát. Óra múltán kijöttek, elköszöntek forma a vendégek, akkor kérte a belépti díjat a kulcsos templomszolga és harangozó. Azok fizettek, elmentek.
– Aztán hogy van képed elkérni a pénzt? Fizetésed, az van, de pofád nincs. Itt jegyet sem adtak még soha a nyugati, keleti látogatóknak... Te nem is Ábel vagy, hanem Káin. Ó, ha ezt megtudná Aba Sámuel urunk!
A templomszolga ezt sosem bocsátotta meg a köztiszteletben megvénült falubeli matuzsálemnek. Most is kényszeredetten nyitotta ki az altemplom ajtaját, ereszkedjék bé, oda le a vénség, ahol királyok is megfordultak, s ahol papok, vezérek nyugszanak tisztességben.
Feldebrő lakossága ismét kutakodni kezdett óvatoson, vajon mit tárgyal 94-en is túl a jó Istennel Álmos bácsi? És az igazgató-tanár sem restellte elmenni egy estefelé. A templomból le, az altemplomba szolgáló kis ablakokon megfigyelte, hallani csak szórványoson hallotta, amit imádkozik a vénség.
„...Titeket, az Aba nemzetség nagy vezéri férfiait hívtalak segítségül a Donnál a nagy háborúban... az Úrnak, magyarok Istenének rettenetes hatalma van, azért maradtunk meg ennyi ellenséggel szemben is, máig is, ezerszáz esztendőket megérve itt. Kérem az Aba nemzetséget, Aba Sámuel királyunkat az ő monostortemplomában, fordulna arcával felénk s aztán Isten felé, megtudván s vélem is tudatván ez újabb sárga veszedelem szélét és hosszát, hogy menedéket és egyben erőt lelnénk nemzetünkben... Háborúságban lelhető békekötés..., megértem azt is én életben, de ami ma elárasztja a hazát, az nem a bibliai sárga veszedelem, de maga a nemzetítélet... Vállalom a maradék erőmet s életemet, hogy menekvéses hírt vihetnék Aba Sámuel hadáról a fölöttem uralkodó templom népének, Feldebrőről szerte a világba...”
A tanár azt sem tudta, melyik világon hallja ezt a fohászt.
Hajnalban úgy ment Egerbe, a püspökségre, hogy be sem jelentkezett. A következő vasárnapon Eger város papjai kértek bebocsátást az altemplomba. Felvinczy Deák Álmost ott találták, ülve a kőpadlón, háttal támaszkodva egy kőkoporsónak. Ott aludta elkezdett örök álmát, s talán éppen Aba Sámuellel, a harmadik magyar királlyal tárgyalt a szörnyű sötét áradat dolgairól, halva.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kiállítás a magyar emigrációról
A 17–19. század közötti törökországi magyar emigráció életébe nyújt bepillantást a november 12–17. között a nagyváradi várban látható fényképtárlat.
A fotókiállítás az egri Eszterházy Károly Főiskolán volt látható, mely dr. János Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem leköszönő rektora és dr. Verók Attila, az egri főiskola dékánhelyettesének személyes kapcsolatának és kezdeményezésének köszönhetően most Nagyváradra kerül, tájékoztatta a sajtót tegnap Huszár István Nagyvárad alpolgármestere. Mint elmondta, a nagyváradi polgármesteri hivatal társszervezője ennek a tárlatnak, melyet november 12-én délelőtt tizenegy órától nyitnak meg a nagyváradi vár L. épületében. A kiállítás ingyen látogatható november 17-ig naponta 9–17 órák között. Huszár István elmondta, hogy a polgármesteri hivatal meghívókat küld ki a magyar tanintézményekhez, illetve magyar-, és történelemtanárokhoz abban bízva, hogy minél többen látni fogják a tárlatot, mely Nagyváradról a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület székházába fog átkerülni.
A száműzetés mindennapjai
A nagyváradi kiállítás megszervezésében tevékenykedő Mihálka Nándor történész a tárlat kapcsán a sajtótájékoztatón tudatta, hogy egy több mint nyolcvan felvételből álló fényképkiállításról van szó. „Az egész kiállításnak az a koncepciója, hogy a 17. századtól kezdve a 19. századig a magyar jelenlétet dokumentálták Törökországban, Thököly Imrétől, Mikes Kelemenen és Rákócziékon át Kossuth Lajosig. A magyar emigráció jelenlétének helyszínei, emlékhelyei, valamint különböző dokumentumok felvételei lesznek láthatók, kezdve a rodostói Rákóczi laktól a Kossuth Lajos emlékszobáig és emlékházig, valamint a hozzájuk kapcsolódó egyéb épületek, utcák, paloták is láthatók, melyekben a kor szultánjai és pasái laktak”. Mihálka Nándor kifejtette, hogy érdekes dokumentumokról is készültek fényképek, többek között olyan levelekről, amelyek árulkodnak arról, hogy milyen úton-módon történt, és mennyibe került Kossuth Lajosnak a költöztetése egyik városból a másikba, melynek költségét egyébként a török állam teljes egészében magára vállalta. Mint mondta, a tárlaton feltárulnak a magyar történettudomány számára újdonságnak számító információk is, de ezek nem nagy volumenű felfedezések, hanem inkább a törökországi magyar emigráció mindennapjaiba nyújtanak mélyebb bepillantást. Külön érdekessége a kiállításnak az, hogy megmutatja azt, maguk a törökök miképpen viszonyultak a magyar emigrációhoz. A tárlat anyagából az derül ki, mondta Mihálka Nándor, „hogy a magyar emigráció jól érezte magát Törökországban, és rendkívül hálás is volt ezért, mert a törökök mindent elkövettek annak érdekében, hogy otthonosan és kényelmesen érezzék magukat magyarjaink Törökországban.”
Pap István
erdon.ro