Felkerült a Partium a regionális tudományi kutatók térképére
A Magyar Regionális Tudományi Társaság szeptember 15-16-án Nagyváradon tartotta a 14. köz- és vándorgyűlését. A helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem, a társszervező pedig a Partiumi Területi Kutatások Intézete volt.
Mintegy 115 Kárpát-medencei kutató részvételével tartották meg a Magyar Regionális Tudományi Társaság 2016-os vándorgyűlését. Az MRTT a magyar regionális tudomány szakmai fóruma, egy független civil szervezet, amely a területi kutatással, fejlesztéssel, irányítással foglalkozó szakembereket fogja össze. A vándorgyűlés nagy jelentőséggel és bemutatkozási lehetőséggel bírt a megújuló PKE és az annak keretében működő partiumi kutatóintézet számára is, hiszen Soprontól Csíkszeredáig, a Délvidéktől a Felvidékig szinte valamennyi jelentős magyar felsőoktatási intézmény és kutatóközpont (köztük a Magyar Tudományos Akadémia) képviseltette magát az eseményen. Bár a rendezvény elsősorban a regionális tudományterület magyar képviselőinek a seregszemléje volt, a nemzetközi plenárison és szekcióban a szakma neves német, szlovén és román képviselői is megjelentek.
Az első napon az éves közgyűlés, könyvbemutatók (Dusek Tamás–Kotosz Balázs: Területi statisztika; Fábián Attila–Pogátsa Zoltán (szerk.): Az európai kohéziós politika gazdaságtana; Nárai Márta–Reisinger Adrienn: Társadalmi felelősségvállalás és részvétel – a lokális és területi közösségi folyamatokban; Rechnitzer János: A területi tőke a városfejlődésben – A Győr-kód), a díjátadók és a plenáris előadások kaptak teret (Manfred Kühn tudományos főmunkatárs, Leibniz Institute for Research on Society and Space; Nataša Pichler-Milanović tudományos főmunkatárs, Ljubljanai Egyetem; Pogátsa Zoltán egyetemi docens, Nyugat-magyarországi Egyetem; Lados Mihály tudományos főmunkatárs, MTA KRTK Regionális Kutatások Intézete; Rechnitzer János egyetemi tanár, az MRTT elnöke, Kincses Áron főosztályvezető-helyettes, Központi Statisztikai Hivatal, Illés Sándor elnök, Aktív Társadalom Alapítvány, Somlyódyné Pfeil Edit egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem, ifj. Szilágyi Ferenc egyetemi docens, Partiumi Keresztény Egyetem).
A Regionális Tudományért Díjat Nemes-Nagy Józsefnek, az ELTE Természettudományi Kar Regionális Tudományi Tanszéke professzorának, az MRTT korábbi alelnökének ítélte oda a társaság közgyűlése, ezzel ismerve el a regionális tudomány területén végzett kiemelkedő kutatói, oktatói és iskolaépítő tevékenységét. Díszoklevelet vehetett át Baranyi Béla, a Debreceni Egyetem professor emeritusa, Korompai Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, illetve Kiváló Ifjú Regionalista Díjat kapott Tóth Balázs, a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Kara adjunktusa. A díjakat Rechnitzer János, az MRTT elnöke adta át.
Az első nap zárásaként a Partiumi Kutatóintézet az Érintő Egyesület támogatásával Partium-estet szervezett, melynek célja a régió sajátosságainak interaktív formában való bemutatása volt. Az est keretében Szakáli István Lóránd agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkár köszöntője után az „Érmelléki” márkanévnek, a Partium 2016-ban kiadott térképének, majd az érmelléki borok és dél-Bihari sajtok bemutatására került sor. Az estet Ady-műsor (Szabó János, Érmihályfalvi Móka Színjátszó Csoport) és fogadás zárta.
A konferencia második napján 12 szekcióban 90 előadás hangzott el, a városkutatás, városfejlesztés, városökológia, a város–vidék kapcsolata, a regionális innováció, a térszerkezet, határok stb. témaköreiben. Önálló szekcióban kapott teret a Partium regionális folyamatainak a bemutatása. A konferenciát városnézés és várlátogatás zárta.
itthon.ma

Erdélyben így ünnepeljük a magyar dráma napját
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi, a Sepsiszentgyörgyi, a Székelyudvarhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli szerdán a magyar dráma napját, amelynek alkalmából több előadást és rendezvényt tartanak. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Szerda délután két előadás lesz, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő Andrásnak A szúzai menyegző című drámáját. Az előadást Sebestyén Aba rendezi. A Csíkszeredai Csíki Játékszín a Szemenszedett igazság című bűnügyi komédiát játssza Parászka Miklós rendezésében. A magyar dráma napja köré szervezett, és ezen a héten zajló Székelyudvarhelyi 8. dráMA kortárs színházi találkozón szerdán Székely Csabának a Bányavakság című művét mutatja be a Sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely és az Andrei Mureşanu Színház. Kolozsváron éjszakai drámaírással ünnepelnek a sétatéri teátrumban. A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 130 évvel ezelőtti, 1883. szeptember 21-ei ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg.
kronika.ro
Erdély.ma

Drámaünnep Erdély-szerte
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli ma a magyar dráma napját, különböző rendezvényekkel várják az érdeklődőket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Délután két előadást tartanak, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő András A szúzai menyegző című drámáját Sebestyén Aba rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)

Csíkszéki Gazdanapok: előadások vadkárbecslésről, agrártörvényekről
Megmutathatják állataik és termékeik legjavát, sőt szakmai tudásukat is gyarapíthatják azok a Hargita megyei gazdálkodók, akik részt vesznek az első Csíkszéki Gazdanapokon. Csütörtökön a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumával kezdődik a háromnapos program.
„A magyarországi Szent István Egyetem első Székelyföldi képzésének 25. évfordulóját ünnepli idén Csíkszeredában, és mivel számos szakember itt lesz ezen a héten, ezért úgy gondoltuk az egyetem vezetőségével, hogy szervezünk egy tágabb, gazdatársadalomnak szóló rendezvényt. Csütörtökön kezdődik az esemény délután három órától a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumával, amelyet a Hunguest Hotel Fenyő Salvia termében tartanak. Pénteken pedig egy konferenciát tartunk, amelyen részt vesznek magyarországi agrárszakemberek, az országos agrárkamara vezetősége, továbbá hazai és magyarországi szakértők, a Sapientia egyetem előadói, valamint a szakmában dolgozó egyesületi vezetők” – avatott be a szervezők részéről Becze István.
Pénteken 10 és 16 óra között zajlik majd a konferencia Hargita Megye Tanácsának épületében. Elsőként köszöntik a résztvevőket, majd plenáris előadások következnek. Fél tizenegytől elkezdődnek a szekcióülések: az első szekcióban a helyi termékekről, védjegyekről (Székely Termék, Áldomás, Góbé, Hungarikumok), valamint a minőségbiztosításról tudhatnak meg többet az érdeklődők. A második szekcióban a vadkárok, vadkárbecslés, vadgazdálkodás, illetve a gazdaképzések, szaktanácsadás, falugazdászok lesz a téma. Az ebéd után két órától folytatódnak az előadások, az első szekcióban a tejtermelés és feldolgozás, együttműködések témakört járják körbe a szakemberek, míg a második szekcióban többek között az új agrártörvényekről, a határon átnyúló együttműködésekről és az agrártámogatások alakulásáról informálják a jelenlevőket. Öt órától pedig megtartják a Szent István Egyetem jubileumi tanévnyitóját a Márton Áron Főgimnázium dísztermében.
A gazdanapok programja szombaton Csíkszentsimonban a Szent László Gyermekvédelmi Központ területén folytatódik majd, ahol egy tangazdaság is működik, emiatt is alkalmas a helyszín a rendezvény lebonyolítására – emelte ki Becze István. Megjegyezte, az egész napos program keretében lesz állatkiállítás, a tanácsadók sátrában a gazdák rendelkezésére állnak a pályázatokat lebonyolító intézmények szakemberei. Emellett lesz sajtmustra, amely révén a környékbeli sajtkészítők és egyesületi tulajdonban lévő tejfeldolgozók megmutathatják, megmérettethetik termékeiket. A szórakozni vágyóknak a délután folyamán szekeres ügyességi és rönkhúzóversennyel is készülnek, továbbá fellép majd a csíkszentsimoni néptáncegyüttes, a helyi fúvószenekar, valamint a Heveder és Role zenekarok. Gyermekeknek szóló foglalkozások is lesznek, többek között kézművesvásár és kisállat-kiállítás. A megnyitóbeszédek 10.45-kor hangzanak el. Azok a gazdák, akik még ezt követően jelentkeznének állataikkal a kiállításra vagy termékeikkel a sajtmustrára, pénteken három óráig megtehetik a 0742-785 587-es telefonszámon.
Az ehhez hasonló rendezvényeken, ahol jelentős számú szakember vesz részt, ott a gazdáknak lehetősége van megszerezni az őket érintő legfrissebb információkat, tudnivalókat – hangsúlyozta a rendezvény célját, szerepét a szervező. Meglátása szerint a jövő a tudás alapú gazdálkodásban van, és egy ilyen rendezvénnyel sokat tehetnek a gazdák tájékoztatásáért – így azok is tanulhatnak, akik nem tudnak egy hosszabb képzésen részt venni, de egy hétvégi eseményre ellátogatnak. A szakmai rendezvény nem titkolt célja továbbá a csíkszéki, megyei, Székelyföldi gazdatársadalom felzárkóztatása is. Mint fogalmazott, ehhez ők megtették a lépést, most pedig a gazdákon a sor, hogy ők is tegyenek fejlődésükért. Kérdésünkre, hogy lesz-e folytatása az eseménynek, Becze István elmondta, mivel az elmúlt években Alcsíkon nem szerveztek ehhez hasonló eseményeket, mindenképp a térségi gazdák hasznára válik a gazdanap, így szükség van a folytatására.
Kömény Kamilla
maszol.ro

Negyvenegyezren látták Csíkszeredában a Csontváry-kiállítást
„Lenyűgöző a kiállítás, életünk óriási élménye” – idézte az egyik bejegyzést a vendégkönyvből Gyarmati Zsolt, a Csíkszeredai Csíki Székely Múzeum a Csontváry-képek Erdélyben című kiállítást lezáró eseményen.
A Csontváry Kosztka Tivadar képeiből összeállított első erdélyi tárlat kedden délután hat órakor zárult a Csíki Székely Múzeumban. Gyarmati Zsolt a kiállítás 41031. és egyben utolsó látogatójaként Balog Noémit, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium nyolcadik osztályos tanulóját köszöntötte.
A múzeum igazgatója elmondta, a kiállítás vendégkönyvében levő bejegyzések alapján 31 országból érkeztek látogatók, több mint 250 településről – köztük a szicíliai Taorminából is –, és összesen 287 bejelentkezett csoport tekintette meg a tárlatot. A legnagyobb látogatottság a Múzeumok Éjszakáján volt, akkor 2500-an nézték meg egy nap alatt, ezt leszámítva átlagban 300–400 látogatót fogadtak.
Az igazgató megköszönte a szakmai partnereknek, hogy térítésmentesen bocsátották a Csíki Székely Múzeum rendelkezésére a 47 Csontváry- és az egy Munkácsy-alkotást, illetve a csíki önkormányzatnak, amely biztosította a kiállítás anyagi hátterének nagy részét. „Akkora összeggel járult hozzá a város a kiállításhoz, hogy erről a többi Székelyföldi város múzeuma csak álmodozhat” – fogalmazott Gyarmati. Hozzátette, már megvan a 2018-as időszakos kiállítás témája, de egyelőre csak annyit árult el, hogy a Magyar Nemzeti Galériából fogják kölcsönözni az anyagot.
Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere először a több mint 41 ezer látogatónak köszönte meg, hogy eljöttek megnézni a kiállítást, majd a múzeum munkaközösségét méltatta a „szeretettel és odaadással végzett professzionális” munkájukért. „Szomorú is vagyok, sajnálom, hogy ezeket a képeket elviszik Csíkszeredából. De azért remélem, hogy bennünk, Csíkszeredaiakban, erdélyi magyar emberekben megmArad valami Csontváryból, és ettől egy kicsit jobbak leszünk, jobban odafigyelünk a művészetekre és egymásra” – fogalmazott.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

Nem panaszkodik a kopjafafaragó, csak szóvá teszi azt, ami nyomja
Az ő kopjafái jelölik nagy személyiségek sírját, történelmi eseményeknek állított örök emléket. székely kapuk is az ő keze nyomát viselik, mégis kevesen tartják számon a gyergyószentmiklósi Orbán Bélát.
Már csak nyaralni jár haza Orbán Béla. Az év nagyrészét Magyarországon tölti, gyergyószentmiklósi lakását viszont fenntartja. Többször jelezte, hangot adna fájdalmának, minap sikerült alkalmat teremteni a találkozásra. Sok-sok fényképpel érkezett, amelyeken alkotásai láthatók.
Előkerül a Tarisznyás Márton sírhantja fölé készített kopjafa fényképe. A nyolcvanas évek elején faragta azt, hogy az 1980-ban elhunyt múzeumigazgató sírját jelölje. Amióta a család márvánnyal fedte a sírhelyet, e kopjafa a múzeum udvarán található, restaurálva. Fényképen van a Kiss Antal emlékét őrző alkotás is, korábban minden március 15-én megkoszorúzták. Kétágú kopjafa, mely korábban a gyergyószentmiklósi művelődési ház melletti parkban nagy becsben volt, most – mondja neheztelve – el van dugva egy fa alá. Mutatja az enyedi pap megrendelésére Karancsi Sándorral közösen készült faragott tévéasztalt, a szintén odaszánt címereket, majd újabb képsorok következnek, a gyergyószentmiklósi református templomba faragott szószék, az úrasztala, Erdély- és Gyergyó-címer. Budapesten is van székely kapuja, lányának portája előtt áll – igazolja egy fotográfia.
Orbán Béla Kós Károly-díjas is. A Hét vezérért kapta, mely 3,5 méteres kopjafákból áll a Fradi-pályán, a centenárium alkalmával avatták. „Hét van felállítva, de nyolcat faragtunk társammal, az utolsó nem tudjuk, hová lett, ki sem fizették a munkadíját” – mondja az idős fafaragó, és hozzáteszi, nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmAradt a javadalmazás.
„Összesen tíz kopjafát faragtam ingyen, csak a fa árát kaptam” – jelenti ki Orbán Béla, és egy papírlapon mutatja is a felsorolást: ugye, a Hét vezér-együttes nyolcadik kopjafája, a Kiskunmajsára faragott ötméteres, a kultúrháznál lévő kettős alkotás, két kopjafa a Gac-oldalban... De ez csak a kopjafák sora, hozzájuk társul a Gac-oldali tölgyfatábla, a városbejárathoz tervezett makett, amely talán ajándék lett valamelyik testvértelepülésnek. A Mária-szobrot keretező székely kapuért a megegyezett összegnek csak felét kapta, szűkös volt akkor az eklézsia. „Tehát összesen több mint tízezer lej értékben faragtam a városnak. Most pedig beadtam egy kérést, hogy a téli hónapokban, amikor amúgy is Pesten vagyok, csökkentsék le a lakásom fűtésköltségét, és azt mondják, nem lehet. Ennyit nem érdemeltem meg. Ezt akartam elmondani, ez nyom” – mondja a 84 éves ember.
Orbán Béla Kibéden született 1932-ben, Székelykeresztúron, a tanítóképzőben tanulta a fafaragást. Haáz Sándor, a Filharmónia vezetőjének édesapja volt az osztályfőnöke, rajz- és kézimunkatanára. Később is tartotta vele a kapcsolatot, a népviseletes kötetéhez Orbán Béla adta a kibédi szőttest. A hadseregben műszaki főiskolát végzett, ami egyenértékű a géptervező üzemmérnöki végzettséggel. Egy évig volt tiszt, de nem szerette a hadsereget, Sófalvára ment tanárnak, majd volt szovátai kultúrház-igazgató, dolgozott Csíkszeredában. Mint mondja, nevéhez fűződne a Hargita együttes megalakulása, ha erről is meg nem feledkeztek volna.
Miután Gyergyószentmiklósra kihelyezték, kezdett faragni. Első alkotása a szövödénél megrendelt élmunkástábla volt. Bár sokakat bevezetett a vésőforgatás tudományába, olyan tanítványa nincs, akire ráhagyná tudását. De azért üzen az ifjabb fafaragóknak: „a kopjafa motívumrendszerét lehet túlokoskodni, de csak kevés szabály van: a férfiak kopjafáját zárt, a nőkét nyitott motívummal kell befejezni, a köztes motívumok közé pedig megszakítás kell. Egyéb törvény nincs, Haáz Sanyi bácsi is megmondta, a többi csak belemagyarázás. Mert honnan ered a kopjafa? A kopjás meghalt, és fejfaként sírjára szúrták kopjáját. Aztán stilizálták, faragták, így lett a kopjafa.” Üzeni azt is, hogy csak tölgyfát használjanak, öleset, a közepét ki kell vágni, abból nem szabad faragni. Ha külsőbb rétegekből lesz az alapanyag, nem reped majd annyira.
Orbán Béla tavalyig faragott itthon. Ma már csak a lánya pesti műhelyében veszi kézbe a szerszámokat, kisebb alkotásokat, képrámákat, gyertyatartót, falilámpát, kazettát készít csak. Azt mondja, betelt az idő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

„Áldás a béjövőre, béke a kimenőre”
Hol járt a nyáron? Mit látott, mit hallott, milyen élményekben volt része, mit hozott emlékként magával, amit szívesen megosztana velünk? Kinek ami a szívén, az a száján.
Aki e felkérést megfogalmazta, haza beszélt, vagyis a magyar nyugdíjasklub programjára gondolt, ahol sohasem lehet üresjárat. Az elnöki tisztség ugyanis arra sarkallja Béres Margitot, hogy gondoskodjon megfelelő heti témáról, legyen annak sava-borsa. Ezen aztán szépen megosztoznak a jelenlévők, mert az érdeklődés, a kíváncsiság nem kopik meg az évek múlásával. És mert a klubtagok között vannak olyanok, akik itt születtek, ezt a vidéket vallják otthonuknak, de vannak olyanok is, akik a Kárpátok öleléséből költöztek a síkságra, érthető hát, hogy sok újat tudnak nyújtani egymásnak.
Olasz Ilona ezen a nyáron a Hargita aljából hozott ajándékot magával: Kovács Piroska író két könyvét. Egyik az Orczád verítékével címet viseli, a másik székelykapuk Máréfalván címmel jelent meg, gazdag képanyag illusztrálja, közkincsnek minősíthető, hisz a magyarok millióihoz szól. S mert a mi vidékünkön nem forog közkézen e kötet, Olasz Ilona jóvoltából belelapozhatunk a nyugdíjas közösség épülésére.
„Máréfalva esetében már a település nevével is gondban vagyunk. Nem szokványos név. Találgatásokra ad lehetőséget. A népi rege meséje szerint „Már e falu!” elismerő felkiáltásból alakult. Más vélemény úgy tartja, hogy egy Máré nevű vitézről kapta a nevét, csakúgy, mint a falu határában lévő Márévára.” Földrajzi fekvéséről pedig ezt tudhatja meg a magunkfajta érdeklődő: „Máréfalva ma Hargita megye Fenyéd községéhez tartozó falu. A Keleti-Kárpátoktól nyugatra, a Hargita-hegység és az Erdélyi-medence találkozásánál, a vulkáni plátó szélén helyezkedik el, a Székelyudvarhely–Csíkszereda közti útszakaszon.
A fenti sorok azonban csupán eligazításul kívánnak szolgálni. Amiről szólni, amit közelebb hozni akartak Temesvárra települt székely nyugdíjas társaink, azok a székelykapuk, amelyek párjukat ritkítják.
„A faragott kapuk a közösség élni akarásáról beszélnek, nemzeti önazonosságunk üzenethordozói” – írja a könyv szerzője. És folytatja: „Az 1567-ben készült Portajegyzékben tizenkilenc kapuval szerepel a település.”
Az idő azonban nem állt meg. A kötetből megtudjuk, hogy Máréfalva római katolikus plébániája régi, 1645-ben már Szentegyháza volt. Egy püspöki irat szerint „Rákóczi György alatt alapították amint azt a régi szentegyház tornyának kövére vésett neve bizonyítja.” A mai temploma 1772-ben épült, védőszentje Szent Imre herceg. A falu néprajzi nevezetessége a galambdúcos székelykapu. Az eredeti helyén élő közel 100 sima kötött kapu és a 97 faragott kapu népi építészeti örökséget képvisel. A galambdúcos székelykapu a fafaragó népművészet igazi remeke, a székely ember fába vésett oklevele.
A Székelykapuk Napján tartott tanácskozáson Hargita megyei néprajzosok, muzeológusok, kapufaragók részvételével úgynevezett Kapufórum jött létre, amely szeretne segíteni abban, hogy a kapufaragó művészet megőrizze lényeges jegyeit, ne váljék cifrálkodóvá – adják hírül a könyv sorai.
Nem titok, hogy a székelykapu nem kis anyagi áldozatot követel. Komoly munka, hozzáértés, szív kell az elkészítéséhez, és sokféle szerszám: harcsafűrész, rámás fűrész, simító fejsze, kézi bárd, kézi gyalu, fakalapács, mintázó vésőkészlet, mérőeszközök, fúrók, kapcsok, és ezzel még nem soroltuk fel valamennyit. Bár manapság már sokat segítenek a gépek, a villanymotor, de így sem olcsó mulatság a székelykapu felállítása. (Egy faragott nagykapu ára a 90-es években a 4 millió lejt is meghaladta, idejében pedig 40-45 napot vett igénybe.)
A fa kiválasztásáról a kapufaragó mester döntött. „Előbb megnézem az anyagot. Ha olyan, akkor nem vállalom. Erőst bogos fából és különösen cserefából nagy dolog azt kidolgozni. Háromszor annyit dolgozik az ember, mégis kivitele nem az a finom tölgyfáé. Igaz, nem tart annyi ideig, mint a cserefa, de az is kitart kétszáz évet, ha gondozzák” – mondja Dávid Mózes, az adatközlő. A díszítésről pedig így nyilatkozik: „Ügyelek, hogy ne térjek el a hagyományostól. Bennem az a tudat van, hogy amit én megfaragok, azt nem szégyellem, az az én saját munkám. A nevemet is ki merem írni a kapura. ... Nem szép az, ha túlságosan elaprózzák a színözést, összevissza tarkabarkázzák.” Más szóval, a hagyományőrzésnek megvan a maga tízparancsolata, és ebből nem engednek. A faragott kapuk fajtájukat tekintve különbözők és Európa tájain is fellelhetők.
De térjünk vissza Máréfalvára, ahol minden székelykapuról ez olvasható: „Isten segedelmével építtette…” Az emberbaráti szeretetnek és tiszteletnek pedig ekként adnak hangot a kapufeliratok: „Isten hozott – ha mész – Isten veled”, „Szíves vendéglátó e kapu gazdája, de a gonosz embert furkósbottal várja”, „Térj be hozzánk, vándor, ha erre visz utad, ha jó a szándékod, itt szeretet fogad”, „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez – testvér – ne légy hűtlen soha”, „Ha e zajló nagy világban baj és bánat kerget, jószándékú szívvel mihozzánk betérhetsz”, „Házad lehet bárhol, de hazád csak itt”.
Lehetetlen megilletődés nélkül hallgatni a sok vihart megélt székely ember kőbe vésett, fába faragott üzenetét, és közben elismeréssel nyugtázhatják a mi vidékünkön élők, hogy bánsági falvainkban és tágas régiónkban is fellelhetők már a faragott székelykapuk. Mert nem csak az emlékét hozták magukkal az ide települtek, hanem a hagyománytiszteletet és a hozzáértést is. Gyökeret eresztettek a székelykapuk errefelé is, köréje gyülekeznek ünnepekkor és falunapokon mindazok, akik a megmAradást s a folytonosságot látják benne.
Kapuállító című versében Magyari Lajos így vall erről:
„…mert én marasztom az elmenőt,
vigyázom nagyon a megjövőt.
Nyárra ősz, tél hull az őszre…
„Áldás a béjövőre, béke a kimenőre.”
Sipos Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

Jogerős ítélelben tiltják Csíkszeredában a székely zászlót
Végleges és jogerős határozatban erősítette meg a Marosvásárhelyi ítélőtábla, hogy Csíkszeredában, a Szabadság téren nem loboghat a székely zászló. A per tárgyát képező lobogó korábban a Márton Áron-szoborcsoport helyén állt.
Az ítélőtábla döntése nyomán most a Hargita megyei törvényszék április 27-én hozott határozata vált jogerőssé, amelyben arra kötelezi Csíkszereda polgármesterét, hogy a Szabadság térre felállított, „a Székely Nemzeti Tanács zászlaját” távolítsa el. Az elsőfokú ítélet ellen a Csíkszeredai polgármesteri hivatal fellebbezett, most ezt utasították el.
A keresetet tavaly nyújtotta be a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), azt kérve, kötelezzék a megyeszékhely polgármesterét a zászló eltávolítására, mert azt szerintük törvénytelenül tűzték ki közterületen. „Romániában egyetlen személy vagy szervezet arra vonatkozó joga sem ismert, hogy középületre tűzzön ki egy általa elfogadott, sajátos jelképet hordozó zászlót” – olvasható a szervezet beadványában, amely az 1994. évi 75-ös törvény és a 2001. évi 1157-es kormányhatározat előírásaira hivatkozott.
Az ADEC által kifogásolt, az EMNP és az EMNT által közösen 2013-ban kihelyezett zászlót már az elsőfokú ítélet meghozatala előtt eltávolították, de nem a per miatt, hanem, mert a Márton Áron-szoborcsoport helyét foglalta el.
A lobogónak közben új helyszínt kerestek, a tér másik felében zászlórudat is állítottak, de a június 3-ai felvonáskor a rendőrség közbelépett, a zászlót levették és elkobozták. Ugyanazon a napon Hargita megye prefektusa a Hargita megyei törvényszéktől kérte a székely zászló felállítására vonatkozó építési engedély érvénytelenítését. Ez utóbbi eljárás még nem kezdődött el.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

A Székelyföldi felsőoktatás negyed évszázada
Jubileumi tanévnyitó ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában a Gödöllői Szent István Egyetem (SZIE) az első kihelyezett Székelyföldi képzésének 25. évfordulója alkalmából. Az ünnepségen több neves anyaországi elöljáró is felszólalt.
A Márton Áron Főgimnázium díszterme adott otthont az eseménynek, amely azért is volt különleges mivel negyed évszázada indította el a felsőoktatási intézmény az első kihelyezett agrár tagozatát Csíkszeredában. Idén 40 vidékfejlesztési agrármérnök és 25 vadgazda mérnök mesteris hallgató kezdte meg a tanulmányait.
A tanévnyitó Palkovics László oktatási államtitkár ünnepi köszöntőjével kezdődött. Az elöljáró kihangsúlyozta, ami negyed évszázada még csak a reményt jelentette a Székelyföldi fiataloknak, ma már valósággá vált. Hiszen, 25 évvel ezelőtt – a magyar nyelvű képzések és az anyanyelven való tanulás lehetőségén túl – sikerült elindítani, a határon túli magyar értelmiség újrateremtésének a lehetőségét. A külhoni magyarság esélye a tanulásban rejlik, a legnagyobb lehetőség a fiatalság számára pedig az elsajátítható és a munkaerőpiacon hasznosítható széleskörű ismeretek megszerzése. E képzéseken belül lehetőség nyílik mindezekre – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Nagy István parlamenti államtitkár beszédében kiemelte, a Gödöllői Szent István Egyetem jogelődje a Gödöllői Agrártudomány egyetem volt az első felsőoktatási intézmény, amely Székelyföldön és azon is belül Csíkszeredában magyar nyelvű képzést indított negyed évszázada. „Azóta ezernél is több diploma került kiosztásra Székelyföldön, korszerű elméleti és gyakorlati ismereteket, illetve piacképes tudást biztosítva a tanulni vágyó fiatalságnak” – taglalta Nagy István. Megjegyezte, közös érdek, a határon túli magyarság szellemi, gazdasági és kulturális fejlődése, amelyhez a magyar kormány lehetőségeihez mérten minden támogatást megad.
Ezt követően Tőzsér János a SZIE rektora köszöntötte az elsőéves hallgatókat, és nyújtott történeti áttekintést a kihelyezett képzés elmúlt negyed évszázadáról. Utána Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora intézett néhány mondatot a jelenlévőkhöz, egyebek mellett pedig beszélt felsőoktatás fontosságáról és az egyetemeknek a régióban betöltött meghatározó szerepéről. Az ünnepséget Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnökének szavai zárták. Az elöljáró elmondta, a Szent Isván Egyetemen megszerzett tudással a hallgatók a világ bármely pontján megállják helyüket, de a legfontosabb, hogy itt Székelyföldön is anyanyelven sajátíthatják el ezt a tudást a fiatalok.
Molnár Rajmond |
maszol.ro

Uniós jogorvoslatot kérnek a Csíkszeredai zászlóügyben
A Marosvásárhelyi ítélőtábla döntése értelmében el kell távolítani a Csíkszeredai polgármesteri hivatal tanácsterméből a székely, a magyar és a városzászlót, jelentette be Füleki Zoltán alpolgármester – számol be Kovács Attila a kronika.ro-n.
Az elöljáró magánszemélyként fordult az ítélőtáblához, miután a bíróság korábban jogerős ítéletet hozott a szimbólumok eltávolításáról, fellebbezését azonban csütörtökön elutasították. A pert a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) még tavaly nyáron indította abból a célból, hogy kötelezzék a polgármestert minden olyan zászló eltávolítására, amelyeket szerintük törvénytelenül helyeztek el a tanácsteremben. Az ADEC a pert első és másodfokon is megnyerte.
„Nagyon meglepődtem volna, ha elfogadják a fellebbezésem" – nyilatkozta kérdésünkre Füleki. Hozzátette, lehetett erre számítani, és mivel ebben az ügyben már nincs jogorvoslati lehetőség Romániában, európai fórumokhoz fordul. „Nem adjuk olcsón a bőrünket, ha már ilyen jogi eszközökhöz folyamodnak, és képesek az amerikai nagykövetet is kitámadni egy zászló miatt, akkor semmin nem kell meglepődni. Jogi eszközökkel kell továbbvinni ezt a harcot, és én eldöntöttem, hogy addig viszem, amíg lehet" – szögezte le Füleki. Azt is elmondta, az európai uniós perorvoslathoz szükséges jogi segítséghez is az indoklás kézbesítése után fog partnereket keresni – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Erőfelmutatásra van szükség
Továbbra is összehangolt támadás zajlik a jelképeink, elnevezéseink, felirataink, valamint minden olyan leírt és kiejtett szavunk, kifejezésünk, mondatunk vagy megrajzolt jelünk ellen, mely székely mivoltunkra utal, illetve erősítheti önazonosságtudatunkat. A hadművelet pedig, az egykori hírhedt román titkosrendőrség ( Securitate), illetve annak jog- és elvutódja, a Román Hírszerző Szolgálat ( SRI) irányításával, mi több, cselekvő részvételével folyik. Ráadásul ez természetes velejárója egy olyan állam működésének, melynek alkotmánya nem létezőnek tekinti a határai között élő nemzettesteket, és a hatalom gyakorlói ennek a megvalósításán fáradoznak. Hivatalosan így váltunk és válhattunk mi, székelyek, egy kísértetföld szellemlakóivá.
Az ellenünk folytatott hadviselés bizonyításaként elég, ha csak az elmúlt hét történéseire utalok – a teljesség igénye nélkül. Ekkor mondta ki ugyanis a Marosvásárhelyi ítélőtábla véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy Csíkszereda Főterén nem loboghat székely zászló. Ekkor derült ki, hogy az Országos Idegenforgalmi Hatóság sem ismeri el turisztikai célként Székelyföldet. És Sepsiszentgyörgyön is ekkor került sor egy újabb zászlóperre. Ráadásul ezen a kormánybiztosi hivatal jogásza azzal érvelt, hogy mi, magyarok ebben az országban egy kisebbség vagyunk, ezért nincs is zászlónk. Tiszta beszéd, mely tökéletesen tükrözi a román hatalom hozzánk való viszonyulását, mely diktatorikus, ellenséges és megalázó.
Hogy ilyen helyzetben mit lehet tenni? Először is tiltakozni kell, minden hazai és nemzetközi fórumon a minket ért sérelmek, jogtiprások és megalázó bánásmód ellen. Felhívni rájuk a figyelmet mind a román, mind az Európai Parlamentben, beadványokkal bombázni a külföldi nagykövetségeket, valamint emberjogi szervezeteket, és szóvá tenni az ENSZ-ben. Mindez azonban nem elég, mert nemzeti létünk és a vele járó jogok elismertetéséhez széles körű támogatásra van szükség. Tömeges utcára vonulások és tüntetések, vagyis erőfelmutatás és nyomásgyakorlás nélkül ugyanis minket ebben az országban sohasem fognak a románokkal egyenlő bánásmódban részesíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tamás Sándor a kvótareferendumról: Markó Bélából a múlt sérelmei beszélnek
„Előre borítékolható, hogy a magyarországi kvótanépszavazás ügyében a Székelyföldiek többsége Orbán Viktor politikáját támogatja” – nyilatkozta a Maszol érdeklődésére Tamás Sándor.
Az RMDSZ Kovászna megyei elnöke Markó Béla volt szövetségi elnöknek egy lapinterjúban kifejtett álláspontjára reagált, amely szerint „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki”. A szenátor a kvótareferendumon való erdélyi részvételre utalt. Az interjúban kifejtette azt is, hogy szomorúnak tartja a népszavazást megelőző „gyűlöletkampányt”.
„Háromszéken az a fontos, amit az emberek akarnak, nem az, amit Markó Béla elnök úr ebben a kérdésben nyilatkozott, mert látjuk, hogy a Székelyföldi embereknek, természetes módon fontos ügy a magyar állampolgárság és az ezzel járó jogok, így a szavazásban való részvétel és a népszavazás kérdése” – mondta Tamás Sándor.
A politikus úgy fogalmazott: „valószínű Markó Béla elnök úr nyilatkozatából a múlt sérelmei beszélnek, szerintünk pedig a jövőt kell építeni, ami megítélésünk szerint az erős magyar nemzet”. Hozzátette: a kettős állampolgárság révén a magyar állam visszaadta az erdélyi magyar közösségnek a lehetőséget, hogy befolyásolhassa a nemzetet érintő kérdéseket, és ennek egyik példája a népszavazás is. „Nekünk, székelyeknek kötelességünk részt venni az október 2-án sorra kerülő népszavazáson, ezért arra buzdítok mindenkit, hogy éljünk a jogunkkal, szavazzunk!”- fogalmazott Tamás Sándor.
Tájékoztatása szerint az RMDSZ Háromszéki szervezetéhez eddig hetente több mint kétezer népszavazási levélcsomag érkezett. A szavazatokat tartalmazó lezárt borítékokat szeptember 30-ig, péntekig lehet leadni az RMDSZ Sepsiszentgyörgyi, Kézdivásárhelyi, baróti és kovásznai irodáiban, ahonnan továbbítják azokat Magyarországa Csíkszeredai konzulátusára.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Kilencvenöt év a magyar dal szolgálatában (Sepsiszentgyörgyi magyar férfidalárda)
A Sepsiszentgyörgyi kórusmozgalom kezdetének a Székely Mikó Kollégium Harmónia kórusa tekinthető, amely az 1862/63-as tanévben alakult Zayzon Farkas tanító vezetésével. 1873-ban megalakult a Református Dalárda, majd 1875-ben városunk első vegyes kara. Ezek az együttesek az első világégésig rendszeresen tevékenykedtek. A trianoni diktátumot követően, az anyanyelv és a nemzeti kultúra veszélyeztetettségének időszakában, 1921-ben jött létre a Magyar Dalárda. A névhez a férfi jelzőt 1945 után ragasztották.
1972-től a dalárda vezetését László Attila zenetanár, zeneszerző és karnagy veszi át. Munkássága magas szintre emelte férfidalárdánkat. Kitűnő műsorpolitikáját a tiszta forrásra, a népdalra alapozta, és sikerült egyben tartani, nevelni, szervezni és vezetni 42 éven át a Sepsiszentgyörgyi Művelődési Ház segítségével és támogatásával.
2014 októberétől új, fiatal karnagy, Jakab Árpád igyekszik megtartani az átvett örökséget. A legnagyobb gondunk a fiatalítás, de azért örökifjú kórus vagyunk. Nagy lendületet jelentett mindannyiunk számára, hogy 2014 tavaszán létrejött a Száztagú Székelyföldi Férfikórus a Székelyudvarhelyi dalegylet kezdeményezésére. Legutóbb Fehéregyházán a Petőfi-emlékünnepségen szerepeltünk. Bebizonyítottuk, hogy „Székely, egyesülj a dalban”, tehát Székelyföld létezni fog.
A Kónya Ádám Művelődési Ház keretén belül működő dalárdánk október 1-jén, szombaton ünnepli fennállásának 95. évfordulóját. A Vártemplomnál, a mindenkori dalárdások kopjafájánál koszorúzással kezdődik a rendezvény, az ünnepi hangversenyre délután az evangélikus templomban kerül sor. A jubiláló Magyar Férfidalárda mellett fellép a Cantuale kórus Marosvásárhelyről, a Codex régizene együttes Csíkszeredából és a Cantus Firmus vegyes kar Sepsiszentgyörgyről.
Szabaday Rudolf, a dalárda jegyzője
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utazó Színházi Fesztivál Sepsiszentgyörgyön
A Shoshin Színházi Egyesület szeptember 26.–október 4. között szervezi meg a KaravanAct -Utazó Színházi Fesztivál második kiadását. A fesztivál célja, hogy újragondolja és életre keltse az utazó színházak, társulatok hagyományát. Az előadásokra a belépés ingyenes, helyet foglalni a shoshin.mail@gmail.com címen lehetséges. Lengyelországi, magyarországi és hazai produkciók szerepelnek a fesztivál idei programjában, a következő helyszínekkel: Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Kolozsvár, és Kide.
Hétfőtől, 26-tól Sepsiszentgyörgyön állomásozik a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztivál, viszont aki nem akar lemAradni, holnap még részt vehet két előadáson, a gyermekek pedig gólyalábas képzésen próbálhatják ki magukat. 17 órától a magyarországi Góbi Rita lép színpadra a Pici Bonbon című gyermekelőadással a Míves Házban, majd 19 órakor a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara harmadéves évfolyamának g.a.me című előadását lehet megtekinteni a Mikes Kelemen Elméleti Líceum udvarán.
Igazi kuriózumot, gólyalábas képzést is nyújt a 10-12 éves korosztály számára a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztivál idei kiadása. A workshopokat Tymon Siejkowski, a lengyelországi Art Junction alapítvány tagja tartja, a szervezők pedig minden helyszínen magyar nyelvű fordítást biztosítanak a résztvevők számára, akik 50 cm-es gólyalábakon fogják kipróbálni magukat. Minden foglalkozás naponta 16 és 18 óra között lesz tartva, az érdeklődők a shoshin.mail@gmail.com címre küldjék be a jelentkezésük, legkésőbb az adott városban tartandó workshop kezdési dátuma előtti napig. A foglalkozásokra a helyek száma korlátozott, a részvétel bejelentkezés sorrendjében történik, így érdemes időben regisztrálni.
A gyerekek képzése mellett a résztvevő színművészetis diákok a fesztivál teljes ideje alatt utcaszínházi technikákat sajátíthatnak el, szintén Tymon Siejkowski vezetésével.
Mindez fontos újítás a fesztiválon belüli tevékenységekben, hiszen az egyesület filozófiája is a különböző helyi közösségekkel való kapcsolatépítésen, és azok bevonásán alapul, ugyanakkor hangsúlyt fektet arra, hogy bővítse a színészképzés lehetőségeit.
Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában három-három napot, Kolozsváron és Kidén összesen három napot állomásozik a KaravanAct utazó színházi fesztivál. A pontos program, illetve bővebb információk, képanayagok elérhetők a Facebook.com/shoshin.theatre, illetve a facebook.com/karavanact odalakon.
Az előadások rövid leírása:
Góbi Rita táncművész, koreográfus, táncpedagógus a táncnyelv sajátos részét kutatja. Felnőtt- és gyermekelőadásai mindig személyes témából indulnak ki. Sokszor dolgozik élő zenével, és produkcióiba rendszeresen von be nonverbális művészi alkotókat. A Góbi Rita Társulat 2006 óta van jelen a kortárs tánc, a performance és a színház világában. A Pici Bonbon című előadás játékos módon mutatja meg a legkisebbek számára az ajándékozás örömét. Az ajándékozás különleges kapcsolatot képez az ajándékozó és az ajándékozott között. Az adás gesztusa fontos, és adni nem csak tárgyat, hanem élményt is lehet.
A g.a.me a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen idén végzett színész hallgatóinak mozgásszínházi vizsgaelőadása impulzusokból, a mozdulatok kötelékéből, ritmusból, figyelemből áll össze. A csoport olyan játékos helyzeteket próbál meg feltárni, amelyben önkéntelenül megmutatkozik a bennünk rejlő sokféleség, a világos és sötét oldal. Az előadás tengelyét a gyerekkor és felnőttkor közötti határvonal folyamatos megkérdőjelezése képezi, az a pont, ahol az elképzelt valóság megütközik a realitással. A csoportos és egyéni jelenetek mozaikszerűen épülnek egymásba és életünkben mindennapi szinten előforduló képeket elevenítenek föl: háborúról, békés időkről, szerelemről vagy épp a csalódás fájdalmáról. Az előadás egy féléves munkafolyamat eredményeként jött létre, amelyet Györgyjakab Enikő vezetett.
Sepsiszentgyörgyi program:
Szeptember 28., szerda:
16.00 – 18.00: Gólyaláb-képzés 10–12 éves gyermekeknek (Tymon Siejkowski Art Junction alapítvány, PL) – Székely Nemzeti Múzeum udvara
17.00 – Pici Bonbon (Góbi Rita, HU), gyermekelőadás – Míves Ház
19.00 – G.a.me (BBTE Színház és Televízió Kar, RO) – Mikes Kelemen Elméleti Líceum Udvara. Előadás után közönségtalálkozó.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Továbbviszi a dinasztia örökségét
Csíkszeredában avatják a Pap Emil készítette obeliszket
Lapunk hasábjain több alkalommal írtunk a kézdiszentkereszti Pap családról, amelynek jó pár felmenője kőfaragással foglalkozik. Most annak apropóján kerestük fel Pap Emilt, hogy Csíkszeredában négy és fél méter magas világháborús emlékművet, obeliszket állítottak nemrég a Millennium-templom és a Szent Kereszt-plébániatemplom között.
– Elevenítsük fel, a család miként, mikor kezdett foglalkozni kőfaragással?
– Családunk több generációja kőfaragással foglalkozott, a gyökereink medgyesiek, dédnagyapám, Pap Károly és testvérei, Pap Viktor és Kálmán ott születtek. Először Szentlélekre kerültek, majd onnan települtek Kézdiszentkeresztre az 1870-es években, ők mind kőfaragók voltak. Dédnagyapám Szentlélekről nősült, Mészáros Teréziát vette feleségül, és átköltöztek Polyánba. Dédnagyapám már magával hozta a mesterséget, azt mondták, talán Olaszországban tanulta, sajnos, mi a családfával csak Medgyesig mentünk vissza, ott kellene még kutakodnunk. Azt viszont már tudjuk, hogy Pap Károly és testvére dolgozott a Kézdivásárhelyi Vigadónál (ez 1902–1903 között épült – szerk. megj.). Nagyapám, Pap Dezső 1911-ben született, és ő is folytatta a mesterséget. Azt mondják (nevet), Károlynak 21 gyereke született, nem mind éltek meg, 6-an vagy 7-en idejekorán meghaltak, ezt nem tudnám pontosan megmondani, a többiek felnőttek. Pap Dezsőnek kilenc gyereke született, nyolcan nőttek fel, többek között az én édesapám. Neki még négy fiútestvére volt, mindenki kőfaragással foglalkozott. De ez jellemző a felmenőkre is, mindenki a kőből élt: volt, aki helyben űzte a mesterséget, mások elkerültek ide-oda, de egytől egyig a kő megmunkálásával foglalkoztak. Apám generációjából egy fiú él, ő fiatal korában, 18-20 évesen Dévára került, és márványfaragással foglalkozott. Most már nyugdíjas, talán most már csak betűzéseket vállal.
– Mindezek után térjünk rá önre. Hány évesen fogott először kalapácsot a kezébe?
– Negyvenéves vagyok, de nem tudnám felidézni, mikor volt először kőfaragó eszköz a kezemben. Olyan ötödikes, hatodikos lehettem, amikor rám bíztak egy-két munkát, ezek apró és durva dolgok voltak, stokkolás vagy spiccelés. Hétéves voltam, amikor nagyapám elhunyt, így édesapám volt a mesterem. Tudni kell, hogy a kőfaragók nem élnek meg szép kort: a kőpor támadja a tüdőt, de a májnak sem használ.
– Milyen munkákat szokott végezni?
– Általában síremlékeket vagy kőkerítéseket készítünk. Szerencsére, amíg édesapám élt, elértem azt a szintet, hogy külön tudtam válni, szakmát adott a kezembe. Dolgoztunk ugyan együtt is, de egyedül is megállom a helyem.
– Hogyan került kapcsolatba a Csíkszeredaiakkal?
– Megkeresett Darvas-Kozma József, a Csíkszeredai Szent Kereszt Egyházközség plébánosa, címzetes esperes úr a tervező mérnök úrral, hogy lenne egy első és második világháborús emlékmű, hozták a tervrajzot, megkérdezték, tudnám-e vállalni. Bevallom, először kicsit idegenkedtem: azt tudtam, hogy meg tudom csinálni, de az már kétséges volt, hogy a határidőt tudom-e tartani. Második alkalommal megbeszéltük a dolgokat, ők ragaszkodtak ehhez a sárgás kőhöz, ami Polyánban van. Azt nem tudom, honnan szereztek rólam tudomást, lehet, az internetről.
– Nagyméretű emlékműről van szó, miből állt a munkálat?
– Már az is beszédes, hogy több mint kétezer betűt véstünk fel, teljesen kézzel, nem használtunk gravírozót vagy más segédeszközt. Nagy kőtömböket kellett kivágni, vigyázva, hogy ne csonkolódjanak. Obeliszkről van szó, amelynek minden oldala döntött, pontos méretekkel, egy milliméter tévedés sem megengedett. A legnagyobb alkotóeleme 985 kilogramm volt; ez az alsó része, de összben körülbelül hét tonnányi megmunkált anyagról beszélhetünk, ebben nincsenek benne a lépcsők. Csak a betűk bevésése – ami László Attila és István segítségével történt – két hetet vett fel.
– Mi történik, ha elvétenek egy betűt?
– Most már vannak módszerek, amivel lehet a kivésett részt tömíteni és javítani, de én nem szeretem, az már nem minőség.
– Említette, hogy ragaszkodtak a polyáni kőhöz. Mi benne a különleges?
– Talán az, hogy időtálló. Ennek is vannak részei, amik porlanak, de általában jó minőségű kőről beszélhetünk. Ott van a polyáni hősök emlékműve, amit még a Laub-testvérek készítettek, és most is olyan, mintha új lenne. Vannak olyan részek, amiket mi golyós kőnek nevezünk, az sokkal keményebb, talán azt géppel lehet vágni, de kézzel lehetetlen megmunkálni, szinte olyan, mint a vas.
– Hogyan zajlik egy átlagos munkamenet?
– A kőfejtéssel kezdődik, ezt kézi erővel, ékek segítségével végezzük. Utána szintén hasítóékekkel nagyjából méretre darabolunk, utána itthon következik a megmunkálás. Egyelőre csak egy vizes síkvágó segíti a munkámat.
– Mit jelentett önnek a Csíkszeredai munka?
– Kihívásnak értékelem; amíg a folyamat zajlott, folyamatos stressz alatt voltam. Nagy darabokat kellett megmunkálni, és az összerakás is négy napot vett igénybe, be kellett szintezni az obeliszket.
Csíkszereda új emlékművét az októberi templombúcsú előtt leplezik le. Felirata: Emlékezzetek és harcoljatok azért, amiért életünket áldoztuk! Összesen 104 világháborús hős neve olvasható rajta, ezeket Darvas-Kozma József plébános gyűjtötte össze, az emlékművet Bogos Ernő Csíkszeredai építész tervezte.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vasárnaptól KaravanAct Kolozsváron
Amint arról már olvashattak, második alkalommal szervezi meg a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztiválját a Shoshin Színházi Egyesület. Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda után október 2-a és 4-e között Kolozsváron is láthatók a fesztivál lengyelországi, magyarországi és hazai produkciói, a rendezvény két előadása pedig Kidén is vendégszerepel.
Igazi kuriózumot, gólyalábas képzést is nyújt a 10-12 éves korosztály számára a KaravanAct – Utazó Színházi Fesztivál idei kiadása. Október 2-a és 4-e között Kolozsváron kóstolhatnak bele az érdeklődők a műfaj rejtelmeibe. A workshopokat Tymon Siejkowski, a lengyelországi Art Junction alapítvány tagja tartja, a szervezők magyar nyelvű fordítást biztosítanak a résztvevők számára, akik 50 cm-es gólyalábakon fogják kipróbálni magukat.
Az érdeklődők a shoshin.mail@gmail.com címre küldjék el jelentkezésüket, vagy telefonon a 0757-685-094 számon jelentkezhetnek. A foglalkozásokra a helyek száma korlátozott, a részvétel bejelentkezés sorrendjében történik, így érdemes időben regisztrálni.
A workshop, akárcsak a fesztivál előadásai, ingyenesek.
Bővebb információk: Facebook.com/shoshin.theatre és facebook.com/karavanact.
Október 2., vasárnap
– 17 óra, Kolozsvári Művészeti Múzeum (Bánffy-palota Tonitza terme, Főtér/Piaţa Unirii 30. szám): Pici Bonbon (Góbi Rita);
– 17 óra, kidei Sipos Dávid Gyülekezeti Otthon: Mindenke és a varázsdoboz (Shoshin);
– 19 óra, Kidei Alkotótér: Házikó a halottaknak (Shoshin) – előadás után közönségtalálkozó;
október 3., hétfő
– 17 óra, Kolozsvári ferences kolostor refektóriuma: Házikó a halottaknak (Shoshin) – előadás után közönségtalálkozó;
– 19 óra, Radu Stanca Stúdió (helyszín): TAZM Silence of Light (STUDY || ROSA);
október 4., kedd
– 17 óra, Brassai utca 5. szám: g.a.me (BBTE Színház és Televízió Kar) – előadás után közönségtalálkozó;
– 19 óra, Radu Stanca Stúdió: HEART Silence of Polygon (STUDY || ROSA) – előadás után közönségtalálkozó.
Szabadság (Kolozsvár)

Cseke Gábor 75
Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben.
Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. 
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él.
Cs. G. hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.  Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Cseke Gábortól idézetek:
„Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Vofkori György helytörténész
Életének 78. évében vasárnap hajnalban hosszú betegség után meghalt Vofkori György. Helytörténeti alapműveket köszönhetünk neki.
1938-ban született Brassóban, Székelyudvarhelyen végezte a középiskolát, egyetemi oklevelét pedig a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia karán szerezte meg 1960-ban. Tanári pályafutása a zetelaki gimnáziumban kezdődött, ahol tizenkét évig tanított. 1972-ben került a Tompa László Általános Iskolába, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1998-ig történelemtanárként dolgozott.
Vofkori György első, Székelyudvarhely múltjáról szóló képes kötete 1995-ben jelent meg, ezt három évvel később a második, bővített kiadás követte, majd 2009-ben a bővített, kétkötetes harmadik kiadást is kezükbe vehették az olvasók (Székelyudvarhely - Várostörténet képekben). Az udvarhelyi után Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda képes történetét is elkészítette. 1960-tól gyűjtötte a helytörténeti anyagokat, 1974-től végezte Udvarhelyszék hely-, kultúr- és gazdaságtörténeti felmérését. Pedagógiai, néprajzi, hely- és művelődéstörténeti írásait számos hazai lapban (Hargita, Ifjúmunkás, Hídfő, Székelység, Székely Útkereső) közölte.
1998-ban a város történetével kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő munkásságáért Székelyudvarhely városa Pro Urbe Díjjal, tanári munkája elismeréséül a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége pedig Ezüstgyopár díjjal tüntette ki. 2006-ban a Príma Rádió hallgatói és a rádió vezetősége a Legprímább Polgár díjával tüntette ki.
Vofkori György évek óta súlyos betegséggel küzdött, vasárnapra virradóra érte a halál, temetéséről később intézkednek.
KATONA ZOLTÁN
Kötetei:
Székelyudvarhely. Várostörténet képekben (Polis, Kolozsvár, 1995); 2. bővített kiadás uo. 1998; 3. kiadás két kötetben, Békéscsaba, 2009);
Székelykeresztúr képes története (Polis, Kolozsvár, 2002);
Gyergyószentmiklós – Gyilkos tó – Békás szoros (Polis, Kolozsvár, 2004);
Csíkszereda és környéke (Békéscsaba, 2007).
uh.ro,

Digitalizálás nélkül nincs fejlődés
„Minden szakterületen szükség van a digitalizálására, e nélkül már nem lehet beszélni fejlődésről” – szögezte le az immár negyedik Székelyföldi IT&C és Innovációs Konferencia kapcsán Bihari Béla. 
A társszervező Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara IT szakosztályának vezetője a pénteki beharangozó sajtótájékoztatón elmondta, az október 13–14-én Szovátán megszervezendő konferenciára nemcsak az ágazatban vállalkozókat, a szakembereket várják, hanem azokat az üzletembereket is, akik vállalkozásuk digitalizálását tervezik, mert a rendezvényen egy helyen megtalálják a Székelyföldön tevékenykedő szakcégeket, és teljes, átfogó csomagot kínálnak. Ezt különben megtalálják az IT Plus klaszter internetes oldalán is.
Bihari Béla hangsúlyozta, a digitalizálás minden területen, még a mezőgazdaságban is megkerülhetetlen, ez pedig nemcsak honlapkészítésből áll, hanem összetett termelési folyamatokat lehet hatékonyabbá tenni. Ugyanakkor emlékeztetett, hogy négy évvel ezelőtt, amikor a háromszéki Árkoson megszervezték az első konferenciát, még nyolcvanan vettek részt, s ma már 300 résztvevőre számítanak, nyolcvan előadó, 25 szakmai beszélgetés lesz, és tucatnyi startupper mutatkozik be.
Négy évvel ezelőtt a szakmabeliek még nem is hallottak egymásról, most már pontosan ismerik egymás tevékenységét, ajánlani tudják azt, sőt csomagokat állítanak össze. Mint elhangzott, a klaszterbe tömörülők etikai kódex alapján dolgoznak, nem céljuk, hogy egymás embereit „halásszák el”, hanem közösen dolgoznak azon, hogy a nagyvárosokban, külföldön élőket és az egyetemistákat „hazacsábítsák”. 
„A székelyföldi IT szakterületen dolgozók közötti kapcsolati háló és az együttműködések erősítése a konferencia célja” – szögezte le hasonlóképpen Kozma István, a társszervező IT Plus klaszter alelnöke és Páll Tibor, a klaszter alapító tagja és a konferencia szervezője, akik a sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóval párhuzamosan Csíkszeredában számoltak be a tervekről az újságíróknak.
Mint elhangzott, a konferencia előadásait, beszélgetéseit három nagy témára osztották: Tech 2 Tech, Market 2 Tech, Tech 2 Market címmel. Kozma elmondta, a konferenciának köszönhetően egyértelműen erősödik a cégek, intézmények közötti kapcsolatháló. Ugyanakkor fontosnak tartják bevonzani a diákokat is, hogy lássák, itthon is van munkalehetőség ezen a téren. A konferencián való részvétel 70 lejbe kerül egy napra, diákoknak 5 lejbe. Jelentkezni a www.itpluscluster.ro oldalon lehet, ugyanitt elérhető a konferencia részletes programja. A konferencia magyar nyelven zajlik, amennyiben igény van rá, fordítást is tudnak biztosítani.
Bíró Blanka, Péter Beáta
Székelyhon.ro

Barozda-koncerttel startol csütörtökön A 700 éves Kolozsvár zenéje rendezvénysorozat
A Barozda együttes koncertjével kezdődik A 700 éves Kolozsvár zenéje című rendezvénysorozat, amelyet október 6-a és november 3-a között szervez a Kolozsvári Magyar Opera. A koncertre október 6-án, csütörtökön este 7 órától várják az érdeklődőket az intézmény nagytermébe. Megalakulásuk 40. évfordulója alkalmából Állapotomat jelentem címmel Erdély régi századainak dalaival, táncaival, és azok ma is hallható népi változataival kedveskednek a közönségnek az együttes tagjai.
A Barozda 1976 őszén alakult Csíkszeredában, a kolozsvári zenekonzervatóriumban frissen végzett zenetanárok – Pávai István és Simó József – kezdeményezésére, akik egyetemi tanáraik, Szenik Ilona és Jagamas János hatására és irányításával fordultak a rockzenétől a népzene felé. Bokor Imrével való találkozásuk – aki gyimesközéploki születésű lévén már gyerekként Zerkula Jánostól tanult hegedülni – tette végül lehetővé a háromtagú, széki típusú banda megalakulását. Hozzájuk csatlakozott Györfi Erzsébet, így az együttesnek már állandó énekesnője is lett. Ettől kezdve meghatározóvá vált tevékenységük az erdélyi táncházmozgalom kibontakozásában, fejlődésében. Nevükhöz fűződnek rádió- és tévéfelvételek, a bukaresti román televízió magyar adása által készített Kaláka című műsor számos epizódja, az első romániai „táncházas” lemez, valamint koncertek sora Erdély-szerte. A csíkszeredai táncház elindítása mellett több erdélyi városban segédkeztek a hasonló szándék megvalósításában, igyekezve minél szélesebb bázist teremteni a táncházmozgalomnak. Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Kostyák Alpár népzenész, televíziós szerkesztő
Ötvennyolc éves korában október 3-án, hétfőn elhunyt Kostyák Alpár zenetanár, tévészerkesztő, népzenész – tudatta kedden a Kolozsvári Televízió Kisebbségi Szerkesztősége.
Kostyák Alpár 1957. október 17-én született Kolozsváron. Tanulmányait szülővárosában végezte, 1981-ben diplomázott a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia zenetanári szakán. Ezt követően a csíkszeredai zeneiskola tanáraként dolgozott 1986-ig, majd a városi Művelődési Ház és a Hargita megyei Népi Alkotások Háza zenei szakirányítója volt.
1990-1992 között a Hargita megyei Művelődési Felügyelőség tanácsosa, 1994-től pedig a Román Televízió kolozsvári stúdiója magyar szerkesztőségének tagja. Televíziósként elsősorban a népzenei és komolyzenei adások szerkesztését vállalta, de közkedveltek voltak szórakoztató jellegű műsorai is, melyekben hangsúlyt fektetett a hagyományos erdélyi népi kultúra bemutatására.
Életének meghatározó részét népzenei tevékenysége töltötte ki. Az erdélyi táncházmozgalom egyik elindítójaként szívügye volt a népi hagyományok ápolása. Tagja volt több népzenei együttesnek, közöttük a kolozsvári Bodzafának, a csíkszeredai Barozda együttesnek, valamint 24 éven át állandó tagja a Tarisznyás zenekarnak.
Rostás Szabolcs |
Kostyák Alpár /Kolozsvár, 1957. okt. 17. - Kolozsvár, 2016. okt. 3./ Krónika (Kolozsvár)

II. Hálózatépítő Konferencia
A tavalyi, nagy sikerű berekfürdői találkozó után, október 13–15. között Csíksomlyó ad otthont a Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat II. Hálózatépítő Konferenciájának. A szolgálat programjának célja együttműködő szakmai közösséggé szervezni a mentálhigiénés képzés jelenlegi és egykori hallgatóit, illetve tanáraikat. A képzés alapértékei és módszerei másfél évtizede változatlanok, tehát a hallgatók szakmai tevékenysége is hasonló, függetlenül attól, hogy valaki Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken vagy Kárpátalján él. A Kárpát-medence szinte egészére kiterjedő Lelki Segítő Szolgálat alapjai tehát kialakultak. A további építkezés útja nem az intézményesedés, hanem az, hogy e közösség tagjaiként éljük át összetartozásunkat, legyen képünk egymás szakmai tevékenységéről, és lehetőség szerint működjünk együtt a különböző helyi programokban.
A továbblépés elsődleges módszere a hálózatépítés. Az „együttműködés” a mentálhigiénés tevékenység paradigmája; együttműködünk klienseinkkel, azok hozzátartozóival, a csoportok tagjaival, különböző intézményekkel – és szakemberként egymással is. E nélkül nem lehetséges a lelki egészség előmozdítása. A fentiek jegyében rendezzük meg II. Hálózatépítő Konferenciánkat Csíksomlyón. E kultikus helyen a Föld „összeér” az Éggel, tehát különleges módon élhető meg saját spiritualitásunk, illetve az „emberen túlmutató” transzcendens valóság. A somlyói zarándokhely napjainkra az összmagyarság találkozási pontja is lett – lakóhelytől, állampolgárságtól függetlenül.
Hálózatépítő konferenciánk – a mentálhigiéné szakterületén – „nemzetegyesítő” alkalom is, amely tiszteletben tartva másokat, saját nemzeti közösségünk lelki kultúrájának épüléséhez is hozzájárulhat.
A szervezők (Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Hódmezővásárhelyről) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Két helyszínen emlékeztek Csíkszeredában az aradi vértanúkra
Az aradi vértanúk kivégzésének évfordulója alkalmából tartottak rövid megemlékezést csütörtökön délelőtt a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában, késő délután pedig a Mikó-vár előtt.
A tanulók az aradi vértanúk utolsó napjait idézték fel, majd mécseseket gyújtottak a vértanúk fényképei előtt. A rendezvény végén az Ismerős Arcok Nélküled című számát énekelték el közösen. Szabó Csaba, az iskola történelem szakos tanára, az esemény szervezője elmondta, a megemlékezés célja, hogy a gyerek számára közelebb hozzák az aradi vértanúk hőstetteit, és azok utóéletét biztosítsák a tanulók részére. „Nagy hagyománya van a rendezvénynek, évről évre egyre közvetlenebbé tesszük” – fogalmazott a pedagógus.
Koraeste a Mikó-vár előtt szervezett gyertyagyújtást a tizenhárom aradi vértanú emlékére Korodi Attila parlamenti képviselő, az RMDSZ Csíki Területi Szervezete és a Székely Nemzeti Tanács. A szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy az évente ismétlődő megemlékezés ellenére keveset tudunk azokról, akik 1849 októberében életüket adták a szabadságért. Az alkalomra a szervezők kihelyezték a vértanúk portréit is, amelyek előtt gyertyát gyújthattak a jelenlevők.
A megemlékezésen mintegy százan vettek részt. A gyertyagyújtás a vértanúk lelki üdvéért való imádkozással, majd a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Kvótanépszavazás: mérleget vont az EMNT
Erdélyből összesen több mint 55 ezer érvényes levélszavazatt küldtek be az október 2-ai kvótanépszavazásra regisztrált magyar állampolgárok, ezeknek mintegy kétharmadát az Erdélyi Nemzeti Tanács gyűjtötte be és adta le a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátuson – közölte Tiboldi László, az EMNT alelnöke csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján. 
Mint részletezte, szám szerint 38 566 levélszavazatot gyűjtött össze az EMNT. Hozzáfűzte: a Nemzeti Választási Iroda által közzétett adatok szerint a világ minden tájáról összesen mintegy 154 ezer levélszavazat érkezett be, a Romániában leadott érvényes szavazatok száma pedig meghaladja az 55 ezret.
Péter Kata, a kvótanépszavazás partiumi és közép-erdélyi lebonyolításáért felelős EMNT-megbízott arról számolt be, hogy a két régióból származó 11 618 levélszavazatot összesen 115 településről gyűjtötték be, míg a Székelyföldön 166 településről vették át a szavazatokat az EMNT és a Néppárt munkatársai és önkéntesei. A demokrácia-központok összesítése szerint Székelyföldön 26 948, Közép-Erdélyben 3 161, a Partiumban 8 457 levélszavazatot gyűjtöttek be. A legtöbb voksot Székelyudvarhelyen adták le (8 552), majd Marosvásárhely (7 517), Sepsiszentgyörgy (4 884), Nagyvárad (4 182) és Szatmárnémeti (2 367) következett.
Tiboldi László elmondta: a határon túli szavazatok mintegy 15 százaléka bizonyult érvénytelennek, de a Magyarországon tudatosan érvénytelenül voksolókkal ellentétben ez az azonosító nyilatkozatok kitöltésekor elkövetett formai hibáknak tudható be. Hozzátette: a korábbi levélszavazás tapasztalatai szerint a legtöbb hiba a szavazó anyja nevének a beírásánál történik. A magyar okmányok ugyanis az anya leánykori nevét kérik, a román közigazgatás viszont a gyerek születésekor bejegyzett nevet tartja számon. Hozzáfűzte: javasolni fogják az NVI-nek, hogy egyszerűsítsék le a külhoni magyarok azonosításához szükséges formanyomtatványt. Példaként a Moldovai Köztársaság-beli román kettős állampolgárokat említette, akiktől lényegesen kevesebb adatott kér a román állam az azonosításukhoz.
Tiboldi László emlékeztetett: az EMNT által működtetett irodahálózat az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) önkénteseivel közösen nyújtott segítséget az erdélyi magyaroknak a népszavazáson való részvételhez. Egyrészt abban segítettek, hogy a szavazók helyesen töltsék ki a levélszavazatot érvényesítő nyilatkozatot, másrészt pedig összegyűjtötték, és elvitték Magyarország kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátusára a levélszavazatokat. Újságírói kérdésre ugyanakkor úgy nyilatkozott: a többi civil szervezet munkája kívánnivalót hagyott maga után, ezek ugyanis csak a kommunikációs kampányból vették ki a részüket.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 

Jubileumi koncertet tart a Barozda zenekar Csíkszeredában
Fennállásának negyven éves évfordulóját ünnepli a Barozda zenekar, ebből az alkalomból az Én is vótam mikor vótam címmel koncerteznek szombaton 19 órától a Csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában. Simó Józsefet, a zenekar egyik alapítóját kértük meg, elevenítse fel olvasóinknak az elmúlt évtizedeket.
– Hogyan alakult meg ezelőtt negyven évvel a Barozda zenekar?
– 1976 őszén Pávai Istvánnal együtt a kolozsvári zenekonzervatóriumból friss végzettként Csíkszeredába kerültünk. Itt a zeneiskolában találkoztunk a gyimesi születésű Bokor Imrével, aki zenetanárként tevékenykedett. Kiderült róla, hogy Zerkula Jánosnál tanult gyerekkorában hegedülni. Mivel Kolozsváron a tanáraink irányítása alatt kapcsolatba kerültünk az élő, hiteles népzenével, így az érdeklődésünk már fel volt csigázva, és már ott próbálkoztunk valamilyen népzenei zenekar felállításával. Amikor Csíkszeredába kerültünk, akkor egyből felmerült a lehetősége annak, hogy tudunk egy népi bandát alapítani, és elkezdeni művelni a hiteles népzenét abban a formában, ahogy azt még mindig lehetett gyűjteni, hallani, megfigyelni. Mivel Bokor Imre is ráharapott, ez el is indult. Nem sokkal később találkoztunk Györfi Erzsikével, akit valamilyen vetélkedőn ismertünk meg diáklány korában, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve eredeti népzenével foglalkozni, természetesen igent mondott, és akkor már el is indult a zenekar. Erre felfigyelt Demény Piroska, a Kolozsvári Rádió egyik szerkesztője, ő is sokat járt falura, gyűjtött különböző tájegységeken. Amikor meghallotta, hogy mi mivel foglalkozunk, és mennyire új dolog ez, hogy városi fiatalok azt a zenélt próbálják elsajátítani és művelni, amit akkor még csak falun lehetett megtalálni, rögtön eljött, riportot készített, a rádiók elkezdték a zenéinket sugározni, tehát egyfajta figyelem terelődött erre a dologra. Én egy év tanítás után az Ifjúsági Klub igazgatója lettem, és a kultúrtevékenységek felelőse is. A fiataloknak kellett szervezzek különböző tevékenységeket, volt színjátszócsportunk, tánccsoportunk, énekkar és rockzenekarunk, és falusi mintára elkezdtük szervezni a táncházakat is.
– Miként bontakozott ki ebből a táncházmozgalom?
– A cél az volt, hogy elindítsuk a városi fiatalság körében az ilyenfajta kultúrának a megismerését, és lehetőleg a gyakorlatát is. Tehát ismerjék meg, szeressék meg és éljenek vele. Mi magunk is ezt próbáltuk csinálni. Az Ifjúsági Klubban kedden esténként hét órától volt a táncház, mi zenéltünk. A kezdetekkor nem volt ez túlságosan népszerű, de egy páran elkezdtek rendszeresen járni. Egy idő után sikerült meggyőzni a csíkszeredai gimnázium tanárai közül néhányat, akik aztán a bentlakó diákokat egy időben szervezetten hozták a táncházba, ami nagy szó volt akkor, mert hiszen ezt a tevékenységet nem nézte jó szemmel mindenki. Szerencsénk volt, mert a klub a városi és megyei KISZ szervezethez tartozott, és az akkori vezetőség ráérzett ennek a fontosságára, jelentőségére, szépségére, és támogatta. Ez nagyon sokat jelentett az elején, és sokat jelentett ez később is, amikor az akkori hatalom részéről óriási kérdőjelek vetítődtek erre a tevékenységre. Alakult egy táncházas mag, amelyik aztán hűségesen követte és segítette a tevékenységünket. Átmentünk Udvarhelyre, ott is próbáltuk elindítani, segítettünk az akkor még frissen erre a tevékenységre ráharapó fiataloknak, jártunk Kézdivásárhelyen, Brassóban. Próbáltuk ezt az egészet egy tömegalapú tevékenységgé kifejleszteni. Ebben nagy szerepe volt aztán az akkori televízió magyar adásának, akik szintén megérezték ennek a fajta kultúrának, tevékenységnek a jelentőségét. Indítottak is egy Kaláka néven futó sorozatot, aminek a lényege az volt, hogy erdélyi magyar,  vidékeket bejárni, megismerni, és felmutatni az ott lévő magyar népi kultúrát. Így aztán lassan-lassan a táncházmozgalom kibontakozott, kivirágzott. Kolozsváron szintén elindították ezt a tevékenységet, és lassan-lassan Erdély több pontján megalakultak kis csoportok, akik ezt művelték. Mi megpróbáltunk mindenhová eljutni Erdélyben, hogy ezt beindítsuk, segítsünk ott ahol kell. Ez egyfajta nemzeti kulturális mozgalom lett, anélkül, hogy ezt valaki valaha propagálta, kijelentette volna. Ez automatikusan beivódott mindenkibe, aki kapcsolatba került ezzel a fajta zenével.
– Az akkori hatalom milyen módszerekkel próbálta gáncsolni a tevékenységüket?
– Nekünk soha semmilyen gondolatunk nem volt arról, hogy bármilyen forradalmat vagy akármit is indítsunk, vagy bárkinek is a kárára, vagy ellenére tegyünk ezzel a tevékenységgel. Mi csak a magunk szórakoztatására, művelésére, saját nemzetünk épülésére szántuk ezt a dolgot. Minden más csak kitaláció volt a hatalom részéről. 1983-tól egyre érezhetőbb volt a megfigyelés, a lehallgatás, a követés, a számonkérés. Egy idő után kitiltottak minket más megyékből, tehát nem tudtunk koncertezni ott, vagy más kulturális tevékenységeket folytatni. A Hargita táncegyüttes kapcsán még eljutottunk Erdély különböző vidékeire, mi az együttest mint zenekar kísértük. De volt, hogy az egyik szatmári turné után nyolcezer lejre – négy havi fizetésnek felelt meg akkor – büntettek meg, mert nem játszottunk elég román muzsikát. Voltak személyes zaklatások is, például leszedtek a vonatról, átvizsgáltak, amikor mentem Magyarországra, vagy bementek a lakásomba, átkutatták. Többször felhívattak kihallgatásra az akkori belügyiesekhez. Ha valamilyen programot be akartunk mutatni, akkor Bukarestbe kellett benyújtani a javasolt programunkat, és ott kellett azt jóváhagyják. Ezután pedig kiszállt egy bukaresti bizottság, behívattak, kihallgattak. Kérdezték, hogy mi ez a Barozda név, tán határt jelent, és mit akarunk mi ezzel? És hogy Kájonit miért nem Căianunak hívjuk? Ehhez hasonló kérdések sorozatát szegezték nekünk, a vége pedig az lett, hogy a tevékenységünket letiltották. Ugyanakkor 1980-ban volt egy Kájoni emlékhangverseny, aminek kapcsán kipattant az ötlet, hogy ebből akár egy régizene fesztivált is lehetne csinálni. Ezt tett is követte, így indult el a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek minden évben részei, zenei szakértői, rendezői voltunk. Ezt is '83-ban két-három nappal a kezdés előtt betiltották. Aztán a forradalom után újra meg lehetett szervezni.
– Mi történt a zenekar tagjaival?
– Miután minket is és a fesztivált is letiltottak, egyértelmű jelzést kaptunk arra, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor beadtuk az útlevelekre a kérvényt, egy hónap leforgása alatt mindannyian megkaptuk. Akkor amikor nehezen lehetett útlevélhez jutni, közülünk mindenki kimehetett külföldre, amit aztán meg is tett a társaság. A szerencsétlenségben is az volt a szerencsénk, hogy a zenekar magja mind Svédországba került, ahol aztán mintha mi sem történt volna, folytattuk azt, amit addig is, csak nyilván más körülmények között. Ha tudnám, visszatekerném az idő kerekét, vagy ha vissza tudnám tekerni, és látnám, hogy még három év és megpukkasztják a diktátorunkat, akkor kibírtuk volna talán még a jég hátán is. Ha akkor tudjuk, hogy három év múlva ekkora változás áll be, akkor valószínűleg senki se mozdul. Szerencsésnek mondhatjuk még akkor is magunkat abban, hogy egy helyre kerültünk, mi meg tudtuk őrizni kultúránkat, nyelvünket, a gyerekeinket tovább tudtuk a magyar kultúrában nevelni, az unokáinkat megpróbáljuk ugyanebbe a szellemben nevelni.  Hiányérzetünk a táj miatt volt, a földrajzi hovatartozás miatt, tevékenységben tovább műveltük a táncházzenét, magyarok maradtunk, ugyan más feladatunk lett. Nyugaton terjesztettük, népszerűsítettük az eredeti magyar népzenét, kultúrát. Ez is egy nemes feladat.
– Mivel készülnek a jubileumi ünnepségre?
– Negyven év sok idő, sok társunk különböző okok miatt nem tud részt venni az ünnepi koncertünkön. A nagyja megmaradt a társaságnak, ott lesz Györfi Erzsike, Toró Lajos, jómagam, Pap István Gázsa, és a folyamatosság jegyében a fiam, aki közben felnőtt Svédországban, és észrevétlenül elleste a táncházzenét, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián járt népzene szakra, és most vele folytatjuk. A koncerten megpróbálunk visszatekinteni az elmúlt negyven évre mind zenében, mind aktív emlékekben. Szeretnénk találkozni a régi közönségünkkel, jól érezni magunkat, újra megszólaltatni azokat a dallamokat, énekeket, dalokat, amelyeket annyi éven keresztül énekeltünk a táncházasokkal, vendégeinkkel, közönségünkkel.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel.  Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe.  Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván  született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. 
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt  Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. 
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. 
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. 
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban  nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika.  A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Táncház okostelefonon (Beszélgetés KELEMEN LÁSZLÓval, a Hagyományok Háza főigazgatójával)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni?  – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néprajzi gyűjteményeket tekintettek meg a tájházvezetők
Hargita megyei tájházvezetők, néprajzi gyűjtemények kezelői számára szervezett szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa. Pénteken szakmai tanulmányúton csíki gyűjteményeket látogattak meg a szakemberek.
Elsőként a Csíki Székely Múzeum Csíki idők járása című néprajzi kiállítását tekintette meg a közel negyven, néprajzi gyűjtemények iránt érdeklődő, majd a múzeum szabadtéri részlegét is meglátogatták.
A vendégeket Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki elmondta, a három ütemű felújítás első része 2009-ben volt, akkor a Vár tér újult meg, 2011 és 2013 között a Mikó-vár mint műemléképület felújítása zajlott, a harmadik szakasz pedig a szabadtéri részleg rendezése lenne.
„Két hektáros a terület, ahová az 1970-es években parasztházakat telepítettek. A közvetlen oka az lehetett, hogy valahonnan mentették őket, valószínűleg lebontásra voltak ítélve. Utólag nem nagyon láttunk különösebb koncepciót, hogy miért épp oda tették a házakat, ahol vannak, nem kontextusba helyezve és nem porta-szerűen. Ugyanakkor dokumentációjuk sincs nagyon.”
A szabadtéri részlegen látható – többnyire az 1800-as évek közepén épült – hét parasztházat és két gabonatárolót Csíkszentgyörgyről, Csíkszentsimonból, Csíkkozmásról, Kászonból, Parajdról, Gyergyóalfaluból és Gyimesből hozták a területre. Néhány éve ugyan újrazsindelyezték ezeket, jelenleg azonban üresen állnak, némelyik ablaka hiányzik.
„Több tervet is kidolgoztak építészek, néprajzosok, legutóbb 2009-ben a szentendrei skanzen szakembereivel tanácskoztunk arról, hogy jó lenne valamit kezdeni a csíki skanzennel, hogy ne legyen ilyen hányattatott sorsa. Sajnos azután sem volt támogatás arra, hogy ez változzon. A legsúlyosabb probléma a biztonság, az hogy nincs megoldva ennek a térnek a folyamatos felügyelete, volt rá példa, hogy hajléktalanok, kóbor kutyák is beköltöztek. Még jó állapotban vannak ezek a házak és székely kapuk, de megérdemelne egy jobb sorsot ez a része is a gyűjteménynek” – hangsúlyozta Salló Szilárd néprajzkutató, aki korábban a múzeum munkatársa volt.
Csíkszeredából Csíkszentkirályra utaztak a találkozó résztvevői, itt megtekintették a néprajzi gyűjteményt, és közösen megnézték Fábián Kornélia Hargita megye tájházai (1) című dokumentumfilmjét, amely a korondi, székelyszentléleki, lövétei, máréfalvi és tordátfalvi tájházakat mutatja be.
Buzogány Árpád, a forrásközpont munkatársa úgy véli, ami a tájházakat illeti, nem történtek meg az elmúlt huszonhat évben azok a jelentős előrelépések, amelyekre számítottak a gyűjtemények összegyűjtői, kezelői, gondnokai. Hargita megyében körülbelül húsz olyan berendezett épület van, amelyet tájháznak is lehet nevezni, mert vannak olyanok is, amelyek be vannak rendezve ugyan, de raktárként működnek inkább.
„Maga a tájház a jellegénél fogva nem élő. Élővé lehet tenni azáltal, hogy különböző programokat visznek be azok, akik kezelik, fenntartják. Ilyen a máréfalvi és lövétei tájház is, mindkettő folyamatosan valamilyen program helyszínéül szolgál, éppen azért, hogy ne múzeum jellegű legyen, hanem érezze úgy egy fiatal, hogy egy olyan épületbe lép be, tevékenykedik, amelyben az ő nagyszülei születtek, nőttek fel.”
Péter Beáta Székelyhon.ro 

Aki már a Sapientia indulásánál ott volt – interjú Dávid László rektorral
Szinte napra pontosan 10 éve választotta rektorrá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma Dávid Lászlót. A négy helyszínen is működő felsőoktatási intézmény vezetőjével készített interjúnk során kiderült, milyen nehézségekkel küszködött a kezdetekkor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, és milyen fejlődéseken ment keresztül az elmúlt években. Az intézményvezető  jövőbeli terveiről is szót ejtett.
– Kinevezésekor két fő célt fogalmazott meg, ezek közül az egyik az intézményi akkreditáció megszerzése volt, amit időközben sikerült is elérni. Gondoljon vissza erre a folyamatra, milyen nehézségekbe ütköztek romániai magyar magánegyetemként, ismerték-e egyáltalán a Sapientiát?
– Nem azt mondom, hogy példa nélküli, mert számos más magánegyetem is elérte ezt rajtunk kívül, de példa nélküli az, hogy egy ekkora egyetem, amelyben az oktatás több mint fele műszaki szakokon történik, megszerezte az egyetemi akkreditációt. Ezen szakok akkreditációja különleges, mert meg kell nézni, hogy hány magánegyetem mert vállalni műszaki oktatást: olyan infrastruktúra és olyan egzakt feltételek kellenek, amelyeket azért nem vállalnak be, mert nem jó üzlet. Ezért is örülök, mert nemcsak létrehoztuk az infrastruktúrát, hanem egy nagyon jó minőségű oktatást valósítottunk meg műszaki területen és máshol is. A Sapientiáról többet-kevesebbet mindenki tudott már az elején, mivel mi tudatosan építettünk kapcsolatokat állami nagy egyetemekkel. Az akkreditáció előtt a hallgatóinknak állami egyetemeken kellett államvizsgázniuk, ezért az volt a feltételünk, hogy elismert egyetemekre vigyük őket, például Bukarestbe, Brassóba és Kolozsvárra. Olyan helyekre mentünk, ahol megismerve azt, hogy hogyan tanít a Sapientia, tisztán láthatták, hogy ahogy és amit tanít az egyetem, az minőségi.
– Mi volt az akkreditáció terén az első lépés?
– Először elnyertük a szakok akkreditációját, ezt követően pedig 2010-ben az ARACIS (Román Felsőfokú Oktatás Minőségét Biztosító Ügynökség) megszavazta az egyetem intézményi akkreditációját, amit csak 2012 derekán szavazott meg a parlament, és iktatta be a Sapientia egyetemet mint akkreditált felsőoktatási intézményt. Az már csak hab a tortán, hogy kiépítettük a mesterképzőket is, az intézményi akkreditációt követően megszereztük 11 mesterképző szak akkreditációját, jelenleg 31 alapképzési és 11 mesterszakkal működik az egyetem. Az idén immár lejárt a 2010-től számított 5 év, ezért újra felmérték az egyetemünket, és megkaptuk az intézményi akkreditációt. Nagyon sok szakunk kiváló minősítéssel ment keresztül a folyamaton, és sok rangos egyetem olyan partnerként fogadja el a Sapientiát, amely felbátorít arra, hogy azt mondjam, jó úton haladunk.
– Az akkreditáció megszerzése mellett a másik fő célkitűzése az egyetem anyagi helyzetének stabilizálása volt. A Sapientia megalakulásakor a magyar állam vállalta a teljes körű finanszírozást, ez azóta is így van, vagy időközben más forrásokra is szükség lett?
– Annak idején, a megválasztásom pillanatában az egyetem finanszírozása enyhén szólva is kétséges volt. A köztudatban az van, hogy 2 milliárd forintot fordít évente a magyar állam az egyetem finanszírozására. Ezt hadd tisztázzuk le: ez az összeg a kezdetek kezdetén sem volt ennyi, hanem durván 1,7-1,8 milliárd forint, ez pedig nem csak a Sapientiára vonatkozott, hanem a Nagyváradon működő Partiumi Keresztény Egyetemre is. Volt olyan időszak, amikor az egyetem támogatása 1 milliárd forint alatti volt, és 20-25 százalék önrészt kértek. Az utóbbi években a támogatás minden esetben valahol 80-90 százalék között van, és az önrész a fennmaradó rész. Időközben számos pluszfeladatot vállaltunk erre a költségvetésre, nyelvi központokat és tanárképzőt indítottunk, mert hiánycikknek számítottak a térségben a magyar anyanyelvű tanárok. Ezt mind úgy vállaltuk, hogy erre külön finanszírozást nem kértünk. Azt még kiemelném, hogy a kezdetek nehézségeit magunk mögött hagyva azzal találtuk szemben magunkat, hogy maga a finanszírozó olyan feltételeket szabott, hogy mennyi önrészt kell behoznia az egyetemnek. A gond nem az volt, hogy ezt előteremtsük, hanem az, hogy az önrészt leszámolták a működési költségből. Ők úgy számították, hogy az önrész a működési költségre vonatkozik, és azt mindenki tudja, hogy ha megpályázunk egy kutatási tervet, akkor azt a kutatást el kell végezni, annak költségei vannak, és az oktatásra nem lehet kutatási pályázatból pénzt átfordítani. Pedig ők úgy számolták, hogy az oktatásból forgassuk be azokat a pénzeket, pontosabban a tanári fizetéseket. Ezt utólag sikerült helyrehozni, ma úgy látom, hogy egy kiszámítható pályán van az egyetem, és olyan fejlesztéseket tudhatunk magunk mögött, amelyek teljes egészében megalapozzák a jó működést. Kolozsváron befejeztük a kar új épületét, Csíkszeredában részlegesen elvégeztük az egyetemi épület külső felújítását. Egy vagyont költöttünk a fűtésre, és megoldottuk a szigeteléseket.  Marosvásárhelyen pedig felépítettünk egy diákkollégiumot, egy részét átadtuk, a másik felének építése még zajlik. Ugyanakkor folyamatban van egy innovációs kutatási ház felépítése, amely megteremti a kapcsolatot az egyetem és a régió ipara között. Többször elmondtam már, hogy akkor leszek elégedett, ha az egyetem választ tud adni azokra a kihívásokra, amelyek ma Székelyföldön vannak, és egy olyan lehetőséget ad a fiataloknak, hogy itthon tudják megteremteni a jövőjüket.
– Mint ismeretes, hamarosan lejár a mandátuma. Milyen formában hagyja az egyetemet, és mit gondol, melyek a következő 10 év nagy kihívásai?
– Egy teljesen tiszta, átlátható működésű egyetemet tudok felmutatni, ennek értelmében a mandátumom végén nagyon könnyen meg lehet fogalmazni a következő célokat is. Nem azzal kell majd bajlódni, hogy egyes hibákat hogyan lehet kijavítani, hanem azon kell gondolkodni, hogy merre fejlődjünk tovább. Az egyértelmű, hogy jelenleg az egyik legnagyobb cél a doktori iskola kiépítése, erre vonatkozóan már megtettük az első lépéseket, és a megfelelő feltételek meg vannak teremtve. A jövő további kihívásait az elkezdett finanszírozások befejezése és az oktatás gyakorlati részének hangsúlyozása jelenti. Nagy eredménynek tekintem továbbá a Sapientia egyetem negyedik helyszínének elindítását is. Agrármérnöki képzést ez idáig magyar nyelven senkinek sem sikerült indítania, pedig voltak próbálkozások. Mi kiépítettünk egy olyan feltételrendszert, és egy olyan tanári kart rendeltünk mellé, amivel megszereztük a működési engedélyt, és immár másodéveseink tanulnak Sepsiszentgyörgyön. Amikor átvettem a Sapientiát, még azok a kérdések is felmerültek, hogy mennyire lesz egységes az egyetem, mennyire fogadja el egyik helyszín a másikat, és egyik legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy a Sapientia egységesen gondolkodott, egységesen tudtunk stratégiát kidolgozni, és a döntéseinket, bár roppant nagy erőfeszítéssel, de nem a többség hozta meg, hanem mindig konszenzusra jutottunk.
– Hogyan emlékszik vissza az elmúlt tíz évre? Mekkora kihívást jelentett a különböző helyszínek összetartása?
– Az életem nagy kihívása és nagy feladata volt, úgy érzem, hogy valahogy mindannyian készülünk egy ilyen feladatra, és bár nem tudatosan, de erre a feladatra én is készültem azzal, hogy viszonylag fiatalon egyetemi pályát választottam, és ott voltam a kezdeteknél. Nemcsak az egyetem rektoraként, hanem a Sapientia indításánál is jelen voltam, ugyanis hozzám fűződik a marosvásárhelyi villamosmérnöki szakok indítása. Nagy kihívást fog jelenteni a jövőre nézve az, hogy azok az oktatók, akikkel elindítottuk az egyetemet, koruknál fogva elérték a nyugdíjas korhatárt, így egyértelműen fiatalítani kell. Ez a folyamat elindult, saját magunknak kell kinevelnünk a jövő oktatóit, hosszú távon a fiataljaink egyetemi körben tartása egy nagyon fontos dolog lesz. Úgy érzem, hogy olyan eredményeket értünk el, amit nem kell szégyellnünk, bár be kell vallanom, hogy ez az időszak sok lemondást igényelt.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Nem lesz furcsa, hogy tíz év után életmódot kell váltania?
– A mandátumom ha le is jár, a munkám nem fejeződik be, továbbra is segíteni fogom az egyetemet. Meg kell említenem, hogy a mandátumom első részében teljes egészében egy nem akkreditált egyetem vezetője voltam, így ez a román törvények értelmében megbízott rektori beosztásnak felelt meg. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan csak egy mandátumom járt le. Azt a felkérést kaptam, gondoljam meg, hogy tudok-e még egy mandátumot vállalni, most ezt részletesen át kell gondolnom. Mindenképpen szeretnék fiatalítani, oly szinten, hogy az egyetem fiatal oktatóinak kezébe tudjam átadni a stafétabotot, az eddigi viszonylag idősebb vezetést pedig egy sokkal fiatalosabb, dinamikusabb vezetésre formálnám át.
Iszlai Katalin Székelyhon.ro,

Megmaradni és értéket teremteni a szülőföldön
A Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát gyarapító kilenc személyt tüntetett ki az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A kitüntetést szeptember 15-én ünnepélyes keretek között nyújtotta át a Csíkszeredai Főkonzulátuson Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki a kitüntetettek közösségért végzett példamutató munkáját értékelte az ünnepélyes átadás során.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át prof. dr. Csedő Károly gyógyszerész, gyógynövényszakértő, a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést Puskás Bálint Zoltán volt alkotmánybíró, a Máltai Szeretetszolgálat tagja. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével prof. dr. Sipos Emese egyetemi tanárt, Dénes Mihályt, a Máltai Szeretetszolgálat tagját, Oláh Dénes római katolikus főesperest, Dimény András unitárius lelkészt tüntették ki. A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Asztalos Enikő néprajzkutató, Petry Zalán Endre, a marosvásárhelyi Petry húsipari vállalkozás vezetője és Gábos Endre néptáncos, koreográfus, népdalénekes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szólótáncosa vehette át.
Megyénkből öten részesültek az elismerésben, az ő értékelésükről készült az alábbi összeállítás a Csíkszeredai Főkonzulátustól kapott laudációk alapján.
Dr. Csedő Károly professor emeritus a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának korábbi dékánja, a Farmakognózia és Fitoterápia Tanszék nyugalmazott tanszékvezető professzora, a Román Orvostudományi Akadémia rendes tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának tagja. Igazgatója és szakmai vezetője volt az általa alapított csíkszeredai Kájoni János Gyógynövénykertnek, amely szervesen kapcsolódik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó oktatáshoz.
Dr. Csedő Károly professzor elsőként tárta fel Erdély gyógy- és fűszernövényeit minőségi és mennyiségi szempontból egyaránt, munkásságának köszönhetően számos gyógynövény tudományos megalapozottsággal vált a mindennapi orvosi gyakorlat részévé; 1953 óta a mai napig is aktív előadója és kutatója a gyógynövényhatástannak és gyógynövényekkel való gyógyításnak. Kutatómunkájának eredményeit számos találmányban, gyógyteában, gyógynövénykivonatokat tartalmazó készítményben fellelhetjük. Tudományos publikációi több mint 300 közleményben és 20 könyvben jelentek meg, doktori tézisét "A romániai gyógyászati paprika hatóanyagainak a vizsgálata" tárgyban írta. Több nemzedéknyi gyógyszerészhallgató oktatása mellett 19-en szereztek PhD-fokozatot tudományos irányítása alatt a gyógynövényhatástan és gyógynövény-terápia témakörében.
Dr. Csedő Károly pályája során több elismerésben is részesült, 2007-ben kiválósági oklevéllel tüntette ki a Román és a Magyar Tudományos Akadémia közös kutatási eredményeiért. 2012-ben pedig az MTA Arany János-életműdíját vehette át. 1999-ben Csíkszereda város díszpolgárává avatták.
Ft. Oláh Dénes a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllői főesperesség főesperese 1957. január 31-én született Korondon. 15 éves volt, amikor úgy döntött, hogy a papi hivatást választja. Teológiai tanulmányait 1977 és 1983 között végezte, 1983. június 19-én szentelték pappá. Négy évig a kolozsvári Szent Mihály-templom segédlelkésze. Onnan Alsócsernátonba helyezték át, ahol 1990-ig szolgált. Ezt követte hat kihívásokkal teli év a Zsil völgyében, Petrozsényban. Ott tanulta meg a hálaadás és a közösségteremtés fontosságát.
1996-ban másodjára került vissza Kolozsvárra, ahol a Szent Péter-plébánia plébánosa lett, ahol 13 évig szolgált. 2009-ben helyezték át Marosvásárhelyre, előbb plébánosnak, majd főesperesnek, amely tisztségben 2012-ben öt évre újra megerősítették. 2014 pünkösd szombatján a csíksomlyói búcsú szónoka volt.
Munkájában nagyon fontosnak érzi a lelki élet állandó ápolását. Vallja, hogy lelki háttér nélkül egy pap, de egy hivatalnok élete sem ér semmit. A legnagyobb kihívásnak a magukra maradt öregek, a szétbomlott családok megsegítését tartja. A plébánia tulajdonában lévő Deus Providebit Házban számtalan közösségi rendezvényt szervez. Oláh Dénes mint egyházi író is említésre méltó. A Vasárnap katolikus hetilapban megjelent prédikációi, alkalmi írásai, előadásai, tanulmányai több kötetben jelentek meg. Oláh Dénes papi jelmondata: "Itt vagyok, Uram, engem küldj!" (Iz 6,8). Izajás próféta szavait, vagyis az engedelmességet tartja papi hivatása alapjának.
Dr. Sipos Emese a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának volt dékánhelyettese, egyetemi tanár Marosvásárhelyen született 1966. január 24-én. Egyetemi tanulmányait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végezte 1989-ben. 1995-től a MOGYE Gyógyszerészeti Karán tanársegéd, 1998-tól adjunktus, 2004-től docens, majd 2014-től egyetemi tanár. A kar aktív oktatói közül professzori címe jelenleg csak neki van.
A gyógyszerésztudományok doktori fokozatát 2001- ben nyeri el, 2002-től főgyógyszerész. Jelenleg az ipari gyógyszerészet és gyógyszerészeti menedzsment tanszékvezető tanára.
2008-tól a MOGYE Gyógyszerészeti Karának dékánhelyettese és egyben a magyar nyelvű gyógyszerészeti oktatás felelős vezetője egészen 2014 áprilisáig, míg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát érő sorozatos jogtalanságok miatt – a többi magyar tisztségviselővel együtt – úgy dönt, hogy tiltakozása jeléül lemond erről a tisztségről.
2015-ben a Gyógyszerészeti Kar akkreditációs folyamatában megbízzák a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programjának akkreditálásához szükséges dokumentáció összeállításával. Ezt el is végzi, de amikor az egyetem román vezetősége úgy dönt, hogy a román nyelvű gyógyszerészképzés programja esetében a végleges akkreditációhoz szükséges dokumentációt állít össze, őt viszont azzal a feladattal bízza meg, hogy a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programjának csak az ideiglenes akkreditációs dokumentációját készítse el, a kérést megtagadja azzal az indoklással, hogy nem jogos a két nyelven zajló oktatás ilyen megkülönböztetésű akkreditáltatása. Különösen nem indokolt a magyar nyelvű gyógyszerészképzés ideiglenes akkreditálása, amikor 1948-tól csak magyar nyelvű gyógyszerészképzés indult a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a román nyelvű képzés csak 1962-től kezdődött.
Ezzel a határozott kiállásával Sipos Emese megakadályozta, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar nyelvű gyógyszerészképzés programja csak ideiglenes akkreditációt kapjon. Ezen feladat megtagadásáért az egyetem román vezetése Sipos Emesét rektori fegyelmi megrovásban részesítette. Ezen büntetésre (és más formai okokra) való hivatkozással az egyetem román vezetői 2016 elején törölték őt a Gyógyszerészeti Kar magyar szenátusi és kari tanácsi jelöltjeinek a listájáról.
Asztalos Enikő néprajzkutató, a volt marosvásárhelyi Népi Egyetem magyar néprajz és népművészet szakának nyugalmazott tanára, a Kolozs megyei Magyarfodorházán született 1939-ben. Gyermekkorát a Mezőségen, ifjúkorát Kalotaszegen töltötte. A középiskoláit Kolozsváron végezte. A Babes–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát. Ugyanazon az egyetemen néprajzból I. tanári fokozati vizsgát tett. A Kriza János Néprajzi Társaságnak megalakulásától tagja. Pályafutása alatt hivatalosan 53 évig oktatott, amíg meg nem szűnt az állása.
A hagyománymentést és a népi kultúra legszélesebb körben való megismertetését rendkívül sokoldalú oktatói és közművelődési munkássága bizonyítja. Már gyermekkorában megismerkedett a falusi ember életének minden részével és a folklór minden műfajával. Gyűjtéseiben átfogó képet nyújt annak a falunak az életéről, ahol alapos néprajzi és népköltészeti kutatásokat végzett.
Nagy leleményességgel és szakértelemmel már a diktatúra éveiben iskolai néprajzi múzeumot alapít és szervez, amely nemcsak a magyar közösség számára létfontosságú az identitás megőrzésében, de ezáltal a román és roma tárgyi emlékeket is bemutatja. Munkája során számos díjnyertes gyűjtőcsoportot is szervezett mind tanulókból, mind felnőttekből.
Közművelődési tevékenységének gazdagságát azok a néprajzismertető és - terjesztő előadások is bizonyítják, amelyeket nőszövetségi összejöveteleken, falutalálkozókon, könyvtári eseményeken, népi gyermekjáték-vetélkedőkön fejtett ki. 1993–1998 között a Marosvásárhelyi Rádió néprajzi műsorának állandó, különböző tévéadók néprajzi témájú műsorainak gyakori előadója. 1993-tól a Maros megyei Népújság napilap Erdélyi néprajz című rovatának állandó szerzője, ahol ismeretanyagot és a legfrissebb gyűjtéseit közli.
A Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kriza János Néprajzi Társaság számos díjjal és elismeréssel tüntette ki. Munkáiból eddig 12 könyvet adtak ki.
Petry Zalán Endre a Primacom Kft. tulajdonosa, ügyvezető igazgatója, Marosvásárhely és környékének közismert üzletembere, 1978-ban diplomázott sikeresen a bukaresti Közgazdasági Egyetem Kereskedelmi Karán. Lévén egy tősgyökeres marosvásárhelyi mészáros-iparos-kereskedő család sarja, a rendszerváltás utáni esztendőben testvérével és az azóta elhunyt édesapjával megteremtik a Petry húsáruüzem újraalakításának és beindításának feltételeit. Az 1879-ben Petry Zsigmond által alapított létesítmény magánosítása, visszaállítása nem bizonyult könnyű feladatnak, de nem is volt kérdés, hogy ez a cél számára, így hát konokul hitt és dolgozott. Saját tőke felhasználásával megnyitotta az első manufakturális húsfeldolgozót és üzletet. 1996-ban pályázati tőke bevonásával Primacom néven kaput nyitott a ma is üzemelő, modern technikával felszerelt vágóhíd és húsáruüzem. Az áruforgalmazás folytonosságát, valamint a vásárlók egyre növekvő igényét kielégítendő, megfelelő üzletláncot hozott létre Marosvásárhelyen és Székelyföld városaiban. Újabban Kolozsvár is felkerült a Petry-üzletek sorába.
Az igényesen kialakított és barátságos üzletekben alapkövetelmény a kétnyelvűség, valamint a személyzet udvarias és megnyerő viselkedése, amely mindig a cég értékrendjei között szerepelt. A személyzet szakmai ismeretének gyarapítását a közelmúltban létrehozott Petry Akadémia is biztosítja.
A cég megalakulásának 25. évfordulójára Petry Zalán Endre megálmodott és létrehozott egy látványműhelyt és múzeumot. A múzeumban kiállított tárgyak, fényképek ápolják a gazdag és színes mészáros-hagyományokat és Marosvásárhely értékeit. Mindezeket a megvalósításokat az évek során a hivatalos szervek, a kereskedelmi kamara, az önkormányzat, a magyar kormány megfelelő módon értékelte, díjazta. 2016-ban a korábban említett Petry Látványműhely és Múzeum Magyar Termék Nagydíjban részesült, két másik PETRY ZSIGMOND- hentestermékkel együtt.
A Petry vállalkozás elsősorban azért sikeres, mert Petry Zalán Endre személye révén megőrizte a vállalkozás családi jellegét. Legszebb erényei közé tartozik az az ipar- és munkahelyteremtési ambíció, amellyel 250 alkalmazottnak kenyeret biztosít. Nem mellékes, hogy a dolgozók 90%-a magyar nemzetiségű.
Petry Zalán Endre szakmai életével mélyen összefügg hobbija is, ezért évek óta tagja a Kis- Küküllő Borlovagrendnek, valamint az Erdélyi Fehérasztal Lovagrendnek. Kedvenc mondása és életfilozófiája:  "Legnagyobb kaland megmaradni ott, ahol születtünk". Népújság (Marosvásárhely)