Bárdi Nándor nemzetstratégiáról, külhoni magyarságról, „táposokról”
A Vásárhelyi Forgatag keretében szervezett Szóforgatag meghívottja volt Bárdi Nándor, az Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, aki Álságos állítások a magyar etnopolitikában címmel tartott előadást szombat este a Kultúrpalota kistermében.
A történész a magyarországi politikumnak a határokon túli magyarsághoz való viszonyulását, a magyar kormányok és az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokat járta körül, kitért a szóhasználatra, felhívta a figyelmet a fogalmak közötti különbségekre, javasolt nyelvezetre. „A magyar politikai élet hiszterizált, az emberek elveszítették a realitásérzéküket” – fogalmazott az előadó, aki elmondta, nem a problémáról önmagáról beszélnek, hanem valamihez kapcsolják azt. Például óriási a félreértés a kettős állampolgársággal kapcsolatban, másként értelmezik, értékelik azt a külhoni magyarok és másként az anyaországiak.
Míg 1989 után a legtöbben úgy gondolták, hogy szakpolitikusok jönnek és megoldják – többek közt – a határon túli magyarok problémáit is, ehelyett retorikák zárják csapdába a politikai nyilatkozatokat – fogalmazott Bárdi, aki alkotmányos patriotizmusról, a szimbólumoknak olyanfajta használatáról beszélt, mint például kopjafa a Dél-Dunántúlon, vagy Székely Himnusz a Szózat helyett. „Nem jöttek létre a stratégiai programok, nem alakultak ki szakmai generációk, általában olyan emberek kerülnek be a kormányzati politikába, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik, ismereteik hiányosak, nem szakképzelt, jól felkészült szakemberek” – jelentette ki.
Bárdi Nándor arra is kitért, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következménye, ezért bármit lehet mondani, nyilatkozni a határon túli magyar közösségek előtt, mert az következmény nélkül marad. Érdekes megvilágítása a 2004. december 5-i népszavazásnak az, hogy nem a külhoni magyarokról szólt, sokkal inkább belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok hiszterizálása követett. Akkor jelent meg például a „tápos” kifejezés, amivel a magyarországi magyarokat illették a külhoni magyarok – emlékeztetett. A „22 millió román” emlegetése is egy olyan politikai húzás volt szerinte az akkori szocialista kormány részéről, amellyel Orbán elveszítette a választásokat.
A történész érdekesnek tartja, hogy míg a nyugati vagy akár más kelet-európai, volt szocialista államokban nem tapasztalható ekkora ellentét, Magyarországon az antinacionalista beszéd teremtette meg a baloldali kohéziót, míg a nemzeti retorika a jobboldalit.
A kettős állampolgársággal kapcsolatosan Bárdi kifejtette: azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából. „Mert könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni” – fejtette ki a történész, aki szerint nem csupán Csíkszeredából vagy más székelyföldi településekről mennek majd tömegesen, de Nagybányáról és Szatmárról is, amely az ottani magyar közösségek megfogyatkozását vonja maga után.
Az előadásban felvetődött az a kérdés, hogy miért nincs román nyelvű honlapja a Székelyföldnek, miért nem működnek a falusi kultúrházak, miért nincs közművelődési élet vidéken, vagy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak.
Bárdi „az áldozat és az adófizető találkozásáról” is beszélt, amikor az állandó áldozat szerepben élő külhoni magyar a magyarországi magyartól várja a támogatást. A javasolt kifejezések közül kiemelte, hogy az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság használata lenne a pontosabb, a határon túli helyett pedig a külhoni magyarok, a nemzetpolitikát szerencsésebb volna nemzetstratégiával helyettesíteni.
Maszol.ro

Vásárhelyiek világtalálkozója
"Marosvásárhelynek lelke van"
Leginkább a gálaműsor vonzotta azokat, akik eljöttek a marosvásárhelyiek első világtalálkozójára, amelyet méltó helyen – a Forgatag keretében –, a Kultúrpalotában tartottak meg. A rendezvény 9 órakor kezdődött az ún. élő könyvtárral, ahol – igen találóan – a szervezők a Tükörteremben lehetőséget teremtettek arra, hogy azok, akik távolról jöttek, betekintést nyerjenek a város életébe. Majd következett a gálaműsor és Életutak többszólamúsága cím alatt az elszármazottak beszámoltak arról, hogyan sikerült marosvásárhelyiekként megállniuk a helyüket a nagyvilágban.
Igazán kellemes fogadtatásban volt részük azoknak, akik szombaton délelőtt beléptek a Kultúrpalota előcsarnokába, ahol népviseletbe öltözött fiatalok egy szál szegfűvel fogadták az érkezőt és a regisztrációhoz irányították, ahol a nyilvántartásba vétel után mindenkinek kalligrafikus írással szignált emléklapot adtak. Aki korábban érkezett, azt a Tükörteremben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviseletében több újságíró, televízió- és rádiószerkesztő fogadta. Egy másik asztalnál Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE jelenlegi és dr. Hollanda Dénes, a korábbi rektor várta. Sebestyén Spielmann Mihály kis előadást tartott a városról, míg Németh-Jakab Imola és Szabadi Ernő Loránd a fiatalok jelenjéről, jövőjéről provokálta volna beszélgetésre az érdeklődőket, Cseh Gábor pedig a sportélet iránt érdeklődőket fogadta.
Közben egy kis incidens is történt. Míg a szervezők korábban meghívták dr. Csegzi Sándor volt alpolgármestert, hogy az élő könyvtárban a jövőtervezésről beszéljen, a rendezvény előtt két nappal a főszervezők (Soós Zoltán és Portik Vilmos) úgy döntöttek, nem adnak lehetőséget a polgármester tanácsosának az előadása megtartására. Soós Zoltán elmondta, ha a polgármesteri hivatal a rendezvény partnere maradt volna, nem lett volna ellenvetésük. Mivel azonban a városvezetés ellenrendezvényt szervezett, a hivatal képviselője kompromittálta volna a rendezvényt előadásával. Mi több, Soós Zoltán szerint a konfliktus alatt Csegzi Sándor nem tett semmit azért, hogy a polgármestert jobb belátásra bírja a Forgataggal kapcsolatban. Ugyanakkor nem zárkóztak el attól, hogy Csegzi Sándor "egyszerű" városlakóként jelen legyen a rendezvényen. Csegzi Sándor rögtönzött sajtótájékoztatót hívott össze, ahol többek között elmondta, hogy meglepetésként érte ez a döntés, hiszen a rendezvény szervezésekor mind Soós Zoltán, mind Portik Vilmos jelen volt, akik akkor beleegyeztek abba, hogy megtartsa az előadást, ezért is érte meglepetésszerűen a letiltás. A világtalálkozóra egy bemutató anyagot is előkészített.
A Sebestyén Aba színművész által rendezett gálaműsorra zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme, és annak ellenére, hogy igen hosszúra sikerült a produkció, a közönség mindvégig kitartott és vastapssal jutalmazta a fellépőket.
Kirsch Attila főszervező az előadást megelőző ünnepi beszédében – amelyet rendhagyó módon jeltolmács is kísért – elmondta, a világtalálkozóval a határokon átívelő nemzettudatot szeretnék erősíteni azokban is, akik itthon maradtak, azokban is, akik elmentek, de lelkükben marosvásárhelyiek maradtak. Kirsch Attila felsorolta mindazt, amire a város büszke lehet: a Teleki Tékára, a Magyar Tudományos Akadémia ősére, a Magyar Nyelvművelők Társaságára, amely szintén e városban jött létre. Megemlítette Bodor Péter székely ezermester, a két Bolyai munkásságát s nem utolsósorban a városépítő dr. Bernády Györgyöt. – A közelmúlt és a jelen alkotói azok, akik ezt a szellemiséget továbbviszik, a város hírnevét öregbítik. A múltra alapozva építjük a jövőt, s ez minket kötelez. Ma is e városban mindennap meg kell küzdenünk magyarságunkért, a megmaradásunkért, ezért szükségünk van arra, hogy erős, egységes nemzet legyünk, s nekünk – a világtalálkozó szervezőinek is – kötelességünk az összetartozást erősíteni, ezért teremtettünk lehetőséget a találkozásra, az egymásra találásra. S ezt kell nekünk évente megismételnünk – mondta többek között Kirsch Attila, majd szép gesztusként egy gyertyát gyújtottak meg a színpadon, és egy perc néma csenddel emlékeztek mindazokra a marosvásárhelyiekre, akik eltávoztak az élők sorából.
A Nagy István színművész által ezúttal is profi módon vezetett műsorban felléptek: Kilyén Ilka lányával, Ritziu Ilka Krisztinával virágénekeket adott elő. Molnár Tünde csodálatosan szólaltatta meg a Kultúrpalota nagytermének orgonáját, Boros Emese, Trózner Kincső, Szabó Levente közismert operettslágereket adott elő Ávéd Éva zongorakíséretében, megzenésített versekkel minikoncertezett a Kővirág együttes, az Öves együttes és Kásler Magda csángó népdalokkal állt a közönség elé, Szabadi Nóra, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei musicalrészleteket adtak elő, Vizi Imre két nemzetközi sláger mellett az első – az alkalomhoz igazított – magyar nyelvű szerzeményét is előadta.
Közben Kovács Levente – a műsor összeállításánál bábáskodó rendező – rövid előadásában többek között arról beszélt, hogy milyen színházi múltja van Marosvásárhelynek, majd a jelennel kapcsolatosan megjegyezte: jelenleg öt színházi helyszín is van, és örvendetes, hogy a hivatásos társulatok mellett (ide értve a Maros Művészegyüttest, a Művészeti Egyetemet is) számos színjátszó csoport, civil szervezet is létezik, amelyek színvonalas produkciókat mutatnak be. S példaként említette a Művészkuckó legutóbbi előadásában a Valahol Európában musicalben igen nagy sikerrel szereplő párost is, Nemes Tibort és Vajda Borókát, akik – amint Kovács Levente mondta – a szakmában a jövő letéteményesei lehetnek.
Az előadás díszmeghívottja Keresztes Ildikó volt, aki, bár közel 30 éve nem él Marosvásárhelyen, innen indult el életpályáján és mindig is marosvásárhelyi maradt. A közismert előadóművész hangulatos koncertje zárta a több mint háromórás műsort, amelynek végén a Himnusz is elhangzott.
Ezt követően az Életutak többszólamúsága címen korábban meghirdetett élménybeszámolók következtek. A szervezők lehetőséget adtak bárkinek arra, hogy előzetes bejelentkezés után 3 – 5 perc alatt mondja el a városhoz fűződő élményeit. Öten iratkoztak fel, akikkel a színpadon Sebestyén Mihály és Kirsch Attila beszélgetett. A hosszúra sikeredett gálaműsor miatt alig 50-en voltak kíváncsiak az életutakra.
A marosvásárhelyiek első világtalálkozója programjának részeként délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében Sebestyén Aba színművész előadta Kocsis István A tér című monodrámáját.
Vasárnap délelőtt a főtéri Keresztelő Szent János-plébániatemplomban ökumenikus imát tartottak Marosvásárhelyért, amelyen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is, és a találkozó szellemiségében az összetartás gondolatát foglalták bele a hálaadó istentiszteletekbe a Vártemplomban, a Bolyai téri unitárius templomban és a Régi Kórház utcai evangélikus templomban is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Megváltoztatni a változatlanság társadalmát
Az árkosi Európai Tanulmányok Központjában 2008 nyarán – másfél évvel az uniós csatlakozásunk után – arról beszéltünk, hogy „egy hathatós fejlesztési stratégiához politikai akaratra, szakmai megalapozottságra és társadalmi aktív részvételre van szükség.” Akkor Bíró A. Zoltán professzor, a Sapientia Társadalomtudományi Intézet dékánja így fogalmazott: „először látok nyitottságot a politikum részéről arra, hogy a politika partner akar lenni a szakmával az együtt munkálkodásban.”
Így igaz, a teremben egymást érték még akkor a politikusok. Sőt, 2008 januárjában Csutak István által közzétett vitairat megjelenése után (Székek földje – Székelyföld?, Hargita Népe, Háromszék, Szabadság 2008. január 8.) még politikusok is tollat ragadtak. Képviselők, szenátorok, Kovászna megye politikus tandemje, Antal és Tamás cikkezett a témáról, megszólalt Székely István, az RMDSZ orákuluma is. Salat Levente is jelezte Kolozsvárról: igenis, fontos a téma! Beleszóltak újságírók, és mások is, amiből kiderült: érdemes Székelyföld fejlesztési stratégiájáról vitázni.
Nem egypártos buli
Ezek után 2008. szeptemberében mintegy 120 érdeklődő vett részt a Hargita és Kovászna megye tanácsa, a Sapientia EMTE, a KAM – Antropológiai kutatások Központja valamint a Székelyföld Fejlesztési Intézet által szervezett Vidék és tudás konferencián. Azon a rendezvényen az akadémiai szféra mellett a politikum valamint a sajtó is jelentős arányban képviseltette magát.
2009 júliusában a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács már a Sikeres Székelyföld című fórumsorozat első rendezvényére hívta meg az érdeklődőket Csíkszeredába. A vitaindító természetesen a Székelyföldi Fejlesztési Intézet berkeiből származott, de ahogyan haladtunk előre a sikerek fórumsorozatával, lassan gyakorlattá vált, hogy az első hozzászóló már a helyi illetékes párttitkár legyen, aki mintegy alapszervezeti beszámolóban eldicsekedte magát. S az is gyakorlattá vált, hogy a tényleges vitán a párttitkár már ne vegyen részt. Nota bene: az RMDSZ-es párttitkár. Mert azért akkoriban sem szerették különösebben egymás rendezvényeit magyar pártjaink, holott – ha figyelmesen elolvasták volna a korábban megjelent írásokat – tudhatták volna, hogy egy székelyföldi fejlesztési stratégia közel sem egypártos buli. Ha rosszindulatú lennék, azt írnám, hogy politikai akaratra igen, ilyen politikusokra azonban nincs szükség e stratégiák kidolgozásához.
Pedig a vitairatokban elhangzott elég sok nyugtalanító kijelentés. Elsősorban a diplomata módon fogalmazó Bíró A. Zoltán tollából, aki már 2008 januárjában leírja, hogy 2008-ig nem telepítettek a térségbe olyan intézményeket, amelyek autoritásukkal és pragmatikusságukkal megtörik az amúgy anakronisztikus „széki paradigmát”, nem indítottak be olyan, térségre szabott információs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek lehetővé tették volna a sok-sok pontszerű fejlesztési modell mögött álló szakember egymáshoz kapcsolódását, hatékony projekt-elitté formálódását.
Hiányzó Székelyföld-stratégia
Már öt évvel ezelőtt megfogalmazódott, hogy – virtuális vagy valóban létező Székelyföldről légyen szó – a kifejezés egy védekező, a változásokat lassan elfogadó társadalmi szerkezetet takar. Egy olyan társadalomét, amelyik a változatlanságra játszva az elmúlt másfél évszázad folyamán következetesen megemésztette vagy csak megszelídítette a modernizációs törekvéseket, kikényszerítve valamiféle kiegyezést – még akkor is, ha ezeknek a kiegyezéseknek a számláját még nem is tisztáztuk eléggé.
Erre a hazai magyar politikának stratégiája nincs. Ha lett volna, nem elképzelhető, hogy mostanában is még rejtegetnék, tehát vissza kell kanyarodnunk az aktív társadalmi részvétel esélyeihez, leszűkítve a közösség szerepéhez, és fel kell kutatnunk, mit akar az erdélyi magyar, szűkebben a székelyföldi magyar közösség. Civilizált életfeltételeket, versenyképes gazdaságot, felzárkózást legalább a fejlettebb román vidékek szintjére?
Jó kérdések ezek, és aligha lehet őket kikerülni, ezért is volt fontos a Kárpát Régió Üzleti Hálózat sepsiszentgyörgyi irodája által szervezett árkosi konferencia, amelyikre ugyanott, az Európai Tanulmányok Központjában került sor a közelmúltban. Az ökoszemléletű közösségi vállalkozások lehetőségeiről Kilián Imre, a Gyűrűfű Egyesület elnöke és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, T. Kovács Áron, a GEN Europe Romániai nagykövete és Kolumbán Gábor, az Élő Szövet Alapítvány és a Civitas elnöke (portrénkon) beszélt. Az utóbbi előadását azért is tartottuk különösen érdekesnek, mert alternatíváról beszélt, közösség alapú, szolidáris gazdaságról.
– Mindenki egyetért azzal, hogy közösség alapú életet kell élni, azzal, hogy a közösség fontos, ez gyűjtött bennünket ide – mondta az előadó. Éppen ezért fontos lenne tisztázni, hogy mit értünk közösségen, ugyanis a fogalom átalakulóban van.
A közösségi élet alapelve, a hűség
Kolumbán szerint a közösséget elsősorban egy minőség határozza meg, ez pedig a hűség. Ahol nincs hűség, ott nincs közösség – terítette axiómaként a hallgatóság elé. És két definíciót is említett. Egy etológusét, a közismert Csányi Vilmosét, miszerint a hűség „az, amikor a közösség érdekeit a tag egyéni érdekei elé hajlandó helyezni”. Egy racionálisabb, lexikoni meghatározással is előrukkolt a Pallas Nagylexikonból: a hűség „állandó, tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket.”
Kolumbán szerint, ha valaki tudni szeretné, tartozik-e valahova, egyszerű próbával megoldható. Fel kell tennie magának a kérdést: hű vagyok-e ahhoz a közösséghez? Hajlandó vagyok-e egyéni érdekeimet a közösség érdekei után helyezni? Ha e kérdésekre nemleges válaszokat adunk, akkor nem vagyunk tagjai a közösségnek vagy nincs közösség.
Ha száz évvel ezelőtt egy közösségi tag nem volt hű, akkor azt a személyt különböző módszerekkel megleckéztették: a kiharangozástól a házfelégetésig. A székely rendi társadalomban voltak morális-etikai törvények, amelyek segítségével a közösség gondoskodott az egyénről, aki cserében ezért hűséggel tartozott a közösségnek.
Ezt a gondolatmenetet tovább folytatva és levonva a mára érvényes következtetéseket Kolumbán arra szűkítette le a közösség meghatározását, hogy annak csupán az életet kell szolgálnia, mert az a legfontosabb. És ugyanennek a gondolatmenetnek az alapján ki is bontja a közösségnek, mint helyi, regionális és globális együttműködés önszerveződési rendszerének a jellemzőit is. Meglátása szerint a közösség nevű entitást, amelyik a remény forrása, csakis a hűség tartja egyben, és képes a gazdaságot és a természeti környezetet társadalmi ökológiai szerveződésbe integrálni. Képes kölcsönösségek komplex hálózatát működtetni – biztonságos és kiszámítható feltételek mellett –, s az erőforrások végességének tudatát átalakítja vagy lefordítja morális kényszerekre, amelyek az emberi magatartás és gazdálkodás számára motiváló erővel hatnak.
Így jut el a közösség alapú szolidáris gazdaság modelljének a megvillantásáig, amiről már eddig is kiderült, hogy aktív társadalmi részvételből épülhet ki. Csak önvizsgálatra van szükségünk.
Willmann Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Új esély az egyetemi oklevélre
Miután csütörtökön nyilvánosságra hozták az őszi pótérettségi végleges eredményeit, a felsőoktatási intézmények államilag támogatott és tandíjas helyekre egyaránt várják a sikeresen vizsgázókat, illetve a nyári szezonban sikertelenül felvételizőket.
Sokat egyébként nem javult a sikeresen érettségizők aránya, az óvások nyomán országos viszonylatban a megmérettetésen résztvevők alig 21,32 százaléka vette sikerrel az akadályt. A fellebbezéseket megelőzően 20,36 százalékos volt az átmenők aránya.
Tavalyhoz képest sokkal több államilag támogatott hely elkelt már a nyáron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE). Tandíjköteles hely viszont akad bőven a pótfelvételin – tudtuk meg Soós Annától, a felsőoktatási intézmény rektorhelyettesétől. Mint részletezte: a magyar tagozaton elsősorban az újonnan indított szakokon maradt még tandíjmentes hely. Így elsősorban a geológia és a kultúratudomány szakon maradtak ingyenes helyek. A régi szakok közül fizika, környezettudomány és történelem szakon vannak betöltetlen tandíjmentes helyek.
A rektorhelyettes ugyanakkor elmondta: idén több diák jelentkezett a magyar szakokra, mint tavaly, a nyáron sikeresen felvételizők nagyobb arányban fogalták el helyeiket, így az őszi pótfelvételire 20 százalékkal kevesebb tandíjmentes hely maradt 2012-höz képest. Soós Anna szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy a BBTE több szakon felvételiket rendez, így a diákok is sokkal komolyabban veszik a beiratkozást. A korábbi gyakorlattól eltérően nem iratkoznak be egyszerre nagyon sok szakra, viszont ahová beiratkoznak, ott el is foglalják a felvételin megszerzett helyeiket.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári kara eközben összesen hét tandíjmentes és 44 tandíjköteles helyet hirdetett meg az őszi pótfelvételire – tudtuk meg a felsőoktatási intézmény sajtóirodáján. Szakokra lebontva a nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon található a legtöbb ingyenes hely, szám szerint öt, ugyanakkor további 17 tandíjas hely is kiadó. A környezettudomány szakon már csak két tandíjmentes hely maradt az őszi pótfelvételire, ezen kívül 12 fizetős helyet is meghirdettek. A jog szakon eközben már csak tandíjköteles helyek maradtak, összesen tizenöt.
Vásárhelyen többnyire tandíjas helyeket hirdettek
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem is több szakra hirdet pótfelvételit a magyar nyelven tanulni vágyó diákok számára. A színművészetin már csak négy tandíjas hely maradt, bábművészetin viszont a négy fizetéses mellett öt tandíjmentes hely is van. A mozgásművészet szakra hét diákot készülnek felvenni, közülük kettőnek biztosítja az állam a tanulmányi költségeit. A teatrológián hat hely maradt (ebből mindössze egy tandíjmentes), a zenetanár szakra viszont kilencen is bejuthatnak (közülük négyen ingyenes helyre).
A Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán eközben az informatika szak 18 tandíjas, a mechatronika szak 2 tandíjmentes és 25 tandíjas helyére, a számítástechnika 5 tandíjas, az automatizálás szak 15 tandíjas, a kertészet szak 10 tandíjas, valamint a pedagógia–szociálpedagógia szakirány 14 tandíjas helyére lehet vizsgázni. Szeptember 17-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem is megszervezi az őszi felvételit. Helyek azonban csak a gyógyszerész és gyógyszerészaszszisztensi, valamint testnevelési szakon maradtak. A bejutóknak évi ötezer eurós tandíjat kell kifizetniük.
Csíkszeredában is lehet még jelentkezni
Már lehet iratkozni eközben a csíkszeredai Sapientia által meghirdetett helyekre, az egyetem mindkét karán maradtak a nyári felvételit követően tandíjas és tandíjmentes helyek. A Műszaki és Társadalomtudományi Kar hat szakára hirdettek helyeket: az élelmiszer-ipari mérnök szakra hét tandíjmentes és harminc tandíjas helyet, az ipari biotechnológia szakra négy tandíjmentes és húsz tandíjas helyet. A kommunikáció és PR szakon csak tandíjas helyekre lehet felvételizni, szám szerint 27-re. A szociológia–vidékfejlesztési szakon öt tandíjas és 37 tandíjmentes hely maradt, a környezetmérnöki szakon pedig 15 támogatott és 30 tandíjas, míg a közélelmezési szakon összesen 22 hely, ebből hét tandíjmentes.
Maradtak tandíjmentes helyek a Gazdaság- és Humántudományok Kar szakjain is. Közgazdaság szakon 27 tandíjmentes és 50 tandíjas helyre lehet felvételizni, a könyvelés szakon öt, illetve 25 helyre. A gazdasági informatika szakon csupán egy támogatott hely van, viszont maradtak tandíjas helyek, szám szerint húsz. A marketing szakon hat tandíjmentes és 13 tandíjas helyre jelentkezhetnek az érdeklődők. A román–angol szakon négy tandíjmentes és harminc tandíjas helyet hirdettek meg, míg a világirodalom–angol szakon 18 tandíjas helyet.
Sok a lehetőség Nagyváradon
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem szintén valamenynyi szakán maradt még szabad hely a szeptember 9-én kezdődő őszi beiratkozásra. A legtöbb alapképzés esetén tandíjmentes helyek is vannak még. A filozófián például 8, a szociológián, menedzsmenten, illetve a szociális munka profilon 12-12, magyaron és zenepedagógián 6-6, agrármérnökin 5, a képzőművészetin 3, a németen 2, a bank és pénzügyeken, valamint a kereskedelmi szakon pedig 1-1 tandíjmentes hely maradt.
Tandíjas helyek is vannak bőven, a menedzsment vagy a kereskedelmi fakultásokon például 45, illetve 44 maradt. „A tanítóképző az egyedüli ahol csupán két fizetéses hely maradt" – mondta el érdeklődésünkre János Szabolcs rektor. Mesterképzésen már csak a filozófia (3), zeneművészet (5) és vallástudományok (2) szakon maradt tandíjmentes hely, fizetéses azonban még bőven van a többi fakultáson is. Bár az idei pótérettségi eredmények gyengék voltak, János Szabolcs bízik abban, hogy legalább a tandíjmentes helyeiket be tudják tölteni.
Kiss Előd-Gergely, Szucher Ervin, Bálint Eszter, Barabás Hajnal, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Kárpótlásra várnak a volt politikai foglyok
Továbbra is megoldásra vár a kommunista rendszer által bebörtönzött, meghurcolt személyek kárpótlása – hangzott el pénteken a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Csíksomlyón kezdődött kétnapos országos kongresszusán.
Csíksomlyó és a Jakab Antal Tanulmányi Ház először adott helyet a szervezet országos kongresszusának, amelyre 45 területi és helyi szervezet több mint 200 tagot küldött. A megnyitón Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere gratulált a szervezőknek, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita Megyei Szervezetének, és úgy vélte, sokat köszönhetünk az egykori meghurcoltak áldozatvállalásának, példamutatásának, amellyel az elmúlt rendszert sikerült megdönteni.
Üdvözölte a kongresszus résztvevőit a Hargita megyei önkormányzat részéről Rafain Zoltán önkormányzati képviselő is. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) küldötte azt mondta, a szövetség és az intézet közös kötelessége, hogy megismertessék a szabadságban született nemzedékekkel, hogy milyen szörnyűségeket kellett átélni akkor, és meg kell óvni őket a kommunizmus nosztalgiájától. Hozzátette, semmi sem fontosabb, mint az igazság, és a felelősök megbüntetése, a volt börtönparancsnok, Vișinescu elleni eljárás nem egyedi eset, mert újabbak követik. Egyúttal felkérte a meghurcolások tanúit, hogy az eseteket hozzák az intézet tudomására.
A szervezet országos elnöke, Octav Bjoza beszámolójában rámutatott, folyamatos a tagság számának csökkenése, míg 1994-ben 120 ezer személy, idén július végén 53 795 személy részesült az 1990. évi 118-as számú törvény által nyújtott kedvezményekben. Nem történt előrelépés a volt politikai foglyoknak nyújtandó anyagi kárpótlás ügyében sem, amelyet a korábban a 2009. évi 221-es törvény hivatott rendezni, de azt az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette.
Az elnök elmondta, új törvénytervezetről tárgyaltak a minisztériumok képviselőivel, amelyet májusban kellett volna véglegesíteni, de ez még nem történt meg. A Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége a tárgyalások során az életben levő volt elítéltek számára minden börtönév után 20 ezer, a deportáltak számára minden év után 15 ezer eurós kárpótlást kért, az időközben elhunyt elítéltek esetében pedig a házastársaknak minden börtön- illetve száműzetésben töltött év után 10 ezer, illetve 7500 eurós összeget.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Előítéletek erdejében/Erdélyében
Mit gondolnak az erdélyi magyarok saját magukról, a magyarországiakról és a románokról? A Kárpát Panel fókuszcsoportos vizsgálattal folytatódik.
A Kárpát-medencei magyarok előítéletének szerkezetét a Kárpát Panel 2007-es adatfelvétel nyomán elemezve azt állapíthatjuk meg, hogy a kisebbségben élő magyarok rokonszenv-ellenszenv értékei a saját csoport legmagasabb elfogadottságától a romák elutasításáig terjednek, a közbenső értékek sorrendben pedig: más régiók határon túli magyarsága, magyarországi magyarok, saját többség, más határon túli magyarok többsége, németek, zsidók, kínaiak. Más mutatók mentén továbbá azt találtuk, hogy bizonyos tulajdonságok kisebbségi magyarok általi százalékos tételezése hasonló értékeket mutat a romák, a saját többség, illetve a magyarországi magyarok esetében. Ezt a jelenséget úgy értelmeztük, hogy a határon túli magyarok bizonyos vonatkozásokban „elromásítják” saját többségüket, illetve a magyarországi magyarokat is. Az előbbiek árnyaltabb vizsgálata céljából Erdélyben 2009 tavaszán tíz fókuszcsoport beszélgetést szerveztünk (Nagyváradon, Kolozsváron, Mezőbándon, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön). A csoportos beszélgetések félig nyilvános/félig informális jellege lehetővé tette azt, hogy alanyainak részletesebben kifejtsék véleményüket, illetve adott esetben ütköztessék is azt a többi jelenlévőével. A beszélgetések központi témái a csoporttudat, haza,
Szülőföld fogalmának értelmezése, a magyarsághoz való tartozás, a nemzet fogalmának értelmezése és az ahhoz való tartozás gondolatköre. Külön is körüljártuk az előítéletek, illetve csoportközi viszonyok természetrajzát, illetve arra is kértük partnereinket, hogy konszenzuálisan határozzanak meg tulajdonságokat az erdélyi magyar, erdélyi román, a magyarországi magyar, illetve egy európai ember vonatkozásában. A lezajlott beszélgetéseket rögzítettük, majd szó szerint legépeltük, és az Atlas.ti program segítségével kódoltuk (edge-coding). Az elemzés során különbséget tettünk a kódok abszolút gyakorisága által megjelenített tartalmak, illetve a kódok együttjárása során kialakított diszkurzív környezet között. Az összes beszélgetést egységesen 1150 „idézetdarabra” bontottuk fel és 77 kóddal, azaz szövegrészekhez társított címkével tudtuk jellemezni. A beazonosított kódok egy része természetesen szorosan összefügg a beszélgetés tervezett témaköreivel, ám ha összevetjük a tervezett témákat az elemzés során kialakított kódlistával, nyilvánvalóvá válnak a nem szándékolt, illetve járulékos tematizációk is. A leggyakrabban felbukkanó ilyen „nem várt” tematizáció a vegyes házasság és asszimiláció problémaköre, a magyarországiak erdélyi magyarokra vonatkozó „lerománozása”, a romákkal kapcsolatos vélekedések, a kivándorlás, a politika témaköre. Az erdélyi magyarok előítélet-térképei A szövevényes etnikai előítélet rendszert a lefolytatott beszélgetések belső struktúrája alapján igyekeztünk rekonstruálni. Célcsoportunk etnikai sztereotipizációinak először diskurzív környezetét igyekszünk feltárni, majd pedig rekonstruáljuk a különféle etnikai kategóriák egymásba kapcsolódását. A diskurzív kontextus körülhatárolása során először azt vizsgáltuk meg az auto- és heterosztereotípiák milyen témákkal jelennek meg közösen, majd pedig feltérképeztük, hogy a különféle etnikumokkal szembeni tematikus együttjárások hogyan kapcsolódnak egymásba. Az így kapott struktúrát felrajzolva egy olyan hálózatot kaphatunk, amelynek három nagyobb csomópontját az „erdélyi magyarok”, „magyarországiak megítélése”, illetve a „románok megítélése” kategóriák képezik. Vizsgáljuk meg először ezeket a csomópontokat! (ld. 1. ábra, Az előítéletek diskurzív környezete) Az autosztereotípia, azaz az erdélyi magyarok önmagukról alkotott vélemény-együttesét mintegy körülbástyázza az erdélyiség különböző formájú felvállalása („erdélyi ember”, „erdélyiség”, „kisebbségi lét” címkék), a románok jelenléte („erdélyi román”, „románok jellemzése”, „román nemzethez tartozás”, „román állampolgár”, „román nyelvtudás” kérdéskörei), illetve a magyarsághoz való tartozás és a magyarországiak megítélésének tematizálódásai. Ezen túlmenően végül az erdélyi magyarok „belső etnikumaival”, azaz a székelyekkel, csángókkal, romákkal, zsidókkal, vegyes házassággal kapcsolatos témái jelennek meg. Az ábrán szereplő ún. „lezsidózás” olyan gondolati sémát tükröz, amelyben a románok olyan városi jövevényeknek számítanak, akiknek sokkal kedvezőbbek munkaerőpiaci pozícióik, mint az őshonos magyaroknak. Kis leszűkítéssel azt mondhatnánk, az erdélyi magyarok önmagukról alkotott véleményét négy dimenzió határozza meg: az erdélyiség, a románság, a magyarság és a belső etno-demográfiai folyamatok tudatosítása. A románokkal szembeni sztereotípiák elsősorban különféle interetnikus viszonyok és bélyegek mentén szerveződnek, amelynek keretében a románság belső tagolódása (erdélyi román és általában vett románság közötti különbség) is artikulálódik. Ezen kívül a románok megítélése gyakran az agresszió témakörét, és érthető módon a történelmi események relevanciáját is felvetették. A „kisebbségi lét” tematizációja (és az ehhez társítható nyelvi kérdések) szintén kapcsolódnak a románokkal szembeni általános megítéléshez. A magyarországi magyarok megítélése logikus módon nem választható el Magyarország és az általában vett magyarok jellemzésétől, ugyanakkor szervesen kapcsolódik az erdélyi magyarok migrációs folyamataihoz (kivándorlás, otthonmaradás, demográfiai kérdések), és kis mértékben a haza/hazátlanság témaköréhez is asszociálható, illetve elválaszthatatlan a „lerománozás”, illetve a 2004-es népszavazás tapasztalataitól. Az ábrán ugyanakkor azt is látjuk, az erdélyiek szerint a magyarországiak valamilyen szinten az európai emberhez is társíthatók, ám mégiscsak a büszkén vállalt magyarsághoz tartozás megtestesítői is. A gondolati térképen feltüntettük néhány fogalom egyértelmű kapcsolódásának jellegét, illetve azt is megállapíthatjuk mely kódok kötik össze a tételezett magyarországi, erdélyi magyarokat, illetve a románokat. Az erdélyi magyarok – kissé tautologikusan fogalmazva – leginkább abban különböznek a magyarországiaktól, hogy „erdélyiek” és „kisebbségiek”. Az erdélyiség kvintesszenciájaként valamiféle sajátos lelkiség, emocionalitás felvállalása tételeződik, ugyanakkor minden más pozitív tulajdonság a magyarországiak negatív tulajdonságaként, hiányaként konstituálódik. Az erdélyi magyarok és magyarországiak egyaránt a magyarság, illetve a magyar nemzet részét képezik, ám a feltüntetett „relacionális identitás” kód azt fejezi ki, hogy az erdélyi magyarok önazonosságukat leggyakrabban viszonylagosságot, illetve elkülönböződést kifejező terminusokban fejezték ki, amelyből végső soron újra felsejlik az erdélyiség tudata. „Például a magyarországi magyarokhoz viszonyítva én legalábbis, hogy is mondjam, hogy is fejezzem ki magam, magasabban érzem magam, mert tulajdonképpen mi itt két kultúrával rendelkezünk. Tehát mi ismerünk egy Eminescut is, ismerünk egy Petőfit is, más történelmet, ezt azt, tehát, már startból két nyelvet beszélünk, mindamellett, hogy mások tudnak például angolul, de nem mindegy az, hogy egy nemzettel együtt vagy és csak érted, hogy mit mondanak ők is, és együtt vagy mindennap, mindennap.” (Kolozsvár, alacsony iskolai végzettségű csoport) „Én azt el tudom mondani, hogy sokszor volt olyan érzésem, nekem tényleg nagyon sok román barátom van román társaságban, több közös témám volt egy erdélyi románnal, mint egy magyarországi magyarral.” (Kolozsvár, magas iskolai végzettségű csoport) „Én bármikor vállaltam a magyarságomat, s hogy erdélyi magyar vagyok, nem anyaországi magyar. Mondom azok olyan keverékek, hogy két egészséges ember nincsen ottan.” (Marosvásárhely, vegyes csoport) A kisebbség lét perspektívája és az eltérő történelemértelmezések azonban a románoktól is elválasztja az erdélyi magyarokat. Az interetnikus kapcsolatok szövevénye, azon belül az államnyelv ismerete, és az ehhez társítható egyéni oktatási, családi, munkaerőpiaci stratégiák viszont keretet adnak a mindennapi élet interakcióinak. Erdélyi magyar szempontból továbbá a magyarországiakat és románokat leginkább az köti össze, hogy többségi pozícióikból nem képesek megérteni a kisebbségi élethelyzet sajátosságait, és érdekes módon mindkét többséggel szemben megfogalmazódtak negatív, burkolt cigányozásnak nevezhető állítások is. Igaz, míg a magyarországiakkal szembeni „lecigányozást” a „lerománozásra” és a sikertelen népszavazásra adott reakcióknak is tekinthetjük, a románok lecigányozása közvetlen tapasztalatra és demográfiai félelemként értelmeződik. „- Nem akartak, meg voltak ijedve, sokkal jobban elfogadták a kínaiakat, mint minket. – Azok meg fogják őket tanítani becsületre. – Szegény édesapám annyit mondta, a régi öregek, hogy kubikusok, nincs mit várni tőlük, mármint az anyaországiaktól. Tudjuk mit jelent, maga a szó, honnan jött, kubikus.” (Marosvásárhely, vegyes csoport) „Na itten még van egy más is, a cigány csoport. De azok is megosztottak, fele magyarok, fele románok. Tehát a Székelyföldön magyarok, és itten ebben a zónában már románok. Van amikor magyarok voltak a cigányok is, magyar iskolába jártak, de most már román iskolába járnak. Úgyhogy... (…) – Hát azért mondja a közmondás, hogy olyan mint a cigány, amerről fúj a szél, arra hajlik.” (Kolozsvár, alacsony iskolai végzettségű csoport) Az etnikai sztereotípiák mentális térképei Az interjúk végén arra kértük alanyainkat, hogy az erdélyi magyar és román ember, illetve a magyarországi és európai emberre vonatkozóan fogalmazzanak meg, amennyiben lehetséges, konszenzuális módon, tulajdonságokat. Az így kapott etnikai kategóriákat más elemzésekben is használt morális és kompetencia dimenzió mentén strukturáltuk, ám a beszélgetések alapján kreáltunk egy harmadikat is, amely a fizikai és más tulajdonságokat tartalmazza. Az erdélyi magyarok önmagukról alkotott morális képében találni a legtöbb pozitív tulajdonságot: barátságos, hagyománytisztelő, vallásos, toleráns, vendégszerető, megbízható. Az erdélyi románokkal kapcsolatos legmarkánsabb pozitív vélemény az, hogy összetartók, negatív oldalon pedig a babonásságként értelmezett vallásosság és kisebb mértékben nacionalista mivoltuk fogalmazódott meg. A magyarországi magyarokkal szembeni leggyakrabban megfogalmazódó állítás az, hogy arrogánsak és zárkózottak, pozitív tulajdonságok (pl. becsületes, igényes) pedig csak kis mértékben jelentek meg. A „kontroll-csoportként” bevont európai emberrel kapcsolatosan összességében ugyan a pozitív jellemzők kerültek túlsúlyba, ám a vélemények meglehetősen megosztottak, leginkább talán a negatívunként értelmezett anyagiasság és karrierizmus került előtérbe. A sztereotípiák kompetencia dimenziójában is hasonló mechanizmusok érvényesülnek: a pozitív autosztereotípia mértéke magas, az anyaországiakkal és az erdélyi románokkal szemben pedig leggyakrabban negatív sztereotípiák kerültek terítékre. Az európai ember e tekintetben mintegy átmenetet képvisel, esetükben találni pozitív és negatív tulajdonságokat is. A fizikai és egyéb tulajdonságokat kifejező kategóriát azért találtuk szükségesnek létrehozni, mert majdnem mindegyik csoporttal szemben megfogalmazódtak a moralitástól és kompetenciáktól eltérő, valamilyen külső jegyekre épülő tulajdonságok is. Természetesen ezen jellemzők szorosan összefüggnek a többi értékeléssel, adott esetben éppen az erkölcsösség vagy szakmaiság látványszerű kifejeződései, ezért érdekes ezeket is számba venni. Eszerint az erdélyi magyarok mintha „molettebbek” lennének, aminek nem utolsó sorban az is oka, hogy szeretnek „jól élni”, azaz kiadósan táplálkozni. Ugyanakkor a magyar virtus is jellemzi az erdélyieket, amely még a „kéztartásban” is megnyilvánul. Az erdélyi magyarok ugyanakkor „tisztábbak” is, ami a korábbiakban jelzett identitás relacionalitására is visszautal, és jól szemlélteti az azonosulásokat és elhatárolódásokat: akárcsak az európai ember, az erdélyi is „tiszta”, de az erdélyi magyar „tisztább” az anyaországi magyarokhoz képest, mert őrzi a hagyományokat, erkölcsöket, ugyanakkor „tisztább” a románokhoz képest is, akiket gyakran agresszívnak, ergo nem megbízhatónak, nem tiszta/egyenes szándékúnak tart. Az erdélyi románokkal szembeni fizikai tulajdonságok leltározása szintjén is visszaköszön a „Test” fontossága. Vagy úgy, mint „testtartás”, ami kifejez valamilyen hatalmi viszonyrendszert („úgy járnak-kelnek, mintha övék lenne az egész világ”), vagy úgy, mint olyan entitás, amelynek eltakarási módja az etnikai csoport kvintesszenciáját fejezi ki: feltűnően öltözködnek, „festik magukat” (vö: „nem tiszta”), sok ékszert használnak, és drága, ám ízléstelen ruhákat viselnek. Megjegyzendő, a magyarországi magyarokkal szemben jóformán nem jelent meg fizikai tulajdonságot kifejező sztereotípia: egyszer ugyan elhangzott, hogy „rondák”, de ez nem csak fizikai jellemzőre, hanem beszédmódra, nyelvi kompetenciák hiányára is utalhat. A különböző csoportokhoz rendelt kategóriákat újra hálózatszerűen ábrázolva (2. ábra: az Erdélyi magyarok előítélet-térképe a morális dimenzióban és 3. ábra: Erdélyi magyarok előítélet-térképe a kompetencia dimenzióban) láthatjuk hogyan kapcsolódnak egymásba az etnikai sztereotípiák. A hálózati ábrázolás lehetővé teszi az előítéletek belső struktúrájának beazonosítását: az egyes csoportokra vonatkozó kategóriák nem „tiszta” kategóriák, hiszen mindegyiknek lehet egy ellenpólusa. Az ellenpólus kapcsolódhat ugyanazon csoporthoz, ebben az esetben a sztereotípiák belső kidolgozatlanságáról árulkodnak, de kapcsolódhat egy másik csoporthoz is, ezáltal egyfajta ellenségképet, a mi-ők tengely kiéleződését megerősítve. Ha elméletileg azt feltételezzük, az egymásba kapcsolódó pozitív és negatív kategóriák „kioltják” egymást, a maradék, mondhatni reziduális kategóriák által kifejezett tulajdonságokat nevezhetjük a csoport esszenciájának. Ha az egymást kioltó kategóriáktól eltekintünk, az ábráról leolvashatjuk a „reziduálisokat”, azaz az etnikai csoportok esszenciáit hordozó jellemzőit. Eszerint az erdélyi magyarokat ilyen értelemben vett esszencialista módon valamiféle sajátos lelkiség jellemzi, a magyarországi magyaroknál a „cigány” és „turista” bélyeg marad. Ha visszautalunk a korábbi diskurzus kontextusra, természetesen ezektől a bélyegektől is megszabadulhatunk. A magyarországi magyarok „cigány” bélyege összefüggésbe hozható azzal, hogy ezt a bélyeget a román etnikumra is illesztették, illetve akár azzal is, hogy a beszélgetésekben a roma népcsoport úgy is megjelent, mint az erdélyi magyarok egyik belső etnikuma (ld. 2. ábra). A „turista” bélyegtől szintén két módon megtisztíthatjuk az anyaországiakat: egyrészt a „turistát” tekinthetjük jövevénynek, és mint ilyen, rokonságot mutat a románok megítélésével. Beszélgetéseinkben ugyan nem hangzott el tételesen, ám metaelemzéssel nem nehéz eljutni oda, hogy összefüggésbe hozzuk ezt a 2004-es sikertelen népszavazás utáni elterjedt szlogennel: „Magyar vagyok, nem turista”. Az egyes csoportok jellemzése látszólag sok kategórián keresztül történik, ám közelről megvizsgálva e sztereotípiák egymáshoz való viszonyrendszerét az etnicitás és identitás relacionalitását állapíthatjuk meg. A kategóriák túlburjánzása csak felszínes jelenség, valójában egymást kölcsönösen erősítő és gyengítő jelentéstulajdonításról van szó, amelynek peremfeltételeit a csoportok vélt vagy valós politikai, gazdasági pozíciói is meghatároznak. A szignifikáns más(ok)nak, azaz referenciacsoportoknak tulajdonított jellemzők hálózata gyakorlatilag kioltja az eszencialista jellemzők lehetőségét, hiszen a pozitív és negatív pólusok közötti átmenetek szintén kontextuálisak, azaz könnyen átjárhatók. Az etnicitás tehát nem örök, hanem a múlt és jelen kölcsönösen formálja, a történelem és aktuálpolitika folyománya, amely visszahat a mindennapi praxisokba. 2009-es kvalitatív kutatásunk alapján azt láttuk, az etnocentrizmus szerkezetét kontextuális tényezők határozzák meg. Kérdésként merülhet fel, hogy az aktuálpolitikai változások megerősítik-e a kisebbségi etnocentrizmust? Ha igen, további megválaszolandó kérdés, hogy a kisebbségi etnocetrizmus hogyan fog visszahatni a saját kisebbségi helyzet értelmezésére, valamint a magyarországi magyarok és a románok megítélésére? Születnek-e új bélyegek, illetve melyek lesznek azok a kategóriák, amelyek eltűnnek, avagy a sztereotípiák Kárpát-medencei hálózatában előjelet váltanak?
Papp Z. Attila
Transindex.ro

A templom és a gyülekezet ünnepe
"Ma is erős a segesvári magyar közösség"
"Fontos, hogy Segesvár reformátussága tudjon emlékezni arra, hogy ezelőtt 125 évvel itt templom épült Alpár Ignác művészi tervezésében, az akkori mesteremberek kivitelezésében. De nemcsak erre az eseményre kell emlékezni, hanem mindarra, ami az elmúlt 125 év alatt történt" – mondotta ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke tegnap a segesvári református templomban megtartott ünnepi istentiszteleten.
A Küküllői Református Egyházmegye lelkészi értekezlete, a kistérségi nőszövetségi találkozó, a kistérségi presbiterszövetségi értekezlet és ifjúsági találkozó előzte meg a segesvári református templom építésének 125. évfordulójára szervezett tegnapi ünnepi istentiszteletet, amelyen ugyanaz az ige hangzott el, mint öt évvel ezelőtt, a 120. évfordulós megemlékezésen: Mindeddig megsegített bennünket az Úr. Az igét felolvasó ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta, nemcsak az épületre kell tekintenünk, hanem mindarra, ami velünk történt ez alatt a 125 év alatt, arra, amit az ige üzen, amely örök, amely mindig elhangzik. "Ezelőtt 125 évvel nem volt helyi gyülekezet, Fehéregyházára jártak istentiszteletre a segesvári reformátusok, hiszen 1888 előtt a magyar királyok a szászságnak autonómiát adtak, ők határozták meg, mi történhet, mi épülhet a városban. A templom építésének története ugyanakkor az egyházközség története is, azé az erős közösségé, amely vagyunk. 125 évvel ezelőtt a segesvári református magyarok sokat tettek azért, hogy a templom megépüljön e nagyon szép, messziről is észrevehető helyen" – mondta a püspök, arra figyelmeztetve a gyülekezetet, hogy fontos néha megállni, visszatekinteni a megtett útra, elgondolkodni a történteken és továbbhaladni. "Folyamatosan, mindig meg kell állnunk, emlékeznünk kell e 125 évnyi történelemre és minden következményére, eseményeire, e gyülekezet veszteségeire is, hiszen nem tudtunk mindent megtartani. A mai segesvári gyülekezet sok mindenben jeleskedik, de ki van szolgáltatva a külső erőknek. A segesvári gyülekezet sajnos fogy, ezért is fontos, hogy emlékezzünk sok-sok eseményre, értékes, fontos dologra. A templom az Istenre való emlékezés köve" – tette hozzá Kató Béla. Az elmúlt 125 év 5500 vasárnapján hangzott el az ige a segesvári református templomban, és még sok évig ez így kell maradjon. "Jövőnket mi magunk építjük, de ehhez ismernünk kell a múltat, látnunk a jelen csodáit, köszönetet kell mondanunk mindezért. Örömteli alkalom a templom építésére emlékezni, és mindannyian elhoztuk az emlékezés köveit. Az elmúlt 125 év alatt e templom megmaradt a nagy világégések, pusztulások közepette, de e templom csak akkor ér valamit, ha mindenki sajátjának érzi, mindenki áldozatot hoz a megmaradásért" – mondta Kató Béla a templom és a gyülekezet ünnepén. Nt. Bíró István, a Küküllői Egyházmegye esperese, segesvári lelkipásztor nemcsak a reformátusság, a segesvári magyarság ünnepének is nevezte a tegnapi megemlékezést, majd Bakcsy Gábor alcsíki missziós református lelkipásztor köszöntötte a gyülekezet tagjait, végül úrvacsoraosztás következett. Bíró István üdvözölte dr. Magyar Balázst, a csíkszeredai magyar konzulátus konzulját, Dorin Danesant, Segesvár polgármesterét, a jelen levő városi és megyei tanácsosokat, az ünnepet megtisztelő egyházi elöljárókat, lelkészeket – köztük Veress László egyházmegyei főgondnokot, Csalóka Zoltán és Székely András volt küküllői egyházmegyei espereseket – hangsúlyozva, ünnepelni, hálát adni gyűlt össze a segesvári református gyülekezet. A templomi kórus énekeit szavalat követte, majd Veress László egyházmegyei főgondnok a templomépítés történetéről, körülményeiről, a gyülekezet által nyújtott támogatásról, a templom közösségmegtartó és összetartó erejéről beszélt. A templomépítésre való megemlékezést Dorin Danesan polgármester a város egész közössége ünnepének nevezte. Dr. Magyar Balázs konzul az egyház megtartó erejéről, a vallás erejéről, az egyház által képviselt értékekről szólt, arról, hogy a magyarság lélekszáma csökken Segesváron és környékén, és fontos, hogy ez a folyamat megálljon. Az istentiszteletet követően a megemlékezés zárómomentumaként a szépen rendezett templomkertben dr. Magyar Balázs konzul és Dorin Danesan polgármester kopjafát leplezett le, amelyet ft. Kató Béla püspök áldott meg.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar állami kitüntetéseket adományoztak erdélyi személyiségeknek
A magyar államalapítás ünnepe alkalmából Áder János köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta a Fehér megyei Türben szolgáló Kémenes Lóránt Zoltán római katolikus plébánosnak és a Gyergyószentmiklóson élő Kis Portik Irén néprajzkutatónak.
Áder János a Magyar Érdemrend Középkeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta dr. Brassai Attila Miklósnak, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárának, a Kolozsváron élő Dávid Gyula irodalomtörténésznek, szerkesztőnek.
Ugyancsak kitüntetésben részesült a Csíkszeredában élő Beder Tibor nyugalmazott tanár, a Julianus Alapítvány elnöke, a Marosvásárhelyen élő Csíky Boldizsár zeneszerző, a Csernátonban élő Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, helytörténész, a Marosvásárhelyen élő Kovács Levente rendező, színészpedagógus, a Marosvásárhelyen szolgáló Papp László római katolikus plébános és a Sepsiszentgyörgyön élő Szilágyi Zsolt zenei író, előadóművész, karnagy. Nekik a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta a magyar államfő.
A kitüntetések ünnepélyes átadására Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának a Lázár Házban található dísztermében (Gál Sándor utca, 9 szám) kerül sor ma, szerda délután 6 órától.
Szintén erdélyi kitüntetett még a Svédországban élő, de kolozsvári származású Tar Károly, a Magyar Liget és az Ághegy című skandináviai magyar családi, irodalmi, művészeti lap alapítója és szerkesztője, aki szintén a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesül. Forrás: net.jogtar.hu
Erdély.ma

A nemzeti összefogás ideje
A nemzetiségi kérdés nemzetközi kérdés, nem lehet egyetlen állam belügye sem. Románia szuverenitását a romániai magyarság csak addig tarthatja tiszteletben, amíg maga is részese ennek a szuverenitásnak. Máskülönben már nem Románia szuverenitásáról, hanem a román népnek a magyar nép felett gyakorolt szupremáciájáról van szó. E veretes sorokat Szabédi László vetette papírra Jordáky Lajosnak, a szociáldemokrata gondolkodású, balos kötődésű szociológusnak címzett levelében 1946. április 17-én, Sepsiszentgyörgyön.
Hogy mennyire igaza volt Szabédinak, azt a rendszerváltás óta eltelt közel negyed században számtalan kisebb-nagyobb többségi megnyilvánulás igazolta. Kezdve azzal, hogy még a saját templomkertjeinkben felállított szobrok is szúrják a románság szemét, folytatva az egyik elhunyt irodalmi nagyságunk hamvai ellen irányuló szabályos állami hajszával, elodáig, hogy Marosvásárhely polgármestere megengedheti magának, hogy miután hatalmával visszaélve megakadályozta város lakosságának még most is közel felét kitevő magyarság kulturális napjainak megrendezését a város központjában, még ő álljon neki vádaskodni, diverziót, szeparatizmust és uszítást emlegetve.
Érvelése egyenesen tragikomikus felhangot kapott, amikor azt fejtegette, hogy a helyi románságban „félelmet” kelt, ha egy rendezvényen csak magyar fellépők szerepelnek. Ez az arcpirító cinizmus, a nyilatkozatok arroganciája és minden konkrét alapot nélkülöző mivolta bizony a Szabédi által emlegetett román szupremácia közvetlen megjelenülése. Mögötte van a román államhatalom, a teljes erőszak-apparátusával, propagandájával, tudatbefolyásoló eszközrendszerével, gazdasági erejével. Ergo, Florea úgy vélheti, a legotrombább rágalmakat szórhatja a saját földjén lassan egy évszázada kisemmizett, magyar közösség prominenseire és sajtójára.
A multikultinak bealkonyult
Az esetből több síkon is érdemi következtetéseket lehet levonni. Ami a konkrét cselekvést illeti a legfontosabb, hogy szervezők ne hátráljanak meg, ne egyeznek bele semmiféle vegyes megoldásba, a magyar rendezvény maradjon meg magyarnak. A nemzeti kultúra megmaradásnak nem a multikulturalizmusnak mondott egyenkatyvasz, a vegyesítés az útja, hanem a sajátosság ápolása, a külön rendezvények, külön intézmények, minél elkülönültebb társadalom, s igen, ha úgy tetszik: a szeparatizmus. Nem a közösködés, az együttélés a lényeg, ha a magyar kulturális gazdasági és társadalmi fejlődés a célunk, hanem a békés egymás mellett élés, nem a kulturális interferencia, hanem a kulturális szeparálódás.
Egységes magyar fellépés kell
Megkerülhetetlen a kérdés az RMDSZ felelőssége. A marosvásárhelyi polgármesteri szék ismételt elvesztését nem lehet egyszerűen a magyarság számarányának csökkenésére fogni, mint próbálják tenni azt a magyar szavazatok többségét begyűjtő magát magyarnak, „demokratikusnak” és „szövetségnek” mondó szervezet vezetői. Ha 45 százaléknyian is vagyunk, megfelelő mobilizálással, egységes fellépéssel, mindenki által elfogadott hiteles jelölttel jó esélyünk lehet a győzelemre. Mint ahogy 2012-ben volt is, de az RMDSZ megtagadta, hogy EMNP–RMDSZ közös jelöltként indítsa Vass Leventét (az MPP, amely az utóbbi időben a nemzeti felelőtlenség pártja, eleve egy teljesen esélytelen külön jelöltet indított, aki csúfosan megbukott). S miután az érintett nem vállalta a kilencvenes évek „egypártjának” jelöltjekénti indulást, az egyik legvitatottabb, leginkább megosztó politikusukat, Frunda Györgyöt állították sorompóba, aki nem meglepő módon elvesztette a meccset, sorozatban Kelemen „Kempinsky” Atilla és a Frundához hasonlóan Neptunt megjárt Borbély László után.
Ugyanakkor bármilyen nehéz is, de most a küszöbön álló regionalizáció kapcsán a tüntetéstől meghátráló RMDSZ-szel mégis erkölcsi kötelessége kiegyezni a nemzeti oldalnak. Sánta Imrének teljes mértékben igaza van abban, hogy az RMDSZ által kezdeményezett, kéréseit illetően egyelőre még pontosan nem körvonalazott helyi népszavazásoknak az autonómiáról kellene szólni, de ha ez nem kivitelezhető, pontosabban megbukik az RMDSZ autonómia-ügyben már nem egyszer megtapasztalt ellenállásán, akkor is fontos az egységes magyar fellépés akár az RMDSZ által megfogalmazott minimum elvi talaján.
Ha Szabédi Lászlóval kezdtem, fejezzem is be az ő gondolataival. A már idézett levélben írja a következőket. „A Magyar Népi Szövetség politikai harcának eredménytelenségéért nem lehet felelőssé tenni sem a román reakciót, sem pedig a román demokráciát. Mi magunk vagyunk felelősek. Nevetséges dolog volna a románoktól várni és elvárni a magyar érdekekért folyó harcot.” A Magyar Népi Szövetség behelyettesíthető a ma működő érdekvédelmi szervezetek nevével, melyek közös felelőssége az erdélyi magyar jövő alakulása. Nemzeti létparancs, hogy minden eszközzel, minden fórumon, a lehető legnagyobb cselekvési egységben lépjünk fel a megsemmisítésünkre törő román hatalommal szemben.
Mert teljesen mindegy, hogy Ion Iliescunak hívják a román etnosovinizmus pillanatnyi megjelenítőjét vagy Dorin Floreának, Traian Băsescunak, Crin Antonescunak vagy Victor Pontának. Az eltüntetésünkre irányuló román igyekezet folyamatos Erdély 1918-19-es román megszállása óta. E létharc a regionalizálással egy új korszakba érkezett, az utolsó magyar, önmagában is megállni képes védőbástya, a Székelyföld került a célkeresztbe. Marosvásárhely sorsára akarják juttatni előbb Sepsiszentgyörgyöt, majd Csíkszeredát, s ha rajtuk múlik, nem lesz megállás Székelyudvarhelyig, amit a népszerű román rigmus már több mint húsz éve beígért nekünk. Itt és most nem számíthat semmiféle taktika, semmiféle pártérdek, közösségkénti megmaradásunk áll a hatalom útjában, minden magyar erőt össze kell fogni a támadás elhárítása érdekében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lezárult a felvételi a Sapientián
Lezárult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karain az őszi felvételi.
A Gazdaság- és Humántudományok Karon szeptember 16–18. között kiegészítő felvételit is tartanak. Indoklásként e kar vezetői elmondták, az őszi felvételi után még maradtak meg helyek, és így lehetőséget adnak azoknak, akik lemaradtak volna, és be szeretnének iratkozni. A Gazdaság- és Humántudományok Karon megmaradt helyek száma a közgazdaság képzési ágon: 7 tandíjmentes és 50 tandíjas; könyvelés és gazdálkodási informatika szakon: 22 tandíjas; marketing szakon: 4 tandíjmentes és 13 tandíjas; gazdasági informatika szakon: 17 tandíjas; román nyelv és irodalom – angol nyelv és irodalom szakon: 1 tandíjmentes és 30 tandíjas; világ- és összehasonlító irodalom – angol nyelv és irodalom szakon: 18 tandíjas.
Az egyetem másik csíkszeredai karán, a Műszaki és Társadalomtudományok Karon nem lesz kiegészítő felvételi. Ott a megmaradt helyek száma: szociológia szakon 37 tandíjas (13 helyre jelentkeztek); kommunikáció szakon: 19 tandíjas (31 helyre jelentkeztek); élelmiszermérnöki szakon: 29 tandíjas (21 hely telt be); környezetmérnöki szakon: 8 tandíjmentes és 30 tandíjas (12 helyre jelentkeztek); ipari biotechnológia szakon: 20 tandíjas (10 helyre jelentkeztek); közélelmezési és agroturisztikai mérnök-menedzser szakon: 15 tandíjas (15 helyre jelentkeztek).
Kozán István
Székelyhon.ro

Politikusi dosszié Rádulyról
Csíkszereda polgármesterét veszi górcső alá a bukaresti Realitatea.net hírportál Politikusi dossziék című sorozata legújabb kiadásában. Az összeállítás eléggé szubjektív képet rajzol Ráduly Róbert Kálmánról. Ráduly támogatja és vezeti nemhivatalosan a csíkszeredai hokicsapatot – állapítják meg rögtön a cikk elején a bukaresti újságírók, akik szerint a csíkszeredai jégkorongozók „azért élnek, hogy legyőzzék a bukaresti csapatokat”. E téma kapcsán következtetésként levonják, hogy akárhányszor megnyeri a csíki csapat az országos bajnokságot, a városban ünnepelnek. Visszautalnak a polgármester azon februári kijelentésére is, amelyben Ráduly kiemelte, hogy Csíkszeredában a magyar nyelv ismerete kötelező. Az elöljárót a Székelyföld elszakadásában tevékenykedők egyik fontos „sakkfigurájának” nevezik, ugyanakkor azt is megállapítják, hogy polgármestersége alatt az önkormányzat által fenntartott helyi közszállítási vállalat ügyintézője is volt. Az összeállítás végén felidézik a szekusügyként ismertté vált esetet is, amelyben Ráduly Róbert Kálmán elfogta és átadta a rendőrségnek azt a hírszerzőszolgálati alkalmazottat, aki szerinte hetek óta követi és fényképezi őt. Mint összeállításuk végén megjegyzik: a polgármester az eset után azt nyilatkozta, hogy ezzel az üggyel jelezni szeretett volna. „Világos jelzés, hogy a tizenmillió eurókból fizetett román állami intézmények alszanak. Világosan a hírszerző szolgálatokra gondolunk. Maholnap a székelyek regionális parlamentet hoznak létre Csíkban, a SRI (román hírszerzőszolgálat) és a SIE (Külügyi Hírszerző Szolgálat) erről a hírről pedig a Realitatea Televízióból értesül” – zárják cikkükben a bukaresti újságírók. Rádulyt kérdeztük A cikk kapcsán sms-ben válaszolt kérdéseinkre a polgármester. Felvetésünkre, hogy volt-e ügyvezetője az említett vállalatnak, Ráduly a következőt válaszolta: „Nem. Soha nem voltam egyetlen cégnek sem ügyvezetője vagy igazgatótanácsi tagja. Sem városi, sem magán, sem vegyes.” A hokival kapcsolatosan érdemes tudni, hogy a csíki csapat egyik legjelentősebb támogatója Csíkszereda Polgármesteri Hivatala, a klub elnöke pedig Hodos László. Ez ügyben azt írja Ráduly, hogy négyéves kora óta szívügye a szeredai hoki. A „szekus” eset ügyészségi vizsgálatáról a következőt írta a polgármester: „Soha semmilyen hivatalos tájékoztatással nem méltattak ez ügyben. Tény, hogy az incidens után többen jelezték, hogy minden ágyút felém fordítottak”.
Kozán István
Székelyhon.ro

Azonosították a zászlótépőt
Fél évvel a csíkszeredai Hunguest Hotel Fenyő előtt lévő címer nélküli magyar zászló letépése után a rendőrség azonosította az elkövetőt. A tettes egy tizenhét éves fiatal, akit három másik rongálással is gyanúsítanak. A csíkszeredai rendőrséget szombatra virradóra értesítették arról, hogy ismeretlen elkövető betörte a városháza szomszédságában lévő ortodox templom előtti gyertyatartó ablaküvegét. A nyomozócsoport rövid vizsgálódás után a 17 éves helybéli G. T. személyében azonosította a rongálót. A fiatal tettének indokolásakor elmondta, dühében ragadott meg egy követ és törte be vele az üveget, kevéssel korábban ugyanis összetűzésbe keveredett valakikkel a város egyik szórakozóhelyén. Az okozott kár mintegy ötven lejre tehető. Az incidenssel kapcsolatos vizsgálat kiterjesztése során fényt derült arra, hogy az illető felelős két további, márciusban és májusban elkövetett hasonló rongálásért, valamint a március 16-án hajnalban a csíkszeredai Fenyő szálloda elől letépett magyar zászló ügyében is – tájékoztatott a rendőrség. A fiatal hajnali kettő körül lépett oda a szálloda előtti zászlórudakon – a szálló, a hotellánc és az ország lobogói mellett – a Hunguest névhasználati illetékességét jelző piros-fehér-zöld lobogóhoz, majd három gyors mozdulattal letépte, feltekerte és elvitte a címer nélküli állami jelképet. Az esetet rögzítették a biztonsági kamerák, a helyszínt pedig a bűnügyi nyomozócsoport vizsgálta meg, de az elkövetőt idáig nem sikerült azonosítani. A márciusi incidenst egy hónappal megelőzően egyébként szintén letépte egy járókelő a magyar lobogót ugyanarról a zászlórúdról, akkor a szálloda vezetősége nem kívánt feljelentést tenni. G. T. ellen rongálás és minősített lopás gyanújával indítottak büntetőeljárást.
e-nepujsag.ro / szekelyhon.ro
Erdély.ma

IV. Székelyföldi Agrárinnovációs Fórum
Szakmai összefogás határon innen és túl
Múlt héten a szovátai Danubius Szálloda volt házigazdája a IV. Székelyföldi Agrárinnovációs Fórumnak, amelyet Szováta Város Önkormányzata az Ősmarosszéki Közbirtokossággal és a Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvánnyal közösen szervezett. A tanácskozáson magyarországi és székelyföldi mezőgazdasági szakemberek, polgármesterek, önkormányzati képviselők, e téren érdekelt hivatalvezetők találkoztak, elsősorban azzal a céllal, hogy erősítsék a szakmai szervezeteket egymás között és a határon túli konkrét együttműködési programokkal. A találkozó alkalom volt arra is, hogy betekintést nyerjünk a hazai és részben a magyarországi mezőgazdaság aktuális gondjaiba.
A konferenciát házigazdaként Péter Ferenc, Szováta polgármestere nyitotta meg. Elmondta, nem véletlen a helyszínválasztás, mivel a Székelyföld legjelentősebb gazdasági forrása lehet, ha a mezőgazdaságot összekapcsolják a turizmussal, leginkább a gyógy-turizmussal. Az utóbbi egyedi kitörési lehetőséget jelent – nem csak a vállalkozók szempontjából –, ezért minden székelyföldi önkormányzati képviselőnek kötelessége felkarolni e két ágazatot. Jakab István, a Magyar Gazdakörök Országos Szervezetének elnöke kifejtette, a gazdasági fejlődés kulcsa, hogy miként tudjuk önmagunkat megszerveni. A magyar törvénykezés módosítása lehetőséget teremt arra, hogy megtaláljuk az utat az együttműködésre, amely után a tettek következnek – mondta, majd utalt arra, hogy az unió új költségvetési időszakában csak az garantálhatja a sikert, ha a sajátos tájegységű Kárpát-medencei magyarság összefog konkrét gazdasági projektekben. Ezért egy közös Kárpát-medencei stratégiában kellene gondolkodni, amelyet a szakmai szervezetek közötti együttműködéssel lehet és kell kidolgozni, ágazati fejlesztési programok szintjén. Csak így tudunk a nemzetközi versenyben piacon maradni.
Ezt a gondolatot folytatta dr. Budai Gyula, a magyarországi Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára is, aki, miután ismertette a jelenlegi kormánypárt politikáját és bírálta az előző kormányt, megígérte, hogy a szaktárca partner lesz ebben az építkezésben. "A 2014 utáni támogatási rendszerben az unióban komoly forrásokat jelöltünk meg a gazdák számára, s ezeket hozzáférhetővé kell tegyük Erdélyben is" – mondta, s erre fel kell készülni. Példaként jó ötletnek tartotta a székelyföldi termékek forgalmazására kiépítendő termékláncot.
Tóth Katalin, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára kifejtette: a mezőgazdálkodásnak ma már rengeteg kapcsolódása van más területekkel, mint a turizmus, környezetvédelem, egészségügy, ezért rengeteg összefogási, összekapcsolási lehetőséget kínál a szakágazatokban tevékenykedőknek. – Azzal is tisztában vagyunk, hogy folyamatos forráshiánnyal küzd a szakterület. De nem szabad abbahagyni. Érdemes küzdeni. S hogy ilyen körülmények között is van érdeklődő a mezőgazdálkodás iránt, igazolja, hogy az idén is a Sapientia EMTE csíkszeredai vidékfejlesztési agrármérnöki karán túljelentkezés volt. De nagyon népszerű az agroturisztikai képzés is – mondotta. A szaktárca is beindított egy gyakornoki programot, amelynek keretében a minisztérium épületében 20 székelyföldi és öt kárpátaljai diákot fogadtak és reményét fejtette ki, hogy jövőre beindul az ösztöndíjprogram, amellyel az erdélyi diákokat tudják majd segíteni a továbbtanulásban. – A források hiánya ellenére tudunk eredményeket elérni, és ez a lényeg! – hangsúlyozta az államtitkár.
Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara képviselője az agrárkamarák kiépítésének fontosságáról beszélt. Csak erős képviselettel lehet elérni valamit az unióban, mondta, ebben a szerveződésben nyújtanak támogatást az erdélyi kamarák megalakulására. A modern mezőgazdálkodás legnagyobb akadálya az, hogy alulszervezettek vagyunk, és atomizált gazdaságokban gondolkodunk, így nem lehet haladni!
Dr. Kelemen Atilla, a román parlament mezőgazdasági bizottságának alelnöke reális képet festett a mai romániai és erdélyi mezőgazdaságról, viszonyunkról az unióhoz. "Nem vagyok az euro-szkeptikusok táborában, de nem hiszem, hogy az unió megoldja a gondjainkat. Kellenek a gondolatébresztő konferenciák, de a mindennapokban kell eredményesen dolgozni. Bírálta az agrárkamarákról szóló törvényt, amelynek kidolgozását elsiették, a jól működő mezőgazdasági tanácsadói hálózatot leépítették – többek között ezért is olyan a román mezőgazdaság, mint a kormányos nélküli hajó. Az állatorvos szorgalmazta a helyi állattenyésztés, a feldolgozóipar létesítését, működtetését. A külföldi tőke beáramlása nem biztos, hogy hasznos a gazdáknak – mondta. Ne várjuk a megoldást az uniótól! Erdélyben komoly potenciál van, és ezt mi magunknak kell kiaknázzuk – mondta többek között dr. Kelemen Atilla.
Tánczos Barna szenátor a tudásalapú mezőgazdaságról beszélt. Ez az új tündérkert egyik alappillére. Nem az örökölt tudás szerinti, 5-10 szarvasmarhával foglalkozó gazdák jelentik a jövőt. Az innováció viszi előre a gazdaságot – mondta, majd hozzátette a dr. Kelemen Atilla által elmondottakhoz: a legnagyobb gond, hogy a minisztérium elszakadt a gazdatársadalomtól. A mezőgazdaságot, a vidékfejlesztést politikamentessé kell tenni, s ebben valóban a legnagyobb szerepük a szakmai szervezeteknek van. Helyi szinten is pártpolitika nélkül kell közös döntéseket hozni és alkalmazni – mondta, majd a középiskolai szakoktatás fontosságára tért ki.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Önkormányzat elnöke örömmel közölte, a Sapientia EMTE jövőre Sepsiszentgyörgyön mezőgazdasági és erdőgazdálkodási szakot indít. Majd az erdő- és a földtulajdonjogok körüli visszásságokra hívta fel a figyelmet, többek között arra, hogy a Székelyföldön visszaszolgáltatott erdők és földek avatatlan kezekbe kerülnek, amit ki kell védeni, ezért kezdeményezte a székelyföldi erdőalap létrehozását, amely megőrizné ezeket a területeket. Miután Borboly Csaba a Hargita megyei helyzetképre reflektált, következtek a szakelőadások.
Kolcsár Gyula kertészmérnök a növénytermesztésről, kertészetről, Birtok György a marosszéki havasi gazdálkodásról, a közbirtokosságról és a legeltetésről beszélt. Az ezt követő vitában Kolumbán Gábor, Tánczos Barna, Borboly Csaba és dr. Póti Péter fejtette ki véleményét. Ezután pedig Melles Előd az erdő- és vadgazdálkodási helyzetképet vázolta. Kiss Zsófia, a Szovátai Polgármesteri Hivatal alkalmazottja Szovátáról és a gyógyturizmus kínálta lehetőségekről beszélt.
A szakmai vitát Péter Ferenc zárta, aki összesítette az elhangzottakat. Meg kell őriznünk, amink van, az erdőt, a legelőt, a termőföldet, még akkor is, ha nincs támogatás. Fejleszteni kell a turizmus minden ágát, összekapcsolva a helyi termékek értékesítésével. Építsenek autópályát, nemzetközi repülőtereket, a többit pedig hagyják a szakmára, a szakmai szerveződésekre, mert csak szervezetten, erős gazdasági együttműködéssel, agrár- innovációs támo-gatással tudunk helytállni az uniós agrárpiacon. Ha van piac, van jövedelemforrás, garantált a fejlődés is.
Vajda György
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antal Árpádról is készült „politikusakta”
Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester után Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert is össztűz alá vette a Realitatea hírtelevízió Politikusakták (Dosar de politician) című műsora.
A Silviu Mănăstire műsorvezető által összeállított anyagot hétfőn közvetítették, Antal Árpád azonnal levélben reagált az elhangzottakra, és pontosításokat kért. „Nem tényfeltáró újságírás, ha a Dan Tănasă-összesből idéznek, ha politikai nyilatkozatokat ragadnak ki a szövegkörnyezetből” – jelentette ki az elöljáró, rámutatva, hogy még a születési éve is pontatlanul szerepelt az anyagban. „A területi autonómia nem jelent enklávét, az Európai Unióban 11 autonóm régió van. Én nem vagyok szélsőséges, hiszen a rám szavazó sepsiszentgyörgyiek 40 százaléka román nemzetiségű” – hangsúlyozta Antal Árpád. Arra is rámutatott, hogy Sepsiszentgyörgyön nem 8, hanem 3 százalékos a munkanélküliség, sokkal kisebb, mint a megyei mutató, ugyanakkor Kovászna sem a legszegényebb megyék között található.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Ágoston Hugó: Merre, MÚRE?
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szombati, gyergyószárhegyi tisztújító közgyűlésén huszonnégy tag vett részt. (Az összejövetelről lapunk is beszámolt, sajtónk érdekképviseleti szervezetének nevét ha a címben nem is, a hír szövegében eltalálta.)
Borúsabb hajlamúak számára itt ezt az írást be is fejezhetném, hiszen a „huszonnégy” akár válasznak tekinthető a címben feltett kérdésre. Az összehasonlítás kedvéért: amikor bő másfél évtizede alulírottat elnöknek választották, a csíkszeredai megyeháza tapstermében legalább ötször ennyien voltak, s ennek megfelelően nagyságrenddel volt nagyobb a szavazatok száma.
Most a huszonnégy tag ötvenhat szavazati mandátumot hozott, s a váratlan fordulatot a volt elnök, a marosvásárhelyi Karácsonyi Zsigmond leváltása jelentette. Az új elnök egy szatmári születésű, Kolozsváron dolgozó rádiós újságíró, Rácz Éva.
Nem a nosztalgia késztet rá felidézni a MÚRE kezdeteit, korábbi időszakait, a szervezés nehézségeit. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a kezdeményező és alapító elnök, a gazdasági újságíró Hecser Zoltán – ő tudta közülünk legjobban a törvényeket, az eljárásokat, a bejegyzéstől az adminisztrációig és a tagtoborzásig minden ilyesmihez értett. Ő tette meg az első döntő lépést, 1990-ben. Utána Kántor Lajos, a Korunk nagy tekintélyű főszerkesztője személyében magas értelmiségi került a szervezet élére; két elnöki mandátuma (1993-1995, 1995-1997) után következett alulírott hetilap-szerkesztő (egy mandátumra, 1997-1999) – alighanem ebben a bő fél évtizedben történt meg a legnagyobb elmozdulás a szakmaiság, a magyarországitól minél kevésbé eltérő, igényes sajtónyelv és -kultúra kialakításának irányában; ekkor kötöttük meg az „alapszerződésünket” testvérszervezetünkkel, a budapesti MÚOSZ-szal (reméljük, érvényben van), nem kis büszkeség számunkra, hogy ennek eredményeképpen, javaslatainkra, Aranytoll-díjban részesültek erdélyiek is (Kántor Lajos és Szász János 1997-ben, Halász Anna 1998-ban, Szőcs István 1999-ben – a sor a következőkkel folytatódott: Kacsir Mária – 2000, Csávossy György, László Ferenc – 2001, Mag Péter – 2002, Ágoston Hugó – 2005, Csép Sándor – 2006, Koczka György – 2008, Makkai János – 2009, Cseke Péter – 2010, Tomcsányiné Jakab Mária – 2012). Az idén januárban sajnálatosan elhunyt kiváló tévés, Csép Sándor ezredfordulós két mandátumát (1999-2001, 2001-2003) minden bizonnyal sajtónknak az írott formától az audiovizuális felé mutató hangsúlyváltása is eredményezte, barátunk emberi és szakmai kvalitásain kívül. Ambrus Attila főszerkesztő (Brassói Lapok), közíró kollégánk elnökké választása 2003-ban meredek fiatalítást jelentett a MÚRE élén, de ő korábban is tagja lévén a vezetőségnek, biztosítani tudta a folytonosságot; további mandátumai idején (2005-2007, 2007-2010) határozott előrelépés történt a rendezvény- és kiadványszervezésben; a vajdasági, kárpátaljai, muravidéki, horvátországi magyar újságíró egyesületek együttműködésének is ő volt a kezdeményezője, megvalósítója. Mi, eddig felsoroltak már örökös tagjai vagyunk a szervezetünknek.
Karácsonyi Zsigmond főszerkesztő (Népújság) az utóbbi három évben a gazdasági és bizalmi válság ellenére nagy energiabefektetéssel működtetni tudta az egyesületet, ha takaréklángon is. Természetesen nem feledkezhetünk meg az ügyvezető elnökök, a kezdeti hőskorszakban Gáspár Sándor, utána Karácsonyi Zsigmond áldozatos, hatékony munkájáról, sem több vezetőségi tag hozzájárulásáról a huszonhárom év alatt.
Az elnöki utódlások a MÚRE tisztújító közgyűlésein sosem dőltek el elvtelen harcokban, önjelöltek vagy távirányításúak nem győztek; még az ártatlan-fontoskodó lobbizásokra és a demokrácia látszata érdekében kötelességből vállalt esélytelen jelöltségekre is némi meghatódással emlékszem vissza. Remélem, most sem történt másképp.
Rácz Éva, az új elnök – és az első hölgy az egyesület élén! – bizonyítottan jó kommunikátor (ebben mesterfokozattal rendelkező szakember), kormányfőtitkársági, majd minisztériumi tanácsossága kiterjedt kapcsolatrendszert eredményezhetett mind a sajtó, mind más intézmények, civil szervezetek, közületek körében, s ha fontos részt tudott vállalni a román-magyar együttes kormányülések megszervezésében, bizonyára jól szervezi meg majd a MÚRE rendezvényeit is. Személyiségéről és tevékenységéről többet tudhatunk meg egy rokonszenves rádióinterjúból.
Csakhogy... Csakhogy itt és most jóval többről van szó, mint mondjuk arról, hogy ezután a MÚRE közleményei pontosabbak, bátrabbak és színvonalasabbak lesznek!
A legnagyobb gond a tagság megfogyatkozása – miközben újságíróból a mi prérinken is mind több van. A mostaninál volt négyszeresen nagyobb is a MÚRE-tagok száma (és mondanom sem kell, hogy ez nem elsősorban a tagdíj miatt fontos, bár miért ne lenne fontos azért is?), emlékszünk száz résztvevős, tudományos konferenciaszerű vidéki rendezvényekre, jeles meghívottakkal, sokoldalú programmal.
Tudjuk, hogy a piacgazdaság hatásain kívül alaposan bekavart a sajtóéletünkbe is a politika, a kalandor megosztás, a táborozás. Hátha ennek jól érzékelhető csillapodása megkönnyíti Rácz Éva és kis csapatának dolgát új hidak kiépítésében.
Nagy téma az RMDSZ-hez való viszony tisztázása, a vele való nyugodt, kölcsönösen empatikus és segítőkész kapcsolat. Emlékszem, egyszer azt találtam mondani, a MÚRE kész segíteni az RMDSZ-t! Sokan felkapták a fejüket, a külön meghívottként köztünk ülő Markó Béla rögtön megkérdezte, ezt hogyan gondolom – mivel tudná segíteni? Valami olyasmit válaszoltam, hogy objektivitással, elvszerű bírálattal. Szerencsére az utóbbi demokratikus megmérettetések, választások nyomán az RMDSZ visszanyerte nem csak a legitimitását (mert azt pillanatig sem vesztette el), de a tekintélyét is érzékeny és igényes médiánkban; talán múlófélben az idő, amikor kevés figyelemreméltó kivétellel (amilyen például éppen az ÚMSZ is volt!) a rommagyar sajtó – persze kivált a radikális jobboldali – már-már sportot űzött az ócsárlásából.
Persze az RMDSZ-től is elvárható a fokozottabb odafigyelés, annak a felismerése, hogy a sajtót nem uralni kell, persze nem is ajnározni, de mindenképpen erősíteni – ha lehet, minél önösérdek-mentesebben, illetve egy magasabb érdeket: a demokrácia erősítését követve.
Rácz Éva ennek a helyzetnek jó kezelője lehet, félig tréfásan azt mondanám: már azért is, mert a kolozsvári rádió szerkesztőségéből olyan fontos közéleti személyiségek indultak, hozzá hasonlóan, ezen a szép pályán, mint Kelemen Hunor szövetségi elnök s a legutóbb FUEN-alelnöknek megválasztott Vincze Loránt. (Aki, ha jól emlékszem, már első pályázat-sorozatunkon díjat nyert – tizenkilenc évesen.)
Ha létszámban is, de különösen tartalomban és presztízsben gyarapodni akar, a MÚRE-nak véleményem szerint vissza kell állítania az ügyvezető elnöki tisztséget. Tudom, hogy ez – takarékossági okokból? – az Alapszabályból kimaradt, de a jelenlegi Alapszabályt amúgy is alaposan korszerűsíteni kell, alkalmazni kell az új körülményekhez. (Világháló!) Dolgozhat Kolozsváron az elnök, de a Marosvásárhelyen bejegyzett és működő egyesületnek Marosvásárhelyen kellene hogy legyen egy több-mint-irodavezetője. (Ügyvezető elnök nélkül Kántor Lajos és Csép Sándor sem nagyon boldogultak volna Kolozsvárról.) Tudjuk jól, nem egyszerű adminisztrátorról van szó, ahogyan az eddigiek sem egyszerű adminisztrátorok voltak; és példaként-okulásként megnézhetjük akár az RMDSZ eddigi ügyvezető elnökeinek tevékenységét.
Rácz Éva szép esély előtt áll. Lehet, hogy a siker és a kudarc lehetősége ebben a tisztségben sohasem volt ilyen közel egymáshoz, mint most, de csapatával bebizonyíthatja, hogy a stagnálás nem törvényszerű egy ilyen fontos kisebbségi szervezet életében.
Maszol.ro

Több mint 700 elsőéves diákja van idén a Sapientiának
Mintegy 700 első éves diák felvételizett idén sikeresen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai, marosvásárhelyi és kolozsvári karára, a kínált tandíjmentes helyek 96%-a, a fizetéses helyeknek pedig a 60%-a telt be – tájékoztatott pénteken, egy sajtótájékoztató keretében Tonk Márton a kolozsvári kar dékánja.
A kolozsvári Természettudományi és Művészeti Karon a tandíjmentes helyek teljesen beteltek, a tandíjtérítéses helyek közel 84%-ára felvételiztek sikeresen, idén mintegy 100 elsőéves diákkal indulhat a tanév.
A marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karon 355 elsőéves hallgató nyert felvételt. Marosvásárhelyen, akárcsak tavaly, idén is a tizenegy alapképzésen 490 helyet hirdetett meg a Sapientia. A csíkszeredai Gazdasági- és Humántudományok, illetve Műszaki és Társadalomtudományok Karon az új egyetemi tanévben mintegy 300 diák tanulhat. (hírszerk.)
Transindex.ro,

Mi, hol, mikor?
Ünnep Csernátonban
A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik évfordulóján ma 13 órától ünnepi rendezvénnyel emlékezik a múzeumalapításra. A megnyitó után bemutatják A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című albumot, majd a rádiókiállítás működőképes darabjait szólaltatják meg. 15 órától a Codex régizene-együttes koncertje, 16 órától pedig a Csernátoni burrogtató című gépésztalálkozó, régi gépek bemutatója várja az érdeklődőket.
A Nemzetközi Néptáncfesztivál és Őszi Vásár programja
Ma: 11 órától a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban borvízkóstolás; a színpadon táncegyüttesek műsora; 13 órától vásári bábjáték: Szegény ember királysága (Cimborák bábszínház); 15 órától népviselet-bemutató a külföldi néptánccsoportok közreműködésével; 15.30 órától táncegyüttesek műsora; 17.30 órától a Nemzetközi Néptáncfesztivál gálája: Világok tánca – a fesztivál résztvevőinek közös produkciója; 18.30 órától Fabatka és meghívottai (Sepsiszentgyörgy); 21 órától Nadara zenekar; 21.30 órától táncház, nemzetközi folkest a Bástya vendéglőben. Holnap: 11 órától Tökfesztivál a vásártéren: töklámpáskészítés, tökszobrászat, tökínyencségek felszolgálása (záróra: 16 óra) – a Gyermekek Palotájának környezetvédelmi köre és a Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat; 12 órától a színpadon gyermektáncház a Folker együttessel; 17 órától Párbeszédek az udvari zene és a népzene, valamint az udvari táncok és a népi táncok között – muzsikál a Codex együttes (Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda), közreműködik a Háromszék Táncegyüttes és a Passeggio Historikus Táncegyüttes (Kolozsvár); 18.30 órától menasági énekek és táncok – Repülj, Madár Hagyományőrző Egyesület; 20 órától Muzsikás együttes (Budapest). Állandó programok: 10–20 óráig őszi termény- és kézművesvásár a Szabadság téren; 11–20 óráig borvíztörténeti kiállítás – a Kulturális Örökségnapok részeként az Erzsébet parkban; 11–17 óráig népi gyermekjátékok – a Guzsalyas Alapítvány, a Caritas Családsegítő Szolgálata, a Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat, a Tanulók Palotája, valamint a Vöröskereszt közreműködésével a Szabadság téren; 11–17 óráig történelmi játékok – Toma és csapata (Tolna) az Erzsébet parkban; 14–15 óráig Jó ebédhez szól a muzsika – István Ildikó és zenekara zenél a vásári csárdában; 13–15 óráig vásári csárda hagyományos étkekkel és borkert; 18–20 óráig estebédhez szól a muzsika – István Ildikó és zenekara zenél a vásári csárdában. További részletek a www.sepsi.ro oldalon találhatók. Béke-világnap Kézdivásárhelyen
A Zöld Nap Egyesület és a kézdivásárhelyi sportiroda immár ötödik alkalommal emlékezik meg a béke világnapjáról ma 18 órától. Kérik a lakosságot, hogy ma délután alkossák meg velük a békejelt a városi sportcsarnok és a stadion között. Ha lehet, mindenki fehér felsőben menjen a rendezvényre. Bővebb információ a zoldnap.info/web/bekenapja_otodszor honlapon.
Civil konferencia
A sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Nyelv és közösség, nyelvi jogaink című konferenciával folytatódik ma a Civil Napok programja. 9.30 órától a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke, Bereczki Kinga köszöntője, után a következő előadások hangzanak el: A nyelvi közösség szolgálata. Tudunk-e élni a joggal? – Tulit Ilona, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács alelnöke; Gyakorlati jogérvényesítés az anyanyelvhasználat terén – Horváth Kovács Ádám, a Civil Elkötelezettség Mozgalom elnöke; Kétnyelvűség az intézményekben és a vállalatoknál – Szőcs Csongor, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke; Anyanyelvhasználat Székelyföldön – Helyi kezdeményezések és projektek bemutatása – Soós Gyula önkéntes; Jogok a jogtalanságban – Gazda József szociográfus és művészeti író; A magyar nyelv védelmében Háromszéken – Bereczki Kinga. 12 órától a konferencia zárása.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tollat sohasem lehet letenni
Interjú Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Oldalakat venne igénybe, hogy minden tisztségét, díját, elismerését felsoroljuk. Sokan tudják, hogy az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Írószövetség és az Illyés Alapítvány egykori vezetőjeként milyen gazdag tevékenységet fejtett ki, közben folyamatosan végezte, végzi kritikusi, irodalomtörténészi, tanári, szerkesztői munkáját, megjelentetett köteteinek a száma meghaladta már a százat. A jövőre 80. esztendejét töltő Pomogáts Béla a jelentős rendezvényekről sem szeretne lemaradni, amikor csak teheti, személyes részvételével, aktívan járul hozzá ezek sikeréhez. Az idei augusztus végén is ott volt Marosvécsen a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett találkozón, irodalmi megemlékezésen. A 100 éve született Jékely Zoltánról tartott költőien ihletett előadást. Az alkalmat kihasználva, újabb köteteiről kérdeztük.
– Tudjuk, hogy végéhez közeledik a Magyar irodalom Erdélyben címen ismert, több kötetet kitevő irodalomtörténészi vállalkozása. Komoly erőfeszítést igénylő, időt emésztő munkáról van szó. Úgy is mondhatnók, hogy nagy fába vágta a fejszéjét.
– Örülök, hogy belevágtam a fejszémet ebbe a nagy fába, noha nem egészen a magam akaratából tettem. Régóta kísértett a gondolat, hogy egyszer összefoglalóan kellene beszélnem az erdélyi magyar irodalomról, hiszen hosszú ideje foglalkozom vele. Az első könyvem is Erdéllyel kapcsolatos, Kuncz Aladárról szól, 1968-ban jelent meg, és azóta legalább 30-40 könyvet írtam Erdélyről, illetve az erdélyi irodalomról. Ez a törekvésem tehát megérett már arra, hogy összefoglaló munkában is közzétegyem. Tőzsér József, a Pallas- Akadémia Kiadó igazgatója is így gondolta, és rávett, hogy készítsem el a szintézist. Három nagy, négy-ötszáz oldalas kötet jelent meg eddig, most tartok a negyediknél. Néhány hónapon belül ezt is befejezem. Nagyon remélem, hogy jövő tavasszal, legkésőbb a júniusi budapesti könyvnapokra eljut az olvasókhoz. Szerettem volna versenytársakat, sokszor el is mondtam, hogy várom az erdélyi irodalomtörténészeket, akikkel megosszuk ezt a munkaterületet. Személyesen fel is kértem rá Láng Gusztávot, Kántor Lajost, Cs. Gyimesi Évát és legutóbb Balázs Imre Józsefet, de nem kapcsolódtak be ebbe a munkába. Azért is akartam, hogy ne csak én írjak ilyen könyvet, mert én nyilván budapesti nézőpontból láttatom a megírandó jelenséget. Igaz, hogy gyakran járok Erdélybe, és jól ismerem az itteni irodalmat és valóságot, de akarva-akaratlanul mégiscsak egy ottani szemléletet képviselek, érdekesebb volna megírni az összefoglalót Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy akár Sepsiszentgyörgyről szemlélve.
– Vajon mind a két szemlélet érvényes volna?
– Igen. Ugyanis az irodalomban nincs definitív megoldás. Annak idején Szerb Antal, a legsikeresebb magyar irodalomtörténet szerzője fejtette ki, hogy az irodalomtörténet-írás nem olyan, mint a fizika vagy a kémia, nem lehet végleges megoldást találni, bár még a fizikában sincs ilyen, hanem minden szerző a maga tapasztalata, élményvilága szerint fogalmazza meg a véleményét, ezért aztán több irodalomtörténet is elképzelhető. Egyébként annak idején, még a II. világháború előtt Magyarországon kétévenként jelent meg egy-egy magyar irodalomtörténet. Igen jeles szerzők írtak ilyeneket, például Schöpflin Aladár, Kozocsa Sándor, Pintér Jenő, Várkonyi Nándor, elképzelhető tehát, hogy egy irodalom története több nézőpontból is leírható, és ezért biztattam az erdélyi kollégáimat, hogy ők is tegyenek eleget a kihívásnak. Sajnos egyedül maradtam, nekem kell befejeznem ezt a vállalkozást. Sőt most, hogy rövidesen túl leszek ezen, szeretnék csinálni egy olyan egykötetes erdélyi irodalomtörténetet is, ami nem írókról szólna, hanem irodalmi áramlatokról. Eszme- és stílustörténeti fejezetek, összefoglalások lennének benne.
– Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az eddig megjelent kötetekről?
– Nagyon elégedett lehetek, negatív kritikával egyáltalán nem találkoztam. És valóban jeles szerzők írtak nagyon szépen az eddigiekről. Láng Gusztáv több alkalommal is méltatta a könyvet, és tavaly Gyergyószárhegyen a szokásos írótalálkozón az én erdélyi irodalomtörténetem volt a téma, ott is jó vélemények hangzottak el.
– Nem feltétlenül a te köteteid kapcsán, időnként olyan véleményekkel is találkozhat az ember, hogy egyáltalán miért kell külön tárgyalni az erdélyi magyar irodalmat, amikor az az egységes magyar irodalom szerves része.
– Nézd, nekem is az a véleményem, hogy egy magyar irodalom van. Azonban minden irodalomról, a magyarról is elmondható, hogy van egy irodalom a maga értékrendje szerint, és van egy irodalom a maga intézménytörténete szerint. Egész más feltételek között bontakozott ki és élt az erdélyi magyar irodalom, amelynek Romániában kellett tevékenykednie, mint a felvidéki magyar irodalom, vagy az emigráció magyar irodalma, amely szintén más körülmények között működött. A szellemiségében is vannak különbségek. Régi meggyőződésem, hogy minden nagy irodalomnak, így a magyarnak is két nagy szellemi tartománya van. A franciáknál ez Észak- és Dél- Franciaország, a németeknél a porosz és a bajor terület, az olaszoknál észak és dél. Ezek elég nagy különbségeket mutatnak. Egy milánói író egész másképp tekint a világra, mint egy nápolyi. Ez nálunk is megvan, de nálunk nem észak–déli, hanem kelet–nyugati a tagolódás. Van a magyar irodalomnak egy nagy nyugati tartománya, ez a Dunántúl, amihez hozzá lehet kapcsolni azokat az írókat is, akik a Dunától északra születtek és írtak, például Jókai Mór jellegezetesen ide tartozik, a másik pedig Erdély, amelyhez ugyancsak hozzákapcsolhatók az alföldiek, hiszen az Alföld valamikor a Partium része volt, és nagyon sok szellemi szál kötötte össze az erdélyi magyar kultúrával. Különben nemrég jelent meg könyvem a dunántúli irodalomról is. Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalomnak ez a táji, történelmi tagozódása megjelenjen a kutatás világában is. Így leszünk a teljesség birtokosai. Ez nem mond ellent annak az eszmének, miszerint egy magyar irodalomról van szó. Irodalmi vonatkozásban soha nem baj, ha több szellemiség, több hagyomány, több lelkiség mutatkozik meg együttesen.
– Érintettük az értékrend kérdését is. Az irodalomtörténész késélen táncol olyankor, amikor időben egész közel kerül a saját korához. Ezzel a problémával nem szembesültél?
– Dehogynem. Eddig is voltak olyanok, akik elégedetlenkedtek amiatt, ahogyan felmenőiket tárgyaltam valamelyik írásomban vagy könyvemben, esetleg amiatt, hogy nem szenteltem nagyobb terjedelmet nekik. De most, amikor valóban szép számban a kortársak is sorra kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy szembejön velem egy erdélyi író Kolozsváron vagy Csíkszeredában, és kérdőre von, miért csak két vagy három sorban foglalkoztam vele. Lelkileg ilyesmire is fel kell készülnie annak az irodalomtörténésznek, aki ilyen kortársi területre merészkedik.
– Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni?
– Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk.
– Jusson belőlük minél több neked a következő években is!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Haszmann Pál megvalósult álma (Negyvenéves a csernátoni múzeum)
Idős Haszamnn Pál sokat dédelgetett álma negyven esztendeje kapott intézményes keretet, megvalósulása e négy évtized alatt beteljesedett, hiszen a csernátoni múzeum tárgyi örökségünk páratlan gyűjteményét mondhatja magáénak, a körötte kialakult szellemi műhely a magyar nyelvterület minden kis szegletében ismert. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik esztendejét ünnepelte szombaton, ahogy illik, és ahogy kell: saját értékeinek felmutatásával, az ínséges időkben is jövőépítő szellemiség kisugárzásával.
Erős zaj riasztotta szombat reggel a csernátoniakat, olyasféle burrogás, amire még az öregek jól emlékeznek: bő fél évszázada vagy inkább egy szűkebb emberöltő ideje még mindennapos volt az ilyen zaj. Most csak a mezőkövesdiek által az ünnepségre elhozott traktorok vonultak végig a falun, mintegy hívogatóként az ünnepségre. Ami különösebben nem is szükségeltetett, merthogy a déli harangszó után már szép számban gyülekeztek helyiek és vendégek a Damokos-kúria udvarán, csodálták a sorba állított régi masinákat, és sandán kémlelték az eget. A Székely Nemzeti Múzeum olyan, akár egy öreg fa, száznegyven éves gyökerekkel és életerős hajtásokkal – ezek egyike az intézmény csernátoni részlege, mely legenda, az élő múzeum példája, egy nyitott műhely, ahol olyan a hely szelleme, amilyent sehol máshol nem találni – mondta az ünnepi rendezvény megnyitóján Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja emlékeztette az egybegyűlteket, idén ifj. Haszmann Pál a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A múzeum szerepére felhívva a figyelmet kiemelte: a tárgyi örökség fontos identitásképző elem, de hogy ezek megmaradjanak, a tudást is át kell adni, és ebben kiemelten fontos szerepet töltött be és tölt be most is a múzeum. Tamás Sándor megyeitanács-elnök bonyolult múzeumi rendszerünk gyöngyszemének nevezte a csernátoni részleget, mely élő múzeumnál is tágabb, kisugárzása mindenkit magával ragadó. Köszöntőjében azt kívánta, a múzeum alkalmazottjainak jó sok munkájuk legyen, olyan, aminek értelme, haszna és gyümölcse van. Bölöni Dávid múlt, jelen és jövő összefogójaként méltatta a múzeumot, melynek alapítója és az őt követők értéket hagytak, ezáltal erőt adva a közösségnek – a község polgármestere megköszönte nekik, hogy kultúránk megőrzésének ezt az útját választották. A köszöntőbeszédekre reagálva D. Haszmann Orsolya kiemelte: idős Haszmann Pál álmának valóra válása csak úgy történhetett meg, hogy sokan hittek álmában, a múzeumalapító szellemi örökségének továbbvitele, akár édesapjának, neki is kötelessége, így hát számukra, a család mindenikének számára a múzeumban dolgozni nem munkahelyre járást jelent, hanem életformát. Ennyi szép beszéd hallatán az idő is elpityeregte magát, az ünneplő közönség a kúriába szorult hát, ahol a Jakab Árpád vezette falukórus mutatkozott be. Kinda István néprajzos A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című képes albumot, a Székely Nemzeti Múzeum legújabb kiadványát mutatta be, a D. Haszmann Orsolya által írt könyv a múzeum gyűjteményeinek ismertetése mellett az alapító életrajzát is tartalmazza. A rádiógyűjteményt ismertető és méltató előadások már ismét a szabad ég alatt hangozhattak el, zenei keretben: előtte az Ágoston József vezette férfidalkör, utána a Codex régizene-együttes borús-derűs koncertje szórakoztatta a közönséget (felvételünk). Az ünnepség fénypontját kétségkívül a burrogtató jelentette, erre apróságtól hajlott hátú idősig mindenki kíváncsian várt. A mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményben található, a mezőkövesdi és gyöngyösi szakemberek önzetlen segítségével feljavított traktorok és stabil motorok beindítása nem kis erőfeszítést és türelmet igénylő munka, ha egy-egy gép megkutyálja magát, máris jön a gépész magyarázata: darabos a benzin. De a kitartás mindig meghozza gyümölcsét, minden működőképes motor előbb-utóbb elkezd pöfögni, melyik duruzsolóan, melyik ritkákat rotyogva, és némi előmelegítés után az egyik, Magyarországról ez alkalomra hozott öreg traktor is berobban, a szó legszorosabb értelmében, hogy hangjánál csak füstje nagyobb. Kádár Zoltán, a mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépmúzeum igazgatója, majd Lévay Sándor vállalkozó, gépgyűjtő nemcsak a gépészszakma rejtelmeire, de a magyar technikai históriára is kitérő magyarázatai közben megszólal aztán szerény hangon a csernátoni gyűjtemény öreg McCormick traktorja is, és a sok búgás és brummogás közt végül a temető kapujából visszahozott Hofherr, melynek gyönyörűen restaurált édestestvére pár perccel korábban a füsttől és bűztől menekülők tapsát mégis kivívta. Ez a Hofherr traktor, mely sok éven át nyakig a mocsárban rejtőzött, a legtöbb munkát igényelte, beindítani is csak egy nappal az ünnepség előtt sikerült a magyarországi gépészeknek, hangját hallva a közönség öröme és lelkesülése nekik is, de a múzeum közösségének is szólt. És napnyugtáig burrogtak a gépek, és duruzsoltak az emberek, míg a nóta is fel nem hangzott.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Borbély Gábor ny. főesperes-plébános
Életének 83. évében szeptember 28-án, szombaton visszatért teremtőjéhez Borbély Gábor, apostoli protonotárius, kanonok, ny. főesperes-plébános.
Búcsúztatása hétfőn 14 órakor nagygalambfalvi Árpád-házi Szent Erzsébet-kápolna udvarán szentmisével kezdődik, majd utolsó földi útjára kísérik a helyi régi temetőben található családi sírkertbe.
1930. november 20-án született Nagygalambfalván. A székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumban tanult, majd a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán folytatta. Ekkor Márton Áron püspök már börtönben volt és első tanulmányi év után a teológiát betiltották, a kispapokat munkaszolgálatra vitték. A főpásztor szabadulása után a papnövendékek is visszatérhettek Gyulafehérvárra. A székesegyházban 1957. április 28-án szentelte fel Áron püspök.
Papi szolgálatát segédlelkészként Jobbágyfalván kezdte, majd Brassóba került. 1965. március elsején megvonta az állam lelkipásztori működésének engedélyét, a különböző plébániákra szóló kinevezését is visszautasította. 1966 októberétől Kézdivásárhelyen majd Altorján szolgálta urát és a rábízottakat. 1979-től nyugalomba vonulásáig Csíkszereda római katolikusainak volt a lelki atyja, ugyanakkor ellátta a kerület főesperesi feladatait is.
2000-től hőn szeretett szülőfalujában élt, de a pihenés éveit is tevékenyen töltötte. Bölcsőhelyét úgy is szolgálta, hogy látható jeleket hagyott: magánlakásból saját költségén hozta létre és rendezte be az Árpád-házi Szent Erzsébet-kápolnát, haranglábat állíttatott, harangot öntetett. Krisztus-szeretetét hirdeti kereszt a Keresztfa tetején. Az első világháborús emlékműre újraöntette a turulmadarat, illetve a helybéli cserkészetre emlékezve kopjafát állíttatott.
Felejthetetlen prédikáció közül kiemelkedik a 440. csíksomlyói búcsún /2007-ben/ elhangzott beszéde: az édesanyákért és a gyermeket várókért akkor együtt imádkozott vele a világ magyarsága.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Msgr. Borbély Gábor emlékére
„Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszát mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.”
(Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára)
Gyászoló testvérek!
Egy hónappal ezelőtt, a csíkszentdomokosi Márton Áron konferencia résztvevői abban az élményben részesülhettek, hogy a Mária Rádió hangtárában megörökítve hallhatták többek között Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes vallomását nagy püspökünkről, akinek szálfa gerincét egész életében csodálta, akiért rajongott, és akit udvarhelyszéki székelyként követett is.
De Nagygalambfalva fia most hazatért mennyei Urához. Csillaga nem a Küküllőbe hullt, hanem most már egyházunk és székely népünk egén tündököl. A Mester magához hívta: jól van, te hűséges, derék szolgám, a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, az örök élet koronájával ékesítlek. Gyere fiam, édesanyádhoz engedlek, a földihez, akit oly nagy szeretettel gondoztál nyugdíjasként is, és az én Édesanyámhoz, a te égi Édesanyádhoz, akiről – az emlékezetünkben eleven élő nagyszabású pünkösdi búcsús beszédedben – azt mondtad: „Gyermekkorunkban, amikor még mezítláb jártunk, s megütöttük lábunkat a kőbe, s bicskával elvágtuk az ujjunkat, katolikus vidéken azt mondták a felnőttek: ne sírj! A Csíksomlyói szép Szűzmária meggyógyítja…” Gyer fiam, mert a jó harcot megharcoltad, a pályát végigfutottad.
Kedves testvérek, Borbély Gábor főesperes úrról nem én lennék a legilletékesebb beszélni, hiszen nem voltam sem osztálytárs, sem évfolyamtárs, sem közeli barát, mindössze négy évig munkatársa az Úr szőlőjében. Csak arra a képre szorítkozhatok, amely bennem róla, ezek alatt az évek alatt kialakult. Csíki ember lévén csodálattal néztem s nézek fel rá, mert Csíkszeredában otthon érezte magát. Igazi székely, áldott jó ember, s pap volt a javából. A 90-es évek elején, amikor nálunk is elindult a nagy szabadság, ő volt a higgadtság, a józanság megtestesítője, aki nem ugrott neki egyből mindennek, ami új, de nem zárkózott el soha a kihívások elől. Káplánjait, munkatársait felnőtt, vele egyenrangú társakként, papokként kezelte, akikben megbízott, és akikkel szemben végtelenül nagylelkű, rugalmas vezető volt. Együtt örült sikereiknek, minden féltékenység nélkül. Ha létezett egyházmegyénkben legjobb káplántartó plébános-etalon, azt nyugodt szívvel állíthatjuk, akár huszadmagammal is, hogy Borbély Gábor volt az.
Gábor atya, főesperes úr, itt koporsód mellett is bizton állíthatjuk: hogy Csíkszereda népe, földijeid, egyházmegyéd, Székelyföld nem felejt el téged. Már csak azért sem, mert:
– Szerényen, alázattal vetted tudomásul a nyugdíjbavonulás tényét. Nem visszakoztál, díjakkal, elismerésekkel sem halmoztak el, mindössze Ferencz Imre költő, újságíró írt egy cikket a Hargitába. Most őt idézem: „Nem véletlen hát, ha nyugdíjaztatása után hiánya sokak számára döbbent csendként jelentkezett, mivel mondhatni észrevétlenül, halkan, lábujjhegyen távozott. Különben elő szokott fordulni, hogy nagy embereknek kicsi búcsúztató jut, olykor csupán egy kézszorítás, egy letörölt könnycsepp. Végül is egy embert a hiánya mér fel, határoz meg, tájol be.”
– Csíkszereda több mint húszezres katolikussága nem felejti, amit évtizedek alatt a lelkek megmentésért, örök üdvösségükért tettél. Amilyen plébános volt Viennay Szent János Arsban, vagy XXIII. János a nagy egyházban, Lestyán Ferenc Marosvásárhelyen, úgy kötődünk hozzád, s kötődik Csíkország hívő népe személyedhez. Nemzedékeket neveltél fel hitben, tudásban, a kultúra s az igényes lelkiség, az egyházhoz való ragaszkodás és húslég szeretetében. Névjegyed mindig “egyházam és hazám, szülőföldem és hitem” volt.
– Nem felejtjük el azt sem, hogy minden anyagi nehézség ellenére az egyház és a város szellemi-lelki kincseit is gazdagítottad, amikor templomokat, kápolnákat építettél, még ha nem is tudtad mindegyiket szíved szerint befejezni. Kezdettől fogva szíveden viselted nagy püspökünk, Márton Áron ügyét, akinek nevét a Főgimnázium viselheti, és neked köszönhetően kapott helyet szobra is a legméltóbb helyen. Nélküled nem volna Szent József kápolna, Segítő Mária Líceum, hargitafürdői Plébániaközpont, Hármaskereszt a Tolvajos-tetőn, de Szent Ágoston-templom sem. Galambfalvi kápolnát varázsoltál saját lakásodból, és költségeden haranglábat állíttattál, harangot öntetettél. Krisztus-szeretetét hirdeti kereszt a Keresztfa tetején. Az első világháborús emlékműre újraöntetted a turulmadarat, illetve a helybéli cserkészetre emlékezve kopjafát állíttattál. A sokat gúnyolt csűrtemplomban ministránsok, elsőáldozók és bérmálkozók ezrei zsúfolódtak, és a felújított és kibővített plébániaépület adott helyet az első civil teológusoknak is.
– Élményszámba menő hittanóráidon, házassági és keresztelői felkészítőiden nemzedékek sora kapott eligazítást az életre, s arra bíztattad őket, valósítsák meg azt a krisztusi eszményt, amit Elek apó íratott a sírkövére:
“Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre úgy neveltem.”
– Amikor az újdonsült házasokat megajándékoztad a feszülettel és egy kis Szentírással, gyöngybetűkkel magad vésted be mindegyikbe Gárdonyi Géza útravalóját:
„ Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
(…)
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.”
– Az adventi hajnali szentmisék előtt órával kígyóztak a sorban álló gyónók, és a húsvéti eledelszentelés mára már Kárpár-medencei ritkaságszámba megy.
– Kedves Gábor atya, nem felejtjük nagylelkűségedet és igényességedet, amellyel minden családot szerettél és meglátogattál munkatársaiddal együtt, azt a leleményességet, hogy a börtönben, ha kellett, népdalokra tanítottad a rabokat két hittanlecke között, és a kórházban minden emeletre jutott egy pap, hogy hetente lelkisegélyt nyújtson a betegeknek.
– Amikor anyagiakról volt szó, nem restellted szóvá tenni, de mindig tudtad a helyét, és nem volt olyan koldus, akinek ne jutott volna egy szelet kenyér. Csíkszereda első vállalkozásai a te nagylelkű segítségeddel indulhattak el. Káplánjaid jövőjéről is gondoskodni akartál, és megtanítottad őket a kevés és a sok megbecsülésére. Nem szégyellted a fizikai a munkát, az áldozatot, és jutott időd arra is, hogy észrevedd a csírázó papi hivatások jeleit, a kegyelem gyümölcseit. Személy szerint a legtöbb csíkszeredai paptestvér neked köszönheti, hogy megkapta Krisztus meghívását. Olyan év is volt, amikor egyszerre 21-en indultak Csíkszeredából a teológiára. Felpártoltad az erőseket, erősítetted a gyengéket. Plébániád mindig a közösség háza volt, ahová öröm volt betérni laikusnak és papoknak egyaránt. Gyertek be, van tea s minden, mondtad, és nem nézted az órát, amikor lejárt a fogadási idő. AZ orvostudmány, vagy más tudományágak képviselői, a hatósági emberek, a pedagógusok, a szülők, mindig feltöltődve jöttek el tőled. Káplánjaid a Toró Tibor atomfizikussal vagy Kányádi Sándor falusfeleddel töltött meghitt esték élményeit egész életükben szívükben hordják.
Gábor atya, koporsód mellett köszöni egész Csíkszereda népe, hogy a 89-es események mámorában és zavarában, nemcsak a lelket tartottad bennük, hanem bölcsességeddel, azzal, hogy köztük voltál az utcán, tartást, méltóságot adtál nekik, és imádságra fogtad kezüket.
Most az érett gyümölcs lehullt, ahogy ez ősszel természetes.
A mennyei Gazda begyűjti csűrébe, hogy íze, zamata a többit is gazdagítsa.
Jól van, te hűséges derék szolga, nyugodj meg Mestered kebelén, a hogy a feltámadáskor az igazak jutalma elnyerhessed. Gábor atya, Isten veled!
peterpater.com/content/hu//Alkalmi-irasok

Tánczos: véletlen egybeesések sorozata Székelyföldön?
Vélhetően közvetlen kapcsolat van a székelyföldi politikusok nyilatkozatai, politikai megnyilvánulásai és az ellenük elindított bűnvádi eljárások között – mondta kedden a szenátusban napirend előtti felszólalásában Tánczos Barna.
Az RMDSZ szenátora úgy fogalmazott: próbál hinni abban, hogy nincs összefüggés Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsa elnökének a székely szimbólumok és a székely zászló megvédése érdekében kifejtett tevékenysége és 24 órás letartóztatása között. "Próbálok elutasítani minden összeesküvés-elméletet, még akkor is, ha a letartóztatás az RMDSZ kongresszusa előtt pontosan öt nappal történt, és utólag bíróság elé is állították Borboly Csabát” – jelentette ki.
A szenátor Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester esetére utalva azt mondta, „Romániában jogunk van a magánélethez, még akkor is, ha néha szókimondóbbak - egyesek szerint radikálisabbak - is vagyunk”. Szerinte a polgároknak joguk van ahhoz, hogy ne zaklassák, ne kövessék, ne fényképezzék őket a nap 24 óráján át. "De ha ez mégis megtörténik, és az életünket megkeserítőt, a minket heteken keresztül zaklatót elkapjuk és átadjuk a rendőrségnek, ne találjuk magunkat másnap egy bűnvádi eljárás kellős közepén, még akkor se, ha a "fényképész" a titkosszolgálat aktív tisztje" – tette hozzá.
„Próbálom azt hinni, hogy véletlen egybeesésekről, a véletlen egybeesések hosszú soráról beszélünk. De beismerem, egyre nehezebben tudom erről meggyőzni azokat, akik szerint a magyarságért való kiállás az oka a bűnvádi eljárások elindításának!” – mondta a politikus. Hozzátette: reméli, hogy a bűnvádi eljárásokat, az állami intézmények által végzett ellenőrzéseket, valamint az igazságszolgáltatást nem befolyásolhatják sem politikai utasítások, sem pedig a titkosszolgálati "javaslatok" vagy "ajánlások".
Maszol.ro

Aradi vértanúk – A külhoni magyarok számos településen tartottak megemlékezéseket
A központi megemlékezések mellett számos más helyen is tartottak a külhoni magyarok rendezvényeket vasárnap, az aradi vértanúk emléknapján.
Erdélyben, Székelyudvarhelyen a helyi polgármesteri hivatal szervezésében a Vasszékely szobránál helyeztek el koszorúkat. Sepsiszentgyörgyön a helyi polgármesteri hivatal és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szervezésében a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren az aradi vértanúk emlékére felállított kopjafáknál emlékeztek az 1849-ben kivégzettekre. Marosvásárhelyen a postaréti Székely Vértanúk emlékművénél tartottak megemlékezést az RMDSZ szervezésében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is megemlékezéseket szervezett Erdély több városában. Marosvásárhelyen emlékműsor volt a Deus Providebit Házban, ahol kiállítás nyílt az október 6. alkalmából meghirdetett gyermekrajz-versenyre beérkezett rajzokból. Szatmárnémetiben történelmi előadást és versműsort tartottak, majd a résztvevők megkoszorúzták Kossuth Lajos emléksírját, Petőfi Sándor szobrát és Gonzeczky Jenő mártír emléktábláját.
Csíkszeredában a városháza dísztermében tartottak megemlékezést. Brassóban a település közkedvelt turisztikai látványosságának számító Cenken idézték fel a szabadságharc hőseinek a tetteit, és ebből az alkalomból hagyományos túrát is tartottak. Zilahon a református templom kertjében koszorúzták meg az 1848-49-es obeliszket.
Az aradi vértanúk tiszteletére tartott rendezvények a Vajdaságban már szombaton megkezdődtek.
Kishegyesen a forradalom utolsó győztes csatájára emlékeztek, amely 1849. július 14-én volt az akkori Kishegyes-Szeghegy-Feketehegy háromszögben. Nagybecskereken hangversennyel és koszorúzással rótta le tiszteletét a helyi magyarság Lázár Vilmos, a település szülötte előtt.
Zomborban, az egykori Bács-Bodrog megye központjában Schweidel József emléke előtt rótták le tiszteletüket a vajdasági magyarság képviselői. A helyi Szent Rókus temetőben számos szabadságharcos honvédet temettek el, néhány évtizeddel ezelőtt azonban ezeket a sírokat megsemmisítették. Az egykori katonák most közös sírban fekszenek, az emléküket őrző obeliszket koszorúzták meg a helyiek.
Adán Damjanich János emlékművénél rendeztek koszorúzási ünnepséget az aradi vértanúk emlékére, ahol beszédet mondott Tarnai Richárd, a KDNP országgyűlési képviselője.
Csehországban a magyarok Görgey Artúr, az 1848-49-es magyar szabadságharc hadseregparancsnoka prágai emléktáblájának megkoszorúzásával emlékeztek meg az aradi vértanúkról.
A megemlékezést, amelyen a résztvevők meghallgatták a 13 aradi vértanú történetét, az Együttélés politikai mozgalom magyar nemzeti tagozata kezdeményezte, és több helyi magyar szervezet is csatlakozott hozzá.
Görgey emléktáblája arra emlékeztet, hogy a szabadságharc hadvezére 1845-1848 között a prágai egyetemen folytatott vegyészeti tanulmányokat, s a városban nősült meg.
MTI
Erdély.ma

Kétnyelvű terméktáblák: nem hagyják annyiban
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elé terjeszti a kétnyelvű piaci terméknévtáblák ügyét az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete, az EMNP ugyanakkor a marosvásárhelyi piacigazgatóság vezetőjének menesztését is követeli.
Peti András, az RMDSZ helyi alakulatának vezetője hétvégén közleményben jelezte: indokolatlannak és jogtalannak tartják, hogy a rendőrség a kétnyelvű táblák odaajándékozása miatt bírságolta meg Lakó Péterfi Tündét. A szervezet a közeljövőben a kétnyelvű feliratok kötelező szabványozását fogja kezdeményezni, ugyanakkor követeli a kétnyelvűség biztosítását a közterületeken, a közintézményekben és az ezekhez tartozó szervezetek keretén belül.
Peti szerint elfogadhatatlan, hogy „a marosvásárhelyi intézményvezetők nem értik a nyelvi jogok alkalmazásának szükségszerűségét, fontosságát és törvényességét, és hatáskörüket túllépve, valamint a törvényt megsértve nyelvi jogaikat gyakorló polgárokat büntetnek.” Az RMDSZ vásárhelyi szervezete felhívta a figyelmet, hogy a piacigazgató hozzáállása diszkriminatív volt, ezért munkajogi fegyelmi eljárás beindítását kezdeményezik. Az ügy kivizsgálását kérik a helyi rendőrség vezetőségétől is, meggyőződésük szerint ugyanis a hatóság visszaélt hatalmával, és törvénytelenül járt el. Az alakulat ugyanakkor a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat ingyenes jogi képviseletét is felajánlotta Lakó Péterfi Tündének.
A piacigazgató leváltását kérik
Jakab István, az EMNP vásárhelyi szervezetének elnöke pénteki sajtótájékoztatóján beszélt arról, hogy magánszemélyként csütörtökön ő is jelen volt, amikor Lakó Péterfi Tünde a November 7 lakónegyed piacán kétnyelvű terméknévtáblákat ajándékozott a piaci árusoknak. Jakab segített a táblák kiosztásában, majd ezek betiltása után személyesen beszélt Vasile Filimonnal, a piacigazgatóság vezetőjével. „Az igazgató azt állította, hogy a kétnyelvű táblák törvénytelenek, majd mutatott egy általa legálisnak vélt mintát. Beismerte azonban, hogy ezeket sehol nem használják. Ez a magatartás diszkriminációnak minősül, véleményünk szerint csak a magyar nyelv megjelenése zavarta az igazgatót. Filimon úgy beszélt a piacokról, mint a saját tulajdonáról, így egyértelmű, hogy nem ő a megfelelő vezető” – fogalmazott Jakab István. Hozzátette: túlkapás volt, hogy a rendőrség szórólapozás jogcímen 1500 lejes bírságot rótt ki Lakó Péterfi Tündére, ezért a szervezet minden támogatást megad, hogy az érintett törvényes úton elérje a büntetés semmissé nyilvánítását, ha pedig ez nem sikerül, átvállalják a szankció kifizetését.
Kirsch Attila, a marosvásárhelyi demokráciaközpont irodavezetője azt is elmondta: a piacok a helyi tanács hatáskörébe tartoznak, a testület által jóváhagyott működési szabályzatban pedig nem szerepel, hogy a termékneveket nem szabad magyarul is kiírni. Vasile Filimon és Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség vezetője ezzel szemben azt állítja: mindössze a törvény betartását kérték Lakó Péterfi Tündétől, az általa elkövetett kihágásért pedig 1500 lej a minimális bírság.
A főkonzul is ellátogatott a piacra
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja eközben elismerését fejezte ki Lakó Péterfi Tünde kétnyelvűség érdekében végzett munkájáért. A főkonzul hétvégén felkereste a kezdeményezőt, és arra kérte, hogy közösen vásároljanak a November 7 lakónegyed piacán. Magyar és román árusoktól egyaránt vásároltak, Zsigmond Barna Pál pedig megköszönte a román nemzetiségű termelőknek, hogy használják a kétnyelvű táblákat. Lakó Péterfi Tünde szerint ez jelentős gesztus volt a marosvásárhelyi magyarság felé, és jó példa az ígéretek helyetti cselekvésre. Elmondása szerint az elmúlt napokban magánszemélyek, szervezetek és politikai pártok is támogatásukról biztosították, segítséget azonban kizárólag civilektől fogad el. „Rendkívül nagy esélyünk van arra ezekben a napokban, hetekben, hogy a magyarság pártállástól függetlenül összefogjon, és végre egy nemzetként követeljük, és talán meg is kapjuk a jogainkat” – indokolta döntését a kezdeményező.
Mint ismeretes, csütörtökön 1500 lejre bírságolta a rendőrség engedély nélküli szórólap-osztogatás miatt Lakó Péterfi Tündét, aki a November 7 lakónegyed piacán kétnyelvű terméknévtáblákat ajándékozott a piaci árusoknak. Noha a termelők örömmel fogadták a táblákat, a Valentin Bretfelean úgy vélte: a kezdeményező tettével egymás ellen uszítja a megyeszékhely magyar és román közösségét. Az ügyben Szőke László, a Magyar Nemzet újságírója feljelentést tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál.
Krónika (Kolozsvár)

Táncírók társasága
Véget ért a IX. Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója
Vasárnap este telt házas közönség jelenlétében ért véget a IX. hivatásos magyar táncegyüttesek találkozója. Az idén Marosvásárhelyen, a Maros Művészegyüttes szervezésében sorra került vándortalálkozó igen sikeresnek mondható – szép számú publikum előtt mutatta be táncszínházi előadásait a részt vevő öt hazai hivatásos néptáncegyüttes: az Udvarhely Táncműhely, a Nagyvárad Táncegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Háromszék Táncegyüttes valamint a szervező Maros Művészegyüttes.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, a vasárnap esti gálaműsoron ceremóniamesterként Kilyén Ilka színművésznő üdvözölte a megjelenteket, kezdésképpen pedig elmondta: ma (október 6-án) az aradi tizenhárom vértanúra emlékezünk. – Október a tisztelgés hava: ekkor emlékezünk az aradi vértanúkra, az agyagfalvi gyűlésre, 23-án az '56-os forradalomra. Fáy Ferenc költeményével köszöntöm az október hónapot – mondta Kilyén Ilka, majd a Jeremiás siralmai című verset szavalta el és a színpadra szólította a Maros Művészegyüttes igazgatóját.
– Búcsút mondunk, elköszönünk egymástól mi, táncosok, kollégák – kezdte beszédét Barabási Attila Csaba. – Az első estén azt mondtam, rendezvényünk célja az, hogy találkozó maradjon. A találkozó mindig szép dolgokat jelent. Ezt elértük: találkoztunk, ismerkedtünk, véleményt formáltunk. Ez az a díj, amelynek mindenki nyertese. A lehetőség, hogy az idén itt, jövőre pedig valószínűleg Csíkszeredában találkozzunk. Erre büszkék vagyunk. Mint házigazda, úgy érzem, a kollégák jól érezték magukat. Teljes odaadással próbáltak és a maximumot nyújtották egymásnak és a közönségnek. Köszönöm mindenkinek. Köszönöm a művészegyüttes román tagozatának, hogy mellettünk álltak és köszönöm a zsűri értékelését. Nem volt könnyű dolguk, de becsületes, őszinte munkát végeztek.
Peti András alpolgármester hozzátette: október hatodika szomorú emlék. Ekkor emlékezünk az aradi tizenháromra és Bathyány Lajosra, Magyarország első független miniszterelnökére. És azokra a székely földbirtokosokra is, akik a forradalom bukása után is tovább hittek az eszmében, majd életükkel fizettek érte. Ők hozták a legfőbb áldozatot a magyarságért, a magyar kultúráért. A táncegyüttesek találkozója és a hasonló rendezvények láttán meggyőződésem, hogy Marosvásárhely nemcsak a Székelyföld fővárosa, hanem az Európa kulturális fővárosa címre is méltó.
A Háromszék Táncegyüttes rövid, gyimesi és moldvai táncokból álló műsorát követően Novák Ferenc, a mindenki által csak Tataként ismert Kossuth-díjas rendező- koreográfus lépett a színpadra és adta át a zsűri nevében a találkozó díjait.
– Ez a kilencedik erdélyi találkozó. Néhányan részt vettem már, hol egyszerű nézőként, hol szakértőként, hol zsűritagként. Az eltelt évek alatt nagyon nagy előrelépés tapasztalható az előadások, táncegyüttesek esetében. Az idei rendezvény hallatlanul izgalmas volt. Magyarországon régebben zajlik, Erdélyben frissebb a vita arról, hogy tiszta forrás, avagy tiszta forrásból? Mindkettő nagyon fontos! Óriási szellemi vagyonnal rendelkezünk, és ez a tánc. Nagyon fontos megőrizni és bemutatni. Ugyanakkor a táncszínház is kiemelkedő jelentőséggel bír. Mi, rendező-koreográfusok, avagy táncírók nem maradhatunk ki abból a folyamatból, amit az írók, avagy a filmszakma képvisel – nekünk is el kell mondanunk a véleményünket a világról. De táncszínházat tiszta forrásból kell csinálni. És amikor a táncszínházi előadások mellett bemutatjuk a tiszta forrást, az érintetlen néptáncot, akkor az robbanásszerűen fog előtörni. Az idei találkozó előadásai között színvonalbeli szempontból nincs különbség. Ezeket bármelyik nemzetközi befogadó színház meghívhatja és büszkék lehetnek rá – mondta Novák Ferenc Tata, majd a díjátadó ceremónia következett.
A zsűri az Udvarhely Táncműhelyt a kreatív szcenikai megoldásokért, a Hargita népi együttest a vásári komédia táncszínházi megjelenítéséért, a Maros Művészegyüttest Kányádi Sándor versének egyedi, táncos megjelenítéséért, a Nagyvárad Táncegyüttest a városi életérzések kortárs megjelenítéséért, a Háromszék Táncegyüttest az erdélyi sorskérdések művészi megfogalmazásáért díjazta. Énekesi különdíjat kapott Kásler Magda és Erőss Judit, Brugós Sándort és Kerekes Dalmát a Nagyvárad Táncegyüttes produkciójában nyújtott táncukért díjazták és különdíjjal térhetett haza a Heveder együttes, a Háromszék produkcióját kísérő formáció is. A legjobb férfitáncos díjat ezúttal Tőkés Csaba Zsoltnak, a Háromszék táncosának ítélte a grémium A tékozló fiú című előadásban nyújtott kiemelkedő alakításáért.
A díjátadót követően a Nagyvárad Táncegyüttes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, majd a Maros Művészegyüttes rövid műsorai zárták a gálaestet és a 2006 óta először ismét Marosvásárhelyen szervezett, négynapos, nagyszerű előadásokban gazdag találkozót.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Helytörténet – A két kolozsvári honvéd vértanú
Október 6-án az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. A korabeli, országszerte tomboló véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. 1849. október 18-án városunk határában két honvédtisztet végeztek ki. Tamás Andrást és Sándor Lászlót. Emlékoszlopuk mostani helyreállítása újabb alkalom arra, hogy ezen a napon ismét kegyeletünket rójuk előttük, a nemzet szabadságáért hozott, soha el nem homályosuló áldozatuk előtt.
1893-ban a Kolozsvárt megjelenő 1848–49. Történelmi Lapok a kivégzés körülményeinek tisztázását, s a két vértanú tiszteletére emlékmű állítását kezdeményezte. A két áldozat családja, egykori harcostársak, ismerősök, szemtanúk segítségével sikerült számos részletet kideríteni.
Tamás András
1784. október 16-án született Csíkmadéfalván. Határőr katona, majd tiszt volt a 11. Székely huszár határőrezredben. Később első osztályú százados lett, majd címzetes őrnagyként ment nyugállományba. A forradalom kitörésekor Gál Sándor ezredes kérésére elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. Ugyancsak Gál Sándor ajánlatára 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazaindult. Egy Péterfi nevű katolikus pap figyelmeztette, ne menjen Csíkba, mert életét veszély fenyegeti. Nincs miért félnie, mondta Tamás András, nem követett el semmit, amiért halállal büntethetnék. Hazatérte után Csíkszépvízre ment, ahol Gelygely István falusbíró – úgymond a rémuralom kényszere alatt – vasvillás legényekkel letartóztatta, Csíkszeredába kísértette, s az osztrák katonaságnak átadatta.
Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt – „a pártütő sereg szolgálatába lépett, előléptetéseit attól elfogadta, a pártütők érdekében proclamátiókat bocsátott és terjesztett, a csíkszéki nemzeti őrséget rendezte, s azt mint fővezér a cs(ászári). kir(ályi). seregek elleni csatára vezérelte” –, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor László
Születésének csak évét – 1796 – ismerjük. Az emlékoszlop egykori szövege szerint Csíktaplócán született. Egyik unokája, Szőrtsey Antal viszont azt mondta, hogy ott lakott ugyan, de Csíkszentmihályon született. A szabadságharc előtt és alatt semmiféle hivatalt nem viselt. Birtokosként a megyei gyűléseken heves ellenzéki beszédeket tartott, ezért „nagyszájú Sándor László”-nak nevezték.
Nem sikerült tisztázni, volt-e rangja vagy sem. Egyes vélemények szerint ugyanis őrnagy volt, mások szerint táblabíró és nemzetőr-százados. Sógornője meglátogatta Kolozsvárt, a Farkas utcai kegyesrendi gimnázium épületében létesített fogdában, de izgatottságában nem figyelte meg, hogy egyen- vagy polgári ruha volt-e rajta. Azért jött, hogy tudassa vele: bujdosó fia, János, kész érette kiszolgáltatni magát az osztráknak. Sándor László ezt elutasította: „...én már törődött agg vagyok, az élet rám nézve már semmi beccsel sem bír..., fiam meneküljön, míg a fergeteg elmúlik..., s akkor éljen boldogul”.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint ugyanis 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. A valóságban ezek hadifoglyok voltak, s útban Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek valójában kegyetlen gyilkosok voltak, akik többek között nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Kivégzés
Tamás Andrást és Sándor Lászlót a Kolozsvárt székelő, Urban tábornok által elnökölt császári haditörvényszék „akasztófán kötél általi kivégzésre” ítélte. Az ítéletet 1849. október 18-án hajtották végre. Haynaut utánozva, az ítélethozatal után Urban a Kolozsvár fölött magasodó Fellegvárban fölvonatta, és a városra irányíttatta az ágyúkat, az egész helyőrséget fegyverbe állította, a város lakosságát pedig kiáltványban fenyegette meg, hogy halál fia, aki a foglyok kiszabadítását megkísérli. Ezek után a kivégzésen alig volt jelen polgári személy.
Az elítélteket László Márton Ferenc-rendi szerzetes kísérte utolsó útjára, akit egyébként Marci bácsinak neveztek, s aki 1863-ban halt meg. Az ítéletet egy Szabó nevű székely hadbíró fogalmazta meg, s olvasta fel a kivégzés helyén. A kivégzéskor ködös, csúnya idő volt.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak véleménye szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. 2011 nyarán, Lénárd Dénes szamosfalvi, egy Bali nevű tóközi és Parajdi József ugyancsak tóközi lakosnak köszönhetően sikerült kideríteni valószínű helyét – a Tóköze keleti szélén, a mai Zsilvölgyi utca (Jiului) végén.
A sír
Másnap, 1849. október 19-én Sántha István és László Márton lelkész meg akarta tekinteni a kivégzettek sírját. Pál Mihály szamosfalvi birtokos azonban figyelmeztette őket, hogy ne menjenek oda, mert Urban tábornok a közelben kémeket tart, akik a látogatókat lesik. A következő évben Sántha Istvánnak feleségével és fiával sikerült ellátogatnia a kivégzés helyére, és az 1870-es évekig minden évben fölkereste a két vértanú sírját.
Sikertelen Házsongárdba temetés
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. Az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
Asztalos Lajos
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

A könyvkiadó halála
– Emlékezés Tőzsér Józsefre –
Az irodalom, a magyar irodalom is, nem csak az írók és az olvasók ügye. Ott vannak azok a szorgos, nemegyszer személyes áldozatokat vállaló intézmények és személyiségek is, akik testet adnak annak a lelki összeköttetésnek, amely az író és az olvasó között létrejön. Nélkülük nincs irodalmi élet és nyilvánosság – nélkülük nem lehetséges az a párbeszéd, amely a nemzeti kultúra rendszerét szabályozza. A könyvkiadóról mint nagyon is gyakorlatias, mégis szinte legendába illő személyiségről beszélek, és a magyar művelődés történetében, hála Istennek, nem egy ilyen akad. Tőzsér Józsefről beszélek, aki a magyar végeken, történetesen Csíkszeredában szolgálta az erdélyi magyar irodalom, a magyar kultúra ügyét. Versesköteteket, regényeket, irodalmi és történelmi szakmunkákat, művészeti albumokat juttatott el nemcsak Erdély magyar olvasóihoz, hanem mindannyiunkhoz, akik számára a magyar nyelv és művelődés szakrális fogalmat jelent, nem ritkán életük értelmét jelenti.
Mint erdélyi (és magyarországi) könyvek terjesztője kezdte pályáját, nem ritkán a romániai zsarnokság rendelkezéseivel szembefordulva, ez kétségtelenül emberi bátorságot és nem ritkán székely találékonyságot kívánt. A nagy történelmi átalakulások után hozta létre kiadóját, a mára legendássá vált csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadót. Nemcsak erdélyi írók és tudósok műveit kínálta fel az olvasónak, hanem magyarországiakét is, nem jelszavakban, hanem a köznapi gyakorlatban képviselve a "nemzetegyesítés" szellemi stratégiáját. Igaz, különösen az utóbbi néhány esztendőben mind kedvetlenebbül segítette ebben a budapesti művelődéspolitika. Ő mindazonáltal töretlen bizalommal, fáradhatatlanul szolgálta az erdélyi magyar könyv ügyét és tett eleget annak az íratlan erkölcsi követelménynek, amelyet kultúránk, irodalmunk nemzeti egysége jelent.
Halála korai volt és váratlan: vasárnap este kellett volna Budapestre érkeznie, útközben érte a halál. Naplója, jegyzetfüzete tele volt tervekkel, súlyos betegséggel küzdve is mindig vállalta és végezte az önkéntes szolgálatot. Mintha manapság már nem a dísztribünöknek, a politikai ünnepélyeknek, hanem elsősorban a köznapoknak volnának hősei.
Pomogáts Béla
(Megjelent a Hargita Népe 2013. október 8-i számában)
Népújság (Marosvásárhely)

Fakultatív a magyar szó
Az erdélyi és partiumi magyar tanácsosok közül kevesen élnek anyanyelvhasználati jogukkal az önkormányzati üléseken. Körkép.
A legtöbb magyar többségű székelyföldi település kivételével az erdélyi és partiumi önkormányzatok fakultatív jellegűnek tekintik az anyanyelv használatára vonatkozó előírásokat a helyi és a megyei tanácsüléseken.
A 2006-ban elfogadott 215-ös számú közigazgatási törvény 3. cikkelye kimondja: azokban az önkormányzatokban amelyekben a testület tagjainak legalább egyharmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, a tanácsüléseken az anyanyelv is használható. A jogszabály rögzíti azt is, hogy ebben az esetben a polgármesternek biztosítania kell a román nyelvű fordítást. A tanácsülések dokumentumait azonban minden esetben az állam nyelvén kell kiállítani.
A Krónika megtudta: míg egyes településeken a jogosultak élnek a törvény által biztosított jogukkal, más helyeken azonban éppen a jogosultak mondanak le erről, különböző gyakorlati és pénzügyi okok miatt. Visszás helyzetek Vásárhelyen
Bár a marosvásárhelyi önkormányzat esetében a magyar tanácsosoknak bármikor jogukban áll használni az anyanyelvüket a tanácsüléseken – a képviselőtestület 23 tagjából 10 RMDSZ-es –, a szövetségi színekben mandátumot nyert városatyák a keddi ülésen “csupán” tiltakozásként szólaltak fel magyarul. Peti András, a város RMDSZ-es alpolgármestere elmondta, valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán – tolmács hiányában – románul is összefoglalta az elmondottakat. Hozzátette, gesztusukkal az ellen tiltakoztak, hogy a rendőrség csütörtökön megbírságolták Lakó Péterfi Tündét, aki kétnyelvű árucímkéket osztogatott a város egyik zöldségpiacán.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetét is vezető politikus elmondta, már több mint négy éve kezdeményezte, hogy az önkormányzat vásároljon tolmácsgépet, és biztosítsa annak a műszaki feltételeit, hogy magyar képviselők anyanyelvükön szólalhassanak fel. Hozzátette, a mostani akcióval azt szerették volna szorgalmazni, hogy a többséghez tartozó kollégák is sajátítsák el és beszéljék a kisebbség nyelvét. “Ez biztosíthatja a tényleges tiszteletet egymás kultúrája iránt” – magyarázta az alpolgármester. Arra a kérdésre, nem tartja-e visszásnak, hogy tiltakozásképpen folyamodtak az anyanyelvhasználathoz, Peti András az RMDSZ korábbi helyi vezetőit hibáztatta. “2008-ig a marosvásárhelyi tanácsban többségi RMDSZ-frakció működött, és soha nem éltek a törvényben szavatolt joggal” – magyarázta az alpolgármester. Hozzátette, elvesznek azok a jogok, amelyeket a közösség nem gyakorol.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Dorin Florea a 45 százalékban magyarok lakta város román polgármestere a magyar képviselők szemére vetette, hogy olyannal vállalnak szolidaritást, aki egy konfliktusos Marosvásárhely eszméjét terjeszti. A polgármester hozzátette, “tíz nyelvet is beszélhetnek” a magyar képviselők, ezzel csak a “képmutatásukat és a demagógiájukat” bizonyítják.
A Maros megyei önkormányzat ülésein, ha elvétve is, de az RMDSZ képviselői csak időnként élnek anyanyelvhasználati jogukkal. Legutóbb a Kultúrpalota termeinek elnevezése kapcsán kialakult vita során Kelemen Márton frakcióvezető szólt magyarul tanácsos kollégáihoz. “Ahogy eddig is előfordult, ezentúl is elő fog fordulni. Mivel a szinkronfordítás nem biztosított, nem látom értelmét minden esetben az anyanyelv használatának, viszont akkor, amikor kimondottan magyar ügyről van szó, magyarul fogunk beszélni” – szögezte le Kelemen. A megyei tanácsos ugyanakkor hozzátette: bár az önkormányzat már rég megvásárolta a tolmácsgépet, szakembert nem alkalmazott a z üzemeltetésére.
Szatmáron nem fontos a kétnyelvűség
A Szatmár megyei önkormányzatok ülésein sem használják a magyart még olyan településeken sem, ahol többséget alkotnak a szövetség tanácsosai. Mint megtudtuk: az RMDSZ-esek nem tartják fontosnak a kétnyelvűséget a gyűléseken, sőt, többen úgy vélik, csak hátráltatná őket egy tolmács beiktatása.
Kifejtették: a magyar embereknek tökéletesen mindegy, hogy az önkormányzati ülések milyen nyelven zajlanak, számukra az a fontos, hogy az ügyintézés során olyan hivatali alkalmazottakkal találkozzanak, akik értik és beszélik a magyart. “A tanácsüléseken románul beszélünk, minden RMDSZ-es tanácsos tud románul, ezért így kézenfekvő” – magyarázta lapunk érdeklődésére Kovács Jenő nagykárolyi polgármester, aki szerint lényegtelen, hogy az ülések nyelve mi, az a fontos, hogy a magyarok a mindennapjaikban használhassák anyanyelvüket.
Mint elmondta, van elég problémája emiatt, például a közelmúltben alakult ki politikai botrány azért, mert a nagykárolyi kastély esetén meghirdetett idegenvezetői állásnál az önkormányzat kötelező módon kérte magyar nyelvtudást. A megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Kovács Máté is értelmetlennek látja a kétnyelvű tanácsüléseket, mivel ezáltal bonyolódnának a dolgok, elhúzódnának és megnehezednének a gyűlések. Maskulik Csaba, a szatmárnémeti városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője egyenesen nonszensznek nevezte azt, hogy több nyelven folyjék egy ülés. “A gyűléseknek egynyelvűeknek kell lenniük, egy olyan nyelven kell őket lefolyatni, amit mindenki ért és beszél, legyen az angol, román vagy magyar” – jelentette ki Maskulik, aki szerint őt például nagyon zavarná az érvelésben, ha magyarul beszélne, majd a tolmácsra kellene bíznia, hogy lefordítsa a mondandóját.
“Pragmatikus” anyanyelvhasználat Nagyszalontán
A hétharmados RMDSZ-es többséget számláló nagyszalontai városi tanácsban már több alkalommal felmerült, hogy magyarul beszéljenek a tanácsüléseken, de arra a következtetésre jutottak, hogy ezt nem kérik – mondta lapunknak Török László polgármester. “20 ezer lejes plusz költséget jelentene a fordító alkalmazása, ezt az összeget mi inkább a magyar iskolára költjük” – magyarázta a városvezető, megemlítve azt is, hogy ha anyanyelvükön szólalnának fel majd a duplájára nőne a tanácsülések időtartama. Török hangsúlyozta: ezzel együtt ők szorgalmazzák az anyanyelvhasználatot, de nem csak az számít, ahogyan a közgyűlésen beszélnek, hanem az, amit a közösségért tesznek. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nagyszalontai önkormányzat az anyanyelvgyakorlás jogának pragmatikus kihasználását részesíti előnyben, így például az önkormányzat honlapján mindem hivatalos kérvény letölthető magyar nyelven és azokat a hivatalba is elfogadják.
Székelyföld a pozitív példa
A székelyföldi települések zömében anyanyelvükön beszélnek a tanácsüléseken az önkormányzati képviselők. Mindez természetes is például az olyan városokban, mint Székelyudvarhely vagy Gyergyószentmiklós, ahol valamennyi tanácsos, illetve a jegyző is magyar nemzetiségű. Csíkszeredában két román nemzetiségű tanácsos jutott be a képviselő-testületbe a tavalyi helyhatósági választáson, és bár többé-kevésbé mindketten értenek magyarul, a városháza mégis biztosít számukra tolmácsot, valamennyi tanácsülésen fordítanak nekik. Ők általában ritkán kérnek szót az üléseken, esetleges kérdéseikre román nyelven kapnak választ. A magyar nemzetiségű tanácsosok közül mindenki – beleértve a polgármestert is – anyanyelvén szólal fel, és ugyanez a helyzet a Hargita Megyei Tanács esetében is, ahol a három román képviselő számára tolmács fordítja a magyarul zajló ülésen elhangzottakat.
A háromszéki önkormányzatok többségében élnek a nyelvi jogokkal, magyarul szólalnak fel a képviselők. A falvakban a magyar nemzetiségű tanácstagok az ülésen is magyarul beszélnek egymással, a városokban megvásárolták a tolmácsgépet és fordítóval kötöttek szerződést. A Magyar Polgári Párt háromszéki szervezete évekkel ezelőtt szólította fel a helyi választottakat, hogy a tanácsüléseken beszéljenek magyarul, akkor Kovásznán voltak gondok, de azóta ott is megoldották a fordítást. Thiesz János a fürdőváros polgármestere lapunknak elmondta, évek óta van tolmácsgépük, tehát résztvevőkön múlik, hogy milyen nyelven szólnak hozza. A kovásznai testületben tizenegy RMDSZ-es, egy független és öt román nemzetiségű képviselő dolgozik. A polgármester elmondta, előfordul, hogy a rövidebb hozzászólások románul hangzanak el, de általában mindenki az anyanyelvén nyilvánít véleményt. Kulcsár Terza József az MPP Kovászna megyei elnöke megkeresésünkre elmondta, az elmúlt években sokat javult a helyzet a nyelvi jogok érvényesítése terén, a Kovászna megyei tanácsnál kifogásolták, hogy nem kaptak magyar nyelvű anyagokat, határozattervezeteket, ez azóta megoldódott. A háromszéki önkormányzatnál nem vásároltak tolmácsgépet, így a képviselők általában lefordítják román nyelvre a saját magyar hozzászólásukat, ha ezt nem teszik meg, az ülés elnöke fordít – tudtuk meg Tamás Sándor megyei tanácselnöktől. A marosvásárhelyi RMDSZ-es tanácsosok keddi felszólalására utalva egyébként Kulcsár Terza József hangsúlyozta, a magyar nyelv használata az önkormányzatok ülésein nem egy tiltakozási forma, hanem egy jog, amellyel élni kell.
Összeállításunk szerzői:
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

A magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma
Tordai út Óvár felőli végében magasodik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új otthona. Az öt és hatemeletes épületegyüttest október 3-án ünnepélyes keretek között adták át a jelenleg négyszáz fős akadémiai közösségnek.
A fagyos reggel nyomait még hűen őrző belső udvaron a meghirdetettnél kicsit korábban vágta át a nemzetiszínű szalagot Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese, Dávid László a Sapientia EMTE rektora és Tonk Márton, az egyetem Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, ám a pillanat így is ünnepélyes volt. Az előzetes tervekkel ellentétben Orbán Viktor miniszterelnök sportbalesete következtében nem vett részt a Sapientia kolozsvári karának otthont adó épület ünnepélyes átadásán, Lévay Anikó, a miniszterelnök felesége tette tiszteletét az eseményen. A történelmi egyházak vezetői megáldották az oktatási intézmény épületét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke – aki egyúttal a Sapientia Alapítvány elnöke is – a 111. zsoltár örök igazságát elevenítette fel: Timor Domini principium sapientiae, vagyis az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete. Az alapítóegyházak további képviselői mellett a magyar kormány is népes küldöttséggel volt jelen, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az ötmillió eurós költségvetésű építkezés kilencven százalékát az anyaországi kormány állta.
Az ünnepélyes épületavatást egyébként az idén második alkalommal megrendezett, Egyetem Napja elnevezésű sapientiás piros betűs napra időzítették. Az emelkedett esemény további jellegzetessége volt, hogy valamennyi meghívottat akadémiai címének megfelelően köszöntöttek. A friss faillatot árasztó kétszáz férőhelyes aulában uralkodó komoly és kimért hangulat a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeinek és barátaiknak kilenctagú együttese oldotta két könnyed zeneszámmal: a Loose Neckties Society ráadásul a Ladánybene 27 nevű együttes Kell egy ház című számát is átdolgozta kicsit: „a sapis szív örökké dobog”.
Ünnepi beszédében Tonk Márton az egyetem szellemi alapjainak fontosságát hangsúlyozta. „Mivel hisszük, hogy immár erős a fundamentum, két évvel ezelőtt eljött annak is az ideje, hogy valódi falakat is építsünk, hogy saját otthonába költözhessen a kar. Köszönet illeti Magyarország kormányát, akik az egyetemalapítással és töretlen támogatásukkal hozzájárultak a Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda tengelyen zajló önálló erdélyi magyar felsőoktatás újbóli megteremtéséhez, és ezen épület felépítéséhez is. De köszönet illeti Magyarország minden adófizető polgárát, nemzettársainkat is. Merjük hinni, hogy döntő többségük saját elhatározásából is támogatólag cselekedett volna” – fogalmazott a dékán.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke egyértelműsítette: ha a református egyház nem kapja vissza az egyetem épületének helyt adó 11 áras telket, nem találtak volna központi helyszínen megfelelő területet, ugyanis minden korábbi vásárlási kísérlet meghiúsult, amikor kiderült az építkezés célja. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében szükséges lépésnek nevezte a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem jelen állás szerinti működését mindaddig, míg létre nem jön az államilag támogatott önálló magyar egyetem. „Bár tudjuk, hogy a körülmények játéka folytán itthon, Erdélyben még nem igazán lehet államinak nevezni, de a közszolgálati jelzőt már bizonyosan kiérdemli. Az önálló magyar oktatás itt és most már kilépett az áhított lehetőségek közül, valóság, és mindenkori életünk, sőt, hamarosan a múltunk része lesz” – fogalmazott Dávid László.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelességnek nevezte magyarságunk megőrzését és felmutatását. „Ha nincs egyetem és nincs magyar oktatás, akkor nem lesz olyan magyar értelmiségi, aki a közösség érdekeit hangsúlyosan meg tudja jeleníteni. A közösség megmaradása nem lehetséges értelmiség nélkül, ez pedig nem lehetséges anyanyelvi oktatás nélkül, ezért a Sapientia a magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma” – fogalmazott Semjén.
A második Egyetem Napján posztumusz Bocskai-díjat adtak át Tonk Sándornak, a Sapientia első rektorának – a díjat özvegye vette át –, szintén Bocskai-díjban részesült Szilágyi Pál professzor, az egyetem egykori rektora. Dr. Bege Antal, 49 évesen elhunyt matematikus, a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar docense post mortem tiszteletbeli professzori címben részesült, míg dr. Tapodi Zsuzsannát, a csíkszeredai Gazdasági és Humántudományi Kar docensét kiváló oktatói díjjal tüntették ki.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)