Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

Itt lobbanak fel az őrtüzek Csíkszéken
Őrtüzek gyújtásával hívja fel a figyelmet a székely autonómiatörekvésekre vasárnap 17.30-kor a Székely Nemzeti Tanács, amelynek vezetője, Izsák Balázs mindenkit arra ösztönöz, hogy „hittel, belső meggyőződéssel” vegyen részt ezeken a rendezvényeken.
„Ne hallgassunk azokra, akik megkérdőjelezik az ima erejét, akik a tűzgyújtást pótcselekvésnek nevezik. Gondolkozzunk el inkább azon, miféle belső láng készteti cselekvésre a katalánokat, hogy együtt és külön-külön kiálljanak népük érdekeiért. A küzdelem, amit ők felvállaltak, sokak szemében tűnhet reménytelennek. A katalánok szemében azonban nem. Nekik van igazuk” – állapította meg Izsák. Az SZNT-elnök korábban a katalán népszavazás kapcsán közölte, a katalánok szabadsága az európai demokrácia ügye, és arra kérte a székelyeket, lobogjon minél több katalán zászló is az október végi őrtűzgyújtáson.
Őrtüzek Csíkban is
Csíkban 27 helységben 29 őrtűz fog fellobbanni, közölte megkeresésünkre az SZNT csíkszéki székely tanácsa részéről Veress Dávid.
Az őrtüzek helyszínei
Csíkszeredában a Mikó-vár melletti parkoló; Csíkszentgyörgyön a focipálya; Karcfalván a külső Kőkert; Csíkszenttamáson a Csonka-toronynál (rossz idő esetén a kultúrotthon mellett); Dánfalván a Csere-tetőn; Madarason a Hegyen; Szépvízen a Kaszinó kertben; Csíkszentmiklóson a Cseretetőn; Gyimesfelsőlokon a Domokos Pál Péter iskola udvarán; Szentmihályon az Akasztó-hegy tetején; Csíkajnádon a Bánya-hegy tetején; Vacsárcsiban a Gece-hegyen; Kászonaltíz esetében a kászonimpéri focipályán; Madéfalván a helyi napközi melletti téren; Rákoson a Bogát-hegyen; Csíkszentkirály a turul emlékműnél fáklyákkal, Büdösfürdő felé a régi ülepítőnél; Csíkszentlélek esetében a fitódi Kerekdombon; Csíkszentimrén a nagy iskola udvarán; Csíkszentmártonban a kultúrház udvarán; Csíkkszentsimon esetében a csatószegi a kultúrotthon előtt; Csíkkozmás a templom mellett; Gyimesközéplokon két helyen: az Ilia-tetőn és a Szellő-tetőn; Csíkpálfalva esetében a csíkcsomortáni Kárpátok őre szobornál; Csíkszentdomokoson a focipályán; Tusnádfaluban a templom mellett; Csicsóban az emlékmű előtt; Tusnádfürdőn a Kicsi kertben. Székelyhon.ro

Elhunyt Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános
December 25-én, vasárnap este elhunyt Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános. A kolozsvári Szent Mihály-templomban 2007-től szolgált, akkor bízták meg a Kolozs-Dobokai Főesperesi Kerület és a Szent Mihály-templom vezetésével.
Székelykálban született 1948. április 25-én. Középiskoláját Marosvásárhelyen, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, ahol 1972. április 9-én Márton Áron püspök szentelte pappá.
Segédlelkészként szolgált Sepsiszentgyörgyön (1972–1976) és Marosvásárhelyen (1976–1979). Plébánosi működését Csíkszentgyörgyön kezdte (1979–1984). Székelyudvarhelyi plébánosi kinevezését 1984-ben kapta, ahol később kerületi főesperes lett. Huszonhárom évi szolgálatához kötődik a Kis Szent Teréz-templom és plébánia létrejötte, a szombatfalvi plébánia önállósulása, a változások után a város pezsgő egyházi életének megszervezése.
Kolozsvári szolgálatához kötődik, hogy befejezte a Szent István-templomot, előkészítette a főtéri templom felújítását, támogatta az oktatási intézmények életét, óvodát és bölcsődét alapított a jövő nemzedék nevelésére. Támogatta az egyetemi és kulturális élet szervezését, szívén viselte az egyházi sajtó fejlesztésének ügyét. Temetéséről később intézkednek. Szabadság (Kolozsvár)

„Por és Istenpor vagyunk…”
Milyen lesz az a visszaröpülés, /amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe? – nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. (Pilinszky János)
Karácsony második ünnepén, Szent István első vértanú napján különösen nehéz szavakat találni a búcsúzáshoz, a búcsúztatáshoz. Az isteni ige megtestesülését ünnepeljük, azt, hogy az örökkévaló Isten szent fiában a történelemben tapasztalható, mondhatni fogható módon kimondta, kinyilatkoztatta magát és kétezer évvel ezelőtt konkrét választ adott két nagyon fontos kérdésre. A megtestesülés óta már nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk, milyen az Isten. Isten olyan, mint a megtestesült ige, Jézus Krisztus. És ha azt kérdezik tőlünk, hogy milyen emberré kell lennünk, akkor a választ szintén Jézus Krisztusban maga a Teremtő adja meg nekünk. Olyanokká, mint Jézus Krisztus. S amikor most a főesperes úr koporsója mellett hitvallást teszünk az ige megtestesüléséről, akkor azt is hozzá kell tennünk a hitvallásunkhoz, hogy minden emberi életben, minden hittel megélt, reménységben megharcolt és szeretetben odaadott életben a sokszor oly távolinak tűnő, „rejtőzködő” Isten mutat meg magából egy darabot. József Attilával vallom én is most e koporsó mellett: „Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédjét / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem, / Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. / Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek.”
Egy történet szerint két szerzetes azt olvasta valahol, hogy messze tőlük létezik egy hely, ahol az ég és a föld összeér, egybeáll. Éppen ezért elindultak, hogy megkeressék ezt a helyet. Hosszú, fáradságos út után, sok-sok viszontagság közepette, de nagyon sok szép tapasztalatot szerezve fáradtan érkeztek meg a helyhez, ahol egy ajtóba botlottak. Miután bátorságukat összeszedve, de mégis félve-remegve beléptek az ajtón, rá kellett döbbenniük, hogy az ajtón keresztül abba a cellába léptek be, ahonnan nagy reményekkel egykor elindultak.
A hely, ahol a föld és az ég összeér, nem más, mint az a tér, ahol éppen most vagyunk, nem más, mint a testünk, amely lélegzik még, nem más, mint a lelkünk, mert test, szellem és lélek hármasságában és mégis egységében élünk mindaddig, amíg nem marad más belőlünk, mint a lelkünk, az „Istenpor”, csak néhány porszem és a szeretni tudásunk.
Ezekben az órákban nem az a dolgunk, hogy elhunyt testvérünk életét méltassuk, hanem hogy Isten igéjének vigasztalását befogadjuk abban az eucharisztikus közösségben, amellyel maga a testté lett ige, az Úr Jézus Krisztus jön közénk a maga valóságos jelenlétével és vigasztalásával. Mindezek mellett persze engednünk kell, hogy e vigasztalás elhunyt testvérünk életéből áradjon ránk.
Főesperes urat jó negyedévszázaddal ezelőtt ismertem meg, amikor még olyan serdülő fiatal voltam, aki egyszerre küszködött a lázadó korszakával és a biztonság, a biztos pontok keresésével. „Mindentől messze, de a szívhez közel, csinálj csodát és én elhiszem, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog…”, valahol ezzel az életérzéssel, ettől a vágytól hajtva kerestem valami biztosat. Nagy kegyelemként éltem meg, hogy pont akkor, 14 évesen, Székelyudvarhelyen, az általa szervezett és vezetett egyházközségben egy olyan egyházképem alakulhatott ki, ami a biztonságról beszélt, ahol biztonságban tudhattam magam, ahol jó volt részt venni a szentmiséken, zarándoklatokon, ifjúsági órákon, hittanórákon, mondjam ki: ahol jó volt katolikusnak lenni. A pezsgő vallási élet, amelyet ott szervezett, sokunknak volt mentsvára és melegágya, sok nem csak papi, de tanítói, orvosi, színészi, és ki tudja még hányfajta hivatásnak. Élmény volt a Szent Miklós hegyére járni, oda tartozni és megtapasztalni, hogy a sokszor merevnek tűnő struktúrák mögött hiteles élet alakulhat, amely az egyházhoz való hűségből és szeretetből fakad.
Azt tapasztaljuk, hogy minden ember élete valamilyen projekt mentén alakul. Mintha csak akkor lenne jogunk az élethez, ha valami nagy projekt részesei vagy éppen levezénylői lehetünk, mintha csak akkor lenne az élet vállalható, ha egy személyes nagy projekt igazolná azt. Főesperes úr életéből számtalan nagy projektet említhetnénk, amiket ő tényleg úgy harcolt meg és vitt teljesedésbe, mintha a saját élete függött volna tőle, mintha a saját értékessége, az életének értelme lenne az. Mindig azon volt, hogy valami újat, szebbet, jobbat hozzon létre és másokat is motivált, hogy kezdeményezzenek, lépjenek, tervezzenek. Amikor kicsinyhitűen én magam kerültem olyan helyzetbe, hogy a szükség egy ilyen projekt kivitelezésére indított, ő maga volt, aki bátorított: „hozzá kell fogni, István, minden esélytelenség ellenére, még a félelmeid ellenére is – mondta nekem, mert ha nem fogunk hozzá, nem lesz soha semmi”. S valahogy így lett az ő tervei mentén gabonásból hittan és ifjúsági terem Csíkszentgyörgyön, ferences zárda, óvoda a Mallersdorfi nővéreknek, szép modern temploma a Bethlen-negyedieknek, papi öregotthona az egyházmegye kiérdemesült papságának, Márton Áron ifjúsági háza, és még ki tudja mi mindene a Székelyudvarhelyieknek, így lett önálló plébániája a szombatfalviaknak, temploma a boldogfalviaknak, Szent István temploma a Donát negyedieknek, bölcsődéje és óvodája sok magyar katolikus és nem katolikus gyermeknek, szállása sok Kolozsváron tanuló székelyföldi egyetemistának, hogy csak a fontosabb projekteket említsem. Sokszor kérdeztem, hogy mi szükség az ezekért vállalt sok vitára, küzdelemre, konfrontálódásra, álmatlan éjszakára, konfliktusra emberekkel, tervezőkkel, kivitelezőkkel, paptestvérrel, elöljárókkal. Nem találtam más választ, mert nem is kaphattam, mint azt, hogy Isten és az egyház iránti szeretet miatt és csakis ebből kifolyólag, mert csak emiatt érdemes. Az egyházáért mindent képes lett volna odaadni és feláldozni: pénzt, energiát, időt, kapcsolatait, sokszor családtagjait, álmait.
Mindezek mellett és mögött nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a főesperes úrnak nem csupán kövekhez köthető tervei voltak. A közösségépítés és -formálás olyan formáját művelte mindenekelőtt Csíkszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, amelyben a személyességnek hihetetlen szerepe volt. Nem legenda, hogy név szerint ismerte a csíkszentgyörgyieket, és ha egy nevet említettünk neki akár Udvarhelyről, akár kolozsvári hívei közül, rögtön tudta kötni azt, nem csupán egy lakcímhez, de egy fontos eseményhez, élethelyzethez, sokszor gondhoz, problémához.
És nem csak ezek a kedves ismerősök, egykori hívek és éppen aktuális rábízottak, de bárki, aki szükséget szenvedett valamiben, aki kért tőle valamit, az nem távozhatott üres tarisznyával, mert figyelmességben és nagyvonalúságban nem lehetett versenyezni vele. Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy ő ne tudjon segíteni, hogy ne találjon valami megoldást, hogy ne olyan megoldást találjon, ami valóban segítségére van a szükséget szenvedőnek. Főesperesként mindig igyekezett bizalmasan kezelni papjai gondját, kiállni mellettük, ha bármivel kikezdték őket.
Nagy álma volt, hogy a „kőszentmihály” terv, a templom restaurálását megvalósíthassa, levezethesse. És ez most nem adatott meg neki. Kicsit olyan ez most, mint Dávid király templomépítési projektje, amit az Úr nem írt alá Dávidnak. Nátán próféta tolmácsolta neki a drámai üzenetet.
A halálos ágyon kiesik a kezünkből minden projekt. Az életünk projektek mentén teljesedik ki, de soha nem projektjeink által teljesedik be! A halálos ágyon elveszítjük az általunk kontrollált biztonságunkat, elveszti számunkra az értékét mások elismerése és elporlad korábbi hatalmunk és sok önző akaratunk. Választás elé kerülünk, a sok kicsi választás után végre az igazi döntés elé: én akarom adni magamnak az életet vagy a Jóistentől fogadom el azt. Amikor már tudtuk, hogy baj van, írtam neki egy smst, amelyben ez állt: „Imádkozom érted! Bízom benne, hogy ebben a helyzetben is tapasztalod a Jóisten jelenlétét, és most csak az Ő jelenlétére összpontosítasz.”
A legutolsó találkozásunkkor tudta, hogy az egyetemisták esti miséjére siettem. Búcsúzáskor csak ennyit mondott: Üdvözlöm a fiatalokat, a rád bízottakat! Amikor már tényleg csak a betegségére kellett volna összpontosítania, akkor is megmaradt ilyen figyelmesnek, érdeklődőnek.
Én ezt a lelkigyakorlatozást láttam ebben a kegyetlen folyamatban, amit végig kellett élnie az elmúlt két hónapban. Szépen, lassan engedte el a projektjei által megteremtett biztonságát, elengedett mindenféle elismerést és hatalmat, és az akaratából és akaratosságából is csak arra őrzött meg egy parányit, hogy kapcsolatban maradhasson a látogatóival, mellette virrasztó rokonaival, lelki gyermekével, a szentségeket kiszolgáltató „papfiaival” és paptestvéreivel. Gyakran imádkozták Szent Ignác suscipe-imáját: Vedd Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és egészen akaratomat. Mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, neked Uram visszaadom. Mindenem a Tiéd, rendelkezzél vele akaratod szerint. Add nekem a szeretetet és kegyelmet, mert ez elég nekem. Szépen ment el! Mintegy belelehelve lelkét Teremtője biztos karjaiba, egyesülve azokkal, akik megelőzték őt ebben a nagy elengedésben és átmenetben. Az „Istenpor”, amit magában hordott immáron, örökre egyesült azzal az Istennel, akitől származott, és akit magában hordozva tanúskodott földi életében. Amikor most utolsó útjára indítjuk, hogy ott nyugodjon, ahol végakarata szerint nyugodni kívánt, adjunk hálát érte, köszönjük meg mindazt, amivel általa a Teremtő megajándékozott minket, és valljuk meg mi is a költővel, hogy nemcsak por, de Istenpor vagyunk. S visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek. Ámen.
Takó István plébánosnak, egyetemi lelkésznek a Szent Mihály-templomban Kovács Sándor lelki üdvösségéért bemutatott szentmiséjén elhangzott prédikációja Szabadság (Kolozsvár)

Kovács Sándor halálára
Hiába mondjuk azt, néha túlságosan is magabiztosan, hogy régi ismerősünk a halál, mert amikor a saját házunk táján látogat meg, olyan, mint hogyha sohasem találkoztunk volna vele. Nos, ez is egy ilyen halál.Az alig két hónappal ezelőtt meghalt Kádár István kolozsvár-monostori paptestvérünket Búzásbesenyőn még ő búcsúztatta, és lám, most tőle kellett elbúcsúznunk karácsony másodnapján a Szent Mihály oltalma alatt álló gótikus kolozsvári templomban.
A halál képezi tulajdonképpen annak a nagy fontosságú kérdésnek a kulcsát, hogy mi is az ember. Ezért mondhatom talán azt is, valójában születése pillanatában hal meg az ember, még akkor is, ha ez a pillanat majdnem 70 évig tart.
Kovács Sándor a Maros megyei Székelykálon született 1948. április 25-én. Elemi és középiskolai tanulmányai, majd a gyulafehérvári katolikus teológia elvégzése után Isten szolgája, Márton Áron püspök szentelte pappá 1972. április 9-én. Segédlelkészként kezdte papi pályafutását Sepsiszentgyörgyön, majd folytatta Marosvásárhelyen, aztán önálló plébános lett Csíkszentgyörgyön. Ezt követően 23 esztendőn keresztül székelyudvarhelyi lelkipásztorként működött igen eredményesen, s kereken 10 évig kolozsvári plébánosként, illetve a kolozs-dobokai kerület főespereseként bizonyította lelkipásztori és vezetői rátermettségét, a Szent Mihály egyházközség és templom felelős papjaként.
Kovács Sándor közösségépítő és a szó szoros értelmében templomépítő munkáját kell méltatnom elsősorban. Ő építtette a székelyudvarhelyi Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére szentelt templomot, Boldogfalván az új templomot és plébánia épületet, valamint a multifunkcionális közösségi házat, és köztudottan ő fejezte be a kolozsvári Szent István király oltalma alá helyezett korszerű istenházát is, a Dónát úton.
Valamennyi állomáshelyén természetesen lelki téren is nagyon figyelemreméltó munkát végzett. Fontos feladatának tartotta a hagyományos egyházi és nemzeti ünnepek precíz és mozgósító erejű megszervezését, népes elsőáldozások és bérmálások előkészítését és levezetését, a gondjaira bízott fiatal segédlelkészek hosszú sorának a sokrétű pasztorációs munkába való szakszerű bevezetését, ezzel párhuzamosan újabb papi hivatások ébresztését, valamint a különféle társadalmi és kulturális igényből született rendezvényeknek, nem utolsósorban a kerületéhez tartozó plébániáknak és lelkipásztoraiknak az anyagi és erkölcsi segítését. A sok egyéb teljesítmény mellett külön is kiemelendő a mallersdorfi szegény ferences nővérek újraletelepítése a küküllőmenti városban, a Márton Áron Ifjúsági Ház létrehozása, a tanuló ifjúsággal, a helyi iskolákkal, a társadalmi szervezetekkel és a polgári hatóságokkal kiépített gyümölcsöző kapcsolata. Tovább is sorolhatnám persze a megvalósításokat, amelyeknek a sora ezzel korántsem teljes, de egy kicsit visszakapcsolok a Kincses Városba. Tíz évvel ezelőtt történt Kolozsvárra helyezése óta sokrétű tevékenysége mellett, hogy egyebeket ne említsek, sikerrel működtette a testi táplálékot és megpihenést nyújtó, Czirják Árpád által létrehozott Agapé-szállót és éttermet, valamint mind a helyieknek, mind az átutazóknak szellemi-lelki felüdülést kínáló nőszövetségi dísztermet, illetve az ott megszervezett rendszeres és színvonalas előadásokat, nem utolsósorban pedig a helyi Szabadság napilapban közölt egyházi ünnepekhez kapcsolódó írásokat.
XVI. Benedek pápa hét évvel ezelőtt, 2010-ben szentelte fel a spanyolországi Barcelonában az újkori világ egyik építészeti csodáját, az Antonio Gaudi által tervezett, időben 100 évig épült Sagrada Família (Szent Család) tiszteletére emelt templomot. A szentatya a világhírű Gaudit laudáló beszéde elején azt emelte ki, hogy: az 1926-ban meghalt Mester, saját bevallása szerint, egész művészi pályája során, három könyvből inspirálódott: a nagy természet könyvéből, a Bibliából és a templomi liturgiából. Hasonlósági alapon állíthatom: szerényebb méretekben ugyan, de ugyanezek a „könyvek” inspirálták munkássága során a szépet szerető kolozsvári főpapot is, Kovács Sándort. A szép istentiszteletek liturgikus és zenei megszervezése mindvégig szívügye volt. Így aztán a liturgia nem is vált soha letargiává!
Isten vegye be őt égi kórusába. Lux æterna luceatei! Az Örök Világosság fényeskedjék neki! Jakab Gábor / Hargita Népe (Csíkszereda)