Módosult az oktatási kerettörvény
Kezdeményezhetik a katolikus iskola újraalapítását
Elfogadta a szenátus az oktatási kerettörvény módosítását, amely jogalapot teremt arra, hogy a parlament törvény útján alapíthassa újra a helyi hatóságok által felszámolt marosvásárhelyi katolikus iskolát – közölte keddi hírlevelében az RMDSZ.
A szövetség november közepén a katolikus gimnázium újraalapításáról szóló törvénytervezetet iktatott, ám ahhoz, hogy ezt a parlament elfogadhassa, az oktatási törvény módosítására volt szükség, mert ennek eddigi formája szerint csak az önkormányzatok hozhattak létre tanintézményeket – mutatott rá a szenátus előző napi döntését magyarázva Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője.
Hozzátette: az oktatási törvény módosítása a katolikus gimnázium újraalapítási folyamatának első lépése. Második lépésben a parlamentnek el kell fogadnia az RMDSZ törvénytervezetét, amely kifejezetten a marosvásárhelyi katolikus iskola megalapítására vonatkozik. „A marosvásárhelyi katolikus iskola ügyében hiába próbáltunk helyi szinten megoldást találni, minden próbálkozásunkat elgáncsolták. Az anyanyelvi oktatást biztosító intézmények megmaradásunk zálogai, és mint ilyen, prioritás számunkra a védelmük, működésük biztosítása. Ezért a kisebbségi oktatás tekintetében szükségesnek tartjuk egy másodlagos megoldási lehetőség biztosítását arra az esetre, ha azt tapasztaljuk, hogy helyi szinten megpróbálják ellehetetleníteni az anyanyelvi oktatást, mint ahogyan az a marosvásárhelyi katolikus gimnázium esetében történik” – idézte az RMDSZ hírlevele Cseke Attilát.
A most elfogadott törvénymódosítás szerint az önkormányzati, egyházi és magániskolákon kívül megjelenhetnek Romániában a törvénnyel vagy minisztériumi rendelettel létrehozott kisebbségi tannyelvű oktatási intézmények is.
Az oktatási kerettörvény módosítását már korábban elfogadta a képviselőház, így hatályba lépéséhez már csak az államfő aláírására van szükség.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szerint a törvény általi iskolaalapítás azért jó megoldás, mert ezt nem lehet közigazgatási perrel megtámadni. A katolikus iskola létrehozásáról szóló törvénytervezetet elsőként a képviselőház tárgyalja sürgősségi eljárással. Az RMDSZ törvénytervezete rendezné a katolikus iskola jogi státuszát, lehetővé tenné az áthelyezett osztályok visszavételét, az új osztályokba való beiratkozást, és rendezné a tanárok és az adminisztratív személyzet helyzetét is.
A marosvásárhelyi katolikus gimnázium helyzetének rendezéséhez Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel folytatott telefonbeszélgetését követően, szeptemberben ígért politikai támogatást Liviu Dragnea, a bukaresti kormány vezető erejét képező Szociáldemokrata Párt elnöke. A Maros megyei tanfelügyelőség szeptember elején függesztette fel a magyar tannyelvű katolikus iskola működését egy tavaly kezdődött, az iskolaalapítás törvényességét megkérdőjelező ügyészségi eljárásra hivatkozva. Az intézkedés következtében a magyar kormány bejelentette, hogy csak akkor fogja támogatni Románia felvételét a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD), ha Bukarest megnyugtatóan rendezi a tanintézet jogi státuszát. MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Nemzeti gyásznapok
Háromnapos nemzeti gyászt rendelt el a kormány december 14-re, 15-re és 16-ra az ország utolsó, a trónról 1947-ben elűzött uralkodója, I. Mihály halála miatt. A svájci rezidenciáján 96 éves korában kedden elhunyt Mihály király hamvait december 13-án szállítják Romániába.
A királyi háznak visszaszolgáltatott sinaiai Peleş-kastélyba tervezett rövid kitérő után, ahol az állami méltóságok és tisztségviselők vesznek búcsút az elhunyttól, a volt uralkodó holttestét még aznap este felravatalozzák Bukarestben, a jelenleg szépművészeti múzeumként működő egykori királyi palotában. Itt a következő két napon bárki leróhatja kegyeletét. A gyászszertartásra szombaton a román ortodox pátriárkatus bukaresti székesegyházában kerül sor, majd Mihály királyt a román uralkodók hagyományos nyughelyén, Curtea de Argeşen temetik el az elmúlt években épült új ortodox székesegyházban. Hétfőn a parlament két háza ünnepélyes együttes ülésén tiszteleg az elhunyt uralkodó előtt. A királyi ház tegnap közleményt adott ki arról, hogy a román király halálával a trónörökös automatikusan királlyá (királynővé) válik, attól függetlenül, hogy uralkodhat-e, vagy sem, és attól függetlenül, hogy használni akarja-e később a király (királynő) címet, vagy sem. Az előírás I. Mihály legidősebb lányára, Margit trónörökös hercegnőre vonatkozik, akit a közéletből való visszavonulása alkalmával Mihály király tavaly a Korona Őrének nevezett ki, és akit a közlemény szerint immár megillet a Margit királynő cím. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márton Árpád a randalírozó bányászokhoz hasonlította a bukaresti tüntetőket
Az 1990-es bukaresti egyetemista tüntetést vérbe fojtó bányászokhoz hasonlította az igazságügyi törvények ellen tiltakozó tüntetőket Márton Árpád RMDSZ-es képviselő.
A háromszéki honatya az igazságszolgáltatásról szóló jogszabályok módosítását végrehajtó különleges parlamenti bizottság csütörtöki ülésén kijelentette: a szerdai események a huszonhét évvel ezelőtti történésekre emlékeztetik. Márton Árpád elmondta, előző este gyalogosan hagyta el a törvényhozás épületét, és felismerte a tüntetők között a Mentsétek meg Romániát (USR) egyik parlamenti képviselőjét, majd a televízióban látta, amint az ellenzéki alakulat többi honatyája megköszöni a demonstrálóknak, hogy „megvédték a jogállamot”.
„Engem mindez 1990 júniusára emlékeztet, amikor bár nem hívta őket, Iliescu (Ion Iliescu volt államfő – szerk. megj.) megköszönte a bányászoknak, hogy megvédték a jogállamot” – idézte Márton Árpád szavait a News.ro hírügynökség. Stelian Ion, az USR honatyája RMDSZ-es képviselőtársa szavaira úgy reagált: nem az ellenzéki párt hívta utcára a tüntetőket, hanem maguktól jöttek demonstrálni.
„Ezek a megmozdulások polgári hozzáállásról tesznek tanúbizonyságot, a demokrácia utolsó bástyáit jelképezik. Alapvető joga mindenkinek tiltakozni. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy Ön bennünket Iliescuhoz, a békés tüntetőket pedig azokhoz a bányászokhoz hasonlítja, akik botokkal kisöpörték Bukarestet” – jelentette ki az ellenzéki politikus.
Márton Árpád erre úgy válaszolt, hogy szerda este elhaladt a tüntetők mellett, akiknél valóban nem voltak husángok, viszont szerinte nem voltak békések, hanem agresszíven és civilizálatlanul viselkedtek. „Ebben az országban léteznek jogszabályok az utcai tüntetésekre vonatkozóan, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania. Számomra felfoghatatlan, hogy miközben Marosvásárhelyen megbüntetnek egyeseket, amiért az úttest egyik oldalán haladnak, mások estéről estére eltorlaszolhatják a közlekedést anélkül, hogy felelősségre vonnák őket” – állapította meg az RMDSZ-es politikus.
Mint ismeretes, több százan tüntettek szerda este a bukaresti parlament előtt az igazságszolgáltatás törvényeinek módosítása ellen. Többen közülük „Tolvajok”, „El a kezekkel az igazságszolgáltatásról” feliratú táblákat tartottak a magasba, néhányan pedig megpróbálták lezárni az úttestet, de a csendőrök megakadályozták őket ebben. Az USR képviselői késő este kijöttek a tüntetők közé, akik tapssal fogadták őket. Dan Barna pártelnök bejelentette, sikerült megakadályozniuk, hogy a bírák és ügyészek jogállását módosító tervezetet végszavazás alá bocsássák, és arra biztatta a jelenlévőket, hogy folytassák a tiltakozást. Krónika (Kolozsvár)

Megszüntették Horváth Anna bírósági felügyeletét
A DNA helyben fellebbezett. Véget ért a tanúk meghallgatása, januárban már a hangfelvételek következnek.
14 hónap után megszüntették a Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester bírósági felügyeletét. Csütörtökön, december 7-én a Kolozs megyei Táblabíróságon befejeződött a tanúk meghallgatása a perben, amelyben Horváth Annát befolyással való üzérkedéssel, Fodor Zsolt üzletembert pedig befolyásvásárlással és pénzmosással vádolja az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA).
A tárgyaláson az ügyész kérte a bírósági felügyelet meghosszabbítását, a védelem pedig annak feloldását, arra hivatkozva, hogy a tanúk meghallgatása befejeződött, illetve a felügyelet nem indokolt. Horváth Anna jelezte: a munkához való joga is sérül a bírósági felügyelet miatt, ugyanis RMDSZ-alelnöki minőségében gyakran kellene magyarországi megbeszéléseken részt vennie.
A bíró döntését már szinte senki nem várta meg, ugyanis a tolmács hiánya miatt az egyik tanú meghallgatását 14.30-ra ütemezték át a 10 órakor kezdődő tárgyaláson. A DNA helyben fellebbezett a bírósági felügyelet megszüntetése ellen, ennek a tárgyalására körülbelül két hét múlva kerülhet sor Bukarestben, addig érvényben marad a felügyelet.
Január 19-én a hangfelvételek meghallgatásával folytatódik Horváth Anna és Fodor Zsolt pere Kolozsváron. A december 7-i tárgyaláson 14 tanút hallgattak meg Kolozsvár volt alpolgármesterének ügyében, 10 a vád, 4 a védelem tanúja volt – bár a külső szemlélő nem igazán állapíthatta meg a különbséget.
A tanúk között több olyan cégvezető is volt, aki támogatta Horváth Anna kampányát. Székely Zsuzsanna 5000 lejt adományozott, és elmondta, soha nem kérte az alpolgármester segítségét, viszont RMDSZ-szimpatizáns, ezért amikor a kampány elején megkereste Horváth, önszántából döntött az összeg felajánlásáról.
Egy másik tanú arról számolt be, hogy a lakása mellett építkezési engedély nélkül felépített ház ügyében kérte az alpolgármester segítségét. A ház 2007-ben épült, de azóta sem történt semmi, ezért a tanú többször megkereste már az előző alpolgármestert is, mivel aktívabb hozzáállást várt el a hivataltól, amely szintén peres fél az illegálisan épített ház perében, de jogi képviselője soha nem jelent meg a tárgyalásokon. A tanú elmondta: Horváth Anna nyitott volt, meghallgatta kérését, tanulmányozta az esetet, és ígéretet tett rá, hogy beszél a jogi osztállyal, de a helyzet ezt követően sem változott. Évekkel később, a választási kampányban adományozott egy összeget, mert pozitív véleménye van Horváth Annáról mind alpolgármesterként, mind közéleti szereplőként.
Egy további tanú arról számolt be, hogy 25 ezer lejt adományozott a kampányra. „Értékeltem, hogy mindig nyitva volt az ajtaja a város polgárai előtt, bár én soha nem éltem ezzel a lehetőséggel, nem fordultam hozzá semmilyen ügyben” – vallotta.
Emil Boc tanácsadója, Mihaela Boc azt nyilatkozta, a vádlott soha nem lépett közbe nála azért, hogy egy építkezési engedély kibocsátását megsürgesse, és nem érdeklődött arról sem, hogy hogy áll egyes engedélyek kibocsátása.
Fodor Zsolt alkalmazottja, aki a Mikes-palota dokumentációját összeállította, arról számolt be, hogy milyen problémák adódtak az átépítés kapcsán, és hogy a lejárt engedélyek miatt keresték fel a polgármesteri hivatalt. Az audiencián azt közölték velük, milyen lépéseket kell követniük az engedélyeztetés érdekében.
Az Automotiv Kft. igazgatója azt mesélte el, hogy 2016-ban kölcsönadott egy autót Horváth Anna férjének, miután az általuk a cégétől vásárolt használt Volkswagen Passat nem érkezett meg időben, majd másnap el is romlott.
Egy másik tanú Nagy Zoltán Levente volt, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, aki elmondta: körülbelül tíz éve ismeri Horváth Annát, baráti viszonyba Bukarestben kerültek 2007-ben, amikor mindketten államtitkárok voltak (Nagy a környezetvédelmi, Horváth a fejlesztési minisztériumban). 2016-ban a Kolozsvár főterén lévő vendéglátó hely (az l'Alchimiste) teraszára kért engedélyt, de júniusban visszautasító választ kapott a hivataltól. Ezt követően kereste fel az alpolgármestert, mivel a hivatalos választ nem tartotta kielégítőnek. Az alpolgármester behívatta irodájába az illetékes osztály képviselőjét, aki elmagyarázta: az engedély megtagadásának valós oka az, hogy a polgármesteri hivatalnak nincs lehetősége felbontani egy másik vállalkozóval a teraszhasználatra kötött szerződését. Nagy Zoltán azt vallotta, megértette a valós okokat, amelyeket megalapozottabbnak gondolt, mint a hivatalos választ, és kielégítőnek is találta a választ annak fényében, hogy ők időközben az étterem nyitását átütemezték novemberre, amikor már amúgy sem tartottak volna igényt teraszra. Nagy elmondta: tisztában volt vele, hogy Horváth Anna nem tud közbenjárni az ügyében, és azért fordult hozzá, hogy segítsen megérteni, miért utasította vissza a hivatal az engedély kiállítását.
Hasonló ügyről számolt be vallomásában a Koffer kávézó menedzsere is, ők is teraszra kértek engedélyt a hivatalból, de három hónap után sem kaptak engedélyt, ekkor fordult Horváth Annához, akit nem ismert személyesen. Az alpolgármester elkérte a dosszié számát, érdeklődött az ügyben. És azt közölte, még pár aláírást meg kell várni az engedélyhez. A Koffer végül októberben kapta meg az engedélyt terasz létesítésére.
Egy cégvezető, aki magánszemélyként 8000 lejt adományozott a kampányra, amelyet cége is támogatott 9000 lejjel, arról számolt be, hogy egy 2014-ben kért engedély ügyében fordult Horváth Annához, miután másfél év alatt sem kapta meg azt. Kétségbeesésében minden, a polgármesteri hivatalnál dolgozó ismerősét megkereste, de a mai napig nem sikerült megértenie, miért csúszott ennyit az engedély kiadása, amelyet végül csak három év után, 2017 novemberében állítottak ki. „Horváth Anna volt az egyetlen, aki megpróbált segíteni, és értékelem, amit a közösségért tett” – mondta az üzletember annak indoklásaként, hogy miért támogatta az akkori alpolgármester választási kampányát.
A védelem első tanúja egy szociális lakás lakója volt, akit kilakoltattak visszaszolgáltatott Egyetem utcai lakásából. Horváth Annától azért kért audienciát, mert a lakás, amelyet a hivatal kiutalt neki, nem volt rácsatlakoztatva az áramhálózatra, az alpolgármester pedig azt javasolta neki, forduljon a hivatal műszaki osztályához. Végül a tanú maga oldotta meg a helyzetet az Electricával. Ezt követően még 4-5 alkalommal volt audiencián, mert lakása nem volt szigetelve, és remélte, hogy a műszaki osztály megoldja problémáját, de ez azóta sem történt meg (közben már másik lakást utaltak ki számára). Horváth Anna hozzáállása pozitív volt, próbált segíteni, de korlátozott a hatásköre – mondta a tanú. A következő tanú a Kolozsvári Román Opera énekese volt, aki egy kulturális szervezet vezetőjeként igényelt székhelyet a polgármesteri hivataltól. Bár a listán 3. lett a szervezete, mégsem utaltak ki neki székhelyet, bár a listán utána következők már kaptak. A három éve húzódó ügy miatt fordult Horváth Annához. Azért őt kereste meg, és nem a polgármestertől kért audienciát, mert az meglehetősen nehézkes és időigényes lett volna. Kellemesen meglepte, hogy az alpolgármester fogadta, megkereste az illetékes igazgatóságot, ahonnan eljöttek az irodájába az audienciára. Az igazgatóság azt állította, hogy tettek egy javaslatot a székhelyre, amit a szervezet visszautasított, de ez nem igaz a tanú szerint. A beszélgetést követően problémája megoldódott, és kapott egy székhelyet, bár utólag megbánta ezt, ugyanis az ingatlan nem volt közművesítve, és rengeteg pénzbe került a felújítása, most, három év után pedig vissza kell szolgáltatnia azt.
Emanuel Ungureanu jelenlegi USR-s parlamenti képviselő is a védelem tanúi közt volt. Ő civil aktivistaként kereste meg az alpolgármestert egy nyárádszeredai 16 éves magyar fiú ügyében, akinek 48 óránként dialízis-kezelésre volt szüksége Kolozsváron, ezért egy kolozsvári családi központban próbálták elhelyezni. A marosvásárhelyi alpolgármester javaslatára kereste meg Horváth Annát, arra kérve, hogy segítsen az ügyben, amit az alpolgármester meg is próbált, de a Maros megyei gyermekvédelmi igazgatóság nem adott engedélyt (a tanú szerint azért, mert az igazgatóság havi 4500 lej támogatást kap a veseelégtelenséggel küzdő gyerek után). Végül a gyerek ügyét jogi úton sikerült megoldani, jelenleg egy kolozsvári családnál van. Horváth Anna ezt követően is segítette a beilleszkedésben, kolozsvári magyar iskolába íratta be a gyereket – számolt be a képviselő, aki azt is elmondta: az alpolgármestert többször meghívta, hogy beszélgessen a gyerekekkel, családokkal. A tanú úgy fogalmazott: többször fordult más köztisztviselőkhöz is, de a legemberségesebb Horváth Anna viszonyulása volt. Az utolsó tanú, akinek a meghallgatásán jelen voltunk (a magyar tolmácsot kérő tanú vallomását már nem vártuk meg) egy györgyfalvi negyedbeli apuka, aki a Facebookon tett közzé képeket arról, hogy a tervektől eltérően a Iulius Mall megépítése után a tó partján nem hozták létre a tervezett járdát, illetve a jelzőlámpa sem működik, ezért az ott iskolába járó kisdiákoknak az autók között kell közlekedniük. Miután a közösségi hálón felhívta az alpolgármester figyelmét a problémára, Horváth Anna audienciára hívta, amelyen jelen volt a közlekedési osztály képviselője is. „Azért mentem, hogy felhívjam a figyelmét a problémára. Semmit nem ígértek, de a probléma utólag megoldódott, gyalogút épült, és működik a jelzőlámpa” – mondta a tanú. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro

Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro

Magyarország a román propaganda „második célpontja”
A KKI elemzése szerint Bukarest az orosz dezinformáció mellett a magyar aktivitást figyeli
Erősödik régiónkban az információs hadviselés, ami kedvezőtlenül érinti Magyarországot – írja a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető elemzője. A korábbi diplomata a romániai közvéleményben vizsgálta Magyarország megítélését, szerinte a kormányzati kommunikációban erélyesebben kellene fellépni. Közben Bukarest offenzívát indított: a kormány információs hadviselési intézetet hozott létre, ami kiemelten foglalkozik Magyarországgal.
Problémás szomszédként tartja számon Magyarországot Románia, egyebek mellett ez derül ki a Külgazdasági és Külügyi Intézet nemrég megjelent tanulmányából. Az állami kutatóintézet vezető elemzője, Barabás T. János szerint egyrészről idén is a szoros gazdasági kapcsolatok jellemzik a két ország kapcsolatát, ugyanakkor „egy sor nemzetpolitikai és egyéb ügy terheli viszonyainkat”, ami a román sajtóban hangsúlyosabban is szerepet kap. A kétoldalú kapcsolatok 2017-es alakulását feltáró elemzés külön kitér Magyarország megítélésére a román közvéleményben. Régiónkban ugyanis – írja Barabás – egyre inkább tapasztalható az információs hadviselés felfutása, ami a szerző által elemzett médiatartalmakból is kitűnik. – Ez kedvezőtlenül érintheti hazánkat, mert átláthatatlanabbá, manipulálhatóbbá teheti a kapcsolatainkat – figyelmeztet az elemző, aki szerint a magyar félnek bátrabban kellene megjelennie a román nyilvánosságban. Bár Barabás szerint a román média alapvetően kedvezőbben nyilatkozik rólunk, a részletes elemzésből kiderül, hogy továbbra is előfordulnak rosszindulatú csúsztatások Magyarországgal kapcsolatban a román sajtóban. Árulkodó továbbá Barabás szerint, hogy a médiaanyagok több mint 90 százalékát magyar vagy nyugati hírforrásból vették át, vagyis bár a román sajtó foglalkozik Magyarországgal, alig van budapesti tudósítójuk.
Az elemzés szerint gyakori az elfogultnak nem nevezhető, de kritikus anyag Magyarországról. Elemzése szerint a nehezményezett témák megjelenésének gyakorisága szerint első helyen a határátkelők zsúfoltsága áll, második helyre a nemzetközi botrányt kiváltó CEU-ügy került. De szintén népszerű téma a Magyarországgal szemben indított EU-eljárások, illetve a sporthuliganizmus, illetve a „magyar szélsőségesek”. – A magyar vonatkozású hírek 90 százaléka semleges, tárgyilagos, néhány pedig barátságos hangnemű – teszi hozzá.
A három vezető hírportálon összesen 212 cikk született hazánkról, ami meghaladja Románia többi szomszédjáról közölt hírek számát. – Ez annak a jele lehet, hogy a románok a régión belül fontos partnernek tartják Magyarországot, ami nem teljesen egyezik meg a román kormányzati kommunikációval – teszi hozzá. Megjegyzi ugyanakkor: fellelhető a román sajtóban az arra irányuló igyekezet, hogy egyes összefüggésekben, mint például a székelyföldi nyelvhasználati témákban vagy a sporthuliganizmus felemlegetésével rossz színben tüntessék fel hazánkat.
Barabás szerint Magyarország megítélése szempontjából szükséges lenne elmélyíteni az együttműködést a két ország között. – Mindez azt is jelzi, hogy további tennivalói vannak a magyar kormányzati kommunikációnak – szögezi le a szerző. Fontos lenne szerinte a román sajtóorgánumok tudósítói hálózatának erősítése Magyarországon, illetve az együttműködés az MTI és más, „mainstream” médiával. Szükségesnek véli továbbá az elemzés a román médiában megjelenő magyarságkép további javítását. – Az ugyanis inkább tárgyilagos és nem tükrözi a román politikai szféra gyakran kritikus, nacionalista magyarságpolitikáját – teszi hozzá.
Hogy mennyire lehet nacionalista a román politikai szféra, Barabás egy másik bekezdéséből derül ki. Korábban a magyar sajtóban is megjelent hír, miszerint idén áprilisban a román kormány információs hadviselési intézetet alapított. Az elemzés szerint a teljes nevén „Román Tudományos Akadémia Információs Hadviselést és a Stratégiai Kommunikációt Elemző Laboratórium”, vagyis a LARICS vizsgálatának középpontjában Oroszország mellett Magyarország áll. – Magyarország a második célpont – írja Barabás. A fő kihívást az orosz információs hadviselés jelenti, s az intézmény feladata nemcsak az elemzés és a védelemre vonatkozó javaslatok tétele, hanem a támadás, a „román érdekek aktív képviselete” is.
A kormányzati portál elemzéséből kiderül, hogy az információs hadviselés terén Bukarest valóban „aktív”, a KKI munkatársa konkrét magyarellenes tartalmakat is talált. – Románia elleni rágalmazással és információs támadással, románellenes lejáratási kampányok indításával vádolja Magyarországot – írja Barabás, az elemző példákkal is szolgál. Barabás szerint a román kormány szerint e célból „találtuk ki” a Tisza romániai szennyezésének ügyét, de a portálon „Orbán Viktor románellenes aknamunkájáról” is írnak. mno.hu

Aki morális okokból fordult szembe a népakarattal (Beszélgetés Lászlófy Pállal, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt elnökével)
Azt állítja, véletlenek fűzére kísérte útját az egyetemi KISZ-titkárságtól a pedagógusszövetségi elnöki tisztségig. Beszélgetés az RMPSZ tiszteletbeli elnökével, Lászlófy Pállal, aki a németek visszavonulását is képes volt megakasztani.
– Kisgyermekként élte meg a „kis magyar világot”. Emlékszik valamire azokból az időkből? – Hogyne! Nekem Alsórákos a szülőhelyem, de mivel nem sokkal a megszületésem után az alig néhány kilométerre fekvő Barót Magyarországhoz került, Alsórákos pedig maradt Romániában, átköltöztünk. Ott teltek a szép gyermekéveim, pedig háború volt, emlékszem, ahogy a bicikli csomagtartóján ülve, az anyám derekát fogva mentünk fürdeni Bibarcfalvára, a fejünk felett pedig zúgtak a repülők. Rettenetesen féltem, de megnyugtattak, hogy itt nem dobnak le bombákat. Apám csináltatott nekem honvédtiszti egyenruhát, csillagot is kaptam rá, ha jól viselkedtem. Ha meg nem, lefokoztak. Tíz perc erejéig még a németek visszavonulását is megakasztottam. Tiszti egyenruhámban szalutáltam az elvonuló katonáknak, egy német tiszt pedig megállította az autót, ölbe vett, csokoládéval halmozott el, s míg anyám észre nem vette, hogy a gyermek megint elkódorgott valamerre, állt a konvoj.
– Másik történelmi pillanatban, ötvenhat őszén került a Bolyai Egyetemre. Igyekezett ellenállni az akkori ideológiai viharoknak, vagy a többséggel együtt hagyta magát sodortatni a lelkes idők által?
– Első látásra úgy tűnhet, hogy még vezető szerepet is vállaltam. Ezért aztán nehéz elmagyarázni, még nehezebb el is hitetni, mennyi véletlen volt az életemben. Úgy lettem például KISZ-titkár, hogy egy csángó gyerek, Horváth György javaslatára gólyaként beválasztottak a diákszövetség vezetőségébe. A kutya sem ismert, egyébként sem jelentkeztem soha sehová. Amikor 1959-ben elkezdődtek a két kolozsvári egyetem egyesítését előkészítő gyűlések, néhai Balázs Márton tanár úr, a Bolyai matek-fizika szakának KISZ-titkára épp akkor ment el Bukarestbe hathavi továbbképzésre, és engem, a harmadéves diákot bízott meg a helyettesítéssel. Így lettem közeli tanúja mindannak a förtelemnek, amit végigcsináltak velünk. Az a félév tönkretett, lefogytam, amikor apám meglátott, haza akart vinni. Harmadév végén aztán bejelentettem, hogy a továbbiakban semmilyen funkciót nem vállalok.
– Gyakorló középiskolai tanár akart lenni – tanfelügyelő lett. Ugyancsak véletlenül?
– Mondhatni. Jól elvoltam a szentkeresztbányai szaklíceum fizika-matematika tanáraként, majd igazgatójaként, időközben viszont nyolcadikos lett a nagyobbik lányom, a feleségem pedig döntéshelyzet elé állított: vagy most megyünk nagyobb városba, vagy végleg itt maradunk. Megyünk, határoztuk el, sikeresen versenyvizsgáztam a székelyudvarhelyi mezőgazdasági líceumba, és vártam, hogy felmentsenek az igazgatói tisztség alól. Csakhogy az akkori tanfelügyelő azt mondta: csak akkor mozdulhatok Szentkeresztbányáról, ha elvállalom a matematika-tanfelügyelői tisztséget. Így kerültem végül Csíkszeredába. Főtanfelügyelőként szereztem magamnak hívet is, ellenséget is bőven, de bizonyos szempontból még a diktatúra körülményei között is jobb volt az anyanyelvi oktatás helyzete Hargita megyében, mint ma… Statisztikák is igazolnak: nyolcezer középiskolai diákkal vettem át a tanfelügyelőséget, tizenkétezerrel hagytam ott. Ez a négyezer gyermek pedig a román nyelvű oktatásból érkezett.
– Az 1989. decemberi változásokat követően a „népakarat” helyezte volna vissza a főtanfelügyelői székbe. Miért nem vállalta?
– Mert azt vallottam: nem kezdődhet az új világ azzal, hogy olyan ember áll egy intézmény élére, aki Ceaușescu idején is ott volt. Ez etikai szempontból egyszerűen nem működött. Semmilyen közéleti szerepet nem vállalok, mondtam mindenkinek, tudtom és beleegyezésem nélkül mégis beválasztottak a forradalmi tanácsba. Annak alelnökeként mindenekelőtt azt kezdeményeztem, hogy valamennyi Hargita megyei iskola küldjön képviselőt az 1990. január végére meghirdetett megyei oktatási parlamentbe. Ekkor készültünk meghatározni a megyei oktatás jövőjének irányait, megválasztani a megyei főtanfelügyelőt, elejét akartuk venni annak, hogy Bukarestből próbáljanak valakit a nyakunkba ültetni. Kétszáznegyven ember ült be a szakszervezetek művelődési házának nagytermébe, az udvarhelyszékiek voltak a legfelkészültebbek. Ennek a parlamentnek köszönhető az is, hogy a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumot leszámítva valamennyi Hargita megyei magyar, illetve román iskolát sikerült szétválasztani.
– Milyen alapelvek szerint akarta akkoriban új alapokra helyezni az oktatást?
– Abból a tapasztalatból indultam ki, hogy ha nekünk, kisebbségben élőknek nem esik jól valami, akkor azt bizonyára a Székelyföldön kisebbségben élő románság is hasonlóan élné meg. Embertelen dolog lett volna, ha valamennyi román osztálynak azt mondjuk, hogy mars ki az épületből, ha pedagógusként nem érdekel egy végzős román osztály sorsa. Akadtak kollégáim, akik az azonnali szétválasztás mellett voltak, én akadályoztam meg, hogy így történjen.
– A közélettől való távolságtartása ellenére közel húsz éven át volt az RMPSZ elnöke. Milyen „balsorsnak” tulajdoníthatóan?
– Azt Beder Tibornak „köszönhetem”. Mert miközben vannak és kellenek is a „lángoló” emberek, valakinek a mindennapi munkát is el kell végeznie. Törökországi útjai között 1991 tavaszán főtanfelügyelői minőségében Beder egyszer elment egy marosvásárhelyi ülésre, ahol már többedszer elhatározták, hogy megalakítják a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét. Miután hazajött Szeredába, azt mondta nekem: elhatároztuk a megalapítást, de ha te nem veszed kézbe a dolgot, nem lesz belőle semmi. Próbáltam „védeni” magam, hagyjon békén, végre taníthatok, osztályfőnök vagyok, épp elég az nekem. De nem hagyott, egy szovátai ülésen megválasztottak intézőbizottsági elnöknek. Októberre a szövetséget már be is jegyeztettük, az első közgyűlést pedig a Székely Mikó Kollégiumban tartottuk, hogy nem minden Csíkszeredára összpontosuljon. Ennek emlékére tartottuk a huszonöt éves jubileumot is Szentgyörgyön. Mi tagadás, nagy lendülettel és lelkesedéssel végeztem azt a munkát, nyugdíjas lévén megengedhettem magamnak, hogy sokat „terepezzek” elnöki minőségemben.
– Beváltotta az RMPSZ mindazokat az elvárásokat, amelyekkel útnak indították?
– Mindenekelőtt azért adok hálát a Fennvalónak, hogy megmaradtunk és ma is tevékenykedünk. Biztosan lehettünk volna eredményesebbek, de ne feledjük, hogy előzmény nélküli szervezetként alakultunk. A szakmai érdekvédelemben is eredményesebbek lehettünk volna, ha az RMDSZ igazi és nem csatlós partnerként tekint ránk. Mert az oktatási stratégiák érvényesítéséhez bizony szükségünk lett volna politikai eszközökre. Ami viszont csak rajtunk múlott, és messze nem sikerült megvalósítanunk: emberközelibbé tenni a szövetséget. Valamennyi iskolában legalább egy olyan embert találni, aki felkészülten képviseli az RMPSZ-t. Nem gyűléseket tartani, papírokat gyártani, hanem segíteni az információáramlást, ami ma is igencsak döcög. A tanügybe 1990 után kerülők derékhadának valóban nem volt érzéke, érdeklődése a hasonló „mozgalmi” feladatok iránt, ám a legfiatalabb nemzedék fogékonyabbnak tűnik. A továbbképzések, a tehetséggondozás, a kulturális tevékenységek iránti érdeklődés, azok fontosságának felismerésében jóval előbbre tartanak, mint az egy generációval idősebbek.
– Leköszönő elnökként mit hagyott örökségül utódjának?
– Azt, hogy az oktatásban szükséges változtatások megvalósítása érdekében az erdélyi magyar politikum valamennyi szereplője felé nyitottnak kell lenni, de nem szolgai módon. Meg hogy ne befolyásolja, ki milyen duzzogással kezeli ezt a nyitottságot. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmét, hogy jogosak a kritikák, miszerint az RMPSZ nem figyel eléggé a pedagógusi állomány felhígulására, a tanár ember társadalmi rangjának csökkenésére. Csak részben magyarázat erre, hogy a pedagógusszövetség tevékenysége bizonyos mértékben a szolgáltatások irányába tolódott el, egy sor hazai és anyaországi program lebonyolítója, ami rengeteg energiát visz el. De ezekre hivatkozva sem szabad elhanyagolni a tagságot. Úgy tűnik azonban, hogy egyre több fiatal kolléga ráébred: ha meg akarunk maradni, az csak abba a közösségbe kapaszkodva, azt segítve lehetséges, amelybe beleszülettünk. És az egyetemi képzésben is tapasztalok pozitív változásokat, örvendetesen hangsúlyosabb például a gyermekekkel való bánásmód.
LÁSZLÓFY PÁL ISTVÁN
Matematika-fizika szakos tanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító tagja és első elnöke. Alsórákoson született 1939. december 6-án. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte, és az egyesített Babeș–Bolyai Tudományegyetemen fejezte be 1960-ban matematika-fizika szakon. 1960 és 1975 között a szentkeresztbányai szaklíceum fizikatanára, de tanított matematikát is. 1975 és 1984 között tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő volt Csíkszeredában. 1984-től nyugdíjazásáig a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium tanára, 1994 és 2000 között igazgatója volt. Az 1991-ben alakult Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapító tagja, első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja. Közoktatással kapcsolatos írásai a helyi és az országos lapokban jelentek meg. Díjak, kitüntetések: Pro Cultura Hungarica díj (1996), Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2010), A Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), Ezüstgyopár életműdíj (2011), Kós Károly-díj (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, 2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A külügyminisztérium üdvözli a Velencei Bizottság véleményét
Üdvözölte a külügyminisztérium pénteken a Velencei Bizottságnak az ukrán oktatási törvényről aznap közzétett véleményét, amelyben az Európa Tanács független alkotmányjogászokból álló konzultatív testülete jogosnak nevezte a jogszabályt ért bírálatokat.
A minisztérium közleményében arra emlékeztette a kijevi vezetést, hogy a kétoldalú kapcsolatok legmagasabb szintjén vállalt kötelezettséget a kisebbségek anyanyelvű oktatásában előidézett problémák helyrehozására a Velencei Bizottság észrevételei alapján. Márpedig az ET alkotmányjogászai visszaigazolták azt a román álláspontot, miszerint a törvény hetedik cikkelye hátrányosan érinti az ukrajnai nemzeti kisebbségek, köztük a román közösség jogát az anyanyelvű oktatáshoz, oly mértékben, hogy az a jogszabály alkotmányosságát is megkérdőjelezi - mutat rá a kommüniké. A Velencei Bizottság azt is leszögezi, hogy nem az Ukrajna területén beszélt kisebbségi nyelvek rovására kell javítani az államnyelv oktatásának minőségét – teszik hozzá.A külügyminisztérium felkérte az ukrán hatóságokat, hogy a középiskolai oktatást szabályozó törvény megalkotása során pontosan tartsák be a Velencei Bizottság pénteken közzétett ajánlásait, mert csak így biztosítható az, hogy ne sérüljön a román kisebbség joga az anyanyelvű oktatáshoz. Bukarest ugyanakkor elengedhetetlenül szükségesnek tartja, hogy a további jogalkotásba a kisebbségek – köztük a román közösség – képviselőit is bevonják.Románia továbbra is nyitott az Ukrajnával folytatandó párbeszédre és kész szakmai támogatást nyújtani Kijevnek egy olyan oktatási rendszer kialakításához, amely tiszteletben tartja az Ukrajnában élő románok nyelvi jogait, ezek biztosítása ugyanis a román állam prioritása marad – zárul a bukaresti közlemény. Szabadság (Kolozsvár)

Pótünnep, felső utasításra
Kihirdette Klaus Iohannis államfő a nemzeti kisebbségek napját szentesítő törvényt. Ennek értelmében minden év december 18-án önkormányzati, sőt központi költségvetési és logisztikai támogatással ünnepelhetnek a nemzeti kisebbségek Romániában, és a közszolgálati tévé- és rádiócsatornáknak is foglalkozniuk kell velük. Jövő hétfőn tehát azok kerülnek közfigyelembe, akik a román állam, de nem a román nemzet tagjai, legalábbis ezt sugallja a jogszabály tálalása.
Vannak esetek, amikor a bocsánatkérés nem elsimítja, hanem inkább elmélyíti a sértést, és ez a törvény épp ehhez hasonlít, legalábbis magyar szemmel nézve. Hiszen a parlament az idén már kétszer utasította el – legutóbb pár hete – az RMDSZ azon kezdeményezését, amely március 15-ét nyilvánította volna hivatalos ünneppé a romániai magyarok számára is, egy olyan napot, amelyet valóban magáénak érez, és minden évben megtart ez a közösség. A román honatyák azonban úgy érzik, hogy nem ekkor kell kinyilvánítanunk nemzeti identitásukat, hanem akkor, amikor ők látják jónak. Azaz Mikulás és karácsony, december elseje és 22-e között, az ország más, hivatalosan elismert 17 nemzetiségével együtt. Ezek közül csak egynek van saját, Bukarestben is jóváhagyott nemzeti ünnepe: a húszezres létszámú tatár közösség számára 2006-ban szavazták meg a december 13-ai (kérésükre kiadható) szabadnapot, a rövid idejű krími tatár köztársaság emlékére. Az új jogszabály – amely egyébként egy 1998-as kormányhatározatot emel törvényerőre – szabadnapot már senkinek sem ad, tehát egy gyakorlatilag üres gesztus, amiről maguk a törvényhozók is tudják, hogy csak a látszat kedvéért született. De azért lehet vele dicsekedni: lám, a nemzetiségi szempontból mintaállamként fellépő Románia parlamentje simán megszavazza a kisebbségi csoport kezdeményezését, sőt, támogatást is nyújt a rendezvényszervezéshez; ezek után senki nem állíthatja, hogy a kisebbségek jogait korlátozzák. A baj az, hogy valóban nem is igen akar senki az önelégültség függönye mögé nézni, azok sem, akik saját tapasztalatból tudják, hogy kötelező ünneplés csak a diktatúrákban van, és rosszabb az íze, mint a háborús pótkávénak. A saját nagylelkűségétől dagadozó román parlament ezzel a törvénnyel azonban épp azt mutatja, hogy mennyire nem demokratikus szemléletű, mennyire nem érdeklik a valós problémák, a valós közösségi igények: elintézi az egészet egyszerre valami fesztiváljellegű rendezvénnyel, és ezzel évi 364 napig mentesítve érzi magát a kisebbségi ügyek alól. Nos, meglátjuk, hogy mennyire lesz ünnep december 18-a, legalább a többi nemzeti kisebbségnek. Mi, magyarok azonban továbbra is akkor szeretnénk ünnepelni, amikor mi érezzük úgy, hogy okunk van rá. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két tanút hallgattak ki (Székelyföldi terrorvád)
Újabb tárgyalás zajlott a Beke-ügyben Bukarestben a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszéken pénteken. A 9 órakor kezdődött és majdnem délig tartó tárgyalás túlnyomó részét a két tanú – B. Sz. és H. I. – kihallgatása képezte. Ennek kétharmadát a védelem által visszahívott tanú, B. Sz. kihallgatása tette ki: csak a bíróság részéről mintegy ötven kérdésre kellett válaszolnia, majd az ügyészére és a védelem által feltettekre is. Ellentmondásos nyilatkozatok miatt két tanú – a védett tanú és B. Sz. – ismételt kihallgatását kérte Beke István és Szőcs Zoltán. A vádhatóság pedig H. I. újbóli kihallgatását szeretné.
Beke István Facebook-bejegyzése szerint a bírónő teljes pártatlansággal és szakmaisággal vezette a tárgyalást, kérdései a lényegre irányultak, és bár az ügyész ismételten próbált ködösíteni, a tanú újabb nyilatkozatából egyértelműen kiderítette, hogy Szőcs Zoltán nem adott ki parancsot semmiféle merényletre, és Beke István nem vállalta be semmiféle robbanószerkezet elkészítését, nem létezett semmilyen aprólékos merénylettervezet, és nem beszéltek áldozatokról.
A vád tanúja, B. Sz. ugyanakkor fenntartotta, hogy 2015. október 10-én zajlott az a találkozó, amely alapján az ügyészség megfogalmazta a terrorvádat. A telefonokra vonatkozóan szintén fenntartotta, hogy a találkozón ezek nem voltak jelen, de Beke István ügyvédjének a kérdésére, hogy akkor védence és mások miként beszélhettek mobilon, azt mondta, nem emlékszik, végül lehetségesnek tartotta, hogy mégis ott voltak a készülékek. A résztvevők azonosítására vonatkozóan most már csak három-négy személyben volt biztos, holott az első kihallgatáson ő volt az azonosító a fordítóval együtt. Kihallgatása végén azt is elmondta, hogy 2016-ban és még a napokban is fenyegetéseket kapott, célponttá lett.
Beke István Facebook-bejegyzésében jelezte, hogy ő maga is célpont: „Én és a családom két éve vagyunk azok. Nagyon jól tudjuk, mit jelent fenyegetve lenni ártatlanul, a feleségem két gyerekkel magára hagyva kapott nagyon sok fenyegetést, durvábbnál durvábbakat, de hittünk és hiszünk az igazságban, hogy a jó Isten vigyáz ránk, a hazugság pedig akkor is üldöz, ha nem derül ki! Ennek a tanúnak a nevét nem fogom leírni, a neve kezdőbetűit sem, és nem ellentmondásos nyilatkozatai miatt, hanem azért, mert nem szeretném többé meghallani, hogy én is rossz hírét keltettem Kézdivásárhelyen, Négyfaluban meg Esztelneken, hogy egy Facebook-bejegyzésemben csak róla beszélek, hogy szabálytalanul előztem meg személygépkocsimmal, és egyszer nem tartottam be a követési távolságot (ezek miatt agresszívnek minősítette a viselkedésemet). Ezek után még a szemkontaktust is kerülni fogom. Csúfondárosnak szánta a tájékoztatást, hogy a feleségének is autót szeretne cserélni, és a pénzt nem a terrorelhárítástól kapta” – összegzett a pénteki tárgyalás és a tanú kapcsán Beke István a Facebookon.
H. I.-t, a második tanút az ügyészség kérette vissza, az ő kihallgatása sokkal rövidebb volt. Ő kitartott eddigi nyilatkozatai mellett. Elmondta: nem beszéltek robbanószerkezet készítéséről, és Szőcs Zoltán nem adott semmiféle parancsot Beke Istvánnak, és arról is nyilatkozott, hogy mivel foglalkozott Beke István a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomban, de a legtöbb kérdésre azt válaszolta, az eltelt idő miatt nem emlékszik.
A következő tárgyalás időpontja február 9., amikor talán az is kiderül, hogy mi lesz a védett tanúval. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb tüntetések országszerte – „Ébresztő Románia, ébresztő Kolozsvár!”
Az ellenzéki pártok vezetői is csatlakoztak Bukarestben december 10-én a hetek óta zajló kormányellenes tüntetéssorozathoz, amelyet az igazságszolgáltatatás függetlenségének védelmében hirdettek meg korrupcióellenes jelszavakat hangoztató Facebook-csoportok. Kolozsváron ismét több ezren vonultak fel, a Főtérről a Monostor negyed irányába haladva, majd visszatérve a belvárosba, a Szociáldemokrata Párt (PSD) székháza előtt kormányellenes jelszavakat skandáltak. A több mint 7 km-es útvonalon hatalmas csörömpöléssel haladtak végig a tiltakozók. „A mi hallgatásunkban van az ő erejük, hozzuk hát hangosan tudomásukra elégedetlenségünket”’ – hangoztatták a toborzók.
Az ellenzéki összefogást a demonstrációkat szervező civil szervezetek vezetőivel közös sajtóértekezleten Ludovic Orban, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, Dan Barna, a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és Dacian Cioloș volt miniszterelnök jelentette be, majd mindannyian kivonultak a kormánypalota előtti térre, ahol vasárnap este is több ezer tüntető gyűlt össze.
A pártpolitikusok korábban azt mondták: azért nem mutatkoznak a tüntetéseken, hogy ne vádolják őket populizmussal, a demonstráció kisajátításának szándékával. A februári több százezres korrupcióellenes megmozdulások idején maguk a tüntetők is jelezték, hogy szemükben nemcsak a hatalmon lévő PSD-ALDE szociálliberális koalíció, hanem a teljes politikustársadalom eljátszotta hitelét.
Az ellenzéki összefogás meghirdetett célja az igazságszolgáltatás átszervezésének megakadályozása. A kormánypalota előtt összesereglett tüntetők elsősorban Liviu Dragnea PSD-elnöknek és Călin Popescu Tăriceanu ALDE-elnöknek, a parlament házelnökeinek lemondását követelték, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a két bíróság elé állított politikus önös érdekből akarja korlátozni az igazságszolgáltatás mozgásterét.
A PSD-ALDE koalíció arra hivatkozva kezdte meg a parlamentben az igazságszolgáltatási kerettörvények módosítását, hogy a jelenlegi szabályok ügyészállammá alakították Romániát, ahol az ártatlanságság vélelme már nem érvényesül. Szerintük Romániában egy „sötét háttérhatalom” – titkosszolgálatokba és vádhatóságokba beépült – képviselői próbálják zsarolással, megfélemlítéssel félreállítani az ország demokratikus választásokon felhatalmazott vezetőit. A kormánykoalíció szerint az ellene szervezett demonstrációkkal a „párhuzamos állam” próbálja megakadályozni, hogy az „ügyészi visszaéléseket” lehető tevő törvényeket módosítsák. Szabadság (Kolozsvár)

„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mir­cea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Ma­tei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Kivédenék a központosítást – az RMDSZ és az ellenzéki alakulatok is bírálják a büdzsétervezetet
Minden irányból bírálat zúdul a 2018-as állami költségvetésre, ami jelen pillanatban a parlament jóváhagyására vár. Az ellenzék szerint egyenesen az alkotmányba ütközik a kormány derűlátása.
Módosító indítványok özönével próbálná jobbá tenni az ellenzék a 2018-as állami költségvetés tervezetét, amely keddtől a képviselőház költségvetési és pénzügyi bizottságában kerül napirendre, és a várakozások szerint december 21-én lesz róla végszavazás. Mint Erdei-Dolóczki István, az alsóház pénzügyi bizottságának tagja hétfőn a Krónika megkeresésére elmondta, az RMDSZ elégedetlen a költségvetés-tervezettel, több módosító indítvány benyújtását is fontolgatják annak parlamenti vitája során.
A jól gazdálkodók járnak pórul
Elsősorban azt kifogásolják, hogy a kormány pénz nélkül hagyja az önkormányzatokat, hiszen ha a jövőben a 16 százalékról 10 százalékra csökkentett személyi jövedelemadó 43 százalékát hagyják helyben, ez akkor is 30-33 százalékos jövedelemkiesést jelent a településeknek. Elsősorban a nagyobb önkormányzatok, a virágzó községek érzik meg ezt a veszteséget, hiszen ez ott lesz jelentős, ahol több vállalkozás is működik, sok alkalmazottat foglalkoztatnak.
„Támogatjuk az adócsökkentést, de elvárjuk, hogy ha a kormány más szakállára csökkenti az adókat, jelöljön meg kiegészítő bevételi forrásokat” – fogalmazta meg a szatmári politikus. Rámutatott, a 6 százalékos adócsökkentésből csak 28 százalék érinti a központi költségvetést, a nagyobb veszteség az önkormányzatoknál csapódik le, a kompenzációs sémák pedig a szegény megyéket és településeket hozzák kedvezőbb helyzetbe.
Továbbá azt is nehezményezik, hogy azok az önkormányzatok, amelyeknek az elmúlt év decemberében volt pénztartalékuk, csak ennek a felét kaphatják meg kiegészítésként. „Próbáljuk kialkudni, hogy ezt a megszorítást vegyék ki a tervezetből” – mondta a képviselő, ám szkeptikus, mert tapasztalataik szerint ritkán enged a pénzügyminisztérium. Kompromisszumos megoldásként azt a változatot is elfogadnák, hogy azokat a megtakarított összegeket ne vegyék figyelembe, melyeknek megvolt a pontos rendeltetése, tehát ha a például pályázati önrészre tették félre a pénzt, amit a következő év február-márciusában kellett kifizetni.
Erdei-Dolóczki szerint a kormány az önkormányzati pénzek központosítására törekszik. Inkább az Országos Helyi Fejlesztési Programokra (PNDL) fektetné a hangsúlyt, például iskolaépítésre, útjavításra indítanának külön programokat. A képviselő elmondta, a költségvetés-tervezetet elküldték minden RMDSZ-es megyei tanácselnöknek és polgármesternek, és várják a módosító javaslataikat, ezeket összesítik, összefésülik, és a parlamenti vita során benyújtják. Beruházásokról kell lemondani Kolozsváron
Kolozsvár költségvetéséből például 28 millió euró esik ki a jövedelemadó csökkentése miatt – kongatta meg a vészharangot hétfői sajtótájékoztatóján Emil Boc, a kincses város polgármestere, aki szerint amennyiben minden a bejelentettek szerint megy tovább, kénytelenek egyes, már tervezett beruházásokról lemondani, hiszen ez a város 2018-as befektetésre szánt költségvetésének a harmadát jelenti.
„Ahogyan a 2018-as évi állami költségvetésnek a parlament elé eljuttatott tervezete kinéz, Kolozsvárt 28 millió eurótól fosztja meg.
Ez a jövedelemadóból Kolozsvárnak visszajáró összegek csökkenését jelenti, ezért abbéli reményünket fejezzük ki, hogy ezt ebben a formában nem fogadják el” – hangsúlyozta ugyanakkor Kolozsvár nemzeti liberális párti (PNL) polgármestere. Közölte egyúttal, hogy pártszínezettől függetlenül megkeresett minden Kolozs megyei honatyát, és arra kérte őket, hogy utasítsák el a parlamentben ezt a javaslatot, és támogassák, hogy a jövedelemadóból ne 43 százalék, hanem 60 százalék járjon vissza az önkormányzatoknak.
Alkotmányellenes derűlátás?
Nem csak ennyi a kifogása a legnagyobb ellenzéki pártnak a szociálliberális kormány költségvetésével szemben. Florin Cîțu, a PNL alelnöke hétfőn egy Facebook-bejegyzésben elemezte ki a 2018-as évi állami költségvetést, megjegyezve, a bevételeket túlértékelték, ami alkotmányellenes. Legalább 8,6 milliárd lejjel túlértékelték a költségvetés bevételeit. A kiadások szerkezete aláaknázza a gazdasági növekedést – nőnek a nem produktív kiadások, miközben lefaragnak a befektetésekkel járó kiadásokból. Ha nem vágnának le a beruházásokra szánt összegekből, túl optimista lenne a költségvetés hiánya. A 2018-as költségvetés szerintem alkotmányellenes. A hiánnyal kapcsolatos európai bizottsági ajánlások figyelmen kívül hagyása miatt kötelezettségszegési eljárás indul majd Románia ellen a 2018-as esztendő első felében” – ezek az ellenzéki szenátor elemzésének a következtetései.
USR: a beruházásokat kockáztatják
A beruházásokra szánt összegekből, illetve adóemelésekkel tudja csak tartani a deficitcélt a Tudose-kabinet a büdzsé tervezete alapján a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) szerint is. Claudiu Năsui, az alakulat parlamenti képviselője hétfőn úgy vélekedett, a számok tükrében úgy látják, hogy a 2018-as büdzsé tulajdonképpen a 2017-es költségvetés „meghosszabbítása”. „Félelmeink és várakozásaink azonosak: ha ezzel a költségvetéssel megyünk tovább, azt fogjuk tapasztalni, hogy egy adott ponton lefaragnak a beruházásokra előirányzott összegekből, és talán adó- és illetékemelések is lesznek, ami végzetes hatással lenne Románia gazdaságára” – fogalmazott az ellenzéki politikus.
Hangsúlyozta, a Tudose-kabinet túlértékelte a bevételeket és alulértékelte a kiadásokat. „Az áfa fejezeténél szembeszökő a bevételek túlértékelése. Az előrejelzés szerint 16 százalékkal több folyik be, amiből 4,9 milliárd az áfamegosztásnak köszönhetően. Ez a dolog teljesen hihetetlen, hiszen az áfamegosztástól, még annak a legszigorúbb, legkeményebb formájában is csak 2 milliárd lejes hozzájárulást vártak az államkasszába” – hívta fel a figyelmet Năsui. Meglátása szerint ugyanakkor az is megterheli a büdzsét, hogy a szociális kiadások még az ideinél is nagyobbak lesznek, a kormány nem kezeli kellő súllyal azok költségvetésre gyakorolt hatását.
„270 módosító indítványt nyújtottunk be a törvénytervezet szövegével és a mellékletekkel kapcsolatban. Azt szeretnénk, ha kevesebb pénz menne a PNDL-re, arra a programra, amit Dragnea golyóstollának neveznek, és több pénz menne konkrét infrastrukturális, egészségügyi és tanügyi beruházásokra. Javasoljuk, hogy csökkentsék a PNDL-re előirányzott pénzeket, mivel azokat részrehajlóan osztja szét a kormány” – szögezte le az USR politikusa.
Kis előrelépés, de van még tennivaló
Eközben úgy tűnik, hogy eredményesen tárgyalt a Romániai Megyei Jogú Városok Szövetsége a kormánnyal, és az önkormányzatokra nem vonatkoznak 2018-ban azok a megszorítások, melyeket a költségvetés-tervezetben a központi és dekoncentrált intézmények esetében léptetnek életbe. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere megkeresésünkre elmondta, megjelent már az a sürgősségi kormányrendelet, amely leszögezi, hogy az önkormányzatokra nem vonatkozik a megszorítás, hogy csak két megüresedett állás után lehet új embert alkalmazni, vagy hogy nem vásárolhatnak autót, bútorzatot.
„Maradjon helyben a pénz!”
A székelyföldi politikus ugyanakkor javaslatokat fogalmazott meg arra vonatkozóan is, hogy a személyi jövedelemadó csökkentése miatti kiesést pótolják. Szerinte nem az idei szintre kellene kipótolni bevételeiket, hanem azt meg kellene növelni 10 százalékkal. Érvei szerint minden évben nőtt a személyi jövedelemadóból a bevételük, másrészt nőnek a kiadásaik, és egyre több feladatot kell ellátniuk.
„A pozitív jövőkép az, ha tudunk egyről kettőre lépni, nem elégedhetünk meg azzal, ha egy szinten maradunk, mindig egy kicsivel többet kell letenni az asztalra” – fogalmazta meg a polgármester, aki az RMDSZ azon javaslatát támogatja, hogy a személyi jövedelemadó 100 százalékban maradjon helyben.
A szövetség már benyújtott egy erre vonatkozó tervezetet, azt nem fogadták el, de Antal szeretné, ha újra próbálkoznának. „Még akkor is ez a változat a kedvezőbb, ha kevesebb pénzzel is jár. Az elv a fontos, maradjon a pénz a helyben, ne Bukarest ossza vissza. Ez átláthatóbbá tenné a költségvetést, és a befektetéseket is” – szögezte le Antal Árpád. Bálint Eszter, Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Kitüntette a Román Akadémia Silye Lóránd kolozsvári geológust őslénytani leírásáért
Földgázkutatásban is jelentőséggel bíró kőzetek képződését vizsgálta Silye Lóránd geológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Geológiai Intézete magyar tagozatának oktatója, akinek munkáját elimeréssel tüntette ki a Román Akadémia.
Gheorghe Munteanu-Murgoci-díjjal tüntette ki a Román Akadémia földtudományi osztálya dr. Silye Lóránd geológust, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Geológiai Intézete magyar tagozatának oktatóját munkájáért, amely behatóan elemzi az egyes, a földgázkutatásban is jelentőséggel bíró dél-erdélyi üledékes kőzettestek képződési körülményeit a parányőslények segítségével. Továbbá az első átfogó őslénytani leírása az Erdélyi-medence déli részén előforduló szarmata (kb. 12 millió éves) fosszilis likacsoshéjúaknak (foraminiferák).
„Nagyon meglepődtem, amikor értesültem arról, hogy a munkám elismerésben részesül. Ezen a szakterületen nem osztanak ki sok kitüntetést, a BBTE minden évben kihirdeti a Kiválóság az Oktatásban és Kiválóság a Kutatásban díjakat, illetve a Román Akadémia értékeli a kutatásainkat. Szerintem ez elég jelentős dolog, hogy az Akadémia felfigyelt egy erdélyi magyar munkájára” – mondta el a Krónika megkeresésére Silye Lóránd egyetemi adjunktus.
Hozzátette, rajta kívül Bende Attila fizikust, a fizikai kutatóintézet munkatársát is díjazzák. „Bár a tanulmány csak 2015-ben jelent meg kötet formájában, a kutatást már 2010-ben befejeztem.
Egy háromfős csapattal bejártuk Dél-Erdélyt – Szeben megyét, Brassó megye nagy részét, Fehér megye egy részét, még Hargita megyében is jártunk. Minden faluban megálltunk, és ahol észrevettük, hogy a kőzetek a felszínen vannak, onnan mintát vettünk, amelyet laboratóriumban feldolgoztunk” – részletezte a geológus.
Hozzátette, ezzel párhuzamosan zajlott egy másik földtani kutatás Krézsek Csaba vezetésével, illetve a doktori dolgozatuk témavezetője, Sorin Filipescu is részt vett a feltárásban.
Silye Lóránd kifejtette, a kutatással azt tudták kideríteni, hogy egy adott földtörténeti időintervallumban milyen üledékek rakódtak le a mai Dél-erdélyi-medencében, és hogy ezeknek körülbelül milyen a kiterjedése. „Ezt gyakorlatilag paleográfiai rekonstrukciónak nevezném, ez volt az alaptéma, és ez onnan válik érdekessé, hogy ezeket az adatokat Krézsek Csaba vezetésével be tudtuk építeni egy cikkbe, amely arról szól, hogy hol vannak olyan homokkőrétegek, potenciális gáztárolók, ahova felgyűlhet a szénhidrogén (kizárólag metán). A különböző geofizikai méréseknek, kutatásoknak az eredményeit 2010-ben egy tanulmányban összesítettük” – fogalmazott a kutató.
A BBTE közleménye azt írta, Silye Lóránd alapkutatása jelentős adatokkal járult hozzá ahhoz, hogy Dél-Erdély földtani fejlődését részletesen feltérképezzék, és ezáltal új utakat nyissanak a dél-erdélyi szénhidrogén-kutatásban.
A Gheorghe Munteanu-Murgoci-díjjal a Román Akadémia földtudományi osztálya Románia vagy valamely romániai régió földtanát vizsgáló tudományos munkákat és kutatókat tünteti ki. Ebben az évben a 2015-ben megjelent tanulmányokat díjazták, a díjakat december 15-én adják át Bukarestben a Román Akadémia ünnepi ülésén.
Az őslénytani szempontból legfontosabb egysejtűek
A likacsoshéjú foraminiferák őslénytani és földtani szempontból a legfontosabb egysejtűek. Nevüket nyílásokkal (forámen) áttört vázukról kapták. A foraminiferafajokra általában jellemző, hogy állábaik elágazóak, fonálszerűek vagy hálózatosak, vázuk szilárd, kamrázott és perforált, többnyire kis méretűek, nemzedékváltakozással szaporodnak. A foraminiferafajok, akárcsak a többi gyökérlábúak, állábaik segítségével mozognak és táplálkoznak.
A mai leggyakoribb foraminiferák váza nemcsak a fizikai és kémiai hatásoktól védi az állatot, hanem melegházszerepe is van. Sok foraminifera ugyanis moszatokkal él együtt, és az üvegszerűen átlátszó falon keresztülhatoló fény megkönnyíti a moszat számára az asszimilációt. A foraminiferák általában mikroszkópos kicsinységűek. A legkisebbek átmérője mindössze 0,02 mm. Vannak köztük szabad szemmel könnyen felismerhető nagy foraminiferák is, ezek átmérője elérheti a 110 mm-t. Feltűnő a foraminiferák alakgazdagsága is. Eddig több mint 50 000 foraminiferafajt írtak le. Bede Laura / Krónika (Kolozsvár)

A román király
Sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök.
A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául.
Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel.
Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura.
Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket.
Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták.
Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.”
Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek.
Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru.
Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat.
Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben.
Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király.
Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese.
Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben.
Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán.
Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni.
Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket.
Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk.
Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják.
Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro

Kinek /nem/ lehet zászlaja?
Kezembe került egy elég friss Hivatalos Közlöny, a december 6-i, amelyben megjelent öt közigazgatási egység hivatalos, kormány által elfogadott zászlaja. Nagy érdeklődéssel csaptam le rá, és lapoztam, kinek milyen zászlaja van.
Érdeklődésemet az fokozta leginkább, hogy a 2015-ben kiadott zászlótörvény megjelenése után Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy városa azonnal, a törvényes határidők betartásával elfogadta saját jelképét. Ez nem elég a boldogsághoz, hiszen a végleges döntést a kormánynak kell meghoznia, de ahhoz előbb az iratcsomót el kell juttatni a közigazgatási minisztériumba, amelynek ki kell kérnie az országos címertani bizottság véleményét is. A háromszéki és a megyeszékhelyi önkormányzat annak rendje és módja szerint még akkor leadta az iratcsomót, de még nem jelent meg a zászlók elfogadásáról kormányhatározat. Nos, lapozgattam a Hivatalos Közlönyt, hátha szembeköszönnek az ismerős jelképek. De semmi. Nézem a zászlókat: egyszerűek, mint amilyennek egy zászlónak lennie kell. Egy- vagy kétszínűek, és mindenik közepén ott a község címere. És mindenikre ráírták a község nevét is. Ez már nem tetszik. A törvény megengedi, sőt, a szöveget úgy is lehet értelmezni, hogy ajánlott ráírni, de tulajdonképpen felesleges. Egyrészt, mert egy jelképnek önállóan kell élnie, mindenféle szöveges magyarázat nélkül, másrészt ott van rajta a címer, amely ugyanazt jelképezi, mint a szöveg, csak éppen képi alakban, jelképrendszer által. A lényeg az, hogy egyszerű zászlókról van szó, a szövegtől eltekintve nincsenek azon fölösleges elemek. No de miért lovagolok ennyire ezen az egyszerűségen? Azért, mert a háromszéki zászlókat nem akaródzik elfogadni a román fővárosban. Pedig azok is ilyen egyszerűek, sőt, még felirat sincs rajtuk. Két szín és a címer. Az a címer, amelyet Románia kormánya még 2007-ben elfogadott, megjelent a Hivatalos Közlönyben. A megyezászló vízszintesen sávozott, kék-arany-kék, a középső széles arany sávban az osztatlan, kék mezejű pajzsban a megye címere látható. A kék a pajzs, az arany a címerben levő nap máza. Sepsiszentgyörgy esetében a pajzs kékkel és arannyal vágott, ezért a zászló lapja ellentétesen, arannyal-kékkel vágott. A legegyszerűbb zászlótani szabálynak megfelelő, ebbe nem lehet belekötni. Gondolja a szakember. De nem így a politikusok! Mert bizony belekötöttek. A minisztériumból érkezett levél szerint a megyezászló sérti a románságot, a városzászló meg azért nem megfelelő, mert nincsenek abban dák elemek!
De hát a most elfogadott öt közigazgatási egység zászlajában sincsenek dák elemek. Pedig mindenik színromán település: a Hunyad megyei Berény és Kőfalu, a Brăila megyei Surdila Greci, a Suceava megyei Suceviţa és a Botoşani megyei Coşula. Korábban sem fogadtak el sokat, mindössze egy-egy Argeş, Brăila és Dâmboviţa megyei közigazgatási egység, valamint a Temes megyei Gyüreg község (ahol mindössze 1,8 százaléknyi magyar él) zászlaját és elsőként a Konstanca megyei Cernavoda jelképét, amely természetesen a híres hidat tartalmazza. Szóval nem látunk dák elemeket. Miért kellene épp nekünk dák elemeket beszerkesztenünk a zászlónkba?! Amikor még csak nem is jellemző, hogy itt lépten-nyomon dák emlékekbe botlanánk.
A székelyföldi zászlókkal mindig is baj volt Romániában. Amíg nem volt zászlótörvény, az önkormányzatok tanácshatározattal fogadtak el helyi zászlót. Nem csak itt, Románia-szerte. Míg a más megyeiek szabadon lenghettek, a háromszékieket, Hargita megyeieket megtámadták a prefektusok, és a román igazságszolgáltatás nekik adott igazat, indoklásul azt hozva föl, hogy jogszabály nem rendelkezik zászlóhasználatról, tehát nem lehet. A valós demokráciákban épp fordítva van, amit nem tilt a törvény, azt szabad. Ráadásul ott a kettős mérce, hisz „román” megyékben a prefektusoknak meg sem fordult a fejükben, hogy megtámadják a jelképeket.
Most már van zászlótörvény, a háromszékiek azt betartva fogadtak el saját jelképeket, de arra Bukarestnek nem akaródzik rábólintania. Kies országunkban mindenki másnak lehet zászlaja, csak éppen Székelyföldön – mert ugyebár szerintük ilyesmi nem is létezik – nem. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A polgármesterek aggódnak a jövő évi költségvetés miatt
Antal Péter pécskai polgármester, a PNL Választottak Ligájának Arad megyei elnöke szót emel a PSD–ALDE-kormány adópolitikája ellen.
Politikai színezettől függetlenül, Arad megye minden lakosa meg fogja sínyleni jövőre a PSD–ALDE-kormány határozatát, miszerint az új adótörvénykönyv révén minden város és község több tízezer euró értékű pénztől fog elesni – vélekedik Antal Péter, a PNL Arad Megyei Választottak Ligájának az elnöke.
Pécska város polgármestere szerint, tárgyalásokat folytatott számos polgármester kollégájával, akik más pártok színeiben nyerték el tisztségüket, de mindannyian aggódnak a településük 2018-as költségvetése miatt.
Az úgynevezett PSD–ALDE-„pénzügyi forradalom” számos PSD-s polgármestertől is kemény kritikát kapott, köztük Gabriela Vrânceanu Firea, Bukarest főpolgármesterétől vagy Mihai Chirica, Jászvásár polgármesterétől, mert a rendelet megnyirbálja a városok költségvetéseinek számottevő részét, amit korszerűsítésre, fejlesztésre lehetett volna fordítani.
Antal Péter rámutat: a határozat azt bizonyítja, hogy a PSD–ALDE vezetői elszakadtak a realitásoktól, a hatalomért vívott harcukban nem veszik figyelembe azoknak az érdekeit, akiket képviselnek, a helyi adminisztrációk véleményét.
A helyzet kezelésének egyetlen megoldása lenne, a polgármesteri hivatalokat megillető személyi jövedelemadó jelenlegi 41,75%-ának 58,60%-ra való emelése, ami kompenzálhatná a jelenlegi adózási törvény elvonásait – zárja nyilatkozatát Antal Péter.
A PSD választási ígéreteiben ugyanis a jelzett illetéknek a 100%-a a helyi költségvetéseket erősítené, mivel helyben termelődött – nyilatkozta a polgármester. Nyugati Jelen (Arad)

Interjú Borboly Csaba megyetanácselnökkel
Sok kár megelőzhető lett volna
A román vízügyi és erdészeti minisztérium 2016-ban 1700 nagyragadozó – 552 barnamedve, 657 farkas, 482 vadmacska – kilövését akarta engedélyezni Romániában. A zöldszervezetek, állatvédők tiltakozásba fogtak, aláírást gyűjtöttek a nagyvadak védelmében.
A kilövési kvótát minden évben a brassói egyetem erdészeti karának a tanulmánya alapján hagyják jóvá. A román akadémia negatívan véleményezte a védett állatfajok kilövésére vonatkozó rendeletet. A Brassói Táblabíróság ügyészsége is vizsgálatot indított a kilövési kvóták megállapítása miatt. Cristiana Pascal-Palmer (volt) környezetvédelmi miniszter pedig visszavonta a kilövésre való rendeletet. A populáció szabályozás céljával történő medvevadászat letiltása nagy felháborodást keltett a vadásztársaságok körében. Heves vita alakult ki a vadászok és természet-, környezetvédők között. Miközben a jelenlegi helyzetnek az első számú kárvallottai az állattartók, a mezőgazdasági területeket művelők.
2017-ben Grațiela Gavrilescu környezetvédelmi miniszter intervenciós kvótát engedélyez medvék és farkasok kilövésére. Azonban ezzel sem a vadásztársaságok sem a környezetvédők nincsenek megelégedve. Közben a községek, települések vezetői is igen érintetté váltak a témában, mert egyre gyakrabban és egyre többször a faluban, lakott övezetben jelennek meg medvék, és nem csak anyagi károkat okoznak, hanem emberek életét is veszélyeztetik. Félelemben, rettegésben tartva az ott élőket, akik egyértelműen az előjáróktól várják a megoldást.
A medve köztémává vált, megosztja a társadalmat, heves indulatokat vált ki emberekből, a nagy vitában egyre többen az országvezetésre, a politikusokra mutogatnak, hogy ők kellene tegyenek valamit, kezükben van a döntés, náluk van a megoldás…
Borboly Csabát, Hargita Megye Tanácsának elnökét, az Európai Unió Régiók Bizottságának a témában felelős raportőrét kerestük meg, és a medvetémáról, a kialakult helyzetről, a fejleményekről, eredményekről és a hogyan továbbról beszélgettünk.
– Mikor volt az a pont, amikor rájött, hogy a medvekérdéssel foglalkoznia kell?
– 2008 áprilisában, az akkori közvetlen megyetanácselnöki tisztségért folyó választási kampányban szembesültem először a kérdéssel. Akkor gyalogosan végigjártam a megye minden települését, és azon belül is a fontosabb utcákat, és az emberekkel szóba álltam. Napi 1–2 községre volt elég az idő. Kőrispatakon szörnyedtem el a legjobban, és Siménfalván, ahol számos gazda arról panaszkodott, hogy a vadkárok miatt visszaszorultak a kis kertjeikbe, és felhagyták a termelést. Megválasztásomat követően már 2009-ben létrehoztunk egy megyei, a vadkárokkal foglalkozó munkacsoportot, és elkezdtünk közösen megoldásokat keresni. Az évek során egyre több ismeretre tettünk szert, egyre részletesebben láttuk a kérdést, ezért hatékonyan tudtunk segíteni olyan kérdésekben, mint a kárfelvétel, de szerveztünk tájékoztató kampányokat, jogszabály-módosítást nyújtottunk be a villanypásztor telepítésére vonatkozóan, miközben folyamatosan kértük a központi kormányzattól a hosszú távú intézkedések bevezetését, mert főleg a medvék esetében látszott, hogy évről évre komolyabb, súlyosabb lesz a helyzet. S ahogy a helyzet súlyossága nőtt, úgy lettünk egyre hangosabbak. Nem az volt a célunk, hogy a medvevadászatnak alapot adjuk, hanem az, hogy Bukarest ne tudja szőnyeg alá seperni a medvekérdést, és a szokásos bukaresti látszat és akkut problémakezelés helyett, hosszú távú, fenntartható megoldásról beszéljünk, s ezt a célunk elértük. Annak ellenére, hogy legtöbbször én kerültem előtérbe a sajtóban, egy nagyon jó csapattal dolgoztam együtt, itt gondolok a megyei tanácsnál lévő 5 munkatársamra, az önkéntesen jelentkező, segítő félszáz bedolgozóra, vagy a Szent István Egyetem vadgazdálkodási tanszékére.
– Miért vált társadalmi kérdéssé a medvegond? Miért nem maradt meg vadgazdálkodás szinten?
– Mert ez Románia. Bukarestben rászoktak arra, hogy cirkusszal lehet a nagyobb bajokat elkendőzni. Így a 2016-os „szakértő” kormány minisztere felkorbácsolta az indulatokat e téren, majd amint azt utólag is elismerték a minisztérium munkatársai, hozott egy érzelmi döntést. Ez az érzelmi döntés lehet jót tett az akkori kormányfő politikai karrierjének, viszont a székely falvak lakóinak csak kárt hozott, és nem csak, mert ugyanilyen helyzet áll fenn Brassó, Szeben, Prahova megyékben is. Ennek köszönhetően lett a medvekérdésből szakmai vita helyett társadalmi vita. Ennek legnagyobb hátránya, hogy a szakmai érvek helyett a kérdés érzelmi megközelítése kapott inkább teret. Erre rájött az is, hogy egyre inkább kezdett látszani, hogy több 10 millió euró uniós finanszírozást hívtak le Romániában szervezetek és központi állami szervek, különféle tanulmányok, elemzések, tervek készítésére, a nagyvadak ügyére is, de azoknak eredménye újabb vitákhoz vezetett, s a legfontosabb, hogy a sok kutatás során a helyi közösségek véleménye és a helyi valóság mellőzve lett. A lehívott források elég tekintélyes részét kommunikációra költhető összegek képezték, és egy egyenlőtlen harc kezdődött a médiában, ahol a gazdák, földtulajdonosok, vadgazdák már nem rúgtak labdába. Tehát, látni kell, hogy komoly erőforrás áll a status-quo-t megtartani akarók rendelkezésére, hisz a The Guardianig eljutottak, hamis állításokat közölve, így próbálva megakadályozni egy általam készített uniós dokumentum elfogadását a Régiók Bizottságában.
– Mikor volt az első medvével való találkozása?
– Gyerekkoromban, talán 7-es lehettem, édesapám állatorvos, így mindig elkísértem őt, nyáron sokszor jártunk ki az esztenákra. Életem legszebb pillanatai közé tartoznak ezek az élmények, a juhfürdetéstől a frissen készült orda, sajt vagy zsendice kóstolásáig és a természetben való csatangolásokig. Az egyik csomafalvi juhnyáj a parajdi részen legelt, odamentünk, a román pásztor fiával játszottunk az erdőben, amíg a kezelések tartottak, és egyszer előttünk kb. 5–6 méterrel kiszökött egy medve, és ment le a patak felé. Elég nagy ijedtség lett úrrá rajtunk, ma persze mosolygok a történteken, de akkor megtanultam, mit jelent az, hogy a medve nem játék.
– Térjünk vissza a jelenbe, hogyan látja a medvekérdést, hogyan tovább?
– Kell hinnünk abban, hogy a helyzetet lehet okosan rendezni. A medve is egy érték, és az is kell maradjon. El kell érnünk, hogy ne közellenség legyen. Több szinten folyik a munka, a megyében, Bukarestben és Brüsszelben. Ezekről órákat lehet beszélni, de megpróbálom röviden összefoglalni a követett célokat, a felsorolás nem tükröz semmilyen fontossági sorrendet:
1. Megelőzésre kell összpontosítani, hiszen a beavatkozás, azaz – ahogy többen ismerik – az intervenció, csak pillanatnyi megoldás, amely a jelenlegi helyzetet is csak részben kezeli. Megelőzés nélkül újabb és újabb esetek lesznek.
2. Sajnálom, hogy a vadásztársaságok szinte egy hónapig nem hitték el, hogy megszületett az intervenciós rendelet, és kell vele élni a veszélyes egyedek ügyében, így sok helyen sok kár, akár ember elleni támadás is megelőzhető lett volna az ősz folyamán. De persze a minisztériumot továbbra is számon kell kérjük, mert nem mennek a dolgok, csak vontatottan és médiacirkuszok árán.
3. Rendbe kell tenni a jogszabályokat, itt már sok javaslatunk volt, és ezeket újra és újra benyújtjuk. Az, hogy novemberben a szenátus környezetvédelmi bizottsága egy nyílt vitát szervezett a témában, az annak köszönhető, hogy nem hagytuk magunk ígéretekkel elhallgattatni, és olyan intézmények kapcsolódtak be a vitába, amelyek egy éve még nem tartották érdemesnek a témát napirendre tűzni. De ugyanakkor benyújtottunk egy petíciót a nép ügyvédjéhez, hogy vizsgálják meg, hogy hány intézmény és döntéshozó testület nem végzi a dolgát, hiszen az emberi élet és a testi épség semmibe vételét nem lehet elnézni.
4. Brüsszelben sikerült letisztázni, hogy „nem Brüsszel a hibás”, Brüsszel nem tiltott meg semmit, csak a bukaresti kormány környezetvédelmi minisztériuma nem teszi a dolgát. Ezt fontos tudni! Ellenben Brüsszeltől várják a pénzt a megelőzésre, hiszen ha itt van Európa medvepopulációjának kétharmada, s nekünk kötelességünk erre vigyázni, akkor a kötelezettségből származó költségeket kompenzálni kell. Ezzel Brüsszel egyet is ért, de megfelelő menedzsment és terv nélkül nem fogja biztosítani a forrásokat, és ez a román kormány legnagyobb hiányossága, s ezt akarják eltakarni a „Brüsszel megtiltotta” típusú mondatokkal.
5. A mezőgazdasági minisztériumnál ki kell harcoljuk, hogy indítsák el a Natura 2000-es kompenzációra vonatkozó intézkedést, hiszen Románia szinte az egyetlen ország az Unióban, amely nem hívja le a hektáronként 200–500 eurót jelentő uniós forrást. Egyszerű számítással, egy kétezer hektáros közbirtokossági terület esetében, ami beleesik egy Natura 2000-es övezetbe, csak kétszáz euróval számolva is négyszázezer euró kompenzációt jelentene, amely mellett már megérné a medvét akár „mézzel is etetni” odafent a saját élőhelyén, hogy ne a könnyű táplálékszerzés miatt szokjon rá a kertjeinkre, házainkra, állatainkra.
6. Szemléletváltásra van szükség a vadásztársaságoknál is, összefüggésben a Natura 2000-es területek kompenzációjával, s el kell jutni arra a szintre, hogy egy-egy nagyvad kilövése a bevételek csak kisebbik szeletét képezze. Szerintem az itteni vadásztársulásnak sem felel meg, hogy egy itteni vadász, aki minimálbéren van alkalmazva, „kiszolgálja” és napokon keresztül szinte szolgaként kísérgeti a nyugati „pénzes” kollégáját, míg az elejti az úgymond újratermelődő vadat. Nem vagyok vadász, de a logika erre enged következtetni.
Örvendek és fontosnak tartom, hogy itt van a Szent István Egyetem, ahol vadgazdamérnöki mesteri oktatást is biztosítanak, emellett elindult a beszélgetés, közös pontok keresése a természetvédők és a Natura 2000-es övezetek kezelőivel, tehát sokrétű tevékenységet kell folytatni az egyensúly megteremtése céljából. Persze, a központi kormányzat megfelelő tevékenysége nélkül csak kis eredményeket érhetünk el, de a július 5-ei tüntetés előtti napon is sokan azt mondták, értelmetlen Bukarestbe menni. Én hittem abban, ha valamit akarunk, akkor azt meg kell próbáljuk. És nekünk volt igazunk. Külön köszönöm Tamás Sándor és Péter Ferenc kollégáimnak is, valamint az RMDSZ parlamenti képviseletének, megmutattuk, hogy van összefogás, hogy együtt egy erőt képezünk. S ha akkor sikerült elérni közös céljainkat, akkor máskor is fog, én hiszek ebben az együttműködésben.
– Mit tart az eddigi eredmények közül a legfontosabbnak?
– A legfontosabb eredmény, hogy sikerült megakadályozni azt, hogy legalább a döntéshozó fórumok szintjén ne az érzelmi érvek legyenek hangsúlyban. A másik jelentős eredmény, hogy a minisztérium megértette a menedzsment terv lényegét, már ha másért nem is, csak azért, hogy ne legyen a média kereszttüzében, s ha tartják ígéretük, akkor a hetekben közvitára bocsátják a menedzsment tervet. De ez már legyen a jövő, most már advent van. Ismételten megköszönöm mindenkinek a támogatását, jó szavát, amit az idei évben felénk tolmácsolt, kívánok a Székely Hírmondó olvasóinak áldott karácsonyi ünnepeket, és az új évben mindenkit áldás, öröm és egészség kísérjen! Kelemen László / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Antal Péter: „A polgármesteri hivatalok 30%-a csődbe fog menni”
Antal Péter pécskai polgármester, a PNL (Nemzeti Liberális Párt) Helyi Választottak Ligájának elnöke azt nyilatkozta csütörtökön: 2018-ban a polgármesteri hivatalok 30%-a csődbe fog menni, a másik 30%-a nagyon nehezen fog boldogulni, a többi 40% pedig kénytelen lesz drasztikusan csökkenteni a beruházásokra szánt összegeket, ami az ország teljes csődjét jelenti.
A polgármester az Arad Megyei Tanács székházában tartott sajtóértekezleten mondott véleményt a PSD-kormány által javasolt 2018-as költségvetés-tervezetről, mely szerinte nagyon erős fennakadásokat fog eredményezni a helyi önkormányzatok működésében, a kisebb településeket pedig tönkre fogja tenni. A politikus hozzátette: politikai színezettől függetlenül az összes polgármester és alpolgármester aggódik, a kormánypártiak azonban félnek hangot adni elégedetlenségeiknek.
Antal Péter szerint az egyetlen mentőintézkedés az lehetne, hogy a jövedelemadóból a polgármesteri hivataloknak visszaosztott 41,75%-os kvótát 58-60%-ra emelik. Ezzel enyhíthetik az új Adótörvénykönyv okozta veszteségeket a helyi tanácsok szintjén.
A megyei tanács székházában, több polgármester jelenlétében, Iustin Cionca tanácselnök összegezte, mit veszít a megye a szociáldemokrata kormány elképzelései miatt. Számítások szerint jövőre Arad megye mintegy 45 millió eurót (ebből Arad municípium körülbelül 16-ot) veszít, az összes település megsínyli a pénzügyi módosításokat – még a legkisebb községek és falvak is 50 000 és 100 000 euró közötti összegektől esnek el a jövő évben.
Mint megtudtuk, közel 134 050 000 euró értékű beruházást csak egy bizonyos önrész biztosításával képes lebonyolítani a megye. Ennek az önrésznek az értéke pedig több mint 6,4 millió euró, amit kormánytámogatás hiányában nem tudnak biztosítani.
Iustin Cionca azt nyilatkozta, a civil társadalom segítségével kell rábírni az Arad megyei politikusokat, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az Arad megyeiek pénze maradjon Aradon, nem Bukarestben. Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Palástos tiltakozás: utcára vonulnak a bírák és ügyészek a Btk.-módosítások ellen
További vádhatóságok tiltakoznak az ellen, hogy szerintük a román parlament a vádlottak érdekeit szem előtt tartva készül módosítani a büntető törvénykönyvet és a büntetőeljárást, ellehetetlenítve a bűnösök felelősségre vonását.
A bukaresti törvényszéki ügyészség tagjai szerint a Btk.-módosítás lehetetlenné fogja tenni, hogy felhasználják a térfigyelő kamerák által rögzített felvételeket olyan esetekben, amikor súlyos bűncselekményekkel – gyilkossággal, nemi erőszakkal, halált okozó testi bántalmazással, kiskorúval való szexuális kapcsolat létesítésével – kapcsolatban folytatnak nyomozást. Az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott pénteki közleményben a fővárosi ügyészek több esetet is felsorolnak annak igazolására, mennyire hasznos a térfigyelő kamerák rögzítette felvétel a tettes gyors kézre kerítésében.
Az egyik, általuk említett eset 2012-ben történt, amikor egy férfi több száz késszúrással ölte meg a saját húgát. A brutális cselekedetet egy térfigyelő kamera rögzítette. 2010 és 2014 között egy pedofil nyolc, 5 és 10 év közötti gyermeket erőszakolt meg. Beazonosítására és a per alatt bizonyítékként a térfigyelő kamerák felvételeit használta fel az ügyészség, enélkül nem sikerült volna rábizonyítaniuk a bűncselekményeket. 2014-ben a rendőrséghez fordult valaki amiatt, hogy apja elment hazulról, és többé nem jelentkezett. A Bukarest belvárosi térfigyelő kamerák felvételeit megtekintve kiderült, hogy a férfit megölték. A tettest a felvételek alapján sikerült megtalálni.
Az ügyészek azzal a módosítással sem értenek egyet, miszerint a gyanúsított informatikai eszközein talált adatok csak abban az ügyben használhatók fel bizonyítékként, amelynek kapcsán a vizsgálatot elkezdték. Sokszor ugyanis még súlyosabb bűncselekményekre derül fény az informatikai adatok átvizsgálásakor, mint amiben eredetileg a nyomozás elindult – érvelnek az ügyészek. Nem nyerték el a tervezett módosítások a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) ügyészi részlegének tetszését sem, a testület szerint a Btk. módosításával megbénul a legfelsőbb bíróság azon képessége, hogy megvédje a jogrendet.
A CSM ügyészi részlege pénteki közleményében csatlakozott a jelentős ügyészi testületek – legfőbb ügyészség, Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT), Romániai Ügyészek Egyesülete – álláspontjához a büntető törvénykönyv és a büntető perrendtartás módosításával kapcsolatban. A közvádlók egyrészt az ellen tiltakoznak, hogy a jogszabályt az átláthatóság mellőzésével, sürgősségi eljárással akarják elfogadni, másrészt amiatt, hogy a módosítások meg fogják bénítani a legfelsőbb bíróságot azon alkotmányos küldetése teljesítésében, hogy védelmezze a jogrendet, az állampolgárok szabadságát és jogait.
Az ügyészek érthetetlennek tartják a sietséget, amellyel a módosításokat el akarják fogadtatni azok kezdeményezői, hiszen azok az európai direktívák, amelyekre hivatkoznak, 2018. április elsejét szabják meg határidőként. A CSM ezért arra kéri a parlamentet, hogy halassza el a szóban forgó törvénytervezetről szóló vitát és szavazást, és előbb kérje ki a bírói és ügyészi közgyűlések véleményét.
Cristi Danileț kolozsvári bíró, a CSM volt tagja egyébként pénteken bejelentette: hétfőn délben a Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros és Szilágy megyei bírák és ügyészek palástban fognak kivonulni a bíróságok és törvényszékek épületei elé, így tiltakozva az igazságügyi jogszabályok, valamint a Btk. és a büntetőeljárás tervezett módosításai ellen. Krónika (Kolozsvár)

Curtea De Argeșen eltemették románia volt uralkodóját, I. Mihály királyt
Katonai tiszteletadással eltemették szombaton a Curtea de Argeș-i új ortodox székesegyházban Románia 96 éves korában elhunyt volt uralkodóját, I. Mihály királyt.
A svájci rezidenciáján múlt héten meghalt volt királyt felesége, Bourbon Anna címzetes királyné és pármai hercegnő hamvai mellé temették a Bukaresttől 150 kilométernyire északnyugatra található kisvárosban, több középkori havasalföldi fejedelem székhelyén.
A király koporsójának elhelyezését a kriptában 21 tüzérségi díszlövéssel adták a gyászszertartásra összesereglett, a kolostor körül összegyűlt több ezer ember tudtára.
A román uralkodókat eddig a Curtea de Argeșen épült 16. századi kolostorban temették el, itt azonban nem volt már hely, ezért 2009-ben egy új királyi székesegyházat kezdtek el építeni a településen, amely mostanra készült el. Az épületben 24 kriptát alakítottak ki: 12-őt a királyi család, másik 12-őt pedig az argeși ortodox püspökség számára.
I. Mihály király koporsóját a felújított királyi vonattal szállították Curtea de Argeșbe a román fővárosból, ahol az állami méltóságok és az európai uralkodóházak vezető képviselői jelenlétében több tízezer ember vett részt búcsúztatásán. A gyászszertartást Daniel román ortodox pátriárka celebrálta a patriarchátus székesegyházában, ahova katonai jármű által vontatott ágyútalpon szállították a román hadsereg utolsó címzetes marsalljának koporsóját.
I. Mihály király temetésén többek között XVI. Károly Gusztáv svéd király és Szilvia királyné, Henrik luxemburgi nagyherceg, a spanyol trónról három éve fia javára lemondott I. János Károly király és felesége, Zsófia, Károly walesi herceg, brit trónörökös, II. Szimeon, Bulgária utolsó cárja és volt miniszterelnöke, Anna-Mária volt görög királyné vett részt, jelen volt a szerb, belga, orosz, albán, osztrák és több más uralkodóház számos magas rangú képviselője. A magyar kormányt Habsburg György utazó nagykövet képviselte.
A trónról hetven éve elűzött volt király temetésén Klaus Iohannis köztársasági elnök és a román állam valamennyi magas rangú tisztségviselője részt vett. Az országa iránt száműzetésében is elkötelezett, Románia európai és euroatlanti integrációja mellett következetesen kiálló Mihály király – történelmi szerepének, méltóságteljes és mégis szerény viselkedésének köszönhetően – hatalmas népszerűségnek örvendett Romániában.
Mihály király gyermekként 1927 és 1930 között, majd 1940 és 1947 között volt Románia uralkodója. Fontos szerepet játszott az 1944. augusztus 23-ai fordulatban, amikor a már hadszíntérré változott Románia szakított addigi szövetségeseivel, a tengelyhatalmakkal, és az antifasiszta koalíció oldalára állt át. Baranyi László / MTI; Erdély.ma

Temesváron félárbocra eresztették a zászlókat az 1989-es forradalom első sortüzei áldozatainak ez emlékére
Félárbócra eresztették a zászlókat vasárnap Temesváron annak az emlékére, hogy a városban 28 évvel ezelőtt, 1989 december 17-én dördültek el az első sortüzek, amelyek emberéleteket követeltek.
Az évforduló alkalmából gyászmisét tartottak a Hősök temetőjében a forradalmi emlékműnél, amelyen részt vettek a forradalom áldozatainak hozzátartozói, a forradalmi egyesületek képviselői és a város elöljárói. A Mediafax hírügynökség beszámolója szerint az emlékhelyen közel száz mécsest helyeztek el a temesvári áldozatok emlékére. A városban szervezett hivatalos forradalmi megemlékezések az elmúlt években kialakult program szerint zajlottak. Szombaton mintegy négyszáz egykori forradalmár vonult fel a város utcáin azt skandálva, hogy „Tisztelet a hősök előtt!”, „Kárba ment a kiontott vér!”, „Iliescu a hibás a kiontott vérért!”, valamint „Ma Temesváron, holnap az egész országban!” A kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetéssel elindult temesvári forradalomban 1989. december 17. és 20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, egy asszonyt pedig egy páncélos taposott halálra. A sortüzekben 253-an sebesültek meg, 43-an pedig verés következtében szereztek sérüléseket. A kommunista hatóságok a nyomok eltüntetése céljából 43 holttestet Bukarestbe szállíttattak és elhamvasztattak. MTI; erdon.ro

Egyre több a szegény ember
Szegénységi spirál alakult ki Romániában, amelyet nagyon nehéz lesz megtörni, egyelőre nincs is rá akarat, pedig a nincstelenek száma nem csökken, hanem folyamatosan növekszik – állítja Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, aki szerint ebben a kérdésben eleve elhibázott a román támogatási rendszer, hiszen jól látszik, hogy mennyire hatástalan.
A kérdés a Máltai Szeretetszolgálattal és a Sepsi-SIC kosárlabdacsapattal közös plüssjátékgyűjtő akció kapcsán merült fel: Puskás Bálint máltai lovag elmondta, hogy a sepsiszentgyörgyi szervezet alapításakor, 1991-ben ötévi segítséget kért a németektől, mert úgy gondolta, hogy ennyi idő alatt talpra állnak, de 27 évi demokrácia alatt nem fogyott, hanem gyarapodott a rászorulók tábora, akiket annak ellenére támogatni kell, hogy a külföldi adományok már sokkal gyérebben jönnek.
A Máltai Szeretetszolgálat évente mintegy 2000 háromszéki emberen segít rendszeresen vagy alkalmanként – élelemmel, ruhával, de akár kórházlátogatással is –, és ez csak az egyik olyan szervezet, amely a szociális gondok megoldásából is részt vállal. A hajléktalanszállót is a máltaisok működtetik, ott naponta 30–35 személy (erős fagyban olykor 50 is) kap meleg ételt, fürdési lehetőséget és fűtött fekhelyet, idén ezer karácsonyi csomagot osztanak ki, és az idősek karácsonyát is megszervezik. Ez nem kevés munka, de többre van igény – ennek jele, hogy a segesvári és a stájerlak-aninai öregotthon működtetésére is felkérték már őket –, bővíteniük kell tevékenységüket. Szerencsére a sepsiszentgyörgyi önkormányzat jó partner ebben, elegendő pénzt ad többek között a hajléktalanszálló fenntartására is.
A civil szervezetek sokkal eredményesebb és emberközelibb módon tudnak szociális feladatokat ellátni, mint a hivatalos szervek, ezért az önkormányzat azon van, hogy minél több tevékenységet átadjon, természetesen a forrással együtt – jelentette ki Antal Árpád. – Egy folyamat elindult, és terjeszkedni fog, hiszen idővel a szociális konyhát és az idősek otthonát is szeretnék átadni a Máltai Szeretetszolgálatnak – most nem lehet, mert európai uniós pályázatból újították fel őket, és öt évig saját kezelésükben kell maradniuk –, de más vonatkozásban is fontosnak tartják az együttműködést, például a felzárkóztatási programokban, amelyek megvalósításához szintén uniós pénzt szeretnének megpályázni. A társadalmi rétegek közötti szakadék ugyanis nem csökken, hanem növekszik
Romániában, nagyon sok gyermek születik szegénységbe: habár sokkal kevesebb jön világra, mint a kilencvenes években, akkor megyénkben 450 kiskorú volt állami gondozásban, most pedig ezer körüli a számuk, mert családjuk nem tudja felnevelni őket. A probléma 1989 óta ugyanaz: a központ osztogató politikája, amely azokat támogatja és ösztönzi gyermekvállalásra, akik nem dolgoznak, holott rég tudni, hogy minden egyeurós szociális támogatás még legalább ugyanekkora kiadásokat szül, miközben ugyanaz a pénz 4–5 eurót fial, ha munkahelyteremtésre fordítják. Ma a gyermekek 35 százaléka mélyszegénységbe születik – 1990-ben arányuk 10 százalék volt –, így alakult ki az a lefelé tartó szegénységi spirál, amelynek megtöréséhez nagy bátorság és hosszú távon való gondolkodás kell, éppen az, ami hiányzik a négyéves választási ciklusokban gondolkodó politikusokból. A jelenlegi jogbizonytalanság pedig csak ront a helyzeten: a fogyatékkal élők támogatási rendszerének, a házibeteg-gondozási rendszernek az átalakítása, forrásainak megvonása és más hasonló intézkedések a csőd szélére sodorják az e területeket ellátó civil szervezeteket, hiszen a pénzt nem ők, hanem az állam fogja megkapni.
Ez főleg Erdélyben és Székelyföldön gond, ahol a történelmi egyházak és a civil szervezetek kiveszik a részüket a szociális ellátásból, és most nehéz helyzetbe kerülnek. Önkormányzati segítséggel talán átvészelhető ez az időszak is, de ez nem elég, a szegénység leküzdésére össze­hangolt, kitartó erőfeszítéseket kellene tenni, erre pedig Bukarestben semmi hajlandóságot nem mutatnak. Demeter J. Ildikó / Háromszék; Erdély.ma

Könyvbemutató és kerekasztal-beszélgetés a forradalom évfordulóján
„A rendszerváltozás nem egy kapu, hanem hosszan tartó folyamat, göröngyös út”
A belvárosi református templompalotánál megtartott megemlékezést és koszorúzást követően december 15-én, pénteken az Új Ezredév Református Központban könyvbemutatóra és kerekasztal-beszélgetésre került sor. Gazda István házigazda lelkipásztor igei köszöntése után Dénes László szerkesztő bemutatta a Szabadulás az Egyház „babiloni fogságából” – 1989 című kötetet, majd a könyv kapcsán rendszerváltozásról és visszarendeződésről, az egyház szerepéről vitáztak a temesvári fórum résztvevői.
Miért éppen most jelent meg az egyházi rendszerváltozás 25. évfordulója alkalmából (2015-ben) megrendezett nagyváradi konferencia anyagát bemutató kötet? Dénes László szerkesztő elmondta: a könyv mostani megjelentetésével egyszerre adóznak a reformáció 500 évének és az 1989-ben megindult rendszerváltozásnak, amelynek egyházi vetületeit volt hivatott áttekinteni a két évvel ezelőtti tanácskozás. A temesvári könyvbemutatón és kerekasztal-beszélgetésen részt vettek a rendszerváltozás időszakának szereplői, a nagyváradi konferencia előadói: Tőkés László volt királyhágómelléki püspök, Kovács Zoltán volt főgondnok, Tolnay István és Zalatnay István egyetemi oktatók, Balaton Zoltán, a püspök egykori harcostársa.
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint Temesvár, a magyarság és a reformátusok sorsdöntő szerepét a rendszerváltozást elindító népfelkelés kapcsán a kezdetektől a háttérbe szorították, „ellopták a forradalmat”. „Éltetni kell a temesvári népfelkelés eredeti szellemét, az egyházi kezdetektől – hangsúlyozta Tőkés László – annál is inkább, mert 28 év után Bukarest csúcsot döntött a kommunista visszarendeződésből és ennek a szekértolója a magyar érdekképviselet.” A visszarendeződés negatív hatásai alól a református egyház se vonhatta ki magát, ennek egyik oka, hogy az RMDSZ „maga alá gyűrte”, befolyása alá vonta az egyházakat és a civil szervezeteket.
Zalatnay István egyetemi oktató, a budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora szerint nem szabad lekicsinyelni a rendszerváltozás pozitív hatásait, nagy fordulat történt 1989-ben, de azzal egyet értett, hogy „nagy hiányérzet van bennünk”. Zalatnay István úgy véli, az a legnagyobb gond, hogy az egyház nem mer megszólalni a saját hangján, ezt tükrözi a Reformáció 500. évfordulója kapcsán megfogalmazott üzenet is. Ha 1989-ben a hallgatás falának áttörése hozta meg a változást, most új a feladat, szerte a Kárpát-medencében, sőt talán egész Európában: „a hazug beszéd falának az áttörése”.
Tolnay István professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy 1990-ben ígéretesen indult az egyházi rendszerváltozás és akkor nagyot lépett, lépni mert a református egyház azzal, hogy létrehozta a Sulyok István Református Főiskolát, utat nyitva az önálló magyar egyetemek létrehozásának. A magyar oktatásnak nem minden szintjén sikerült elérni ilyen jelentős eredményeket, a református egyháztól elvett több mint 400 iskolából, sziszifuszi erőfeszítéssel mindössze hármat sikerült visszaszerezni, újraindítani.
Kovács Zoltán, aki partiumi magyar elöljáróként sok fontos tisztséget töltött be az évek során, szintén a hiányérzeteit fogalmazta meg és a visszarendeződés hatásairól beszélt, amely miatt sok értékes ember kivonult, illetve kiszorult a magyar közéletből, ugyanakkor egyházi vonalon, a presbiterválasztásokon nyomulnak az egyházra ráerőltetett személyek. A kerekasztal-beszélgetésbe bekapcsolódott Balaton Zoltán, Bódis Ferenc és Gazda István is, akik egyetértettek abban, hogy nem szabad lekicsinyelni a rendszerváltozás vívmányait, de az 1989-es elvárásokhoz képest a csalódás egyértelmű.
Összefoglalva az elhangzottakat, Tőkés László azt a következtetést vonta le, hogy a rendszerváltozás nem egy kapu, amelyen belépünk és minden megoldódik, hanem egy hosszan tartó folyamat, egy göröngyös út, amelyen haladva sok megaláztatást kell azoknak elviselni, akik nem térnek le erről az útról. Az egyháznak azonban továbbra is fontos szerep jut a rendszerváltozás kapcsán, hiszen a kommunista diktatúrának egyetlen ellenzéke az egyház volt.
A rendezvényt az Új Ezredév énekkar szolgálata színesítette, vezényelt Szabó Gabriella. Gazda István házigazda lelkipásztor örömhírrel zárta a találkozót: ha minden a remények szerint alakul, akkor a temesvári forradalom 30. évfordulóját 2019-ben a frissen felszentelt Új Ezredév Református Központban ünnepelheti a temesvári magyarság! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Váradi kincseket bemutató kiállítás nyílt Bukarestben
A Szent László Emlékév lezárásaként a váradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására a bukaresti Nemzeti Történeti Múzeumban.
Az elődjeinktől örökölt értékek ápolása, ismertetése és továbbadása, de ugyanakkor az értékteremtés is fő motívumai között szerepeltek a bukaresti Románia Nemzeti Történeti Múzeumában tartott, Felix Terra – a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye történelme és egyházművészete című kiállítás megnyitója alkalmával elhangzott beszédeknek, 2017. december 14-én. A Szent László Emlékév lezárásaként ugyanis, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására. A bukaresti Román Nemzeti Történeti Múzeum meghívására és a két intézmény közös szervezésében három hónapon át tartó kiállítás jött létre a Szent László alapította egyházmegye történelmi és művészeti kincseiből, Románia fővárosának e magas rangú kulturális intézményében. Ernest Oberländer-Târnoveanu múzeumigazgató szerint, ritkán talált ennyire nagy közreműködő készségre partnereknél, amikor közös kiállítások szándékával felkereste őket, mint a Nagyváradi Püspökség elöljárója, és munkatársai esetében.
A csütörtökön megnyílt kiállítás, a múzeum egy nagyobb és már néhány éve zajló projektjének a részét képezi – Oberländer elmondása szerint – amely által „az ország felé szándékoznak fordulni” a „Mindenki együtt!” mottó jegyében, lehetőséget nyújtva ezáltal egyházaknak, és kisebbségi csoportoknak is, hogy az országos szintű kultúrintézményben a nagyközönség elé tárhassák látogatás céljából értékeiket. Többen a felszólalók közül az intézmények közötti összefogás és közreműködés szükségességét és természetes voltát, normalitását emelték ki egy olyan 21. századi Európában, ahol egyre jobban tombol az értékrombolás, és ahol ezt csak közös értékeink ismertetésével lehet megfékezni, határok és korlátok nélkül, előítéletek és ellenségeskedések kerülésével. A kiállított tárgyak – Szent László öröksége – olyan értékeket képeznek, amelyek az embernek az Istennel való találkozásából születtek: minden kor embere, függetlenül attól, hogy ki uralta egy adott időben azt a bizonyos földet, amikor rátalált Istenre és kapcsolatba lépett vele, értékeket alkotott, maradandóakat, amelyeket nekünk kötelességünk megőrizni, ismertetni, továbbadni és mindebből megtanulni, hogy mi magunk is hivatottak vagyunk értékeket teremteni – hangsúlyozta nyitóbeszédében Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök. Egy elszemélytelenedő félben levő, egyre arctalanabb társadalomban meg kell mutatni azt, hogy nekünk van arculatunk, nem is akármilyen, hanem egy nagyon értékes, egy olyan, ami kötelez – folytatta az egyházi elöljáró.
Elismerés
A rendezvényen szót kapott továbbá Miguel Maury Buendia bukaresti apostoli nuncius, Lucian Romaşcanu a kulturális és nemzeti identitásért felelős miniszter, Sergiu Nistor államelnöki tanácsos, Varlaam Ploieșteanul segédpüspök, Daniel pátriárka képviselője, Victor Opaschi államtitkár, Földesi Ferenc a Széchényi Nemzeti Könyvtár különgyűjteményi igazgatója, valamint Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója. Mindenki egyöntetűen elismerését fejezte ki a múzeum, illetve az egyházmegye vezetői iránt, a rendkívüli együttműködésért, és pozitív bírálatban részesítették a kezdeményezést. Amikor nincs béke, az értékeket nem mutatják meg, nem teszik ki, hanem elrejtik, féltik, fejtette ki gondolatait Opaschi államtitkár. A tény, hogy egy római katolikus egyházmegye Bukarestben állíthatja ki értékeit azt bizonyítja, hogy békés állapotok uralkodnak, a román állam biztosítja a vallási és nemzetiségi kisebbségek számára a szükséges feltételeket ahhoz, hogy kibontakozhassanak, és megfelelő körülmények között éljék meg identitásukat. A társszervező intézmények vezetői – Földesi Ferenc valamint Aurel Chiriac – a kultúra érdekében való, minden határt átívelő közreműködés fontosságát emelték ki.
Számos vendég
Számos egyházi személy fogadta el a kiállítás megnyitó ünnepségére való meghívást. Jelen voltak a rendezvényen Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek és segédpüspöke Cornel Damian, Mihai Frățilă bukaresti görög katolikus püspök, Roos Marton temesvári római katolikus püspök, Virgil Bercea, nagyváradi görög katolikus püspök. Parlamenti képviselők és más közéleti szereplők is megtisztelték jelenlétükkel a szervezőket, közöttük nagyváradiak is. A kiállítás kurátora a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye kulturális referense, Lakatos Attila muzeológus, őt segítette munkájában és a bukaresti múzeumban dolgozó munkatársakkal való közreműködésében Lakatos Balla Tünde.
A több mint 1000 négyzetméteres tárlaton közel 150 jelentős kiállítási tárgy van bemutatva, köztük számos olyan, amelyet az ország területén még sosem állítottak ki, mint Luxemburgi Zsigmond nagyváradi sírjának ékszerei, a Váradon keletkezett és a Szent László legendahagyomány számára felbecsülhetetlen értékű Dubnici Krónika, vagy az egyházmegye talán legértékesebb művészeti hagyatéka, a flamand késő reneszánsz egyik remekműveként számon tartott belényesi Szűz Mária-kegykép.
A saját gyűjteményből származó, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Levéltár és nagyváradi Körösvidéki Múzeum által kölcsönzött műkincsekből összeállított tárlat nem csak a Nagyváradi Egyházmegye történetének legjelentősebb múzeumi eseménye, hanem az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb hatású és minden szempontból Szent László nagyságához méltó megnyilvánulása Románia egyik országos jelentőségű kulturális intézetében. A kiállítás 2018. április 1-ig lesz látogatható. erdon.ro

Budapest helyett Bukarest felé vezető autópályát ajánlanak a székelyeknek
Bár a szociálliberális koalíció kormányprogramjában is szerepel, és az idei költségvetésből forrásokat is elkülönítettek a Marosvásárhely–Jászvásár közötti autópálya mielőbbi megépítésére, a legfrissebb nyilatkozatok szerint elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő első sztráda.
Úgy tűnik, a sokévnyi ígérgetés ellenére elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő autópálya, legalábbis az a sztráda, ami Felix Stroe közlekedésügyi miniszter bejelentése szerint elsőként megépül a két régió között. A Ziarul de Iași beszámolója szerint a szaktárca vezetője a parlament költségvetési bizottságának ülésén beszélt a témáról, mondván: a hosszú évek óta csak a tervek szintjén létező Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda helyett sokkal könnyebben és olcsóbban kivitelezhető lenne egy Brassó–Bákó-autópálya.
„A Moldvát Erdéllyel összekötő sztráda prioritás a kormány számára. Ennek kapcsán a következő a stratégiánk: mivel olcsóbb, könnyebben kivitelezhető, és egyszer már meg kell csinálni, mert az ott élő embereknek nagyon nagyok az elvárásaik, megépítjük a Jászvásár–Bákó–Oneşti–Ojtoz völgye–Brassó-autópályát. Sokkal könnyebben kivitelezhető, ráadásul olcsóbb is” – fejtette ki Felix Stroe. Közölte, már előrehaladottak a témában folytatott tárgyalások a Világbankkal és az Európai Újjáépítési és Befektetési Bankkal (EBRD) a finanszírozás biztosításáról. „Mindhárom pénzintézet támogatásáról biztosított. Betartjuk ezeknek az intézményeknek a közbeszerzési szabályait, még egyetlen aspektust kell tisztáznunk a fejlesztési biztos asszonnyal (Corina Creţu – szerk. megj.) annak érdekében, hogy a későbbiekben vissza nem térítendő európai uniós alapokból lehessen fedezni ezeket a beruházásokat. Úgy gondolom, ez jó hír Moldva lakosai számára” – emelte ki a közlekedési tárca vezetője. Nem mondtak le a székely szakaszról, csak késik Kérdésre válaszolva Stroe leszögezte ugyanakkor, hogy a kormány nem mondott le a Jászvásárt a Székelyföldön keresztül Marosvásárhellyel összekötő sztrádáról. De mivel gondok merültek fel a tervezéssel, a megvalósíthatósági tanulmánnyal kapcsolatban, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) is kikért bizonyos iratokat, majd leállt a vizsgálattal, emiatt úgy döntöttek, előbb ezt a tervet valósítják meg. Arra a felvetésre, hogy a moldvaiak nem Brassóba, hanem Nyugat-Európába akarnak menni, ezért előnyösebb lenne Marosvásárhelyre eljutni, mint a Cenk alatti városba, Stroe úgy fogalmazott: „a Jászvásár–Marosvásárhely-sztráda Jászvásár–Bákó–Oneşti–Brassó–Marosvásárhely-autópálya lesz”. Kijelentésével vélhetően arra utalt, hogy a szintén régóta késlekedő észak-erdélyi autópályának lenne egy szakasza, ami Marosvásárhelyt Brassóval kötné össze, de még ez a sztrádarész is csak papíron létezik, nem történtek konkrét lépések a megvalósítása irányában.
Ezt erősíti meg a közlekedésügyi minisztérium hétfői közleménye is különben, hogy nem mondtak le a Székelyföldön is áthaladó sztrádáról. Az Agerpres hírügynökség által idézett kommüniké szerint három közlekedési folyosót is terveznek, amelyek Moldvába vezetnek. Ezek egyike a 4,13 milliárd eurós összköltségvetésű, Marosvásárhely–Németvásár (Târgu Neamţ)–Ungheni közötti 318 kilométeres autópálya, a másik a 160 kilométeres, 1,84 milliárd eurós költségvetésűre becsült Brassó–Bákó-sztráda, a harmadik pedig a 327 kilométeres, 1,35 milliárdos ráfordítást igénylő Bukarest–Buzău–Focşani–Bákó–Roman–Paşcani-folyosó. Ezeket a közlemény szerint a 2014–2020-as költségvetési időszakban rendelkezésre álló, és a 2020 utáni uniós forrásokból tervezi finanszírozni a kormány.
Minden közúti fejlesztésből kimarad a Székelyföld?
Az egyik nagy problémája a jövő esztendei költségvetés-tervezetnek, hogy teljesen kihagyja a Székelyföldet a fejlesztésekből” – ismerte el a Krónika megkeresésére Tánczos Barna, az RMDSZ székelyföldi szenátora. A Hargita megyei politikus egyúttal leszögezte, nem értenek egyet a tervezett moldvai autópálya új nyomvonalával, és abban bíznak, hogy a tervezet parlamenti vitáján sikerül elfogadtatni a módosító javaslataikat, bár az autópályára vonatkozókat a pénzügyi bizottságban már elutasították. „Ebben nem voltunk sikeresek, viszont legalább a repülőterek fejlesztésére vonatkozó javaslatainkat támogatták, így a jövő esztendőben 60 millió lejes finanszírozás várható a marosvásárhelyi, nagyváradi és a szatmárnémeti légikikötők korszerűsítésére.
Ebből a pénzből befejeződhet a marosvásárhelyi reptér felújítása, a másik kettőnél elkezdődhet, illetve folytatódhat a korszerűsítés” – részletezte Tánczos. Hozzátette, a Moldvát Marosvásárhellyel összekötő autópálya körül óriási viták vannak, mert a sztráda Hargita megyében, Gyergyó térségében mintegy 100 kilométeren Natura 2000-es természetvédelmi területen haladna át.
Tánczos Barna szerint különben a közúti infrastruktúra fejlesztésével az a legnagyobb gond, hogy folyamatosan változik a perspektíva, a stratégia, a tervek. Bálint Eszter , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ, a furcsa királycsináló
Furcsa helyzetbe került az RMDSZ, amelyet a jelek szerint akkor is „királycsinálóként” tartanak számon, ha éppen nincs királycsináló pozícióban.
Míg a szövetség az elmúlt másfél évtizedben gyakran számított nélkülözhetetlen tényezőnek Bukarestben a kormányzóképes parlamenti többség kialakításához, a tavalyi választásokat követően ez elvileg nincs így, hiszen a Szociáldemokrata Párt (PSD) túlnyerte magát, és a korábbi liberális pártvezér-miniszterelnök, Călin Popescu-Tăriceanu vezette szatellitpárttal, az ALDE-val közösen a szövetség nélkül is képes kormányozni. Vagyis az RMDSZ helyét látszólag átvette az ALDE.
De csak látszólag, és csak az első vonalban. Hiszen a kormányoldal bebiztosította a stabil többséget azáltal, hogy parlamenti támogatási megállapodást írt alá az RMDSZ-szel. Cserébe pedig a szövetség megtarthatta két államtitkári tisztségét, illetve ígéretet kapott bizonyos, a romániai magyar közösség jogainak szavatolását célzó intézkedésre – többek között a furcsa körülmények között létrehozott, és gyanús körülmények között felszámolt marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ismételt létrehozására. Csakhogy egyelőre kétségesnek tűnik, hogy amit az RMDSZ, illetve az erdélyi magyar közösség a réven nyerhet ezzel a megállapodással, azt nem veszíti-e el a vámon. Az a vehemencia ugyanis, amellyel az RMDSZ a szakma és az ország külföldi partnerei által is vitatott igazságügyi törvénymódosításokat támogatja, nem csupán a szervezetre üthet vissza, hanem az egész magyar közösségre, amelyet annak ellenére azonosítanak a két MPP-s képviselővel is „felturbózott” RMDSZ-szel, hogy korántsem minden magyar szavazott rá az egy évvel ezelőtti választáson.
A jelek szerint a szövetség vezetői egyelőre úgy értékelik: a lehetséges nyereség ellensúlyozza azt a hihetetlen mértékű presztízsveszteséget, amelyet az okoz, hogy az RMDSZ nem csupán támogatja a széles közvélemény és igazságügyi szakma által is az igazságügyi rendszer gyengítését célzó jogszabályokat, hanem aktívan részt vesz a módosítások kidolgozásában is. Bukaresti sajtóspekulációk szerint a PSD cserébe olyan törvények elfogadását ígérte ugyanis meg, amelyek bővíthetik a magyar oktatási jogokat.
Nos, mindez egyelőre biankó csekknek tűnik, hiszen a szövetség az igazságügyi törvények módosításában nyújtott segítség mellett az ellenzék jogköreinek szűkítésére alkalmas házszabály-módosítást is támogatta, azonban – főleg a bukaresti politikai kultúra ismeretében – nem vennénk rá mérget, hogy cserébe megszületnek, és hatályba léphetnek a magyar közösség számára kedvező jogszabályok.
Mert ha a kormánytöbbség állja is a szavát, még mindig ott van az ellenzék, amely az utóbbi időben túlteljesít a magyarellenesség terén, és bármikor megtámadhatja a jogszabályokat az alkotmánybíróságon. Arról nem is beszélve, hogy a parlamenti együttműködés ellenére a közlekedési miniszter által bejelentett autópálya-építési tervekből ismét csak kimaradt a Székelyföld, vagyis a magyar nemzetiségű adófizetők érdekei továbbra sem számítanak fontosnak a kormányoldal számára.
Persze egy kis párt számára a kormány támogatása révén megcsíphető, mégoly bizonytalan előnyök általában még mindig kecsegtetőbbek, mint az ellenzéki szerep, az ellenzékkel való véd- és dacszövetség. Főleg ha azt olyan alakulatok alkotják, mint a sovinizmust az utóbbi hónapokban túlpörgető legfőbb ellenzéki erő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely még az igazságügyi törvények ügyét is magyarellenes hangulatkeltésre használja, amikor az RMDSZ-t ostorozza, amiért megszavazta a módosításokat. (Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az egyszerű román polgárok többségében ez úgy csapódik le: „a magyarok” támogatták a Nyugat által is bírált átalakításokat.)
Persze tudjuk, amennyiben úgy alakulna a helyzet, hogy a PNL-nek az RMDSZ-re is szüksége lenne egy új kormánytöbbség kialakításához, rögtön ajánlatot tenne. Csakhogy a felmérések még mindig azt mutatják: ilyesmitől egyelőre nem kell tartani. Így az RMDSZ számára két lehetőség adódik: vagy háttérbe vonul, vagy továbbra is támogatja a jelenlegi kormányoldalt. A jelek szerint az illetékesek úgy értékelik, hogy továbbra is az utóbbi variáns a kifizetődőbb, még a hihetetlen mértékű arcvesztés ellenére is. Aztán legfeljebb koppannak egyet, mint idén nyáron, amikor a kormányoldal inkább az ígéretszegést választotta a „nemzetáruló” bélyeg helyett. De legalább megszületett néhány olyan jogszabály, amely alkalmas lehet arra, hogy a korrupciós ügyekbe keveredett politikusok vagy baráti erők megússzák a felelősségre vonást. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Év végi forrongás
A 89-es forradalomra való emlékezések közepette forrong a társadalom, egyre többen tüntetnek, elsősorban Bukarestben, de az ország nagyobb városaiban is. A kormánypárt év végére sűrítette a jogszabályi változásokat, de a különböző ágazatok érdekvédelmi szervezetei is igencsak lendületbe jöttek.
Az elmúlt évek egyik legfontosabb jogszabály-változtatására januártól kerül sor, amikortól a társadalombiztosítási járulékokat teljes egészében áthárítják a munkavállalókra. Ezekre a lépésekre gyors ütemben, határidők betartásával kerül sor. Az alkalmazottakkal tegnapig el kellett kezdjék a bértárgyalásokat a cégek, amelyek többsége mellesleg nem is ért egyet az európai országokban bevett gyakorlattól eltérő adózási rendszerrel. A multik egy része jól áll, a kisebb vállalkozások azonban (a munkafelügyelet adatai szerint országos szinten 580.000 munkaadót és mintegy 5 és fél millió munkavállalót tartanak nyilván) még kivárnak, el sem kezdték a kollektív tárgyalásokat az alkalmazottaikkal. Miközben a vállalatok számolgatnak, biztos ami biztos alapon készülve a változásra, az alkalmazottak számára igencsak ködös a járulékbefizetés módja január 1-től. Az „áthárítás” kommunikációja sajnos meglehetősen pocséknak mondható.
Aztán ott van az igazságügyi törvények módosítása. Az utcára vonult emberek mellett immár a bírák, tegnaptól pedig a joghallgatók is tiltakoznak. De tegnap szállítók ezrei vonultak ki, és a belügyminisztérium alkalmazottai (rendőrök és börtönőrök) is tiltakoztak a rendszer alulfinanszírozottsága miatt.
Tüntetésekkel kezdődött az év, és úgy tűnik, azzal is fejeződik be. Azzal egyidejűleg, hogy a ’89-es forradalomra, annak több mint ezer halottjára, sok ezer sebesültjére emlékezünk a napokban (egy percig sem feledve, hogy a 28 évvel ezelőtti eseményeket még mindig nem látjuk tisztán, a felelősségrevonás sem történt meg teljesen), újabb tiltakozáshullám borítja el az országot. Nem így kellene lennie majd’ három évtizeddel a véres események után.
De, mint mindig ilyenkor, reménykedünk, hogy a jövő év jobb lesz. Antalfi Imola / Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusok
Sok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul?
– Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások.
– Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában?
– Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését.
– Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban?
– Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek.
– Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása?
– Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több.
A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket.
– Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után?
– Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot.
– Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés?
– Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)