Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

A háló fenntart, avagy miként lett Basquiat világhírű
A Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér Networks című tárlatához kapcsolódva Barabási Albert-László tartott előadást a művészet és a hálózat kapcsolatáról Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színház nagytermében. Az elhangzottakat Fám Erika foglalta össze.
Barabási Albert-László világhírű hálózatkutató, fizikus, a Harvard Egyetem professzora Csíkkarcfalván született, Bukarestben és Magyarországon tanult, később Amerikában doktorált. Kutatási területetét a komplex, skálafüggetlen hálózatok jelentik.
Hálózatokkal korábban is foglalkoztak, elsősorban matematikusok, többek között jelentős mérföldkövet jelentett Erdős Pál és Rényi Alfréd magyar matematikusok munkássága, de legalább annyira fontos szereplője volt a mai hálózatkutatásnak Karinthy Frigyes is, aki 1929-ben a Láncszemek című novellájában arról a tézisről értekezett, hogy bárki a világon elérhető öt kézfogással, később ez a 6 lépés távolság elveként vált ismertté és a 60-as években kutatásokkal igazolták. (Ugyanerre az elvre épül a Bacon-szám is.)
A hálózatelmélet önálló tudományként Barabási Albert László nevéhez kötődik, s ma már két évtizedes múltra tekint vissza. Egy körültekintő bevezetőben a világhírű erdélyi magyar tudós vázolta a hálózatok természetéről a legfontosabbakat. A hálózatkutatás számos más tudományhoz kapcsolódik, valamint a vizsgálat tárgya is sokirányú lehet, a rákkutatástól a csillágaszatig. A különböző területekhez kapcsolódó kutatások azt igazolják, hogy a hálózatok többnyire hasonlóképpen viselkednek, legyen szó az internetről, egy gazdasági hálózatról vagy egy cég belső struktúrájáról, akár a sejtről. Azok a sajátos térképek, amelyek a hálózatok vizsgálata nyomán születtek, abban mindenképpen hasonlítanak, hogy léteznek erős csomópontok, ezekből meglehetősen kevés található egy-egy ilyen térképen, és van számos gyenge vagy nagyon gyenge csomópont, ahol a különböző huzalok találkoznak.
A művészetek területén is beszélhetünk hálózatokról, és a nagy csomópontok köré történő szerveződés itt is érvényes, ezt igazolta Barabási sepsiszentgyörgyi előadásának második felében, amikor a SAMO (Al Diaz és Jean-Michel Basquiat) nevű graffiti-csoport történetét mutatta be. Míg Al Diaz a művészcsoport feloszlása után eltűnt az ismeretlenségben, addig Basquiat, aki elkezdtett vászonra festeni, váratlanul nagy érdeklődésnek kezdett örvendeni és bekerült a New York-i művészeti élet középpontjába. A Barabási-laborban végzett kutatások arra mutatnak rá, hogy Basquiat sikere elsősorban kapcsolatainak köszönhető, hiszen megismerte Andy Warholt, majd a legjelentősebb galeristákat, többek közt Larry Gagosiant, később ennek köszönhető átütő sikere. A sikert itt természetesen az ismertség, illetve az eladott műtárgyak értének függvényében definiálták a hálózattérkép készítői, tehát egy a művészeti piacon elért pozíció szempontjából. Itt messzemenően nem az esztétikai vagy elméleti értékek határozzák meg egyes művek, művészek, életművek helyét, pozícióját a hierarchikus listán, hanem elsősorban a piacgazdasági háló, az eladhatóság, a keresettség dönti el, mennyire értékes az adott alkotás.
A művészeti piac épp olyan struktúrával rendelkezik, mint bármelyik másik gazdasági territórium, hiszen itt is sok esetben sajátos érdekek és sajátos törvényszerűségek uralják a csomópontok kialakulását, azok fenntartását, fenntarthatóságát. A kutatások abba is betekintést nyújtanak, hogy bár a különböző kontinenseken kialakulnak bizonyos klaszterek, azaz belső kapcsolati hálók, ezek többnyire zártak és nincsenek nyitva más kontinensek felé, ezért nagyon csekély a valószínűsége, hogy valaki Indiából bekerüljön az amerikai művészeti világba, pontosabban a művészeti élet lokálisan fragmentált, elszigetelt csoportosulásokban működik. A művészeti életben az adatok azt igazolják, hogy aki fent kezdi, az nagyon kis eséllyel fog kikerülni a magasabb körökből és aki lentről indul, többnyire apró lépésekkel képes felfele haladni. A statisztikák azonban bizakodásra adnak okot, mert bár nehezen lehet átlépni a határokat, nem lehetetlen, hogy valaki, aki nagyon alulról indul, bekerüljön akár a legrangosabb galériákba is.
Barabási olyan háló-térképeket ismertetett meg a közönséggel, amelyek különböző művészeti intézmények kapcsolatrendszerét mutatták be más intézményekkel, illetve azokat a hub-okat (erős csomópontokat), amelyek uralják az adott hálókat. Basquiat és Al Diaz története felidézi a Két székely című dokumentumfilmet (Lukács Csaba és Marossy Géza műve) is, amelyet Barabási Albert Lászlóról, illetve Kolumbán Gáborról készítettek. Mindketten csíkiak és fizikát tanultak, egyikük neves professzor, másikuk énlaki bivalyos gazda lett. Feltehetőleg ugyanazoknak a törvényszerűségeknek az értelmében alakult az életük, nagy valószínűséggel a kapcsolataik milyensége, mennyisége határozta meg életpályájuk kétirányú alakulását.
A művészet és hálózat kapcsolatának megvilágítása erős bizonyíték arra, mennyire fontos, hogy átlátható térképek készüljenek különböző kapcsolatrendszerekről, mert ezek hozzásegítik a kutatókat, a tudományokat, hogy minél nagyobb valószínűséggel megjósolhassák, miként kezelhetőek adott problémák, továbbá előrejelezhetőek legyenek bizonyos események és ha szükséges, akkor kivédhetőek. A Villanások című könyvében állítja Barabási: „A véletlenek mögött gyakorta még feltáratlan törvényszerűségek lapulnak.” De vajon ennyire kiszámítható lenne a világ? És az einsteni gondolat igazolását erősítené a hálózattudomány, miszerint Isten nem kockázik? Vajon valóban megjósolható lesz, hogy holnap ki mit álmodik? Az mindenképp igaz, hogy a jól átlátható hálózatok sok területen segítségünkre lehetnek a jövőben. erport.ro

Születésnapi beszélgetés József Magdával – Vágyainkért érdemes küzdenünk
Kovácsné József Magda tanár, nyelvész, újságíró, szerkesztő Kápolnásfaluban született 1942. július 1-jén, közel ötven éve azonban Kolozsváron él. Hetvenötödik születésnapja apropóján elektronikus levélben faggattam.
– Mit jelent az ön számára a szülőfalu?
– Szüleim földművesek voltak, a hegyvidéki hűvös időjárás, a köves, sovány termőföld kemény munkához szoktatta őket. Sajnos korán elváltak, apámat hétéves koromban láttam először futólag az utcán, miután az orosz fogságból hazatért. Édesanyám és kerekesmester-gazdálkodó nevelőapám családjában nevelkedtem anyai nagyszüleim gondoskodó szeretete közepette. Noha korán, tizennégy évesen elkerültem otthonról, és közel ötven éve Kolozsváron élek, máig kápolnásfalvinak érzem magam. Amióta szüleim meghaltak, sajnos egyre ritkábban látogatok haza.
– Van emléke az anyanyelvvel való találkozásáról vagy az anyanyelvre való eszméléséről?
– Gyermekként figyeltem a felnőttek beszédét. Hosszú téli estéken gyakori vendégeink voltak az idősebb férfiszomszédok, a konyhában beszélgettek napi témákról, az időjárásról, a gazdaságról és legtöbbször a politikáról, szidták a rendszert, várták az amerikaiakat. Tanulás vagy olvasás közben fél füllel őket hallgattam. Felfigyeltem a gyenge fokú ö-zésre, persze akkor nem tudtam a jelenség tudományos nevét: embör, gyermök, édösanyám – mondtuk, megjegyeztem és természetesen magam is használtam az érdekes tájszavakat. „Ha mennydörgött, lestük a mezőn, jön-e az eső, siessünk, mert a Hargitán görget, télen sikoláztunk a jégen”. Olvastuk a könyvtári könyveket, kedvenc tantárgyam a magyar irodalom lett, éreztem, legszívesebben magyar szakos tanár lennék. Gyermekkoromból halvány emlékeim vannak a nyelvről, feltűnt viszont az, hogy milyen érdekes beceneveken szólítják, emlegetik egymást az emberek.
– Hol járt iskolába? Hogyhogy szövőnői szakképesítést szerzett és miért éppen Sepsiszentgyörgyön?
– A hetedik osztály elvégzése után nem folytathattam középiskolában a tanulmányaimat. Kápolnásfalu mint hegyvidéki település megúszta a szövetkezetesítést, de a magángazda családoknak fizetniük kellett a gimnáziumi bentlakást gyermekeik után, s a családunk nem tudta vállalni ezt a jelentős kiadást. Pető Sándor iskolaigazgatónk és kedves magyartanárunk beszélt először nekünk, végzősöknek a kétéves sepsiszentgyörgyi textilipari szakiskoláról. Ingyenes ellátásban részesülünk, fizetik az utazási költségeket, még ruhát is kapunk, mondta igazgatónk. Osztálytársnőim közül, a szokásoknak megfelelően, többen Kolozsvárra mentek „szolgálni”, ahogy akkoriban mondták. Én a szakiskolát választottam. Szüleimnek is tetszett az iskola. Édesanyám is cselédeskedett fiatalkorában, és megfogadta, hogy leányát megkíméli ettől a sorstól.
– Mellékvágányt jelentett a textilipar?
– Nevezhetjük mellékvágánynak a kitérőmet, hisz mindössze öt évet dolgoztam a sepsiszentgyörgyi textilgyárban. Ma inkább az ott eltöltött évek szépségét, előnyeit látom, pedig nem volt könnyű: három műszakban dolgoztunk a szövödében, mellette tanultunk, leérettségiztünk a gyár akkor indult esti líceumában, ahol a város legjobb tanárai tanítottak. Megnyílt az út számomra is az egyetemi tanulmányok felé. Felvételiztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, és akkor döbbentem rá, hogy nem tudom, hogyan fogom folytatatni, hisz a család támogatására továbbra sem számíthattam. Nagyszüleim jelentették az egyetlen biztos pontot, náluk lakhattam, nyári vakációban onnan jártam dolgozni. Megfeszített tanulás, munka, önellátás következett, de megérte. Ma is vallom, vágyainkért, céljainkért érdemes küzdenünk, mert amit nagyon akarunk, és teszünk is érte, az sikerülni fog.
– Tanári pályáját Csíkszentmártonban kezdte. Milyen élmények határozták meg ezt az évet? Hogy-hogy munkanélküliség következett a csíkszentmártoni év után?
– A csíkszentmártoni középiskolában a sok okos, értelmes diák érdeklődése lelkesített, átlendített a kezdeti nehézségeken. Csakhogy a megyésítés után, 1969-ben szinte képtelenség volt megfelelő albérleti lakást találni Csíkszeredában. Egyből zsúfolttá vált az új megyeszékhely. Egyik segítőkész kolléganőnk fogadott be lakásukba, s bár nagyon jól éreztük magunkat náluk, mégsem illett sokáig maradni, különösen, hogy gyermekáldás elé néztünk. Kolozsváron üresen állt a család egyszobás lakása. Nekem kellett otthagynom a biztos állást a bizonytalanért, és visszaköltöztünk Kolozsvárra. Kolozsvár zárt város lévén, magyar tanári állásról álmodni se lehetett. Márton Gyula professzor, államvizsga-dolgozatom tudományos irányítója hívott, hogy felvételizzem doktori képzésre. Disszertációm témájául az udvarhelyszéki Havasalja (21 település) élő személyneveinek vizsgálatát választottam. Végigjártam a falvakat, összegyűjtöttem a neveket és hozzáláttam a hatalmas anyag feldolgozásához. Ekkoriban közöltem tanulmányaimat Kápolnásfalu és Máréfalva személyneveiről a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Letettem a kötelező szakvizsgákat, bemutattam és megvédtem az előírt referátumokat, miközben hivatalosan fizetés nélküli gyermeknevelési szabadságon voltam.
– Hogyan, mikor ismerkedtek meg a férjével, Kovács Nemerével?
– Egyetemi hallgatóként teljesen önellátó voltam, vakációban a homoródfürdői pionírtáborban dolgoztam, a táborozók nyilvántartását vezettük. Évről évre fenntartották számomra ezt az idénymunkát. Kovács Nemere a Pionír című gyermekújság riportereként érkezett 1965 nyarán a táborba, és ekkor ismerkedtünk meg. Az egyetem elvégzése után összeházasodtunk, és sokat kirándultunk. Jól emlékszem, a férjem hátára szerelt ülőkében vittük alig néhány hónapos gyermekünket a Bükkbe, a Szent János-kúthoz és máshová.
– 1974-től a Dolgozó Nő háztartási rovatát vezette. Mit jelentett ez? A mindennapokban is vonzotta a háztartás?
– Az 1989-es fordulatig voltam a Dolgozó Nő szerkesztője, rovatvezetője. Az első szerkesztőségi gyűlésen alaposan megilletődtem, amikor a gyakorlati rovatokat, a háztartást, a kézimunkát, a lakberendezést, a kertészetet, a szabásmintát bízták rám, hiszen akkoriban tanulgattam főzni, háztartást vezetni. Férjemmel gyorsan szakirodalom után néztünk, könyveket, folyóiratokat vásároltunk antikváriumokban, külföldön búvárkodtunk, keresgéltünk, gyűjtöttük az ételrecepteket gyakorló háziasszonyoktól, jól főző, segítőkész kolléganőimtől. Emlékszem, ha baráti társaságban, kiszálláson valami finomsággal kínálták meg férjemet, azonnal elkérte a receptet. Persze, nem mindig sikerült valamennyi receptet kipróbálni, azonban mindig ellenőrzött, megbízható forrásból származó ételleírásokat adtam közre. Menet közben megkedveltem ezt a munkát, tudtam, hogy nagy felelősséggel jár, ezeket az oldalakat mindenki olvassa. A 80-as évektől egyre nehezebbé vált a receptek írása, az üres boltokban csak mustárt, esetleg paszulyfőzeléket, céklát lehetett kapni. Ráadásul arra köteleztek bennünket, hogy a tudományos táplálkozást dicsérjük, előnyeiről írjunk, akkor, amikor jegyre adták a tojást, a vajat, a húst, a cukrot... Nehezen, de általában sikerült kicselezni ezeket a szörnyűségeket. Nemsokára mindenes újságíró lettem, egy-egy terepútról termelési, művelődési, nőmozgalmi, a Megéneklünk, Románia kampányról szóló anyagokat kellett hozni. Szép szolgálat volt a nőlap szerkesztése, kivéve amikor a pártfőtitkárt és nejét, a pártkongresszusokat kellett dicsőíteni. Egyébként büszkék voltunk olvasóink bizalmára, lapunk a legnagyobb példányszámú magyar folyóirat volt Romániában, példányszáma az 1980-as években 90–106 ezer között mozgott.
– 1990 januárjában a Dolgozó Nő utódlapjának, a Családi Tükörnek a főszerkesztője lett. Milyen reményekkel indult az új lap? Mit tartott meg, mit vetett el a régi lapból?
– Már a rendszerváltás első óráiban hozzáláttunk a lap átalakításához. A címmel kezdtük, idejétmúltnak éreztük a Dolgozó Nő nevet, hiszen nemcsak a dolgozó nőkhöz szóltunk, vallottuk, hogy valamennyi nőtársunk dolgozik, a gyermeknevelés, a családról való gondoskodás értékes munka és nem is akármilyen. Megszüntettük a kötelező politikai rovatokat, eldöntöttük, hogy családi lap leszünk. Többé nem kellett a bukaresti Nőtanács utasításait követni: tematikus számokat szerkesztettünk, bátran írhattunk hagyományainkról, műemlékeinkről, kultúránkról. A régi lap kedvelt rovatait így a művelődési, a nevelési, az egészségügyi, a háztartási témákat, a lelki postát stb. megtartottuk, és nagyobb teret szenteltünk a családi életnek. Az új helyzetben azonban egyre nehezebben lehetett előfizetni a lapra, az addigi központi lapterjesztés szinte teljesen összeomlott. Késett, olykor bukaresti raktárakban porosodott a kinyomtatott kötegekben álló lap, szállításra várva. Az olvasók eleinte türelmesen várták, érdeklődtek, de egy idő múlva elbizonytalanodtak, nem értették, miért nem kapják meg idejében kedvenc lapjukat. A nyomdaköltségek nőttek, nehézséget jelentett, hogy továbbra is Bukaresthez voltunk kötve, ott működött az egyetlen színes, mélynyomást végző nyomda. Háztartási és kézimunka mellékletek kiadásával próbálkoztunk pénzt szerezni, reklámok után jártunk, de csak sűrűsödtek a gondok, fenyegetett a megszűnés veszélye. Jómagam 1992-ben versenyvizsga után tanárként folytattam. Végül, ha késve is, visszakanyarodtam az eredeti pályámhoz, nyugdíjas éveimben óraadó egyetemi adjunktusként dolgoztam. Természetesen nem sajnálom, hogy közel két évtizedig újságíró, szerkesztő, két évig pedig a Családi Tükör főszerkesztője voltam, rengeteg élményt szereztem, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg.
– Mit jelent a nyelv az Ön számára? Miben látja a nyelvész szerepét?
– A nyelv, azt hiszem, mindannyiunk számára elsősorban az anyanyelvet jelenti. Mégis ritkán gondolunk magára a nyelvre, állapítja meg Péntek János egyetemi tanár az általam szerkesztett Beszélni kell! című kötethez írt előszavában. Pedig ahogy Sütő András ajánlotta, akár köszöntésként is feltehetnénk egymásnak a kérdést: „Hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?” Sajnos bőven vannak nyelvi gondjaink, beszédünk dallama bizonytalan, a szórend, a hangsúly gyakran idegen példákat követ, átvesszük azt is, amire már van szavunk. Gondolataink, érzelmeink pontos, szép kifejezéséhez minél gazdagabb szókincsre van szükségünk, ezért is kellene minél többet olvasnunk a tévé, számítógép világában is.
– Dolgozik most valamin? Mivel tölti a napjait?
– Legutóbb Kápolnásfalu névadásáról, azaz az ottani keresztnévdivatról jelent meg dolgozatom az Erdélyi Múzeum 2015/3-as füzetében. Jelenleg a régebb elkészült Román–magyar összehasonlító keresztnévszótár anyagát írom számítógépbe, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd könyv alakban megjelenik. Szabadidőmben az Erdélyi Kárpát-Egyesület tagjaival járjuk a természetet, és szívesen utazom, ha tehetem itthon és külföldön, bepótolandó mindazt, amit az előző rendszer nemzedékünktől megtagadott.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

Az észak-erdélyi autópálya újabb építtetőjével bontottak szerződést a román hatóságok
Immár a negyedik vállalattal vagy konzorciummal bontottak szerződést a román hatóságok az észak-erdélyi autópálya építtetői közül, most egy 17 kilométeres Kolozs megyei szakasz olasz építtetőjével mondták fel a megállapodást.
Az Economica.net román gazdasági hírportál pénteki tudósítása szerint a szerződés felmondásának oka, hogy a hatóságok szerint a vállalat komolytalan volt, nem tartotta be a határidőket. Már tavaly októberben megkapta az engedélyt a munkálatok elkezdéséhez, de a 17 kilométeres út még mindig csak a tervezési szakaszban van, nyilatkozta Alin Serbanescu, a román országutakért és autópályákért felelős állami vállalat szóvivője. Tavaly májusban kötöttek szerződést az olasz Impresa Costruzioni Giuseppe Maltauro SpA és a román Viaponte Rom srl. cégek alkotta konzorciummal a Kolozs megyei Magyarnádas (Nadaselu) és Nádasszentmihály (Mihaiesti) közötti szakasz megépítésére. Bukarest legutóbb tavaly a Bihar megyei Bors és Berettyószéplak (Suplacu de Barcau) közötti szakasz spanyol építtetőjével bontott szerződést szintén azt követően, hogy a vállalatot komolytalansággal vádolta. A múlt héten jelentették be, hogy újból meghirdették a versenytárgyalást erre a szakaszra. Szintén tavaly a Marosvásárhely és Nyárádtő (Ungheni) közötti szakasz megépítését elnyerő konzorciummal is szerződést bontottak, miután ez utóbbi kérte a megállapodás hatályon kívül helyezését. A vállalatnak az nem volt ínyére, hogy nem kapta meg a szerződéskötéstől számított első évben az építéshez szükséges hatósági engedélyeket. A román kormány először 2013-ban bontott szerződést az észak-erdélyi autópálya építtetőjével, akkor az amerikai Bechtellel mondta fel az együttműködést, miután az amerikaiak több mint tíz év alatt az eredetileg 415 kilométer hosszúra tervezett, Bors és Brassó közötti nyomvonalon haladó autópályából alig valamivel több mint 50 kilométert építettek meg.
MTI; erdon.ro

Valótlan emlékek a fekete márciusról
Klaus Werner Johannis államelnök székelyföldi – pardon, Hargita és Kovászna megyei – látogatása kapcsán is fontosnak tartom elemezni, és helyére tenni a hónap elején Csíkszeredában megtartott Kovászna, Hargita és Maros megyei románok fórumán elhangzottakat, és főleg a magát kulturálisnak nevező Vatra Românească egyesület alapító alelnökének, prof. dr. Ioan Sabău-Pop ügyvédnek a marosvásárhelyi Cuvântul liber napilap 2017. július 5-i számában az 1990-es fekete március tanújaként adott nyilatkozatát. Egyáltalán nem kizárható, hogy az államelnök a látogatás bejelentésével a csíkszeredai román fórum felhívására reagált, bizonyítandó, hogy nem tartozik a fórumon oly erőteljesen elítélt román politikusok közé, akik nem lépnek fel határozottan az úgynevezett három székelyföldi megyében a „Románia destabilizálását célzó akciók” ellen és a „nemzeti ügy” védelmében.
„Neo-bélakunista megnyílvánulás”
A marosvásárhelyi fekete március egyik tanújaként megszólaltatott Sabău-Pop ügyvéd kartárs erőteljesen indít, kifejtve, hogy helytelen a történteket fekete márciusnak nevezni, mivel tulajdonképpen bolsevik, neo-bélakunista megnyilvánulás történt, amelyhez azzal a céllal kapcsolódott hozzá a magyar titkosszolgálat, hogy elszakítsák Erdélyt Romániától, vagy érjék el az ENSZ kéksisakosainak ide történő betelepítését. Ezért véleménye szerint az 1989. decemberi „események” nem váltak a románok hasznára. Jellemző módon a nyilatkozó pont úgy kerüli a forradalom/népfölkelés kifejezést, mint a magyar forradalmat eltipró Kádár-rendszer!
Mivel az interjúban az ügyvéd engem is nevesít, méghozzá tévesen, a replika jogán felszólítottam a Cuvântul Libert, hogy közölje dr. Ioan Sabău-Popnak, az „1990. márciusi marosvásárhelyi magyar atrocitások tanújának” adott válaszomat. Arra a kérdésemre, hogy az újságírói etikát tiszteletben tartotta-e az egykori (?) Steaua Roşie című napilap, a választ, gondolom, kitalálták.
Idézek a román lapnak küldött, de meg nem jelentetett válaszomból.
Alulírott dr. Kincses Elődöt, a Martie negru la Tîrgu-Mureş szerzőjét (elolvasható a www.martienegru.ro oldalon) több alkalommal is megemlíti dr. Ioan Sabău-Pop ügyvéd kartárs. Nyilatkozata jó néhány pontatlanságot, sőt valótlanságot tartalmaz. Mi, gyakorló jogászok, tisztában vagyunk azzal, ha egy tanú egyik állítása hamis, akkor a teljes vallomás valóságtartalma megkérdőjelezhető! Az alábbiakban ismertetem az interjú pontatlan állításait:
„Emlékszem, hogy március 19-én reggel a román tüntetők követelték Kincses Előd, Tőkés András és Király Károly lemondását a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (románul CPUN) vezető tisztségeiből. Aznap Kincses Előd, aki a polgármesteri tisztséget is betöltötte, lemondott.” Csakhogy én sosem voltam polgármester, ezt a tisztséget Orbán Dezső töltötte be, a NEIT (CPUN) marosvásárhelyi elnöke pedig Ioan Judea ezredes volt.
„Segítettem a katonaságnak, hogy megakadályozzák a tüntetőket, hogy behatoljanak az épületbe, ami szinte lehetetlen volt, mert provokálták őket (szerk. megj.: a Görgény-völgyiekről van szó, akik megostromolták az akkori RMDSZ-székházat). Sütő Andrást, aki nem sokkal azelőtt szemműtéten esett át, bukaresti kórházba szállították. A Herder-, Kossuth- és állami díjas neves írót április végén műtötték meg az Egyesült Államokban, de a Görgény völgyéből behívott tüntetők által tönkretett szemét nem tudták megmenteni. Ebből az interjúból tudtam meg megrökönyödve, hogy a kartárs ezen a szörnyű eseményen jelen volt.
Kicsoda ez a Kincses?
„A líceum (szerk. megj. Bolyai) román diákjait és tanárait egész egyszerűen szabályosan kikergették.”
A Bolyai-líceum román tagozatának rengeteg diákja igazolhatja, hogy nem kergették ki őket az iskolából, amelybe tanulmányaik befejezéséig járhattak.
Az valóban megtörtént, hogy a magyar tagozat diákjai sztrájkolni kezdtek azért, hogy az 500 éves Bolyai ismét magyar líceummá váljon, a Papiu pedig, amellyel 1962-ben összevegyítették, újra magyar tagozat nélküli román líceummá váljon. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnökeként személyesen mentem el egykori iskolámba, a Bolyaiba, és határozottan elleneztem, hogy a románokat akaratuk ellenére tanév közben eltávolítsák/átköltöztessék a Papiuba. Fellépésemért – ami végül is eredményes volt – egyesek a magyarság árulójaként bélyegeztek meg. A jelenetnek tanúja volt a magyarul jól beszélő Matei Vasile akkori aligazgató. Vajon a sors iróniájának tudható be az, hogy 1990. március 19-én a főtéri NEIT-székházat körbezáró tüntetők azt ordították, hogy „jos cu Kincses trădătorul!” (le az áruló Kincsessel!). Arra a kérdésre, hogy kicsoda ez a Kincses, az egyik tüntető azt válaszolta, azt nem tudom, de ezt kell kiabálnunk!
Szajkózott hazugságok
Az igaz, hogy 1990. március elején megbecstelenítették („au profanat”) Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát, amelyre azt pingálták, hogy „Le ved”. Tisztában lévén a provokáció veszélyességével, azonnal felutaztam Bukarestbe és a nemzeti televízióban elmagyaráztam, hogy aki ezt a szöveget írta, nem ismerte a magyar helyesírást és szórendet, hiszen a helyes szöveg: Vedd le. Sabău-Pop kartárs, akinek románul megvan a Marosvásárhely fekete márciusa című könyvem, valószínűleg nem olvasta ezt az okfejtést, és ezért melegítette fel a 27 évvel ezelőtt megcáfolt vádakat.
Meggyőződésem, hogy a megfelelő román–magyar, magyar–román viszonyt csak az igazság kimondására és nem annak meghamisítására lehet alapozni! Azért, hogy a replika közölhető legyen, nem tértem ki a többi, számtalan esetben megcáfolt állításra, holott ezeknek hosszú a sora: a gyógyszertári csata, a „gyilkos” Trabant, a székelyek román származása, akiket a kiegyezés után magyarosítottak el, a Görgény-völgyieket senki sem hívta/küldte, maguktól jöttek be, a Vatra Românească 1990. február 8-i alapítása (holott a szervezetet már 1989. december 27-én megalapították, méghozzá a Papiu-líceum tanári szobájában, egy nappal azután, hogy aláírtuk a román és magyar, magyar és román értelmiségiek „Barátság platformját”); az 1848/49-ben magyarok által meggyilkolt 40 000 román (történetesen az egész szabadságharcban nem halt meg összesen ennyi magyar, osztrák és orosz katona). Igencsak elgondolkoztató, hogy a Barátság platform román aláírói között Radu Ceontea, a Vatra alapító elnöke és Lazăr Lădariu társalapító, a Cuvântul liber, de az Adevăr főszerkesztője is szerepel. A többi aláíró megérdemli, hogy felidézzük a nevüket: Béres András, Boér Ferenc, Ioan Boitan, Borbély István, Brassai Zoltán, Ioan Calion, Alexandru Cistelecan, Constantin Copotoiu (!), Anton Cosma, Éltető József, Fülöp G. Dénes, Gálfalvi György, Jánosházy György, Káli Király István, Kincses Előd, Markó Béla, Máthé Éva, Ion Ilie Mileșan, Augustin Morar, Cornel Moraru, Nagy Pál, Nemess László, Ioan Pascu, Grigore Ploeșteanu, Mihai Sin, Sütő András, Gheorghe Șincan és Tőkés András.
Sajnálatos tény, hogy a román politikum és média nagy része még mindig szajkózza a fekete márciussal kapcsolatos hazugságokat, és a főügyészség továbbra sem hajlandó elindítani a nyomozást Ion Iliescuék ellen.
Pedig bizonyítható, hogy a júniusi bukaresti bányászjárás főpróbájaként az ország akkori vezetőinek komoly szerepe volt a marosvásárhelyi parasztjárás megszervezésében. Sokan tudjuk azt, hogy a Zsil-völgyi bányászokat szállító vasúti szerelvényt március 20-án Székelykocsárdról fordították vissza. Miután sikerült megakadályoznunk a felbőszített székelyföldiek Marosvásárhelyre való beözönlését, a bányászok behozatala okafogyottá vált. Ennek tudható be az is, hogy Gelu Voican-Voiculescu akkori miniszterelnök-helyettes leállította a Zalatnán autóbuszokban várakozó mócok Marosvásárhelyre való beszállítását. Ebben az összefüggésben még inkább nyilvánvaló az, hogy mekkora melléfogás a Cseresznyés Pál ügyét félrenyomozó egykori ügyész díszpolgárságának egyhangú megszavaztatása.
A magunk részéről mindig az igazság talaján kell állnunk, és nem támogathatjuk annak elmismásolását!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Rakétára van pénz
Négymilliárd dollárért – több mint 16 milliárd lejért – vásárolna Patriot rakétavédelmi rendszert Románia az Egyesült Államoktól. S ez még mindig csak a kezdet: Bukarest nagyszabású hadi fejlesztési programot kezdeményez a következő évekre – további közel 10 milliárd eurós ráfordítással.
Mindeközben Romániában jóformán leálltak az állami beruházások. Infrastrukturális fejlesztések alig zajlanak, az autópályák csigalassúsággal épülnek – ha éppen nem kell lebontani és elölről kezdeni, amire szintén volt már példa –, közegészségügyi szempontból jó pár évtizedet visszalépett az ország, tombol a kanyarójárvány, nincs védőoltás, a kis- és középvállalkozásokról éppen újabb rend bőrt készülnek lehúzni a részmunkaidősök adóterheinek növelésével, hogy a féktelen osztogatást legyen miből fedezniük, a vidéken élők életkörülményei továbbra sem nevezhetőek 21. századiaknak, a folyó víz, a csatornázás ma is csak álom ezer meg ezer településen. És akkor az oktatásról még szót sem ejtettünk: noha törvény szavatolja, az ágazatnak még sosem tudták biztosítani a nemzeti össztermék hat százalékának megfelelő költségvetést.
Lenne tehát, hová tenni a pénzt, vannak sürgősebb megoldásra váró gondok, mintsem az ország haderejének fejlesztése. S bár való igaz, hogy a világban zajló konfliktusok egyre csak éleződnek, egyre nyomasztóbb, rosszabb a hangulat, mind több és nagyobb a potenciális veszély, mi több, az észak-atlanti szövetség tagjaként Romániának kötelessége is nemzeti összterméke két százalékát védelmi célú kiadásokra fordítani, azért Bukarest igyekezete inkább tűnik túlbuzgóságnak, semmint valós szükségletekből fakadó lépésnek. Fölöttébb furcsa viszont az, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer megvásárlása körül meglehetősen nagy a csend: nincs egyetlen olyan román politikai erő vagy civil szervezet, amely szót emelne a döntés ellen, mintha a közélet egészében teljes lenne a konszenzus a fegyverkezés szükségességéről, a hadi erő fejlesztéséről, és arról, hogy mindezt elsősorban Amerikából kell beszerezni. Ennek tükrében kell értelmeznünk Hans Klemm, Amerika bukaresti nagykövetének minap elhangzott kijelentését is, mely szerint a Patriot rakétavédelmi rendszer beszerzésének óriási hatása lenne Románia és a NATO biztonságára. És nem feledhetjük Klaus Iohannis pár héttel korábbi amerikai látogatását sem – a román sajtó szerint éppen a Donald Trumppal folytatott megbeszélésen született megállapodás a nagy beszerzésről. Úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy meglehetősen sokba került Klaus Iohannis kézfogása Donald Trumppal. A gond csak az, hogy a számlát ezúttal is nekünk kell állnunk... Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat
Mit üzen Orbán tusványosi beszéde nekünk, kisebbségi magyaroknak?
Próbálom néhány pontban felvázolni a kritikai észrevételeimet Orbán Viktor tusványosi beszéde kapcsán, és szerényen az erdélyi magyarság figyelmébe ajánlani, mert azt hiszem nekünk, Magyarország határain kívül élő szabadságharcosoknak, lehet talán érdemi mondanivalónk annak a Magyarországnak a számára, amely a „hazafias nemzeti politika” mellett döntött. Orbán Viktor azt mondta, egy erős állam, egy erős nemzet „saját pénzén él”. Hogy Magyarország rá volt kötve egy IMF nevű „lélegeztetőgépre”, ami ugyan életben tartotta, de ezzel el is vette a lehetőséget az országtól, hogy önmaga lehessen, szabadon éljen. Azt mondta, hogy Magyarországnak sikerült felélednie, s szépen megköszönte az IMF-nek, hogy itt volt, és hazaküldék. Ha ez valóban így történt, az nagyszerű. Azt viszont nem mondta, hogy Magyarország, miután az IMF hazament, a nemzetközi piacokról vett fel hiteleket. Ám nekem, erdélyi magyarnak, az jutott eszembe, hogy az erdélyi magyar kultúra egy Magyarország nevű lélegeztetőgépre lett kapcsolva, anyagilag, kulturálisan, szociálisan. S ezzel az a baj, hogy így Magyarország éppen minket tart távol a saját lehetőségeink megvalósításától, hiszen igaz, hogy a lélegeztetőgép segít a túlélésben, de lehet, hogy ez nem éppen az az élet, amelyet az erdélyi magyarság élni szeretne. Mi is mondhatnánk, hogy megköszönjük Magyarországnak, hogy segített de értse meg, hogy el kell búcsúznunk tőle, s szépen hazaküldenünk, de nekünk nincs más behívni való barátunk. Pedig elvileg nekünk sem kellene a lélegeztetőgép, de aki nem kap levegőt, annak muszáj. Orbán Viktor azt is mondta, hogy egy erős államnak, erős nemzetnek szüksége van egy erős kulturális identitásra. Hiszen anélkül elveszti magát, felmorzsolódik. S azt is mondta, hogy erős nemzeti-kulturális identitás, „nincs stabil etnikai összetétel nélkül”.
Érteni vélem, hogy ez Magyarországon talán egy elképzelhető kívánalom, hiszen ott egy többségi, nemzeti egységes kultúra van. De nekünk, erdélyi magyaroknak, ez a gondolat egy kegyetlen arculcsapással ér fel, mert ezt a gondolatot Romániában Ceaușescu ápolta nagy gonddal – s ápolják ma is éppen elegen – ellenünk. Mert ha egy ország nem lehet erős, ha nincs egy stabil homogén etnikuma, akkor Romániából nézve, nekünk végünk kell legyen: „mert egy erős ország ilyet sohasem engedhet meg magának”. És Románia is erős, hazafias nemzetállam kíván lenni. De mi, székelyek, romániai magyarok, éppen a román állam stabil etnikai összetételét gyengítjük, árnyaljuk. Ezért mi mindig akadályai leszünk az olyan elgondolásoknak, amit a magyar miniszterelnök hirdet. És kötelességünk felemelni a szavunk az ilyen gondolatok ellen, ha a hazánkban megjelenik: attól függetlenül, hogy ez románul, Bukarestből vagy magyarul, Budapestről hangoztatik.
Ezzel kapcsolatban hadd mutassak rá arra is, hogy lehetséges – sőt: van! – erős kulturális identitás vegyes, kevert etnikai összetétellel: Erdély. Már ha az ember nem tesz úgy, mint Románia néha, s le nem tagadja, hogy Erdélyben több nemzet, több etnikum, több kultúra él egyszerre, együtt, párhuzamosan, s ez képes az identitásunkat éppenséggel építeni, erősíteni. A kisebbségi identitás mindig roppant erős kulturális identitás, de sosem lehet etnikai, mert az mindig a saját létünk fenyegeti.
Mikor Orbán ilyeneket mond, nem veszi figyelembe, hogy mindenféle „erős hazafias nemzetállam” nem csak Magyarországon szimpatikus gondolat: hanem Románia számára is. És amikor valaki ezt hirdeti Romániában, akkor ezzel az eszmével a mi létünket teszi kockára. Hiszen maga Orbán mondta, hogy jelenleg Európában a vezérkérdés az, hogy „az európaiaké marad-e Európa?”, amely számára azt jelenti, hogy „a magyaroké marad-e Magyarország?”… s mi muszáj tovább gondolkozzunk, s kérdezzünk: ez román szempontból azt jelenti, hogy a „románoké marad Románia? vagy az Erdélyieké marad Erdély? És itt lapul a magyar miniszterelnök által hirdetett eszme mély problémája. Kisebbségiként nem kívánhatom, hogy a románoké legyen Románia. Legyen egységes állam, legyen erős állam, de ne etnikai alapokon.
Orbán azt mondja, hogy egy idegen kultúra sikeres integrációját sem ismerjük, és hozzátette azt is: „Egymással ellentétes célokat képviselő emberek, ha egy rendszerbe, országba kerülnek, abból nem integráció lesz, hanem káosz.” „Egymással ellentétes eszmék és értékek egyszerre, egy időben nem érvényesíthetőek, ugyanis kizárják egymást”. A „hazafias kormányzat” kultúrája, értéke, eszméje ellentétes a kisebbségi kultúrával, annak értékeivel, annak eszméjével. S még valami többel, sokkal fontosabbal, mint a politika: a létével. Orbán eszméje a mi létünkkel ellenkezik.
Ehhez még hozzátartozik egy apróság: mivel a mi kultúránk, eszméink, értékeink a kisebbségi létünkből fakadnak, ezért kénytelenek erősebbnek lenni, mint a politikai eszmék. Erdélyben nem a politikumból fakad az identitásunk: a létünkből. Ezért erősebbek az erdélyi magyar és székely közösségek, ezért a mi identitásunk sokkal erősebb, mint bármilyen „nemzeti” identitás. De ha akarnánk sem tudnánk erről lemondani, s az erős etnikailag egységes nemzetállamiságot képviselni.
Persze, tudom, hogy a miniszterelnök nem rólunk beszélt, nem mi vagyunk számára a fenyegető idegen kultúra. De erdélyi magyarként mégis ezt kell kihalljuk a beszédéből, mert ha a beszéde románul, egy román politikustól hangzik el, akkor rögtön ezt fogja jelenteni.
Ebből egy olyan következtetés adódik, amelyet Orbán is megfogalmazott: „Sohasem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel, olyan emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy megváltoztassák azt az európai – kisebbségi, teszem hozzá - kultúrát amelyik a lényegét, értelmét és célját adja”. „Nem szabad szolidárisnak lenni, mert ennek a vége az önfeladás.” Ha az erős etnikai alapú társadalom képét hirdeti –, mi nem lehetünk szolidárisak Orbánnal.
Minket, erdélyi magyarokat, székelyeket, nem tud, nem képes egy erős anyaország megvédeni. Az nem igaz, hogy a mi sorsunk Magyarország kezében van. Hiszen volt idő – és nem is olyan nagyon rég – amikor Magyarországon tabutéma volt a határon túli magyarság: mi akkor is megvoltunk. Mi az erős anyaország nélkül is meg tudjuk szervezni önmagunk, erre egyszerű bizonyíték: maga a létünk.
Orbán ma Brüsszelben egy bürokrata hatalmi gépezetet lát, amelyik beleszól a nemzetállamok belső ügyeibe. Mi ettől nem félünk – mi ebben reménykedünk! Hiszen ha Románia önként nem ismeri el létünket és jogainkat, akkor csak egy erős brüsszeli bürokrácia biztosítja a jogaink-érdekeink figyelembe vételét.
Ha a "Soros-birodalom" az erős nemzetállamok helyett a nyílt társadalmak mellett teszi le a voksát, akkor számunkra – mert kisebbség vagyunk egy nemzetállamban – a nyílt társadalom a kívánatos, ahol önmagunk lehetünk, ahol úgy lehetünk állampolgárok, hogy nem firtatják az etnikai hovatartozásunk. Ahol nem jelent semmiféle negatívumot, ha nem a többség nyelvét beszéljük, nem a többség vallását hisszük, és nem a többség gondolatait gondoljuk. „Tisztán kell látnunk, nem szabad túlbonyolítani, nem szabad világ-összeesküvés összefüggésébe helyezni azt a küzdelmet, amely előttünk áll, hanem a lehető legracionálisabban kell leírnunk és viszonyulnunk hozzá.” - mondja a miniszterelnök.
A Trianon óta elszenvedett tragédiák forrása az „erős hazafias nemzetállam” volt. És Trianon óta nem állt fent nagyobb veszély, hogy ismét felbukkanjanak az „erős hazafias nemzetállamok” és tetézzék a tragédiákat.
Orbán azt mondta, hogy a „külső erők” lesznek az igazi ellenfelek. Azaz Brüsszel és Soros, és az általuk működtetett média. Eszközeik a pénzügyi zsarolás, a politikai fenyegetés, a médiakampány, a rágalomhadjárat. És persze a provokációk.
Ezzel az a gond, hogy mi, erdélyi magyarok és székelyek, már régóta ebben élünk. A román „hazafias nemzetpolitika” ezt a fajta retorikát nagyon régóta használja a kisebbségek ellen. Ezért elég nagy tapasztalatra tettünk szert benne, és számunkra jobban átlátható, mint egy magyarországi magyar számára. Csakhogy ezeket az eszközöket mi vagyunk kénytelenek "használni", nem a románok. A fegyvertárunkba szükségképpen benne kell legyen, hogy figyeljük a román politikum mozdulatait, és ha ellenünk tesz egy lépést, akkor hisztizünk, rágalmazunk, provokálunk – legalábbis ők ennek szokták nevezni a tüntetéseinket.
Amikor megünnepeljük március 15-ét, az provokáció. Amikor részt veszünk a székelyek nagy menetelésén, az provokáció. Amikor tiltakozunk a román szélsőjobb magyarellenes nyilatkozatai, tettei ellen, akkor az médiahiszti, feltűnési viszketegség.
Amikor a médiában saját érdekeinket megjelenítjük, akkor az „idegen befolyás a nemzeti politikában”. Ha saját értékeink mellett emelünk szót, akkor „idegen ügynökök” vagyunk.
Mi, erdélyi magyarok és székelyek nagyon rég provokáljuk a román nemzetállamot. És nem jó kedvből, és nem azért, mert ezért fizet Soros vagy bárki: hanem mert nem tehetünk mást, csak kiállni magunkért. A romániai magyarság tudja – vagy tudnia kell – hogy senki sem áll mellette: így minden eszközt meg kell ragadnia azért, hogy idejében észrevegye a rá leselkedő veszélyeket, és megvédhesse magát. Nekünk muszáj hinni az emberi jogokban, mert csak azok alapján kérhetjük, hogy tartsák tiszteletben a kisebbségi jogainkat. Errefelé nem valamiféle hablaty az emberi jogok diskurzusa. Mi civilekként, külföldi forrásokat is felhasználva érjük el jogaink érvényesítését, például Kolozsváron a magyar nyelvű Kolozsvár-táblák kitételét.
Tisztelt Orbán Viktor és magyarok: amikor az „erős hazafias nemzetállam” mellett álltok, akkor a magyar kisebbség léte ellen foglaltok állást.
Amikor a civileket idegen ügynököknek nézitek, akkor a mi évtizedes érdekérvényesítői munkánkat is megbélyegzitek.
Amikor azt hirdetitek, hogy a politikai korrektség lejárt, akkor megengeditek, hogy az erdélyi magyarokat nyugodtan lehessen rágalmazni, „bozgorozni”.
Amikor az emberi jogokat hülyeségnek nézitek, akkor elveszitek a mi eszközünket is, hogy saját jogainkat érvényesíthessük.
Amikor a tüntetést, a saját vélemény melletti kiállást „fizetett provokációnak”, „drogos fiatalok ámokfutásának” nézitek, akkor az erdélyi magyar kiállás eszközeit hiteltelenítitek el.
Amikor a terroristák ellen akarjátok felvenni a harcot, akkor jusson eszetekbe, hogy Romániában a magyarok a "terroristák".
Amikor ezt a szöveget elintézitek annyival, hogy egy Soros-bérenc pénzért megírta a tutit – akkor egy erdélyi magyar kisebbségi megszólalási lehetőségét veszitek el.
Amikor azt hiszitek, hogy ez pártoskodás, hogy ez politika: akkor elfelejtitek, hogy a kisebbség létével (is) szórakoztok.
Abban hittünk, hogy Magyarország a jövőnk, most azt érezzük, hogy talán mi vagyunk Magyarország jövője – egy békésebb, toleránsabb, nyitottabb, szolidárisabb Magyarország számára, aki talán végre tudatosítja, hogy Erdély, és a kisebbségi lét nem játék. Hanem egy biztos pont. Biztosabb, maradandóbb, mint a mindenkori politika.
Horváth-Kovács Szilárd / Transindex.ro

Székelyföld kapta júniusban az országban az egyik legnagyobb összegű szociális segélyt
Az országos szociális felügyeleti és kifizetési ügynökség (ANPIS) adatai szerint júniusban több mint 64 millió lejt fizettek ki szociális segély (garantált minimális jövedelem) címen.
Az átlagos kifizetés értéke 277,44 lej volt. Júniusban 230 699 személy részesült szociális segélyben. A legtöbb rászorulót Dolj - 14.367 személy, Buzău - 11.496, Bakó - 10.906, Galac - 11.158 és Teleorman - 10.351 megyékben regisztráltak.
Átlagosan a legmagasabb összegeket Bukarestben - 334,93 lej, illetve Szilágy - 332,62 lej, Bihar - 314,89, Maros - 318,30, Kovászna - 308,31 és Hargita - 303,85 megyékben fizették ki. A garantált minimális jövedelem a szegénység elleni küzdelem egyik legfontosabb eleme.
Tăriceanu jól beszólt
Korábban Călin Popescu Tăriceanu, az ALDE elnöke úgy nyilatkozott, hogy Romániának teljesen le kell mondania a garantált minimális jövedelemről, amely tulajdonképpen "felkérés a tétlenségre".
A politikus emlékeztetett: miközben Románia munkaerőhiánnyal küzd, sok gazdasági társaság, vállalkozó a szomszédos országokból hoz munkaerőt. „Nem hagyhatjuk, hogy egyesek üljenek otthon, és várják a garantált jövedelmet, ahelyett, hogy elmennének dolgozni. Saját méltóságuknak is jót tesz, ha megdolgoznak a pénzért, minthogy az állami támogatásra várjanak" - fogalmazott Tăriceanu.

Van pálya Bukarestben is (Parlamenti munkájáról számolt be Kulcsár Terza-József)
Parlamenti képviselőként kötelességének érzi, hogy negyedévente rendszeresen beszámoljon a választóknak munkájáról, e célból tartott – megválasztása után immár másodszor – lakossági fórumot Kulcsár-Terza József (fotó) hétfő este a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. A találkozón közös gondolkodásra, közös munkára is kérte a jelenlevőket.
Beszámolójában Kulcsár-Terza József kitért az RMDSZ-szel való együttműködésre is: bár sok mindenben nem értenek egyet, az összefogás nélkül most nem lenne képviselője a parlamentben a jobboldalnak – magyarázta. Meggyőződését fejezte ki továbbá, hogy van pálya Bukarestben is, vannak lehetőségek a magyar érdek képviseletére, csak bátorság, elszántság kell hozzá. Felidézte: már az eskütételkor kis székely zászlóval és magyar Bibliával jelent meg a parlamentben, s bár az RMDSZ-frakcióban figyelmeztették, hogy elveszítheti mandátumát, végül nem lett semmi probléma – ez is azt bizonyítja, hogy egy sor dolgot eddig is meg lehetett volna tenni. Székely zászlót ajándékozott az Európai Tanács monitoringbizottsága tagjainak is, ismertetve egyúttal jogfosztásainkat. Az első igazságügyi miniszter, Florin Iordache bizottsági meghallgatásán szóvá tette a magyar himnusz eléneklése, a székely zászló kitűzése miatti büntetések ügyét és a gyulafehérvári nyilatkozat alkotmányba foglalásának lehetőségét, továbbá ígéretet kapott tőle, hogy a tárcavezető fogadja és meghallgatja a panaszokat – végül azonban leváltották, utódjánál pedig hiába jelentkezett, egyelőre nem kapott választ. Ismertette azt is, hogy az emberi jogi bizottságon belül sikerült létrehozni egy magyar ügyekkel foglalkozó albizottságot, és azt kihelyezett ülésre meghívta Sepsiszentgyörgyre – a székelyföldi elöljárókkal való találkozókon elhangzottakról jelentés is készül, amely hivatkozási alap lehet a jövőben. Felelevenítette a március 15-e hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánítására irányuló kezdeményezését, amelyet az RMDSZ is felvállalt, a kormányválság idején a szociáldemokratákkal folytatott tárgyalások során azonban a szabadnapot opcionálissá „enyhítették”, mint mondta, ő ragaszkodik az eredeti változathoz, ősszel visszatérnek a témára. Ugyancsak az őszi teendők közé sorolta az autonómiatörvény parlament elé terjesztését: hangsúlyozta, fenntartja véleményét, hogy már a tavaszi ülésszakban meg kellett volna tenni ezt, a kormányválság idején kirobbant magyarellenes hisztéria után nyilvánvaló volt, hogy nincs veszítenivaló. Ősszel viszont mindenképpen be kell nyújtani a tervezetet, ha másként nem megy, egyedül is kész megtenni ezt, de az üzenet sokkal erőteljesebb lenne, ha a frakció egésze felsorakozna mellette – vélekedett az MPP-s politikus, arra buzdítva egyúttal a jelenlevőket, hogy maguk is vegyenek részt a közös gondolkodásban, munkában, hiszen Bukarestben látniuk kell, van erő és súly a követelés mögött.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyesek nem minket képviselnek
Parlamenti beszámoló
Hétfő délután a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban a maga nemében egyedüli lakossági fórumot tartott Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei elnöke, parlamenti képviselő. Tudomásunk szerint ugyanis az elmúlt 27 év alatt egyetlen képviselő sem számolt be az általa végzett munkáról (a szerző tudomása szerint – szerk.).
Beszéde elején Kulcsár felidézte azokat az emlékezetes pillanatokat, amikor az általa állandó útitársnak nevezett magyar nyelvű Szent Bibliára és székely zászlóra tette le képviselői esküjét a román parlamentben, annak utolsó mondatát magyarul is megismételvén.
Amint kiderült, a képviselő eddigi legnagyobb megvalósításának az Emberjogi Bizottság keretében a javaslatára megalakított és magyar ügyekkel foglalkozó albizottság létrejöttét tartja. Erre szerinte eddig is lett volna lehetőség, ha a magyar képviselőkben megvan az ehhez szükséges szándék. Az albizottság működését, melynek elnöke is, azért tartja rendkívül fontosnak, mert az általuk megírt jegyzőkönyvek a román parlament hivatalos dokumentumaivá válnak, ezért súlya van a bennük foglaltaknak. Nem véletlen tehát, hogy sepsiszentgyörgyi kihelyezett gyűlésüket követően, melynek során kollégái megismerkedhettek a székelység sajátos gondjaival, a Kolozsvárra tervezett ülésre már nem kerülhetett sor. Szomorú viszont, hogy annak akadályoztatásához egyes magyar képviselők is hozzájárultak.
A továbbiakban többek között azt is megtudhattuk, hogy az Európa Tanács Bukarestbe látogató tagjaival részletesen ismertette a sérelmeinket, és átadott nekik egy székely zászlót. Az autonómiastatútum benyújtásáról pedig úgy vélekedett, hogy azt ősszel meg kell tenni, amennyiben pedig a magyar frakció erre nem lesz hajlandó, akkor majd egyedül is megcselekszi.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Soros-birodalom a volt kommunista Európában
A román EU-képviselő szerint a Soros-ellenesség az antiszemitizmus új formája.
Európában naponta elhangzik Soros György neve, főleg az egykori kommunista országokban. Nem valamilyen tőzsde elleni támadás és nem valamilyen civil akció miatt, ahogy az a kilencvenes években történt. Most csak politikai vádakról van szó.
A legádázabbak Orbán Viktortól érkeztek. A magyar kormányfő nemrég, Tusnádfürdőn azt állította, hogy „a Soros-birodalom sérti a magyarok érdekeit”, mert állítólag önkénteseket toborzott, akik egymillió bevándorlót hoznak majd az Unióba, hogy kikényszerítsék áthelyezésüket az összes tagállamba. Szintén ő indított támadást a Central European University ellen, azzal vádolva a magyar származású milliárdos által Budapesten létrehozott egyetemet, hogy állítólag „csalt” az oklevelek kibocsájtásakor. Mindennek a teteje, hogy Soros Orbánt is támogatta negyed évszázaddal ezelőtt, amikor a volt kommunista államok liberalizálásához fiatal vezetőkre, de forrásokra, többek között pénzügyiekre is szükség volt.
Romániában a vádak nem a konzervatív, hanem a szociáldemokrata táborból érkeznek. Victor Ponta indította a műveletet, Liviu Dragnea folytatja. Neki nincsenek olyan pontos vádjai, mint Orbánnak, amikor bírálja azt a „rosszat, amit [Soros] akar tenni ebben az országban és nemcsak ebben az országban”. A pészédés (PSD – Szociáldemokrata Párt) semmilyen bizonyítékkal sem támasztja alá az állítását, mert úgy gondolja, elég ha kijelenti: „az biztos, hogy ez egy nagyon szervezett ügy”. Mások a PSD-ből múlt nyáron az USR-t (Mentsétek meg Romániát Szövetség) és a Cioloş-kormányt vádolták meg azzal, hogy Soros ellenőrzése alatt állnak, idén pedig a januári-februári események során állították azt, hogy a #rezist szlogen alatt összegyűlt tüntetőket is a gazdag üzletember fizeti. A delirálás olyan szintig fajult, hogy egyesek szerint még a tüntetésekre kihozott kutyák után is fizetett…
Míg Bukarestben a baloldal a megbélyegző, Albániában pont fordítva van: Edi Rama szocialista kormányfőt vádolják azzal, hogy egy Soros-féle „hálózat” irányítja. Az egész egy elektronikus levélből indult ki, melyet a filantróp üzletember állítólag Hillary Clinton egyik munkatársának küldött 2011 januárjában, amikor Rama tiranai polgármester volt, az albán fővárosban pedig egymást érték a tüntetések.
Állítólag Macedónia is az ártó befolyása alatt áll, mert egyesek szerint az albán kormányfő – igen, szintén Ramáról van szó! – volt felesége felelt a pénzek elosztásáért a szkopjei és környékbeli civil szervezetek számára. Ennek Gruevski, a 2006 és 2016 közötti jobbközép kormányfő lenne a kárvallottja. A forgatókönyvmániában szenvedő szerbek is úgy tudják – nem túl világos, hogy miből indult az egész! –, hogy a migránsokat támogató szervezetek állítólag az Open Society-től kapnak pénzt.
Bulgáriában más okból mutogattak ujjal a Soros-hálózatra: azt vetették a szemére, hogy fizetett a Oresarszki-kormány elleni 2013–2014-es tüntetések résztvevőinek. Ennek a GERB, a jelenlegi kormányfő, Boriszov pártja volt a haszonélvezője. Boszniában és Hercegovinában az összeesküvés-elméletek azt állítják, hogy a CIA és Soros a vahabita iszlamisták támogatásában működnek együtt. És így tovább.
A milliárdos nem most kap először szemrehányásokat. Több mint egy évtizeddel ezelőtt azzal vádolták, hogy érintett volt az úgynevezett „narancsos” forradalmakban. A kilencvenes évek elején, amikor mifelénk ismertté kezdett válni a neve, az ultranacionalisták Románia feldarabolásának és Erdély Magyarországnak történő átengedésének támogatójaként beszéltek róla. Mivel magyarázható, hogy ilyen sokfajta táborhoz tartozó politikusok újra őt kezdték el emlegetni? Nehéz egyetlen magyarázatot adni erre. Több hipotézis is felmerült.
Az egyik azzal állhat kapcsolatban, amit az „ideológiák halálának” neveznek. Tekintettel arra, hogy a politikailag korábban mozgósító eszmerendszereket egyszerre vitatják, vagy egyre halványabb határok választják el őket egymástól, a közélet számos improvizációnak ad helyet. Ezek közül egy bizonyos személy megbélyegzése a legkézenfekvőbb. És ha a kérdéses személynek azok között is vannak ellenfelei, akik még mindig a font, vagy a rubel elleni támadásokat panaszolják fel, de az amerikai konzervatívok között is, akkor könnyen megy a besározás. Főleg az olcsó másolatokba szerelmes keleti országokban.
Egy másik magyarázat ennél is egyszerűbb. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Soros György a „nyitott társadalom” és az „ellenségei” rendszerszintű megmagyarázásáról ismert politikai filozófus, Karl Popper tanítványa. Nos, a milliárdos által a volt kommunista országokban létrehozott alapítványok éppen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztésének szentelték a tevékenységüket. Az utóbbi évtizedben azt az elgondolást hirdették, hogy a zárt társadalom korlátozza a szabadságot, hogy a tolerancia nem veszély, hanem társadalmi kötőanyag, hogy az egyenlőség alapvető jog. A volt kommunista országok – akár tagjai az EU-nak, akár nem – lassan-lassan nyitott társadalmakká váltak. Ellenfeleik teret veszítettek és az általuk felkarolt ideológiai opciótól függetlenül azzal reagálnak, hogy nem a filozófus Popperrel hadakoznak, hanem egyik tanítványával és főleg azokkal a civil szervezetekkel, melyek bírálják azt, ahogy a kérdéses politikusok a közérdeket védik.
Last but not least, Soros megbélyegzése az antiszemitizmus egyik új formája. A milliárdost az „abszolút gonosznak”, skrupulusok nélküli, a színfalak mögött meghúzódó manipulátornak állítják be. Ezek nem új gondolatok. Az antiszemitizmus nem kifinomultabbá, hanem könnyebben terjeszthetővé vált, mert a közösségi és politikai manipulálási hálózatokat használja fel. A volt kommunista országok politikusai pedig nagyon jól értenek ahhoz, hogy hasznot húzzanak azokból a felebarátainkból, akik utálják a szabadságot és mindig valahol „kint” találnak egy-egy bűnbakot maguknak. Ma Sorosnak nevezik, holnap – ha kell – találnak majd valaki mást.
Cristian Preda
Adevarul; foter.ro/cikk

Uzsorázó csendőrök
Tizenkét házkutatást tartott tegnap a Román Csendőrség egyik egységénél a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, ahol az alkalmazottak egy részét uzsorával és sikkasztással gyanúsítják.
A tizenkettőből hét házkutatás közintézményben zajlott Bukarestben, illetve Ilfov megyében. A vádhatóság közleménye szerint felmerül a gyanúja annak, hogy 2011-től kezdve, az alkalmazottak egy része szervezett csoportot hozott létre, amely több alkalommal jelentős kamattal adott kölcsön pénzt, és amely több tárgyat és értéket elsikkasztott az egység tulajdonából. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A legnagyobb hiba az lenne, ha 2018-ban beburkolóznánk sündisznóállásba”
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kisebbség-többség közti paktumot szorgalmaz
2018-as centenáriumára készülésről Kelemen Hunor RMDSZ elnök lapunknak úgy nyilatkozott: hiba lenne, ha beburkolóznánk sündisznóállásba, és egész évben csak siránkoznánk, félnénk, rettegnénk. Ezt el kell kerülni, így ugyanis nem lehet építkezni. Ebből a meggondolásból döntöttek úgy, hogy jövőre az őszinte beszédet választják: Ezer év Erdélyben, száz év Romániában mottóval arra törekednek, hogy megmutassák, mi, magyarok az elmúlt száz évben mit tettünk, mivel járul Kelemen Hunor: hiba lenne sündisznóállásba burkolózni tunk hozzá Romániához, tehát az értékalkotás és értékalkotók bemutatása lesz az egyik cél. Az RMDSZ szövetségi elnökével készített interjúnkban arra is rákérdeztünk: hogyan értékelik az együttműködést a parlamenti pártokkal az eltelt fél év után, Klaus Johannis székelyföldi látogatása kapcsán arra voltunk kíváncsiak, várnak-e változást az államfővel való kapcsolatban. Kelemen Hunor azt is megemlítette, ismét javasolta a kisebbség-többség paktum megkötését.
- A választásoktól eltelt fél év parlamenti munka után, hogyan értékelik az együttműködést a parlamenti pártokkal?
- Alapvetően az volt a szempont, hogy legyen egy folyamatos párbeszéd valakivel a parlamenti csoportok, pártok közül. Mert eredményeket nem lehet elérni 7%-kal, bár erősebb a parlamenti frakciónk, mint volt az előző mandátumban, de mégis messze vagyunk az 50%-tól, amivel törvényeket lehet alkotni. A kormányzó koalíció, a PSD-ALDE ajánlotta fel az együttműködést, sajnos, az első félév bebizonyította, az ellenzéki oldalon nincs, akivel érdemben lehetne együttműködni. Ez nem biztos, hogy így fog maradni, de ma ez látszik. Ezért a kormánypártokkal indítottuk el az együttműködést, és abban állapodtunk meg, hogy minden olyan kérdésben, amelyben egyeztetünk, és közös álláspontot tudunk kialakítani, támogatjuk a kormánynak az előterjesztéseit, illetve a kormánytöbbség megszavazza a mi tervezeteinket.
Természetesen arra is kell számítani, hogy az együttműködésben mindig kódolva van a konfliktus is. Az első ilyen már rögtön az év elején megjelent, amikor a 13-as sürgősségi kormányrendeletet elfogadták, ugyanis mi nem tartottuk helyesnek az eljárást. A legutóbbi kormányválság idején nem kértünk semmi olyat, amiről az elmúlt években ne lett volna szó, vagy ami nem lenne összeegyeztethető az alkotmánnyal, Románia nemzetközi vállalásaival és az európai uniós értékekkel. Ők szerintem akkor hibáztak, amikor az erdélyi képviselőiket nem hozták el a tárgyalásokra, és amikor visszaléptek a magyarellenes hangulat miatt. De volt egy csomó olyan kérdés, amelyben sikerült megegyeznünk: a költségvetéstől a bértörvényig, a betegjogoktól a nyelvhasználatig a szociális és egészségügyi intézetekben, az oktatási törvény esetében. Összességében ezt a fél esztendőt elfogadhatónak, jónak tartom, ezért az augusztus végére tervezett együttes frakcióülésen a parlamenti együttműködés folytatását fogom javasolni. A megállapodást négy évre írtuk alá azzal a megjegyzéssel, hogy minden parlamenti ülésszak után mindkét fél kiértékeli azt. Mind Calin Popescu Tariceanu, mind pedig Liviu Dragnea részéről azt a jelzést kaptuk, hogy folytatni szeretnék az együttműködést velünk.
Az elmúlt félévben a kormányba lépés lehetősége valóban felmerült kétszer. Először rögtön a költségvetés elfogadása után februárban. Ekkor azt mondtuk, hogy ez most nem alkalmas, mivel nem teremtődtek meg ennek a feltételei. Majd felmerült a júniusi cirkusz előtt, hogy amikor váltják Sorin Grindeanut, akkor egyben a koalíciót is bővítenék, de ezt sem tartottuk járható útnak. Nekik nélkülünk is megvan a többségük (54%), és ha fegyelmezetten dolgoznak, akkor szinte nincsen olyan kérdés, amelyben nem dönthetnének.
- Az ellenzéki pártok közül az USR-vel milyen a viszonya a szövetségnek? Foglalkoztatja-e annak esélye vagy veszélye, hogy ez az alakulat inkább magához csábítson magyarokat, hiszen nemrég magyar nemzetiségű személyt választottak az élére?
- Ők azt mondják, hogy a 2016-os parlamenti választáson kaptak magyar szavazatokat, ezt el tudom képzelni, de nem azokkal nyertek. Egyébként az elmúlt 27 évben mindig voltak olyan román politikai pártok, amelyre magyarok kisebb vagy nagyobb arányban voksoltak. Jelen pillanatban az USR saját identitásválságát éli, és nem lehet tudni, hogy jön vagy megy. Ebben a pártban szinte mindenféle ideológiát valló személy megtalálható, kérdés tehát, hogy mi marad belőle. Jelenleg a viszonyunk velük nagyon változó, képlékeny. A betegek jogainak tárgyalásánál például az USR-sek és a liberálisok a végszavazáson kimentek, s elmondták, mennyire nagy hiba, hogy az anyanyelven való szolgáltatás, segítségnyújtás egyáltalán szóba került. Aki figyelmesebb, és a mikrofonhoz hamarabb érkezik, annak a hangja hallatszik, tehát nincs összehangolt álláspont az alakulaton belül.
- Klaus Johannis székelyföldi látogatása után milyen mederbe terelődött az államfővel a kapcsolat, egyáltalán mi várható el tőle?
- Jó lett volna, ha erre a látogatásra 2015-ben, és nem 2017-ben kerül sor, így ezt úgy lehet értékelni, hogy az újraválasztása irányába tett első lépések egyike volt, hiszen megválasztása óta nem üzent és nem tett semmit a magyar választók irányába. Az államfőválasztáson a magyar emberek mindenhol Johannist támogatták döntő többségben. Azt állítják, a legtöbb magyar szavazatot a Székelyföldön kapta: igen, mert ott többségében magyarok élnek, de ha megnézzük Kolozsvárt vagy a Partiumot, akkor itt is mindenhol a magyarok 80%-a vagy még több rá voksolt. Azok a magyarok, akik elmennek szavazni, sokkal hamarabb szavaznak egy szászra, mint egy románra, még akkor is, ha kifogásaik vannak vele szemben, és ez azt hiszem 2017-re is érvényes. Johannis a magyar szavazóit biztos nem veszítette el, a kritikusait kevésbé valószínű, hogy meggyőzte, ugyanakkor román szimpatizánsait sem ábrándította ki, mert a román zászlóval eljátszott történetből jól került ki. Utána elment Marasestire, az első világháború csatájának egyik helyszínére, tehát nagyon vigyázott arra, nehogy magyarbarátsággal vádolhassák meg.
A szűk körű megbeszélésen elhangzott, hogy megpróbálja megemészteni, amit tőlünk hallott, de alapvető változást ma még nem mernék megjósolni. Tájékozattuk az elnököt a közösségünket foglalkoztató kérdésekről, de nem beszéltünk olyasmiről, amelyek ugyan rettenetesen fontosak számunkra, de orvoslásuk nem az államelnök feladata és kompetenciája, mint például az infrastruktúra, a költségvetés és hasonlók. Ugyanakkor kiemelném: ilyen típusú államelnöki látogatásra, hogy a székelyföldi vezetőkkel egyszerre találkozott és tárgyalt, eddig még nem került sor, és ezzel akár azt is üzenheti, hogy Székelyföldet egy entitásként kezeli.
Az államfőtől többek között azt kértük, éljen elnöki jogkörével, és vállalja a mediátor szerepet, amikor magyarellenes hangulat bontakozik ki, hogy legyen, aki a többséget csitítja és visszafogja. Még 2015-ben javasoltuk, hogy a kisebbség és többség közötti paktumnak legyen ő a kezdeményezője, erre nagy szükség lenne 2017-ben is.
- A kisebbség-többség paktumot milyen elvek alapján kellene megfogalmazni?
- Ezt a kérdést 2015-ben javasoltam az elnöknek egy beszélgetésünkön rögtön a megválasztása után. Vittem egy konkrét szövegjavaslatot is kiindulópontnak. Gyakorlatilag egy bevezető után négy pontot indítványoztunk, amelyek arra vonatkoznak, hogy a megszerzett jogokból nem lehet visszavenni sem törvényes, sem adminisztratív intézkedésekkel. Kezdeményeztük, hogy azokban az esetekben, ahol a törvényhozó szándékát egyértelműsíteni kell, módosítsunk közösen, továbbá a meglévő jogok bővítését együtt tervezzük meg, s társadalmi párbeszéd után fogadtassuk el a parlamentben, valamint vegyük ki a belpolitikai küzdelmekből a kisebbségi kérdést, azaz a magyar ügyet. Hiszen amikor valakinek nincs jobb ötlete, akkor általában előveszik a magyar kérdést, hogy viszik Erdélyt, szakítják szét az országot, stb. Tudom, mindez szinte illúzió, enyhén naiv dolognak tűnhet, de ha ezt a pártok felvállalnák, akkor könnyebb lenne.
- Mitől, illetve kitől függ az, hogy a megállapodás ténylegesen is létrejöjjön?
- Azért javasoltam Johannisnak, mert az államelnöktől kell elindulnia egy ilyen kezdeményezésnek, neki kell vállalnia érte a garanciát, alkotmányos feladta és szerepe a társadalomban mediátorként cselekedni. Ha valamelyik párt áll elő ezzel, akkor nyilvánvaló, hogy aki a másik oldalon van, nemet mond. Egyébként 2015-ben a parlamenti pártok elnökeinek is jeleztem a szóban forgó paktum megvalósításának a lehetőségét, de választási év következett, ezért részükről semmilyen reakciót nem kaptam. Minden ilyen paktumnál, legyen szó infrastruktúráról, hadseregről, oktatásról, EU-ról vagy NATO-ról, mindig az államelnök kezdeményezett. Másrészt úgy gondoltam, hogy ennyit bevállalhat egy szász nemzetiségű politikus…
- Hogyan készül az RMDSZ a mai Románia létrejöttének 2018-as centenáriumára?
- Az ügyvezető elnökségen létrejött egy munkacsoport, amely ezzel foglalkozik. Tervezünk az elkövetkező évben néhány akciót, ami szerintem fontos. Köztudottan 1918-nak az értékelése száz évvel az események után sem igazán változott a két közösségen belül. A magyarok sem gondolkodnak ma másképpen 1918-ról és az elmúlt száz évről, mint a románok, és úgy vélem, ez nem igazán fog változni a következő hónapokban 2018-ig. Rengeteg oka van annak, hogy miért alakultak így a történések, mindezt nem szeretném elemezni, ez történészek, társadalomtudósok feladata. Biztos vagyok abban, ha a román állam az elmúlt száz évben folyamatosan és nagyon nyíltan nem arra törekedett volna, hogy asszimilálja a kisebbségeket, és felszámoljon a társadalomban mindent, ami nem román, akkor talán a mai nemzedékek másképp viszonyulnának ehhez a kérdéshez. De mivel a két világháború között, Ceausescu alatt is egyértelmű volt ez a szándék, 1989 után szintén gyakran lehetett ezt a ki nem mondott törekvést érezni, nyilvánvaló, hogy újratermelődtek a félelmek: a románok attól félnek, hogy el akarjuk szakítani Erdélyt, a magyarok pedig attól tartanak, hogy a románok meg akarják fosztani őket az identitásuktól. Ezek a félelmek nyilván a jelenbe, illetve a jövőbe torkollnak, és nem látom annak a lehetőségét, hogy lényegesen változtatni tudjunk rajta.
A legnagyobb hiba az lenne, ha 2018-ban beburkolóznánk sündisznóállásba, és egy éven keresztül csak félnénk, rettegnénk és siránkoznánk. Ezt kell valahogy elkerülni, mert siránkozásból, rettegésből, félelemből nem lehet építkezni, inkább a tisztességes, őszinte beszédet kell választani. El kell mondanunk, mit gondolunk és mit várunk el a román államtól száz év után, de ugyanakkor a másik bőrébe is be kell valamelyest bújni. Azt tapasztalom, hogy a különböző nemzedékek értékelésében azért van jelentős különbség. Az elmúlt száz évben felnőtt nemzedék csak közvetett tudással rendelkezik arról, hogy mi történt 1918 előtt. Még az 1940-44 közötti időszakra is kevesen emlékeznek, közvetlen emlékeik nincsenek, már ők is csak szüleiktől tudják, hogy mi volt akkor. Ezért úgy véljük, hogy olyan tudományos konferenciákat kell szervezni, ahol ezt a száz évet elemezzük, megbeszéljük, kibeszéljük történészekkel és szakemberekkel, megértjük, újraértelmezzük, újrafogalmazzuk, amit ilyenkor újra lehet fogalmazni. Ugyanakkor kiadványokkal készülünk, amelyekben felmutatjuk, hogy az elmúlt száz évben mit tettünk, mivel járultunk hozzá Erdélyben Romániához – minden területen az értékalkotást és az értékalkotókat mutatnánk fel. Mindennek azt a munkacímet adtuk, hogy Ezer év Erdélyben, száz év Romániában.
Ugyanakkor a románok felé, főleg a fiatalok, 20-30 évesek irányába próbálnánk egy lazább, érthetőbb kampányt folytatni, főleg az online médiában, de nem csak. Megpróbáljuk elmagyarázni, kik vagyunk mi, a 21. században élő erdélyi magyarok, és mit akarunk. Mert rengeteg olyan tévképzet, előítélet él rólunk, amelyet a román társadalom történelemszemlélete alkotott. A románságnak pedig el kell fogadnia, hogy mi nem fogjuk tudni és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at. Ez a kölcsönös megértésnek és tiszteletnek kellene a terepe legyen. Időnként félek attól, hogy mivel Románia nagy megvalósításokat a centenárium évében nem tud felmutatni, ezért rosszízű nacionalista retorikával elkenik a száz évet, amire a BBTE rektora már erős kísérletet tett. Nem fogják tudni azt mondani, hogy építettünk 1800 km autópályát, összekötöttük száz év után végre a történelmi régiókat. Nem számolhatnak be arról, hogy ma, ha felülsz a vonatra Bukarestben, hamarabb elérsz Balázsfalvára, mint száz évvel ezelőtt. Azt fogják tudni elmondani, hogy ma másfél órával többet utazol Balázsfalváról Bukarestbe, mint száz évvel korábban. Tehát ilyen szempontból számomra nagy kérdés, mit tud felmutatni a román állam azon kívül, hogy száz éve létezik az ország. Ekkor ugye hajlamosak nacionalista retorikával mindenféle szólamokat puffogtatva megünnepelni a száz esztendőt.
PAPP ANNAMÁRIA, ÚJVÁRI ILDIKÓ / Szabadság (Kolozsvár)

Hegesztő Vietnamból, varrónő Bangladesből: külföldi munkaerőre szorul Románia
Háromszáz vietnami hegesztőt és lakatost alkalmaz a tulceai hajógyár, mivel itthon nem talál megfelelő számú szakmunkást. A friss bejelentés hűen illusztrálja, hogy egyre akutabb munkaerőhiánnyal szembesül Románia, ahol immár a bangladesi varrónő vagy a pakisztáni sofőr sem kuriózum. Miközben egyre nagyobb számban bukkannak fel az ázsiai vendégmunkások, a többség a szomszédos országokból, Ukrajnából és a Moldovai Köztársaságból „importálna” munkaerőt.
Egyre akutabb munkaerőhiánnyal szembesül Románia, ahol a gazdaság számos területén külföldi dolgozókkal igyekeznek pótolni a masszív elvándorlás nyomán keletkezett űrt. Miközben egyre nagyobb számban bukkannak fel az ázsiai vendégmunkások, a többség a szomszédos országokból, Ukrajnából és a Moldovai Köztársaságból „importálna” munkaerőt. „Hónapok óta képtelenség még az ország távolabbi sarkából is szakképzetlen munkásokat toborozni, a legtöbben külföldön vállalnak munkát, vagy egyszerűen nem akarnak elhelyezkedni” – panaszkodott lapunknak egy kolozsvári építkezési vállalkozó.
Bár az ingatlanfejlesztésekben utazó cégvezető a 2300 lejes nettó átlagfizetésen felüli bérezést ajánl, nehezen talál jelentkezőt, ami az ő szempontjából azért is húsba vágó, mivel az elmúlt egy-két évben felpörgött az ingatlanpiac. A jelenség amúgy általános és nem régiófüggő: júniusban történelmi mélypontra, 470 ezerre csökkent a munkanélküliek száma az országban, ami 5,3 százalékos munkanélküliségi rátának felel meg.
Tavaly egész évben gyors ütemben csökkent a munkanélküliség a megnövekedett munkaerő-kereslet hatására főleg Románia fejlett, nyugati régióiban, ahol egyre több vállalkozás panaszkodik munkaerőhiányra. A tavalyi utolsó negyedévben a meghirdetett és betöltetlen állások száma a hazai gazdaságban 60 700 volt, ami 11 százalékos növekedést jelent az előző év azonos időszakához mérten. A munkaerőhiány elsődleges oka, hogy a húszmilliós országból az elmúlt két és fél évtizedben milliók távoztak külföldre, a legfrissebb hivatalos adatok szerint jelenleg mintegy 4,4 millió román állampolgár dolgozik Nyugat-Európában.
A munkáltatói szövetségek régóta sürgetik a kormányt és a parlamentet, hogy módosítsák a munka törvénykönyvét, megkönnyítve a külföldi munkaerő alkalmazását, az engedélyezési folyamat ugyanis bürokratikus, és fél évig is eltarthat. A szigorú jogszabályok miatt például tavaly mintegy 5500, nem uniós országból származó polgár kapott munkavállalási engedélyt Romániában (kétszer többen, mint 2015-ben), ahonnan viszont évente negyvenezren távoznak külföldre.
Vállalkozók és munkaerő-toborzással foglalkozó cégek képviselői szerint a jelenlegi helyzetre az jelenthet megoldást, ha a bérek fokozatos növekedésével egyidőben Románia megnyitná a munkaerőpiacát a külföldiek, elsősorban a szomszédos, nem európai uniós országok, Ukrajna és a Moldovai Köztársaság munkavállalói előtt, akik számára vonzó lehet a hazájukéhoz háromszor nagyobb romániai átlagfizetés. Jelenleg sokan próbálkoznak az egyházak bevonásával munkaerőt toborozni, illetve fogvatartottakat alkalmazni, ez azonban ideiglenes megoldás csupán.
Mivel az ország fejletlenebb megyéiben is nehéz munkaerőt találni, az elmúlt években többen próbálkoztak az olcsó ázsiai dolgozókkal.
Egy brassói ingatlanfejlesztő például Vietnamból alkalmazott építőipari munkásokat, a tulceai Vard hajóépítő üzem pedig a napokban közölte, hogy ugyancsak a délkelet-ázsiai országból szerződtet háromszáz hegesztőt és lakatost.
Tudorel Topa, a hajógyár igazgatója elmondta, az üzem maximális kapacitáson dolgozik, emiatt égetően szüksége van a munkaerőre. Itthon viszont nem talál elég munkást, mivel a tapasztalt hegesztők 2-3 ezer eurós havi bérért Finnországban, Németországban és Nagy-Britanniában dolgoznak; itthon átlagban 670 eurót keres egy hegesztő.
Nicolae Bădescu, az Argeș megyei munkaerő-elhelyezési ügynökség vezetője szerint a régió fuvarozócégei újabban indiai és pakisztáni sofőröket alkalmaznak kamionokra. A konfekcióiparban nepáliak és bangladesieket is találni, Bukarestben pedig egyre többen alkalmaznak Fülöp-szigeteki dadát gyermekük mellé, de a délkelet-ázsiai országból sokan elhelyezkednek a romániai vendéglátóiparban, elsősorban szállodákban.
Szakértők szerint a kelet- és nyugat-európai bérszakadék miatt lehetetlen küldetés hazacsalogatni külföldről a romániai vendégmunkásokat, ugyanakkor az állam által biztosított szociális segélyek és a garantált minimálbér „elrettenti” a támogatottakat a munkaerőpiacon való elhelyezkedéstől. Ilyen körülmények között Románia számára nem marad más megoldás, mint nagy számban alkalmazni munkaerőt külföldről.
Rostás Szabolcs

Nincs város Romániában, amely Kolozsvárnál gyorsabban növekedne
Kolozsvár az ország második legnagyobb ingatlanpiaca: a kincses városban és vonzáskörzetében tavaly 72,7 százalékkal több új lakást adtak át, mint 2015-ben.
Kolozs megye, azon belül is elsősorban Kolozsvár az ország Bukarest utáni legnagyobb ingatlanpiaca. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint tavaly 5221 új lakás épült az erdélyi megyében, 72,7 százalékkal több, mint egy évvel korábban.
Ez elképesztő mértékű növekedés, lényegesen nagyobb, mint amekkorát a hasonló léptékű hazai városok fel tudnak mutatni.
A szintén prosperáló városnak számító Temesváron például 3691 lakást adtak át tavaly a fejlesztők, 29,4 százalékkal többet, mint 2015-ben, Konstancán pedig 3256 egységgel bővült a lakásállomány 2016-ban. Bukarestben 10 022 lakás készült el az elmúlt évben, ami 9,6 százalékos csökkenést jelent 2015-höz viszonyítva.
Erdély fővárosának fejlődésének a ritmusát jól érzékelteti az a tény, hogy a fővárosban tavaly kétszer annyi új ingatlan épült, pedig Bukarest lakossága körülbelül hatszor nagyobb. A temesvári adatok szintén figyelemre méltóak, a bánsági nagyváros ugyanis azon kevés hazai település egyike, ahol tavaly több lakás épült, mint a gazdasági világválság kirobbanásának évében, 2008-ban (2545), ráadásul a különbség 40 százalékos.
A Coldwell Banker ingatlantanácsadó cég romániai szakemberei szerint az új ingatlanok száma az egyik legjobb barométere egy régió gazdasági állapotának, fejlődése lendületének.
Az elmúlt évtizedben Kolozs megyében 39 579 lakás épült.
A rekordév 2008 volt, mikor is 7227 lakás készült el, a negatív rekordot pedig 2013 jelentette, mindössze 2147 új lakással. A Coldwell Banker információi szerint Kolozsváron és peremtelepülésein, elsősorban Szászfenesen, Kisbácsban és Apahidán jelenleg 4300 lakás van épülőfélben.
A kincses város ingatlanpiaca az elkövetkező időszakban is lendületben marad, véli Frinkuj Árpád ingatlanfejlesztő, a Fritech kft. igazgatója. Annak ellenére, hogy tavaly rengeteg új lakást adtak át, s jelenleg is sok van épülőben, a kereslet még mindig nagyobb, mint a kínálat, legalábbis erre lehet következtetni a magas ingatlanárakból. „Néhány évig valószínűleg nem lesznek olcsóbbak a lakások Kolozsváron és környékén, legalább is nem számottevő mértékben” – nyilatkozta a Maszolnak az üzletember, aki főleg Kisbácsban épít társasházakat.
Erdélyben Brassóban és Nagyszebenben is pörög az ingatlanpiac, előbbiben 2100, utóbbiban 2000 lakás készül el az elkövetkező hónapokban, Temesváron pedig körülbelül 1000. Az ország legnagyobb ingatlanpiaca természetesen Bukarest, ahol 14 ezer lakás építése van folyamatban.
Pengő Zoltán / maszol.ro

Műemlékvédelemről tanultak a fiatalok
Nyári egyetem a kastélyban
Idén második alkalommal rendezték meg a gernyeszegi Teleki-kastélyban a Nyári egyetem a kastélyban elnevezésű diáktábort, amely az oktató tevékenység mellett azt a célt is szolgálta, hogy előkészítse a műemlék épület és a Teleki-birtok felújításához és integrált menedzsmentjéhez szükséges dokumentumokat.
A Nyári egyetem a kastélyban a Teleki Kastély Egyesület és az Arché Egyesület közös projektje, amely a 2015-ben megszervezett gernyeszegi nyári egyetem folytatása volt. A tábor keretében a kutatómunka mellett nagy hangsúlyt fektettek a diákok oktatására, hiszen az volt a cél, hogy a részt vevő fiatalok megértsék, megismerjék a műemlék épületek helyreállításának komplex, multidiszciplináris folyamatát. A július 20. és 29. között zajló nyári egyetem résztvevői szakértők irányítása mellett dolgoztak, és a 10 napos műhelymunka során megismerhették a hazai és a külföldi gyakorlatot is a műemlékvédelem és helyreállítás területén.
Az idei táborban 25 egyetemista és fiatal szakember vett részt, akik építész, mérnök, művészettörténész, régész és tájépítész képzettséggel rendelkeznek, és Kolozsvárról, Nagyváradról, Iaşi-ból és Bukarestből érkeztek. A csapat tagjai között volt egy fényképész és egy filmes szakember is, akik megörökítették a kutatómunkát és a tábor eseményeit.
A nyári egyetem szakmai előadások sorozatával kezdődött, amelyek előkészítették a workshop második felében végzett kutatómunkát. Az első bemutatót gróf Teleki Kálmán tartotta, aki bemutatta a tábor résztvevőinek a gernyeszegi kastélyt és a birtok történetét. A kastély építéstörténetéről és építészeti megoldásairól Anca-Raluca Majaru építész beszélt a diákoknak, Makkay Dorottya építészmérnök pedig az erdélyi barokk tetőszerkezetek titkaiba avatta be a résztvevőket. Diana Culescu kertészeti szakértő az ember és a természet viszonyáról tartott előadást, Soós Zoltán történész pedig a térségben végzett régészeti ásatásokról mesélt a résztvevőknek.
A szakmai felkészítőket követően a diákok bekapcsolódtak a Gernyeszegi Kastélynap programjaiba, majd egy tanulmányút során meglátogatták a sáromberki, a sárpataki, az abafájai és a görgényszentimrei kastélyokat is.
A tábor második felében a kutatómunka és a felmérések zajlottak, építészeti és mérnöki tájépítész és kertészmérnök-, építészet és művészettörténeti, valamint régészeti és művészettörténeti műhelyek keretében.
A 2017-es nyári egyetem eredményeként sikerült befejezni a Teleki-kastély építészeti felmérését. A korábbi években készült dokumentumokat idén a tetőszerkezet felmérésével egészítették ki a diákok és az őket irányító szakemberek. A felmérést egy 3D lézeres szkenner segítségével végezték, így a diákok azt is megtanulhatták, hogyan működik ez a berendezés. A tájépítészek és kertészmérnökök a kastély körüli park helyzetét mérték fel, és javaslatokat tettek a legsürgetőbb beavatkozásokra, a történészek, művészettörténészek a műemléki értékeket dokumentálták, illetve javaslatokat fogalmaztak meg arra, hogy hol kellene régészeti ásatásokat végezni.
A Nyári egyetem a kastélyban projekt a Román Kulturális Alap (AFCN) és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) finanszírozásával valósult meg, illetve partnerei voltak a Maros Megyei Múzeum, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Kolozsvári Műszaki Egyetem, a Romániai Építészek Rendjének Erdélyi Fiókja, a Romániai Tájépítészek Egyesületének Bukaresti Fiókja, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a PONT Csoport és az IROD-M Kft. támogatásával.
(közlemény) Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)

Egekbe szöknek az ingatlanárak: Kolozsvár vezet, de Sepsiszentgyörgy is drágul
Egyre mélyebben a zsebükbe kell nyúlniuk azoknak, akik Sepsiszentgyörgyön vagy Kolozsváron szeretnének lakást vásárolni. A közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac. Elszaladtak az ingatlanárak és a lakbérek Sepsiszentgyörgyön – a közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac, mert a bankok egyre kevesebb hitelt adnak, miután kimerült az Első otthon program kerete. Kész János, a SIC-Imobprest ingatlanközvetítő ügyvezetője a Krónika megkeresésére elmondta, a tavalyhoz viszonyítva 20–25 százalékkal növekedtek az árak, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy sokkal nagyobb a kereslet, mint a kínálat.
Egy jó fekvésű, felújított kétszobás tömbházlakás ára eléri a 30–35 ezer eurót. Az ingatlanok 80–85 százalékát bankhitelből vásárolják a sepsiszentgyörgyiek – osztotta meg velünk tapasztalatát a közvetítő. Úgy véli, a jelenlegi árak túl magasak a helyi fizetésekhez képest.
Az árakat elsősorban a kínálat-kereslet arány szabályozza, és mivel a városban már évek óta csak az országos lakásügynökség építtetett bérbe adott ingatlanokat, így egyre kevesebb az eladó lakás.
Kinek mire futja
Hasonló a helyzet az albérletek piacán, havi 250-300 eurót is elkérnek egy felújított, bebútorozott lakásért, de egy házért 400 eurót is fizetnek. Kész János elmondta, két jól elkülöníthető réteg keres albérletet Sepsiszentgyörgyön. Egyrészt a fiatal házasok és azok, akiknek a lakását a bank végrehajtotta.
Ők nem tudnak nagy albérletet kifizetni, hiszen ha a havi 200 eurós bankrészletet nem tudták törleszteni, akkor a drága lakbért sem tudják kigazdálkodni a családi költségvetésből, így legtöbb 100–150 eurós albérletet keresnek. A másik oldalon vannak viszont a rendőrök, a multinacionális cégek középvezetői, és az élvonalbeli futballcsapat idegenből igazolt játékosai, ők a jól felszerelt, kedvező fekvésű, korszerűen felújított lakásokért nagyobb bért is hajlandók kifizetni – részletezte az ingatlanközvetítő.
Kolozsvár a legdrágább
Nem állt le ugyanakkor az ingatlanárak növekedése Kolozsváron sem: az Imobiliare.ro szakportál által közzétett legújabb felmérésből kiderül, a kincses város belvárosában immár drágábbak az ingatlanok, mint Bukarestben a leginkább keresett központi és északi városrészben.
A város szívében négyzetméterenként 1530 eurót kérnek el a lakásukat eladásra kínálók, ez pedig több, mint a fővárosban elkért 1500 euró. Kolozsváron a belváros után a Nyárfa (Plopilor) utca környéki ingatlanok kerülnek a legtöbbe, itt négyzetméterenként 70 euróval olcsóbban, azaz 1460 euró/négyzetméter áron lehet lakást vásárolni. A legnagyobb mértékű drágulás is értelemszerűen a belvárosban következett be. Tavalyhoz képest 3,8 százalékkal nőttek az ára, 2017 első év harmadában, és 6 százalékkal az év második harmadában.
A fenti árakhoz képest lényegesen olcsóbban lehet Szászfenesen lakást vásárolni, négyzetméterenként 750 euróért, de Kisbácsban is kevesebbet, 950 eurót kérnek egy ingatlan négyzetméteréért.
A jelentős drágulás a kincses városban ugyanakkor nem csupán a belvárosra jellemző. A Békás (Bună Ziua) lakónegyedben és a Tordai út környékén 5,1 százalékkal nőtt a lakások ára. A Nyárfa (Plopilor) utca környékén viszonylag mérsékelt, 2,1 százalékos az ingatlanok drágulása. A város perifériáján viszont még mindig kevésbé keresettek a lakások, így Szamosfalván stagnál az ingatlanpiac.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Operettkisebbség
Egyszerre volt morbid és szomorú az erdélyi szászok szombati nagyszebeni ünnepe, amely pontos látleletet ad arról, hogyan is viszonyul, illetve viszonyult 19. század végi létrejötte óta Románia a területén élő nem román közösségekhez. A rendezvény a kívülálló számára minden bizonnyal felemelő volt, hiszen a szászok egyik hagyományos központjukban mutathatták meg kultúrájukat, élhették meg identitásukat, ráadásul mindezt közösségük egyik legsikeresebb tagja, az államfővé avanzsált Klaus Johannis jelenlétében tehették.
Csakhogy a csillogó felszín mögött ott a szomorú valóság: a rendezvény résztvevőinek többsége Németországból érkezett, hiszen vagy őket, vagy szüleiket a nacionálkommunista román állam a szó szoros értelmében fejpénzért eladta Németországnak, két legyet ütve egy csapásra: feltöltötte a keményvaluta-tartalékokat, egyben pedig hatalmasat lépett előre a valós erdélyi multikulturalizmus felszámolása, a homogén román nemzetállam hagymázas ideáljának megteremtése felé. Így aztán a rendezvénynek otthont adó ősi szász városban mára már mutatóban is alig találni szászt, a város gyakorlatilag teljesen elrománosodott, Románia pedig saját kulturális örökségeként ajánlja a külföldi turistáknak a város épített örökségét, amely még a román állam létrejötte előtt keletkezett. A rendezvény egyik legfurcsább momentuma Klaus Johannis felszólalása volt.
A beszéd kapcsán az még korrektnek nevezhető, hogy ha már a román állam feje, a szász államfő románul és németül is elmondta beszédét, sőt akár példaként is állíthatnánk, hogy Erdélyben, az őshonos kisebbségek által még ma is jelentős számban lakott településeken hasonló módon kell biztosítani a kétnyelvűséget a hatóságokkal való érintkezésben.
Ugyanakkor nem kicsit volt visszás, hogy a szász ünnepbe belekeverte az Erdély Romániához való csatlakozására vonatkozó óhajt egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját is, megemlítve, hogy a 900 éve Erdélybe került szászok egy része is a Romániához való csatlakozásban látta az elődeiknek ígért szabadság megvalósulásának terét. Egyben a „centenárium Romániáját” a lehetőségek és jólét helyszínének nevezte, „a szabadság és a tolerancia projektjéhez” való csatlakozásra biztatva a hallgatóságot.
Morbid kijelentések ezek a javából, hiszen a szászok autonómia helyett ugyanúgy csak elnyomást kaptak az új román államtól, mint a magyarok, sőt a Johannis által a szabadság megvalósulása terének nevezett román állam tett meg mindent azért, hogy eltűnjenek az országból.
Így aztán a szombati ünnepségre a valaha több százezres erdélyi szász közösség néhány tízezressé zsugorodott. A résztvevők nagy része az ünnepség lezárultával hazautazott Németországba, az ittmaradottak előtt pedig a lassú eltűnés – elöregedés, elvándorlás, asszimiláció – látszik az egyetlen lehetséges útnak a szabadság és tolerancia Romániájában. Ahol Johannis is úgy lehetett államfő, hogy román nemzetiségűnek vallja magát, és a mindenkori román állam álláspontját magáénak vallva mereven elutasítja a jogos kisebbségi követeléseket.
Mindezek fényében – természetesen a szászok iránti legnagyobb tisztelet mellett – nehéz nem egyszerű operettrendezvénynek titulálni a nagyszebeni ünnepséget. Hiszen az egy zömében kivándorolt, gyorsan fogyatkozó közösségről szólt, Johannis bombasztikus beszéde és a zárórendezvények után a résztvevők zöme nem maradt Erdélyben, Nagyszeben pedig éli tovább az immár román erdélyi szász városok mindennapjait a külvilágot megcélzó, a kisebbségekkel szembeni toleranciáról szóló lózungok elpufogtatása után.
Egyértelmű, hogy Bukarest azért „szereti” most annyira a szászokat, mert egy gazdasági nagyhatalom, az EU legerősebb állama, Németország az anyaországuk. Meg persze azért, mert ők már nem jelentenek veszélyt – egy néhány tízezres közösségnek már kijár a leereszkedő hátba veregetés, hiszen alig maradt már olyan település az egykori Szászföldön, ahol többségben lennének.
Ők már nem kérnek autonómiát, nincsenek annyian, hogy tömeget képezve lépjenek fel a beolvasztó román állampolitikával szemben. Viszont kiválóan lehető őket biodíszletnek használni a toleranciáról és multikulturalizmusról szóló bukaresti hazugságpropagandához.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Senkiföldjén
Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Ezzel a telitalálat-címmel indítana kampányt jövőre az RMDSZ, hogy a román állam megalakulásának centenáriuma alkalmával ismertesse, mit tettek hozzá a romániai magyarok ahhoz az országhoz, amelyben kisebbségként élnek. A szervezet mértéktartó politikáját tekintve már maga a jelszó meglepően merész. Kanóc, igen rövid kanóc, amely csak addig égett, amíg a megfelelő helyeken a megfelelő emberek lefordították a Kelemen Hunorral készült Szabadság-interjút az ország nyelvére, aztán robbant. Nagyot. Mert mit is mondott pontosabban a szövetségi elnök?
Elsőre azt a nyilvánvaló „rágalmat” engedte meg magának, hogy azt állítsa: a románok által annyira féltett fél-Romániányi Erdély csak száz éve része Romániának. Gyakorlatilag megtagadta tehát Mihály viteázul több mint négyszáz éves egyesítési mítoszát. És ez még nem minden. Hiába volt tiszavirág-életű az akkori állapot, „tágabb értelmezésben” egyenértékű azzal a közvélekedéssel, hogy Románia, a román állam – legalábbis lélekben és eszmeileg – 1600-tól kezdődően létezik. A velős cím márpedig – amit kijelentéseivel Kelemen Hunor egyértelműsített („száz éve létezik az ország”) – azt az üzenetet is magában hordozza, hogy szemben az ezeréves európai államokkal a román állam alig százéves…
A háttérben pedig a román nép sokféle vélt vagy valós sérelme és félelme húzódik. A kisebbrendűségi érzés az egyik legsúlyosabb ezek közül. A köztudatában rögzült kép szerint Erdélyben a magyar urakkal szemben kivétel nélkül a románok voltak a szegény sorsú, elnyomott, kizsákmányolt, korlátozott jogokat élvező kisebbség, akiket lenéztek, kevesebbnek, szolgának tartottak. 1990 után aztán jött az újabb fajta szolgaság, amikor a románok szintén egy jobb élet reményében tömegesen mentek epret szedni Spanyolországba vagy szobalánynak, pincérnek az olaszokhoz. Szorgalmasan dolgoztak, mégis: többnyire olyan munkát végeztek, amit az adott ország állampolgárai nem szívesen vagy annyi pénzért nem szívesen, így aztán társadalmi státusuk ismét csak nem tartozott a rangosabbak közé. Ment aztán az alja nép is Nyugatra, koldushálózat, prostitúció, tolvajlás kötődött/kötődik Románia nevéhez, és mert a hírekben ezek viszik a prímet, a román útlevél – amit soha nem néztek jó szemmel – egyenesen teherré vált.
A balkanizmusnak az itthon maradottakra is érvényes mindenkori stigmája táplálja az Európával szembeni kisebbrendűségi érzést, ezért is örvendett olyan nagy támogatásnak az Európai Unióhoz való csatlakozás, hiszen így létrejöhetett valamiféle egyenlőség, vagy annak a látszata: együvé tartozunk, egyformán értékesek vagyunk, egy román is ér annyit, mint egy dán, francia vagy spanyol.
Az Európai Unió amolyan békaként nyelte le nagy sokára Romániát. A csatlakozási tárgyalások során sokszor kapott Bukarest olyan észrevételeket a tagállamoktól, amelyeket legszívesebben nem tett volna ki az ablakba. A közép- és kelet-európai államok tömeges csatlakozásáról le is maradtunk 2004-ben, csak három évvel később vettek be nagy nehezen, ráadásul Bulgáriával kerültünk egy kalap alá. (Pedig a románság azt hitte, legalább a bolgároknál többet ér, elvégre mindenféle európai tanulmányban és országjelentésben Románia általában valamivel jobb helyezést/minősítést ért el).
Románia tehát 2004-ben kevesebbnek találtatott a brüsszeli hatalmasok szemében. A nyugati munkavállalást pedig még a 2007-es csatlakozás után is évekig korlátozták, és a pontosan kidolgozott menetrend legutolsó türelmi időszakának a végén is csak nyögvenyelősen vált nyitottá a román dolgozók előtt például a brit munkaerőpiac.
A Nyugat felsőbbrendűségével szemben olyan jó lenne hát, ha legalább itthon akadna egy kis elismerés. Vállveregetés, kockacukor, hogy fiú, ezt jól csináltad. Ehhez képest a románok közt is vannak szép számmal immár, akik szóvá teszik a hazai hiányosságokat, a magatehetetlenséget, az egyhelyben (vagy visszafelé) topogást, olyan véleményformálók, akik úgy szeretik a hazájukat, a nemzetüket, hogy jobbítanának helyzetén, ezért leleplezik bosszantó gyengeségeit, végzetes gyarlóságait. Látják és szóvá teszik, hogy pusztulnak az egyébként gazdasági előnyök teremtésére képes műemlékek, hogy fejetlenül és egyéni érdekek mentén dúl az építkezés, hogy szedett-vedetten történnek a településfejlesztések, hogy egy valamirevaló autópálya sem épült, hogy igénytelen és gyenge minőségű tessék-lássék munka zajlik stb. Egyre látványosabb különbség van a történelmi régiók között, és ha Bukarest mérges is ennek kimondásáért, a megállapítás igazságát támasztja alá az a sok tízezer moldvai román, aki Jászvásár helyett inkább Kolozsvárra jön tanulni, hogy aztán többé ne is térjen haza. A szászfenesi tömbháznegyedben parkoló autók tömkelege nem Kolozs megyei rendszámtáblájú, nyáron sem. A bákói, neamţi egyetemisták nem mennek haza, mert mint mondják, itt jobb az életszínvonal, más a mentalitás. Mint ahogy a Nyugaton dolgozó románok (köztük erdélyiek) nem jönnek haza, mert egynéhány határvonallal odébb még jobb az életszínvonal és az életfelfogás.
Hogy mindez így van, nem kétséges. Mégis, hogy ezt sokan el is mondják, borzasztóan frusztráló. Ha pedig mindezt egy magyar teszi szóvá, az megbocsáthatatlan. Ha Kelemen Hunor mondja el, hogy Románia nem tud felmutatni nagy megvalósításokat a centenárium évében, hogy „ma másfél órával többet utazol Balázsfalváról Bukarestbe, mint száz évvel korábban”, hogy „a király meztelen”, akkor az legalább hazaárulás. Olyan, mintha a Bukarest keblén melengetett kígyó marna oda. Az árva, az üldözött, a hazátlan, akit befogadtak, megtűrtek, felöltöztettek, akinek enni adtak, jogokat adtak (s így minden igyekezet ellenére még rendesen asszimilálni sem bírtak, pedig most ugye nem lenne vele ennyi baj), oly sok év után ahelyett, hogy hálatelten csókolgatná a gondoskodó kezet, bírálni, sértegetni merészel, és még ráadásul nem is ünnepli a napot, amikor édes szüleit elvesztvén örökös gyámság alá került. Soha jobban nem éreztethették, mint e mostani felháborodással, minek tekintenek bennünket, hol is a helye meglátásuk szerint a romániai magyar kisebbségnek.
„– Nincs is ruha a császáron! – rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!« És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.”
Elismerni, hogy valamit rosszul csinálnak, aztán esetleg megkeresni a képességeket, erősségeket, és onnan kezdve jól csinálni, ez nagyon sokba kerül. Hát egyszerűbb látványosan megtagadni-büntetni a hálátlan fattya(ka)t és még buzgóbban vinni tovább – a levegőt.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Visszatekintés a 24. Segesvári Akadémia első hetére
A Nagy-Küküllő középkori partján megrendezésre kerülő Segesvári Akadémia első hetét (2017. augusztus 1-től 7-ig) a nyári iskolákra jellemző legkülönfélébb tevékenységek jellemezték: hegedű, zongora, brácsa, cselló, bőgő, klarinét, hárfa, ének és kamarazenei mesterkurzusok, zeneszerzés és Alexander-technika workshopok, míg esténként a belföldről és külföldről érkező vendégtanárok és -művészek hangversenyein lehetett részt venni.
Az első három koncert Veress Sándor és Dinu Lipatti zeneszerzők emlékének állított emléket, akiknek 110., illetve 100. születési évfordulóját ünnepeljük idén.
A hangversenyek célja volt egyfelől megragadni a két zeneszerző művészi személyiségét a romániai születésük kontextusában (Veress Sándor Kolozsváron, Dinu Lipatti pedig Bukarestben született), másfelől a Svájccal való kapcsolódásukat is értelmezni, ugyanis ez az az ország, amely mindkettőjüket befogadta, és ahol művészetük kiteljesedett. A választott téma által is hangsúlyozni kívántuk a Segesvári Akadémia svájci-romániai kapcsolatait, egy olyan projektét, amely immár 24. kiadását éli, és amelyet 1993-ban a romániai származású svájci hegedűművész, Alexandru Gavrilovici alapított a svájci Heidi Indermühle fuvolistával.
A negyedik napon a Segesvári Polgármesteri Hivatal Barokk termében az Icoane román népzenei együttes lépett fel a Trio Transilvannal közösen.
Az Icoane együttest a Gheorghe Dima Zeneakadémia diákjai és végzősei alkotják, illetve más főiskolák hallgatói, akiket az autentikus népzene iránti szeretet köt össze.
2017. augusztus 5-e, szombat az éneké volt.
Az augusztus 6-i, vasárnap esti koncert, A 20. századi orosz zene címmel, a legkülönfélébb európai művészeket gyűjtötte össze zenélni Svájcból, Romániából, Spanyolországból, Ausztriából, Koszovóból és Finnországból.
Egy korszakalkotó hangszer, névszerint a fortepiano különös hangzásvilágát és az ahhoz kapcsolódó kivételes előadásmódot mutatta fel az augusztus 7-i hangverseny. forte+piano = Fortepiano címmel Tobias Schabenberger (fortepiano), Alexandru Gavrilovici (hegedű) és Alexandre Foster (cselló) Joseph Haydn és Franz Schubert munkásságából adtak elő fontosabb műveket a segesvári közönség számára.
A soron következő koncertek műsorai ugyancsak változatos témákat követnek: minden este más és más költői-filozofikus gondolat köré szerveződik, amely aztán a zeneművészet vonalrendszerében ölt testet. Az ingyenesen látogatható hangversenyek minden este 8 órakor kezdődnek. A projekt Segesvári Megyei Jogú Város és a Segesvári Helyi Tanács támogatásával jött létre. A projekt tartalma nem föltétlenül tükrözi a Város álláspontját, és a Város nem tartozik felelősséggel a projekt iránt.
(közlemény) Erdély.ma

Ștefan Ciocan: Olaj a tűzre (A Kelemen Hunor-interjú margójára)
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök legitim kérdéssel állt elő, amely különben nem okozott volna annyi bonyodalmat román körökben, ha nem épp ő mondja. A Nagy Egyesülés centenáriuma kapcsán ugyanis felmerül az ésszerű kérdés: mit tett Románia Erdélyért az elmúlt száz évben, amiért nekünk, erdélyieknek, etnikumhoz való hovatartozásunktól függetlenül okunk lenne az örömre? Indokolt tehát Kelemen aggodalma, miszerint olyan megvalósítások hiányában, amelyek láttán az erdélyiek is jó szívvel ünnepelnék a centenáriumot, minden rendezvény olcsó nacionalista propagandává süllyed, amely az egyesülés szükségességét és törvényességét lenne hivatott igazolni. A cél az, hogy az erdélyi románokba ne merüljön fel a kérdést, hogy hozott-e egyáltalán valami jót a Kárpátokon belüli régióknak az 1918. december 1-i egyesülés.
Románia nem tett túl sokat Erdélyért, a Bánságért, a Körösökért és Máramarosért. Épp ellenkezőleg, a monarchia idejében és a kommunista időszakban is folyamatosan az erdélyi kultúra, az erdélyi szellemiség és gazdaság folyamatos tönkretételén ügyködtek. Az erdélyi ipari régiókból származó adókat Románia elmaradott régiói fele irányították, ellehetetlenítve ezzel az 1918 után Romániához csatolt részek fejlődését. A Kárpátokon belüli részeket elárasztották a regátból származó köztisztviselők hadával, megfertőzve a térséget a lustaság, ügyeskedés, harácsolás vírusával. Ceausescu úgy adta el a szászokat Németországnak, mint valami árucikket. Az általuk épített kastélyokat, városokat és falvakat hagyták tönkre menni, vagy, ami még rosszabb, roma kolóniákat telepítettek helyükre, akik aztán végképp tönkretettek mindent. Műemlékek tucatját hagyták összeomlani, több ezer kastély, udvarház vált termelőszövetkezeti székhellyé, amelyekre szintén az enyészet várt. A románok csak az utóbbi években jöttek rá, milyen szép pénzt lehet keresni az erdélyi kastélyokkal és kúriákkal, ezért elkezdték ezeket feljavítani, már ha volt még mit.
A kultúra és szellemiség tekintetében az elmúlt száz év katasztrofális következményei még nyilvánvalóbbak. Megpróbálták teljesen kiirtani az erdélyi szellemiséget. A görög katolikus egyházat, amely az Erdélyi Iskola mozgalom meghirdetője volt, törvényen kívül helyezték, papjaikat megalázták, börtönbe vetették. Az állam a kommunizmus leverése után sem tanúsított nagyvonalú magatartást a görög katolikus egyházzal szemben. Románia hivatalos történelméből hiányzik Erdély történelmének több jelentős fejezete, az erdélyi politikai és katonai vezetők szinte ismeretlenek, sokukat gyakorlatilag kitöröltek a köztudatból. Még két olyan európai ismertségű személyiség, mint Hunyadi János és Hunyadi Mátyás sem kapta meg az őket megillető helyet. És akkor még nem is említettük az erdélyi fejedelmeket, akiknek a román kultúra fejlődéséhez és elterjedéséhez való hozzájárulása vitathatatlan, román tankönyveket, román tannyelvű iskolákat létesítettek Erdély területén vagy azon túl is.
Sanyarú sors jutott a Nemzeti Párt és az erdélyi Szociáldemokrata Párt román nemzetiségű vezetőinek is, márpedig ők az 1918-as egyesülés kezdeményezői közé tartoztak, nem beszélve a több száz görög katolikus papról, akik ugyanazon célért küzdöttek, de mégis letartóztatták őket, nagy részük a kommunista börtönökben lelték halálukat az egyesülés után alig három évtizeddel. Még az egyesülés vezéralakjának számító Iuliu Hossu görög katolikus püspököt is letartóztatták és megalázták, pedig ő volt az, aki a Gyulafehérvári Határozatot felolvasta. Az elmúlt száz évben Erdély történelme tabu volt Bukarest számára. Az erdélyi románok agyából és lelkéből csakis történelmük elhallgatásával és erős nacionalista propagandával tudták kiirtani a multikulturalitás tudatát, amely Erdélyt, Európa egyik leggazdagabb és legértékesebb régióját jellemezte. Románia az elmúlt száz évben gyakorlatilag végig azon volt, hogy Erdélyt minél távolabb költöztesse Európától. És most elvárja, hogy ezért köszönetet mondjunk.
Glasul Hunedoarei; Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföld felértékelődik (SIC Feszt Csomakőrösön)
Székelyföld jövőjéről, aktuálpolitikai kérdésekről és a jövő évi magyarországi parlamenti választásról, Székelyföldről mint erős brandről beszélt a csomakőrösi SIC Feszt szabadegyetemen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Kozma Mónika, Maros Megye Tanácsa elnöki kabinetjének vezetője – áll a szervezők közleményében. A rendezvényen a politikai témák mellett gazdálkodási lehetőségekről is szó esett, szombaton családi napot tartottak, esténként koncertek zajlottak.
„Székelyföld mindenekelőtt politikai brand. És még inkább azzá válik, hiszen úgy látjuk, hogy az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld felértékelődik” – vélekedett Tamás Sándor. Kovászna Megye Tanácsának elnöke arra is felhívta a figyelmet: 2018-ban Magyarországon parlamenti választásokat tartanak, és „a négy évvel ezelőtti megmérettetéshez hasonlóan vagy még azon túlmutatóan szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy Orbán Viktor kormánya nyugodtan tudja folytatni azt a munkát, amelyet elkezdett, mert meggyőződésünk, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségekre – beleértve Erdély, Székelyföld ügyét is – nagy hatása van a nemzeti kormány tevékenységének, mert nemcsak politikai nyilatkozatokat tesz, hanem olyan gazdaságélénkítő, családi vállalkozásokat segítő, a bölcsődétől az egyetemig terjedő oktatási hálózat kiépítését segítő programjai vannak, amelyek számunkra nem politikai kérdések, hanem létkérdések” – idézte a tanácselnököt a szervező Háromszéki Ifjúsági Tanács közleménye.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy véli, a brand egy eszköz, amelynek megvan az anyagi értéke is az eszmei mellett. Az egységes megjelenítés nemcsak egy cég, de egy térség egészének hasznára válhat. Ismertette a székely termék mozgalom létrejöttét, azt, hogy miként érték el a termékek minőségének és ezáltal értékének is a növelését. A brand építésének másik pozitív hatása a magyar–magyar kapcsolat megerősödése. Kozma Mónika, a Maros megyei tanács elnöki kabinetvezetője kiemelte: az a céljuk, hogy Kovászna és Hargita megyével együttesen, közös összefogással alkossák Székelyföldet, amelyet fiatalosabbá kell tenni, és meg kell szerettetni a fiatalokkal.
Mezőgazdasági jövőkép címmel a háromszéki gazdák részvételével interaktív előadásnak is helyet adott a SIC Feszt. A szakmai beszélgetést Könczei István, a Hárit fiatal gazdákért felelős képviselője vezette, résztvevői: Orbán Miklós, az AgroSic Közösségek Közti Társulás vezetője, Márton Árpád RMDSZ-es képviselő és Kozma Béla, a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság irodavezetője. A mezőgazdasági igazgatóság vezetője ismertette Petre Daea tárcavezető hivatalos levélben megfogalmazott intézkedési tervezeteit, amelyek a mező- és állatgazdálkodókra, pályázati lehetőségekre, állami támogatásokra, adócsökkentésekre vonatkoznak. A SIC Feszten szombaton immár másodjára tartottak családi napot a Háromszéki Ifjúsági Tanács és a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola szervezésében. „A hagyományteremtő szándékkal tavaly elindított kezdeményezés egyre nagyobb népszerűségnek örvend a háromszéki családok körében, ebben az évben több mint ötszáz érdeklődőt vonzott” – mondotta Grüman Éva, a családi nap főszervezője. A HalVirág Bábszínház szórakoztatta a kicsiket, fellépett Zöldi Lara, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola diákja, valamint olyan kézműves, ügyességi, készség- és képességfejlesztő foglalkozások is várták a kicsiket és nagyokat, mint a hangyasuli, bútorfestés, családi fotózás, agyagozás, nemezelés, szövés, mézespogácsa-díszítés, origami, családi fotózás, ügyességi játékok, látványpékség, Legendárium, de fakanálbáb-készítés és légvár is volt. Kondor Ágota, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének alelnöke, mentálhigiénés szakember Mitől nő a nő? címmel tartott előadást, Máthé Kriszta doTERRA-szaktanácsadó az Illóolajok a családban című beszélgetést vezette, dr. Bodó Erika, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház gyermekgyógyász szakorvosa a szülők kérdéseire válaszolt, este pedig a Folker együttes táncházzal zárta az eseményt. (farcádi) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hétszáz menedékkérőt vett át Románia a kötelező betelepítési kvóták alapján
Eddig az eredetileg tervezettnél jóval kevesebb, mindössze hétszáztíz menedékkérőt vett át Románia más európai uniós tagállamoktól a kötelező betelepítési kvóták alapján, mivel a feltételezettnél jóval kevesebben teljesítik az áttelepítési feltételeket – tudta meg a Gândul hírportál a bevándorlási hivataltól (IGI).
Románia 2015-ben a kötelező kvóták ellen szavazott, azt hangoztatva, hogy a tagországoknak önkéntes felajánlások alapján kellene menedékkérőket átvenniük a migrációs nyomás által leginkább sújtott uniós tagállamoktól. A román hatóságok mindazonáltal nem tagadták meg a kvótarendszer alkalmazását – a Görögországból és Olaszországból áthelyezett menedékkérők első csoportjának tavaly márciusi érkezését a hírtelevíziók élőben közvetítették.
A további menedékkérők érkezését nem övezte hasonló sajtónyilvánosság, az IGI most először közölt róluk adatokat. A Gândul által vasárnap este ismertetett hatósági válasz szerint a bukaresti, giurgiui, radóczi (Rădăuţi), galaci illetve a Máramaros megyei nagysomkúti (Şomcuta Mare) befogadóközpontban 521 szíriai, 131 iraki, 45 eritreai és 13 jemeni – más uniós tagállamoktól átvett – menedékkérőt helyeztek el.
A brüsszeli kvóták szerint Romániának elvileg a menedékkérők 3,8 százalékát kellene átvennie, vagyis az első 160 ezer menedékkérő szétosztása nyomán 4180, Olaszországba vagy Görögországba érkezett migránst kellett volna Romániába telepíteni. Az IGI szerint azért érkezett a tervezettnél jóval kevesebb, nemzetközi védelemre szoruló ember Romániába, mert az Európai Unió eredeti becslésénél jóval kevesebben teljesítették az áthelyezés feltételeit – írta a Gandul –, például túlnyomó többségük nem olyan nemzetiségű, amilyennek egyértelműen nemzetközi védelemre volna szüksége. Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföld brandje felértékelődik
Vastagabb pénztárcáért
Az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld fel fog értékelődni. Ez fogalmazódott meg a 4. SIC Feszt – Székelyföldi Szabadegyetem Székelyföld mint brand című előadásán, amelyen a székely megyék önkormányzati képviselői beszéltek a térség jövőjéről.
Kozma Mónika, a Maros Megyei Tanács elnöki kabinetvezetője szerint sok esetben felmerül a kérdés, hogy Maros megye Székelyföld része vagy sem. „Azonban a cél az, hogy mindhárom megye együttesen legyen Székelyföld. És ha arról beszélünk, hogy milyen fejlesztések kellenének ahhoz, hogy Székelyföld valóban egy nemzetközi hírű brand legyen, akkor azt gondolom, hogy elsősorban fiatalosabbá kell tenni. Meg kell szerettetnünk a fiatalokkal, hogy itthon, szülőföldjükön éljenek, és büszkén viselhessék azt, hogy Székelyföldön lakom”, emelte ki Kozma Mónika.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a brand egy eszköz, és ilyen szempontból próbálják keresni, hogy miként lehet eredményessé, hasznosíthatóvá tenni a térség javára azt, amit akarnak. Borboly megjegyezte, a brandépítés is hozzátartozik az autonómiakoncepció megvalósításához, és ebben a folyamatban egy rendkívül fontos kérdés az is, hogy milyen tevékenységekkel lehet Székelyföldnek pluszjövedelmet hozni, hiszen minden márkanévnek az eszmei értéke mellett van egy anyagi oldala is, amit a „pénztárca vastagságában lehet mérni”. Ezért pedig számos területen dolgozni kell, mint a székely termék mozgalom, de a márkanév építését elősegíti a magyar – magyar kapcsolat megerősödése is, a gasztronómiánk, a kultúránk vagy különböző sajátos események szervezése. Borboly szerint Székelyföld egy turisztikai célpont, ezt a jelleget pedig még lehet erősíteni. „Kevesebb cirkusz és még több munka, és akkor még több turista fog jönni”, jegyezte meg.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke szerint Székelyföld mint márkanév, elsősorban az emberek szívébe van bejegyezve. „Szó esett a kulturális-, turisztikai-, gazdasági, vagy a gasztronómiai brandről, de meggyőződésem, ha Székelyföldnek van egy politikai brandje, akkor lehet a többit is erre ráépíteni”, emelte ki. Tamás nyomatékosította, elsősorban azt kell meghatározni, hogy milyen jövőt szeretnénk, merünk-e nagyot álmodni politikai kérdésekben is, és ezt sikerül-e megvalósítani. „Az is meggyőződésem, hogy az elkövetkező tíz évben Székelyföld mint politikai brand, piacon lesz mind Budapesten, mind Bukarestben, és azért, mert az elmúlt években egységesen jelenítettük meg. Tehát Székelyföld ügye egy előkelő téma lesz”, hangsúlyozta a megyetanácselnök.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Mágia, varázslat, ragadós példa” – ünnepi nyitógálával hétfő este elkezdődött a 8. KMN
Immár nyolcadik „kiadásához” érkezett a Kolozsvári Magyar Napok, amelynek hivatalos, ünnepélyes nyitógálájára hétfő este került sor a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A közönséget köszöntötték Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Fellépett a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage à Kodály című előadásával.
Gergely Balázs köszöntő beszédében elmondta, idén is közösen ünnepelünk, a közös ünneplés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen: a rendezvény kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és nem csak az erdélyi magyar közösség, hanem a román többség ünnepe is.
A kolozsvári magyar napok rendezvény keretében közösségépítő és –erősítő folyamat zajlik, a magyarságnak meg kell mutatnia értékeit – hangsúlyozta Gergely Balázs.
Kelemen Hunor RMDSZelnök köszöntőjében elmondta, a Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem: brand, de meg annál is több – mágia, varázslat, ragadós példa, amely terjed, mert jónak találtatik. Visszaemlékezett 1989 előttre, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, de mindemellett Kolozsváron azt érezte, hogy van remény és lehetőség túlélni, talpon maradni. Erre adott okot a város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya: otthon érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent, és ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű, hiszen ma is azt látni, hogy ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből, akik gazdagodni akarnak mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a kincses várost – mondta Kelemen Hunor.
Kifejtette hitét, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban, a jövőt pedig ki kell találni: „ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok, a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt. El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni”.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szerint annak biztosítéka, hogy az előttünk álló évtizedekben mi, magyarok a szülőföldünkön ne süllyedhessünk alávetett, kizsákmányolt és megalázott bennszülötti sorba: az a józan magyar nemzeti öntudat, valamint az ezen alapuló cselekvésre és együttműködésre képes magyar állam, mely nem kiszolgáltatja, hanem szolgálja a nemzetét, Magyarország határain belül és kívül egyaránt. Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”. Szabadság (Kolozsvár)

Az identitás és a hit erejét felmutató Kolozsvári Magyar Napok
Kövér László szerint a múlt sokszor megtapasztalt egyik tanulsága, hogy „az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite”.
Az Országgyűlés elnöke Kolozsváron beszélt erről a Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti nyitógáláján. Németh László 1941-ben Kolozsváron elmondott gondolataiból kiindulva a 21. századi hadviselés részének tekintette, hogy az alávetésre szánt közösségeknek először nem a területét, hanem a tudatát igyekeznek megszállni.
E tudattorzítás részének tekintette annak a sulykolását, hogy a nemzeti identitás és a nemzeti államok kora lejárt Európában.
„Mi, magyarok, azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot, amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja az identitását; amely a területén élő minden őshonos közössége számára képes biztosítani a szülőföldön való megmaradásra és boldogulásra vonatkozó érdekeit a külső, globálisnak nevezett ellenérdekekkel szemben” – fogalmazott Kövér László.
Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken.
A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is.
„Ha nem, akkor a térség népei együtt fogják elveszíteni államaikat, többség és kisebbség együtt fog identitás nélküli, fogyasztónak nevezett kifosztható biológiai erőforrássá válni” – vélte Kövér László.
Megjegyezte: a kisebbségi sorban élő európai polgárok gondjait nem az identitás nélküli nyitott társadalmak, hanem a saját önérdekeiket felismerő, egymással együttműködő európai nemzetállamok képesek megoldani. „Az a tény, hogy az elmúlt évszázadban, vagy az elmúlt negyedszázadban ez nem sikerült, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a jövőben sikerülhet” – tette hozzá.
Kövér László nyomatékosította: 2010 óta a magyar politikának az a célja, hogy nemzeti államunkat újjáépítsük, az identitásunkat és a nemzeti összetartozásunkat megerősítsük, szomszédainkkal együtt erősítsük a nemzetállamok együttműködésén alapuló Európai Uniót”.
Úgy vélte, a 2018-as magyarországi országgyűlési választásokon is erről kell dönteni Magyarországon és Erdélyben is.
Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke köszöntésében arról szólt, hogy Kolozsvár ma is ezrével, tízezrével vonzza az erdélyi magyar fiatalokat. „Van magyar jövő ebben a városban, és ebben a régióban” – jelentette ki, de szerinte a jövőt is ki kell találni.
Úgy kell kitalálni, hogy a román és a magyar jövőképek egymásba érjenek.
Ennek az alapja szerinte csakis az őszinte tiszta beszéd lehet. Kelemen Hunor szerint nem a magyarságon fog múlni, hogy a kolozsvári román és magyar világ el fog-e férni egymás mellett.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke köszöntésében az erdélyi szászok elmúlt napokban tartott nagyszebeni és az erdélyi magyarok kolozsvári ünneplését vetette össze. „Mi nem szeretnénk úgy járni, mint száz testvéreink. Nem szeretnénk, ha a nemzeti identitásunkat csak a szebenihez hasonló nosztalgiarendezvény keretében élhetnénk meg. Erre csattanós válasz a Kolozsvári Magyar Napok. Ez az élni akaró közösség rendezvénye” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője úgy vélte, a Kolozsvári Magyar Napok az elmúlt hét év alatt kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és a románság elismerését is kivívta. Kijelentette: közösségépítő, közösség-erősítő folyamat zajlik e rendezvény keretében Kolozsváron.
„Azok a közösségek, amelyek rejtőzködnek, titkolóznak, elbújnak, soha nem megbecsülést keltenek maguk iránt, hanem ellenszenvet, vagy félelmet” – fogalmazott. Hozzátette: a magyarság továbbra is a robbanásszerűen fejlődő Kolozsvár aktív, építő közössége akar lenni. Ehhez szerinte nemcsak teremteni kell, hanem közszemlére kell tenni az értékeket.
A nyitógála közönsége, mely zsúfolásig megtöltötte a Kolozsvári Magyar Opera termét, a köszöntőbeszédek után a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage a Kodály című előadását nézhette meg.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

Iohannis: Egy stabil és biztonságot nyújtó pont vagyunk a térségben
Románia még inkább felvállalja az erős állam szerepét és jelentős regionális szereplő, nyilatkozta Klaus Iohannis államfő kedden. „Egy stabil és biztonságot nyújtó pont vagyunk a térségben" – mondta az államelnök a Román Tengerészet napja alkalmából szervezett ünnepségen. "A mai ünnepség egy szimbolikus helyen zajlik, katonai, politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi szempontból is egy stratégiai fontosságú helyszínen – a Fekete-tenger térségében. Kötelességünk kihasználni a régió potenciálját, amelyek valós előnyöket nyújthatnak Románia számára. Egyre komplexebb és megfoghatatlanabb biztonsági kihívásokkal szembesülünk a térségben, de nő a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság is. Éppen ezért fontos a NATO által elfogadott határozat, melynek célja a közös védelem megerősítése. Románia még inkább felvállalja az erős állam szerepét és jelentős regionális szereplő. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy a NATO és az Európai Unió szintjén is elismerjék a Fekete-tenger szerepét és stratégiai fontosságát" – nyilatkozta Klaus Iohannis.
Kluas Iohannis örömét fejezte ki, hogy milyen sokan kilátogattak a tengerészet napjának megünneplésére, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy egy állam csak akkor lehet igazán erős, ha képes megvédeni saját állampolgárait és biztonságot tud nyújtani számukra.
Klaus Iohannis államelnök, Adrian Ţuţuianu védelmi miniszter, Nicolae Ciucă vezérkari főnök, több magas rangú katonai vezető és központi, valamint helyi intézmények vezetői vesznek részt a Román Tengerészet napja alkalmából szervezett rendezvényen Konstancán. A tengerészet napján számos katonai bemutatóra kerül sor, nem csak Konstancán, hanem Mangalián, Brăilán, Galacon, Tulceán, Giurgiuban, Călăraşiban, Orsován, de Bukarestben a Herăstrău parkban is.
Agerpres / Erdély.ma

Építészeti életműdíjasok a ferences kolostor árnyékában
A 2017-es Erdélyi Nyári Egyetem résztvevőinek a Romániai Építészek Rendje Erdélyi Fiókjának a Regionális Biennáléin életműdíjjal kitüntetett építészeket bemutató kiállítását nyitotta meg Guttmann Szabolcs építész tegnap délben a kolozsvári Ferenc-rendi kolostor északi kerítőfalánál. A négy építész munkásságát ismertető pannókiállításból az arra járók megtudhatják, hogy a díjjal is elismert építészeknek, milyen hatásuk volt Kolozsvár jelenlegi városképére, milyen épületek tervezése kapcsolódik a nevükhöz, miben állt munkájuk különlegessége, egyedisége. A pannók Vasile Mitrea, Kós Károly, Pákei Lajos és George Cristinel érdemeit részletezik, miközben a nevükhöz fűződő meghatározó épületeket is ábrázolják, illetve várostérképen tüntetik fel azok elhelyezkedését. A négy építész életművének behatóbb ismeretével mi, jelenlegi városlakók is tisztább képet kaphatunk Kolozsvár jelenlegi arculatáról.
Vasile Mitrea volt az, aki a szocializmusban a nagy negyedek – Grigorescu, Donát, Györgyfalvi – megálmodását, teljesen modernista alapokon való kijelölését vezette. Illetve pontosan a Telefonpalota környékén építészként húsz évvel megelőlegezte azokat a fogásokat, amiket aztán kortársai használtak. – Nagyon tehetséges vénájú építész volt, bár sokat kritizálták a Telefonpalota épülete miatt is, mert pont a város tövében nem ilyen épületet képzeltek el. De ő a modern építészetnek egy olyan Telefonpalotáját alkotta meg, amit most már műemlékvédelemre javasolnak, merthogy az előregyártott elemekből álló tömör falakkal olyan szobrászati megoldást alkalmazott, ami művészeti értékkel bír. Ő tervezte az állatklinika és a poliklinikák épületét is. A 82 éves Mitrea azt mesélte, hogy a nyolcvanas évekre jellemző bezsúfolódásnak a Donát negyed „esett áldozatul” a belváros javára, merthogy sűríteni kellett a várost. Az általa megálmodott modernista kompozícióban több volt a szabad terület a zöldövezetekben, és így csak részben maradt meg a Szamos-partnál egy sor penge blokk, ami a nyitott város építészeti stílus előhírnökének számított, akárcsak a víztükrön megjelenő ladikok. – Mitrea a jövőt illetően elég pesszimistán elmondta, hogy rengeteg olyan felülete van ezeknek a zöldövezeteknek, amelyek visszafordíthatatlanul beépültek. A keleti partról is mesélt, mert egykor a csónakázást át akarta vinni a keleti részére a nagyvárosnak, ahol ugye most már bevásárlóközpont működik. De reménykedik még abban, hogy a repülőtér környékén, ha kiegyenesítik a Szamos völgyét, lesz még alkalom ladikozásra – vázolta Mitrea elképzeléseit Guttmann.
– Kós Károly életműdíja eléggé meglepte az építészkamara tagjait, mert eleinte úgy gondoltuk, hogy idősebb, élő építészeket ismerünk el vele, de nem találtunk olyan képességű építészt, aki díjra érdemes lett volna. És akkor a visszapillantótükör azt mutatta, hogy akadnak olyan építészek, akikről a szakma nem emlékezik meg tevékenységükhöz méltóan. Ezt próbálta pótolni Kós Károly életműdíja, aki egy egész régióra kiszélesítette az ötletbörzét, hiszen nemcsak egy városnak, hanem az egész Kalotaszegnek, egységes, reprezentatív képén dolgozott. Rendhagyó beavatkozása még a Mátyás király szülőházának tudatos restaurálásának szorgalmazása. Ha nem is fejezte be teljes mértékben, a koncepció a mai napig látható. Középkori homlokzatot állított vissza, belső tereket, illetve a Farkas utcának EU-s pénzekből történt felújítása sem úgy nézne ki, ha ő már nem mutatta volna ezt be ugyancsak az 1940-es években. A Kakasos templom és a sétatéri kiállítócsarnok is az ő nevéhez fűződik – magyarázta az építész.
– Pákei Lajos életműdíjával úgy tűnt, hogy lassan-lassan tudatossá válik annak első városfőépítészi rangja és tudatos alkotói minősége. Igaz ugyan, hogy rengeteget kellett bontania, de tudatosan megőrzött mindenféle építészeti részletanyagot. Lehet, hogy ebben egészen más, mint kortársai. Át tudta formálni a Főteret, tudott New York szállodát tervezni, vagy újparkot mai kaszinóval és korcsolyapavilonnal együtt. Nagyon reprezentatív az általa létrehozott városszövet. Úgy alkotott, hogy a bontásra ítélt épületek faragott köveit, amelyeket a középkor, a reneszánsz ránk hagyott, féltő gonddal megőrizte és az Erdélyi Múzeum keretén belül próbálta elhelyezni. Saját lakóháza is jó példa erre, hiszen annak homlokzatát is régi kövekkel díszíti. Az unitárius új iskola és püspökségi rezidencia szintén az általa tervezett reprezentatív épületek egyike, a templom hagymakupolás eklektikus toronysisakjával együtt monumentális együttesnek számított a századfordulón – véli Guttmann.
George Cristinel – ez évi életműdíjas – munkássága szintén érdekes. Különböző pályázatok díjnyertes építészeként érkezett Bukarestből Kolozsvárra a két világháború között. Mottója, ami szimbolikusan a város naprakész kulturális megjelenésének koncepciója is egyben, az Egyetemiek Háza. A régi tervekből és erre vonatkozó iratokból is kiderül, hogy a régi magyar színház helyére épült ugyan, de a régi színház minden tartófalát magában kellett foglalnia. Nem volt könnyű a kialakítása az új épületnek, mert közben a kortárs tűzoltók betiltották a faszerkezet alapú épületeket, emiatt tíz évig húzódott. Aztán megálmodja ezt a vasbeton szerkezetet, ami azért zseniális, mert rá tud hangolódni egy nagyon bonyolult helyszínre, olyan szempontból, hogy az óriássá nőtt egyetemi főépület monumentális traktusa hirtelen átmegy egy földszintes kisutca apró épületei irányába. A megoldást erre a torony építése jelentette, ami urbanisztikailag is megteremtette az átmenetet.
– Jó lenne, ha az elmúlt években épült ortodox templomok sora is hasonlítana valamelyest a kolozsvári ortodox katedrális monumentalitására, ami szintén Cristinel nevéhez fűződik. Az egyértelműen neobizánci elemek mellett látható benne a modernista tömegegység, ami ráhangolta az épületet Kolozsvár monumentális léptékére – jegyezte meg a szakértő.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Digitálisan támogatott adaptív oktatással javítanának a román érettségi eredményeken
A magyar nyelvű oktatás digitális támogatásnak lehetőségéről, az adaptív oktatási modellek Hargita megyei bevezetésének lehetőségeiről, az oktatás versenyképességének növeléséről egyeztetett Budapesten Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Horváth Zitával, az Emberi Erőforrások Minisztériumának felsőoktatásért felelős helyettes államtitkárával.
A megbeszélésen áttekintették a Magyarországon fejlesztés alatt álló digitális oktatás-támogató megoldások, illetve a digitális támogatással megvalósítható személyre szabott, adaptív tanulási módszerek határon túli alkalmazásának lehetőségét.
Ezek az új, digitális eszközökkel támogatott módszerek lehetővé teszik, hogy minden tanuló a saját tanulási ütemében haladva sajátítsa el a tananyagot. felmérések szerint ezek a módszerek nemcsak a vizsga-eredmények, de az ismeretek gyakorlati alkalmazásának területén is jelentős javulást hoznak.
– Közösen keressük a megoldást arra, hogy a Hargita megyei, székelyföldi diákok a kis- és nagy érettségin jobb eredményeket tudjanak elérni – mondta el Borboly Csaba, aki jó példaként hozta fel a Felcsíkon megszervezett egy hetes intenzív román kommunikációs tábort, amelynek eredményeként 10 százalékos javulást észleltek a kisérettségin a próba kisérettségi eredményeihez képest.
A magyar nyelvű oktatás digitális támogatásának lehetőségeit a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) is keresi. Az RMPSZ által szervezett idei csíkszeredai Bolyai Akadémián mintegy 200 pedagógus ismerkedhetett meg egy ilyen támogató rendszerrel, és a hasonló programok számának növekedésére számíthatunk a jövőben, így ezen a területen is együtt tudunk működni ezzel a nagyon fontos szakmai szervezettel.
Borboly Csaba a Régiók Bizottságának tagjaként jelentéstevő a felsőoktatási témakörben, amihez szorosan kapcsolódik az egyetemek modernizálása és a közoktatás modernizálása témakör is, amiben szintén raportőr.
– Hogy mi lesz a digitális oktatás során gyűjtött adatokkal, hogyan történik a mérés és a tárolás, az jelenleg is vita tárgyát képezi Brüsszelben – fogalmazott Borboly Csaba, aki arról is beszámolt, hogy a közeljövőben fog találkozni a Európai Parlament jelentéstevőjével, és a főigazgatósággal is együtt dolgoznak a felsőoktatás témakörében.
– A jövőben kulcskérdés lesz, hogy ki és hogyan férhet hozzá az oktatái folyamatok során keletkező adatokhoz. Ezeket az adatokat óriási értékként kezeli már most Brüsszel.
- Az oktatás digitalizálásának folyamata egyre gyorsuló folyamat, amelynek még az elején tartunk. Ha hamarabb lepünk akkor helyzeti előnybe fogunk lenni – véli a megyeitanács-elnök.
A jelenlévőktől azt kérte, hogy magyarországi jó példákkal és javaslatokkal segítsék jelentéstevő munkáját, hogy azokat be tudja építeni a Brüsszelben és Bukarestben soron következő konzultációk alkalmával.
Borboly Csaba és Horváth Zita felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár megegyeztek, hogy ősszel újabb egyeztetést tartanak a témában, megkeresve azokat a konkrét együttműködési lehetőségeket, amelyek keretében a magyarországi programok hozadékát kiterjesszék Székelyföldre, Hargita megyére is.
- A magyarországi partnerekkel és a Romániai Magyar Pedagógus-Szövetséggel közösen szeretnénk segíteni a diákokat, hogy jobb eredményeket érjenek el a szintfelmérők és az érettségi alkalmával. – mondta el Borboly Csaba
Hargita Megyei tanács sajtóközleménye; Erdély.ma