Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. március 16.
Tárgyalóasztalhoz ültetnék a polgáriak az RMDSZ-t és az SZNT-t
Három hónapja vannak az MPP politikusai a román parlamentben, és bebizonyították, hogy nem lógatják a lábukat ott – mondta csütörtöki sajtótájékoztatóján Kulcsár-Terza József.
Az RMDSZ-listán bejutott MPP-s parlamenti képviselő rámutatott, noha egyelőre apró lépésekkel, de haladnak előre. A szövetség frakciója felkarolta az ő kezdeményezését, és benyújtották a törvénytervezetet arra vonatkozóan, hogy március 15-e legyen hivatalos munkaszüneti nap Romániában. Kulcsár-Terza ugyanakkor emlékeztetett, hogy sikerült az emberi jogi, egyházi és nemzeti kisebbségügyi bizottságban létrehozni egy olyan albizottságot, amely a magyarság gondjaival foglalkozik – ennek a román–magyar párbeszéd kialakításában lehet szerepe. A sepsiszentgyörgyi politikus tehát úgy véli, az MPP-s képviselők minőségi többletet vittek az RMDSZ frakciójába, és fontosnak tartja az egységes fellépést Bukarestben. Újságírói kérdésre leszögezte, mindenképpen be kell nyújtani az autonómiatervezetet a parlamentben, különben Bukarestben „nem tudják, hogy mit akarunk”. Fel kell mutatni az autonómiaigényt, ám továbbra is gondot jelent, hogy két tervezet van. Az MPP kapocs szeretne lenni, és szorgalmazza, hogy az RMDSZ és az SZNT tárgyalóasztalhoz üljenek, és egyezzenek meg az autonómiastatútum ügyében – szögezte le Kulcsár-Terza József.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
Három hónapja vannak az MPP politikusai a román parlamentben, és bebizonyították, hogy nem lógatják a lábukat ott – mondta csütörtöki sajtótájékoztatóján Kulcsár-Terza József.
Az RMDSZ-listán bejutott MPP-s parlamenti képviselő rámutatott, noha egyelőre apró lépésekkel, de haladnak előre. A szövetség frakciója felkarolta az ő kezdeményezését, és benyújtották a törvénytervezetet arra vonatkozóan, hogy március 15-e legyen hivatalos munkaszüneti nap Romániában. Kulcsár-Terza ugyanakkor emlékeztetett, hogy sikerült az emberi jogi, egyházi és nemzeti kisebbségügyi bizottságban létrehozni egy olyan albizottságot, amely a magyarság gondjaival foglalkozik – ennek a román–magyar párbeszéd kialakításában lehet szerepe. A sepsiszentgyörgyi politikus tehát úgy véli, az MPP-s képviselők minőségi többletet vittek az RMDSZ frakciójába, és fontosnak tartja az egységes fellépést Bukarestben. Újságírói kérdésre leszögezte, mindenképpen be kell nyújtani az autonómiatervezetet a parlamentben, különben Bukarestben „nem tudják, hogy mit akarunk”. Fel kell mutatni az autonómiaigényt, ám továbbra is gondot jelent, hogy két tervezet van. Az MPP kapocs szeretne lenni, és szorgalmazza, hogy az RMDSZ és az SZNT tárgyalóasztalhoz üljenek, és egyezzenek meg az autonómiastatútum ügyében – szögezte le Kulcsár-Terza József.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2017. március 17.
Az MPP a minőségi többlet (Kulcsár-Terza József elégedett)
Március 15. előestéjén kilencedik születésnapját ünnepelte a Magyar Polgári Párt (MPP), és a Marosvásárhelyen megtartott ünnepségen is megerősítették: élnek és élni fognak – számolt be az eseményről Kulcsár-Terza József képviselő, a párt háromszéki elnöke. Helyi szinten is dolgozni kívánnak, de elsősorban nemzetpolitikai kérdésekkel akarnak foglalkozni.
Kulcsár-Terza röviden beszámolt három hónapos parlamenti munkájáról, megítélése szerint sikerült bebizonyítania, hogy nem lábat lógatni ment oda. Az eredmények között említette a magyarság ügyeivel foglalkozó albizottság létrehozatalát, és azt, hogy ötletét felkarolva az RMDSZ szerdán beterjesztette a törvénytervezetet, mely szerint március 15. hivatalos szabadnap lenne a magyarok számára. Felidézte még Biró Zsolt MPP-elnök napirend előtti felszólalását a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében, és úgy értékelte, nemzetpolitikai téren három hónap alatt is előrelépést tudtak felmutatni.
Kulcsár-Terza József szerint nagyon fontos az egységes fellépés, Bukarestben csak így érhetnek el eredményeket. Azzal, hogy az RMDSZ felkarolta kezdeményezését, majd közösen nyújtották be azt, bebizonyították, ez lehetséges. Meglátása szerint „minőségi többletet” vittek az RMDSZ-frakcióba, melyet ő inkább magyar frakciónak nevez. Ezt kívánják folytatni: nemzeti ügyekben olyan törvénytervezeteket, módosító javaslatokat szándékoznak benyújtani, amelyek „előre tudják vinni az ügyet”. Székelyföld autonómia-statútumáról elmondta, azt be kell nyújtani a parlamentbe, de egyetlen tervezet kell, amelyet mindenki elfogad, az MPP közvetíteni próbál ebben, egy asztalhoz ültetni a feleket (az RMDSZ-t és SZNT-t – szerk. megj). A képviselő beszélt a román miniszterelnök március 15-ei üzenetéről is, úgy vélte, ha Sorin Grindeanu őszintén gondolta mindazt, amit megfogalmazott, akkor nem lesz gond sem a március 15-ről szóló, sem a szimbólumhasználatra vonatkozó törvény elfogadásával. Ha ezek elakadnak, mostani levele képmutatás, és mivel ez a minimum, a továbbiakban nem lesz, amiről tárgyalniuk. „A nemzeti ügyeket törvénybe kell foglalni, be kell terjeszteni, másképp nem tudják, mit akarunk. El kell mondani nyíltan, világosan, célunk az albizottságban is asztalhoz ültetni a román politikusokat, hogy legyen párbeszéd” – fejtette ki a képviselő.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Március 15. előestéjén kilencedik születésnapját ünnepelte a Magyar Polgári Párt (MPP), és a Marosvásárhelyen megtartott ünnepségen is megerősítették: élnek és élni fognak – számolt be az eseményről Kulcsár-Terza József képviselő, a párt háromszéki elnöke. Helyi szinten is dolgozni kívánnak, de elsősorban nemzetpolitikai kérdésekkel akarnak foglalkozni.
Kulcsár-Terza röviden beszámolt három hónapos parlamenti munkájáról, megítélése szerint sikerült bebizonyítania, hogy nem lábat lógatni ment oda. Az eredmények között említette a magyarság ügyeivel foglalkozó albizottság létrehozatalát, és azt, hogy ötletét felkarolva az RMDSZ szerdán beterjesztette a törvénytervezetet, mely szerint március 15. hivatalos szabadnap lenne a magyarok számára. Felidézte még Biró Zsolt MPP-elnök napirend előtti felszólalását a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében, és úgy értékelte, nemzetpolitikai téren három hónap alatt is előrelépést tudtak felmutatni.
Kulcsár-Terza József szerint nagyon fontos az egységes fellépés, Bukarestben csak így érhetnek el eredményeket. Azzal, hogy az RMDSZ felkarolta kezdeményezését, majd közösen nyújtották be azt, bebizonyították, ez lehetséges. Meglátása szerint „minőségi többletet” vittek az RMDSZ-frakcióba, melyet ő inkább magyar frakciónak nevez. Ezt kívánják folytatni: nemzeti ügyekben olyan törvénytervezeteket, módosító javaslatokat szándékoznak benyújtani, amelyek „előre tudják vinni az ügyet”. Székelyföld autonómia-statútumáról elmondta, azt be kell nyújtani a parlamentbe, de egyetlen tervezet kell, amelyet mindenki elfogad, az MPP közvetíteni próbál ebben, egy asztalhoz ültetni a feleket (az RMDSZ-t és SZNT-t – szerk. megj). A képviselő beszélt a román miniszterelnök március 15-ei üzenetéről is, úgy vélte, ha Sorin Grindeanu őszintén gondolta mindazt, amit megfogalmazott, akkor nem lesz gond sem a március 15-ről szóló, sem a szimbólumhasználatra vonatkozó törvény elfogadásával. Ha ezek elakadnak, mostani levele képmutatás, és mivel ez a minimum, a továbbiakban nem lesz, amiről tárgyalniuk. „A nemzeti ügyeket törvénybe kell foglalni, be kell terjeszteni, másképp nem tudják, mit akarunk. El kell mondani nyíltan, világosan, célunk az albizottságban is asztalhoz ültetni a román politikusokat, hogy legyen párbeszéd” – fejtette ki a képviselő.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 17.
Sabin Gherman: Mióta tilos Erdély zászlaját lobogtatni Romániában?
- teszi fel a kérdést Sabin Gherman a Romania Liberă-ban közölt írásában a Március 15-i kolozsvári zászló-incidensre utalva. Az ismert erdélyi román újságíró, az Elegem van Romániából manifesztum szerzője felháborodva vette tudomásul, hogy néhány fiatalt 500 lejes pénzbírságra büntették, mert Erdély történelmi zászlajával vonultak ki a magyar szabadságharc és forradalom évfordulóján.
Gherman szerint a csendőrség magatartása már csak azért is elfogadhatatlan, mert az ország más régióiban az ottaniak jelképei egyáltalán nem zavarják a hatóságokat. Még akkor sem, ha ezek Uram bocsá’ 1918 előttről származnak. És sorolja (vélhetően a teljesség igénye nélkül): 2015. november 28-án Gura Humorului településen leleplezték Stefan cel Mare szobrát, az ünnepségen felbukkant Bukovina történelmi zászlaja is, amely azóta is ott lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta akkori miniszterelnöknek a Szociáldemokrata Párt (PSD) megyei szervezetei Moldova történelmi zászlajával kedveskedtek. 2008. május 29-én Calin Popescu Tariceanu akkori kormányfő nagybányai hivatalos látogatása alkalmával Máramaros zászlaja előtt tisztelgett. 2012. október 4-én Gorj megye akkori prefektusa Victor Ponta jelenlétében bejelentette, hogy a vidék jobb reklámozása kedvéért kihelyezi a megye zászlaját a Retyezát-hegység egyik csúcsára, a Papusára.
„Ha Bukovinában, Olténiában és Moldovában is szabad használni az 1918 előtti zászlókat, mi lehet azzal az Erdély-zászlóval, hogy ennyire megijednek tőle a román hatóságok? A színek ugyanazok, mint a román trikolóron, csak másképpen, sárga-piros-kék sorrendben. Hogy 1918 előtti? Miért, 1918 előtt nem volt élet Erdélyben? Csak azért, mert minket 1918. december 1-én „örökbe fogadtak”, most muszáj kussolnunk, amikor látjuk, hogy a mostohaszülők kevesebbet engednek meg nekünk, mint a többieknek?” – fejezi ki értetlenségét Gherman.
Az újságíró emlékeztet az 1849-es nagyszebeni ún. kokárda-perre, és ajánlja, hogy a román hatóságok vonják le ebből is a tanulságot. Az esetről 1895-ben beszámolt a bukaresti Universul Literar folyóirat is. (https://eurocom.wordpress.com/2016/04/18/erdely-zaszloja-nem-kepviseli-a-romanokat-magyaromania). A nagyszebeni bíróság elé állított öt erdélyi lányt azzal vádolták, hogy a memorandum-per vádlottjainak tiszteletére trikolór kokárdát viseltek és politikai tüntetéseket szerveztek. A kérdésre: elismerik-e, hogy május 27-én, amikor Kolozsvárról visszatértek a memorandum-per elítéltjei, román trikolór kokárdát viselek, az egyikük úgy válaszolt: azért viselték a román trikolórt, mert minden nemzetnek joga van viselnie a trikolórját. „Mi a nemzet iránti szeretetből és a román ügy mártírjai iránti tiszteletből viseljük”. A trikolór kokárda viselésével nem az állam ellen akartak tüntetni, hanem a nemzeti érzéseiket akarták kifejezni, hangzott el az Universul Literar-ban megjelentek szerint. A bíró megkérdezte azt is: tudatában voltak-e annak, hogy tilos ilyenfajta trikolór viselése? A válaszra a kérdezett lány úgy fogalmazott: „Nem tudtam, hogy tilos. De még ha tudtam is volna, akkor is hordom. Senkinek sem ismerem ez azt a jogát, hogy megakadályozzon nemzeti érzéseim kifejezésében.” „Felszólítottak a csendőrök arra, hogy vedd le a kokárdát?” – kérdezett ismét a bíró. „Igen. De nem vettem le, hanem a mellemen hordtam, mert egyetlen csendőrnek sem ismerem el a jogát, hogy megakadályozzon a román trikolór viselésében.” „Tudtad-e, hogy a román trikolór állam elleni tendenciákat fejez ki?” „Nem. Mi szent dolognak tartjuk a román trikolórt és minden nemzeti ünnepen viseljük” – folytatódott a bíró és vádlott közti párbeszéd a Maghiaromania portálon idézett szöveg szerint, amelyet Gherman is említ cikkében.
„Odajutottunk, hogy most, a 21. században is ugyanúgy büntessenek a csendőrök identitásunk vállalásáért, mint régen? Erdélyben mindennek létjogosultsága van, kezdve az olasz vendéglőre kihelyezett olasz zászlótól a cégek, vagy focicsapatok jelképeit viselő lobogókig, csak az Erdély-zászlónak nem? Visszatérünk megint Brătianu hülyeségéhez, aki azt mondta: „Akarjuk Erdély, de az erdélyiek nélkül?” – emlékeztet Gherman az egykori liberális politikus elszólásához, amelyet az 1918-as egyesülés krónikásai révén maradt fenn.
„Mi az, hogy nem ismered el az identitásomat? Vagyis az én identitásom a te félelmeid függvénye? Ha egyszer erdélyi vagyok, nem mindegy, hogy Ioannak, Jánosnak vagy Johannak hívnak, hiszen román állampolgár vagyok ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinaiak vagy a moldvaiak? Nem kellene inkább tisztelni azt, hogy János és Johann is magukénak érzik a trikolórt, mint a közös értékek jelképét?”- fogalmaz Gherman ironikusan megjegyezve: sajnos sem a politikusoknak, sem a csendőrüknek nincs honnan tudniuk, hogy az erdélyi románok is ezt a zászlót hordták 1918 decemberében.
„Én, erdélyi román, amikor látom az utcán Románia és Magyarország nemzeti zászlóit szabadon lobogni, miközben az Erdély-zászló tiltott, azt gondolom: Erdélyre még annyi idő után is félelemmel tekint Románia, ahogy évszázadokkal ezelőtt Magyarország is tette. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a buna ziuából, jónapotból és gutentágból alakult ki, itt mindegyik kultúra egyenlő, mindegyik adott és kapott valamit a másiktól”, idézzük Ghermant.
Nem érti sem Bukarest, sem Budapest, hogy túl az aranyon, ezüstön és kőolajon, Erdély legnagyobb gazdagsága az emberek, azok az erdélyiek, akik szilveszter éjszakáján kétszer is pezsgőt bontanak, 12-kor és 1 órakor, kétszer ünneplik a Húsvétot, akik nem a breaking news-ból értesülnek, hogy megjött a tél, és ahol nem kell a csendőrséget kivezényelni havat lapátolni … - összegez Sabin Gherman.
(http://www.romanialibera.ro/opinii/comentarii/de-cand-e-interzis-steagul-transilvaniei-in-romania----opinie-443782)
Szabadság (Kolozsvár)
- teszi fel a kérdést Sabin Gherman a Romania Liberă-ban közölt írásában a Március 15-i kolozsvári zászló-incidensre utalva. Az ismert erdélyi román újságíró, az Elegem van Romániából manifesztum szerzője felháborodva vette tudomásul, hogy néhány fiatalt 500 lejes pénzbírságra büntették, mert Erdély történelmi zászlajával vonultak ki a magyar szabadságharc és forradalom évfordulóján.
Gherman szerint a csendőrség magatartása már csak azért is elfogadhatatlan, mert az ország más régióiban az ottaniak jelképei egyáltalán nem zavarják a hatóságokat. Még akkor sem, ha ezek Uram bocsá’ 1918 előttről származnak. És sorolja (vélhetően a teljesség igénye nélkül): 2015. november 28-án Gura Humorului településen leleplezték Stefan cel Mare szobrát, az ünnepségen felbukkant Bukovina történelmi zászlaja is, amely azóta is ott lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta akkori miniszterelnöknek a Szociáldemokrata Párt (PSD) megyei szervezetei Moldova történelmi zászlajával kedveskedtek. 2008. május 29-én Calin Popescu Tariceanu akkori kormányfő nagybányai hivatalos látogatása alkalmával Máramaros zászlaja előtt tisztelgett. 2012. október 4-én Gorj megye akkori prefektusa Victor Ponta jelenlétében bejelentette, hogy a vidék jobb reklámozása kedvéért kihelyezi a megye zászlaját a Retyezát-hegység egyik csúcsára, a Papusára.
„Ha Bukovinában, Olténiában és Moldovában is szabad használni az 1918 előtti zászlókat, mi lehet azzal az Erdély-zászlóval, hogy ennyire megijednek tőle a román hatóságok? A színek ugyanazok, mint a román trikolóron, csak másképpen, sárga-piros-kék sorrendben. Hogy 1918 előtti? Miért, 1918 előtt nem volt élet Erdélyben? Csak azért, mert minket 1918. december 1-én „örökbe fogadtak”, most muszáj kussolnunk, amikor látjuk, hogy a mostohaszülők kevesebbet engednek meg nekünk, mint a többieknek?” – fejezi ki értetlenségét Gherman.
Az újságíró emlékeztet az 1849-es nagyszebeni ún. kokárda-perre, és ajánlja, hogy a román hatóságok vonják le ebből is a tanulságot. Az esetről 1895-ben beszámolt a bukaresti Universul Literar folyóirat is. (https://eurocom.wordpress.com/2016/04/18/erdely-zaszloja-nem-kepviseli-a-romanokat-magyaromania). A nagyszebeni bíróság elé állított öt erdélyi lányt azzal vádolták, hogy a memorandum-per vádlottjainak tiszteletére trikolór kokárdát viseltek és politikai tüntetéseket szerveztek. A kérdésre: elismerik-e, hogy május 27-én, amikor Kolozsvárról visszatértek a memorandum-per elítéltjei, román trikolór kokárdát viselek, az egyikük úgy válaszolt: azért viselték a román trikolórt, mert minden nemzetnek joga van viselnie a trikolórját. „Mi a nemzet iránti szeretetből és a román ügy mártírjai iránti tiszteletből viseljük”. A trikolór kokárda viselésével nem az állam ellen akartak tüntetni, hanem a nemzeti érzéseiket akarták kifejezni, hangzott el az Universul Literar-ban megjelentek szerint. A bíró megkérdezte azt is: tudatában voltak-e annak, hogy tilos ilyenfajta trikolór viselése? A válaszra a kérdezett lány úgy fogalmazott: „Nem tudtam, hogy tilos. De még ha tudtam is volna, akkor is hordom. Senkinek sem ismerem ez azt a jogát, hogy megakadályozzon nemzeti érzéseim kifejezésében.” „Felszólítottak a csendőrök arra, hogy vedd le a kokárdát?” – kérdezett ismét a bíró. „Igen. De nem vettem le, hanem a mellemen hordtam, mert egyetlen csendőrnek sem ismerem el a jogát, hogy megakadályozzon a román trikolór viselésében.” „Tudtad-e, hogy a román trikolór állam elleni tendenciákat fejez ki?” „Nem. Mi szent dolognak tartjuk a román trikolórt és minden nemzeti ünnepen viseljük” – folytatódott a bíró és vádlott közti párbeszéd a Maghiaromania portálon idézett szöveg szerint, amelyet Gherman is említ cikkében.
„Odajutottunk, hogy most, a 21. században is ugyanúgy büntessenek a csendőrök identitásunk vállalásáért, mint régen? Erdélyben mindennek létjogosultsága van, kezdve az olasz vendéglőre kihelyezett olasz zászlótól a cégek, vagy focicsapatok jelképeit viselő lobogókig, csak az Erdély-zászlónak nem? Visszatérünk megint Brătianu hülyeségéhez, aki azt mondta: „Akarjuk Erdély, de az erdélyiek nélkül?” – emlékeztet Gherman az egykori liberális politikus elszólásához, amelyet az 1918-as egyesülés krónikásai révén maradt fenn.
„Mi az, hogy nem ismered el az identitásomat? Vagyis az én identitásom a te félelmeid függvénye? Ha egyszer erdélyi vagyok, nem mindegy, hogy Ioannak, Jánosnak vagy Johannak hívnak, hiszen román állampolgár vagyok ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinaiak vagy a moldvaiak? Nem kellene inkább tisztelni azt, hogy János és Johann is magukénak érzik a trikolórt, mint a közös értékek jelképét?”- fogalmaz Gherman ironikusan megjegyezve: sajnos sem a politikusoknak, sem a csendőrüknek nincs honnan tudniuk, hogy az erdélyi románok is ezt a zászlót hordták 1918 decemberében.
„Én, erdélyi román, amikor látom az utcán Románia és Magyarország nemzeti zászlóit szabadon lobogni, miközben az Erdély-zászló tiltott, azt gondolom: Erdélyre még annyi idő után is félelemmel tekint Románia, ahogy évszázadokkal ezelőtt Magyarország is tette. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a buna ziuából, jónapotból és gutentágból alakult ki, itt mindegyik kultúra egyenlő, mindegyik adott és kapott valamit a másiktól”, idézzük Ghermant.
Nem érti sem Bukarest, sem Budapest, hogy túl az aranyon, ezüstön és kőolajon, Erdély legnagyobb gazdagsága az emberek, azok az erdélyiek, akik szilveszter éjszakáján kétszer is pezsgőt bontanak, 12-kor és 1 órakor, kétszer ünneplik a Húsvétot, akik nem a breaking news-ból értesülnek, hogy megjött a tél, és ahol nem kell a csendőrséget kivezényelni havat lapátolni … - összegez Sabin Gherman.
(http://www.romanialibera.ro/opinii/comentarii/de-cand-e-interzis-steagul-transilvaniei-in-romania----opinie-443782)
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 17.
Johannis szerint nem kell leváltani az ügyészségi vezetőket
Az államfő nem tartja indokoltnak az ügyészségi vezetők leváltását, annak ellenére, hogy egy alkotmánybírósági határozat megállapította: a korrupcióellenes ügyészség (DNA) túllépte hatáskörét - derült ki Klaus Johannis mai bukaresti sajtóértekezletén.
Az elnök szerint az alkotmánybíróság nem először állapít meg alkotmányos természetű jogi konfliktust állami intézmények között: ezt szerinte útmutatásként kell értelmezni, hogy a jövőben az érintettek elkerüljék az ilyen helyzeteket, de nincs szükség adminisztratív intézkedésekre.
Arra az újságírói felvetésre, hogy a szociálliberális kormánykoalíció vezetői a DNA vezetőjének lemondását vagy menesztését sürgetik, Johannis kétségét fejezte ki, hogy hivatalosan is kezdeményezni fogják az ügyészségi vezetők leváltását.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)
Az államfő nem tartja indokoltnak az ügyészségi vezetők leváltását, annak ellenére, hogy egy alkotmánybírósági határozat megállapította: a korrupcióellenes ügyészség (DNA) túllépte hatáskörét - derült ki Klaus Johannis mai bukaresti sajtóértekezletén.
Az elnök szerint az alkotmánybíróság nem először állapít meg alkotmányos természetű jogi konfliktust állami intézmények között: ezt szerinte útmutatásként kell értelmezni, hogy a jövőben az érintettek elkerüljék az ilyen helyzeteket, de nincs szükség adminisztratív intézkedésekre.
Arra az újságírói felvetésre, hogy a szociálliberális kormánykoalíció vezetői a DNA vezetőjének lemondását vagy menesztését sürgetik, Johannis kétségét fejezte ki, hogy hivatalosan is kezdeményezni fogják az ügyészségi vezetők leváltását.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 17.
Egy főszerkesztő halálára
Az utóbbi hatvan év egyik legjelentősebb erdélyi magyar kultúrpolitikusa hunyt el a napokban Budapesten. Bodor Pál az anyaországban is rendkívüli pályát futott be, számunkra az azt megelőző kolozsvári és bukaresti évtizedei teszik igazán emlékezetessé. A kiváló tollú publicista és író tulajdonképpen főszerkesztői tevékenységével emelkedett a kisebbségi politikusok első sorába, része volt a legfontosabb döntésekben, ezek talán legjelentősebbike az az alku volt, amit a történelem egy kivételes pillanatában, a hatvanas évek végén a román pártvezetéssel sikerült kötnie a belőle, Domokos Gézából, Huszár Sándorból és pár társukból álló magyar értelmiségieknek a másfél milliós népcsoport képviseletében. Az egy-két évig tartó olvadás, eredményei révén, két évtizeden át tartotta a lelket az erdélyi magyarokban, ezért voltak a diktatúrák idején oly létfontosságúak eme kivételes pillanatok. (Tán három-négy volt belőlük eddig a román impérium alatt.)
Én itt mint volt munkatársa, aki sajtós pályára lépésemet is részben neki köszönhetem, kivételes főszerkesztői teljesítményéről szeretnék megemlékezni. Azzal állította ugyanis a maga meggyőződése mellé az embert, hogy hagyta, tehetségét bontakoztassa ki szabadon, ezzel a tévé magyar adásának alapítójaként és vezetőjeként jó évtizeden át kiváló riporterek sorát nevelte fel. A hétfő délutáni tömbösített adás nézői – akkor szó szerint százezrek ültek a képernyők elé – emlékezhetnek Aradits László, Csáki és Boros Zoltán, Huszár Irma és sok más riportjaira, műsoraira, filmjeire, interjúira stb.
A szabad választás kötése a legerősebb közéleti meggyőződés dolgában. Azt, ami megyénkben megtörtént, hogy nem író csellel családi tulajdonba vesz egy eredetileg közösségnek alapított lapot, egzisztenciális kényszerhelyzetet teremt, majd funkcióval vásárol meg publicistát, és teszi a maga mondanivalójának szócsövévé, botrányosnak tartotta volna, mint ahogy az is. Az autonóm egyéniségek lehetnek igazán meggyőzőek a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben is, mert nem szajkóként mondanak fel egy leckét, hanem saját szabadságukat vívnák ki és osztanák meg olvasóikkal.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az utóbbi hatvan év egyik legjelentősebb erdélyi magyar kultúrpolitikusa hunyt el a napokban Budapesten. Bodor Pál az anyaországban is rendkívüli pályát futott be, számunkra az azt megelőző kolozsvári és bukaresti évtizedei teszik igazán emlékezetessé. A kiváló tollú publicista és író tulajdonképpen főszerkesztői tevékenységével emelkedett a kisebbségi politikusok első sorába, része volt a legfontosabb döntésekben, ezek talán legjelentősebbike az az alku volt, amit a történelem egy kivételes pillanatában, a hatvanas évek végén a román pártvezetéssel sikerült kötnie a belőle, Domokos Gézából, Huszár Sándorból és pár társukból álló magyar értelmiségieknek a másfél milliós népcsoport képviseletében. Az egy-két évig tartó olvadás, eredményei révén, két évtizeden át tartotta a lelket az erdélyi magyarokban, ezért voltak a diktatúrák idején oly létfontosságúak eme kivételes pillanatok. (Tán három-négy volt belőlük eddig a román impérium alatt.)
Én itt mint volt munkatársa, aki sajtós pályára lépésemet is részben neki köszönhetem, kivételes főszerkesztői teljesítményéről szeretnék megemlékezni. Azzal állította ugyanis a maga meggyőződése mellé az embert, hogy hagyta, tehetségét bontakoztassa ki szabadon, ezzel a tévé magyar adásának alapítójaként és vezetőjeként jó évtizeden át kiváló riporterek sorát nevelte fel. A hétfő délutáni tömbösített adás nézői – akkor szó szerint százezrek ültek a képernyők elé – emlékezhetnek Aradits László, Csáki és Boros Zoltán, Huszár Irma és sok más riportjaira, műsoraira, filmjeire, interjúira stb.
A szabad választás kötése a legerősebb közéleti meggyőződés dolgában. Azt, ami megyénkben megtörtént, hogy nem író csellel családi tulajdonba vesz egy eredetileg közösségnek alapított lapot, egzisztenciális kényszerhelyzetet teremt, majd funkcióval vásárol meg publicistát, és teszi a maga mondanivalójának szócsövévé, botrányosnak tartotta volna, mint ahogy az is. Az autonóm egyéniségek lehetnek igazán meggyőzőek a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben is, mert nem szajkóként mondanak fel egy leckét, hanem saját szabadságukat vívnák ki és osztanák meg olvasóikkal.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 17.
HÁBORÚ A KORRUPCIÓ ÁRNYÉKÁBAN
A négy országos hírtelevízió harsány kínálatából tökéletesen lemérhető a politikai, jogi háborúvá fajult romániai vita a korrupcióellenes harcról és az igazságszolgáltatásról. A médiatulajdonosok érdekei alapján két csatorna a kormányzó szociáldemokraták (PSD) mellett sorakozott fel, és igyekszik naponta olyan eseteket tálalni, amelyek a korrupció felszámolásának céljával alapított ügyészség (DNA) által alkalmazott kettős mércét, illetve túlkapásokat igazolják. A másik páros viszont a jobbközép ellenzék, valamint az államfő jelszavait harsogja, a jogállamiságot félti napi huszonnégy órában a bőrüket menteni próbáló gaz baloldaltól. Bár korruptak mindegyik nagy romániai pártban vannak, és a DNA leleplezettjei között is nagyjából azonos számban találhatók bal-, illetve jobboldaliak (ha egyáltalán ráaggathatók még ezek a jelzők az ideológiai szempontból rugalmas bukaresti formációkra), mégis az eljárások időzítései inkább a PSD-t sújtják. Nem véletlenül.
A korrupcióellenes ügyészség és az azzal szorosan együttműködő belföldi titkosszolgálat vezetése a jelenlegi ellenzékhez köthető emberekből áll. A Brüsszellel kritikusabb szociáldemokratákkal szemben Klaus Johannis elnök és a jobbközép ellenzékhez sorolt pártok feltétlen támogatást kapnak az Európai Unió vezetőitől, így a korrupcióellenes harcra hivatkozva nyugati tapsvihartól kísérve tudják lejáratni a hatalmat. Ami persze nem nehéz. A tavaly decemberben magabiztos választási győzelemmel kormányra került PSD rekordidő alatt minden lehetséges hibát elkövetett, ami erősíthette azt a vádat, hogy számára a hatalmi pozíció megszerzésének egyik legfontosabb célja saját politikusainak kimentése a felelősségre vonás alól. A politikai háború jelenleg két színtéren zajlik: Bukarestben és Brüsszelben, ahol a leegyszerűsített kép alapján a tiszta kezű européerek (Johannisék) küzdenek a populista, korrupt PSD-vel, és uniós szemszögből van egy érinthetetlen intézmény, a DNA.
A most istenített és egyben átkozott korrupcióellenes ügyészség érdekes utat járt be. Az intézmény 2002-es létrehozása óta több száz minisztert, polgármestert, képviselőt, helyi választott tisztségviselőt vagy köztisztviselőt ítéltek börtönbüntetésre korrupció miatt, ezzel a hatóság kivívta a társadalom szimpátiáját, hiszen a korábban érinthetetlennek hitt elit tagjai is rács mögé kerülhettek. Mint azt Illyés Gergely erdélyi politikai elemző korábban lapunknak is elmondta, az idők során a kizárólag korrupcióellenes harcra létrehozott DNA túlságosan nagy hatalomra tett szert, gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné vált a tevékenysége. Máig tisztázatlan, hogy a Romániában hagyományosan kiterjedt befolyással rendelkező belügyi titkosszolgálat (SRI) pontosan milyen kapcsolatban áll a DNA-val. Úgy tűnik, a büntetőügyek kivizsgálása során létezik egyfajta titkosított egyezséggel törvényesített megállapodás a két intézmény között. Ez azt jelenti, hogy a SRI nemcsak információt szolgáltat az ügyészségnek, hanem bizonyítékot is, és ennek nagy jelentősége van, hiszen a lehallgatások során rengeteg információhoz jutó hírszerzés akár zsarolásra és terhelő vallomás kicsikarására is használhatja ezeket az információkat, közvetlenül részt vállalva a korrupció elleni harcban, ezáltal a politikai küzdelmekben is.
De melyek a tétjei a bukaresti politikai háborúnak? A hatalmon lévő szociáldemokraták számára a tét, hogy valóban élni tud-e a kormányzás adta lehetőségekkel, avagy a DNA ebben esetenként akadályozni tudja. Erre vonatkozó próbálkozás ugyanis volt a korrupcióellenes ügyészség részéről, és azt az alkotmánybíróság törvénytelennek minősítette. Az ellenzéknek és Klaus Johannis államfőnek az az érdeke, hogy a román társadalomban megtartsa a korrupció elleni harc akadályozásában érdekelt PSD képét, egyben a DNA érinthetetlenségét. Mindeközben a legnagyobb ellenzéki formáción, a Nemzeti Liberális Párton belül is sokan kifogásolják a Laura Codruta Kövesi vezette hatóság ellenőrizhetetlenségét. Az viszont közös érdek a jobbközép oldalon, hogy a DNA-val szövetségben minden elképzelhető módon igyekezzenek gyengíteni a jelenlegi kabinetet.
A totális háborúban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a kormányzat oldalán áll. Nemcsak azért, mert megállapodást kötött a két koalíciós párttal a kabinet eseti parlamenti támogatásáról, de számos korrupciós ügyben való érintettsége okán is. Az RMDSZ Bukarestben inkább a korrupcióellenes harc jogi, törvényi hátterének hiányosságait kifogásolja, a szavazói felé ugyanakkor nyíltan a DNA ellen kampányol. Az erdélyi magyarok többsége ugyanakkor a román többséghez hasonló élvezettel követi az érinthetetlennek hitt politikusok bilincsbe verését. Amikor viszont magyarokat, például települési elöljárókat érint a DNA vizsgálódása, gyorsan felemássá válik az intézkedés megítélése. A legtöbben magyarellenes hadjáratot látnak az akciókban, és erre játszik rá – érthető módon – a Kelemen Hunor vezette néppárt is. De jócskán vannak olyanok is, akik szerint az RMDSZ meggyanúsított polgármesterei korántsem ártatlanok. Nyilván minden eset különböző, az általánosítás pedig egyik irányban sem helyes. Olykor a kívülállónak is nyilvánvaló, hogy időzített és kettős mércét alkalmazó eljárások indulnak magyar választott vezetők ellen, ahogyan ahhoz sem fér kétség, hogy a marosvásárhelyi katolikus iskola visszaszolgáltatása körüli vihar sem a korrupcióról szól, mégis lépéskényszert érzett az ügyben a DNA.
Románia belpolitikája és közbeszéde az elkövetkező egy-két évben egészen biztosan az igazságügy körüli vitákról fog szólni. Eközben folytatódik a teljes politikai elit hitelvesztése, lejáratása. Egyre több elemző, véleményformáló hiányol egy olyan politikust vagy pártot, amely úgy kormányzóképes, hogy közben népszerű, hiteles, és van víziója az ország jövőjéről. A jelenlegi totális bukaresti belháború egyelőre a politikai válságot mélyíti, és a harc végső győztesére még tippelni is nehéz.
Pataky István
Magyar Idők (Budapest)
A négy országos hírtelevízió harsány kínálatából tökéletesen lemérhető a politikai, jogi háborúvá fajult romániai vita a korrupcióellenes harcról és az igazságszolgáltatásról. A médiatulajdonosok érdekei alapján két csatorna a kormányzó szociáldemokraták (PSD) mellett sorakozott fel, és igyekszik naponta olyan eseteket tálalni, amelyek a korrupció felszámolásának céljával alapított ügyészség (DNA) által alkalmazott kettős mércét, illetve túlkapásokat igazolják. A másik páros viszont a jobbközép ellenzék, valamint az államfő jelszavait harsogja, a jogállamiságot félti napi huszonnégy órában a bőrüket menteni próbáló gaz baloldaltól. Bár korruptak mindegyik nagy romániai pártban vannak, és a DNA leleplezettjei között is nagyjából azonos számban találhatók bal-, illetve jobboldaliak (ha egyáltalán ráaggathatók még ezek a jelzők az ideológiai szempontból rugalmas bukaresti formációkra), mégis az eljárások időzítései inkább a PSD-t sújtják. Nem véletlenül.
A korrupcióellenes ügyészség és az azzal szorosan együttműködő belföldi titkosszolgálat vezetése a jelenlegi ellenzékhez köthető emberekből áll. A Brüsszellel kritikusabb szociáldemokratákkal szemben Klaus Johannis elnök és a jobbközép ellenzékhez sorolt pártok feltétlen támogatást kapnak az Európai Unió vezetőitől, így a korrupcióellenes harcra hivatkozva nyugati tapsvihartól kísérve tudják lejáratni a hatalmat. Ami persze nem nehéz. A tavaly decemberben magabiztos választási győzelemmel kormányra került PSD rekordidő alatt minden lehetséges hibát elkövetett, ami erősíthette azt a vádat, hogy számára a hatalmi pozíció megszerzésének egyik legfontosabb célja saját politikusainak kimentése a felelősségre vonás alól. A politikai háború jelenleg két színtéren zajlik: Bukarestben és Brüsszelben, ahol a leegyszerűsített kép alapján a tiszta kezű européerek (Johannisék) küzdenek a populista, korrupt PSD-vel, és uniós szemszögből van egy érinthetetlen intézmény, a DNA.
A most istenített és egyben átkozott korrupcióellenes ügyészség érdekes utat járt be. Az intézmény 2002-es létrehozása óta több száz minisztert, polgármestert, képviselőt, helyi választott tisztségviselőt vagy köztisztviselőt ítéltek börtönbüntetésre korrupció miatt, ezzel a hatóság kivívta a társadalom szimpátiáját, hiszen a korábban érinthetetlennek hitt elit tagjai is rács mögé kerülhettek. Mint azt Illyés Gergely erdélyi politikai elemző korábban lapunknak is elmondta, az idők során a kizárólag korrupcióellenes harcra létrehozott DNA túlságosan nagy hatalomra tett szert, gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné vált a tevékenysége. Máig tisztázatlan, hogy a Romániában hagyományosan kiterjedt befolyással rendelkező belügyi titkosszolgálat (SRI) pontosan milyen kapcsolatban áll a DNA-val. Úgy tűnik, a büntetőügyek kivizsgálása során létezik egyfajta titkosított egyezséggel törvényesített megállapodás a két intézmény között. Ez azt jelenti, hogy a SRI nemcsak információt szolgáltat az ügyészségnek, hanem bizonyítékot is, és ennek nagy jelentősége van, hiszen a lehallgatások során rengeteg információhoz jutó hírszerzés akár zsarolásra és terhelő vallomás kicsikarására is használhatja ezeket az információkat, közvetlenül részt vállalva a korrupció elleni harcban, ezáltal a politikai küzdelmekben is.
De melyek a tétjei a bukaresti politikai háborúnak? A hatalmon lévő szociáldemokraták számára a tét, hogy valóban élni tud-e a kormányzás adta lehetőségekkel, avagy a DNA ebben esetenként akadályozni tudja. Erre vonatkozó próbálkozás ugyanis volt a korrupcióellenes ügyészség részéről, és azt az alkotmánybíróság törvénytelennek minősítette. Az ellenzéknek és Klaus Johannis államfőnek az az érdeke, hogy a román társadalomban megtartsa a korrupció elleni harc akadályozásában érdekelt PSD képét, egyben a DNA érinthetetlenségét. Mindeközben a legnagyobb ellenzéki formáción, a Nemzeti Liberális Párton belül is sokan kifogásolják a Laura Codruta Kövesi vezette hatóság ellenőrizhetetlenségét. Az viszont közös érdek a jobbközép oldalon, hogy a DNA-val szövetségben minden elképzelhető módon igyekezzenek gyengíteni a jelenlegi kabinetet.
A totális háborúban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a kormányzat oldalán áll. Nemcsak azért, mert megállapodást kötött a két koalíciós párttal a kabinet eseti parlamenti támogatásáról, de számos korrupciós ügyben való érintettsége okán is. Az RMDSZ Bukarestben inkább a korrupcióellenes harc jogi, törvényi hátterének hiányosságait kifogásolja, a szavazói felé ugyanakkor nyíltan a DNA ellen kampányol. Az erdélyi magyarok többsége ugyanakkor a román többséghez hasonló élvezettel követi az érinthetetlennek hitt politikusok bilincsbe verését. Amikor viszont magyarokat, például települési elöljárókat érint a DNA vizsgálódása, gyorsan felemássá válik az intézkedés megítélése. A legtöbben magyarellenes hadjáratot látnak az akciókban, és erre játszik rá – érthető módon – a Kelemen Hunor vezette néppárt is. De jócskán vannak olyanok is, akik szerint az RMDSZ meggyanúsított polgármesterei korántsem ártatlanok. Nyilván minden eset különböző, az általánosítás pedig egyik irányban sem helyes. Olykor a kívülállónak is nyilvánvaló, hogy időzített és kettős mércét alkalmazó eljárások indulnak magyar választott vezetők ellen, ahogyan ahhoz sem fér kétség, hogy a marosvásárhelyi katolikus iskola visszaszolgáltatása körüli vihar sem a korrupcióról szól, mégis lépéskényszert érzett az ügyben a DNA.
Románia belpolitikája és közbeszéde az elkövetkező egy-két évben egészen biztosan az igazságügy körüli vitákról fog szólni. Eközben folytatódik a teljes politikai elit hitelvesztése, lejáratása. Egyre több elemző, véleményformáló hiányol egy olyan politikust vagy pártot, amely úgy kormányzóképes, hogy közben népszerű, hiteles, és van víziója az ország jövőjéről. A jelenlegi totális bukaresti belháború egyelőre a politikai válságot mélyíti, és a harc végső győztesére még tippelni is nehéz.
Pataky István
Magyar Idők (Budapest)
2017. március 17.
Láng Zsolt
HERVAY GIZELLA TEMETÉSE
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe.
1983 nyarán a postás értesítőt dob a Házsongárdi temető gondnoki lakásának postaládájába. A gondnok azt hiszi, németországi unokatestvérétől kapott csomagot, elmegy az állomás melletti 2-es postára. Ott ráförmednek, átmegy az 1-es postához. Egészen hátul, a telefonpalota mögött megtalálja a sötét odút, ahol kiadják a csomagot. A Budapesten feladott, szakadozott dobozból egy másik doboz kerül elő, rajta kézzel írt nagybetűkkel: Hervay Gizella, továbbá egy pecsétes papír arról, hogy a hamvasztás hol és mikor történt, illetve egy másik fejléces papír a Magyar Írószövetségtől, amelyben arra kérik a temető munkatársait, gondoskodjanak a hamvak elhelyezéséről. A levél is, az igazolólap is elkoszolódott, alig lehet kisilabizálni a sorokat.
A temető gondnoka otthon újból átböngészi a papírokat, aztán az egész csomagot felrakja az irodában egy polcra, ilyen-olyan kimutatások mellé. Szól a néptanácsnál egy ismerősének, de az ügy elsikkad, semmi nem történik. Néhány hét után a gondnok odaadja a dobozt a vejének, aki sofőr a néptanácsnál, vigye be a hivatali ismerőshöz. Mivel a gondnok veje az Ady-Șincai líceumba járt, és az egyik osztálytársnőjétől hallott Hervayról, a csomagot nem viszi föl az irodába, hanem beadja a Korunk földszinti folyosó végében található szerkesztőségébe. A szerkesztőség mindenese fogja, berakja a főszerkesztő, Gáll Ernő szobájába.
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. Később szólnak Domokos Gézának is.
Eleinte egyik szerv sem helyesli a temetést. Hervay több mint öt éve áttelepült Magyarországra, magyar állampolgár lett, azon kívül rég elvált Szilágyi Domokostól, közös gyereküket látogatóba sem szívesen engedte az apjához. Szilágyi Domokos a halála előtti években Nagy Máriával élt együtt, és csak azért nem tudtak összeházasodni, mivel a második felesége, Máté Julianna nem akart elválni tőle.
Nagy Mária egy nemrég készült interjúban elmeséli, milyen váratlanul érte őt a Hervay-temetés híre. Egyik délben Lászlóffy Aladár berobogott az Utunk szerkesztőségébe, ahol Nagy Mária is dolgozott. Akkor már mindenki tudott a hányódó „hamvvederről”. Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, mondta Lászlóffy. „Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.”
A Nagy Máriával készült interjú szövege fölött Nagy Mária fotója látható. A tekintet szomorúan elnéz a távolba, mintha a jövőt fürkészné. Még inkább a megváltoztathatatlan múltat. Vajon ha ellenkezett volna, ha lobogtatja a búcsúlevelet, amit Szisz neki írt, vajon másfelé tudta volna téríteni a postán érkezett hamvvedret? Ha az életet állítja a hamvakkal szembe, ha az ő hátralévő életére hivatkozik, mindarra, ami továbbra is Sziszhez köti, ha beszél sorsszerű egymásra találásukról? Ha arra hivatkozik, hogy ha ő meghal, akkor őt már nem temethetik a mellé, akit a legjobban szeret? Miért akarják, hogy olyan legyen az élete, mint a fáé, amely alól kikaparják a földet?
Nem ellenkezett, nem lobogtatott semmit, nem hivatkozott semmire. Csak több mint harminc évvel később beszélt minderről az interjút készítő Víg Emesének. Szisz búcsúlevele is halála után tíz évvel, 1986-ban került nyilvánosságra a Kántor Lajos szerkesztette emlékkönyvben. „Kicsikém! / Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. / A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. / Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. / Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. / Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. / Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. / Csókollak mindnyájatokat: / Szisz / Kolozsvár, 1976. okt. 27.”
Szokatlanul gyorsan megjött a bukaresti engedély, a városi pártbizottság sem ellenkezett tovább. Valószínűleg nem láttak okot az engedély megtagadására. Őrült nő volt, gondolhatták. Öngyilkossága nem lázadás, hanem a gyenge idegrendszer, a labilitás, a zaklatott életmód következménye, és mint ilyen, a temetés engedélyezése a szocialista rendszer elesettek iránti gondoskodásának fényes tanújele. Igen, az elvtársak szerettek a gondoskodó atya képében fellépni. Másrészt az őrültekkel mindig kesztyűs kézzel bántak. Tartottak tőlük, még holtukban is. Annak idején a Szilágyi Domokos temetését megpróbálták szűk körre korlátozni, végül engedtek a nyomásnak. Több százan jelentek meg az Egyetemiek Házában felravatalozott koporsónál, majd vonultak át a temetőbe. Nagy László mondta a sírbeszédet. Sem Hervay, sem közös gyermekük, Kobak, sem a papír szerinti felesége, Máté Julianna nem volt jelen.
Csak 2006-ban, öngyilkossága után harminc évvel került nyilvánosságra Szilágyi Domokos beszervezésének ténye. Az öccse, Szilágyi Kálmán, élettársa, Nagy Mária és Stefano Bottoni történész közösen, a Transindex hírportálon közzétett tizenhat Balogh Ferenc fedőnévvel írt jelentést. Az a sok-sok diák, egyetemi hallgató a halottas menetben semmit nem tudott erről. Ismerték a verseket, legtöbben ismerték a költőt személyesen is a rendszeres író-olvasó találkozókról, amikor az Utunk szerkesztőségével ő is el-ellátogatott az iskolákba. Egymás között Szisznek nevezték ők is, itták halk és megfontolt szavait, élvezték, hogy ő még azt is megengedheti magának, hogy egyfolytában cigarettázzon. Egész megjelenését, viselkedését a lázadás színtiszta formájának tartották, most meghatottan, az események megrendült tanújaként álltak a sír körül. A Szisz-kultusz építése már korábban elkezdődött, de a halálával teljesedett ki. Az 1986-ban megjelent emlékkötet tízezer példánya két nap alatt elfogyott, aztán kézről kézre járt. „Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott”, írta Pécsi Györgyi, amikor 2006-ban kiderült a szörnyű titok. Persze a bűn és bűnhődés sötét labirintusában bolyongó, teljes valójában soha nem látható titokból kihámozható egyéb is, nemcsak a könnyen ítélkezők által megfogalmazott gyávaság, cinizmus és közöny, hanem egy másféle természetű fájdalom, valamilyen ősi, eredendő emberi fájdalom is, az aszkéta sajgóan kemény és könyörtelen szerelme az ember iránt.
Ha valaki meghal, el kell temetni. Ha a halottnak volt valamilyen kifejezett kérése, az élőknek illik teljesíteni. Tudomásom szerint Hervay nem rendelkezett a temetéséről. (Sokszor írt búcsúlevelet, de végül mindegyiket összetépte.) Ha nem ír verseket, akkor valószínűleg Budapest valamelyik temetőjében hantolják el. Vajon ki és miért küldette a hamvakat Kolozsvárra? Egyenesen a temetőnek címezve. Temetés postai úton?
Halála előtt pár héttel kapta meg a hivatalos iratait, örömmel mutogatta barátainak, hogy megvannak, végre magyar állampolgár lett. És most visszaküldik? Kinek az ötlete lehetett, hogy Kolozsváron kell elhantolni? És vajon javaslata úgy szólt, hogy Kolozsvárra, vagy úgy, hogy Szisz mellé? Vagy úgy, hogy Szisz és közös gyermekük, Kobak mellé?
Nem esett még szó Kobak temetéséről. Erről lehet tudni a legkevesebbet. A fájdalom ismeretlen, néma szigete. 1977-ben a bukaresti földrengéskor halt meg. Akárcsak szülei, ő is egész életében ide-oda hányódott. A halakat szerette, meg erdész nagybátyját, akit egyik napról a másikra elvitt egy vírusos agyvelőgyulladás ’76 nyarán. Egy ideig, míg édesanyja szanatóriumban volt, Szisszel, Nagy Máriával és az ő két gyerekével élt Kolozsváron, de ahogy Nagy Mária meséli, Hervay nem engedte, hogy ott maradjon. (Tamás Gáspár Miklós Második nekrológ című írásában időrendben a Kobak halálát teszi első helyre, ami egy másféle magyarázat lehetőségét is felveti. „Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.” Csakhogy a bukaresti földrengés egy évvel Szisz halála után volt.)
Megjött tehát az engedély, lehetett temetni. Kevesen mentek ki a temetőbe. Lapszerkesztők, tanárok, néhány magyar szakos egyetemi hallgató (akkoriban tizenketten jártak a magyar szakra, de csak hárman jöttek el). Kevés beszéd hangzott el. Több okból is érződött némi feszültség. Elsősorban Nagy Mária jelenléte miatt. Ő mégiscsak Sziszhez tartozik, nem lehet könnyű neki. A jeges kitaszítottság rettenetét és egyben e stádiummal való megbékélést olvasták ki testtartásából. Ott állt a sírnál Szilágyi Júliába kapaszkodva, akit felkavart és meghatott a mellette álló nő jósága, és ebből a meghatottságból tisztelet született, a tiszteletből pedig erő sugárzott, amit Nagy Mária támaszként kapott vissza, nem is sejtve, hogy az őt támogató erő belőle táplálkozik.
Nagy Mária nem írt verseket. Hogy mi játszódhatott le benne Hervay temetésén, az interjúban sem fedi fel, mégis annyira tiszta gesztussal tárja elénk, mint aki behunyja szemét, nehogy a maga mértékével mérje azt, ami őt meghaladja. Szisz a Pogány zsoltárokat neki írta: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség.”
Nem könnyű rekonstruálni azokat az időket. Legtöbben ösztönösen eltakarták szemüket, becsukták fülüket, nemcsak a rossztól elfordulva, hanem mindentől, ami körülvette őket. A kultusz néhol átírja a tényeket, átszabja az ok-okozati viszonyokat. Akiket a kortársak közül megkérdeztem, mit tudnak a Hervay temetéséről, végül a versekre hivatkoztak: a versekből egyértelmű, Gizi hova akart temetkezni. Különben pedig, ha mindent félreteszünk, a felelet magától értetődő: hova temessék az anyát, ha nem a gyermeke mellé. (És talán végrendeletként lehet értelmezni, hogy Szilágyi Domokos születésnapján, július 2-án vette be a halálos adag nyugtatót. „Bocsájts meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”)
„Hamarabb felfedeztek, mint ahogy én felfedeztem magamat” – írja Hervay magáról. Élete csupa sodródás, csupa véletlen, csupa látszattörténés. Aminek történnie kell, nincs tere, ami megtörténik, nincs alakítója. Azt írja magáról, hogy Diósadon született, 36 éves korában. Miért pont akkor? Mert ráébredt, hogy onnan el kell mennie. Amikor élete alakításában ő döntött, akkor sem ő döntött. Miért vándorolt ki Magyarországra? „Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából, hogy a Télapó román vagy magyar?” – írja a Hazulról haza. Öninterjú című vallomásában. A fiát akarta kivinni. Aztán mégsem vitte. Ott akart lenni Szilágyi Domokos temetésén, aztán mégsem ment el. Amikor tizennyolc évesen kiderült, hogy nincsenek papírjai, megkérdezték a kolozsvári rendőrségen, mi akar lenni, azt felelte, magyar, mégis román állampolgár lett. Színművészetire járt, költőt csináltak belőle, mert „szükség volt tehetséges fiatalokra”. Később ők lettek „a gyom, amit irtani kellett”.
A kortársak szerint nem volt jó feleség, sem jó anya, de ezt igazán nem tudhatjuk. Rendetlenség, sok veszekedés? Semmit nem bizonyít. A versek mennyboltja és a cselekedetek pokla között felmagasztosulás és alávetettség is megfér. Szisz: „Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, / óvtál is, mint anya fiát; / bűn volt az is, ha megölellek, / s bűn volt távolról nézni rád? / táncoltam én is és te is, / sírtál értem, s miattad is, / szemünkben zöldellt a harag, / míg egyszer rajtakaptalak, / hogy szeretsz; s én is tettenérten / pirultam el. Azóta értem, / hogy kettőnk kölcsönös dühe / nem fog elmúlni sohase.”
Akinek feltettem a kérdést, kinek ötlete volt Hervay hamvainak postázása, mindenki másképp emlékezett, de mindenki idézett néhány Hervay-sort, amellyel az önkényesnek és improvizatívnak látszó döntést igazolta. Hervaynak három Utolsó levél Szilágyi Domokoshoz című verse is van. Egymásnak és egymás szavaival írtak. Ez a Hervay-vers a Szilágyi Domokosé is lehetne: „Se ember se asszony csak vádirat / Alultáplált vendégmunkás / Érvénytelen érveréssel / Szükséghazában szükséghalott / Itt fekszem / Só a számon / Már csak a hallgatás jöhet / Harmadik honfoglalásom.” Hervay is elbúcsúzott a trópusoktól: „Ősz van. / És semmi más. / Semmi dolgom az ősszel, / mióta nem írok hasonlatokat. / Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. / Nincs tája a fájdalomnak.”
Amíg bírta, mint könnyed drótkötéltáncos egyensúlyozott, a kiábrándultságot játékossággal ellensúlyozva, ahogy Szisz is tette: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, / megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig.” Hervaynál a játékosság talán mégis inkább gyermeki hit: hitt a csodában. „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.”
Nagy Mária nem írt verseket, és ritkán mesélt Szilágyi Domokosról. A nemrég megjelent interjúja mellett néhány korábbi fotó is látható, akkoriból, amikor együtt éltek Szisszel. Melegség a tekintetében, már-már boldogság. Valami elindult, valami mintha kezdene begyógyulni. Látjuk a népes Szilágyi család körében, úgy tűnik, befogadták. Még Szisz szigorú édesanyja is. Az egyik képen Szisz az előtérben, mellette, és kicsit mögötte Nagy Mária fia, a kép bal szélén pedig ő maga, Sziszre néz. Tekintetében sugárzó bizalom. Mint akinek nem kell behunynia a szemét, hogy ne lássa a rosszat.
Élet és Irodalom
HERVAY GIZELLA TEMETÉSE
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe.
1983 nyarán a postás értesítőt dob a Házsongárdi temető gondnoki lakásának postaládájába. A gondnok azt hiszi, németországi unokatestvérétől kapott csomagot, elmegy az állomás melletti 2-es postára. Ott ráförmednek, átmegy az 1-es postához. Egészen hátul, a telefonpalota mögött megtalálja a sötét odút, ahol kiadják a csomagot. A Budapesten feladott, szakadozott dobozból egy másik doboz kerül elő, rajta kézzel írt nagybetűkkel: Hervay Gizella, továbbá egy pecsétes papír arról, hogy a hamvasztás hol és mikor történt, illetve egy másik fejléces papír a Magyar Írószövetségtől, amelyben arra kérik a temető munkatársait, gondoskodjanak a hamvak elhelyezéséről. A levél is, az igazolólap is elkoszolódott, alig lehet kisilabizálni a sorokat.
A temető gondnoka otthon újból átböngészi a papírokat, aztán az egész csomagot felrakja az irodában egy polcra, ilyen-olyan kimutatások mellé. Szól a néptanácsnál egy ismerősének, de az ügy elsikkad, semmi nem történik. Néhány hét után a gondnok odaadja a dobozt a vejének, aki sofőr a néptanácsnál, vigye be a hivatali ismerőshöz. Mivel a gondnok veje az Ady-Șincai líceumba járt, és az egyik osztálytársnőjétől hallott Hervayról, a csomagot nem viszi föl az irodába, hanem beadja a Korunk földszinti folyosó végében található szerkesztőségébe. A szerkesztőség mindenese fogja, berakja a főszerkesztő, Gáll Ernő szobájába.
Gáll Ernő csak másnap reggel érkezik haza Bukarestből, és a reptérről egyenesen a szerkesztőségbe viteti magát. Amikor belép a szobájába, észreveszi a kartondobozt, megnézi közelebbről, és teljesen paffá lesz. Nem ért semmit, megijed. Behívja a mindenest, kikérdezi, idegesen toporog. Telefonálni nem mer, a dobozhoz hozzányúlni nem mer, a szobából kimenni nem mer. Kiles a dohányszagú függöny mögül, szemerkél a hideg őszi eső. Később behívja Szilágyi Júliát, volt feleségét, aki jóban volt Hervayval. Mit csináljunk? A helyzet valóságos voltát mérhetetlen döbbenetük hitelesíti. Át kellene csempészni az Utunk szerkesztőségébe, mégiscsak ők az Írószövetség Lapja, mondja Gáll Ernő. Szilágyi Júlia azt feleli, nem lehet ide-oda dobálni, tavaly halt meg, és még mindig nincs eltemetve. Ha már egész életében folyton lepasszolták, legalább most ne tologassuk.
Gáll Ernő még aznap együtt ebédel néhány pártposztot betöltő íróval, és hosszas egyeztetés után kérvényt intéznek a városi pártbizottság kulturális osztályához, továbbá a bukaresti Írószövetséghez, hogy Hervay hamvait volt férje, Szilágyi Domokos mellé temethessék a Házsongárdi temetőbe. Később szólnak Domokos Gézának is.
Eleinte egyik szerv sem helyesli a temetést. Hervay több mint öt éve áttelepült Magyarországra, magyar állampolgár lett, azon kívül rég elvált Szilágyi Domokostól, közös gyereküket látogatóba sem szívesen engedte az apjához. Szilágyi Domokos a halála előtti években Nagy Máriával élt együtt, és csak azért nem tudtak összeházasodni, mivel a második felesége, Máté Julianna nem akart elválni tőle.
Nagy Mária egy nemrég készült interjúban elmeséli, milyen váratlanul érte őt a Hervay-temetés híre. Egyik délben Lászlóffy Aladár berobogott az Utunk szerkesztőségébe, ahol Nagy Mária is dolgozott. Akkor már mindenki tudott a hányódó „hamvvederről”. Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, mondta Lászlóffy. „Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.”
A Nagy Máriával készült interjú szövege fölött Nagy Mária fotója látható. A tekintet szomorúan elnéz a távolba, mintha a jövőt fürkészné. Még inkább a megváltoztathatatlan múltat. Vajon ha ellenkezett volna, ha lobogtatja a búcsúlevelet, amit Szisz neki írt, vajon másfelé tudta volna téríteni a postán érkezett hamvvedret? Ha az életet állítja a hamvakkal szembe, ha az ő hátralévő életére hivatkozik, mindarra, ami továbbra is Sziszhez köti, ha beszél sorsszerű egymásra találásukról? Ha arra hivatkozik, hogy ha ő meghal, akkor őt már nem temethetik a mellé, akit a legjobban szeret? Miért akarják, hogy olyan legyen az élete, mint a fáé, amely alól kikaparják a földet?
Nem ellenkezett, nem lobogtatott semmit, nem hivatkozott semmire. Csak több mint harminc évvel később beszélt minderről az interjút készítő Víg Emesének. Szisz búcsúlevele is halála után tíz évvel, 1986-ban került nyilvánosságra a Kántor Lajos szerkesztette emlékkönyvben. „Kicsikém! / Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. / A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. / Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. / Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. / Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. / Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni. / Csókollak mindnyájatokat: / Szisz / Kolozsvár, 1976. okt. 27.”
Szokatlanul gyorsan megjött a bukaresti engedély, a városi pártbizottság sem ellenkezett tovább. Valószínűleg nem láttak okot az engedély megtagadására. Őrült nő volt, gondolhatták. Öngyilkossága nem lázadás, hanem a gyenge idegrendszer, a labilitás, a zaklatott életmód következménye, és mint ilyen, a temetés engedélyezése a szocialista rendszer elesettek iránti gondoskodásának fényes tanújele. Igen, az elvtársak szerettek a gondoskodó atya képében fellépni. Másrészt az őrültekkel mindig kesztyűs kézzel bántak. Tartottak tőlük, még holtukban is. Annak idején a Szilágyi Domokos temetését megpróbálták szűk körre korlátozni, végül engedtek a nyomásnak. Több százan jelentek meg az Egyetemiek Házában felravatalozott koporsónál, majd vonultak át a temetőbe. Nagy László mondta a sírbeszédet. Sem Hervay, sem közös gyermekük, Kobak, sem a papír szerinti felesége, Máté Julianna nem volt jelen.
Csak 2006-ban, öngyilkossága után harminc évvel került nyilvánosságra Szilágyi Domokos beszervezésének ténye. Az öccse, Szilágyi Kálmán, élettársa, Nagy Mária és Stefano Bottoni történész közösen, a Transindex hírportálon közzétett tizenhat Balogh Ferenc fedőnévvel írt jelentést. Az a sok-sok diák, egyetemi hallgató a halottas menetben semmit nem tudott erről. Ismerték a verseket, legtöbben ismerték a költőt személyesen is a rendszeres író-olvasó találkozókról, amikor az Utunk szerkesztőségével ő is el-ellátogatott az iskolákba. Egymás között Szisznek nevezték ők is, itták halk és megfontolt szavait, élvezték, hogy ő még azt is megengedheti magának, hogy egyfolytában cigarettázzon. Egész megjelenését, viselkedését a lázadás színtiszta formájának tartották, most meghatottan, az események megrendült tanújaként álltak a sír körül. A Szisz-kultusz építése már korábban elkezdődött, de a halálával teljesedett ki. Az 1986-ban megjelent emlékkötet tízezer példánya két nap alatt elfogyott, aztán kézről kézre járt. „Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott”, írta Pécsi Györgyi, amikor 2006-ban kiderült a szörnyű titok. Persze a bűn és bűnhődés sötét labirintusában bolyongó, teljes valójában soha nem látható titokból kihámozható egyéb is, nemcsak a könnyen ítélkezők által megfogalmazott gyávaság, cinizmus és közöny, hanem egy másféle természetű fájdalom, valamilyen ősi, eredendő emberi fájdalom is, az aszkéta sajgóan kemény és könyörtelen szerelme az ember iránt.
Ha valaki meghal, el kell temetni. Ha a halottnak volt valamilyen kifejezett kérése, az élőknek illik teljesíteni. Tudomásom szerint Hervay nem rendelkezett a temetéséről. (Sokszor írt búcsúlevelet, de végül mindegyiket összetépte.) Ha nem ír verseket, akkor valószínűleg Budapest valamelyik temetőjében hantolják el. Vajon ki és miért küldette a hamvakat Kolozsvárra? Egyenesen a temetőnek címezve. Temetés postai úton?
Halála előtt pár héttel kapta meg a hivatalos iratait, örömmel mutogatta barátainak, hogy megvannak, végre magyar állampolgár lett. És most visszaküldik? Kinek az ötlete lehetett, hogy Kolozsváron kell elhantolni? És vajon javaslata úgy szólt, hogy Kolozsvárra, vagy úgy, hogy Szisz mellé? Vagy úgy, hogy Szisz és közös gyermekük, Kobak mellé?
Nem esett még szó Kobak temetéséről. Erről lehet tudni a legkevesebbet. A fájdalom ismeretlen, néma szigete. 1977-ben a bukaresti földrengéskor halt meg. Akárcsak szülei, ő is egész életében ide-oda hányódott. A halakat szerette, meg erdész nagybátyját, akit egyik napról a másikra elvitt egy vírusos agyvelőgyulladás ’76 nyarán. Egy ideig, míg édesanyja szanatóriumban volt, Szisszel, Nagy Máriával és az ő két gyerekével élt Kolozsváron, de ahogy Nagy Mária meséli, Hervay nem engedte, hogy ott maradjon. (Tamás Gáspár Miklós Második nekrológ című írásában időrendben a Kobak halálát teszi első helyre, ami egy másféle magyarázat lehetőségét is felveti. „Azt hiszem, Szilágyi Domokos soha nem heverte ki ezt a csapást, Hervay Gizella bizonyosan nem; tudom.” Csakhogy a bukaresti földrengés egy évvel Szisz halála után volt.)
Megjött tehát az engedély, lehetett temetni. Kevesen mentek ki a temetőbe. Lapszerkesztők, tanárok, néhány magyar szakos egyetemi hallgató (akkoriban tizenketten jártak a magyar szakra, de csak hárman jöttek el). Kevés beszéd hangzott el. Több okból is érződött némi feszültség. Elsősorban Nagy Mária jelenléte miatt. Ő mégiscsak Sziszhez tartozik, nem lehet könnyű neki. A jeges kitaszítottság rettenetét és egyben e stádiummal való megbékélést olvasták ki testtartásából. Ott állt a sírnál Szilágyi Júliába kapaszkodva, akit felkavart és meghatott a mellette álló nő jósága, és ebből a meghatottságból tisztelet született, a tiszteletből pedig erő sugárzott, amit Nagy Mária támaszként kapott vissza, nem is sejtve, hogy az őt támogató erő belőle táplálkozik.
Nagy Mária nem írt verseket. Hogy mi játszódhatott le benne Hervay temetésén, az interjúban sem fedi fel, mégis annyira tiszta gesztussal tárja elénk, mint aki behunyja szemét, nehogy a maga mértékével mérje azt, ami őt meghaladja. Szisz a Pogány zsoltárokat neki írta: „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség, / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség.”
Nem könnyű rekonstruálni azokat az időket. Legtöbben ösztönösen eltakarták szemüket, becsukták fülüket, nemcsak a rossztól elfordulva, hanem mindentől, ami körülvette őket. A kultusz néhol átírja a tényeket, átszabja az ok-okozati viszonyokat. Akiket a kortársak közül megkérdeztem, mit tudnak a Hervay temetéséről, végül a versekre hivatkoztak: a versekből egyértelmű, Gizi hova akart temetkezni. Különben pedig, ha mindent félreteszünk, a felelet magától értetődő: hova temessék az anyát, ha nem a gyermeke mellé. (És talán végrendeletként lehet értelmezni, hogy Szilágyi Domokos születésnapján, július 2-án vette be a halálos adag nyugtatót. „Bocsájts meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”)
„Hamarabb felfedeztek, mint ahogy én felfedeztem magamat” – írja Hervay magáról. Élete csupa sodródás, csupa véletlen, csupa látszattörténés. Aminek történnie kell, nincs tere, ami megtörténik, nincs alakítója. Azt írja magáról, hogy Diósadon született, 36 éves korában. Miért pont akkor? Mert ráébredt, hogy onnan el kell mennie. Amikor élete alakításában ő döntött, akkor sem ő döntött. Miért vándorolt ki Magyarországra? „Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából, hogy a Télapó román vagy magyar?” – írja a Hazulról haza. Öninterjú című vallomásában. A fiát akarta kivinni. Aztán mégsem vitte. Ott akart lenni Szilágyi Domokos temetésén, aztán mégsem ment el. Amikor tizennyolc évesen kiderült, hogy nincsenek papírjai, megkérdezték a kolozsvári rendőrségen, mi akar lenni, azt felelte, magyar, mégis román állampolgár lett. Színművészetire járt, költőt csináltak belőle, mert „szükség volt tehetséges fiatalokra”. Később ők lettek „a gyom, amit irtani kellett”.
A kortársak szerint nem volt jó feleség, sem jó anya, de ezt igazán nem tudhatjuk. Rendetlenség, sok veszekedés? Semmit nem bizonyít. A versek mennyboltja és a cselekedetek pokla között felmagasztosulás és alávetettség is megfér. Szisz: „Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, / óvtál is, mint anya fiát; / bűn volt az is, ha megölellek, / s bűn volt távolról nézni rád? / táncoltam én is és te is, / sírtál értem, s miattad is, / szemünkben zöldellt a harag, / míg egyszer rajtakaptalak, / hogy szeretsz; s én is tettenérten / pirultam el. Azóta értem, / hogy kettőnk kölcsönös dühe / nem fog elmúlni sohase.”
Akinek feltettem a kérdést, kinek ötlete volt Hervay hamvainak postázása, mindenki másképp emlékezett, de mindenki idézett néhány Hervay-sort, amellyel az önkényesnek és improvizatívnak látszó döntést igazolta. Hervaynak három Utolsó levél Szilágyi Domokoshoz című verse is van. Egymásnak és egymás szavaival írtak. Ez a Hervay-vers a Szilágyi Domokosé is lehetne: „Se ember se asszony csak vádirat / Alultáplált vendégmunkás / Érvénytelen érveréssel / Szükséghazában szükséghalott / Itt fekszem / Só a számon / Már csak a hallgatás jöhet / Harmadik honfoglalásom.” Hervay is elbúcsúzott a trópusoktól: „Ősz van. / És semmi más. / Semmi dolgom az ősszel, / mióta nem írok hasonlatokat. / Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. / Nincs tája a fájdalomnak.”
Amíg bírta, mint könnyed drótkötéltáncos egyensúlyozott, a kiábrándultságot játékossággal ellensúlyozva, ahogy Szisz is tette: „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, / megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig.” Hervaynál a játékosság talán mégis inkább gyermeki hit: hitt a csodában. „Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.”
Nagy Mária nem írt verseket, és ritkán mesélt Szilágyi Domokosról. A nemrég megjelent interjúja mellett néhány korábbi fotó is látható, akkoriból, amikor együtt éltek Szisszel. Melegség a tekintetében, már-már boldogság. Valami elindult, valami mintha kezdene begyógyulni. Látjuk a népes Szilágyi család körében, úgy tűnik, befogadták. Még Szisz szigorú édesanyja is. Az egyik képen Szisz az előtérben, mellette, és kicsit mögötte Nagy Mária fia, a kép bal szélén pedig ő maga, Sziszre néz. Tekintetében sugárzó bizalom. Mint akinek nem kell behunynia a szemét, hogy ne lássa a rosszat.
Élet és Irodalom
2017. március 18.
Űzött vad a béke apostolából
Beszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk.
Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott.
– Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül?
– Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata.
– Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak?
– Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet?
– Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie?
– Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem.
– Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban.
– Itthon szembesült bármilyen retorzióval?
– Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza.
– Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait?
– Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat.
KINCSES ELŐD
Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Beszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk.
Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott.
– Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül?
– Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata.
– Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak?
– Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet?
– Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie?
– Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem.
– Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban.
– Itthon szembesült bármilyen retorzióval?
– Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza.
– Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait?
– Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat.
KINCSES ELŐD
Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 18.
„Kifelé a magyarokkal az országból” – ezt skandálták egy bukaresti fociklub fiataljai
Nem múlt el incidensek nélkül a román másodosztályban játszott Juventus Bukarest–Sepsi OSK találkozó. Az egyébként két gólos bukaresti győzelemmel végződött találkozón nem maradhattak el a szokásos magyarellenes rigmusok sem, ezúttal gyerekek szájából.
A Sepsi OSK kispadja közelében petárda robbant a 70. perc környékén, miközben a bukarestiek „România, România!” skandálással nyomatékosították üzenetüket.
„Két petárda robbant. Egyet a pályára, egyet hozzánk dobtak, a meccset mégsem fújták le. És ami megdöbbentő, hogy 10 év körüli kisgyerekeket biztattak arra, hogy ordítsák: kifelé a magyarokkal...” – írta a portálnak egy sepsiszentgyörgyi szurkoló.
Az esetről a Liga2.prosport.ro így számol be: „A Juventus klub gyerekcsapatának játékosai, akik a kapu mögött foglaltak helyet, a második félidőben – mindenki megdöbbenésére – azt kezdték skandálni, hogy Kifele, kifele a magyarokkal az országból! A sepsiszentgyörgyi rajongókat ez nem hozta különösebben lázba, mi több, ironikus tapssal válaszoltak a Juventus-ifik provokálására.”
[Forrás: Alfahír.hu, Liga2.prosport.ro]
itthon.ma/karpatmedence
Nem múlt el incidensek nélkül a román másodosztályban játszott Juventus Bukarest–Sepsi OSK találkozó. Az egyébként két gólos bukaresti győzelemmel végződött találkozón nem maradhattak el a szokásos magyarellenes rigmusok sem, ezúttal gyerekek szájából.
A Sepsi OSK kispadja közelében petárda robbant a 70. perc környékén, miközben a bukarestiek „România, România!” skandálással nyomatékosították üzenetüket.
„Két petárda robbant. Egyet a pályára, egyet hozzánk dobtak, a meccset mégsem fújták le. És ami megdöbbentő, hogy 10 év körüli kisgyerekeket biztattak arra, hogy ordítsák: kifelé a magyarokkal...” – írta a portálnak egy sepsiszentgyörgyi szurkoló.
Az esetről a Liga2.prosport.ro így számol be: „A Juventus klub gyerekcsapatának játékosai, akik a kapu mögött foglaltak helyet, a második félidőben – mindenki megdöbbenésére – azt kezdték skandálni, hogy Kifele, kifele a magyarokkal az országból! A sepsiszentgyörgyi rajongókat ez nem hozta különösebben lázba, mi több, ironikus tapssal válaszoltak a Juventus-ifik provokálására.”
[Forrás: Alfahír.hu, Liga2.prosport.ro]
itthon.ma/karpatmedence
2017. március 21.
Michelin Green Guide: háromcsillagos hülyeségek erdélyi műemlékekről
Erdély 1600-ban egyesült Romániával, az uniót a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházban mondták ki. Sepsiszentgyörgy a Duna-deltában van, Szászfehéregyházát pedig a II.világháború után csatolták Romániához. Legalábbis a Michelin szerint.
A Michelin cég neve elsősorban gumiabroncsgyártóként közismert, valamint a Michelin Guide című étteremkalauz kiadójaként. A vállalat, Michelin Green Guide sorozatcímmel megjelenő útikönyvei szintén komoly presztízsnek örvendenek a szakmában és a turisták körében. A Michelin az éttermekhez hasonlóan minősíti az idegenforgalmi objektumokat is, a legérdekesebbeknek három csillag jár.
Csillagok, csillagok
Erdélyből ezidáig egyetlen vendéglő sem kapott Michelin csillagot, az idegenforgalom terén azonban lényegesen jobban állunk, közel 90 természeti- és kulturális látnivaló került fel a cég turisztikai portáljára ajánlott úticélként. Három csillagot 18 romániai objektum érdemelt ki, köztük négy erdélyi: a prázsmári erődtemplom, a szebeni Astra szabadtéri falumúzeum, Máramaros és a Transzfogaras műút. A válogatás már első látásra is kissé bizarrnak tűnik, hiszen nem szerencsés, objektív kritériumok alapján pedig egyenesen lehetetlen összehasonlítani tájegységeket épületekkel, a Duna-deltát vagy Bukovinát például a Fekete-templommal.
Az értékelés professzionalizmusát illető kételyek tovább mélyülhetnek olyan furcsaságok láttán, hogy míg a bukaresti Nemzeti Szépművészeti Múzeum, a Középkori Román Képzőművészeti Galéria és a Modern Román Képzőművészeti Galéria háromcsillagos, addig az Unesco Világörökséghez tartozó Segesvár eggyel kevesebbet érdemelt csak ki.
Fölöttébb kétséges, hogy a minősítéseket osztogató állítólagos szakemberek tudatában vannak-e azon ténynek, miszerint a két fentemlített galéria a Nemzeti Szépművészeti Múzeum részlegei, aminek fényében kérdés, mivel szerepel a listán ez utóbbi intézmény, ráadásul kiemelt minősítéssel: nemzetközi viszonylatban szerény európai gyűjteményével avagy a székhelyeként szolgáló egykori királyi rezidenciával, amit a 18 legrangosabb romániai műemlék közé sorolni nevetséges túlzás?
Alternatív történelem
Minden egyes minősített objektumnak van egy rövid angol nyelvű leírása, melyek tobzódnak a pontatlanságokban és ostobaságokban. A Michelin egy csillagot adott a nagyváradi Petőfi-parknak, annak elimeréseként, hogy állítólag ott áll a nemes egyszerűséggel „barokk katolikus templom”-nak titulált nagyváradi római-katolikus székesegyház. A valóságban a székesegyház nem a parkban áll, de legalább közel van hozzá.
Érthetetlen, hogy miért kapott a bazilika egyetlen csillagot a Michelintől, ha ugyanis készpénznek vesszük a hozzá mellékelt leírást, akkor a világ egyetlen olyan épülete, mely kétszer épült fel úgy, hogy közben sem le nem bontották, sem össze nem omlott: 1752-ben Giovanni Battista Ricca, 1780-ban pedig Franz Anton Hillebrandt tervei alapján.
A tényekkel nem sokat vesződtek a szerzők a szárhegyi Lázár-kastély esetében sem, melyet szerintük IV Lázár István fejedelem vagy herceg építtette. A Michelin munkatársainak lehet, hogy lelkiismeretfurdalásuk van Trianon miatt, s lehetőségeikhez mérten próbálják jóvátenni, ezért aztán nagyvonalúan úgy döntöttek, Szászfehéregyházát csak a II. világháború után csatolták Romániához. Apróságokkal általában nem törődnek, a Duna-deltában található Szentgyörgyhöz Sepsiszentgyörgy térképét csatolják, Ion Andreescut pedig megteszik Kolozsvár szülöttjének, bár Bukarestben látta meg a napvilágot.
Mindezek azonban apróságok a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházhoz mellékelt kolosszális marhasághoz képest. „Itt került sor a nemzet történetének egyik nagy eseményére”, olvasható az ismertetőben. Odébb kiderül, hogy ez a nagy esemény Erdély és Románia egyesülése volt, amit Mihai Viteazul valósított meg. A Michelin szerint az 1600-as uniót a székesegyházban található Egyesülés Termében mondták ki. Ha a hülyeségeket is rangsorolnák, ezért kétség kívül minimum három csillag járna.
Az online bédekkerben azért vannak rokonszenves dolgok is. Az erdélyi települések hivatalos elnevezése mellett fel van tüntetve azok magyar és német neve is, hovatovább Szováta és Máramarossziget kizárólag magyarul szerepel.
Pengő Zoltán
maszol.ro
Erdély 1600-ban egyesült Romániával, az uniót a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházban mondták ki. Sepsiszentgyörgy a Duna-deltában van, Szászfehéregyházát pedig a II.világháború után csatolták Romániához. Legalábbis a Michelin szerint.
A Michelin cég neve elsősorban gumiabroncsgyártóként közismert, valamint a Michelin Guide című étteremkalauz kiadójaként. A vállalat, Michelin Green Guide sorozatcímmel megjelenő útikönyvei szintén komoly presztízsnek örvendenek a szakmában és a turisták körében. A Michelin az éttermekhez hasonlóan minősíti az idegenforgalmi objektumokat is, a legérdekesebbeknek három csillag jár.
Csillagok, csillagok
Erdélyből ezidáig egyetlen vendéglő sem kapott Michelin csillagot, az idegenforgalom terén azonban lényegesen jobban állunk, közel 90 természeti- és kulturális látnivaló került fel a cég turisztikai portáljára ajánlott úticélként. Három csillagot 18 romániai objektum érdemelt ki, köztük négy erdélyi: a prázsmári erődtemplom, a szebeni Astra szabadtéri falumúzeum, Máramaros és a Transzfogaras műút. A válogatás már első látásra is kissé bizarrnak tűnik, hiszen nem szerencsés, objektív kritériumok alapján pedig egyenesen lehetetlen összehasonlítani tájegységeket épületekkel, a Duna-deltát vagy Bukovinát például a Fekete-templommal.
Az értékelés professzionalizmusát illető kételyek tovább mélyülhetnek olyan furcsaságok láttán, hogy míg a bukaresti Nemzeti Szépművészeti Múzeum, a Középkori Román Képzőművészeti Galéria és a Modern Román Képzőművészeti Galéria háromcsillagos, addig az Unesco Világörökséghez tartozó Segesvár eggyel kevesebbet érdemelt csak ki.
Fölöttébb kétséges, hogy a minősítéseket osztogató állítólagos szakemberek tudatában vannak-e azon ténynek, miszerint a két fentemlített galéria a Nemzeti Szépművészeti Múzeum részlegei, aminek fényében kérdés, mivel szerepel a listán ez utóbbi intézmény, ráadásul kiemelt minősítéssel: nemzetközi viszonylatban szerény európai gyűjteményével avagy a székhelyeként szolgáló egykori királyi rezidenciával, amit a 18 legrangosabb romániai műemlék közé sorolni nevetséges túlzás?
Alternatív történelem
Minden egyes minősített objektumnak van egy rövid angol nyelvű leírása, melyek tobzódnak a pontatlanságokban és ostobaságokban. A Michelin egy csillagot adott a nagyváradi Petőfi-parknak, annak elimeréseként, hogy állítólag ott áll a nemes egyszerűséggel „barokk katolikus templom”-nak titulált nagyváradi római-katolikus székesegyház. A valóságban a székesegyház nem a parkban áll, de legalább közel van hozzá.
Érthetetlen, hogy miért kapott a bazilika egyetlen csillagot a Michelintől, ha ugyanis készpénznek vesszük a hozzá mellékelt leírást, akkor a világ egyetlen olyan épülete, mely kétszer épült fel úgy, hogy közben sem le nem bontották, sem össze nem omlott: 1752-ben Giovanni Battista Ricca, 1780-ban pedig Franz Anton Hillebrandt tervei alapján.
A tényekkel nem sokat vesződtek a szerzők a szárhegyi Lázár-kastély esetében sem, melyet szerintük IV Lázár István fejedelem vagy herceg építtette. A Michelin munkatársainak lehet, hogy lelkiismeretfurdalásuk van Trianon miatt, s lehetőségeikhez mérten próbálják jóvátenni, ezért aztán nagyvonalúan úgy döntöttek, Szászfehéregyházát csak a II. világháború után csatolták Romániához. Apróságokkal általában nem törődnek, a Duna-deltában található Szentgyörgyhöz Sepsiszentgyörgy térképét csatolják, Ion Andreescut pedig megteszik Kolozsvár szülöttjének, bár Bukarestben látta meg a napvilágot.
Mindezek azonban apróságok a gyulafehérvári római-katolikus székesegyházhoz mellékelt kolosszális marhasághoz képest. „Itt került sor a nemzet történetének egyik nagy eseményére”, olvasható az ismertetőben. Odébb kiderül, hogy ez a nagy esemény Erdély és Románia egyesülése volt, amit Mihai Viteazul valósított meg. A Michelin szerint az 1600-as uniót a székesegyházban található Egyesülés Termében mondták ki. Ha a hülyeségeket is rangsorolnák, ezért kétség kívül minimum három csillag járna.
Az online bédekkerben azért vannak rokonszenves dolgok is. Az erdélyi települések hivatalos elnevezése mellett fel van tüntetve azok magyar és német neve is, hovatovább Szováta és Máramarossziget kizárólag magyarul szerepel.
Pengő Zoltán
maszol.ro
2017. március 21.
KISEBBSÉGBEN: Két új könyv a bukaresti magyarokról
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
2017. március 22.
Kényszervezők
A román hatóságok immár következetesen nem merik nyíltan felvállalni az Erdély-zászló üldözését – ez is egyfajta győzelem lehetne, ha a csatát nyerő fél felfogná. Ám erre sajnos még nem képes.
A március 15-ei kolozsvári rendezvényen történt zaklatások joggal nevezhetők tragikomikusnak: legfőképpen annak tudatában, hogy az Erdély-zászlóval vonuló ünneplők háborgatását követő magyarázkodások során a szervezőgárda és a csendőrség tavaly is ugyanígy passzolgatott a felelősséggel. Egymásra mutogatás a kitiltott Erdély-zászló ügyében – ezt a címet kapta a tavalyi afférról beszámoló cikkünk, amelyben Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke elmondta: a rendőrök már napokkal a rendezvény előtt jelezték az Erdély-zászlóval kapcsolatos kifogásaikat a szervezőcsapatnak. Csakhogy eközben a rendőrség azt állította, a felvonulás szervezőinek kérésére igazoltatták a zászlóvivőket.
Még egyszer: nem idén, hanem 2016-ban írtuk ezt. A beszámoló kísértetiesen hasonlít az ideire, a különbség „csak” annyi, hogy egy hete pénzbírságokat is kiszabtak – a csendőrség szerint nem az Erdély-zászló miatt, hanem azért, mert a lobogóvivők ellenszegültek a szervezők felszólításának, és nem távoztak a tömegből.
A sorozatban másodszor eljátszott egymásra mutogatás láttán is inkább a szervezőgárdának hinnénk, de nem lehet szó nélkül hagyni, milyen könnyen beetethetők az ünnepi események lebonyolítói, akiket idén is a megfelelési kényszer, és nem az eszük vezérelt. Reméljük, immár az RMDSZ ifjai előtt is egyértelművé vált, hogy a karhatalmi erők szívesen kihasználják a szervezők naivitását, puhányságát – a március 15-ei rendezvények „gazdáira” hivatkozva szabadon rondíthatnak bele az ünnepi hangulatba, összeugraszthatják a magyarokat, és a transzilvanista mozgalomba is rúghatnak egyet, miközben bakancsuk tiszta marad. Mert egyértelmű, hogy a hiszékeny rendezők közreműködése nélkül nem mernek agitálni – a csendőrök most is tagadják, hogy az Erdély-zászló szúrt szemet.
Eközben a román transzilvanisták is átláttak a szitán, és lehetőségeikhez mérten nagy visszhangot keltettek a többségi médiában – ebből a szemszögből nézve nem ártott a regionalista érzelmeket felkorbácsoló ügy. A kolozsvári RMDSZ azonban még túl kicsi ahhoz, hogy meglovagolja ezt a hullámot. Gyenge testalkatú ahhoz, hogy Erdély fővárosának markáns érdekvédelmi szervezetévé izmosodjon, vagy hogy – a szövetség tavalyi kampányszlogenjéből kiindulva – valóban megmentse Kolozsvárt Bukaresttől.
Dicséretes, hogy a zászlóvivőket „adó” EMNP, illetve az RMDSZ megyei vezetői közösen vonták kérdőre a belügyminisztert, az immár parlamenti képviselőként is tevékenykedő Csoma Botond pedig a honatyák elé viszi a lobogóügyet – de ennyi nem elég. 2018. március 15-én sokkal többet kell felmutatni: sokkal nagyobb bátorságot, sokkal egyenesebb beszédet, sokkal erősebb akaratot. És sokkal több Erdély-zászlót.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
A román hatóságok immár következetesen nem merik nyíltan felvállalni az Erdély-zászló üldözését – ez is egyfajta győzelem lehetne, ha a csatát nyerő fél felfogná. Ám erre sajnos még nem képes.
A március 15-ei kolozsvári rendezvényen történt zaklatások joggal nevezhetők tragikomikusnak: legfőképpen annak tudatában, hogy az Erdély-zászlóval vonuló ünneplők háborgatását követő magyarázkodások során a szervezőgárda és a csendőrség tavaly is ugyanígy passzolgatott a felelősséggel. Egymásra mutogatás a kitiltott Erdély-zászló ügyében – ezt a címet kapta a tavalyi afférról beszámoló cikkünk, amelyben Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke elmondta: a rendőrök már napokkal a rendezvény előtt jelezték az Erdély-zászlóval kapcsolatos kifogásaikat a szervezőcsapatnak. Csakhogy eközben a rendőrség azt állította, a felvonulás szervezőinek kérésére igazoltatták a zászlóvivőket.
Még egyszer: nem idén, hanem 2016-ban írtuk ezt. A beszámoló kísértetiesen hasonlít az ideire, a különbség „csak” annyi, hogy egy hete pénzbírságokat is kiszabtak – a csendőrség szerint nem az Erdély-zászló miatt, hanem azért, mert a lobogóvivők ellenszegültek a szervezők felszólításának, és nem távoztak a tömegből.
A sorozatban másodszor eljátszott egymásra mutogatás láttán is inkább a szervezőgárdának hinnénk, de nem lehet szó nélkül hagyni, milyen könnyen beetethetők az ünnepi események lebonyolítói, akiket idén is a megfelelési kényszer, és nem az eszük vezérelt. Reméljük, immár az RMDSZ ifjai előtt is egyértelművé vált, hogy a karhatalmi erők szívesen kihasználják a szervezők naivitását, puhányságát – a március 15-ei rendezvények „gazdáira” hivatkozva szabadon rondíthatnak bele az ünnepi hangulatba, összeugraszthatják a magyarokat, és a transzilvanista mozgalomba is rúghatnak egyet, miközben bakancsuk tiszta marad. Mert egyértelmű, hogy a hiszékeny rendezők közreműködése nélkül nem mernek agitálni – a csendőrök most is tagadják, hogy az Erdély-zászló szúrt szemet.
Eközben a román transzilvanisták is átláttak a szitán, és lehetőségeikhez mérten nagy visszhangot keltettek a többségi médiában – ebből a szemszögből nézve nem ártott a regionalista érzelmeket felkorbácsoló ügy. A kolozsvári RMDSZ azonban még túl kicsi ahhoz, hogy meglovagolja ezt a hullámot. Gyenge testalkatú ahhoz, hogy Erdély fővárosának markáns érdekvédelmi szervezetévé izmosodjon, vagy hogy – a szövetség tavalyi kampányszlogenjéből kiindulva – valóban megmentse Kolozsvárt Bukaresttől.
Dicséretes, hogy a zászlóvivőket „adó” EMNP, illetve az RMDSZ megyei vezetői közösen vonták kérdőre a belügyminisztert, az immár parlamenti képviselőként is tevékenykedő Csoma Botond pedig a honatyák elé viszi a lobogóügyet – de ennyi nem elég. 2018. március 15-én sokkal többet kell felmutatni: sokkal nagyobb bátorságot, sokkal egyenesebb beszédet, sokkal erősebb akaratot. És sokkal több Erdély-zászlót.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 23.
A fekete március ügyében kért vizsgálatot Biró Zsolt
Biró Zsolt parlamenti képviselő március 22-én iktatta azt a levelet, amelyben az 1990. márciusi véres marosvásárhelyi események ügyének újbóli kivizsgálását kérte Románia főügyészétől.
A Magyar Polgári Párt elnöke Maros megyei képviselői minőségében fordult Augustin Lazăr főügyészhez, beadványában pedig arra kéri, hogy törvényben meghatározott hivatali hatásköréből adódóan indítványozza az 1990-es fekete március néven ismert marosvásárhelyi magyarellenes pogrom esetében a vizsgálat újraindítását. „Március 15-ei beszédemben ígéretet tettem arra, hogy a fekete március évfordulóján kérni fogom a vizsgálat újraindítását, hiszen az ügyben 27 év után sem derült fény a vétkesekre, a felelősöket nem azonosították és nem büntették meg. A fekete március történéseit tisztázni kell, mert amíg nem derül ki a teljes igazság, addig nagyon nehéz a társadalmi béke megteremtése” – mondta lapunknak Biró Zsolt, aki szerint üdvözlendő, hogy az 1989-es forradalom dossziéjának újbóli megnyitása mellett napirenden szerepel az 1990-es bukaresti bányászjárás ügyének újbóli kivizsgálása is. A képviselő megjegyezte, alapos a gyanú, hogy a fekete márciust és a júniusi bányászjárást szervezők mögött ugyanazok a sötét erők sejthetők, a felbujtók ugyanazok lehetnek, ezért arra kérte a főügyészt, hogy kapcsolja össze és vizsgálja együtt a két ügyet. Az MPP-elnök lapunkból értesült arról, hogy az 1990-es márciusi véres marosvásárhelyi események három magyar áldozatának özvegye, valamint a súlyosan megsebesült Sütő András leszármazottai februárban megbízták Menyhárt Gabriella nagyváradi ügyvédet, hogy indítványozza a dosszié újravizsgálását. Az áldozatok hozzátartozóiként az érintettség okán helyesen teszik, hogy szeretnék tudni az igazságot, a két kérés egymást erősíti, és ők hamarabb kaphatnak hivatalos választ – vélte a politikus, aki szintén harminc napon belül várja a főügyész tájékoztatását.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
Biró Zsolt parlamenti képviselő március 22-én iktatta azt a levelet, amelyben az 1990. márciusi véres marosvásárhelyi események ügyének újbóli kivizsgálását kérte Románia főügyészétől.
A Magyar Polgári Párt elnöke Maros megyei képviselői minőségében fordult Augustin Lazăr főügyészhez, beadványában pedig arra kéri, hogy törvényben meghatározott hivatali hatásköréből adódóan indítványozza az 1990-es fekete március néven ismert marosvásárhelyi magyarellenes pogrom esetében a vizsgálat újraindítását. „Március 15-ei beszédemben ígéretet tettem arra, hogy a fekete március évfordulóján kérni fogom a vizsgálat újraindítását, hiszen az ügyben 27 év után sem derült fény a vétkesekre, a felelősöket nem azonosították és nem büntették meg. A fekete március történéseit tisztázni kell, mert amíg nem derül ki a teljes igazság, addig nagyon nehéz a társadalmi béke megteremtése” – mondta lapunknak Biró Zsolt, aki szerint üdvözlendő, hogy az 1989-es forradalom dossziéjának újbóli megnyitása mellett napirenden szerepel az 1990-es bukaresti bányászjárás ügyének újbóli kivizsgálása is. A képviselő megjegyezte, alapos a gyanú, hogy a fekete márciust és a júniusi bányászjárást szervezők mögött ugyanazok a sötét erők sejthetők, a felbujtók ugyanazok lehetnek, ezért arra kérte a főügyészt, hogy kapcsolja össze és vizsgálja együtt a két ügyet. Az MPP-elnök lapunkból értesült arról, hogy az 1990-es márciusi véres marosvásárhelyi események három magyar áldozatának özvegye, valamint a súlyosan megsebesült Sütő András leszármazottai februárban megbízták Menyhárt Gabriella nagyváradi ügyvédet, hogy indítványozza a dosszié újravizsgálását. Az áldozatok hozzátartozóiként az érintettség okán helyesen teszik, hogy szeretnék tudni az igazságot, a két kérés egymást erősíti, és ők hamarabb kaphatnak hivatalos választ – vélte a politikus, aki szintén harminc napon belül várja a főügyész tájékoztatását.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
2017. március 24.
Súlyos börtönbüntetést és a HVIM betiltását kérte az ügyész
MTI - A maximálishoz közelítő börtönbüntetés kiszabását és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) betiltását kérte az ügyész pénteken a bukaresti táblabíróságon Szőcs Zoltán és Beke István, a HVIM erdélyi, illetve kézdivásárhelyi szervezetének vezetője perében.
A két férfit azzal vádolják, hogy házi készítésű bombát akartak robbantani Kézdivásárhely főterén 2015-ben, a román nemzeti ünnepre szervezett december elsejei katonai parádé közben. Az utolsó tárgyalási napon a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) képviselője vádbeszédében azt állította, hogy a lefoglalt nagy mennyiségű pirotechnikai anyag alkalmas volt a testi épség vagy akár emberélet veszélyeztetésére, a HVIM pedig szerinte fasiszta jellegű, idegengyűlölő, rasszista szervezet, amelyet be kell tiltani Romániában. A védelem a vádlottak felmentését kérte. Az utolsó szó jogán Szőcs és Beke is ártatlannak mondta magát, képtelenségnek nevezve a feltételezést, hogy saját közösségükben, egy magyar többségű kisvárosban akartak volna a románság ellen irányuló merényletet elkövetni robbantásra alkalmatlan petárdákkal. A táblabíróság április 7-én hirdet ítéletet első fokon. Az első fokú ítélet ellen a legfelsőbb bíróságnál lehet fellebbezni. A HVIM erdélyi aktivistáit 2015 decemberében előzetes letartóztatásba helyezték, a kényszerintézkedést tavaly júliusban házi őrizetre, novemberben pedig hatósági felügyeletre enyhítették. A DIICOT tavaly májusban emelt vádat ellenük. Beke Istvánt közösség elleni merényletkísérlettel, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják. A közösség elleni merényletet életfogytiglani börtönbüntetéssel, vagy 15-től 25 évig terjedő börtönnel bünteti a román Btk., a kísérletet pedig a végrehajtott bűncselekményért kiszabható büntetés felével – életfogytiglani esetén 10-től 20 évig terjedő börtönnel – bünteti. A HVIM székelyföldi aktivistái ellen azonban a terrorizmusra vonatkozó, 2004-ben hatályba lépett 535-ös törvény alapján emeltek vádat, amely szerint a büntetés időtartamának harmadával kell súlyosbítani a Btk. által előírt szabadságvesztést, ha a bűncselekmény a közösség megfélemlítését célozta.
Székelyhon.ro
MTI - A maximálishoz közelítő börtönbüntetés kiszabását és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) betiltását kérte az ügyész pénteken a bukaresti táblabíróságon Szőcs Zoltán és Beke István, a HVIM erdélyi, illetve kézdivásárhelyi szervezetének vezetője perében.
A két férfit azzal vádolják, hogy házi készítésű bombát akartak robbantani Kézdivásárhely főterén 2015-ben, a román nemzeti ünnepre szervezett december elsejei katonai parádé közben. Az utolsó tárgyalási napon a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) képviselője vádbeszédében azt állította, hogy a lefoglalt nagy mennyiségű pirotechnikai anyag alkalmas volt a testi épség vagy akár emberélet veszélyeztetésére, a HVIM pedig szerinte fasiszta jellegű, idegengyűlölő, rasszista szervezet, amelyet be kell tiltani Romániában. A védelem a vádlottak felmentését kérte. Az utolsó szó jogán Szőcs és Beke is ártatlannak mondta magát, képtelenségnek nevezve a feltételezést, hogy saját közösségükben, egy magyar többségű kisvárosban akartak volna a románság ellen irányuló merényletet elkövetni robbantásra alkalmatlan petárdákkal. A táblabíróság április 7-én hirdet ítéletet első fokon. Az első fokú ítélet ellen a legfelsőbb bíróságnál lehet fellebbezni. A HVIM erdélyi aktivistáit 2015 decemberében előzetes letartóztatásba helyezték, a kényszerintézkedést tavaly júliusban házi őrizetre, novemberben pedig hatósági felügyeletre enyhítették. A DIICOT tavaly májusban emelt vádat ellenük. Beke Istvánt közösség elleni merényletkísérlettel, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják. A közösség elleni merényletet életfogytiglani börtönbüntetéssel, vagy 15-től 25 évig terjedő börtönnel bünteti a román Btk., a kísérletet pedig a végrehajtott bűncselekményért kiszabható büntetés felével – életfogytiglani esetén 10-től 20 évig terjedő börtönnel – bünteti. A HVIM székelyföldi aktivistái ellen azonban a terrorizmusra vonatkozó, 2004-ben hatályba lépett 535-ös törvény alapján emeltek vádat, amely szerint a büntetés időtartamának harmadával kell súlyosbítani a Btk. által előírt szabadságvesztést, ha a bűncselekmény a közösség megfélemlítését célozta.
Székelyhon.ro
2017. március 25.
Sabin Gherman: Mióta tiltott Romániában Erdély zászlója?
A tényállás a következő: fejenként 500 lejre büntettek néhány fiatalt, mert egy engedélyezett rendezvényen Erdély történelmi zászlójával vonultak fel. A csendőr a jegyzőkönyvben azzal indokolta a bírságot, hogy „Erdély 1918 előtti zászlója volt náluk”. Az utcákon haladó menetoszlopokban jelen volt az Európai Unió, Románia és Magyarország zászlója – az esemény Kolozsváron zajlott, március 15-én, a magyarok napján. A megbírságolt fiatalok azt mondják, maguk a szervezők hívták oda a csendőröket, a szervezők megijedtek, és azt állítják, hogy nem egészen így történt: a csendőrség arra hívta fel a figyelmüket, hogy drasztikusan felelősségre vonják majd őket a hatóságok, ha a menetoszlopokban megjelenik az az erdélyi zászló – tehát mit tehettek volna?
Nézzük meg a dolgot alaposan. 2015. november 28-án, Gura Humorului-on leleplezik III. (Nagy) István (Ştefan cel Mare) szobrát, és azóta Bukovina történelmi zászlója is az árbócon lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta kormányfő Moldva történelmi zászlaját kapja ajándékba az SZDP megyei szervezeteitől. 2008. május 29-én, az akkori kormányfő, Tăriceanu tiszteleg a Nagybányán felvont máramarosi zászlónak, méghozzá egy hivatalos ceremónián. 2012. október 4-én Gorj megye akkori kormánymegbízottja bejelenti, hogy a térségbeli idegenforgalom népszerűsítése érdekében Victor Ponta kormányfő jelenlétében felvonja a Păpuşa-csúcsra a megye zászlóját. Ez év március 21-étől kezdve megünneplik Olténia napját – talán a művelődési minisztérium így tudomást szerez majd az összeomlás határán lévő olténiai bástyákról.
Bukovinában „szabad”. Olténiában és Moldvában szintén – egyeseknél – lassan mondom, hogy értsék – még az „1918 előttieket” is.
Mi lehet Erdély zászlajában, ami ennyire megijeszti őket? A színek ugyanazok, mint a román zászlón, de sárga–piros–kék sorrendben. Az, hogy 1918 előtti? Vagyis Erdélyben 1918-ig nem volt élet? December 1-jén örökbe vettek minket, és muszáj befognunk a szánkat, amikor az örökbefogadó szülők egy tálnyival kevesebb híg levest adnak nekünk, mint a többieknek? Egyaránt kapunk a tarkónkra a magyar és a román zsandártól is? Hékások, térjetek észhez, mert a történelem néha olyan, mint egy ostoba tehén, amely nekiront a fejeteknek… Erdély zászlójának színei egy híres per, a nagyszebeni kokárdaper ürügyéül szolgáltak – 1894. május 27-én a memorandisták perében érintett román hazafiak egy csoportja visszatérőben volt a szülővárosába, a helybéliek pedig háromszínű kokárdát viselve fogadták őket. A nagyszebeni tudósítókkal rendelkező hegyen túli újságok arról számoltak be, hogy a vádlottak és főleg öt fiatal lány közül senki sem hátrált meg a bíró előtt, és kiállt identitásához való joga mellett. És az 1895. február 13–25-ei bukaresti Universul literarból megtudhatjuk a fiatal román lányok érvelését: „A bíró kérdésére, hogy ismerték-e azt a törvényi rendelkezést, amely tiltotta ezen színek viselését, azt válaszolja, tudomása volt arról, hogy a törvény tiltja idegen színek viselését, de a sárga-piros-kék trikolór nem idegen trikolór, hiszen ezek a színek a mieink, románoké, ennek az országnak az őshonos lakóié, azon kívül pedig Erdély színei is. (…) Nem tartja úgy, hogy tettével bármilyen, törvény által tiltott bűncselekményt követett volna el, mert ezen ünnepi alkalomból csak jó románi érzését akarta kifejezni.” A nagyszebeni románok védője Erdély egyik ragyogó ügyvédje, dr. Amos Frâncu volt, akit az Erdélyi Szigethegység Tribunusának is neveztek – arról az Amos Frâncuról van szó, aki dr. Ioan Raţiut, a Román Nemzeti Párt vezetőjét védte a memorandisták perében, akiket azért helyeztek vád alá, mert a külföldi sajtóban ítélték el az erdélyi románok elnyomását. „A sárga-piros-kék trikolór azonban nem idegen trikolór, mert ezek a mi színeink, a románoké.” Most, a XXI. században oda jutottunk, hogy identitásunk miatt bírságolnak meg minket, mint hajdanán, de ezúttal a román csendőrök? Bármit viselni lehet Erdélyben az olasz vendéglőre kitűzött zászlótól egy cég vagy egy labdarúgócsapat zászlajáig – csak az erdélyiek zászlóját nem? Újra visszatérünk Brătianu ostobaságához, az „Erdély kell nekem, de erdélyiek nélkül”-höz? Ha Románia egy nagy család, akkor Erdély miért az a gyermek, akit bezárnak a pincébe, miközben a rokonság lagzin mulatozik? Hogyhogy nem ismered el az identitásomat? A te félelmeidtől függ az én létezésem? Ha erdélyi vagyok, ha Ionnak, vagy Jánosnak, vagy Johannak neveznek, akkor nem vagyok román állampolgár, ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinai vagy a moldvai? Talán méltányolnunk kellene, hogy János és Johann is elfogadta Ion jelképét, a sárga-piros-kék zászlót – a közös értékek közös jelképét. Sem a politikusoknak, sem a csendőrségnek nincs honnan tudniuk (sic!), hogy az erdélyi románok ezt a zászlót vitték 1918. december 1-jén Gyulafehérvárra is, és hogy aztán 1968-tól kezdődően a Magazin Istoricban és minden ezt követő tanulmányban a zászló színeit vörös-sárga-kék sorrendbe helyezték, hogy jól mutasson a nemzeti egységi termelési versenyben. (Egyes vélemények szerint a fekete-fehér képeken egy ortokromáziának nevezett jelenség okozza a látszólagos sorrendváltást, bár ez még nem magyarázza meg, hogy az 1918-as zászlók miért vízszintes sávozásúak és nem függőlegesek, mint a mai román zászló – a szerk.). A forradalom után tisztséggel jól kibélelt történészek egész hordája termett, azok a Vatra Românească-bérletesek, akik tovább vitték azt az ostobaságot, hogy a románok Erdélyben csak gyermekgyártó szolgák voltak. Egyrészről a nemzetség vitézségéről áradoznak, másrészről a falu nyomorúságáról beszélnek. Most egyes nacionalisták Petőfi-verseket tanulnak meg kívülről, hogy jól fésült előadásokon szavalják el őket, miközben annak a „sajtónak” adnak interjúkat, amely azért pánikol, mert a magyarok el akarják lopni tőlünk Erdélyt. De ők sohasem tesznek majd említést a mócokról szóló 1996/33-as törvényről, például, amely már 21 éve létezik, és szintén 21 éve nem alkalmazzák – a mócok csak választási kampányban jók, nem igaz? Akárcsak Erdély. Én, az erdélyi román, miközben azt látom, hogy Románia és Magyarország zászlója szabadon loboghat, míg Erdély zászlója (félig-meddig) be van tiltva, a következőt gondolom: Erdély még mindig rettegést okoz Romániának, ahogy a múltban Magyarországnak is, évszázadokon keresztül. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a „bună ziua, jó napot, guten tag”-ból született, hogy minden kultúra egyenlő, és mindegyik beleadott és kapott is ezt-azt az erőforrásaiból. Bukarest és Budapest sem fogja fel, hogy Erdély legnagyobb kincsét az aranyon, ezüstön, földgázon túl az emberek jelentik, akik éjfélkor és éjjel egykor is bontanak szilveszteri pezsgőt, akik két húsvétnak örvendenek, akik nem szoktak hozzá olyanféle breaking news-okhoz, hogy itt a tél és üres a kamra – itt nem a csendőröknek s bakáknak kell kenyérrel, hússal és lapáttal érkezniük a saját portánk körüli hó eltakarításához. És talán meg kellene emészteniük – a politikusoknak, zsandároknak és más félősöknek –, hogy elvihetik az aranyat, az ezüstöt, a gázt, a szénát a jászolból és a kotlós tyúkot a fészekből, de nem vehetik el tőlünk „a jó románi érzelem kifejezésének szándékát”. Miért kellene ezt megemészteniük? Mert a történelem néha úgy viselkedik, mint egy tehén. (România Liberă)
A Háromszék megjegyzése:
Legalább a saját tehenünket ismerhetnénk
Megbízható történészek szerint a három színt a lobogón úgy összegabalyították az egyre groteszkebbé és nevetségesebbé váló zászló- s felségjelcsatákban, hogy hiába fogadja el román is, magyar is, ma már sem rendőr, sem finánc ne tudja, miért is szabjon ki bírságot, ha nagyúri kedvében éppen büntetni akar. Mert akar.
Nem az Erdély-zászló miatt büntették meg Soós Sándort
A kézhez kapott jegyzőkönyv szerint az EMNP Kolozs megyei elnökét azért bírságolták meg március 15-én, mert ellenszegült a szervezők felkérésének, és nem hagyta el az ünneplő menetet. A szervezők felszólítása ellenére sem hagyta el a március 15-ei kolozsvári felvonulás helyszínét, és ezzel megsértette az 1991/60-as törvény 26. cikkely első bekezdésének f. pontját – áll a Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei elnöke büntetésének jegyzőkönyvében.
A március 23-án kézbesített, 500 lejes bírság jegyzőkönyve úgy hivatkozik Czirmay Zoltánra, a kolozsvári RMDSZ ügyvezető elnökére, mint arra a szervezőre, aki kezdeményezte a megbüntetett, illetve figyelmeztetésben részesített személyek eltávolítását a menetből. A büntetés meg sem említi az Erdély-zászlót mint kifogásolt jelképet.
Az EMNP Kolozs megyei szervezete közleményében azt írja: nem kételkedik abban, hogy a csendőrség akarattal szított feszültséget a szervezők és a résztvevők között, ezért a jegyzőkönyvek elleni fellebbezést követően beperli a csendőrséget.
A helyzet tisztázása érekében azonban felszólítják az RMDSZ-t, hogy
mutassa be a március 14-én a csendőrséggel tartott egyeztető gyűlés jegyzőkönyvét, amelyben a csendőrség felszólítja az RMDSZ-t az Erdély-zászló használatának tiltására;
mutassa be a március 15-e után leadott tiltakozását a csendőrség felé, amelyben a csendőrséget hazugsággal vádolja;
adja törvényszékre a csendőrséget, amiért megsértette az ünneplők jogait;
kérjen nyilvánosan bocsánatot a kolozsvári magyarságtól, amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le a nemzeti ünnep. (Forrás: Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tényállás a következő: fejenként 500 lejre büntettek néhány fiatalt, mert egy engedélyezett rendezvényen Erdély történelmi zászlójával vonultak fel. A csendőr a jegyzőkönyvben azzal indokolta a bírságot, hogy „Erdély 1918 előtti zászlója volt náluk”. Az utcákon haladó menetoszlopokban jelen volt az Európai Unió, Románia és Magyarország zászlója – az esemény Kolozsváron zajlott, március 15-én, a magyarok napján. A megbírságolt fiatalok azt mondják, maguk a szervezők hívták oda a csendőröket, a szervezők megijedtek, és azt állítják, hogy nem egészen így történt: a csendőrség arra hívta fel a figyelmüket, hogy drasztikusan felelősségre vonják majd őket a hatóságok, ha a menetoszlopokban megjelenik az az erdélyi zászló – tehát mit tehettek volna?
Nézzük meg a dolgot alaposan. 2015. november 28-án, Gura Humorului-on leleplezik III. (Nagy) István (Ştefan cel Mare) szobrát, és azóta Bukovina történelmi zászlója is az árbócon lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta kormányfő Moldva történelmi zászlaját kapja ajándékba az SZDP megyei szervezeteitől. 2008. május 29-én, az akkori kormányfő, Tăriceanu tiszteleg a Nagybányán felvont máramarosi zászlónak, méghozzá egy hivatalos ceremónián. 2012. október 4-én Gorj megye akkori kormánymegbízottja bejelenti, hogy a térségbeli idegenforgalom népszerűsítése érdekében Victor Ponta kormányfő jelenlétében felvonja a Păpuşa-csúcsra a megye zászlóját. Ez év március 21-étől kezdve megünneplik Olténia napját – talán a művelődési minisztérium így tudomást szerez majd az összeomlás határán lévő olténiai bástyákról.
Bukovinában „szabad”. Olténiában és Moldvában szintén – egyeseknél – lassan mondom, hogy értsék – még az „1918 előttieket” is.
Mi lehet Erdély zászlajában, ami ennyire megijeszti őket? A színek ugyanazok, mint a román zászlón, de sárga–piros–kék sorrendben. Az, hogy 1918 előtti? Vagyis Erdélyben 1918-ig nem volt élet? December 1-jén örökbe vettek minket, és muszáj befognunk a szánkat, amikor az örökbefogadó szülők egy tálnyival kevesebb híg levest adnak nekünk, mint a többieknek? Egyaránt kapunk a tarkónkra a magyar és a román zsandártól is? Hékások, térjetek észhez, mert a történelem néha olyan, mint egy ostoba tehén, amely nekiront a fejeteknek… Erdély zászlójának színei egy híres per, a nagyszebeni kokárdaper ürügyéül szolgáltak – 1894. május 27-én a memorandisták perében érintett román hazafiak egy csoportja visszatérőben volt a szülővárosába, a helybéliek pedig háromszínű kokárdát viselve fogadták őket. A nagyszebeni tudósítókkal rendelkező hegyen túli újságok arról számoltak be, hogy a vádlottak és főleg öt fiatal lány közül senki sem hátrált meg a bíró előtt, és kiállt identitásához való joga mellett. És az 1895. február 13–25-ei bukaresti Universul literarból megtudhatjuk a fiatal román lányok érvelését: „A bíró kérdésére, hogy ismerték-e azt a törvényi rendelkezést, amely tiltotta ezen színek viselését, azt válaszolja, tudomása volt arról, hogy a törvény tiltja idegen színek viselését, de a sárga-piros-kék trikolór nem idegen trikolór, hiszen ezek a színek a mieink, románoké, ennek az országnak az őshonos lakóié, azon kívül pedig Erdély színei is. (…) Nem tartja úgy, hogy tettével bármilyen, törvény által tiltott bűncselekményt követett volna el, mert ezen ünnepi alkalomból csak jó románi érzését akarta kifejezni.” A nagyszebeni románok védője Erdély egyik ragyogó ügyvédje, dr. Amos Frâncu volt, akit az Erdélyi Szigethegység Tribunusának is neveztek – arról az Amos Frâncuról van szó, aki dr. Ioan Raţiut, a Román Nemzeti Párt vezetőjét védte a memorandisták perében, akiket azért helyeztek vád alá, mert a külföldi sajtóban ítélték el az erdélyi románok elnyomását. „A sárga-piros-kék trikolór azonban nem idegen trikolór, mert ezek a mi színeink, a románoké.” Most, a XXI. században oda jutottunk, hogy identitásunk miatt bírságolnak meg minket, mint hajdanán, de ezúttal a román csendőrök? Bármit viselni lehet Erdélyben az olasz vendéglőre kitűzött zászlótól egy cég vagy egy labdarúgócsapat zászlajáig – csak az erdélyiek zászlóját nem? Újra visszatérünk Brătianu ostobaságához, az „Erdély kell nekem, de erdélyiek nélkül”-höz? Ha Románia egy nagy család, akkor Erdély miért az a gyermek, akit bezárnak a pincébe, miközben a rokonság lagzin mulatozik? Hogyhogy nem ismered el az identitásomat? A te félelmeidtől függ az én létezésem? Ha erdélyi vagyok, ha Ionnak, vagy Jánosnak, vagy Johannak neveznek, akkor nem vagyok román állampolgár, ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinai vagy a moldvai? Talán méltányolnunk kellene, hogy János és Johann is elfogadta Ion jelképét, a sárga-piros-kék zászlót – a közös értékek közös jelképét. Sem a politikusoknak, sem a csendőrségnek nincs honnan tudniuk (sic!), hogy az erdélyi románok ezt a zászlót vitték 1918. december 1-jén Gyulafehérvárra is, és hogy aztán 1968-tól kezdődően a Magazin Istoricban és minden ezt követő tanulmányban a zászló színeit vörös-sárga-kék sorrendbe helyezték, hogy jól mutasson a nemzeti egységi termelési versenyben. (Egyes vélemények szerint a fekete-fehér képeken egy ortokromáziának nevezett jelenség okozza a látszólagos sorrendváltást, bár ez még nem magyarázza meg, hogy az 1918-as zászlók miért vízszintes sávozásúak és nem függőlegesek, mint a mai román zászló – a szerk.). A forradalom után tisztséggel jól kibélelt történészek egész hordája termett, azok a Vatra Românească-bérletesek, akik tovább vitték azt az ostobaságot, hogy a románok Erdélyben csak gyermekgyártó szolgák voltak. Egyrészről a nemzetség vitézségéről áradoznak, másrészről a falu nyomorúságáról beszélnek. Most egyes nacionalisták Petőfi-verseket tanulnak meg kívülről, hogy jól fésült előadásokon szavalják el őket, miközben annak a „sajtónak” adnak interjúkat, amely azért pánikol, mert a magyarok el akarják lopni tőlünk Erdélyt. De ők sohasem tesznek majd említést a mócokról szóló 1996/33-as törvényről, például, amely már 21 éve létezik, és szintén 21 éve nem alkalmazzák – a mócok csak választási kampányban jók, nem igaz? Akárcsak Erdély. Én, az erdélyi román, miközben azt látom, hogy Románia és Magyarország zászlója szabadon loboghat, míg Erdély zászlója (félig-meddig) be van tiltva, a következőt gondolom: Erdély még mindig rettegést okoz Romániának, ahogy a múltban Magyarországnak is, évszázadokon keresztül. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a „bună ziua, jó napot, guten tag”-ból született, hogy minden kultúra egyenlő, és mindegyik beleadott és kapott is ezt-azt az erőforrásaiból. Bukarest és Budapest sem fogja fel, hogy Erdély legnagyobb kincsét az aranyon, ezüstön, földgázon túl az emberek jelentik, akik éjfélkor és éjjel egykor is bontanak szilveszteri pezsgőt, akik két húsvétnak örvendenek, akik nem szoktak hozzá olyanféle breaking news-okhoz, hogy itt a tél és üres a kamra – itt nem a csendőröknek s bakáknak kell kenyérrel, hússal és lapáttal érkezniük a saját portánk körüli hó eltakarításához. És talán meg kellene emészteniük – a politikusoknak, zsandároknak és más félősöknek –, hogy elvihetik az aranyat, az ezüstöt, a gázt, a szénát a jászolból és a kotlós tyúkot a fészekből, de nem vehetik el tőlünk „a jó románi érzelem kifejezésének szándékát”. Miért kellene ezt megemészteniük? Mert a történelem néha úgy viselkedik, mint egy tehén. (România Liberă)
A Háromszék megjegyzése:
Legalább a saját tehenünket ismerhetnénk
Megbízható történészek szerint a három színt a lobogón úgy összegabalyították az egyre groteszkebbé és nevetségesebbé váló zászló- s felségjelcsatákban, hogy hiába fogadja el román is, magyar is, ma már sem rendőr, sem finánc ne tudja, miért is szabjon ki bírságot, ha nagyúri kedvében éppen büntetni akar. Mert akar.
Nem az Erdély-zászló miatt büntették meg Soós Sándort
A kézhez kapott jegyzőkönyv szerint az EMNP Kolozs megyei elnökét azért bírságolták meg március 15-én, mert ellenszegült a szervezők felkérésének, és nem hagyta el az ünneplő menetet. A szervezők felszólítása ellenére sem hagyta el a március 15-ei kolozsvári felvonulás helyszínét, és ezzel megsértette az 1991/60-as törvény 26. cikkely első bekezdésének f. pontját – áll a Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei elnöke büntetésének jegyzőkönyvében.
A március 23-án kézbesített, 500 lejes bírság jegyzőkönyve úgy hivatkozik Czirmay Zoltánra, a kolozsvári RMDSZ ügyvezető elnökére, mint arra a szervezőre, aki kezdeményezte a megbüntetett, illetve figyelmeztetésben részesített személyek eltávolítását a menetből. A büntetés meg sem említi az Erdély-zászlót mint kifogásolt jelképet.
Az EMNP Kolozs megyei szervezete közleményében azt írja: nem kételkedik abban, hogy a csendőrség akarattal szított feszültséget a szervezők és a résztvevők között, ezért a jegyzőkönyvek elleni fellebbezést követően beperli a csendőrséget.
A helyzet tisztázása érekében azonban felszólítják az RMDSZ-t, hogy
mutassa be a március 14-én a csendőrséggel tartott egyeztető gyűlés jegyzőkönyvét, amelyben a csendőrség felszólítja az RMDSZ-t az Erdély-zászló használatának tiltására;
mutassa be a március 15-e után leadott tiltakozását a csendőrség felé, amelyben a csendőrséget hazugsággal vádolja;
adja törvényszékre a csendőrséget, amiért megsértette az ünneplők jogait;
kérjen nyilvánosan bocsánatot a kolozsvári magyarságtól, amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le a nemzeti ünnep. (Forrás: Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 25.
Közös panasz
Úgy tűnik, túlértékeltük az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „összefogásának” jelentőségét. Múlt héten Csoma Botond és Soós Sándor bejelentették, nem hagyják, hogy a csendőrség összeugrassza a magyar szervezeteket, majd közösen kérték számon a belügyminiszteren, amiért a zsandárok megint keresztbe tettek az Erdély-zászlók felvonultatásának a kolozsvári március 15-i rendezvényeken. Voltak, akik reménykedve, mások viszont cinikusan jegyezték meg, hogy no lám, végre Kolozs megyében is sikerült összefogni a közös bánatban, megaláztatásban, de érdekes módon csak kevesen kételkedtek a gesztus őszinteségében.
Nekem hirtelen a drága jó Móricz Zsigmond megjegyzése ugrott be az Erdély-trilógiából, az a fejezet, ahol az író nagy ráérzéssel az erdélyi rendekről beszél, merthogy történelmi dolog ez az összefogás-dilemma. Az erdélyiek olyanok, hogy még panaszkodni is külön járnak az uralkodó elé! – írta. El is szórakoztattam magam egy pillanatig: nocsak, el kellett telnie néhány évszázadnak ahhoz, hogy legalább panaszkodni együtt járjunk Bukarestbe, ha már a közös céloknak, közös érdeknek az istenért se sikerül egy útra, közös útra terelni minket. A Kolozs megyei EMNP csütörtöki közleménye azonban szertefoszlatta ennek az örömteli pillanatnak az emlékét. Hiába a nagy közös bánat, megaláztatás, az EMNP stratégiát váltott. Hősiesen játszotta egy darabig a partnert a megpróbáltatásban, hogy így, meg úgy nem ugrik be a markában röhögő csendőrség diverziójának , de ennek vége. Csak vért akar, na! RMDSZ-vért, ha már talált rést a vértezetükön, nyilvános bocsánatkérést, „amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le nemzeti ünnepünk.”
Fenntartva álláspontomat, hogy a helyi RMDSZ-nek zászló-ügyben sokkal korábban kellett volna észbe kapnia az előrelátható botrány elkerülése érdekében, visszatetszőnek tartom, ahogy az itteni néppártosok most mégis megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni ebből az egész szerencsétlen helyzetből. Arra lennék kíváncsi, hogy ők maguk vajon hány olyan rendezvényt kevertek le az évek során, ahol az Erdély-zászlónak zöld utat adott a kolozsvári csendőrség. Mert ha lenne ilyen, arra most precedensként hivatkozhatnánk. Naivan még olyan forgatókönyvet is el tudtam volna képzelni, hogy maga a néppárt megy a dolgok elébe – hiszen a tavalyi hasonló incidensből ők is levonhatták a következtetéseket – és még időben garanciákat kér, szerez, javasol arra vonatkozóan, hogy az Erdély-zászló felvonultatása nem ütközik akadályokba. Persze, ha elsősorban az lett volna a céljuk.
De nem az volt. Hol maradt volna az EMNP „inputja”, ha minden simán megy? Mondom ezt azzal a kockázattal, hogy megvádolnak: a szervezők felelősségét akarom a néppártiak nyakába varrni. Nem akarom. A bajom csupán az, hogy megint egymás gyilkolászásának van prioritása, miközben az igazi gond mégiscsak az, hogy bármelyik vastagnyakú csendőrparancsnok még mindig azt tehet itt, amit akar. Tudom, hogy a néppárt támogatottságát illetően bajban van Kolozs megyében, Kolozsváron, és kellenek a jó pontok, RMDSZ-skalpok az iroda falára. De csodálkoznék, hogy azok, akik az EMNP-t annak idején létrehozták, ilyen méltatlan balhék során képzelik el a párt népszerűségének növekedését. Arról is meg vagyok győződve, hogy valahol a lelkünk mélyén mindannyian tudják: „nem a muszka van a másik parton” – hogy stílusosan ismét Móricz-idézethez folyamodjak. Nem az RMDSZ, vagy az EMNP az igazi ellenség. Ez a zászlós-ügy most fix az a pillanat, amikor ehhez végre tartani is kellene magukat. Bármennyire is erős legyen az agressziós ösztön…
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
Úgy tűnik, túlértékeltük az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „összefogásának” jelentőségét. Múlt héten Csoma Botond és Soós Sándor bejelentették, nem hagyják, hogy a csendőrség összeugrassza a magyar szervezeteket, majd közösen kérték számon a belügyminiszteren, amiért a zsandárok megint keresztbe tettek az Erdély-zászlók felvonultatásának a kolozsvári március 15-i rendezvényeken. Voltak, akik reménykedve, mások viszont cinikusan jegyezték meg, hogy no lám, végre Kolozs megyében is sikerült összefogni a közös bánatban, megaláztatásban, de érdekes módon csak kevesen kételkedtek a gesztus őszinteségében.
Nekem hirtelen a drága jó Móricz Zsigmond megjegyzése ugrott be az Erdély-trilógiából, az a fejezet, ahol az író nagy ráérzéssel az erdélyi rendekről beszél, merthogy történelmi dolog ez az összefogás-dilemma. Az erdélyiek olyanok, hogy még panaszkodni is külön járnak az uralkodó elé! – írta. El is szórakoztattam magam egy pillanatig: nocsak, el kellett telnie néhány évszázadnak ahhoz, hogy legalább panaszkodni együtt járjunk Bukarestbe, ha már a közös céloknak, közös érdeknek az istenért se sikerül egy útra, közös útra terelni minket. A Kolozs megyei EMNP csütörtöki közleménye azonban szertefoszlatta ennek az örömteli pillanatnak az emlékét. Hiába a nagy közös bánat, megaláztatás, az EMNP stratégiát váltott. Hősiesen játszotta egy darabig a partnert a megpróbáltatásban, hogy így, meg úgy nem ugrik be a markában röhögő csendőrség diverziójának , de ennek vége. Csak vért akar, na! RMDSZ-vért, ha már talált rést a vértezetükön, nyilvános bocsánatkérést, „amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le nemzeti ünnepünk.”
Fenntartva álláspontomat, hogy a helyi RMDSZ-nek zászló-ügyben sokkal korábban kellett volna észbe kapnia az előrelátható botrány elkerülése érdekében, visszatetszőnek tartom, ahogy az itteni néppártosok most mégis megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni ebből az egész szerencsétlen helyzetből. Arra lennék kíváncsi, hogy ők maguk vajon hány olyan rendezvényt kevertek le az évek során, ahol az Erdély-zászlónak zöld utat adott a kolozsvári csendőrség. Mert ha lenne ilyen, arra most precedensként hivatkozhatnánk. Naivan még olyan forgatókönyvet is el tudtam volna képzelni, hogy maga a néppárt megy a dolgok elébe – hiszen a tavalyi hasonló incidensből ők is levonhatták a következtetéseket – és még időben garanciákat kér, szerez, javasol arra vonatkozóan, hogy az Erdély-zászló felvonultatása nem ütközik akadályokba. Persze, ha elsősorban az lett volna a céljuk.
De nem az volt. Hol maradt volna az EMNP „inputja”, ha minden simán megy? Mondom ezt azzal a kockázattal, hogy megvádolnak: a szervezők felelősségét akarom a néppártiak nyakába varrni. Nem akarom. A bajom csupán az, hogy megint egymás gyilkolászásának van prioritása, miközben az igazi gond mégiscsak az, hogy bármelyik vastagnyakú csendőrparancsnok még mindig azt tehet itt, amit akar. Tudom, hogy a néppárt támogatottságát illetően bajban van Kolozs megyében, Kolozsváron, és kellenek a jó pontok, RMDSZ-skalpok az iroda falára. De csodálkoznék, hogy azok, akik az EMNP-t annak idején létrehozták, ilyen méltatlan balhék során képzelik el a párt népszerűségének növekedését. Arról is meg vagyok győződve, hogy valahol a lelkünk mélyén mindannyian tudják: „nem a muszka van a másik parton” – hogy stílusosan ismét Móricz-idézethez folyamodjak. Nem az RMDSZ, vagy az EMNP az igazi ellenség. Ez a zászlós-ügy most fix az a pillanat, amikor ehhez végre tartani is kellene magukat. Bármennyire is erős legyen az agressziós ösztön…
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 25.
Sikeres a korrupció elleni fellépés
Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert” a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét - írja egyebek között Magyari Nándor László az olasz történész, Stefano Bottoni Szép Szóban megjelent interjújára reagálva. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója szerint a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet.
Hosszú és szokatlanul ellentmondásos interjút adott Stefano Bottoni a korrupciókérdésköréről. Mivel Romániára fókuszál, illetve nem először nyilatkozik elítélő módon a román korrupcióellenes föllépésről, korrupció-kutatóként kihívásnak érzem szövegeit, ezért megpróbálok reflektálni arra, amit megérteni véltem kijelentéseiből.
Ezekben az interjúkban Stefano Bottoni mint jelenkor-történész van bemutatva, ő maga is történészként beszél, mégis problematikus, hogy a bevezetőként és egyféle összehasonlítási alapként használt olasz Mani Pulite-t (Tiszta Kezek), a 25 évvel ezelőtti korrupció-ellenes ügyészségi föllépést csupán személyes (a szerző akkor 15 éves volt) tapasztalat és élmény, valamint emlékei alapján írja le és értelmezi. Ezért sem szeretnék kitérni annak értékelésére, legfeljebb néhány apró megjegyzés kívánkozik ide. Bottoni a régi, korrupt olasz politikai pártrendszer összeomlását – mely fölött magánemberként fájdalmat érez – a korrupció-ellenes, véleménye szerint elhibázott föllépésnek tulajdonítja.
Fordított logika
Számomra viszont ez fordított logikának tűnik, hiszen az ok minden bizonnyal a korrupció és nem az ellene való föllépés volt, akárcsak az időben és térben beomló rendszerek, mint Ukrajna, Moldávia, vagy a távolabbról ismert dél-amerikai korrupt rendszerek esetében, ahol semmiféle összehangolt korrupció-ellenes föllépés nem történt. Azután meg az olyan erős és summás kijelentéseinek, mint „az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet”; és hogy az akkor megvádoltak kétharmadát „később felmentették” sincs analógiája Romániában. A román ügyészség zárójelentései szerint a fölmentettek aránya 2015-ben kevesebb mint 10, illetve 2016-ban csupán 13 százalék. Bottoni elmondja, hogy tucatnyi megvádolt politikus és menedzser öngyilkosságot követett el Olaszországban, de Romániában semmi ilyesmiről nem tudunk. ”Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” állítja Bottoni, és az egészet oda csatornázza be, hogy Silvio Berlusconi az antikorrupciós harc farvizén nyert volna választásokat. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy akárhányszor az analógia romániai érvényességére tér ki, éppen a különbségeket sorolja és nem a hasonlóságokat, akár a geopolitikai „helyzet” felé viszi, akár az okkult titkosszolgálati összefonódást vizionálja, vagy a nagyszámú fölmentettet tekinti, egyik sem talál esetünkre.
Azt a nagyon sarkas kijelentést is, hogy a román DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) tevékenysége a „társadalom immunrendszerét gyengíti” csupán a „deep state" (mély állam), a formális hatalom mögött láthatatlanul működő hatalom, Amerikában elterjedt konteójára alapozza. E mögött az a feltételezés áll, hogy a román állam „mélyén” az „intézményesített korrupció” és politika végzetes összefonódása áll, amit minden kutatás és szociológiai elemzés cáfol. Nem több ez egy megrögzött előítéletnél, és olykor egzotikumot hajszoló folklór-kutatások kiindulópontjánál. Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert”, a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét. Romániában a „régi pártrendszer” egyes nosztalgikus/anakronisztikus maradványai, amelyek megpróbáltak a második világháború előtti – amúgy is vitatható habitusú, nacionalista, és szélsőjobboldali – hagyományokhoz kapcsolódni, már egy évtizede kikoptak a politikai palettáról (a Parasztpárt eltűnt, a Nemzeti Liberális Párt csak nevében ugyanaz), tehát ezért is más a helyzet, mint Olaszországban. A különbségeken és lényegi eltéréseken azzal siklik át Bottoni, hogy „valami hasonlót látok most Romániában is”, holott maga is csak a különbségeket írja le, így az olasz példa nem releváns a román korrupció, illetve annak visszaszorítására indított politikák szempontjából.
Bottoni, valamilyen csak általa ismert okból, „antipolitikának” nevezi a korrupció visszaszorítására irányuló politikákat, és immár egész Európára kiterjesztve ítéli el azokat. Megjegyzi, hogy ő maga jobban szereti a strukturált pártokat, szakszervezeteket, mint a „civil” szervezeteteket, azzal együtt, hogy mint maga mondja: „azok a pártok loptak, de olyan tömegpártok voltak, amelyek adtak is cserébe a lakosságnak”. Mindezen túlmenően nem vitatom a történész interjúalany alternatív tények, illetve igazság utáni konzervatív ideológiához (alt-right) való ragaszkodásának jogát, okát, és motívumait, a paternalizmus és a pártpatronátusi rendszer amúgy is divatos manapság.
Olvasatomban az interjúalany gondolatmenete egy konzervatív ideológia, mégpedig a tények utáni konzervativizmus irányába mutat, amikor a paternalizmust (a régi, beágyazott, viszont korrupt pártok dicsérete), és a pártpatronátust (a pártok zsákmányszerzők, illetve közméltóságokat osztanak szét) tartja kívánatosnak, szemben az új civil mozgalmakkal, a tapasztalatlan politikusokkal. Viszont...
Az egyetlen koherens program
Viszont a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megítélésem és a rendelkezésre álló információk alapján megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet. Nem tévedés azt sem kijelenteni, hogy az egyetlen koherens és következetes politikai program, az ideológiák alapján strukturált politikai mezőny ellehetetlenülése után. Azok a nagyszabású békés utcai tüntetések, amelyek az elmúlt években spontán módon szerveződtek országszerte, főként Bukarestben és a nagyobb városokban, céljaikat tekintve is koherensek és egyáltalán nem a Bottoni által mintegy mellékágon fölvetett szélsőségesség és nacionalizmus, valamint illiberális demokrácia malmára hajtották a vizet. Ezek a mozgalmak a korrupció-ellenesség mellett, illetve annak zászlaja alatt a liberális demokrácia védelmére keltek. Egyfelől a) a román demokratikus „átmenet” fő sodrába helyezkedtek, annak „eredeti programját” igyekeztek fölvetni és kiteljesíteni, másfelől b) a „Rezist” („Ellenállok”) mozgalom illeszkedett abba a sorozatba, amelyek a „korrupció öl” jelszóval, közveszélyesen korrupt ügyekben jelentek meg, és voltak sikeresek.
A mostani, az 1989 decemberi forradalmat követő legnagyobb méretű romániai tüntetéseknek nem is egy, hanem két meghirdetett programja is ismert. Az első ilyen, a Románia 2017+ Kiáltvány a híres Temesvári Kiáltványt (1990) követi, s a közélet tisztaságának megteremtésére irányul. Ez már nem a régebbi szekusoktól és kommunistáktól akar megszabadulni, hanem az új korrupt politikusok felelősségre vonását követeli. Ez a kiáltvány 8 pontban aktualizálja a 27 évvel ezelőtt, Temesváron megfogalmazott követelményeket, foglalja össze az ezzel kapcsolatos álláspontokat, és ad követhető programot a mozgalomnak. Az újabb, „Rezist 2.0” címet viselő program, amely az első kiegészítéseként jelenik meg, és amelyet szakértők dolgoztak ki és bocsájtottak közvitára, a jó kormányzás és a demokratikus képviselet elveit rögzíti, nem csak a korrupció felszámolásával kapcsolatban, hanem a liberális demokrácia romániaikiteljesítésének igényével.
Ugyanakkor a mostani nagyszabású utcai mozgalmak mintegy – szociológiai értelemben – „természetes örökösei” a Colectiv-diszkóban 2015 október végén történt tűzeset kapcsán kirobbant, kormánybukáshoz vezető mozgalmaknak, amelyek megalapozottan tették a korrupciót az ott történt tragédia okának. De közvetlen előzményként kapcsolódnak a verespataki aranybánya megnyitása elleni környezetvédőmozgalmakhoz is.
A megmozdulásoknak régebbi hagyománya is van. „Szimbolikus hatékonyságukat” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtizedben, a ’89-es, és főként az azt követő ’90-es évek eleji hasonló tüntetés-sorozatok, közülük is leginkább a bukaresti Egyetem téri "Golaniádaként" ismertté vált megmozdulás-sorozat (a golan huligánt jelent), időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (Ion Iliescu volt államfőt és Petre Roman volt kormányfőt éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon akkor viselt dolgaikért), a modell, a forma fennmaradt és minden újabb alkalommal megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de motivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgósítás, a részvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgósítási, kommunikációs eszközök segítségével stb., képes megismételni és ezzel kontinuitást biztosítani az eredeti, immár lassan történelmivé öregedő mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, amelyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok?
Minden magyar politikus ártatlan?
Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a romániai magyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban - különösen Kolozsváron - volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat az egész romániai magyar közösség számára. Egy új nemzedék is megtapasztalhatta az eredeti mozgalmak nagyjából megőrzött hangulatát.
Ezzel kapcsolatban Bottoninak igaza van, amikor a romániai magyar sajtóban ez ügyben megnyilvánuló véleményvezér újságírásról, mint sajátos műfajról beszél, csak éppen maga ellen beszél. A romániai magyar politikai mainstream és a neki alárendelt média minden kritika nélkül megismétli azt a Bottoni által is sugallt, a tapasztalatnak és a tényeknek ellentmondó nézetet, hogy minden korrupciós ügyben meggyanúsított, megvádolt, sőt elítélt romániai magyar politikus ártatlan, és csupán a „román hatalom, titkosszolgálatok, stb.” nacionalista támadásainak az áldozata. Márpedig ez a politikai attitűd tarthatatlan és nem az esetlegesen, sőt valószínűsíthetően politikai okokból megvádolt romániai magyar elöljárók érdekeit szolgálja, hanem a valóban korruptakét, akiket összemosnak, egyként kezelnek az előbbiekkel. Ez a magatartás nemcsak a tényekkel ellenkezik, hanem megakadályozza a tisztánlátást, az ártatlanság vélelmének tévesen értelmezett elve alapján próbálja menteni az arra nem érdemeseket, miközben éppen a megmentendőket ássa alá.
Bottoni szerint a „befolyással való üzérkedés” mint büntetőjogi kategória „csak egy rossz vicc”, (erre a kijelentésére máshol is reflektáltam), viszont a rossz vicc büntetésének eltörlési kísérlete miatt több mint félmillióan vonultak utcára országszerte, és mozgalmuk egyáltalán nem a jó öreg korrupt pártokat, hanem a megújulást és a közélet tisztaságát szolgálta, és nagy valószínűséggel, fogja szolgálni. Bottoni fordított logikája szerint viszont a tüntetőket, a civil társadalmat, az ügyészséget, a román államfőt (akinek szavazói adják az utca hangjának sűrűjét), sőt az ifjabb és politikailag tapasztalatlanabb, viszont jól képzett, idegen nyelvet beszélő, a politikai nyugatot értő fiatalokból álló mozgalmakat kellene fölszámolni és visszaterelni a régi jó korrupt pártok akol-melegébe. Ilyesmit viszont a korrupcióellenes tüntetők elképzelni sem tudnak, mint azt egy frissen, a tüntetők körében végzett felmérés mutatja. Ez bizony nagyon is abszurdnak tűnik Románia esetében, ahol a korrupció-ellenes megmozdulások ellenében a hatalom megpróbálkozott ellentüntetések szervezésével, olyan nacionál-kommunista jelszavakkal és módszerekkel, melyek már többször elbuktak és amelyekre lasszóval sem lehet résztvevő polgárokat szerezni.
Magyari Nándor László
Magyari Nándor László 1960-ben született Csíkszeredán. 1984-ben diplomázott a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) filozófia-történelem szakán, ugyanott szerezte doktori fokozatát szociológiából. 1992 óta Kolozsváron él. - 1992 óta a Kolozsvári BBTE oktatója, szociológiaelméletet és kulturális-, valamint politikai antropológiát tanít, politikai elemző. - 2011-től a systemcritic.blogspot.ro blog szerzője, és a Bukaresti Rádió heti jegyzetének készítője
Kutatási területei: interetnikus kapcsolatok Erdélyben, a politika mint folyamat, a közéleti korrupció mintázatai, oktatáspolitikák
Népszava
Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert” a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét - írja egyebek között Magyari Nándor László az olasz történész, Stefano Bottoni Szép Szóban megjelent interjújára reagálva. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója szerint a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet.
Hosszú és szokatlanul ellentmondásos interjút adott Stefano Bottoni a korrupciókérdésköréről. Mivel Romániára fókuszál, illetve nem először nyilatkozik elítélő módon a román korrupcióellenes föllépésről, korrupció-kutatóként kihívásnak érzem szövegeit, ezért megpróbálok reflektálni arra, amit megérteni véltem kijelentéseiből.
Ezekben az interjúkban Stefano Bottoni mint jelenkor-történész van bemutatva, ő maga is történészként beszél, mégis problematikus, hogy a bevezetőként és egyféle összehasonlítási alapként használt olasz Mani Pulite-t (Tiszta Kezek), a 25 évvel ezelőtti korrupció-ellenes ügyészségi föllépést csupán személyes (a szerző akkor 15 éves volt) tapasztalat és élmény, valamint emlékei alapján írja le és értelmezi. Ezért sem szeretnék kitérni annak értékelésére, legfeljebb néhány apró megjegyzés kívánkozik ide. Bottoni a régi, korrupt olasz politikai pártrendszer összeomlását – mely fölött magánemberként fájdalmat érez – a korrupció-ellenes, véleménye szerint elhibázott föllépésnek tulajdonítja.
Fordított logika
Számomra viszont ez fordított logikának tűnik, hiszen az ok minden bizonnyal a korrupció és nem az ellene való föllépés volt, akárcsak az időben és térben beomló rendszerek, mint Ukrajna, Moldávia, vagy a távolabbról ismert dél-amerikai korrupt rendszerek esetében, ahol semmiféle összehangolt korrupció-ellenes föllépés nem történt. Azután meg az olyan erős és summás kijelentéseinek, mint „az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet”; és hogy az akkor megvádoltak kétharmadát „később felmentették” sincs analógiája Romániában. A román ügyészség zárójelentései szerint a fölmentettek aránya 2015-ben kevesebb mint 10, illetve 2016-ban csupán 13 százalék. Bottoni elmondja, hogy tucatnyi megvádolt politikus és menedzser öngyilkosságot követett el Olaszországban, de Romániában semmi ilyesmiről nem tudunk. ”Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” állítja Bottoni, és az egészet oda csatornázza be, hogy Silvio Berlusconi az antikorrupciós harc farvizén nyert volna választásokat. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy akárhányszor az analógia romániai érvényességére tér ki, éppen a különbségeket sorolja és nem a hasonlóságokat, akár a geopolitikai „helyzet” felé viszi, akár az okkult titkosszolgálati összefonódást vizionálja, vagy a nagyszámú fölmentettet tekinti, egyik sem talál esetünkre.
Azt a nagyon sarkas kijelentést is, hogy a román DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) tevékenysége a „társadalom immunrendszerét gyengíti” csupán a „deep state" (mély állam), a formális hatalom mögött láthatatlanul működő hatalom, Amerikában elterjedt konteójára alapozza. E mögött az a feltételezés áll, hogy a román állam „mélyén” az „intézményesített korrupció” és politika végzetes összefonódása áll, amit minden kutatás és szociológiai elemzés cáfol. Nem több ez egy megrögzött előítéletnél, és olykor egzotikumot hajszoló folklór-kutatások kiindulópontjánál. Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert”, a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét. Romániában a „régi pártrendszer” egyes nosztalgikus/anakronisztikus maradványai, amelyek megpróbáltak a második világháború előtti – amúgy is vitatható habitusú, nacionalista, és szélsőjobboldali – hagyományokhoz kapcsolódni, már egy évtizede kikoptak a politikai palettáról (a Parasztpárt eltűnt, a Nemzeti Liberális Párt csak nevében ugyanaz), tehát ezért is más a helyzet, mint Olaszországban. A különbségeken és lényegi eltéréseken azzal siklik át Bottoni, hogy „valami hasonlót látok most Romániában is”, holott maga is csak a különbségeket írja le, így az olasz példa nem releváns a román korrupció, illetve annak visszaszorítására indított politikák szempontjából.
Bottoni, valamilyen csak általa ismert okból, „antipolitikának” nevezi a korrupció visszaszorítására irányuló politikákat, és immár egész Európára kiterjesztve ítéli el azokat. Megjegyzi, hogy ő maga jobban szereti a strukturált pártokat, szakszervezeteket, mint a „civil” szervezeteteket, azzal együtt, hogy mint maga mondja: „azok a pártok loptak, de olyan tömegpártok voltak, amelyek adtak is cserébe a lakosságnak”. Mindezen túlmenően nem vitatom a történész interjúalany alternatív tények, illetve igazság utáni konzervatív ideológiához (alt-right) való ragaszkodásának jogát, okát, és motívumait, a paternalizmus és a pártpatronátusi rendszer amúgy is divatos manapság.
Olvasatomban az interjúalany gondolatmenete egy konzervatív ideológia, mégpedig a tények utáni konzervativizmus irányába mutat, amikor a paternalizmust (a régi, beágyazott, viszont korrupt pártok dicsérete), és a pártpatronátust (a pártok zsákmányszerzők, illetve közméltóságokat osztanak szét) tartja kívánatosnak, szemben az új civil mozgalmakkal, a tapasztalatlan politikusokkal. Viszont...
Az egyetlen koherens program
Viszont a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megítélésem és a rendelkezésre álló információk alapján megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet. Nem tévedés azt sem kijelenteni, hogy az egyetlen koherens és következetes politikai program, az ideológiák alapján strukturált politikai mezőny ellehetetlenülése után. Azok a nagyszabású békés utcai tüntetések, amelyek az elmúlt években spontán módon szerveződtek országszerte, főként Bukarestben és a nagyobb városokban, céljaikat tekintve is koherensek és egyáltalán nem a Bottoni által mintegy mellékágon fölvetett szélsőségesség és nacionalizmus, valamint illiberális demokrácia malmára hajtották a vizet. Ezek a mozgalmak a korrupció-ellenesség mellett, illetve annak zászlaja alatt a liberális demokrácia védelmére keltek. Egyfelől a) a román demokratikus „átmenet” fő sodrába helyezkedtek, annak „eredeti programját” igyekeztek fölvetni és kiteljesíteni, másfelől b) a „Rezist” („Ellenállok”) mozgalom illeszkedett abba a sorozatba, amelyek a „korrupció öl” jelszóval, közveszélyesen korrupt ügyekben jelentek meg, és voltak sikeresek.
A mostani, az 1989 decemberi forradalmat követő legnagyobb méretű romániai tüntetéseknek nem is egy, hanem két meghirdetett programja is ismert. Az első ilyen, a Románia 2017+ Kiáltvány a híres Temesvári Kiáltványt (1990) követi, s a közélet tisztaságának megteremtésére irányul. Ez már nem a régebbi szekusoktól és kommunistáktól akar megszabadulni, hanem az új korrupt politikusok felelősségre vonását követeli. Ez a kiáltvány 8 pontban aktualizálja a 27 évvel ezelőtt, Temesváron megfogalmazott követelményeket, foglalja össze az ezzel kapcsolatos álláspontokat, és ad követhető programot a mozgalomnak. Az újabb, „Rezist 2.0” címet viselő program, amely az első kiegészítéseként jelenik meg, és amelyet szakértők dolgoztak ki és bocsájtottak közvitára, a jó kormányzás és a demokratikus képviselet elveit rögzíti, nem csak a korrupció felszámolásával kapcsolatban, hanem a liberális demokrácia romániaikiteljesítésének igényével.
Ugyanakkor a mostani nagyszabású utcai mozgalmak mintegy – szociológiai értelemben – „természetes örökösei” a Colectiv-diszkóban 2015 október végén történt tűzeset kapcsán kirobbant, kormánybukáshoz vezető mozgalmaknak, amelyek megalapozottan tették a korrupciót az ott történt tragédia okának. De közvetlen előzményként kapcsolódnak a verespataki aranybánya megnyitása elleni környezetvédőmozgalmakhoz is.
A megmozdulásoknak régebbi hagyománya is van. „Szimbolikus hatékonyságukat” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtizedben, a ’89-es, és főként az azt követő ’90-es évek eleji hasonló tüntetés-sorozatok, közülük is leginkább a bukaresti Egyetem téri "Golaniádaként" ismertté vált megmozdulás-sorozat (a golan huligánt jelent), időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (Ion Iliescu volt államfőt és Petre Roman volt kormányfőt éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon akkor viselt dolgaikért), a modell, a forma fennmaradt és minden újabb alkalommal megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de motivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgósítás, a részvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgósítási, kommunikációs eszközök segítségével stb., képes megismételni és ezzel kontinuitást biztosítani az eredeti, immár lassan történelmivé öregedő mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, amelyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok?
Minden magyar politikus ártatlan?
Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a romániai magyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban - különösen Kolozsváron - volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat az egész romániai magyar közösség számára. Egy új nemzedék is megtapasztalhatta az eredeti mozgalmak nagyjából megőrzött hangulatát.
Ezzel kapcsolatban Bottoninak igaza van, amikor a romániai magyar sajtóban ez ügyben megnyilvánuló véleményvezér újságírásról, mint sajátos műfajról beszél, csak éppen maga ellen beszél. A romániai magyar politikai mainstream és a neki alárendelt média minden kritika nélkül megismétli azt a Bottoni által is sugallt, a tapasztalatnak és a tényeknek ellentmondó nézetet, hogy minden korrupciós ügyben meggyanúsított, megvádolt, sőt elítélt romániai magyar politikus ártatlan, és csupán a „román hatalom, titkosszolgálatok, stb.” nacionalista támadásainak az áldozata. Márpedig ez a politikai attitűd tarthatatlan és nem az esetlegesen, sőt valószínűsíthetően politikai okokból megvádolt romániai magyar elöljárók érdekeit szolgálja, hanem a valóban korruptakét, akiket összemosnak, egyként kezelnek az előbbiekkel. Ez a magatartás nemcsak a tényekkel ellenkezik, hanem megakadályozza a tisztánlátást, az ártatlanság vélelmének tévesen értelmezett elve alapján próbálja menteni az arra nem érdemeseket, miközben éppen a megmentendőket ássa alá.
Bottoni szerint a „befolyással való üzérkedés” mint büntetőjogi kategória „csak egy rossz vicc”, (erre a kijelentésére máshol is reflektáltam), viszont a rossz vicc büntetésének eltörlési kísérlete miatt több mint félmillióan vonultak utcára országszerte, és mozgalmuk egyáltalán nem a jó öreg korrupt pártokat, hanem a megújulást és a közélet tisztaságát szolgálta, és nagy valószínűséggel, fogja szolgálni. Bottoni fordított logikája szerint viszont a tüntetőket, a civil társadalmat, az ügyészséget, a román államfőt (akinek szavazói adják az utca hangjának sűrűjét), sőt az ifjabb és politikailag tapasztalatlanabb, viszont jól képzett, idegen nyelvet beszélő, a politikai nyugatot értő fiatalokból álló mozgalmakat kellene fölszámolni és visszaterelni a régi jó korrupt pártok akol-melegébe. Ilyesmit viszont a korrupcióellenes tüntetők elképzelni sem tudnak, mint azt egy frissen, a tüntetők körében végzett felmérés mutatja. Ez bizony nagyon is abszurdnak tűnik Románia esetében, ahol a korrupció-ellenes megmozdulások ellenében a hatalom megpróbálkozott ellentüntetések szervezésével, olyan nacionál-kommunista jelszavakkal és módszerekkel, melyek már többször elbuktak és amelyekre lasszóval sem lehet résztvevő polgárokat szerezni.
Magyari Nándor László
Magyari Nándor László 1960-ben született Csíkszeredán. 1984-ben diplomázott a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) filozófia-történelem szakán, ugyanott szerezte doktori fokozatát szociológiából. 1992 óta Kolozsváron él. - 1992 óta a Kolozsvári BBTE oktatója, szociológiaelméletet és kulturális-, valamint politikai antropológiát tanít, politikai elemző. - 2011-től a systemcritic.blogspot.ro blog szerzője, és a Bukaresti Rádió heti jegyzetének készítője
Kutatási területei: interetnikus kapcsolatok Erdélyben, a politika mint folyamat, a közéleti korrupció mintázatai, oktatáspolitikák
Népszava
2017. március 27.
Kémelhárító különítményt akar telepíteni a NATO Bukarestbe
MTI - A parlament hozzájárulását kérte Klaus Johannis államfő ma ahhoz, hogy a NATO kémelhárító különítményt alakíthasson a fővárosban.
A katonai alakulat - amelynek létszámáról nem közöltek részleteket - a NATO újonnan alakult, délkelet-európai hadosztály-parancsnoksága mellett fog működni, amelyet tavaly avattak fel.
Bukarestben az észak-atlanti szövetség ugyanis maga akar gondoskodni a vezénylési és ellenőrző struktúráival kapcsolatos kémelhárítási teendőkről. Az államfő a parlamenthez intézett levelében rámutatott: a bukaresti kémelhárító különítmény létrehozása része azoknak az erőfeszítéseknek, amelyekkel a NATO a térségben észlelt biztonsági kihívásokra válaszolva javítani akarja reagáló képességét a délkeleti szárnyon.A NATO kémelhárítási különítményének Bukarestbe telepítését előzőleg mind a NATO illetékesei, mind a legfelsőbb legfelsőbb védelmi tanács jóváhagyta, mivel azonban Románia a területén csak a törvényhozás engedélyével hozható létre idegen katonai támaszpont vagy idegen katonai parancsnokság, az elnök kérését a parlamentnek is meg kell még szavaznia.
A NATO az ukrajnai válságra reagálva már a 2014-es walesi csúcsértekezletén döntött keleti szárnyának megerősítéséről. Ennek értelmében a térség több országában úgynevezett integrációs egységek (NFIU) alakultak a szövetség gyorsreagálású erői számára, Romániában és Lengyelországban pedig egy-egy új hadosztály-parancsnokság létesült.
A tavalyi varsói csúcson az Oroszországtól tartó tagállamok kezdeményezésére a NATO keleti és déli szárnyának további erősítésére vállalt kötelezettséget. Ennek érdekében négy zászlóalj rotációs rendszerben fog állomásozni Lengyelországban és a balti államokban, Romániában pedig a tervek szerint egy nemzetközi összetételű dandárt hoznak létre.
szabadsag.ro
MTI - A parlament hozzájárulását kérte Klaus Johannis államfő ma ahhoz, hogy a NATO kémelhárító különítményt alakíthasson a fővárosban.
A katonai alakulat - amelynek létszámáról nem közöltek részleteket - a NATO újonnan alakult, délkelet-európai hadosztály-parancsnoksága mellett fog működni, amelyet tavaly avattak fel.
Bukarestben az észak-atlanti szövetség ugyanis maga akar gondoskodni a vezénylési és ellenőrző struktúráival kapcsolatos kémelhárítási teendőkről. Az államfő a parlamenthez intézett levelében rámutatott: a bukaresti kémelhárító különítmény létrehozása része azoknak az erőfeszítéseknek, amelyekkel a NATO a térségben észlelt biztonsági kihívásokra válaszolva javítani akarja reagáló képességét a délkeleti szárnyon.A NATO kémelhárítási különítményének Bukarestbe telepítését előzőleg mind a NATO illetékesei, mind a legfelsőbb legfelsőbb védelmi tanács jóváhagyta, mivel azonban Románia a területén csak a törvényhozás engedélyével hozható létre idegen katonai támaszpont vagy idegen katonai parancsnokság, az elnök kérését a parlamentnek is meg kell még szavaznia.
A NATO az ukrajnai válságra reagálva már a 2014-es walesi csúcsértekezletén döntött keleti szárnyának megerősítéséről. Ennek értelmében a térség több országában úgynevezett integrációs egységek (NFIU) alakultak a szövetség gyorsreagálású erői számára, Romániában és Lengyelországban pedig egy-egy új hadosztály-parancsnokság létesült.
A tavalyi varsói csúcson az Oroszországtól tartó tagállamok kezdeményezésére a NATO keleti és déli szárnyának további erősítésére vállalt kötelezettséget. Ennek érdekében négy zászlóalj rotációs rendszerben fog állomásozni Lengyelországban és a balti államokban, Romániában pedig a tervek szerint egy nemzetközi összetételű dandárt hoznak létre.
szabadsag.ro
2017. március 27.
Vezető politikusból szerkesztőségi vezető – a ferde tekintetekről kérdeztük Kovács Pétert
„Amikor kiderült, hogy a Kolozsvári Rádióhoz szegődöm, ez éles és hangos ellenkezést váltott ki a szerkesztőség több tagjában. (…) A kollégáktól azt kértem, hogy előlegezzenek meg bizalmat, amit megtörtént” – jelentette ki a Maszolnak Kovács Péter, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének koordinátora. Az RMDSZ volt ügyvezető elnökét az új állásáról, kinevezésének körülményeiről kérdeztük.
- Sokan felkapták a fejüket, amikor lemondása után bejelentette, hogy a sajtóban folytatná. Mindig is az volt a B terv, hogy ha valamikor otthagyja a politikusi pályát, a médiában helyezkedik el?
- Igen. A környezetem, a család, a munkatársaim nem egyszer hallották tőlem, hogy ha én most nem a politikában lennék, akkor minden bizonnyal médiában és minden bizonnyal rádióban tevékenykednék. Közel két évet dolgoztam a Kolozsvári Rádiónál 1997-től 1999 januárjáig. Ha akkor meghirdettek volna egy állást, akkor egészen biztosan megpályáztam volna. Külsősként nagyon kevés pénzt kaptam a rádiótól, abból nem lehetett itt Kolozsváron megélni, és más alternatívákat kerestem. Teljesen véletlenül kerültem végül az RMDSZ-hez. Még egyszer hangsúlyozom, az elmúlt 18 év alatt többször is elmondtam, nagy fantáziát látok a médiában, de különösen a rádiózásban. Most, hogy belecsöppentem, a mindennapokban érzem, hogy nagyon jó döntés volt.
- Mesélne a sajtós múltjáról?
- A Szabadság diákmellékletében, a Campusban olvastam, hogy a Kolozsvári Rádió önkénteseket keres. Az ifjúsági műsorukhoz, a Diákperiszkóphoz kerestek riportereket. Nem volt olyan emberük, aki futkározik a KMDSZ és az ifjúsági rendezvények között, körkérdéseket, beszélgetéseket készít. Eleinte elküldtek egy-egy interjút készíteni, aztán gyakorlatilag mindent, ami a heti Diákperiszkóp műsorhoz tartozott, én végeztem, a riporterkedéstől, a hírek előkészítésétől az élő műsorvezetésig, a hanganyagok megvágásától a zenei szerkesztésig. Amikor a munkatársak látták, hogy nekem ez meneget, akkor több műsorba is riporterként bedolgoztam.
- Arra még többen kapták fel a fejüket, amikor elterjedt a híre, hogy egyenesen a szerkesztőségvezetői (főszerkesztő-helyettesi) tisztséget pályázza meg. Volt alapja ennek a hírnek?
- Versenyvizsga nélkül nem lehet főszerkesztő-helyettesi tisztséget betölteni. Jelenleg a magyar szerkesztőség koordinátora vagyok, ami egy informális tisztség. Azért hangsúlyozom, hogy informális, mert ez a munkakör hivatalosan sehol nem szerepel, és semmilyen plusz pénz nem jár érte. Nem titok, ha meghirdetik a főszerkesztő-helyettesi állásra a versenyvizsgát, fogok erre jelentkezni.
- A szerkesztői posztra nem kellett volna versenyvizsgát kiírni?
Nem, mert a szerződésem három hónapra, meghatározott időre szól. Egy meghallgatás volt. Ugyanígy jártak minden más kollegával, aki meghatározott időre került ide. A rádió belső szabályzatának megfelelő lépéseket betartottuk az én esetemben is, és mindenki más esetében is.
- Mi történik, ha lejár ez a három hónap?
- Akkor három lehetőség van. Az egyik, hogy ha a három hónap lejárta előtt meghirdetik az állást, akkor erre én versenyvizsgázni fogok, és ezt bárki más megteheti. A másik, hogy meghosszabbítják a következő három hónapra a megbízatást, a harmadik, hogy megköszönik a munkámat, és a viszontlátásra.
- A koordinátori szerepkörnek mi a története?
- A főszerkesztő és a főszerkesztő-helyettes mellett valamennyi területi stúdióban van egy menedzser. Látván, hogy minden párhuzamosan fut a magyar szerkesztőségen belül, a kolozsvári stúdió menedzsere leült a szerkesztőség minden egyes tagjával egy beszélgetésre, és azt a döntést hozta, hogy egy háromszintű struktúrát épít fel. Lesz egy koordinátor, illetve három vezetőszerkesztő, az egyik a híradásokért, aktualitásért felel, másik a reggeli magazinműsorunkért, a harmadik pedig az összes többi műsorért. A harmadik szint a szerkesztők és a riporterek szintje. Az addigi teljesen horizontális felépítés csődöt mondott, megfelelőbb ez a vertikális struktúra. A beszélgetéseket, konzultációkat követően pedig megnevezett engem koordinátornak.
- A menedzser konzultált erről a magyar adás szerkesztőivel is. Ezek szerint kollektív döntés volt, hogy Kovács Péterre esett a választása?
- Úgy fogalmaznék: nem történt a szerkesztőség tagjainak ellenében ez a kinevezés.
- Nem tartja megalapozottnak a gyanút, hogy „pártvonalon beejtőernyőzték” a szerkesztőségbe, ahogy egy újságíró kolléga fogalmazott a vezércikkében?
- Koordinátori kinevezésemet nem az alapján kell megítélni, hogy én honnan jöttem, hanem az alapján, hogy mit dolgozom. Jómagam semmiképpen nem értékelhetem a saját munkámat. Ha bárki kíváncsi, hogy én milyen munkát végzek a rádiónál, akkor a kollegáimat kérdezze meg. Azt hiányoltam ebből a vezércikkből, és a szerzőjének is jeleztem, hogy kifelejtett véletlenül egy volt RMDSZ-es vezetőt, akiből a rádiónak a főszerkesztő-helyettese lett. Az illetőt néhány képviselői mandátum és egy államtitkári mandátum után beejtőernyőzték, idézőjelben, a Bukaresti Rádióba. Azért az idézőjel, mert én nagyon jól tudom, hogy minden törvényt és minden szabályt betartottak a kinevezésekor. Tehát én azt mondom, hogy úgy, ahogy Bukarestben kiderült, itt nem arról van szó, hogy pártrádiót kell a Kolozsvári Rádióból vagy bármelyik másik közszolgálati stúdióból csinálni, egyértelmű, hogy a bírálatok megfogalmazói ettől rettegnek. Ha valaki dolgozott a politikában, nem azt jelenti, hogy mást nem képest elvégezni, vagy más munkát kizárólag RMDSZ-es szemüveggel tud elvégezni.
- Tudomásom szerint ahhoz, hogy versenyvizsgázzon a főszerkesztő-helyettesi posztra, három év audiovizuális tapasztalatra van szükség, legalábbis így hirdették meg az állást például a konstancai területi stúdiónál. Ha jól tudom, önnek csak két év tapasztalata van.
- Nincs ilyen általános követelmény, nem írja sehol a három év régiséget. Valóban, a versenyvizsga kiírójának, a rádió elnök-vezérigazgatójának van lehetősége bevinni különböző kritériumokat, de ez lehetőség, nem kötelezettség. Elvárása lehet a tapasztalat is, egy éves, három éves tapasztalat, vagy csak egyszerűen úgy fogalmaz, hogy tapasztalat. Nekem amúgy közel kétéves audiovizuális szakmai tapasztalatom van.
- A szabályokon túl: elhiheti a hallgató, hogy Kovács Péter nem az RMDSZ-es munkaköri leírását tekinti feladatának az új munkakörben?
- Ez nem hit kérdése, én arra biztatok mindenkit, hogy a 98.8-as frekvencián vagy a kolozsvariradio.ro-n hallgassa a rádiót, és utána döntsön. Amikor idekerültem, illetve még az azelőtti hetekben azt kértem a magyar szerkesztőség tagjaitól, hogy előlegezzék meg nekem a bizalmat, amit én meg is kaptam. A hallgatóktól ilyen nem kérhetek, csak azt kérhetem, hogy hallgassanak minket, és utána döntsenek.
- Lehet-e tudni, mikor hirdetik meg a főszerkesztő-helyettesi posztot?
- A főszerkesztő-helyettesi versenyvizsga meghirdetése is Bukaresten múlik. Nagyon Bukarest-központú a rádió, a tévé is. A rádiónál a műsorszerkesztés szempontjából szabad kezünk van, de nagyon-nagyon kevés hatásköre van adminisztratív-pénzügyi szempontból egy területi stúdiónak.
- Milyen volt a fogadtatása a szerkesztőségben, milyen volt a hangulat? Voltak ferde tekintetek?
- Nem titkolom, ezt már elmondtam nyilvánosság előtt: amikor kiderült, hogy a Kolozsvári Rádióhoz szegődöm, ez éles és hangos ellenkezést váltott ki a szerkesztőség több tagjában, nem mindenkiben, több tagjában. Az első lépésem az volt, hogy mindenkit, vagy majdnem mindenkit megkerestem egy négyszemközti beszélgetésre. Így amikor engem szerkesztőként alkalmaztak, ez már nem a szerkesztőség tagjainak az ellenében történt. Már említettem: a kollégáktól azt kértem, hogy előlegezzenek meg bizalmat, amit megtörtént, és én ezzel a bizalommal egy pillanatig sem éltem vissza. De még egyszer hangsúlyozom, hogy a saját munkámat nem magam szeretném értékelni. Ha valaki kíváncsi, meg lehet kérdezni szerkesztőségi tagokat, akár név nélkül, akár névvel, arról, hogy mi történt az elmúlt néhány hétben, volt-e pozitív elmozdulás már a munkatervezésben, illetve akár a szerkesztőségen belüli hangulatban. Nagyon kíváncsi lennék, hogy lesz-e ilyen megkeresés, és mit mondanak majd a kollégáim.
- Készített már önálló műsorokat?
- Nem volt önálló műsorom, és nem is kértem, hogy legyen. Megpróbáltam mindent megtanulni, és mindent kipróbálni élesben. A rádiós munkának az első lépése a riporterkedés. Idekerülésem első napjától elkezdtem anyagokat gyártani, többet is, mint általában a riporterek. Megtanultam a vágóprogramot, felvezetőket írtam, híreket írtam, műsort szerkesztettem, aztán reggeli műsort vezettem, hétvégi reggeli műsorokat. Mindent, ami az itteni rádiós munkával kapcsolatos, azt megpróbálom megtanulni, beleértve a könyvhordozást és a sofőrködést is.
- Mennyire sikerült az átállás a 24 órás adásra?
- Mindenképp tiszteletre méltó, hogy a szerkesztőség tagjainak többsége bevállalta ezt az átállást. Tudom, hogy voltak ellenhangok is, mert valamit valamiért kellett vállalni. Ám nekem is meggyőződésem volt, még politikusként, hogy ha tovább akar fejlődni ez a rádió, és új perspektívákat akar nyitni, akkor át kell állni a 24 órás adásra. Jelenleg gyenge a lefedettség, a gyengébb technikával dolgozunk, mint román kollegák, kevesebben vagyunk, mint a román kollegák, és fizetésbeli aránytalanságok is vannak. Az átállás gyakorlatilag azt jelenti, hogy szeptember végéhez képest egy emberrel dolgozik több a magyar szerkesztőségben, tehát korábban öt órát gyártottak 23-an, és most 24 órát gyártunk 24-en. Négy ember elment, öt ember jött, volt hullámzás, volt változás. Ez egy óriási megterhelést jelent, és erre kell megoldást találni. Nekem koordinátorként az az első számú feladatom, hogy próbáljam meg ésszerűbben megtervezni a munkát. Ha van egy témánk és van egy meghívottunk, akkor – csúnyán fogalmazva – megpróbálunk minél több bőrt lehúzni róla. Ha bejön egy ember egy reggeli beszélgetős műsorba, akkor meg kell keresni a lehetőségét, hogy az anyag a híradóban is benne legyen, vagy másik magazinműsorban is benne legyen. Ezen dolgozunk most jelenleg nagyon sokat. Egy dolog volt, amikor egy kollégának heti egy órát kellett szerkesztenie és legyártania, és egészen más, amikor napi egy órát kell szerkesztenie és legyártania. Érezhető a fáradtság. Nagyon fontos továbbá, hogy nem akarunk a közszolgálatiság kárára hozni döntéseket. Például a legegyszerűbb az lenne, ha sokkal többet zenét használnánk. Ha egy beszélgetéses műsorba beteszünk hat dalt, azt jelenti, hogy nem 45 percet kell beszélgetni, hanem 22-t, nem két-három nagy anyag kell, hanem csak egy. Ezt akarjuk elkerülni, és ezen dolgozunk most, ezt próbáljuk ésszerűsíteni.
- Létszámbővítésre nincs lehetőség?
- A létszámbővítésen is dolgozunk. Itt két nagy problémacsomag van. Az egyik, amit meg lehet oldani szerkesztőségen belül, és ennek álltunk először neki, illetve a másik, amit ki kell verekedni, akár a Kolozsvári Rádió szintjén, akár Bukarestben. Ezeket jelenleg listázzuk, próbáljuk beazonosítani, próbálunk érveket keresni az álláspontunk mellé, és ide tartozik a létszámnövelés is. Nincsen például online-osunk, pedig az online – főleg a lecsökkent frekvencia mellett – hihetetlenül nagy lehetőség számunkra. Említettem, hogy gyengébb a technika, azt sem tudjuk innen megoldani, Bukarestből kell megoldani. Az új technikára is van kilátás, mert az idei költségvetésben benne van például egy új keverőpultnak a beszerzése, de a baj az, hogy a tavalyiban is benne volt, és mégsem szerezték be.
- Milyenek a hallgatói visszajelzések, hogyan fogadták a kolozsváriak ezt az átállást?
- Jól és rosszul. Amikor a hallgató bekapcsolja a Kolozsvári Rádiót, akár autóban, akár a konyhában, akár a munkahelyen, egész napos tartalmat tud hallgatni. Ám a legelején még Kolozsváron sem ment rendesen a frekvencia. Erősítettünk rajta, és további kilátás van arra, hogy erősebb legyen a jel Kolozsváron és körzetében. Tehát ahol most már nem megy a Kolozsvári Rádió az átállás miatt, ott persze, hogy nem fogadták jól. Ám előre kell tekintenünk. A hallgatók ne felejtsék el, hogy középhullámon továbbra is napi 5 órát sugárzunk, reggel kettőt, délután hármat, nagyon sokan hallgatják még most is, főleg vidéken, középhullámon a rádiót. Ebben az öt órában odafigyelünk arra, hogy egész Erdélyt lefedő tartalmat sugározzunk.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
„Amikor kiderült, hogy a Kolozsvári Rádióhoz szegődöm, ez éles és hangos ellenkezést váltott ki a szerkesztőség több tagjában. (…) A kollégáktól azt kértem, hogy előlegezzenek meg bizalmat, amit megtörtént” – jelentette ki a Maszolnak Kovács Péter, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének koordinátora. Az RMDSZ volt ügyvezető elnökét az új állásáról, kinevezésének körülményeiről kérdeztük.
- Sokan felkapták a fejüket, amikor lemondása után bejelentette, hogy a sajtóban folytatná. Mindig is az volt a B terv, hogy ha valamikor otthagyja a politikusi pályát, a médiában helyezkedik el?
- Igen. A környezetem, a család, a munkatársaim nem egyszer hallották tőlem, hogy ha én most nem a politikában lennék, akkor minden bizonnyal médiában és minden bizonnyal rádióban tevékenykednék. Közel két évet dolgoztam a Kolozsvári Rádiónál 1997-től 1999 januárjáig. Ha akkor meghirdettek volna egy állást, akkor egészen biztosan megpályáztam volna. Külsősként nagyon kevés pénzt kaptam a rádiótól, abból nem lehetett itt Kolozsváron megélni, és más alternatívákat kerestem. Teljesen véletlenül kerültem végül az RMDSZ-hez. Még egyszer hangsúlyozom, az elmúlt 18 év alatt többször is elmondtam, nagy fantáziát látok a médiában, de különösen a rádiózásban. Most, hogy belecsöppentem, a mindennapokban érzem, hogy nagyon jó döntés volt.
- Mesélne a sajtós múltjáról?
- A Szabadság diákmellékletében, a Campusban olvastam, hogy a Kolozsvári Rádió önkénteseket keres. Az ifjúsági műsorukhoz, a Diákperiszkóphoz kerestek riportereket. Nem volt olyan emberük, aki futkározik a KMDSZ és az ifjúsági rendezvények között, körkérdéseket, beszélgetéseket készít. Eleinte elküldtek egy-egy interjút készíteni, aztán gyakorlatilag mindent, ami a heti Diákperiszkóp műsorhoz tartozott, én végeztem, a riporterkedéstől, a hírek előkészítésétől az élő műsorvezetésig, a hanganyagok megvágásától a zenei szerkesztésig. Amikor a munkatársak látták, hogy nekem ez meneget, akkor több műsorba is riporterként bedolgoztam.
- Arra még többen kapták fel a fejüket, amikor elterjedt a híre, hogy egyenesen a szerkesztőségvezetői (főszerkesztő-helyettesi) tisztséget pályázza meg. Volt alapja ennek a hírnek?
- Versenyvizsga nélkül nem lehet főszerkesztő-helyettesi tisztséget betölteni. Jelenleg a magyar szerkesztőség koordinátora vagyok, ami egy informális tisztség. Azért hangsúlyozom, hogy informális, mert ez a munkakör hivatalosan sehol nem szerepel, és semmilyen plusz pénz nem jár érte. Nem titok, ha meghirdetik a főszerkesztő-helyettesi állásra a versenyvizsgát, fogok erre jelentkezni.
- A szerkesztői posztra nem kellett volna versenyvizsgát kiírni?
Nem, mert a szerződésem három hónapra, meghatározott időre szól. Egy meghallgatás volt. Ugyanígy jártak minden más kollegával, aki meghatározott időre került ide. A rádió belső szabályzatának megfelelő lépéseket betartottuk az én esetemben is, és mindenki más esetében is.
- Mi történik, ha lejár ez a három hónap?
- Akkor három lehetőség van. Az egyik, hogy ha a három hónap lejárta előtt meghirdetik az állást, akkor erre én versenyvizsgázni fogok, és ezt bárki más megteheti. A másik, hogy meghosszabbítják a következő három hónapra a megbízatást, a harmadik, hogy megköszönik a munkámat, és a viszontlátásra.
- A koordinátori szerepkörnek mi a története?
- A főszerkesztő és a főszerkesztő-helyettes mellett valamennyi területi stúdióban van egy menedzser. Látván, hogy minden párhuzamosan fut a magyar szerkesztőségen belül, a kolozsvári stúdió menedzsere leült a szerkesztőség minden egyes tagjával egy beszélgetésre, és azt a döntést hozta, hogy egy háromszintű struktúrát épít fel. Lesz egy koordinátor, illetve három vezetőszerkesztő, az egyik a híradásokért, aktualitásért felel, másik a reggeli magazinműsorunkért, a harmadik pedig az összes többi műsorért. A harmadik szint a szerkesztők és a riporterek szintje. Az addigi teljesen horizontális felépítés csődöt mondott, megfelelőbb ez a vertikális struktúra. A beszélgetéseket, konzultációkat követően pedig megnevezett engem koordinátornak.
- A menedzser konzultált erről a magyar adás szerkesztőivel is. Ezek szerint kollektív döntés volt, hogy Kovács Péterre esett a választása?
- Úgy fogalmaznék: nem történt a szerkesztőség tagjainak ellenében ez a kinevezés.
- Nem tartja megalapozottnak a gyanút, hogy „pártvonalon beejtőernyőzték” a szerkesztőségbe, ahogy egy újságíró kolléga fogalmazott a vezércikkében?
- Koordinátori kinevezésemet nem az alapján kell megítélni, hogy én honnan jöttem, hanem az alapján, hogy mit dolgozom. Jómagam semmiképpen nem értékelhetem a saját munkámat. Ha bárki kíváncsi, hogy én milyen munkát végzek a rádiónál, akkor a kollegáimat kérdezze meg. Azt hiányoltam ebből a vezércikkből, és a szerzőjének is jeleztem, hogy kifelejtett véletlenül egy volt RMDSZ-es vezetőt, akiből a rádiónak a főszerkesztő-helyettese lett. Az illetőt néhány képviselői mandátum és egy államtitkári mandátum után beejtőernyőzték, idézőjelben, a Bukaresti Rádióba. Azért az idézőjel, mert én nagyon jól tudom, hogy minden törvényt és minden szabályt betartottak a kinevezésekor. Tehát én azt mondom, hogy úgy, ahogy Bukarestben kiderült, itt nem arról van szó, hogy pártrádiót kell a Kolozsvári Rádióból vagy bármelyik másik közszolgálati stúdióból csinálni, egyértelmű, hogy a bírálatok megfogalmazói ettől rettegnek. Ha valaki dolgozott a politikában, nem azt jelenti, hogy mást nem képest elvégezni, vagy más munkát kizárólag RMDSZ-es szemüveggel tud elvégezni.
- Tudomásom szerint ahhoz, hogy versenyvizsgázzon a főszerkesztő-helyettesi posztra, három év audiovizuális tapasztalatra van szükség, legalábbis így hirdették meg az állást például a konstancai területi stúdiónál. Ha jól tudom, önnek csak két év tapasztalata van.
- Nincs ilyen általános követelmény, nem írja sehol a három év régiséget. Valóban, a versenyvizsga kiírójának, a rádió elnök-vezérigazgatójának van lehetősége bevinni különböző kritériumokat, de ez lehetőség, nem kötelezettség. Elvárása lehet a tapasztalat is, egy éves, három éves tapasztalat, vagy csak egyszerűen úgy fogalmaz, hogy tapasztalat. Nekem amúgy közel kétéves audiovizuális szakmai tapasztalatom van.
- A szabályokon túl: elhiheti a hallgató, hogy Kovács Péter nem az RMDSZ-es munkaköri leírását tekinti feladatának az új munkakörben?
- Ez nem hit kérdése, én arra biztatok mindenkit, hogy a 98.8-as frekvencián vagy a kolozsvariradio.ro-n hallgassa a rádiót, és utána döntsön. Amikor idekerültem, illetve még az azelőtti hetekben azt kértem a magyar szerkesztőség tagjaitól, hogy előlegezzék meg nekem a bizalmat, amit én meg is kaptam. A hallgatóktól ilyen nem kérhetek, csak azt kérhetem, hogy hallgassanak minket, és utána döntsenek.
- Lehet-e tudni, mikor hirdetik meg a főszerkesztő-helyettesi posztot?
- A főszerkesztő-helyettesi versenyvizsga meghirdetése is Bukaresten múlik. Nagyon Bukarest-központú a rádió, a tévé is. A rádiónál a műsorszerkesztés szempontjából szabad kezünk van, de nagyon-nagyon kevés hatásköre van adminisztratív-pénzügyi szempontból egy területi stúdiónak.
- Milyen volt a fogadtatása a szerkesztőségben, milyen volt a hangulat? Voltak ferde tekintetek?
- Nem titkolom, ezt már elmondtam nyilvánosság előtt: amikor kiderült, hogy a Kolozsvári Rádióhoz szegődöm, ez éles és hangos ellenkezést váltott ki a szerkesztőség több tagjában, nem mindenkiben, több tagjában. Az első lépésem az volt, hogy mindenkit, vagy majdnem mindenkit megkerestem egy négyszemközti beszélgetésre. Így amikor engem szerkesztőként alkalmaztak, ez már nem a szerkesztőség tagjainak az ellenében történt. Már említettem: a kollégáktól azt kértem, hogy előlegezzenek meg bizalmat, amit megtörtént, és én ezzel a bizalommal egy pillanatig sem éltem vissza. De még egyszer hangsúlyozom, hogy a saját munkámat nem magam szeretném értékelni. Ha valaki kíváncsi, meg lehet kérdezni szerkesztőségi tagokat, akár név nélkül, akár névvel, arról, hogy mi történt az elmúlt néhány hétben, volt-e pozitív elmozdulás már a munkatervezésben, illetve akár a szerkesztőségen belüli hangulatban. Nagyon kíváncsi lennék, hogy lesz-e ilyen megkeresés, és mit mondanak majd a kollégáim.
- Készített már önálló műsorokat?
- Nem volt önálló műsorom, és nem is kértem, hogy legyen. Megpróbáltam mindent megtanulni, és mindent kipróbálni élesben. A rádiós munkának az első lépése a riporterkedés. Idekerülésem első napjától elkezdtem anyagokat gyártani, többet is, mint általában a riporterek. Megtanultam a vágóprogramot, felvezetőket írtam, híreket írtam, műsort szerkesztettem, aztán reggeli műsort vezettem, hétvégi reggeli műsorokat. Mindent, ami az itteni rádiós munkával kapcsolatos, azt megpróbálom megtanulni, beleértve a könyvhordozást és a sofőrködést is.
- Mennyire sikerült az átállás a 24 órás adásra?
- Mindenképp tiszteletre méltó, hogy a szerkesztőség tagjainak többsége bevállalta ezt az átállást. Tudom, hogy voltak ellenhangok is, mert valamit valamiért kellett vállalni. Ám nekem is meggyőződésem volt, még politikusként, hogy ha tovább akar fejlődni ez a rádió, és új perspektívákat akar nyitni, akkor át kell állni a 24 órás adásra. Jelenleg gyenge a lefedettség, a gyengébb technikával dolgozunk, mint román kollegák, kevesebben vagyunk, mint a román kollegák, és fizetésbeli aránytalanságok is vannak. Az átállás gyakorlatilag azt jelenti, hogy szeptember végéhez képest egy emberrel dolgozik több a magyar szerkesztőségben, tehát korábban öt órát gyártottak 23-an, és most 24 órát gyártunk 24-en. Négy ember elment, öt ember jött, volt hullámzás, volt változás. Ez egy óriási megterhelést jelent, és erre kell megoldást találni. Nekem koordinátorként az az első számú feladatom, hogy próbáljam meg ésszerűbben megtervezni a munkát. Ha van egy témánk és van egy meghívottunk, akkor – csúnyán fogalmazva – megpróbálunk minél több bőrt lehúzni róla. Ha bejön egy ember egy reggeli beszélgetős műsorba, akkor meg kell keresni a lehetőségét, hogy az anyag a híradóban is benne legyen, vagy másik magazinműsorban is benne legyen. Ezen dolgozunk most jelenleg nagyon sokat. Egy dolog volt, amikor egy kollégának heti egy órát kellett szerkesztenie és legyártania, és egészen más, amikor napi egy órát kell szerkesztenie és legyártania. Érezhető a fáradtság. Nagyon fontos továbbá, hogy nem akarunk a közszolgálatiság kárára hozni döntéseket. Például a legegyszerűbb az lenne, ha sokkal többet zenét használnánk. Ha egy beszélgetéses műsorba beteszünk hat dalt, azt jelenti, hogy nem 45 percet kell beszélgetni, hanem 22-t, nem két-három nagy anyag kell, hanem csak egy. Ezt akarjuk elkerülni, és ezen dolgozunk most, ezt próbáljuk ésszerűsíteni.
- Létszámbővítésre nincs lehetőség?
- A létszámbővítésen is dolgozunk. Itt két nagy problémacsomag van. Az egyik, amit meg lehet oldani szerkesztőségen belül, és ennek álltunk először neki, illetve a másik, amit ki kell verekedni, akár a Kolozsvári Rádió szintjén, akár Bukarestben. Ezeket jelenleg listázzuk, próbáljuk beazonosítani, próbálunk érveket keresni az álláspontunk mellé, és ide tartozik a létszámnövelés is. Nincsen például online-osunk, pedig az online – főleg a lecsökkent frekvencia mellett – hihetetlenül nagy lehetőség számunkra. Említettem, hogy gyengébb a technika, azt sem tudjuk innen megoldani, Bukarestből kell megoldani. Az új technikára is van kilátás, mert az idei költségvetésben benne van például egy új keverőpultnak a beszerzése, de a baj az, hogy a tavalyiban is benne volt, és mégsem szerezték be.
- Milyenek a hallgatói visszajelzések, hogyan fogadták a kolozsváriak ezt az átállást?
- Jól és rosszul. Amikor a hallgató bekapcsolja a Kolozsvári Rádiót, akár autóban, akár a konyhában, akár a munkahelyen, egész napos tartalmat tud hallgatni. Ám a legelején még Kolozsváron sem ment rendesen a frekvencia. Erősítettünk rajta, és további kilátás van arra, hogy erősebb legyen a jel Kolozsváron és körzetében. Tehát ahol most már nem megy a Kolozsvári Rádió az átállás miatt, ott persze, hogy nem fogadták jól. Ám előre kell tekintenünk. A hallgatók ne felejtsék el, hogy középhullámon továbbra is napi 5 órát sugárzunk, reggel kettőt, délután hármat, nagyon sokan hallgatják még most is, főleg vidéken, középhullámon a rádiót. Ebben az öt órában odafigyelünk arra, hogy egész Erdélyt lefedő tartalmat sugározzunk.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
2017. március 27.
Johannisszal, Grindeanuval és Orbánnal is tárgyalt már Kelemen a katolikus líceumról
A politika belülről friss kiadásában a román-magyar kapcsolatokról, az anyanyelvhasználatról, az Erdély-zászlóról és Horváth Annáról beszélgettünk az RMDSZ elnökével.
A marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyének nemzetközi közvélemény elé terjesztése volt az Orbán Viktorral folytatott találkozó fő témája – tudtuk meg Kelemen Hunortól, az RMDSZ elnökétől, akivel Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője beszélgetett A politika belülről legfrissebb kiadásában. A műsor vasárnap volt látható az Erdély TV-n, kedden ismétlik. Átirata alább olvasható.
- Csütörtökön találkozott Budapesten Orbán Viktorral. Miről beszéltek?
– Az elmúlt években rendszeresen találkozunk, hogy egyeztessünk a közös dolgainkról, ez is ebbe a találkozósorozatba illeszthető be. Beszéltünk egyrészt arról, ami a romániai magyar kisebbséget foglalkoztatja, a kihívásokról, amelyekkel szembesülünk. Természetesen a legfontosabbról, a marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyéről is. Annak a lehetőségét kerestük, hogy hogyan tudjuk a kérdést a nemzetközi közvélemény elé terjeszteni, úgy, hogy abból az áldatlan állapotból, amelyben most vagyunk, kizökkenjünk. Hogy legyen megfelelő figyelmeztetés Románia irányába, hogy az, ami történik, most már túlnőtt minden elviselhető határt. Ugyanis ez már nem politika, ez sokkal több: egy olyan közösségi ügy, amelyre megoldást a román államnak kell adnia.
Én egyébként a román államfővel, két miniszterelnökkel, két tanügyminiszterrel beszéltem az elmúlt hónapokban, már nem is tudom, kihez kell fordulni ebben az országban, hogy egy ügyész által okozott problémából tudjunk kimászni. Ez a kérdés, ugyanis nincsen azzal semmi baj, hogy egy ügyész eljárást indít, ezt önmagában nem tudjuk politikailag megkérdőjelezni. De elfogadhatatlan, hogy egy ügyészi eljárás során egy iskolának a létét a megszűnés határáig eltolják azzal, hogy megfélemlítik a közösséget, megfélemlítik az önkormányzati vezetőket, megfélemlítik a tanfelügyelőség vezetőjét, és senki semmit nem mer aláírni, és – ami a legsúlyosabb – megelőlegeznek egy bírósági döntést, és azt a látszatot keltik, hogy törvénytelenül működik egy iskola, hogy korrupció történt – holott semmiféle korrupció nem történt.
Négyszáz gyereknek a sorsa még mindig bizonytalan, kérdéses, hogy hol kezdik a következő tanévet, kérdéses, hogy a cikluskezdő osztályokba be lehet-e iratkozni. Már kipróbáltuk az összes lehetséges változatot, és a következő időszakban is kipróbáljuk, ami az adminisztrációban kipróbálható. A pápai nuncius (a bukaresti vatikáni nagykövet) is találkozott már a román külügyminiszterrel, és hasonló találkozókra még bizonyára sor fog kerülni a következő időszakban, mert ez, amit tesznek, amit okoztak, elfogadhatatlan. Orbán Viktorral beszéltünk egyéb kérdésekről is, a romániai politikai helyzetről, a román-magyar államközi kapcsolatokról, és természetesen az előttünk álló kongresszusról, az Európai Néppárt jövő heti máltai kongresszusáról, hisz mind a Fidesz, mind az RMDSZ a Néppárt tagja. Azokról a programokról is beszéltünk, amelyeket a magyar kormány támogat Erdélyben, és amelyeket el fog indítani 2017-ben és 2018-ban, beleértve azt a gazdaságélénkítő programot is, amelyet már a Vajdaságban és Kárpátalján kipróbáltak és kiválóan működik. Erdélyben is be fog indulni 2017 folyamán, előbb egy kisebb területen, aztán 2018-tól Székelyföldtől a Partiumig.
- Említette, hogy a román államfővel, illetve a miniszterelnökkel is beszélt a római katolikus iskola ügyéről. Mi az ő álláspontjuk, és mire lehet következtetni abból, ahogy viszonyulnak a kérdéshez?
– Különböző árnyalatok lelhetőek fel az álláspontokban. Egyrészt mindenki szeretne megoldást találni, másrészt mindenki ódzkodik, hogy egy ügyészségi eljárásban valamilyen módon véleményt nyilvánítson, mondván azt, hogy ez egy adminisztratív kérdés – ez az államelnök álláspontja. Én ezt teljes egészében el tudom fogadni, de akkor egy adminisztratív megoldást kell erre találni. És valóban, ha volt valahol egy adminisztratív hiba, akkor azt ki kell igazítani, és a dolgok mehetnek tovább, abból nem kell bűnügyet csinálni, és különösen nem kell korrupciós ügyet csinálni.
A miniszterelnök és a tanügyminiszter megpróbáltak a tőlük telhető minden egyes lépésben segítséget nyújtani, el egészen odáig, hogy azt a szöveget is egyeztettük a tanügyminisztériummal, ami az önkormányzat elé került, és amely az iskolahálózatot szabályozná, amelyben benne lenne a római katolikus iskola is, mert én azt mondom, hogy amíg nincs egy bírósági döntés – és ez nem az én véleményem, ez egy jogelv – addig a jog szerinti mostani állapotot fent kell tartani. Tehát ha egy bíró kimondja, hogy az iskolát be kell zárni, akkor nincs mit tennünk, az iskolát be kell zárni és újra kell alapítani. De addig, amíg nincs egy végleges bírósági ítélet, addig az ügyész vizsgálatától függetlenül az az intézmény jogilag létezik, működik, és helye van az iskolahálózatban. Ezt az intézkedést próbáltuk végigvinni a közigazgatáson, beleértve a prefektúrát, az önkormányzatot, a tanfelügyelőséget, de azt ma már senki nem titkolja, hogy minden egyes hivatalnok fél. A jóhiszemű, jóindulatú emberek is félnek. Ha ennyiért, ami ott történt, elvihették az iskolaigazgatót, a volt tanfelügyelőt, főtanfelügyelőt, és vád alá helyezhettek több embert, kihallgatták tanúként a szülőket... Hát mi köze a szülőnek az iskola alapításához? Ő az iskola alapítása után került kapcsolatba az intézménnyel, nem közben. Ezek után mindenki azt mondja: döntést hozok, aláírok, holnap jön a DNA, és elvisz. Egy iskoláról beszélek, könyörgöm.
- A román-magyar kapcsolatok is szóba kerültek az Orbán Viktorral folytatott megbeszélésen. Milyen jelenleg ez a viszony?
- – 2012-től kezdődően ez rohamosan a mélypont fele haladt. A Melescanu idei budapesti látogatása után, bár radikális változás nem állt be, de mégiscsak kimozdultak a holtpontról a román-magyar kapcsolatok. A jövőt illetően úgy látom, ebből a mostani helyzetből csak úgy lehet előrelépni, ha először azokon a területeken, ahol nincs vita a két fél között, megpróbálnak együttműködni, és ez a gazdaság, energetika, mezőgazdaság, kereskedelem, beruházások. A romániai magyar közösség kérdéseit illetően pedig minden egyes kérdésről őszintén, és, ha szükséges, a vegyes bizottságban, ahol ott vannak a romániai magyarok képviselői és a magyarországi románok képviselői is, őszintén beszélünk, és semmit nem seprünk be a szőnyeg alá. És akkor előbb-utóbb előre lehet lépni. A kormány- és államközi kapcsolatokat erősíteni kell, ez elsősorban a mi érdekünk, az erdélyi magyarok érdeke, de nem lesz ez könnyű, nem szabad azt gondolni, hogy egyik napról a másikra fog menni. Ami minket, a Szövetség politikusait meg engem személyesen illet, mi azon leszünk, hogy a tudásunkhoz, tapasztalatunkhoz és a lehetőségeinkhez mérten próbáljuk ezt a kapcsolatot segíteni, normalizálni. De ma úgy érzem, hogy a román fél területén van a labda. Magyarország ebben a kérdésben nyitott, rendezni akarja ezeket a viszonyokat, nemhiába hívták meg Melescanu külügyminisztert Budapestre, nemhiába volt ez a külügyminisztériumi látogatás magas szintre helyezve, hisz a magyar külképviselet előtt még soha nem beszélt román külügyminiszter, és a tavaszi külképviseleti értekezlet előtt előadást tartott Melescanu. Minden bizonnyal ősszel Szijjártó Péter hasonló módon Bukarestben fog előadást tartani, de erről majd nyilván az illetékesek időben tájékoztatják a közvéleményt. A holtpontról kimozdultunk, de hosszú menetelés lesz.
- Mi a helyzet a román-magyar viszonnyal a romániai politikában? Mennyire működik jól például az RMDSZ és a kormány viszonya?
- Még mindig azt tudom mondani, hogy a puding próbája az evés, és eddig azt tapasztaltuk, hogy volt nyitottság, bár a heti egyeztetések során kibuknak a kényes kérdések – és nemcsak az etnikai értelemben vett kényes kérdések. Nem minden egyes ügyben értünk egyet. A 215-ös, a helyi közigazgatásról szóló törvénynél, amely szabályozza a közigazgatásban a nyelvhasználatot, egy nagyon konzisztens törvénymódosító javaslatot készítettünk el, ezt az utolsó egyeztetésen a jövő héten a kollégákkal még végigbeszéljük, és utána következne az egyeztetés a kormánykoalícióval. Ez lesz a kulcskérdés, és ez lesz a próba, hogy ebben tudunk-e olyan megoldást találni, amely számunkra elfogadható, és a románok is el tudják fogadni. Mi figyelembe vettük azt, hogy milyen ajánlások voltak különböző európai intézmények részéről, beleértve a nyelvhasználati küszöb csökkentését 20 százalékról, és figyelembe vettük azt, hogy milyen bírósági döntések születtek az anyanyelvhasználat korlátozását illetően az elmúlt esztendőkben. Ezeket a tapasztalatokat is beépítettük a törvénytervezetbe, mert ez a 215-ös törvény 2001-ben született, és a kormányhatározat is, amely részletezi a törvény alkalmazását, és azóta eltelt 15-16 év. Ez azért elég sok, és sok gyötrelmes tapasztalatunk van erről a törvényről, és ezt próbáljuk kiigazítani. Az ellenzékkel való viszonyunk – mert amikor a román politikáról beszélünk, soha nem szabad leragadni a kormánypártoknál – ebben a pillanatban gyakorlatilag megfoghatatlan. Nem azért, mint hogyha nem lenne részünkről szándék, vagy esetleg az ő részükről. De a liberális párt éppen kongresszus előtt áll, és a belső problémáival, a belső harcaival van elfoglalva, de nagyon. Egyszerűen nem tudod, hogy kivel tárgyalj a liberálisoktól. Az USR-ben nagyon nyitott emberek is vannak, és egyébként ez egy-egy szavazásnál egészen nyilvánvalóan érezhető, de vannak olyanok is, akikkel azért nem indulnék el a sötét erdőben úgy, hogy ne biztosítsák valakik a kollégák közül a hátamat. Basescu pártja pedig olyan, mint Basescu, egyik nap ilyen, másik nap olyan. Gyakorlatilag ma nincsen egy olyan ellenzék, nincsenek olyan ellenzéki vezetők, akikkel meg lehetne rövid távon valamiben állapodni.
- Az anyanyelvhasználat kapcsán két fontos dolog van: az egyik a törvényi keret, a másik az alkalmazás, az, hogy mennyire léptetik életbe ezeket a jogokat abban az esetben, ha ezek adottak. Nagyon gyakran hallani azt, hogy problémás az alkalmazás is, és ennek sokszor pénzügyi okai is szoktak lenni, például egy kisebb önkormányzat nehezen tudja azt megoldani, hogy fordítóberendezést szerezzen be, és megfizessen egy fordítót a tanácsülésekre. Létezik erre megoldás, van terve az RMDSZ-nek ennek a problémának a kezelésére?
- Ezt a különböző intézményeknél az állami költségvetésből kell biztosítani. Nyilván egy olyan önkormányzat, mint a kolozsvári, megengedheti, hogy egy fordítóberendezést vegyen, és egy alkalmazottat, egy fordítót megfizessen, míg egy kisebb település, ahol kisebbek a bevételek, nem engedheti ezt meg. Ezért mi azt gondoljuk, hogy az alapeszközöket és az alapszemélyzeti ellátást az állami költségvetésből kell az önkormányzatok számára megteremteni, ez egyszerű, és nem olyan nagy költség, ami megterhelné az állami költségvetést, ne vicceljünk. Az igazságszolgáltatásnál hasonlóképpen. Az igazságszolgáltatásnál van még egy dolog, ami nagyon fontos: úgy, ahogy a bíróságokon vannak olyan szakértők, akik ingatlanszakértők egy-egy perben, vagy a földperekben megmondják, hogy mi a valós helyzet, vannak bűnügyi szakértők, akik különböző szakvéleményeket tesznek az ügyész vagy a bíró asztalára, azt gondoljuk, hogy meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a bíróságok olyan szakértőkhöz fordulhassanak nyelvi ügyekben, akik meg tudják mondani például, hogy a városháza vagy a községháza és a polgármesteri hivatal szinonima-e, vagy nem. Mert nagyon sokszor azzal utasította el a bíróság a feliratokat, illetve kötelezte az önkormányzatokat, hogy levegyék, hogy a román fordításnak nem felel meg. Ők tükörfordítást keresnek, ami hülyeség. Ha felütik a közigazgatási szótárt – már azt is mutattunk be, régieket és újakat is – ott egyértelmű, hogy ezek szinonimák, ott nincsen semmi probléma, és nem szabad ahhoz ragaszkodni, hogy tükörfordítással használjunk egy-egy intézménymegnevezést, mert abból aztán hatalmas butaságok, vicces helyzetek alakulhatnak ki. Kötelezni kell a bíróságokat, hogy nyelvi, fordítói szakértőket is vegyenek igénybe egy-egy ilyen perben, amikor egy agyament ember bepereli sorban az összes önkormányzatot, hogy milyen feliratot használ az épületeken. Ilyen jellegű megoldásokra gondoltunk, illetve ehhez költségvetési keretet az állami költségvetésből kell biztosítani, mert az állam az, aki garanciát vállal a nemzeti kisebbségeknek nyelvi joga érvényesülésére, illetve az identitásuk megőrzéséhez szükséges feltételek kereteinek megteremtésére. Ha már pénzügyi háttér: a kormány döntése és egy alkotmánybírósági döntés nehéz helyzetbe hozta az önkormányzatokat, mind a megyeieket, mind a helyieket. A béremelésről, illetve arról a döntésről van szó, hogy azonos munkáért azonos bérezés jár.
- Megnőttek a kiadások, viszont a béralap nem nőtt, így Hargita és Kovászna megyében elbocsátások történnek, de más megyékben, és helyi önkormányzatoknál is gondok vannak. Mi erre az RMDSZ megoldási javaslata?
- Kétféle megoldás lehetséges, az egyik az, hogy az állami költségvetésből, a visszaosztásból kell a hiányt megoldani, mert vannak önkormányzatok, nagyobb megyék, nagyobb települések, ahol meg tudják ezt oldani, máshol a teljes költségvetés rámenne ezeknek az alkotmánybírósági döntéseknek az életbe léptetésére, és én azt gondolom, hogy ez nem a jó megoldás. Ha az alkotmánybíróság döntéseit kötelezőnek vesszük, és kötelezőnek kell vennünk, akkor ismét csak a költségvetés az, ahol a forrásokat keresni kell. Nem az önkormányzatok rontották el a problémát a kezdet kezdetétől, hanem az volt a gond, hogy nem volt egy egységes bérezési rács. És ez a kormánynak, parlamentnek, a központi kormányzatnak a problémája elsősorban, nem az önkormányzatoké. Ilyen szempontból Románia már számtalanszor bebizonyította, hogy nem képes egy-egy területet úgy leszabályozni, hogy méltányos legyen, de egységes is legyen ugyanakkor, hogy a bérezésben például a teljesítményt is lehessen külön honorálni, és ne úgy tűnjön, hogy egy-egy közalkalmazott ösztöndíjasa az államnak, és a nyugdíjig mindegy, hogy dolgozik vagy sem, a munkahelye biztosan garantálva van. Rengeteg olyan kérdés van, amit tisztázni kell, tisztázni lehet. Az egységes bérezési rács lenne az egyik megoldás, de ugyanakkor az önkormányzatoknál mi azt javasoltuk, régebben és most is, hogy a polgármester, az önkormányzat dönthesse el, hogy a fizetési kereten belül hogyan mozog. Legyen egy alsó és egy felső határ, azért, hogy annak, aki jobban dolgozik, aki teljesít, a teljesítményét tudják megfizetni. Ne legyen beszorítva egy nagyon fix, nagyon merev rendszerbe. Ez a minisztériumokban is jó lenne. Egyébként ez nem csak az önkormányzatoknak a problémája, hiszen ugyanazt a munkakört ellátó hivatalnok, aki a kulturális vagy az oktatási minisztériumban sokkal kevesebbet kap, ha nem tévedek, akkor szinte 50%-kal kevesebbet, mint egy olyan alkalmazott, aki az igazságügyi minisztériumban, a belügyminisztériumban vagy a pénzügyminisztériumban dolgozik. Én nem mondom, hogy nem kellene egy kis különbségnek lennie, a pénzügyminisztériumban még inkább elfogadható, hiszen náluk összpontosul minden, viszont az igazságügynél és a belügynél egyáltalán nem tartom indokoltnak. Elfogadhatatlan, hogy ekkora különbség legyen. Az egységes bérrács hiánya az az egész rendszert feszíti tulajdonképpen, és akkor még van egy olyan probléma, hogy a polgármesterek bérezése nagyon alacsony. Elmaradt rettenetesen, mert ebben az országban soha nem lehetett úgy bért emelni, hogy az méltányosan, a felelősségnek, a munkának megfelelően történjen. Mert a polgármestereknek nincsen szakszervezetük, nem tudnak nyomást gyakorolni a kormányra, míg a közhivatalnokoknak van szakszervezetük. A polgármester nem engedheti meg magának azt, hogy ne menjen be dolgozni, és sztrájkot hirdessen, mert akkor rögtön beperelik, hogy visszaél a hatalmával, és nem végzi a feladatát, és rögtön jön a DNA, és elviszi. És akkor abban a helyzetben vagyunk, hogy vannak olyan köztisztviselők, akik kétszer annyit keresnek, mint egy polgármester, és közben a felelősségük szinte semennyi, mert a polgármester ír alá, és ha baj van, a felelősséget a polgármesterre vetítik vissza. Tehát ilyen ért
A politika belülről friss kiadásában a román-magyar kapcsolatokról, az anyanyelvhasználatról, az Erdély-zászlóról és Horváth Annáról beszélgettünk az RMDSZ elnökével.
A marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyének nemzetközi közvélemény elé terjesztése volt az Orbán Viktorral folytatott találkozó fő témája – tudtuk meg Kelemen Hunortól, az RMDSZ elnökétől, akivel Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője beszélgetett A politika belülről legfrissebb kiadásában. A műsor vasárnap volt látható az Erdély TV-n, kedden ismétlik. Átirata alább olvasható.
- Csütörtökön találkozott Budapesten Orbán Viktorral. Miről beszéltek?
– Az elmúlt években rendszeresen találkozunk, hogy egyeztessünk a közös dolgainkról, ez is ebbe a találkozósorozatba illeszthető be. Beszéltünk egyrészt arról, ami a romániai magyar kisebbséget foglalkoztatja, a kihívásokról, amelyekkel szembesülünk. Természetesen a legfontosabbról, a marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyéről is. Annak a lehetőségét kerestük, hogy hogyan tudjuk a kérdést a nemzetközi közvélemény elé terjeszteni, úgy, hogy abból az áldatlan állapotból, amelyben most vagyunk, kizökkenjünk. Hogy legyen megfelelő figyelmeztetés Románia irányába, hogy az, ami történik, most már túlnőtt minden elviselhető határt. Ugyanis ez már nem politika, ez sokkal több: egy olyan közösségi ügy, amelyre megoldást a román államnak kell adnia.
Én egyébként a román államfővel, két miniszterelnökkel, két tanügyminiszterrel beszéltem az elmúlt hónapokban, már nem is tudom, kihez kell fordulni ebben az országban, hogy egy ügyész által okozott problémából tudjunk kimászni. Ez a kérdés, ugyanis nincsen azzal semmi baj, hogy egy ügyész eljárást indít, ezt önmagában nem tudjuk politikailag megkérdőjelezni. De elfogadhatatlan, hogy egy ügyészi eljárás során egy iskolának a létét a megszűnés határáig eltolják azzal, hogy megfélemlítik a közösséget, megfélemlítik az önkormányzati vezetőket, megfélemlítik a tanfelügyelőség vezetőjét, és senki semmit nem mer aláírni, és – ami a legsúlyosabb – megelőlegeznek egy bírósági döntést, és azt a látszatot keltik, hogy törvénytelenül működik egy iskola, hogy korrupció történt – holott semmiféle korrupció nem történt.
Négyszáz gyereknek a sorsa még mindig bizonytalan, kérdéses, hogy hol kezdik a következő tanévet, kérdéses, hogy a cikluskezdő osztályokba be lehet-e iratkozni. Már kipróbáltuk az összes lehetséges változatot, és a következő időszakban is kipróbáljuk, ami az adminisztrációban kipróbálható. A pápai nuncius (a bukaresti vatikáni nagykövet) is találkozott már a román külügyminiszterrel, és hasonló találkozókra még bizonyára sor fog kerülni a következő időszakban, mert ez, amit tesznek, amit okoztak, elfogadhatatlan. Orbán Viktorral beszéltünk egyéb kérdésekről is, a romániai politikai helyzetről, a román-magyar államközi kapcsolatokról, és természetesen az előttünk álló kongresszusról, az Európai Néppárt jövő heti máltai kongresszusáról, hisz mind a Fidesz, mind az RMDSZ a Néppárt tagja. Azokról a programokról is beszéltünk, amelyeket a magyar kormány támogat Erdélyben, és amelyeket el fog indítani 2017-ben és 2018-ban, beleértve azt a gazdaságélénkítő programot is, amelyet már a Vajdaságban és Kárpátalján kipróbáltak és kiválóan működik. Erdélyben is be fog indulni 2017 folyamán, előbb egy kisebb területen, aztán 2018-tól Székelyföldtől a Partiumig.
- Említette, hogy a román államfővel, illetve a miniszterelnökkel is beszélt a római katolikus iskola ügyéről. Mi az ő álláspontjuk, és mire lehet következtetni abból, ahogy viszonyulnak a kérdéshez?
– Különböző árnyalatok lelhetőek fel az álláspontokban. Egyrészt mindenki szeretne megoldást találni, másrészt mindenki ódzkodik, hogy egy ügyészségi eljárásban valamilyen módon véleményt nyilvánítson, mondván azt, hogy ez egy adminisztratív kérdés – ez az államelnök álláspontja. Én ezt teljes egészében el tudom fogadni, de akkor egy adminisztratív megoldást kell erre találni. És valóban, ha volt valahol egy adminisztratív hiba, akkor azt ki kell igazítani, és a dolgok mehetnek tovább, abból nem kell bűnügyet csinálni, és különösen nem kell korrupciós ügyet csinálni.
A miniszterelnök és a tanügyminiszter megpróbáltak a tőlük telhető minden egyes lépésben segítséget nyújtani, el egészen odáig, hogy azt a szöveget is egyeztettük a tanügyminisztériummal, ami az önkormányzat elé került, és amely az iskolahálózatot szabályozná, amelyben benne lenne a római katolikus iskola is, mert én azt mondom, hogy amíg nincs egy bírósági döntés – és ez nem az én véleményem, ez egy jogelv – addig a jog szerinti mostani állapotot fent kell tartani. Tehát ha egy bíró kimondja, hogy az iskolát be kell zárni, akkor nincs mit tennünk, az iskolát be kell zárni és újra kell alapítani. De addig, amíg nincs egy végleges bírósági ítélet, addig az ügyész vizsgálatától függetlenül az az intézmény jogilag létezik, működik, és helye van az iskolahálózatban. Ezt az intézkedést próbáltuk végigvinni a közigazgatáson, beleértve a prefektúrát, az önkormányzatot, a tanfelügyelőséget, de azt ma már senki nem titkolja, hogy minden egyes hivatalnok fél. A jóhiszemű, jóindulatú emberek is félnek. Ha ennyiért, ami ott történt, elvihették az iskolaigazgatót, a volt tanfelügyelőt, főtanfelügyelőt, és vád alá helyezhettek több embert, kihallgatták tanúként a szülőket... Hát mi köze a szülőnek az iskola alapításához? Ő az iskola alapítása után került kapcsolatba az intézménnyel, nem közben. Ezek után mindenki azt mondja: döntést hozok, aláírok, holnap jön a DNA, és elvisz. Egy iskoláról beszélek, könyörgöm.
- A román-magyar kapcsolatok is szóba kerültek az Orbán Viktorral folytatott megbeszélésen. Milyen jelenleg ez a viszony?
- – 2012-től kezdődően ez rohamosan a mélypont fele haladt. A Melescanu idei budapesti látogatása után, bár radikális változás nem állt be, de mégiscsak kimozdultak a holtpontról a román-magyar kapcsolatok. A jövőt illetően úgy látom, ebből a mostani helyzetből csak úgy lehet előrelépni, ha először azokon a területeken, ahol nincs vita a két fél között, megpróbálnak együttműködni, és ez a gazdaság, energetika, mezőgazdaság, kereskedelem, beruházások. A romániai magyar közösség kérdéseit illetően pedig minden egyes kérdésről őszintén, és, ha szükséges, a vegyes bizottságban, ahol ott vannak a romániai magyarok képviselői és a magyarországi románok képviselői is, őszintén beszélünk, és semmit nem seprünk be a szőnyeg alá. És akkor előbb-utóbb előre lehet lépni. A kormány- és államközi kapcsolatokat erősíteni kell, ez elsősorban a mi érdekünk, az erdélyi magyarok érdeke, de nem lesz ez könnyű, nem szabad azt gondolni, hogy egyik napról a másikra fog menni. Ami minket, a Szövetség politikusait meg engem személyesen illet, mi azon leszünk, hogy a tudásunkhoz, tapasztalatunkhoz és a lehetőségeinkhez mérten próbáljuk ezt a kapcsolatot segíteni, normalizálni. De ma úgy érzem, hogy a román fél területén van a labda. Magyarország ebben a kérdésben nyitott, rendezni akarja ezeket a viszonyokat, nemhiába hívták meg Melescanu külügyminisztert Budapestre, nemhiába volt ez a külügyminisztériumi látogatás magas szintre helyezve, hisz a magyar külképviselet előtt még soha nem beszélt román külügyminiszter, és a tavaszi külképviseleti értekezlet előtt előadást tartott Melescanu. Minden bizonnyal ősszel Szijjártó Péter hasonló módon Bukarestben fog előadást tartani, de erről majd nyilván az illetékesek időben tájékoztatják a közvéleményt. A holtpontról kimozdultunk, de hosszú menetelés lesz.
- Mi a helyzet a román-magyar viszonnyal a romániai politikában? Mennyire működik jól például az RMDSZ és a kormány viszonya?
- Még mindig azt tudom mondani, hogy a puding próbája az evés, és eddig azt tapasztaltuk, hogy volt nyitottság, bár a heti egyeztetések során kibuknak a kényes kérdések – és nemcsak az etnikai értelemben vett kényes kérdések. Nem minden egyes ügyben értünk egyet. A 215-ös, a helyi közigazgatásról szóló törvénynél, amely szabályozza a közigazgatásban a nyelvhasználatot, egy nagyon konzisztens törvénymódosító javaslatot készítettünk el, ezt az utolsó egyeztetésen a jövő héten a kollégákkal még végigbeszéljük, és utána következne az egyeztetés a kormánykoalícióval. Ez lesz a kulcskérdés, és ez lesz a próba, hogy ebben tudunk-e olyan megoldást találni, amely számunkra elfogadható, és a románok is el tudják fogadni. Mi figyelembe vettük azt, hogy milyen ajánlások voltak különböző európai intézmények részéről, beleértve a nyelvhasználati küszöb csökkentését 20 százalékról, és figyelembe vettük azt, hogy milyen bírósági döntések születtek az anyanyelvhasználat korlátozását illetően az elmúlt esztendőkben. Ezeket a tapasztalatokat is beépítettük a törvénytervezetbe, mert ez a 215-ös törvény 2001-ben született, és a kormányhatározat is, amely részletezi a törvény alkalmazását, és azóta eltelt 15-16 év. Ez azért elég sok, és sok gyötrelmes tapasztalatunk van erről a törvényről, és ezt próbáljuk kiigazítani. Az ellenzékkel való viszonyunk – mert amikor a román politikáról beszélünk, soha nem szabad leragadni a kormánypártoknál – ebben a pillanatban gyakorlatilag megfoghatatlan. Nem azért, mint hogyha nem lenne részünkről szándék, vagy esetleg az ő részükről. De a liberális párt éppen kongresszus előtt áll, és a belső problémáival, a belső harcaival van elfoglalva, de nagyon. Egyszerűen nem tudod, hogy kivel tárgyalj a liberálisoktól. Az USR-ben nagyon nyitott emberek is vannak, és egyébként ez egy-egy szavazásnál egészen nyilvánvalóan érezhető, de vannak olyanok is, akikkel azért nem indulnék el a sötét erdőben úgy, hogy ne biztosítsák valakik a kollégák közül a hátamat. Basescu pártja pedig olyan, mint Basescu, egyik nap ilyen, másik nap olyan. Gyakorlatilag ma nincsen egy olyan ellenzék, nincsenek olyan ellenzéki vezetők, akikkel meg lehetne rövid távon valamiben állapodni.
- Az anyanyelvhasználat kapcsán két fontos dolog van: az egyik a törvényi keret, a másik az alkalmazás, az, hogy mennyire léptetik életbe ezeket a jogokat abban az esetben, ha ezek adottak. Nagyon gyakran hallani azt, hogy problémás az alkalmazás is, és ennek sokszor pénzügyi okai is szoktak lenni, például egy kisebb önkormányzat nehezen tudja azt megoldani, hogy fordítóberendezést szerezzen be, és megfizessen egy fordítót a tanácsülésekre. Létezik erre megoldás, van terve az RMDSZ-nek ennek a problémának a kezelésére?
- Ezt a különböző intézményeknél az állami költségvetésből kell biztosítani. Nyilván egy olyan önkormányzat, mint a kolozsvári, megengedheti, hogy egy fordítóberendezést vegyen, és egy alkalmazottat, egy fordítót megfizessen, míg egy kisebb település, ahol kisebbek a bevételek, nem engedheti ezt meg. Ezért mi azt gondoljuk, hogy az alapeszközöket és az alapszemélyzeti ellátást az állami költségvetésből kell az önkormányzatok számára megteremteni, ez egyszerű, és nem olyan nagy költség, ami megterhelné az állami költségvetést, ne vicceljünk. Az igazságszolgáltatásnál hasonlóképpen. Az igazságszolgáltatásnál van még egy dolog, ami nagyon fontos: úgy, ahogy a bíróságokon vannak olyan szakértők, akik ingatlanszakértők egy-egy perben, vagy a földperekben megmondják, hogy mi a valós helyzet, vannak bűnügyi szakértők, akik különböző szakvéleményeket tesznek az ügyész vagy a bíró asztalára, azt gondoljuk, hogy meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a bíróságok olyan szakértőkhöz fordulhassanak nyelvi ügyekben, akik meg tudják mondani például, hogy a városháza vagy a községháza és a polgármesteri hivatal szinonima-e, vagy nem. Mert nagyon sokszor azzal utasította el a bíróság a feliratokat, illetve kötelezte az önkormányzatokat, hogy levegyék, hogy a román fordításnak nem felel meg. Ők tükörfordítást keresnek, ami hülyeség. Ha felütik a közigazgatási szótárt – már azt is mutattunk be, régieket és újakat is – ott egyértelmű, hogy ezek szinonimák, ott nincsen semmi probléma, és nem szabad ahhoz ragaszkodni, hogy tükörfordítással használjunk egy-egy intézménymegnevezést, mert abból aztán hatalmas butaságok, vicces helyzetek alakulhatnak ki. Kötelezni kell a bíróságokat, hogy nyelvi, fordítói szakértőket is vegyenek igénybe egy-egy ilyen perben, amikor egy agyament ember bepereli sorban az összes önkormányzatot, hogy milyen feliratot használ az épületeken. Ilyen jellegű megoldásokra gondoltunk, illetve ehhez költségvetési keretet az állami költségvetésből kell biztosítani, mert az állam az, aki garanciát vállal a nemzeti kisebbségeknek nyelvi joga érvényesülésére, illetve az identitásuk megőrzéséhez szükséges feltételek kereteinek megteremtésére. Ha már pénzügyi háttér: a kormány döntése és egy alkotmánybírósági döntés nehéz helyzetbe hozta az önkormányzatokat, mind a megyeieket, mind a helyieket. A béremelésről, illetve arról a döntésről van szó, hogy azonos munkáért azonos bérezés jár.
- Megnőttek a kiadások, viszont a béralap nem nőtt, így Hargita és Kovászna megyében elbocsátások történnek, de más megyékben, és helyi önkormányzatoknál is gondok vannak. Mi erre az RMDSZ megoldási javaslata?
- Kétféle megoldás lehetséges, az egyik az, hogy az állami költségvetésből, a visszaosztásból kell a hiányt megoldani, mert vannak önkormányzatok, nagyobb megyék, nagyobb települések, ahol meg tudják ezt oldani, máshol a teljes költségvetés rámenne ezeknek az alkotmánybírósági döntéseknek az életbe léptetésére, és én azt gondolom, hogy ez nem a jó megoldás. Ha az alkotmánybíróság döntéseit kötelezőnek vesszük, és kötelezőnek kell vennünk, akkor ismét csak a költségvetés az, ahol a forrásokat keresni kell. Nem az önkormányzatok rontották el a problémát a kezdet kezdetétől, hanem az volt a gond, hogy nem volt egy egységes bérezési rács. És ez a kormánynak, parlamentnek, a központi kormányzatnak a problémája elsősorban, nem az önkormányzatoké. Ilyen szempontból Románia már számtalanszor bebizonyította, hogy nem képes egy-egy területet úgy leszabályozni, hogy méltányos legyen, de egységes is legyen ugyanakkor, hogy a bérezésben például a teljesítményt is lehessen külön honorálni, és ne úgy tűnjön, hogy egy-egy közalkalmazott ösztöndíjasa az államnak, és a nyugdíjig mindegy, hogy dolgozik vagy sem, a munkahelye biztosan garantálva van. Rengeteg olyan kérdés van, amit tisztázni kell, tisztázni lehet. Az egységes bérezési rács lenne az egyik megoldás, de ugyanakkor az önkormányzatoknál mi azt javasoltuk, régebben és most is, hogy a polgármester, az önkormányzat dönthesse el, hogy a fizetési kereten belül hogyan mozog. Legyen egy alsó és egy felső határ, azért, hogy annak, aki jobban dolgozik, aki teljesít, a teljesítményét tudják megfizetni. Ne legyen beszorítva egy nagyon fix, nagyon merev rendszerbe. Ez a minisztériumokban is jó lenne. Egyébként ez nem csak az önkormányzatoknak a problémája, hiszen ugyanazt a munkakört ellátó hivatalnok, aki a kulturális vagy az oktatási minisztériumban sokkal kevesebbet kap, ha nem tévedek, akkor szinte 50%-kal kevesebbet, mint egy olyan alkalmazott, aki az igazságügyi minisztériumban, a belügyminisztériumban vagy a pénzügyminisztériumban dolgozik. Én nem mondom, hogy nem kellene egy kis különbségnek lennie, a pénzügyminisztériumban még inkább elfogadható, hiszen náluk összpontosul minden, viszont az igazságügynél és a belügynél egyáltalán nem tartom indokoltnak. Elfogadhatatlan, hogy ekkora különbség legyen. Az egységes bérrács hiánya az az egész rendszert feszíti tulajdonképpen, és akkor még van egy olyan probléma, hogy a polgármesterek bérezése nagyon alacsony. Elmaradt rettenetesen, mert ebben az országban soha nem lehetett úgy bért emelni, hogy az méltányosan, a felelősségnek, a munkának megfelelően történjen. Mert a polgármestereknek nincsen szakszervezetük, nem tudnak nyomást gyakorolni a kormányra, míg a közhivatalnokoknak van szakszervezetük. A polgármester nem engedheti meg magának azt, hogy ne menjen be dolgozni, és sztrájkot hirdessen, mert akkor rögtön beperelik, hogy visszaél a hatalmával, és nem végzi a feladatát, és rögtön jön a DNA, és elviszi. És akkor abban a helyzetben vagyunk, hogy vannak olyan köztisztviselők, akik kétszer annyit keresnek, mint egy polgármester, és közben a felelősségük szinte semennyi, mert a polgármester ír alá, és ha baj van, a felelősséget a polgármesterre vetítik vissza. Tehát ilyen ért
2017. március 28.
Nem hagyták jóvá a marosvásárhelyi katolikus iskola működését
Visszaküldte a helyi önkormányzathoz a marosvásárhelyi iskolahálózatra vonatkozó tervet a Maros Megyei Tanfelügyelőség. A mintegy két órás gyűlés végén Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes elmondta: 26 iskola működését hagyták jóvá, nyolc iskoláét – közöttük a Római Katolikus Teológiai Líceumét – nem.
A tanintézet vezetőtanácsa, a szülői bizottsága, valamint a szülők által létrehozott Civilek a katolikus iskoláért csoport képviselői kedden Bukarestbe utaztak, ahol Király András és Gabriel-Liviu Ispas oktatási államtitkárokkal tárgyaltak. Azonban ismét csalódniuk kellett, ugyanis azt tapasztalták, hogy a fővárosban az intézmények ugyanúgy passzolgatják egymás között az ügyet, mint Marosvásárhelyen.
Csíky Csengele, a csoport tagja, aki részt vett a tárgyaláson, elmondta: Király András szerint a megoldás kulcsa a városi önkormányzatnál van, ugyanis Marosvásárhelyen egy új iskolahálózatot kell létrehozni, amelyben a katolikus iskola is szerepel. Az államtitkár ígéretet tett arra, hogy ha kell, személyesen utazik Marosvásárhelyre, és tesz annak érdekében, hogy a tanintézet helyet kapjon az új tervben.
marosvasarhelyiradio.ro, kronika.ro
Erdély.ma
Visszaküldte a helyi önkormányzathoz a marosvásárhelyi iskolahálózatra vonatkozó tervet a Maros Megyei Tanfelügyelőség. A mintegy két órás gyűlés végén Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes elmondta: 26 iskola működését hagyták jóvá, nyolc iskoláét – közöttük a Római Katolikus Teológiai Líceumét – nem.
A tanintézet vezetőtanácsa, a szülői bizottsága, valamint a szülők által létrehozott Civilek a katolikus iskoláért csoport képviselői kedden Bukarestbe utaztak, ahol Király András és Gabriel-Liviu Ispas oktatási államtitkárokkal tárgyaltak. Azonban ismét csalódniuk kellett, ugyanis azt tapasztalták, hogy a fővárosban az intézmények ugyanúgy passzolgatják egymás között az ügyet, mint Marosvásárhelyen.
Csíky Csengele, a csoport tagja, aki részt vett a tárgyaláson, elmondta: Király András szerint a megoldás kulcsa a városi önkormányzatnál van, ugyanis Marosvásárhelyen egy új iskolahálózatot kell létrehozni, amelyben a katolikus iskola is szerepel. Az államtitkár ígéretet tett arra, hogy ha kell, személyesen utazik Marosvásárhelyre, és tesz annak érdekében, hogy a tanintézet helyet kapjon az új tervben.
marosvasarhelyiradio.ro, kronika.ro
Erdély.ma
2017. március 28.
Bukarestben próbálnak döntést kikényszeríteni a szülők a vásárhelyi katolikus líceum ügyében
Az oktatási minisztérium döntéshozóival tárgyalnak ma Bukarestben a szülők képviselői a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetéről. A minisztériumba azután látogatnak a szülők, hogy a prefektussal, a főtanfelügyelővel, a megyei tanácselnökkel, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel, a polgármesteri hivatal megbízottaival folytatott tárgyalások nem hoztak előrelépést.
Fél 10-kor Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkára fogadja a marosvásárhelyi szülőket, majd a másik államtitkár, Liviu Ispas fogadja őket. Csíky Csengele, a Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport szószólója a Maszolnak elmondta, azt szeretnék elérni, hogy a minisztérium hasson rá a Maros megyei tanfelügyelőségre a katolikus gimnázium ügyében.
„Szeretnénk, ha végre elfogadnák az iskolahálózatot, ha a cikluskezdő osztályokba való iratkozást tiltó határozatot megsemmisítenék. Ugyanakkor feljelentjük a tanfelügyelőséget a minisztériumban az utóbbi időben tapasztalt túlkapások miatt” – sorolta a szülők szóvivője. Csíky Csengele elmondta, olyan sajátos módszer kidolgozását kérik a szaktárca munkatársaitól, amely rendezné a tanintézmény helyzetét a jövőre nézve is.
A minisztériumba azután látogatnak a szülők, hogy a prefektussal, a főtanfelügyelővel, a megyei tanácselnökkel, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel, a polgármesteri hivatal megbízottaival folytatott múlt tárgyalás nem hozott előrelépést, bár akkor elhangzott az az ígéret a hivatalosságok részéről, hogy megoldódik az iskola ügye. A városháza oktatásért felelős osztályának igazgatója és a főtanfelügyelő megegyezett abban, hogy a tavalyi iskolahálózatot alkalmazzák a 2017-18-as tanévre, ezt a prefektus is törvényesnek nevezte.
A városházi illetékes azt ígérte, hogy csütörtökre átiratot küld az iskolahálózatról a tanfelügyelőségre, de ezt mégsem tette meg, a tanfelügyelőség sem tartotta be az ígéretét. Mi több, a főtanfelügyelő menekülni próbált a szülők elől, akik kérdéseket próbáltak feltenni neki. A tanfelügyelőségen – mint már annyiszor bebizonyosodott az utóbbi hónapokban – senki nem meri vállalni a felelősséget, mindenki attól tart, hogy ha aláírja a katolikus iskola működését elősegítő iratot, a Tamási Zsolt iskolaigazgató, vagy a Ștefan Someșan volt főtanfelügyelő helyzetébe kerül.
[Forrás: Maszol]
itthon.ma/erdelyorszag
Az oktatási minisztérium döntéshozóival tárgyalnak ma Bukarestben a szülők képviselői a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetéről. A minisztériumba azután látogatnak a szülők, hogy a prefektussal, a főtanfelügyelővel, a megyei tanácselnökkel, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel, a polgármesteri hivatal megbízottaival folytatott tárgyalások nem hoztak előrelépést.
Fél 10-kor Király András kisebbségi oktatásért felelős államtitkára fogadja a marosvásárhelyi szülőket, majd a másik államtitkár, Liviu Ispas fogadja őket. Csíky Csengele, a Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport szószólója a Maszolnak elmondta, azt szeretnék elérni, hogy a minisztérium hasson rá a Maros megyei tanfelügyelőségre a katolikus gimnázium ügyében.
„Szeretnénk, ha végre elfogadnák az iskolahálózatot, ha a cikluskezdő osztályokba való iratkozást tiltó határozatot megsemmisítenék. Ugyanakkor feljelentjük a tanfelügyelőséget a minisztériumban az utóbbi időben tapasztalt túlkapások miatt” – sorolta a szülők szóvivője. Csíky Csengele elmondta, olyan sajátos módszer kidolgozását kérik a szaktárca munkatársaitól, amely rendezné a tanintézmény helyzetét a jövőre nézve is.
A minisztériumba azután látogatnak a szülők, hogy a prefektussal, a főtanfelügyelővel, a megyei tanácselnökkel, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel, a polgármesteri hivatal megbízottaival folytatott múlt tárgyalás nem hozott előrelépést, bár akkor elhangzott az az ígéret a hivatalosságok részéről, hogy megoldódik az iskola ügye. A városháza oktatásért felelős osztályának igazgatója és a főtanfelügyelő megegyezett abban, hogy a tavalyi iskolahálózatot alkalmazzák a 2017-18-as tanévre, ezt a prefektus is törvényesnek nevezte.
A városházi illetékes azt ígérte, hogy csütörtökre átiratot küld az iskolahálózatról a tanfelügyelőségre, de ezt mégsem tette meg, a tanfelügyelőség sem tartotta be az ígéretét. Mi több, a főtanfelügyelő menekülni próbált a szülők elől, akik kérdéseket próbáltak feltenni neki. A tanfelügyelőségen – mint már annyiszor bebizonyosodott az utóbbi hónapokban – senki nem meri vállalni a felelősséget, mindenki attól tart, hogy ha aláírja a katolikus iskola működését elősegítő iratot, a Tamási Zsolt iskolaigazgató, vagy a Ștefan Someșan volt főtanfelügyelő helyzetébe kerül.
[Forrás: Maszol]
itthon.ma/erdelyorszag
2017. március 29.
Egy cseppnyi Székelyföld a román főváros szívében
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság kezdeményezésére és szervezésében több mint két éve tartanak székely termékeket felvonultató vásárt Bukarestben. A többnyire havi rendszerességgel megtartott, magyarul Az a szép, románul Ozosep elnevezésű rendezvény nagy népszerűségnek örvend a látogatók körében.
Az első vásárt 2014 novemberében tartották a Balassi Intézet – Magyar Kulturális Központ udvarán. „A frissen megalakult bukaresti RMKT-nak az egyik gyűlésén egy kollégánk vetette fel az ötletet, hogy Székelyföldről elszármazott, Bukarestben élő közgazdászokként, valamilyen módon hozzá kellene járulnunk az otthoni régió fejlődéséhez. Így jött egy székelytermék-vásár megszervezésének az ötlete, amely keretében a helyi kistermelőknek lehetőséget szerettünk volna biztosítani a kimozdulásra és a betörésre a fővárosi piacra, ahol köztudottan nagy a vásárlóerő. Úgy gondoltuk, hogy ez azért is jó ötlet, mert a így a pénz nem itthon egyik zsebből vándorol a másikba, hanem a külső tőke bevonása hozzájárulhat a gazdasági növekedéshez. Mi sem akartuk a világot megváltani, de úgy gondoltuk, hogy a lehetőségeinket kihasználva tudunk segíteni ebben. A vásár ötletét először sok kollégánk közül is szkeptikusan fogadta, mivel a szakmai szervezet tevékenységébe kellett beilleszteni a vásárszervezést mint plusz feladatot, másrészt felvetődött a kérdés, hogy kinek lesz ideje, energiája szabadidejében ezzel foglalkozni. Mert ha valamit szervezünk, azt rendszeresen és rendesen meg kell csinálni. Aztán mégis egy lelkes csapat állt össze, és meg is szerveztük az első vásárt. Szerencsénkre mellénk állt Hargita Megye Tanácsa és az akkori megyei agrárkamara is” – mesélte Juhász-Borsa Orsolya, az RMKT bukaresti szervezetének alelnöke, a vásár egyik alapítója.
Az a szép – Ozosep A vásárt magyarul Az a szépnek, románul Ozosep-nek nevezték el, mivel az volt a tapasztalatuk, ha egy román ember semmit sem tud a magyarokról, a többség mégis ismeri az Az a szép kezdetű dalt. Gasztro-kulturális eseményként indították, és most is igyekeznek ezt a vonalat megtartani, de nem csak a székelyföldi gasztronómiát népszerűsítik, hanem mindig szerveznek különböző kulturális programokat és ezzel is színesítik a vásárt. Zenekarokat hívnak, mindig van kézműves foglalkozás gyerekeknek, volt már román és magyar borok kóstolója stb. Az utóbbi egy évben a Cărturești könyvesbolt udvarán, a Verona-kertben tartották a rendezvényt, ahol megsokszorozódott a látogatók száma.
Juhász-Borsa Orsolya elmondta, általában 25-30 kistermelő vesz részt Hargita, Kovászna és Maros megyéből, nagyrészt Székely Termék logó alatt gyártó termelők. Igyekszünk lefedni minden kézműves termékkategóriát, de úgy, hogy fölösleges konkurenciát ne csináljunk a termelőinknek, nem hívunk tíz sajtkészítőt, hanem meghívjuk a három legjobbat. Minden alkalommal főzünk gulyást a látogatóknak. Volt egy időszak, amikor minden alkalommal más szakácsot hívtunk, mivel a gulyás különleges étel, ahány ház, annyiféle recept szerint készül, és így a látogatók megkóstolhatták több variációját is. Az utóbbi két alkalommal székely hot-dogot is készítettünk. Ez az ismert hotdog újragondolt, természetes és ízletes alapanyagokból készült változata. Mindent Székelyföldről vásárolnak hozzá: csíki kifli, kézműves kolbász, minden alapanyag székely, különböző otthoni feltétekkel, szószokkal. Reméljük, hogy hamarosan a csíki termékvásáron is be tudjuk mutatni. A bukaresti vásár látogatóinak nagyon ízlett.”
Kultúrák találkozása Eddig tizenhét alkalommal tartottak vásárt, amelyen átlagban négyezer-ötezer látogató fordul meg a két nap alatt. Az Ozosep-et próbálják havi rendszerességgel megszervezni, nyáron a nagy meleg miatt szokott elmaradni. A szervező rámutatott, van versengés a gazdák között, hogy ki menjen éppen, de mindenképp prioritást élveznek azok, akik az első perctől kitartottak a szervezők mellett. De amikor van egy-egy új termékkategória, vagy valamelyik termelő nem tud jönni, akkor mindig hívnak újakat. Az egyetlen kritérium az, hogy minőségi termékei legyenek. Volt már arra is példa, hogy a vásáron való részvételnek köszönhetően egyik-másik termelő termékei bukaresti üzletekbe, vagy bisztrókba is bekerültek.
„Rendkívüli, hogy jönnek a kistermelők és minőséget nyújtanak, jókat esznek itt a látogatók, és mindenki örül egymásnak, de sokkal komplexebb ez a projekt. Gyakran fordult elő, hogy itt történt az első találkozás egy román és egy magyar ember között. Olyanok jöttek a vásárba, akik elmondták, hogy a magyarokról rossz véleményük volt korábban, de ez a vásáron megváltozott. A bukaresti románok, akik eljönnek, összebarátkoznak a termelőkkel és sok esetben eljönnek Székelyföldre kirándulni, és a székelyföldi termelők is egyre jobban beszélik a román nyelvet. A termelők is egyre igényesebb standokkal, csomagolásokkal és termékekkel jönnek a vásárba. Gyakran érkeznek külföldiek is, akik itt dolgoznak Bukarestben, és ők is hozzák a gyerekeiket foglalkozásra. Emlékszem egyszer egy színes bőrű, egy magyar és egy román gyerek ült egymás mellett, kérdezte a román gyerek az anyukájától, hogy a többiek milyen nyelven beszélnek. Valószínű, hogy először találkozott ez a kisgyerek az interkulturalitással. Vannak ilyen hozzáadott értékei is ennek a vásárnak azon túl, hogy külső tőkét vonz be a székelyföldi régióba.” Családi program A szervező kiemelte, folyamatosan érdeklődnek úgy a magyarok, mint a románok arról, hogy mikor lesz a következő Ozosep. Nem úgy hirdetik, mint egy egyszerű vásárt, hanem mint egy hasznos hétvégi családi programot, ahol a gyerek és a szülő is ki tud kapcsolódni. „Jönnek, a gyerekek beülnek a gyerekfoglalkozásokra, a szülők szétnéznek, megkóstolják a termékeket, együtt ebédelnek, megisznak egy pohár pálinkát, meghallgatnak egy koncertet és este hazamennek. Sokan vannak, akik reggel bejönnek és este hazamennek, például Mitica Popescu, ismert román színész minden alkalommal eljön a feleségével. De volt, hogy székelyföldi zenekarnak volt lehetősége bemutatkozni és ezt követően sikerült más nagyobb eseményekre is meghívást kapniuk. Ilyen például a One More Minute borszéki együttes, amely zenélt nálunk néhány alkalommal, és itt hallotta őket valaki zenélni és kezdték hívni őket több helyre. Sok a visszatérő látogató, barátságok alakultak ki, nagyon igénylik a vásárt – összegzett Juhász-Borsa Orsolya. A legközelebbi Ozosép vásár május végén lesz, ezúttal ismét a Balassi Intézet kertjében, a magyar napok keretében.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság kezdeményezésére és szervezésében több mint két éve tartanak székely termékeket felvonultató vásárt Bukarestben. A többnyire havi rendszerességgel megtartott, magyarul Az a szép, románul Ozosep elnevezésű rendezvény nagy népszerűségnek örvend a látogatók körében.
Az első vásárt 2014 novemberében tartották a Balassi Intézet – Magyar Kulturális Központ udvarán. „A frissen megalakult bukaresti RMKT-nak az egyik gyűlésén egy kollégánk vetette fel az ötletet, hogy Székelyföldről elszármazott, Bukarestben élő közgazdászokként, valamilyen módon hozzá kellene járulnunk az otthoni régió fejlődéséhez. Így jött egy székelytermék-vásár megszervezésének az ötlete, amely keretében a helyi kistermelőknek lehetőséget szerettünk volna biztosítani a kimozdulásra és a betörésre a fővárosi piacra, ahol köztudottan nagy a vásárlóerő. Úgy gondoltuk, hogy ez azért is jó ötlet, mert a így a pénz nem itthon egyik zsebből vándorol a másikba, hanem a külső tőke bevonása hozzájárulhat a gazdasági növekedéshez. Mi sem akartuk a világot megváltani, de úgy gondoltuk, hogy a lehetőségeinket kihasználva tudunk segíteni ebben. A vásár ötletét először sok kollégánk közül is szkeptikusan fogadta, mivel a szakmai szervezet tevékenységébe kellett beilleszteni a vásárszervezést mint plusz feladatot, másrészt felvetődött a kérdés, hogy kinek lesz ideje, energiája szabadidejében ezzel foglalkozni. Mert ha valamit szervezünk, azt rendszeresen és rendesen meg kell csinálni. Aztán mégis egy lelkes csapat állt össze, és meg is szerveztük az első vásárt. Szerencsénkre mellénk állt Hargita Megye Tanácsa és az akkori megyei agrárkamara is” – mesélte Juhász-Borsa Orsolya, az RMKT bukaresti szervezetének alelnöke, a vásár egyik alapítója.
Az a szép – Ozosep A vásárt magyarul Az a szépnek, románul Ozosep-nek nevezték el, mivel az volt a tapasztalatuk, ha egy román ember semmit sem tud a magyarokról, a többség mégis ismeri az Az a szép kezdetű dalt. Gasztro-kulturális eseményként indították, és most is igyekeznek ezt a vonalat megtartani, de nem csak a székelyföldi gasztronómiát népszerűsítik, hanem mindig szerveznek különböző kulturális programokat és ezzel is színesítik a vásárt. Zenekarokat hívnak, mindig van kézműves foglalkozás gyerekeknek, volt már román és magyar borok kóstolója stb. Az utóbbi egy évben a Cărturești könyvesbolt udvarán, a Verona-kertben tartották a rendezvényt, ahol megsokszorozódott a látogatók száma.
Juhász-Borsa Orsolya elmondta, általában 25-30 kistermelő vesz részt Hargita, Kovászna és Maros megyéből, nagyrészt Székely Termék logó alatt gyártó termelők. Igyekszünk lefedni minden kézműves termékkategóriát, de úgy, hogy fölösleges konkurenciát ne csináljunk a termelőinknek, nem hívunk tíz sajtkészítőt, hanem meghívjuk a három legjobbat. Minden alkalommal főzünk gulyást a látogatóknak. Volt egy időszak, amikor minden alkalommal más szakácsot hívtunk, mivel a gulyás különleges étel, ahány ház, annyiféle recept szerint készül, és így a látogatók megkóstolhatták több variációját is. Az utóbbi két alkalommal székely hot-dogot is készítettünk. Ez az ismert hotdog újragondolt, természetes és ízletes alapanyagokból készült változata. Mindent Székelyföldről vásárolnak hozzá: csíki kifli, kézműves kolbász, minden alapanyag székely, különböző otthoni feltétekkel, szószokkal. Reméljük, hogy hamarosan a csíki termékvásáron is be tudjuk mutatni. A bukaresti vásár látogatóinak nagyon ízlett.”
Kultúrák találkozása Eddig tizenhét alkalommal tartottak vásárt, amelyen átlagban négyezer-ötezer látogató fordul meg a két nap alatt. Az Ozosep-et próbálják havi rendszerességgel megszervezni, nyáron a nagy meleg miatt szokott elmaradni. A szervező rámutatott, van versengés a gazdák között, hogy ki menjen éppen, de mindenképp prioritást élveznek azok, akik az első perctől kitartottak a szervezők mellett. De amikor van egy-egy új termékkategória, vagy valamelyik termelő nem tud jönni, akkor mindig hívnak újakat. Az egyetlen kritérium az, hogy minőségi termékei legyenek. Volt már arra is példa, hogy a vásáron való részvételnek köszönhetően egyik-másik termelő termékei bukaresti üzletekbe, vagy bisztrókba is bekerültek.
„Rendkívüli, hogy jönnek a kistermelők és minőséget nyújtanak, jókat esznek itt a látogatók, és mindenki örül egymásnak, de sokkal komplexebb ez a projekt. Gyakran fordult elő, hogy itt történt az első találkozás egy román és egy magyar ember között. Olyanok jöttek a vásárba, akik elmondták, hogy a magyarokról rossz véleményük volt korábban, de ez a vásáron megváltozott. A bukaresti románok, akik eljönnek, összebarátkoznak a termelőkkel és sok esetben eljönnek Székelyföldre kirándulni, és a székelyföldi termelők is egyre jobban beszélik a román nyelvet. A termelők is egyre igényesebb standokkal, csomagolásokkal és termékekkel jönnek a vásárba. Gyakran érkeznek külföldiek is, akik itt dolgoznak Bukarestben, és ők is hozzák a gyerekeiket foglalkozásra. Emlékszem egyszer egy színes bőrű, egy magyar és egy román gyerek ült egymás mellett, kérdezte a román gyerek az anyukájától, hogy a többiek milyen nyelven beszélnek. Valószínű, hogy először találkozott ez a kisgyerek az interkulturalitással. Vannak ilyen hozzáadott értékei is ennek a vásárnak azon túl, hogy külső tőkét vonz be a székelyföldi régióba.” Családi program A szervező kiemelte, folyamatosan érdeklődnek úgy a magyarok, mint a románok arról, hogy mikor lesz a következő Ozosep. Nem úgy hirdetik, mint egy egyszerű vásárt, hanem mint egy hasznos hétvégi családi programot, ahol a gyerek és a szülő is ki tud kapcsolódni. „Jönnek, a gyerekek beülnek a gyerekfoglalkozásokra, a szülők szétnéznek, megkóstolják a termékeket, együtt ebédelnek, megisznak egy pohár pálinkát, meghallgatnak egy koncertet és este hazamennek. Sokan vannak, akik reggel bejönnek és este hazamennek, például Mitica Popescu, ismert román színész minden alkalommal eljön a feleségével. De volt, hogy székelyföldi zenekarnak volt lehetősége bemutatkozni és ezt követően sikerült más nagyobb eseményekre is meghívást kapniuk. Ilyen például a One More Minute borszéki együttes, amely zenélt nálunk néhány alkalommal, és itt hallotta őket valaki zenélni és kezdték hívni őket több helyre. Sok a visszatérő látogató, barátságok alakultak ki, nagyon igénylik a vásárt – összegzett Juhász-Borsa Orsolya. A legközelebbi Ozosép vásár május végén lesz, ezúttal ismét a Balassi Intézet kertjében, a magyar napok keretében.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. március 29.
Bukarestben mondták: új iskolahálózatot kell létrehozni Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumba járó diákok szüleinek ismét csalódniuk kellett, ugyanis semmiféle döntés nem született kedden Bukarestben a tanügyminisztériumi meghallgatáson, sőt ugyanazt tapasztalták a fővárosban, mint itthon: az intézmények egymásnak passzolják az ügyet.
A Római Katolikus Teológiai Gimnázium vezetőtanácsának, a szülői bizottságnak és a Civilek a katolikus iskoláért csoportnak a képviselői kedden reggel Bukarestbe utaztak az oktatási minisztériumba, ahol Király András oktatási államtitkárral tárgyaltak annak reményében, hogy megoldást találnak a katolikus iskola sorsára. Arra kérték a szakpolitikust, hogy sürgősen orvosolja a kialakult helyzetet az iskolahálózat és a ciklusindító osztályok engedélyezésével. Továbbá hogy záros határidőn belül készítsenek az iskolának egy sajátságos módszertant, amely hosszú távon biztosítja a katolikus gimnázium önálló jogi személyiséggel rendelkező tanintézményként való megmaradását. Céljaikhoz képest ismét nagy csalódás érte őket, ugyanis az oktatási tárcánál ugyanazt tapasztalták „nagyban”, mint amit Marosvásárhelyen „kicsiben”, azaz egy másik intézményre hárítják a felelősséget, gyakorlatilag ugyanott vannak, ahonnan pár hónappal ezelőtt elindultak. A szülők úgy érzik, a bolondját járatják velük. „Azt a választ kaptuk az államtitkártól, hogy a városi tanácsnál van a megoldás kulcsa, azaz új iskolahálózatot kell létrehozni Marosvásárhelyen, amelyben a katolikus iskola is szerepel. Ha el is készül az új iskolahálózat, azt a tanfelügyelőségnek jóvá kell hagynia, majd kiállítania egy menetlevelet, de azt is megtehetik, hogy nem hagyják benne a katolikus iskolát, ugyanis nem kaptunk tőlük semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy benne lesz az iskolánk. Király András viszont megígérte nekünk, hogy ha kell, személyesen is eljön Marosvásárhelyre, és tesz azért, hogy benne legyen a katolikus iskola is az új hálózatban” – foglalta össze a tárgyaláson elhangzottakat Csíky Csengele, a Civilek a katolikus iskoláért csoport szóvivője. Ugyanakkor egy előzetes panaszt is iktattak a Maros Megyei Tanfelügyelőség ellen, amiért öt hónapon keresztül törvénytelenül járt el a katolikus iskola ellen – mondta a csoport képviselője. Elszállt ígéretek A szülők kezdeményezésére Lucian Goga prefektus múlt keddre tárgyalást hívott össze a katolikus iskola ügyében. A prefektúrán tartott megbeszélésen jelen voltak az iskola fenntartásáért és működéséért felelős intézmények vezetői és jogászai is, azaz a városi tanács, a tanfelügyelőség és a prefektúra képviselői. Akkor a diákok szüleinek azt ígérték, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága érvényesnek tekinti a 2015-ben elfogadott 33-as számú tanácsi határozatot, amely belefoglalta a város iskolahálózatába a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot is, az erről szóló átiratot pedig eljuttatják a tanfelügyelőséghez, amely ezt követően engedélyezi a felekezeti iskolába való beiratkozást. Mindez szóban hangzott el, írásban senki nem rögzítette. Noha akkor a prefektúra, a városi tanács és a tanfelügyelőség jogászai is megerősítették ezt a tényt, a mai bukaresti tárgyaláson az derült ki: új iskolahálózatra van szükség Marosvásárhelyen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumba járó diákok szüleinek ismét csalódniuk kellett, ugyanis semmiféle döntés nem született kedden Bukarestben a tanügyminisztériumi meghallgatáson, sőt ugyanazt tapasztalták a fővárosban, mint itthon: az intézmények egymásnak passzolják az ügyet.
A Római Katolikus Teológiai Gimnázium vezetőtanácsának, a szülői bizottságnak és a Civilek a katolikus iskoláért csoportnak a képviselői kedden reggel Bukarestbe utaztak az oktatási minisztériumba, ahol Király András oktatási államtitkárral tárgyaltak annak reményében, hogy megoldást találnak a katolikus iskola sorsára. Arra kérték a szakpolitikust, hogy sürgősen orvosolja a kialakult helyzetet az iskolahálózat és a ciklusindító osztályok engedélyezésével. Továbbá hogy záros határidőn belül készítsenek az iskolának egy sajátságos módszertant, amely hosszú távon biztosítja a katolikus gimnázium önálló jogi személyiséggel rendelkező tanintézményként való megmaradását. Céljaikhoz képest ismét nagy csalódás érte őket, ugyanis az oktatási tárcánál ugyanazt tapasztalták „nagyban”, mint amit Marosvásárhelyen „kicsiben”, azaz egy másik intézményre hárítják a felelősséget, gyakorlatilag ugyanott vannak, ahonnan pár hónappal ezelőtt elindultak. A szülők úgy érzik, a bolondját járatják velük. „Azt a választ kaptuk az államtitkártól, hogy a városi tanácsnál van a megoldás kulcsa, azaz új iskolahálózatot kell létrehozni Marosvásárhelyen, amelyben a katolikus iskola is szerepel. Ha el is készül az új iskolahálózat, azt a tanfelügyelőségnek jóvá kell hagynia, majd kiállítania egy menetlevelet, de azt is megtehetik, hogy nem hagyják benne a katolikus iskolát, ugyanis nem kaptunk tőlük semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy benne lesz az iskolánk. Király András viszont megígérte nekünk, hogy ha kell, személyesen is eljön Marosvásárhelyre, és tesz azért, hogy benne legyen a katolikus iskola is az új hálózatban” – foglalta össze a tárgyaláson elhangzottakat Csíky Csengele, a Civilek a katolikus iskoláért csoport szóvivője. Ugyanakkor egy előzetes panaszt is iktattak a Maros Megyei Tanfelügyelőség ellen, amiért öt hónapon keresztül törvénytelenül járt el a katolikus iskola ellen – mondta a csoport képviselője. Elszállt ígéretek A szülők kezdeményezésére Lucian Goga prefektus múlt keddre tárgyalást hívott össze a katolikus iskola ügyében. A prefektúrán tartott megbeszélésen jelen voltak az iskola fenntartásáért és működéséért felelős intézmények vezetői és jogászai is, azaz a városi tanács, a tanfelügyelőség és a prefektúra képviselői. Akkor a diákok szüleinek azt ígérték, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága érvényesnek tekinti a 2015-ben elfogadott 33-as számú tanácsi határozatot, amely belefoglalta a város iskolahálózatába a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot is, az erről szóló átiratot pedig eljuttatják a tanfelügyelőséghez, amely ezt követően engedélyezi a felekezeti iskolába való beiratkozást. Mindez szóban hangzott el, írásban senki nem rögzítette. Noha akkor a prefektúra, a városi tanács és a tanfelügyelőség jogászai is megerősítették ezt a tényt, a mai bukaresti tárgyaláson az derült ki: új iskolahálózatra van szükség Marosvásárhelyen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
2017. március 29.
Bukaresti ígéret a szülőknek (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Az oktatási minisztérium döntéshozóival tárgyaltak tegnap Bukarestben a szülők képviselői a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetéről – számolt be a Maszol.ro portál. A Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport képviselői Király András kisebbségi oktatásért felelős, valamint Liviu Ispas közoktatásért felelős államtitkárral találkoztak. A portál értesülései szerint az eredmény lehangoló, a szülőknek azzal kellett szembesülniük, amivel eddig Marosvásárhelyen: egyik intézmény a másikra hárítja a felelősséget.
A Maszol.ro Csíky Csengelét, a szülői csoport szószóját idézi, aki szerint Liviu Ispas meghallgatta a szülői küldöttséget, és elismételte, hogy a katolikus gimnázium a polgármesteri hivatal és az önkormányzat kezében van, így ők tehetnek lépéseket. Az államtitkár hozzátette, ragaszkodik ahhoz, hogy új iskolahálózatot hozzanak létre. Csíki Csengele szerint a szülőknek egyre erősebb az a meggyőződésük, hogy a bolondját járatják velük, és egy politikai játszmának az eszközei. A csoport szóvivője arról is beszámolt, hogy noha senki sem kérdőjelezi meg a tanintézet működését, viszont a tapasztalt időhúzás „az intézmény lassú felszámolódásához fog vezetni”. A mostani 400-as diáklétszám eleget tesz a feltételnek, hogy önálló státust élvezhessen az iskola, de amennyiben nem indulhat jövő tanévtől előkészítő, ötödik és kilencedik osztály, 300-ra csökken a létszám – ez pedig azzal járhat, hogy a katolikus gimnázium elveszíti önálló státusát. Az államtitkár úgy vélte, törvénytelen a tanfelügyelőség határozata, miszerint nem iratkozhatnak be a gyermekek a cikluskezdő osztályokba. Ispas ígéretet tett a szülőknek arra, hogy még kedden beszél a főtanfelügyelővel – idézi a portál Csíki Csengelét. A szülői csoport ugyanakkor folytatja a nyomásgyakorlást. Az itthon maradt szülők egy csoportja tegnap délben beadványt iktatott a megyei tanfelügyelőségen, amelyben ismételten kérték, hogy hagyják jóvá a gyermekek beíratását az iskolába.
A szülők egyébként azután látogatnak a minisztériumba, hogy a prefektussal, a főtanfelügyelővel, a megyeitanács-elnökkel, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel, a polgármesteri hivatal megbízottjaival folytatott tárgyalás nem hozott előrelépést, bár akkor elhangzott az az ígéret a hivatalosságok részéről, hogy megoldódik az iskola ügye. A Maszol.ro szerint a helyi képviselő-testület csütörtökön dönt arról, hogy bekerülhet-e az iskolahálózatba a katolikus iskola. Amennyiben kedvező döntés születik, az átiratot megküldik a tanfelügyelőségnek jóváhagyásra. Liviu Ispas azt is megígérte, hogy Marosvásárhelyre utazik a tanfelügyelőség vezetőtanácsának ülésére. A szülők szerint az államtitkár személye viszont nem biztos garancia arra, hogy a tanfelügyelőség „jobb belátásra térjen”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az oktatási minisztérium döntéshozóival tárgyaltak tegnap Bukarestben a szülők képviselői a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetéről – számolt be a Maszol.ro portál. A Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport képviselői Király András kisebbségi oktatásért felelős, valamint Liviu Ispas közoktatásért felelős államtitkárral találkoztak. A portál értesülései szerint az eredmény lehangoló, a szülőknek azzal kellett szembesülniük, amivel eddig Marosvásárhelyen: egyik intézmény a másikra hárítja a felelősséget.
A Maszol.ro Csíky Csengelét, a szülői csoport szószóját idézi, aki szerint Liviu Ispas meghallgatta a szülői küldöttséget, és elismételte, hogy a katolikus gimnázium a polgármesteri hivatal és az önkormányzat kezében van, így ők tehetnek lépéseket. Az államtitkár hozzátette, ragaszkodik ahhoz, hogy új iskolahálózatot hozzanak létre. Csíki Csengele szerint a szülőknek egyre erősebb az a meggyőződésük, hogy a bolondját járatják velük, és egy politikai játszmának az eszközei. A csoport szóvivője arról is beszámolt, hogy noha senki sem kérdőjelezi meg a tanintézet működését, viszont a tapasztalt időhúzás „az intézmény lassú felszámolódásához fog vezetni”. A mostani 400-as diáklétszám eleget tesz a feltételnek, hogy önálló státust élvezhessen az iskola, de amennyiben nem indulhat jövő tanévtől előkészítő, ötödik és kilencedik osztály, 300-ra csökken a létszám – ez pedig azzal járhat, hogy a katolikus gimnázium elveszíti önálló státusát. Az államtitkár úgy vélte, törvénytelen a tanfelügyelőség határozata, miszerint nem iratkozhatnak be a gyermekek a cikluskezdő osztályokba. Ispas ígéretet tett a szülőknek arra, hogy még kedden beszél a főtanfelügyelővel – idézi a portál Csíki Csengelét. A szülői csoport ugyanakkor folytatja a nyomásgyakorlást. Az itthon maradt szülők egy csoportja tegnap délben beadványt iktatott a megyei tanfelügyelőségen, amelyben ismételten kérték, hogy hagyják jóvá a gyermekek beíratását az iskolába.
A szülők egyébként azután látogatnak a minisztériumba, hogy a prefektussal, a főtanfelügyelővel, a megyeitanács-elnökkel, az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel, a polgármesteri hivatal megbízottjaival folytatott tárgyalás nem hozott előrelépést, bár akkor elhangzott az az ígéret a hivatalosságok részéről, hogy megoldódik az iskola ügye. A Maszol.ro szerint a helyi képviselő-testület csütörtökön dönt arról, hogy bekerülhet-e az iskolahálózatba a katolikus iskola. Amennyiben kedvező döntés születik, az átiratot megküldik a tanfelügyelőségnek jóváhagyásra. Liviu Ispas azt is megígérte, hogy Marosvásárhelyre utazik a tanfelügyelőség vezetőtanácsának ülésére. A szülők szerint az államtitkár személye viszont nem biztos garancia arra, hogy a tanfelügyelőség „jobb belátásra térjen”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 29.
Bolondját járatják a marosvásárhelyi szülőkkel
A bolondját járatják a marosvásárhelyi katolikus iskola diákjainak szüleivel – legalábbis így érezték az érintettek, miután kedden Bukarestben tárgyaltak Király András oktatási államtitkárral. Időközben a tanfelügyelőségen sem történt előrelépés.
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumba járó diákok szülei úgy érzik, a különböző illetékes intézmények a bolondját járatják velük, és immár az oktatási minisztérium segítségére sem számíthatnak. A tanintézet vezetőtanácsának, a szülői bizottságnak, valamint a szülők által létrehozott Civilek a katolikus iskoláért csoportnak a képviselői kedden Bukarestbe utaztak, ahol Király András oktatási államtitkárral tárgyaltak. Azonban ismét csalódniuk kellett, ugyanis azt tapasztalták, hogy a fővárosban az intézmények ugyanúgy passzolgatják egymás között az ügyet, mint Marosvásárhelyen.
A szülők arra kérték Királyt, hogy sürgősen orvosolja a kialakult helyzetet az iskolahálózat és a ciklusindító osztályok engedélyezésével. Azt is szeretnék, ha egyéni módszertant készítenének az iskola számára, amely hosszú távon biztosítja, hogy megmaradjon a katolikus gimnázium önálló jogi személyisége. A szülők viszont lapcsaládunknak arról számoltak be: azt a választ kapták az államtitkártól, hogy a városi tanácsnál van a megoldás kulcsa, szerinte ugyanis új iskolahálózatot kell létrehozni Marosvásárhelyen, amelyben a katolikus iskola is szerepel.
Azonban egy új iskolahálózat sem lenne garancia semmire, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a katolikus iskola nem kerül bele. „Király András viszont megígérte nekünk, hogy ha kell, személyesen jön Marosvásárhelyre, és tesz annak érdekében, hogy a tanintézet helyet kapjon a tervben” – tette hozzá Csíky Csengele, a Civilek a katolikus iskoláért csoport tagja, aki részt vett a tárgyaláson.
Miközben a szülők egy része Bukarestben kereste a megoldást, többen már reggel óta a Maros megyei tanfelügyelőségen várták – a csendőrség jelenlétében –, hogy elkezdődjön a vezetőtanács gyűlése, kedd délutánig azonban nem történt érdemi előrelépés az ügyben. Mint megtudtuk, időközben egy előzetes panaszt is iktattak, amiért a tanfelügyelőség öt hónapon keresztül törvénytelenül járt el a katolikus iskolával szemben.
A szülők egyébként múlt héten is felkeresték a frissen kinevezett főtanfelügyelőt, Ioan Macariét, aki azonban ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésekre, megpróbált elmenekülni előlük. A szülők érkezésekor Macarie autóba ült, de egy másik gépkocsi elállta az útját, így kénytelen volt kiszállni, és azzal védekezett, hogy alig három napja vezeti a tanfelügyelőséget, nem ismeri a szülők által említett dokumentumokat, ilyen ügyekben pedig amúgy is csak a tanfelügyelőség vezetőtanácsa hozhat döntést, majd visszament az irodájába. Nemsokára megjelent két helyi rendőr is a tanfelügyelőség előtt, akiket vélhetően maga Macarie hívott ki, szerinte a szülők agresszíven viszonyultak hozzá.
Ezek után Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest küldte ki az iroda elé, a folyosóra, hogy fogadja a szülőket és a sajtó képviselőit. A magyar főtanfelügyelő-helyettes azt nyilatkozta, ő sem érti, mi van az ügy hátterében, és jóllehet a keddi tárgyaláson többször is elhangzott, hogy érvényes az iskolahálózatra vonatkozó határozat, ezt senki nem rögzítette írásban. Hozzátette: a tanfelügyelőség alkalmazottai félnek attól, hogy ugyanaz lesz a sorsuk, mint a volt főtanfelügyelőnek, Ştefan Someşannak, illetve Tamási Zsoltnak, a katolikus iskola igazgatójának, akik ellen eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA).
Múlt kedden ugyanakkor Lucian Goga prefektus hívott össze tárgyalást az ügyben a szülők kezdeményezésére. A megbeszélésen jelen voltak a városi tanács, a tanfelügyelőség és a prefektúra képviselői. Akkor a diákok szüleinek azt ígérték, a polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága érvényesnek tekinti a 2015/33-as számú tanácsi határozatot, amely belefoglalta a város iskolahálózatába a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot is, az erről szóló átiratot pedig eljuttatják a tanfelügyelőséghez, amely ezt követően engedélyezi a felekezeti iskolába való beiratkozást. Mindez szóban hangzott el akkor, írásban senki nem rögzítette, most pedig a szaktárca teljesen új iskolahálózatot javasolt.
Hajnal Csilla
Krónika (Kolozsvár)
A bolondját járatják a marosvásárhelyi katolikus iskola diákjainak szüleivel – legalábbis így érezték az érintettek, miután kedden Bukarestben tárgyaltak Király András oktatási államtitkárral. Időközben a tanfelügyelőségen sem történt előrelépés.
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumba járó diákok szülei úgy érzik, a különböző illetékes intézmények a bolondját járatják velük, és immár az oktatási minisztérium segítségére sem számíthatnak. A tanintézet vezetőtanácsának, a szülői bizottságnak, valamint a szülők által létrehozott Civilek a katolikus iskoláért csoportnak a képviselői kedden Bukarestbe utaztak, ahol Király András oktatási államtitkárral tárgyaltak. Azonban ismét csalódniuk kellett, ugyanis azt tapasztalták, hogy a fővárosban az intézmények ugyanúgy passzolgatják egymás között az ügyet, mint Marosvásárhelyen.
A szülők arra kérték Királyt, hogy sürgősen orvosolja a kialakult helyzetet az iskolahálózat és a ciklusindító osztályok engedélyezésével. Azt is szeretnék, ha egyéni módszertant készítenének az iskola számára, amely hosszú távon biztosítja, hogy megmaradjon a katolikus gimnázium önálló jogi személyisége. A szülők viszont lapcsaládunknak arról számoltak be: azt a választ kapták az államtitkártól, hogy a városi tanácsnál van a megoldás kulcsa, szerinte ugyanis új iskolahálózatot kell létrehozni Marosvásárhelyen, amelyben a katolikus iskola is szerepel.
Azonban egy új iskolahálózat sem lenne garancia semmire, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a katolikus iskola nem kerül bele. „Király András viszont megígérte nekünk, hogy ha kell, személyesen jön Marosvásárhelyre, és tesz annak érdekében, hogy a tanintézet helyet kapjon a tervben” – tette hozzá Csíky Csengele, a Civilek a katolikus iskoláért csoport tagja, aki részt vett a tárgyaláson.
Miközben a szülők egy része Bukarestben kereste a megoldást, többen már reggel óta a Maros megyei tanfelügyelőségen várták – a csendőrség jelenlétében –, hogy elkezdődjön a vezetőtanács gyűlése, kedd délutánig azonban nem történt érdemi előrelépés az ügyben. Mint megtudtuk, időközben egy előzetes panaszt is iktattak, amiért a tanfelügyelőség öt hónapon keresztül törvénytelenül járt el a katolikus iskolával szemben.
A szülők egyébként múlt héten is felkeresték a frissen kinevezett főtanfelügyelőt, Ioan Macariét, aki azonban ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésekre, megpróbált elmenekülni előlük. A szülők érkezésekor Macarie autóba ült, de egy másik gépkocsi elállta az útját, így kénytelen volt kiszállni, és azzal védekezett, hogy alig három napja vezeti a tanfelügyelőséget, nem ismeri a szülők által említett dokumentumokat, ilyen ügyekben pedig amúgy is csak a tanfelügyelőség vezetőtanácsa hozhat döntést, majd visszament az irodájába. Nemsokára megjelent két helyi rendőr is a tanfelügyelőség előtt, akiket vélhetően maga Macarie hívott ki, szerinte a szülők agresszíven viszonyultak hozzá.
Ezek után Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest küldte ki az iroda elé, a folyosóra, hogy fogadja a szülőket és a sajtó képviselőit. A magyar főtanfelügyelő-helyettes azt nyilatkozta, ő sem érti, mi van az ügy hátterében, és jóllehet a keddi tárgyaláson többször is elhangzott, hogy érvényes az iskolahálózatra vonatkozó határozat, ezt senki nem rögzítette írásban. Hozzátette: a tanfelügyelőség alkalmazottai félnek attól, hogy ugyanaz lesz a sorsuk, mint a volt főtanfelügyelőnek, Ştefan Someşannak, illetve Tamási Zsoltnak, a katolikus iskola igazgatójának, akik ellen eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA).
Múlt kedden ugyanakkor Lucian Goga prefektus hívott össze tárgyalást az ügyben a szülők kezdeményezésére. A megbeszélésen jelen voltak a városi tanács, a tanfelügyelőség és a prefektúra képviselői. Akkor a diákok szüleinek azt ígérték, a polgármesteri hivatal iskolákért felelős igazgatósága érvényesnek tekinti a 2015/33-as számú tanácsi határozatot, amely belefoglalta a város iskolahálózatába a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot is, az erről szóló átiratot pedig eljuttatják a tanfelügyelőséghez, amely ezt követően engedélyezi a felekezeti iskolába való beiratkozást. Mindez szóban hangzott el akkor, írásban senki nem rögzítette, most pedig a szaktárca teljesen új iskolahálózatot javasolt.
Hajnal Csilla
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 29.
Átment Fejér László törvénytervezete
Ne Bukarest diktáljon!
Tettünk egy lépést a központosított ügyintézés leépítésében, mutatott rá Szabó Ödön, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese azt követően, hogy a parlament alsóháza megszavazta az elmúlt parlamenti ciklusban benyújtott jogszabály-javaslatot. A törvénytervezetet Fejér László Ödön dolgozta ki, és terjesztette a parlament elé.
„Több mint 15 éves problémát old meg az RMDSZ törvénytervezete, az eddigi gyakorlattal ellentétben, ezután az építőipari nyersanyagok, azaz a homok és a kavics árát nem a pénzügyminisztérium illetékes igazgatósága határozza meg, hanem a piaci szabad verseny alakítja majd” – mondta Fejér László Ödön Kovászna megyei szenátor azt követően, hogy a törvényt tegnap elfogadta a képviselőház.
A szenátor a tervezetet, amely a szabad piacot serkenti az építőipari nyersanyagok esetében, 2015-ben terjesztette be a parlamentbe. Ezáltal az RMDSZ egy újabb lépést tett afelé, amit már évek óta szorgalmaz, és amit legutóbb a parlamenti választási kampányban is hangsúlyozott, hogy Romániában le kell bontani a központosított ügyintézést.
Tettünk egy lépést a központosított ügyintézés leépítésében, mutatott rá Szabó Ödön, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese azt követően, hogy a parlament alsóháza megszavazta az elmúlt parlamenti ciklusban benyújtott jogszabály-javaslatot. A törvénytervezetet Fejér László Ödön dolgozta ki, és terjesztette a parlament elé.
„Több mint 15 éves problémát old meg az RMDSZ törvénytervezete, az eddigi gyakorlattal ellentétben, ezután az építőipari nyersanyagok, azaz a homok és a kavics árát nem a pénzügyminisztérium illetékes igazgatósága határozza meg, hanem a piaci szabad verseny alakítja majd” – mondta Fejér László Ödön Kovászna megyei szenátor azt követően, hogy a törvényt tegnap elfogadta a képviselőház.
A szenátor a tervezetet, amely a szabad piacot serkenti az építőipari nyersanyagok esetében, 2015-ben terjesztette be a parlamentbe. Ezáltal az RMDSZ egy újabb lépést tett afelé, amit már évek óta szorgalmaz, és amit legutóbb a parlamenti választási kampányban is hangsúlyozott, hogy Romániában le kell bontani a központosított ügyintézést.
Kovács Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Ne Bukarest diktáljon!
Tettünk egy lépést a központosított ügyintézés leépítésében, mutatott rá Szabó Ödön, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese azt követően, hogy a parlament alsóháza megszavazta az elmúlt parlamenti ciklusban benyújtott jogszabály-javaslatot. A törvénytervezetet Fejér László Ödön dolgozta ki, és terjesztette a parlament elé.
„Több mint 15 éves problémát old meg az RMDSZ törvénytervezete, az eddigi gyakorlattal ellentétben, ezután az építőipari nyersanyagok, azaz a homok és a kavics árát nem a pénzügyminisztérium illetékes igazgatósága határozza meg, hanem a piaci szabad verseny alakítja majd” – mondta Fejér László Ödön Kovászna megyei szenátor azt követően, hogy a törvényt tegnap elfogadta a képviselőház.
A szenátor a tervezetet, amely a szabad piacot serkenti az építőipari nyersanyagok esetében, 2015-ben terjesztette be a parlamentbe. Ezáltal az RMDSZ egy újabb lépést tett afelé, amit már évek óta szorgalmaz, és amit legutóbb a parlamenti választási kampányban is hangsúlyozott, hogy Romániában le kell bontani a központosított ügyintézést.
Tettünk egy lépést a központosított ügyintézés leépítésében, mutatott rá Szabó Ödön, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese azt követően, hogy a parlament alsóháza megszavazta az elmúlt parlamenti ciklusban benyújtott jogszabály-javaslatot. A törvénytervezetet Fejér László Ödön dolgozta ki, és terjesztette a parlament elé.
„Több mint 15 éves problémát old meg az RMDSZ törvénytervezete, az eddigi gyakorlattal ellentétben, ezután az építőipari nyersanyagok, azaz a homok és a kavics árát nem a pénzügyminisztérium illetékes igazgatósága határozza meg, hanem a piaci szabad verseny alakítja majd” – mondta Fejér László Ödön Kovászna megyei szenátor azt követően, hogy a törvényt tegnap elfogadta a képviselőház.
A szenátor a tervezetet, amely a szabad piacot serkenti az építőipari nyersanyagok esetében, 2015-ben terjesztette be a parlamentbe. Ezáltal az RMDSZ egy újabb lépést tett afelé, amit már évek óta szorgalmaz, és amit legutóbb a parlamenti választási kampányban is hangsúlyozott, hogy Romániában le kell bontani a központosított ügyintézést.
Kovács Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 29.
Beke István: ártatlan vagyok!
Múlt héten tartották Bukarestben azt tárgyalást, amely során a Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt a maximális kiróható büntetéssel sújtaná az ügyész. A nem jogerős ítélethirdetés április 7-re várható. A vérlázító ügyről Beke István számolt be:
„Álnokság, hazugság ellen a legbiztosabb fegyver az igazság. Ez a mi fegyverünk.” , ezzel a Wass Albert idézettel kezdtem védőbeszédemet.
A bukaresti táblabíróságon, március 24-én lezárult az ellenem és Szőcs Zoltán ellen indított “terrorizmusos” per alapfoka. Ítélethirdetés április 7-re várható, mely fellebbezhető.
A tárgyalás két órás késéssel vette kezdetét. Első pontként tárgyalták a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság újabb húzását, amely egy nappal az alapfok lezárása előtt igazolni kívánta, hogy az október 10-i beszélgetési időpont helytálló, merthogy Szőcs Zoltán befolyásolta a tanúkat, újabb lehallgatott telefonbeszélgetések alapján és helyezzék előzetes letartóztatásba. A letartóztatást a bíróság utólag elutasította. Ezt követően a bíró elfogadásra bocsájtotta a jogi besorolás megváltoztatását, (a februári tárgyaláson már közölte), hogy a közösség elleni merénylet- kísérlet helyett, alkotmányos rend elleni merénylet kísérletével, illetve felbujtással vádolnak (ez volt érvényben tavaly márciusig), és persze a pirotechnikai eszközökkel kapcsolatos vádak megtartását.
Az elfogadás után az ügyész vádbeszéde következett, olyan darálóhoz hasonló stílusban, folyamatosan a bírót nézve, majdnem lélegzetvétel nélkül, negyedórán át sorolta a vádakat. Talán lehetett volna a vádlottak szemébe is nézni, mert őket vádolta, de nem ez a procedúra! A hamis vádat már a római jog is szankcionálta, kezdetben enyhébben, a Konstantin utáni korban viszont a Tálió elvét érvényesítve olyan büntetést mértek a hamisan vádaskodóra, mint amilyen a vád valósága esetén a vádlottat érte volna. Kár, hogy ez esetben nem érvényesíthető, lenne néhány személyes javaslat rá!
Aprólékos merénylettervezéssel, a környék politikai destabilizálásával vádolt minket, ahogyan a vádiratban le van írva, mindezt Nagy-Magyarország visszaállításáért, melynek része lett volna a December 1-i robbantás, úgy a vádlottak mint a tanúk ellentmondanak saját maguknak, a merénylet több változatát is megtárgyalták, a fedett tanú és B.Sz. nyilatkozata szerint az ötlet Szőcs Zoltántól származott, a kivitelezést és az aprólékos, merénylettervet én kellett volna eszközöljem. Arra már nem tért ki, hogy az általuk elképzelt változatok körül melyikre gondolhattam!
A valótlanságok sorát folytatva állította, a pirotechnikai vizsgálat eredményei kimutatták a veszélyt az emberi életre, testi épségre (soha nem beszéltünk olyan forgatókönyvről mint ami pirotechnikai vizsgálatban van), hogy a hibás okos telefonomat azért küldtem vissza cserére, mert nem rendelkezett a megfelelő specifikus technikai paraméterekkel a robbantáshoz, (a mai napig nem tudják milyen telefonról van szó, de a paramétereit “ismerik”, az ügy érdekében általuk visszatartott két telefon 6, ill. 8 éves Nokia, nem okos telefonok, ezek milyen specifikus technikai paraméterekkel rendelkeznek?), a vádlottak megegyeztek a védelmet illetően (telepátiával?), mindenki fordítót kért (nekem soha nem volt fordító, egy tárgyaláson sem), H.I. és B.Sz. igazolták, hogy nem voltak telefonok a beszélgetésen. (H.I.-nem igazolt semmit, csak azt mondta, hogy úgy emlékszik nem volt nála, hanem az autóban), holott az ügyész a februári tárgyaláson a saját fülével hallhatta a telefonok csengését a lejátszott hanganyagban (mostani állítása szerint lehet, hogy az utca zaja volt).
Mindezeket végighallgatva el lehet gondolkodni, hogy egy “demokratikus jogállamban” miért engedhető meg, hogy a törvényességet képviselő, annak biztosítását garantálni hivatott hatalmi szerv, a törvényes jogok gyakorlását törvénytelen módon akadályozza, illetve szerezzen annak érvényt.
Ez, és sok hasonló, “komoly tény” felsorolása után közölte, hogy a maximálisan kiszabható börtönbüntetést kérik, kiegészítve különböző jogok megvonásával, mint közhivatalnoki funkciók betöltése, fegyverviselés, stb., ill. a HVIM betiltását. A siralmas, hogy mindezt a felsoroltak alapján! Hol van az ártatlanság vélelme, hol van a pártatlanság, hol van a tisztességes tárgyalás, hol vannak a kisebbségi jogvédők Romániában, vagy az érdekeinket (nem)védő szövetség, mert itt ez elmélet!
A védelem sokadszor cáfolta a koholmányokat, ügyvédem Cristian Dragos Lica retorikusan állapítva meg, hogy a vád még azt sem tudta bizonyítani, hogy mit nevez merénylet-kísérletnek, mert ez nem létezik, a vád pedig folyamatosan alakult, változott a védelem lépései szerint. Mindkét esetben felmentést kértek.
Ugyanezt kértem én is, és Szőcs Zoltán is. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy soha nem terveztem semmit abból, amivel vádolnak, nem vállaltam be semmit, és nem vásároltam semmiféle eszközt robbantás céljából. Nem volt alkotmányellenes cselekedetre való kísérletem és nem akadályoztam az államhatalom gyakorlását, soha nem létezett a veszély amit állítanak sem a kísérlet, sem a bűntény! Kértem a hatósági felügyelet visszavonását és felmentést, egyetlen okra hivatkozva, hogy ártatlan vagyok és egy “jogállamban” senkinek az életéből nem szabadna elvenni hónapokat, éveket, tönkretenni olyan gyanúsítgatásokkal és hazugságokkal mint tették ebben az ügyben!
A hatósági felügyeletet a tárgyalás után egy órával már meghosszabbították.
Beke István
itthon.ma/erdelyorszag
Múlt héten tartották Bukarestben azt tárgyalást, amely során a Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt a maximális kiróható büntetéssel sújtaná az ügyész. A nem jogerős ítélethirdetés április 7-re várható. A vérlázító ügyről Beke István számolt be:
„Álnokság, hazugság ellen a legbiztosabb fegyver az igazság. Ez a mi fegyverünk.” , ezzel a Wass Albert idézettel kezdtem védőbeszédemet.
A bukaresti táblabíróságon, március 24-én lezárult az ellenem és Szőcs Zoltán ellen indított “terrorizmusos” per alapfoka. Ítélethirdetés április 7-re várható, mely fellebbezhető.
A tárgyalás két órás késéssel vette kezdetét. Első pontként tárgyalták a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság újabb húzását, amely egy nappal az alapfok lezárása előtt igazolni kívánta, hogy az október 10-i beszélgetési időpont helytálló, merthogy Szőcs Zoltán befolyásolta a tanúkat, újabb lehallgatott telefonbeszélgetések alapján és helyezzék előzetes letartóztatásba. A letartóztatást a bíróság utólag elutasította. Ezt követően a bíró elfogadásra bocsájtotta a jogi besorolás megváltoztatását, (a februári tárgyaláson már közölte), hogy a közösség elleni merénylet- kísérlet helyett, alkotmányos rend elleni merénylet kísérletével, illetve felbujtással vádolnak (ez volt érvényben tavaly márciusig), és persze a pirotechnikai eszközökkel kapcsolatos vádak megtartását.
Az elfogadás után az ügyész vádbeszéde következett, olyan darálóhoz hasonló stílusban, folyamatosan a bírót nézve, majdnem lélegzetvétel nélkül, negyedórán át sorolta a vádakat. Talán lehetett volna a vádlottak szemébe is nézni, mert őket vádolta, de nem ez a procedúra! A hamis vádat már a római jog is szankcionálta, kezdetben enyhébben, a Konstantin utáni korban viszont a Tálió elvét érvényesítve olyan büntetést mértek a hamisan vádaskodóra, mint amilyen a vád valósága esetén a vádlottat érte volna. Kár, hogy ez esetben nem érvényesíthető, lenne néhány személyes javaslat rá!
Aprólékos merénylettervezéssel, a környék politikai destabilizálásával vádolt minket, ahogyan a vádiratban le van írva, mindezt Nagy-Magyarország visszaállításáért, melynek része lett volna a December 1-i robbantás, úgy a vádlottak mint a tanúk ellentmondanak saját maguknak, a merénylet több változatát is megtárgyalták, a fedett tanú és B.Sz. nyilatkozata szerint az ötlet Szőcs Zoltántól származott, a kivitelezést és az aprólékos, merénylettervet én kellett volna eszközöljem. Arra már nem tért ki, hogy az általuk elképzelt változatok körül melyikre gondolhattam!
A valótlanságok sorát folytatva állította, a pirotechnikai vizsgálat eredményei kimutatták a veszélyt az emberi életre, testi épségre (soha nem beszéltünk olyan forgatókönyvről mint ami pirotechnikai vizsgálatban van), hogy a hibás okos telefonomat azért küldtem vissza cserére, mert nem rendelkezett a megfelelő specifikus technikai paraméterekkel a robbantáshoz, (a mai napig nem tudják milyen telefonról van szó, de a paramétereit “ismerik”, az ügy érdekében általuk visszatartott két telefon 6, ill. 8 éves Nokia, nem okos telefonok, ezek milyen specifikus technikai paraméterekkel rendelkeznek?), a vádlottak megegyeztek a védelmet illetően (telepátiával?), mindenki fordítót kért (nekem soha nem volt fordító, egy tárgyaláson sem), H.I. és B.Sz. igazolták, hogy nem voltak telefonok a beszélgetésen. (H.I.-nem igazolt semmit, csak azt mondta, hogy úgy emlékszik nem volt nála, hanem az autóban), holott az ügyész a februári tárgyaláson a saját fülével hallhatta a telefonok csengését a lejátszott hanganyagban (mostani állítása szerint lehet, hogy az utca zaja volt).
Mindezeket végighallgatva el lehet gondolkodni, hogy egy “demokratikus jogállamban” miért engedhető meg, hogy a törvényességet képviselő, annak biztosítását garantálni hivatott hatalmi szerv, a törvényes jogok gyakorlását törvénytelen módon akadályozza, illetve szerezzen annak érvényt.
Ez, és sok hasonló, “komoly tény” felsorolása után közölte, hogy a maximálisan kiszabható börtönbüntetést kérik, kiegészítve különböző jogok megvonásával, mint közhivatalnoki funkciók betöltése, fegyverviselés, stb., ill. a HVIM betiltását. A siralmas, hogy mindezt a felsoroltak alapján! Hol van az ártatlanság vélelme, hol van a pártatlanság, hol van a tisztességes tárgyalás, hol vannak a kisebbségi jogvédők Romániában, vagy az érdekeinket (nem)védő szövetség, mert itt ez elmélet!
A védelem sokadszor cáfolta a koholmányokat, ügyvédem Cristian Dragos Lica retorikusan állapítva meg, hogy a vád még azt sem tudta bizonyítani, hogy mit nevez merénylet-kísérletnek, mert ez nem létezik, a vád pedig folyamatosan alakult, változott a védelem lépései szerint. Mindkét esetben felmentést kértek.
Ugyanezt kértem én is, és Szőcs Zoltán is. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy soha nem terveztem semmit abból, amivel vádolnak, nem vállaltam be semmit, és nem vásároltam semmiféle eszközt robbantás céljából. Nem volt alkotmányellenes cselekedetre való kísérletem és nem akadályoztam az államhatalom gyakorlását, soha nem létezett a veszély amit állítanak sem a kísérlet, sem a bűntény! Kértem a hatósági felügyelet visszavonását és felmentést, egyetlen okra hivatkozva, hogy ártatlan vagyok és egy “jogállamban” senkinek az életéből nem szabadna elvenni hónapokat, éveket, tönkretenni olyan gyanúsítgatásokkal és hazugságokkal mint tették ebben az ügyben!
A hatósági felügyeletet a tárgyalás után egy órával már meghosszabbították.
Beke István
itthon.ma/erdelyorszag
2017. március 30.
Erősíteni kell a jogállamot (Az amerikai befektetők elvárásai)
Amerikai befektetők a jogállamiság erősítéséről, az átláthatóság növeléséről adtak át tegnap egy elváráslistát Sorin Grindeanu miniszterelnöknek, akivel a romániai gazdaságról és a befektetési lehetőségekről tárgyaltak.
Grindeanu hivatalában fogadta az amerikai–román üzletemberek tanácsának küldöttségét. A miniszterelnök elmondta: a befektetők a román gazdaság helyzetéről és a kormány terveiről érdeklődtek. Bizakodásának adott hangot, hogy a látogatás következtében a román–amerikai stratégiai partnerség gazdasági összetevője is jelentős fejlődésnek indul. Eric Stewart, az amerikai küldöttség vezetője elmondta: először tárgyal a román kormánnyal ilyen jelentős létszámú amerikai befektetői üzletembercsoport. Emlékeztetett, az elmúlt években az amerikai és a román kormány sokat dolgozott együtt a jogállamiság erősítésén, az átláthatóság növelésén, valamint az üzleti környezet javításán, aminek következtében az ország sokat fejlődött. Az amerikai vállalatok bíznak abban, hogy amikor Romániában fognak üzletelni, korrekt körülmények között tehetik. Szerinte a bizalmat tükrözi a népes amerikai küldöttség bukaresti jelenléte. Stewart reményét fejezte ki, hogy a román–amerikai üzleti kapcsolatok ugyanolyan jók lesznek majd, mint a két ország közötti politikai viszony. Az elváráslistáról – amit Grindeanu a közös nyilatkozat alkalmából vett át – elmondta, olyan amerikai szakértők állították össze, akik jól ismerik a román üzleti szférát. Rámutatott: elvárják Bukaresttől, hogy vegyék figyelembe az általuk megfogalmazott szempontokat. A lista átadása azt követően történt, hogy a Grindeanu vezette kabinet január végén elfogadta a hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendeletet, amelyet Bukarest nyugati partnerei is élesen bíráltak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amerikai befektetők a jogállamiság erősítéséről, az átláthatóság növeléséről adtak át tegnap egy elváráslistát Sorin Grindeanu miniszterelnöknek, akivel a romániai gazdaságról és a befektetési lehetőségekről tárgyaltak.
Grindeanu hivatalában fogadta az amerikai–román üzletemberek tanácsának küldöttségét. A miniszterelnök elmondta: a befektetők a román gazdaság helyzetéről és a kormány terveiről érdeklődtek. Bizakodásának adott hangot, hogy a látogatás következtében a román–amerikai stratégiai partnerség gazdasági összetevője is jelentős fejlődésnek indul. Eric Stewart, az amerikai küldöttség vezetője elmondta: először tárgyal a román kormánnyal ilyen jelentős létszámú amerikai befektetői üzletembercsoport. Emlékeztetett, az elmúlt években az amerikai és a román kormány sokat dolgozott együtt a jogállamiság erősítésén, az átláthatóság növelésén, valamint az üzleti környezet javításán, aminek következtében az ország sokat fejlődött. Az amerikai vállalatok bíznak abban, hogy amikor Romániában fognak üzletelni, korrekt körülmények között tehetik. Szerinte a bizalmat tükrözi a népes amerikai küldöttség bukaresti jelenléte. Stewart reményét fejezte ki, hogy a román–amerikai üzleti kapcsolatok ugyanolyan jók lesznek majd, mint a két ország közötti politikai viszony. Az elváráslistáról – amit Grindeanu a közös nyilatkozat alkalmából vett át – elmondta, olyan amerikai szakértők állították össze, akik jól ismerik a román üzleti szférát. Rámutatott: elvárják Bukaresttől, hogy vegyék figyelembe az általuk megfogalmazott szempontokat. A lista átadása azt követően történt, hogy a Grindeanu vezette kabinet január végén elfogadta a hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendeletet, amelyet Bukarest nyugati partnerei is élesen bíráltak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 30.
Többmillió kioltott élet
Több mint ötezer személy vett részt szombaton Bukarestben a Felvonulás az életért elnevezésű eseményen. „Ez egy abortuszellenes kampány, de nem azt jelenti, hogy be akarjuk tiltani az abortuszt.
Egyszerűen azt szeretnénk elérni, hogy minél több nő válassza az életet” – nyilatkozta Cătălina Mitu szervező, a Diákok az Életért Egyesület önkéntese.
A fővárosi Egyesülés téri parktól az Ifjúsági parkig vonuló résztvevők Az életet támogatjuk, Az életért, a nőért, a családért, Segítsd az édesanyát és a gyermeket! Ők tőled függnek feliratú táblákat tartottak a magasba.
A Diákok az Életért Egyesület közleménye szerint Románia más városaiban is tartanak felvonulásokat Az élet hónapja kampány keretében. A közlemény rámutat: 1958 és 2016 júniusa között 22 743 390 törvényes abortuszt hajtottak végre Romániában az állami kórházakban. Ezzel az ország a lakosság számához viszonyítva a második helyen áll a világon (Oroszország után) a terhességmegszakítások tekintetében. (I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több mint ötezer személy vett részt szombaton Bukarestben a Felvonulás az életért elnevezésű eseményen. „Ez egy abortuszellenes kampány, de nem azt jelenti, hogy be akarjuk tiltani az abortuszt.
Egyszerűen azt szeretnénk elérni, hogy minél több nő válassza az életet” – nyilatkozta Cătălina Mitu szervező, a Diákok az Életért Egyesület önkéntese.
A fővárosi Egyesülés téri parktól az Ifjúsági parkig vonuló résztvevők Az életet támogatjuk, Az életért, a nőért, a családért, Segítsd az édesanyát és a gyermeket! Ők tőled függnek feliratú táblákat tartottak a magasba.
A Diákok az Életért Egyesület közleménye szerint Románia más városaiban is tartanak felvonulásokat Az élet hónapja kampány keretében. A közlemény rámutat: 1958 és 2016 júniusa között 22 743 390 törvényes abortuszt hajtottak végre Romániában az állami kórházakban. Ezzel az ország a lakosság számához viszonyítva a második helyen áll a világon (Oroszország után) a terhességmegszakítások tekintetében. (I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)