Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. december 11.
Megnövelt támogatás – megnövekedett függés
Szőcs Géza nem kevesebb, mint 17 esztendővel ezelőtt, 1998-ban írta le, hogy az RMDSZ addigi, alig 8 éves története úgy írható le, mint egy olyan metamorfózis, melynek során valaki belülről irányított személyiségből kívülről irányított személyiséggé válik. Nem véletlenül.
1998-ra már megtörtént a nagy váltás a politikai stratégiában, a világszemléletben, a közösségi érdekek szolgálatát felváltotta a klikkérdek érvényesülése, a magyar nemzeti önkormányzat elvei szerinti működést a pártlogika, a belső pluralizmus egyre kényelmetlenebb díszletté silányult, Kolozsvár helyett egyre inkább Bukarest vált a politikát irányítók horizontjának meghatározójává.
A bukaresti vonal kezdettől meghatározó pozícióban volt ebben a mamutszövetségben, de egyeduralmuk 1996-ban kezdődött a kormányra lépéssel. Eladdig a magyar érdek képviselői, a távlatokban, magyar megmaradásban és gyarapodásban gondolkodók nem egy csatát megnyertek, kezdve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozattal s befejezve az 1995-ben kiteljesített autonómia-programmal. (A területi autonómia követelése ekkor került be az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba.)
1996-tól viszont már nem az számított, hogy miként lehet nyomás alá helyezni a román hatalmat, miként lehet elsősorban okos, bátor és következetes külpolitikával rákényszeríteni azt, hogy érdemben tárgyaljon az erdélyi magyarság közösségi jogainak köréről, belső önrendelkezéséről, a három szintű autonómiáról, hanem az, hogy melyik lépésünkhöz mit szólnak majd a kormányzati partnerek, akik már a közös kormányzás első évében becsapták magyar szövetségeseiket a történelem és földrajz anyanyelvű oktatásának kérdésében.
1996 óta az RMDSZ vezetés és a román hatalom szimbiózisa egyre erősödött, a “kéz kezet mos” logika szellemében. A kimondott – kimondatlan paktum lényege, hogy egyik oldalról a román hatalom megad minden eszközt ahhoz, hogy az RMDSZ kisajátíthassa az erdélyi magyarság érdekképviseletét, tehát elfogadja azt, hogy az erdélyi magyarságnak a központi költségvetésből kiutalt támogatás teljes mértékben az RMDSZ csatornáin keresztül legyen szétosztva, jogi segítséget nyújt a potenciális versenytársakkal szemben (emlékezzünk az MPSZ választási indulásának 2004-es megakadályozására vagy akár az alternatív küszöbre, amit kifejezetten az RMDSZ kedvéért kodifikáltak), cserébe az RMDSZ nem kényelmetlenkedik, céljait nem a magyar érdekekhez, hanem a román elvárásokhoz és a kormányon levők érdekeihez igazítja, külpolitikai fronton pedig belesimul a román nemzetstratégiába.
S láss csodát, a dolog működik, olyannyira, hogy még meg is növelték idéntől az apanázst.
Nem véletlen, hogy az RMDSZ bármiről hajlandó tárgyalni a többi magyar szervezettel, akár az EMNT-vel, akár az EMNP-vel, akár az MPP-vel, persze különböző hangnemben és konjunkturális adottságoktól függően különböző ajánlatokkal élve (lásd például a közös indulás kérdést), de egy valamiről soha: a forrásmegosztásról.
Ez biztosítja az erdélyi magyar sajtó nagy részének kézből etetését, a klientúra fenntartását és minden vetélytárssal szemben a messzemenő versenyelőnyt a választásokon. Hogy közben az erdélyi magyarság vészesen fogy, az aligha számít azoknak, akik már át vannak programozva az „utánam az özönvíz”-jellegű, komprádor-ihletésű klikk-gondolkodásra.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag
Szőcs Géza nem kevesebb, mint 17 esztendővel ezelőtt, 1998-ban írta le, hogy az RMDSZ addigi, alig 8 éves története úgy írható le, mint egy olyan metamorfózis, melynek során valaki belülről irányított személyiségből kívülről irányított személyiséggé válik. Nem véletlenül.
1998-ra már megtörtént a nagy váltás a politikai stratégiában, a világszemléletben, a közösségi érdekek szolgálatát felváltotta a klikkérdek érvényesülése, a magyar nemzeti önkormányzat elvei szerinti működést a pártlogika, a belső pluralizmus egyre kényelmetlenebb díszletté silányult, Kolozsvár helyett egyre inkább Bukarest vált a politikát irányítók horizontjának meghatározójává.
A bukaresti vonal kezdettől meghatározó pozícióban volt ebben a mamutszövetségben, de egyeduralmuk 1996-ban kezdődött a kormányra lépéssel. Eladdig a magyar érdek képviselői, a távlatokban, magyar megmaradásban és gyarapodásban gondolkodók nem egy csatát megnyertek, kezdve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozattal s befejezve az 1995-ben kiteljesített autonómia-programmal. (A területi autonómia követelése ekkor került be az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba.)
1996-tól viszont már nem az számított, hogy miként lehet nyomás alá helyezni a román hatalmat, miként lehet elsősorban okos, bátor és következetes külpolitikával rákényszeríteni azt, hogy érdemben tárgyaljon az erdélyi magyarság közösségi jogainak köréről, belső önrendelkezéséről, a három szintű autonómiáról, hanem az, hogy melyik lépésünkhöz mit szólnak majd a kormányzati partnerek, akik már a közös kormányzás első évében becsapták magyar szövetségeseiket a történelem és földrajz anyanyelvű oktatásának kérdésében.
1996 óta az RMDSZ vezetés és a román hatalom szimbiózisa egyre erősödött, a “kéz kezet mos” logika szellemében. A kimondott – kimondatlan paktum lényege, hogy egyik oldalról a román hatalom megad minden eszközt ahhoz, hogy az RMDSZ kisajátíthassa az erdélyi magyarság érdekképviseletét, tehát elfogadja azt, hogy az erdélyi magyarságnak a központi költségvetésből kiutalt támogatás teljes mértékben az RMDSZ csatornáin keresztül legyen szétosztva, jogi segítséget nyújt a potenciális versenytársakkal szemben (emlékezzünk az MPSZ választási indulásának 2004-es megakadályozására vagy akár az alternatív küszöbre, amit kifejezetten az RMDSZ kedvéért kodifikáltak), cserébe az RMDSZ nem kényelmetlenkedik, céljait nem a magyar érdekekhez, hanem a román elvárásokhoz és a kormányon levők érdekeihez igazítja, külpolitikai fronton pedig belesimul a román nemzetstratégiába.
S láss csodát, a dolog működik, olyannyira, hogy még meg is növelték idéntől az apanázst.
Nem véletlen, hogy az RMDSZ bármiről hajlandó tárgyalni a többi magyar szervezettel, akár az EMNT-vel, akár az EMNP-vel, akár az MPP-vel, persze különböző hangnemben és konjunkturális adottságoktól függően különböző ajánlatokkal élve (lásd például a közös indulás kérdést), de egy valamiről soha: a forrásmegosztásról.
Ez biztosítja az erdélyi magyar sajtó nagy részének kézből etetését, a klientúra fenntartását és minden vetélytárssal szemben a messzemenő versenyelőnyt a választásokon. Hogy közben az erdélyi magyarság vészesen fogy, az aligha számít azoknak, akik már át vannak programozva az „utánam az özönvíz”-jellegű, komprádor-ihletésű klikk-gondolkodásra.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag
2015. december 12.
Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 12.
Nemkívánatos személynek nyilvánítaná az RMDSZ elnökét
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei szervezetének elnöke, Cseh Gábor a Sándor Krisztina ügyvezető elnökkel és Tiboldi László alelnökkel tartott közös sajtótájékoztatón kijelentette, nyílt levelet szándékoznak küldeni Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének, mivel egy korábbi nyilatkozatával megsértette a marosvásárhelyieket. "Marosvásárhely nem a bársonyszékek alkujának tárgya kell legyen, és ne Bukarestből vagy Kolozsvárról mondják meg a »tutit«, hogy mi a jó nekünk Marosvásárhelyen" – mondta egyebek között.
Az EMNT Maros megyei szervezete nevében, Cseh Gábor által megfogalmazott nyílt levél szerint megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy Kelemen Hunor "Marosvásárhely magyarságát lecsónak nevezte". Cseh Gábor úgy gondolja: "a marosvásárhelyi magyarok, félretéve politikai színezetüket, vallási hovatartozásukat, össze akarnak fogni városunk megmentéséért", amit az RMDSZ vezetői "elpolitizáltak, eltaktikáztak az elmúlt évek folyamán…" A levélben felkérik Kelemen Hunort, "nyilvánosan kérjen bocsánatot Marosvásárhely magyarságától". Amennyiben nem teszi meg, aláírásgyűjtést kezdeményeznek, hogy nemkívánatos személynek nyilvánítsák Marosvásárhelyen – jelentette ki Cseh Gábor. "Nekünk ízletes a marosvásárhelyi lecsó, még akkor is, ha ezt Ön nem szereti" – jelentette ki Cseh Gábor.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei szervezetének elnöke, Cseh Gábor a Sándor Krisztina ügyvezető elnökkel és Tiboldi László alelnökkel tartott közös sajtótájékoztatón kijelentette, nyílt levelet szándékoznak küldeni Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének, mivel egy korábbi nyilatkozatával megsértette a marosvásárhelyieket. "Marosvásárhely nem a bársonyszékek alkujának tárgya kell legyen, és ne Bukarestből vagy Kolozsvárról mondják meg a »tutit«, hogy mi a jó nekünk Marosvásárhelyen" – mondta egyebek között.
Az EMNT Maros megyei szervezete nevében, Cseh Gábor által megfogalmazott nyílt levél szerint megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy Kelemen Hunor "Marosvásárhely magyarságát lecsónak nevezte". Cseh Gábor úgy gondolja: "a marosvásárhelyi magyarok, félretéve politikai színezetüket, vallási hovatartozásukat, össze akarnak fogni városunk megmentéséért", amit az RMDSZ vezetői "elpolitizáltak, eltaktikáztak az elmúlt évek folyamán…" A levélben felkérik Kelemen Hunort, "nyilvánosan kérjen bocsánatot Marosvásárhely magyarságától". Amennyiben nem teszi meg, aláírásgyűjtést kezdeményeznek, hogy nemkívánatos személynek nyilvánítsák Marosvásárhelyen – jelentette ki Cseh Gábor. "Nekünk ízletes a marosvásárhelyi lecsó, még akkor is, ha ezt Ön nem szereti" – jelentette ki Cseh Gábor.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 12.
Bartha Béla munkássága
Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.
Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).
Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.
Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”
A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.
Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.
Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”
Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.
surlottgradics.wordpress.com
Bartha Béla képzőművész, költő, művészetterapeuta Dicsőszentmártonban született 1932. szeptember 24-én. Vegyészeti technikumot végzett szülővárosában, majd 1953-tól műszaki rajzoló a bukaresti Orvosi Műszergyárban. 1957–1958 között politikai elítélt, 1959–1970 között kirakatrendező. 1970–1975 között Szovátafürdőn dekoratőr. 1975-ben megszervezte Erdély első művészetterápia osztályát a dicsőszentmártoni elmekórházban. 1977-ben a bukaresti Alexandru Sahia Filmstúdió filmet készített a művészetterápia osztályról. 1980-ban megszervezte a tölgyesi idegszanatórium művészet-teraápia osztályát. 1983-ban interjút adott a Kolozsvári Rádiónak a művészetterápia hasznosságáról. Tölgyesen dolgozott osztályvezetőként, 2004-es nyugdíjazásáig.
Képzőművészeti munkássága jelentős. 1968-ban Bukarestben elvégzett egy hathónapos tanfolyamot, és reklámgrafikusi képesítést szerzett. 1972-től tagja a romániai hivatásos Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepelt Bukarestben (1961, 1964, 1966, Dalles-terem). 1962-től 1994-ig részt vett a marosvásárhelyi művészek tárlatain. Monumentális munkái: 18 négyzetméteres secco a dicsőszentmártoni Senator bárban; 19 nm-es sgrafitto és 16 nm-es vitro a Városi Kórház előcsarnokában. Rézdomborítások a helyi poliklinikán. Hazai alkotótáborokban vesz részt, szellemi fogyatékos művészek nemzetközi alkotótáborait látogatja művészetterapeutaként Magyarországon. Reprodukciói jelentek meg hazai lapokban, folyóiratokban, könyvgrafikákat készített. Egyéni kiállításai: 1963: kiállítás a dicsői kultúrházban, megnyitotta Szécsi András festőművész. 1979: gyűjteményes kiállítás a dicsői városi múzeum termeiben, a képzőművészeti szövetség részéről megnyitót mondott Gheorghe Olariu elnök és Balázs Imre alelnök. 2003-ban a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő Kulturális Központ megalakulása alkalmából retrospektív kiállítást rendezett, amelyet Nagy Miklós Kund műkritikus és Bölöni Domokos író nyitott meg. Beszédet mondott dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke. 2005-ben a Román Televízió magyar nyelvű adásának stábja forgatott filmet a művész lakásán. Ugyanebben az évben nyílt tárlata a városi kultúrházban, a munkákról Răzvan Ducan igazgató beszélt. Több munkája van a román állam tulajdonában és külföldi magángyűjteményekben (Magyarország, Amerika, Németország, Új-Guinea stb.).
Irodalmi tevékenysége is emlékezetes. 1955-ben alapítja meg a dicsőszentmártoni Ady Klubot, 1956-ban részt vett a román–magyar kétnyelvű Tudor Arghezi Irodalmi Kör létrehozásában. 1959-ben ugyanott létrehozta a magyar műkedvelő színtársulatot. Műkedvelő színész, díszlettervező. 2000-ben a helyi Népszínház díszoklevéllel jutalmazta színházi munkásságát. Caragiale-díjas szavaló (Bukarest, 1962). 2002-ben mutatták be Felhőből faragott álom című első verseskönyvét (Impress Kiadó, Marosvásárhely) a városi művelődési házban. A kötetet szerkesztője, Bölöni Domokos méltatta. 2005-től képzőművészeti tárlatokat és író-olvasó találkozókat szervezett a dicsőszentmártoni Magyar Házban.
Egy különös szót köszönhetünk neki, a tűrnövényt, amely szülővárosa nevének játékos magyarintásából ered. Olyan ember ötlötte, aki sok mindent próbált életében, és az élet is meg- és kipróbálta őt. Végül a folyóparti kisvárosban „temette el magát”, vált virtuális barlanglakóvá, de korántsem trogloditává. Bartha Béla a gyógyítás mellett a képzőművészettel, amellett pedig az írással, a verssel és a prózával jegyezte el magát. Nem tartozott a szerencsés emberek közé, talán ezért is sötét a kép, amelyet rajzol „fészkéről”: ”Verebek és csókák városában élek, / Feketerigót gyilkolók városa, / Ahol már fölösleges a dal s az ének, Költőnek, rigónak egy a sorsa.”
A „tűrnövény” szomorkásan árasztja a népéletből ismerős tűrömfű és bajvirág kesernyés illatát, hordozza a poros kisváros minden unalmát, sóhajtja az elvágyódás hiábavalóságát. Aki ittmarad, a művészetben nem viheti sokra, a megmérettetéshez országos és nemzetközi terek, fórumok kellenek. Akiből lett valaki, mind másutt vált valakivé; lám csak, Sipos Domokos is, a legkiválóbb tehetség, korán kihunyt, pedig ha elmegy és az egészsége is megmarad, a legnagyobbak közé írhatta volna be magát.
Bartha Béla nem ült tétlenül, szüntelenül dolgozott. Grafikái, festményei népesítik be szerény lakását, asztala tele kéziratokkal. 2002-ben (72 éves korában!) jelent meg az Impress kiadónál Felhőből faragott álom című könyve, amelyben a versek mellett helyet kapott festményeinek negyven színes reprodukciója. Második verseskönyve, A vándor éneke 2008-ban jelent meg, ezt grafikáinak válogatott csokrával tette élménydúsabbá.
Intézményes támogatásra nem számíthatott, rokonok, barátok segítették. Az idill, melyet korábban festői képben ecsetelt, csak egyik-másik versében jelenik meg: „Mellettem suhan az idő, én várok, / A selymesen gubódzó csendben. / Bebalzsamoznak üdvözítő álmok / Zsongító dalt éneklő kötelekbe.” Munkába menekítette nyomasztó magányát. A rajzolás, festés, írás egyfajta menekülés is volt az álomlétbe: „A karosszék dalolni kezd egy nótát, / Dallá leszek, és nincs több szomorúság.”
Bartha Béla hosszas betegség után, 2015. december 4-én, pénteken hunyt el. Temetése 2015. december 6-án, vasárnap volt, a dicsőszentmártoni sírkertben.
surlottgradics.wordpress.com
2015. december 12.
A többség és kisebbség közötti bizalom megromlásához vezetnek a Romániai fejlemények
Winkler Gyula EP-képviselő csütörtök este tájékoztatta az Európai Néppárt Politikai Közgyűlésének Brüsszelben tanácskozó tagjait arról, hogy Romániában, az elmúlt időszak eseményei a bizalom megromlásához vezetnek a román többség és a magyar kisebbség között.
Winkler szerint az interetnikai kapcsolatok szempontjából Romániát jó ideje, „rossz közhangulat jellemzi”, és a december elsején, a román nemzeti ünnep alkalmával, Kézdivásárhelyen történt sajnálatos incidenst, rendkívül veszélyes módon felhasználják „a teljes magyar közösség megbélyegzésére”.
Az európai parlamenti képviselő ugyanakkor arról is beszámolt, hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök, megbeszélést folytatott Klaus Iohannis államelnökkel, valamint Dacian Ciolos miniszterelnökkel, akiknek jelezte a romániai magyar közösség jogos aggodalmait. Winkler bejelentette, hogy ezen aggodalmakat levélben közölték Joseph Daul, az EPP elnökével is.
A Politikai Közgyűlés keretén belül, az RMDSZ EP-képviselője utalt az ezelőtt egy hónappal, a bukaresti Colectiv klubban történt szerencsétlenségre, amely 60 halálos áldozatot és több tucat sebesültet követelt, és Victor Ponta miniszterelnök szociáldemokrata kormányának a lemondásához vezetett. Ennek következtében új, ezúttal technokrata, kormány alakult Dacian Ciolos, volt európai biztos vezetésével.
Ebben az összefüggésben Winkler elmondta, hogy Romániában a politikai osztályt teljességében elutasító magatartás észlelhető. Ezt a jelenséget, véleménye szerint, a lehető legkomolyabban kell kezelni. Az európai parlamenti képviselő azt is hozzátette: az Európai Néppártnak jelentős szerepe lesz a politika iránti közbizalom újjáépítésében, úgy Romániában, mint az EU valamennyi tagállamában.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája
Brüsszel, 2015. december 11. surlottgradics.wordpress.com,
Winkler Gyula EP-képviselő csütörtök este tájékoztatta az Európai Néppárt Politikai Közgyűlésének Brüsszelben tanácskozó tagjait arról, hogy Romániában, az elmúlt időszak eseményei a bizalom megromlásához vezetnek a román többség és a magyar kisebbség között.
Winkler szerint az interetnikai kapcsolatok szempontjából Romániát jó ideje, „rossz közhangulat jellemzi”, és a december elsején, a román nemzeti ünnep alkalmával, Kézdivásárhelyen történt sajnálatos incidenst, rendkívül veszélyes módon felhasználják „a teljes magyar közösség megbélyegzésére”.
Az európai parlamenti képviselő ugyanakkor arról is beszámolt, hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök, megbeszélést folytatott Klaus Iohannis államelnökkel, valamint Dacian Ciolos miniszterelnökkel, akiknek jelezte a romániai magyar közösség jogos aggodalmait. Winkler bejelentette, hogy ezen aggodalmakat levélben közölték Joseph Daul, az EPP elnökével is.
A Politikai Közgyűlés keretén belül, az RMDSZ EP-képviselője utalt az ezelőtt egy hónappal, a bukaresti Colectiv klubban történt szerencsétlenségre, amely 60 halálos áldozatot és több tucat sebesültet követelt, és Victor Ponta miniszterelnök szociáldemokrata kormányának a lemondásához vezetett. Ennek következtében új, ezúttal technokrata, kormány alakult Dacian Ciolos, volt európai biztos vezetésével.
Ebben az összefüggésben Winkler elmondta, hogy Romániában a politikai osztályt teljességében elutasító magatartás észlelhető. Ezt a jelenséget, véleménye szerint, a lehető legkomolyabban kell kezelni. Az európai parlamenti képviselő azt is hozzátette: az Európai Néppártnak jelentős szerepe lesz a politika iránti közbizalom újjáépítésében, úgy Romániában, mint az EU valamennyi tagállamában.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája
Brüsszel, 2015. december 11. surlottgradics.wordpress.com,
2015. december 12.
Borossebesi katolikus hívek aggodalmai
Késik a felekezeti iskolaépület visszaszolgáltatása
Amikor legutóbb Borossebesen jártunk, a helybeli református, illetve katolikus egyházközségek elöljáróival folytatott beszélgetésen Máthé József református főgondnok a templomon tervezett javításokról, illetve a hosszú, kemény törvényszéki küzdelem után visszaszerzett egyházi ingatlanjaikról beszélt. Ezzel ellentétben Mellák István, a katolikus közösség egyik elöljárója a pénztelenségre panaszkodott, mert a hívek adományain kívül semmiféle mellékjövedelmük nincs. Azért, mert a katolikus templom közterületen lévén, a város tulajdonát képezi. Nagyon fontos lenne számukra az egykori katolikus iskolaépületnek a visszaszolgáltatása. Az központi helyen található, ezért ha visszakapnák, illetve bérbe adnák, komoly pénzforrást jelentene az egyházközségnek a lelkész javadalmazása, illetve a templomon szükséges javítások, karbantartási munkálatok finanszírozása tekintetében. Mivel a templom központi helyen található, nincs melléképülete, ezért fát nem tudnak tárolni, tehát komoly gondot jelent a hideg időszakban, földgázzal történő fűtés költségeinek az előteremtése. A rendszerváltás után az épületet használó rendőrség kiürítette, a polgármester állítólag azt mondta: foglalják el, mert az a katolikusoké. Akkoriban Kettner József volt a gondnok, aki állítólag azt mondta, hogy az ingatlant a püspökségnek kell visszafoglalnia. A tétovázás láttán, a városi vezetőség az épületet kiutalta, illetve telekkönyveztette is a csendőrség nevére, amely jelenleg is használja, rendben tartja.
Azóta, az épületet a Temesvári Katolikus Püspökség közvetítésével, Bukarestben hivatalosan, a tulajdonra vonatkozó minden dokumentummal alátámasztva igényelték vissza, de eddig semmi nem történt ez ügyben.
Mellák István attól tart, ha a visszaszolgáltatási ügy sokáig elhúzódik, pénzhiány miatt megszűnhet a seléndi plébánia. Ezzel a katolikus hívek amúgy is fokozott lemorzsolódása felgyorsul. Néhány évtizede ugyanis a borossebesi, a körösbökényivel és a menyházaival együtt még plébánia volt. Jelenleg viszont már mind filiává, kirendeltséggé vált. Náluk vasárnaponként szentmisét ft. Petar Stoianovici seléndi plébános tart. Ha viszont ez a plébánia is kirendeltséggé válik, talán kéthetente, esetleg havonta tarthat majd szentmisét valaki – aggódnak a helybeli katolikus hívek.
A borossebesi felekezeti iskolaépület visszaszolgáltatási ügye egy, azon több-száz, a magyar történelmi egyházak által sérelmezett visszaszolgáltatási ügyből. Ezeknek a megoldását a rendszerváltós óta hatalmon volt kormányok szándékosan késleltették arra számítva: a múló idő mindent megoldhatnak. Elfogyhatnak a visszaigénylő hívek, ezért maradhat az államé. Reméljük, az Egyesült Államok Kongresszusa által a Román Kormányhoz címzett felszólítás kimozdítja a holtpontról a borossebesi katolikusok sérelmének az orvoslását is. Szerintem azonban „Isten malmai csak akkor őrölnek lassan is”, ha valakik a vízikerekek előtt mozgatják az állóvizet.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Késik a felekezeti iskolaépület visszaszolgáltatása
Amikor legutóbb Borossebesen jártunk, a helybeli református, illetve katolikus egyházközségek elöljáróival folytatott beszélgetésen Máthé József református főgondnok a templomon tervezett javításokról, illetve a hosszú, kemény törvényszéki küzdelem után visszaszerzett egyházi ingatlanjaikról beszélt. Ezzel ellentétben Mellák István, a katolikus közösség egyik elöljárója a pénztelenségre panaszkodott, mert a hívek adományain kívül semmiféle mellékjövedelmük nincs. Azért, mert a katolikus templom közterületen lévén, a város tulajdonát képezi. Nagyon fontos lenne számukra az egykori katolikus iskolaépületnek a visszaszolgáltatása. Az központi helyen található, ezért ha visszakapnák, illetve bérbe adnák, komoly pénzforrást jelentene az egyházközségnek a lelkész javadalmazása, illetve a templomon szükséges javítások, karbantartási munkálatok finanszírozása tekintetében. Mivel a templom központi helyen található, nincs melléképülete, ezért fát nem tudnak tárolni, tehát komoly gondot jelent a hideg időszakban, földgázzal történő fűtés költségeinek az előteremtése. A rendszerváltás után az épületet használó rendőrség kiürítette, a polgármester állítólag azt mondta: foglalják el, mert az a katolikusoké. Akkoriban Kettner József volt a gondnok, aki állítólag azt mondta, hogy az ingatlant a püspökségnek kell visszafoglalnia. A tétovázás láttán, a városi vezetőség az épületet kiutalta, illetve telekkönyveztette is a csendőrség nevére, amely jelenleg is használja, rendben tartja.
Azóta, az épületet a Temesvári Katolikus Püspökség közvetítésével, Bukarestben hivatalosan, a tulajdonra vonatkozó minden dokumentummal alátámasztva igényelték vissza, de eddig semmi nem történt ez ügyben.
Mellák István attól tart, ha a visszaszolgáltatási ügy sokáig elhúzódik, pénzhiány miatt megszűnhet a seléndi plébánia. Ezzel a katolikus hívek amúgy is fokozott lemorzsolódása felgyorsul. Néhány évtizede ugyanis a borossebesi, a körösbökényivel és a menyházaival együtt még plébánia volt. Jelenleg viszont már mind filiává, kirendeltséggé vált. Náluk vasárnaponként szentmisét ft. Petar Stoianovici seléndi plébános tart. Ha viszont ez a plébánia is kirendeltséggé válik, talán kéthetente, esetleg havonta tarthat majd szentmisét valaki – aggódnak a helybeli katolikus hívek.
A borossebesi felekezeti iskolaépület visszaszolgáltatási ügye egy, azon több-száz, a magyar történelmi egyházak által sérelmezett visszaszolgáltatási ügyből. Ezeknek a megoldását a rendszerváltós óta hatalmon volt kormányok szándékosan késleltették arra számítva: a múló idő mindent megoldhatnak. Elfogyhatnak a visszaigénylő hívek, ezért maradhat az államé. Reméljük, az Egyesült Államok Kongresszusa által a Román Kormányhoz címzett felszólítás kimozdítja a holtpontról a borossebesi katolikusok sérelmének az orvoslását is. Szerintem azonban „Isten malmai csak akkor őrölnek lassan is”, ha valakik a vízikerekek előtt mozgatják az állóvizet.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 12.
Románia a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés felélesztését szorgalmazza
Románia a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) felélesztését szorgalmazza, mert a jó gazdasági kapcsolatok a stabilitás előfeltételei ebben a feszültségterhes régióban - hangoztatta Lazăr Comănescu külügyminiszter a BSEC külügyminiszteri értekezletén pénteken Bukarestben.
A bukaresti diplomácia vezetője arra utalt, hogy a szervezet hatékony működését évek óta akadályozzák a benne részt vevő országok - Azerbajdzsán, Albánia, Örményország, Bulgária, Görögország, Grúzia, Moldova, Oroszország, Románia, Szerbia, Törökország és Ukrajna - közötti feszültség, ugyanakkor a BSEC azon ritka fórumok egyike, amelyek alkalmat biztosítanak az egyes államok között megromlott diplomáciai kapcsolatok életben tartására.
Comănescu rámutatott: megvannak a feltételei, hogy a BSEC erősítse kapcsolatait az Európai Unióval, hiszen három uniós tagállam is részt vesz benne, ugyanakkor elengedhetetlenül fontosnak nevezte, hogy a BSEC minden tagja betartsa a szervezet chartáját és a nemzetközi jogot.
Comănescua bukaresti ülésen átadta a BSEC soros elnökségét Oroszország képviselőjének. Vaszilij Nebenzia külügyminiszter-helyettes elmondta: a bukaresti találkozón Törökország és Ukrajna képviselőjével is szót váltott, de a szervezet működésének és a gazdasági kapcsolatok élénkítésének előfeltétele az, hogy a kétoldalú politikai vitákat az „ajtón kívül hagyják”.
„A jelenlegi geopolitikai helyzet - a terrorizmus, az Iszlám Állam elleni harc, a migránsválság - érzékenyeken érinti a Fekete-tenger térségét, de itt az a célunk, hogy megőrizzük a BSEC gazdasági jellegét” - jelentette ki Nebenzija.
Két hete a BSEC parlamenti közgyűlését rendezték meg Bukarestben, amelyen Szergej Nariskin, az orosz parlament alsóházának elnöke is részt vett és beszédet mondott, pedig egyike azon orosz tisztségviselőknek, akiket a Krím félsziget elcsatolása után kitiltottak az Európai Unióból. A november 27-i parlamenti közgyűlésen Nariskin beszédét az ukrán képviselők tiltakozása zavarta meg, akik a szónoki pulpitus mellett állva két molinót feszítettek ki, amelyeken egyebek mellett az volt olvasható, hogy „Putyin, add vissza nekünk a Krím félszigetet!”, „2008 Grúzia, 2014 Ukrajna, melyik lesz a következő? Putyin, állj meg!”.
Hans Klemm amerikai nagykövet később csalódottságának adott hangot, amiért Calin Popescu Tariceanu szenátusi elnök, a Liberálisok és Demokraták Szövetségének elnöke meghívta Romániába az uniós tiltólistán szereplő orosz házelnököt, miközben Moszkva „semmilyen hajlandóságot nem mutat az együttműködésre az ukrán válság ügyében”.
maszol.ro
Románia a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) felélesztését szorgalmazza, mert a jó gazdasági kapcsolatok a stabilitás előfeltételei ebben a feszültségterhes régióban - hangoztatta Lazăr Comănescu külügyminiszter a BSEC külügyminiszteri értekezletén pénteken Bukarestben.
A bukaresti diplomácia vezetője arra utalt, hogy a szervezet hatékony működését évek óta akadályozzák a benne részt vevő országok - Azerbajdzsán, Albánia, Örményország, Bulgária, Görögország, Grúzia, Moldova, Oroszország, Románia, Szerbia, Törökország és Ukrajna - közötti feszültség, ugyanakkor a BSEC azon ritka fórumok egyike, amelyek alkalmat biztosítanak az egyes államok között megromlott diplomáciai kapcsolatok életben tartására.
Comănescu rámutatott: megvannak a feltételei, hogy a BSEC erősítse kapcsolatait az Európai Unióval, hiszen három uniós tagállam is részt vesz benne, ugyanakkor elengedhetetlenül fontosnak nevezte, hogy a BSEC minden tagja betartsa a szervezet chartáját és a nemzetközi jogot.
Comănescua bukaresti ülésen átadta a BSEC soros elnökségét Oroszország képviselőjének. Vaszilij Nebenzia külügyminiszter-helyettes elmondta: a bukaresti találkozón Törökország és Ukrajna képviselőjével is szót váltott, de a szervezet működésének és a gazdasági kapcsolatok élénkítésének előfeltétele az, hogy a kétoldalú politikai vitákat az „ajtón kívül hagyják”.
„A jelenlegi geopolitikai helyzet - a terrorizmus, az Iszlám Állam elleni harc, a migránsválság - érzékenyeken érinti a Fekete-tenger térségét, de itt az a célunk, hogy megőrizzük a BSEC gazdasági jellegét” - jelentette ki Nebenzija.
Két hete a BSEC parlamenti közgyűlését rendezték meg Bukarestben, amelyen Szergej Nariskin, az orosz parlament alsóházának elnöke is részt vett és beszédet mondott, pedig egyike azon orosz tisztségviselőknek, akiket a Krím félsziget elcsatolása után kitiltottak az Európai Unióból. A november 27-i parlamenti közgyűlésen Nariskin beszédét az ukrán képviselők tiltakozása zavarta meg, akik a szónoki pulpitus mellett állva két molinót feszítettek ki, amelyeken egyebek mellett az volt olvasható, hogy „Putyin, add vissza nekünk a Krím félszigetet!”, „2008 Grúzia, 2014 Ukrajna, melyik lesz a következő? Putyin, állj meg!”.
Hans Klemm amerikai nagykövet később csalódottságának adott hangot, amiért Calin Popescu Tariceanu szenátusi elnök, a Liberálisok és Demokraták Szövetségének elnöke meghívta Romániába az uniós tiltólistán szereplő orosz házelnököt, miközben Moszkva „semmilyen hajlandóságot nem mutat az együttműködésre az ukrán válság ügyében”.
maszol.ro
2015. december 14.
Románok és magyarok együtt vagy külön utakon? – Autonómiakonferencia Brassóban
Brassó volt a harmadik állomása a tavalyelőtt Sepsiszentgyörgyön megkezdett, egy évvel ezelőtt pedig Marosvásárhelyen megtartott autonómia-konferenciasorozatnak, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezett. A regionalizmus, a föderalizmus és az autonómia témaköreiben szervezett kétnyelvű – román–magyar – szakmai kerekasztal-beszélgetésen újságírók, politikusok, civil aktivisták osztották meg gondolataikat a román–magyar viszonyról, az erdélyi regionális mozgalmakról és a föderalizmus romániai esélyeiről.
A felszólalások sorát Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár kezdte, aki összességében pozitív folyamatokra mutatott rá az erdélyi társadalmon belül, s példaként említette a konszolidálódó önkormányzati demokráciamodelleket, valamint a – például a környezetvédelem kapcsán – létrejött társadalmi szerveződéseket. Rámutatott: közös erdélyi identitás van kialakulóban.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke szerint a román–magyar viszony vizsgálatakor megállapítható, hogy az egyik konfliktusforrás Erdély státusának meghatározása. A politikus szerint az 1923-as román alkotmány, mely az országot homogén nemzetállamként határozta meg, máig kiható károkat okozott, s zárójelbe tette az Erdély-kérdést. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a román–magyar viszony elemzésekor elmondta: az általa vezetett Székely Nemzeti Tanács szerint az autonómia megvalósítása – alkotmányos eszközökkel – nélkülözhetetlen.
Az önrendelkezés kivívásához Izsák szükségesnek látja a jó román–magyar kapcsolat kialakítását mind a két ország között, mind az Erdélyen belüli nemzetiségek hálójában. Hans Hedrich civil aktivista, a Neuer Weg Egyesület alelnöke elhibázott döntésnek nevezte azt, hogy a román–magyar viszonyt Bukarest és Budapest viszonyának elemzésén keresztül próbáljuk megérteni, s ezzel ellentétben azt javasolta, hogy erdélyiekként egymás között, saját problémáinkra fókuszálva oldjuk meg vitás kérdéseinket, még akkor is, ha a történelem során a román és magyar nemzetépítés gyakran egymás ellenében ment végbe. Fancsali Ernő egyetemi hallgató, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke felhívta a figyelmet az erdélyi román és magyar társadalmak párhuzamosságára, mely helyzet megnehezíti a valós párbeszéd kialakulását.
Trianon-komplexusa mindkét nemzetnek van – állapította meg Adrian Szelmenczi újságíró, az ActiveWatch munkatársa. Szerinte Bukarestben szinte egyáltalán nem beszélnek a román–magyar kapcsolat valós kérdéseiről. Az újságíró hozzátette: az erdélyi és Kárpát-medencei magyarságra a román közvélemény jelentős része továbbra is a háborúban legyőzöttekként tekint.
Regionális mozgalmak
A bevezető hozzászólások után az erdélyi regionális mozgalmak megerősítéséről beszéltek a meghívottak. Mircea Dăian újságíró, az Erdélyi Demokrata Liga alapítója a romániai államberendezkedést hipercentralizált rendszerként jellemezte, s kijelentette: szükség van Románia „erdélyesítésére”, valamint megjegyezte, hogy csak egy föderális berendezkedés és újraszerveződés után látja elképzelhetőnek az ország modernizálását.
Bakk Miklós felidézte az erdélyi érdekérvényesítés néhány múltbeli, emlékezetesebb megnyilvánulását, véleménye szerint a regionalizmus mint téma társadalmasítása végbement, s az utóbbi időben már számos fórumon beszélnek e kérdésről. Adrian Szelmenczi szerint ezek a regionalista mozgalmak egyelőre csak azt érik el, amit a román titkosszolgálatok is célul tűztek ki, vagyis a románság és a magyarság közti bizalmatlanság elmélyítését, ugyanakkor a regionalizáció kérdésköre kapcsán Szelmenczi nem lát érdemi szakmai vagy politikai vitát Bukarestben.
A föderalizáció esélyei
Szilágyi Ferenc egyetemi tanár, a Partiumi Autonómia Tanács elnöke Románia föderalizálását az itt élő népek alapvető érdekének nevezte, s rámutatott arra, hogy a Romániával azonos méretű vagy annál nagyobb országokban a föderalizmus jelen van. Szilágyi szerint a kivándorolt diaszpóra döntő többsége regionalizált vagy föderalizált államban él, a régiók itthoni létrejöttéhez pedig erős regionális identitás szükséges. Ehhez kapcsolódva kijelentette: a régiókat nem létrehozni, hanem elismerni kell. Ezt kiegészítve Bakk Miklós beszélt arról a román közéletben jelen lévő dilemmáról, mely a modernizációs váltás kapcsán generál vitákat, s amely a francia modellt állítja szembe a globalizációs modellel. Bakk szerint az etnikai alapú régiók kapcsán egy terület etnikai jellegét nem lehet megváltoztatni, így ez a törekvés a románsággal szemben is vállalható és képviselhető.
Mircea Dăian egyetértett a felvázolt elvekkel, majd leszögezte, hogy a föderalizmussal kapcsolatos döntéshozatalból Bukarest – mint az ország fővárosa – kihagyhatatlan, ugyanakkor alulról jövő építkezésre van szükség, melyben új, fiatal politikusok közreműködésére is szükség van. Toró T. Tibor a Néppártot nyíltan föderalista pártnak nevezte, s elmondta: várják azt a román pártot, melynek szintén hasonlóan fontosak lesznek ezen elvek. A föderalizációban Románia szétdarabolódásának veszélyét látják azok a bukaresti döntéshozók, akik ellenzik e törekvéseket – mondta Hans Hedrich.
A civil aktivista szorgalmazta a decentralizáció megkezdését, ugyanakkor kijelentette: kevés esélyt lát arra, hogy a mostani, bukaresti politikai garnitúra szemléletmódján változtassanak. Erre reagálva Adrian Szelmeczi elmondta: elsősorban nem a politikusokkal kell megértetni a föderalizáció lényegét, hanem a választókat kell felvilágosítani annak előnyeiről. Az újságíró ugyanakkor eldöntetlennek látja a kérdést, hogy a föderalista törekvések kizárólag Erdélyre korlátozódnak, vagy egyéb régiókban is létjogosultságuk van?
Erősödő magyarellenesség
Az ActiveWatch munkatársa felszólalásában ismertette az elmúlt időszak magyarellenes ügyeit, melyeket egyesületük révén rendszeresen monitorizálnak, s jelentéseikben rögzítenek. Rendszeresen és tervezetten zaklatják az erdélyi magyarságot – jelentette ki Szelmenczi. Hans Hedrich javasolta, hogy a „kisebbségi” kifejezés helyett a közélet és közvélemény alakítói használják az „őshonos nemzeti kisebbség” megnevezést, majd a beszélgetést moderáló Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke felsorolta mindazokat a magyarellenes történéseket (november 24-től december 4-ig szám szerint tizenkettőt), melyek valamilyen módon megsértették közösségünk – vagy a közösség egy tagjának – jogait. Ezek kapcsán Izsák Balázs megjegyezte: várható volt, hogy a régi (posztkommunista) nomenklatúra megpróbálja – akár mesterségesen kreált magyarellenes megnyilatkozásokkal és akciókkal is – bebizonyítani a közvélemény számára, hogy kizárólag ők képesek rendet tartani az országban.
Erdély.ma
Brassó volt a harmadik állomása a tavalyelőtt Sepsiszentgyörgyön megkezdett, egy évvel ezelőtt pedig Marosvásárhelyen megtartott autonómia-konferenciasorozatnak, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezett. A regionalizmus, a föderalizmus és az autonómia témaköreiben szervezett kétnyelvű – román–magyar – szakmai kerekasztal-beszélgetésen újságírók, politikusok, civil aktivisták osztották meg gondolataikat a román–magyar viszonyról, az erdélyi regionális mozgalmakról és a föderalizmus romániai esélyeiről.
A felszólalások sorát Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár kezdte, aki összességében pozitív folyamatokra mutatott rá az erdélyi társadalmon belül, s példaként említette a konszolidálódó önkormányzati demokráciamodelleket, valamint a – például a környezetvédelem kapcsán – létrejött társadalmi szerveződéseket. Rámutatott: közös erdélyi identitás van kialakulóban.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke szerint a román–magyar viszony vizsgálatakor megállapítható, hogy az egyik konfliktusforrás Erdély státusának meghatározása. A politikus szerint az 1923-as román alkotmány, mely az országot homogén nemzetállamként határozta meg, máig kiható károkat okozott, s zárójelbe tette az Erdély-kérdést. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a román–magyar viszony elemzésekor elmondta: az általa vezetett Székely Nemzeti Tanács szerint az autonómia megvalósítása – alkotmányos eszközökkel – nélkülözhetetlen.
Az önrendelkezés kivívásához Izsák szükségesnek látja a jó román–magyar kapcsolat kialakítását mind a két ország között, mind az Erdélyen belüli nemzetiségek hálójában. Hans Hedrich civil aktivista, a Neuer Weg Egyesület alelnöke elhibázott döntésnek nevezte azt, hogy a román–magyar viszonyt Bukarest és Budapest viszonyának elemzésén keresztül próbáljuk megérteni, s ezzel ellentétben azt javasolta, hogy erdélyiekként egymás között, saját problémáinkra fókuszálva oldjuk meg vitás kérdéseinket, még akkor is, ha a történelem során a román és magyar nemzetépítés gyakran egymás ellenében ment végbe. Fancsali Ernő egyetemi hallgató, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezetének elnöke felhívta a figyelmet az erdélyi román és magyar társadalmak párhuzamosságára, mely helyzet megnehezíti a valós párbeszéd kialakulását.
Trianon-komplexusa mindkét nemzetnek van – állapította meg Adrian Szelmenczi újságíró, az ActiveWatch munkatársa. Szerinte Bukarestben szinte egyáltalán nem beszélnek a román–magyar kapcsolat valós kérdéseiről. Az újságíró hozzátette: az erdélyi és Kárpát-medencei magyarságra a román közvélemény jelentős része továbbra is a háborúban legyőzöttekként tekint.
Regionális mozgalmak
A bevezető hozzászólások után az erdélyi regionális mozgalmak megerősítéséről beszéltek a meghívottak. Mircea Dăian újságíró, az Erdélyi Demokrata Liga alapítója a romániai államberendezkedést hipercentralizált rendszerként jellemezte, s kijelentette: szükség van Románia „erdélyesítésére”, valamint megjegyezte, hogy csak egy föderális berendezkedés és újraszerveződés után látja elképzelhetőnek az ország modernizálását.
Bakk Miklós felidézte az erdélyi érdekérvényesítés néhány múltbeli, emlékezetesebb megnyilvánulását, véleménye szerint a regionalizmus mint téma társadalmasítása végbement, s az utóbbi időben már számos fórumon beszélnek e kérdésről. Adrian Szelmenczi szerint ezek a regionalista mozgalmak egyelőre csak azt érik el, amit a román titkosszolgálatok is célul tűztek ki, vagyis a románság és a magyarság közti bizalmatlanság elmélyítését, ugyanakkor a regionalizáció kérdésköre kapcsán Szelmenczi nem lát érdemi szakmai vagy politikai vitát Bukarestben.
A föderalizáció esélyei
Szilágyi Ferenc egyetemi tanár, a Partiumi Autonómia Tanács elnöke Románia föderalizálását az itt élő népek alapvető érdekének nevezte, s rámutatott arra, hogy a Romániával azonos méretű vagy annál nagyobb országokban a föderalizmus jelen van. Szilágyi szerint a kivándorolt diaszpóra döntő többsége regionalizált vagy föderalizált államban él, a régiók itthoni létrejöttéhez pedig erős regionális identitás szükséges. Ehhez kapcsolódva kijelentette: a régiókat nem létrehozni, hanem elismerni kell. Ezt kiegészítve Bakk Miklós beszélt arról a román közéletben jelen lévő dilemmáról, mely a modernizációs váltás kapcsán generál vitákat, s amely a francia modellt állítja szembe a globalizációs modellel. Bakk szerint az etnikai alapú régiók kapcsán egy terület etnikai jellegét nem lehet megváltoztatni, így ez a törekvés a románsággal szemben is vállalható és képviselhető.
Mircea Dăian egyetértett a felvázolt elvekkel, majd leszögezte, hogy a föderalizmussal kapcsolatos döntéshozatalból Bukarest – mint az ország fővárosa – kihagyhatatlan, ugyanakkor alulról jövő építkezésre van szükség, melyben új, fiatal politikusok közreműködésére is szükség van. Toró T. Tibor a Néppártot nyíltan föderalista pártnak nevezte, s elmondta: várják azt a román pártot, melynek szintén hasonlóan fontosak lesznek ezen elvek. A föderalizációban Románia szétdarabolódásának veszélyét látják azok a bukaresti döntéshozók, akik ellenzik e törekvéseket – mondta Hans Hedrich.
A civil aktivista szorgalmazta a decentralizáció megkezdését, ugyanakkor kijelentette: kevés esélyt lát arra, hogy a mostani, bukaresti politikai garnitúra szemléletmódján változtassanak. Erre reagálva Adrian Szelmeczi elmondta: elsősorban nem a politikusokkal kell megértetni a föderalizáció lényegét, hanem a választókat kell felvilágosítani annak előnyeiről. Az újságíró ugyanakkor eldöntetlennek látja a kérdést, hogy a föderalista törekvések kizárólag Erdélyre korlátozódnak, vagy egyéb régiókban is létjogosultságuk van?
Erősödő magyarellenesség
Az ActiveWatch munkatársa felszólalásában ismertette az elmúlt időszak magyarellenes ügyeit, melyeket egyesületük révén rendszeresen monitorizálnak, s jelentéseikben rögzítenek. Rendszeresen és tervezetten zaklatják az erdélyi magyarságot – jelentette ki Szelmenczi. Hans Hedrich javasolta, hogy a „kisebbségi” kifejezés helyett a közélet és közvélemény alakítói használják az „őshonos nemzeti kisebbség” megnevezést, majd a beszélgetést moderáló Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke felsorolta mindazokat a magyarellenes történéseket (november 24-től december 4-ig szám szerint tizenkettőt), melyek valamilyen módon megsértették közösségünk – vagy a közösség egy tagjának – jogait. Ezek kapcsán Izsák Balázs megjegyezte: várható volt, hogy a régi (posztkommunista) nomenklatúra megpróbálja – akár mesterségesen kreált magyarellenes megnyilatkozásokkal és akciókkal is – bebizonyítani a közvélemény számára, hogy kizárólag ők képesek rendet tartani az országban.
Erdély.ma
2015. december 14.
Kulturális fővárosi cím: Szentgyörgy a nagy vesztes
Négy romániai város, Bukarest, Nagybánya, Kolozsvár és Temesvár pályázhat az Európa Kulturális Fővárosa címre 2021-ben – jelentették be pénteken a kulturális minisztériumban.
2021-ben ismét egy romániai város lesz Európa kulturális fővárosa, miután 2007-ben Nagyszeben viselte egy éven át ezt a címet. A bukaresti kulturális minisztériumban pénteken tartottak sajtótájékoztatót, amelyen a zsűri tagjai kihirdették azon városok listáját, amelyek eséllyel mérettethetnek meg a cím elnyeréséért.
Romániából összesen tizennégy város pályázott, most ezek közül választották ki a négy jelöltet, amelyek tovább versenyeznek. Az előválogatáson továbbjutottak nevét Steve Green, a zsűri elnöke jelentette be. A négy városon kívül Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Arad, Bákó, Brassó, Brăila, Craiova, Jászvásár és Suceava pályázott még.
Az előzsűrizés eredményét azt követően jelentették be, hogy az előző két napon meghallgatták a pályázatok szóbeli bemutatását. A tizenkét tagú bizottság tíz tagját az Európai Unió különböző intézményei jelölték. A zsűri arra kérte a versenyben maradt városok képviselőit, hogy egészítsék ki és tegyék jobbá pályázataikat, hiszen a következő megmérettetés augusztus és szeptember között lesz. Így várhatóan 2016 szeptemberében hirdetik ki a győztes romániai várost, amely 2021-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet viselheti. Abban az évben Románia mellett egy görög város, valamint az EU-tagságra pályázó Szerbia és Montenegró egyik települése viselheti a címet.
Szakáts István, Kolozsvár pályázatíró csapatának tagja a Transindexnek elmondta, az elkövetkező időszakot a pályázatuk feljavításával fogják tölteni. „Pár napon belül meg fogjuk kapni a zsűrinek az ajánlásait, hogy mivel érdemes foglalkozni. Aztán a következő fél évben nekifogunk feljavítani a pályázatot, elvégezzük az előkészülettel kapcsolatos teendőket: a kulturális tevékenységek, promóciós kampány, közpolitikák kidolgozását és a pénzügyi mechanizmusok kiépítését” – mondta Szakáts István.
A rövid listával kapcsolatban elmondta, hogy nagyon furcsállja, hogy Iaşi kiesett, ugyanis a moldvai városnak nem volt rossz pályázata. A Székelyföld kiesése az egyik szívfájdalma, hiszen nagyon számított arra, hogy bejön a pályázat, mert, ahogy fogalmazott, legalább anynyira drukkolt Sepsiszentgyörgynek, mint Kolozsvárnak. Viszont szerinte Craiova megérdemelten esett ki a versenyből.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a háromszéki megyeszékhely volt a megmérettetés legnagyobb vesztese. Szerinte az, hogy Marosvásárhely kihátrált a közös pályázási kezdeményezésből, mindkét pályázat erejét gyengítette. A városvezető különben arra számított, hogy hat pályázó marad versenyben, és ezek között lesz Sepsiszentgyörgy is. Átnézte a pályázatokat, és úgy véli, Bukarest és Temesvár után a sepsiszentgyörgyi volt a legjobb.
A polgármester a Háromszék napilapnak úgy nyilatkozott, az elbíráló bizottság kételkedett abban, hogy Sepsiszentgyörgynek lenne kapacitása egy ilyen méretű rendezvény megszervezésére. „A verseny nagy kihívás volt, 13 Sepsiszentgyörgynél nagyobb várossal méretkeztünk meg, ezért a mellettük való versenyzést már építő jellegűnek ítéljük meg. A pályázás ténye számos pozitív kezdeményezést hozott felszínre, új szintre emelte a régió kulturális szereplői, intézményei közti együttműködést” – mondta a polgármester, aki ígéri, az előkészítés során megfogalmazott kezdeményezéseket folytatják.
Megköszönte mindenkinek, aki a Székelyföldön támogatta a kezdeményezést. Rámutatott, „a pályázat előkészítése szembesített azzal, hogy képesek vagyunk felsorakozni, erőnket egyesíteni, erőfeszítéseket hozni, és falakat ledönteni egy közös cél érdekében”.
A közösségi oldalon felvetődött, hogy a döntést befolyásolta-e a kézdivásárhelyi terrorügy, ám a csapat egyik tagja úgy fogalmazott, ódzkodna attól, hogy akár egy gondolat erejéig is összekössék a két dolgot.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Négy romániai város, Bukarest, Nagybánya, Kolozsvár és Temesvár pályázhat az Európa Kulturális Fővárosa címre 2021-ben – jelentették be pénteken a kulturális minisztériumban.
2021-ben ismét egy romániai város lesz Európa kulturális fővárosa, miután 2007-ben Nagyszeben viselte egy éven át ezt a címet. A bukaresti kulturális minisztériumban pénteken tartottak sajtótájékoztatót, amelyen a zsűri tagjai kihirdették azon városok listáját, amelyek eséllyel mérettethetnek meg a cím elnyeréséért.
Romániából összesen tizennégy város pályázott, most ezek közül választották ki a négy jelöltet, amelyek tovább versenyeznek. Az előválogatáson továbbjutottak nevét Steve Green, a zsűri elnöke jelentette be. A négy városon kívül Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Arad, Bákó, Brassó, Brăila, Craiova, Jászvásár és Suceava pályázott még.
Az előzsűrizés eredményét azt követően jelentették be, hogy az előző két napon meghallgatták a pályázatok szóbeli bemutatását. A tizenkét tagú bizottság tíz tagját az Európai Unió különböző intézményei jelölték. A zsűri arra kérte a versenyben maradt városok képviselőit, hogy egészítsék ki és tegyék jobbá pályázataikat, hiszen a következő megmérettetés augusztus és szeptember között lesz. Így várhatóan 2016 szeptemberében hirdetik ki a győztes romániai várost, amely 2021-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet viselheti. Abban az évben Románia mellett egy görög város, valamint az EU-tagságra pályázó Szerbia és Montenegró egyik települése viselheti a címet.
Szakáts István, Kolozsvár pályázatíró csapatának tagja a Transindexnek elmondta, az elkövetkező időszakot a pályázatuk feljavításával fogják tölteni. „Pár napon belül meg fogjuk kapni a zsűrinek az ajánlásait, hogy mivel érdemes foglalkozni. Aztán a következő fél évben nekifogunk feljavítani a pályázatot, elvégezzük az előkészülettel kapcsolatos teendőket: a kulturális tevékenységek, promóciós kampány, közpolitikák kidolgozását és a pénzügyi mechanizmusok kiépítését” – mondta Szakáts István.
A rövid listával kapcsolatban elmondta, hogy nagyon furcsállja, hogy Iaşi kiesett, ugyanis a moldvai városnak nem volt rossz pályázata. A Székelyföld kiesése az egyik szívfájdalma, hiszen nagyon számított arra, hogy bejön a pályázat, mert, ahogy fogalmazott, legalább anynyira drukkolt Sepsiszentgyörgynek, mint Kolozsvárnak. Viszont szerinte Craiova megérdemelten esett ki a versenyből.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a háromszéki megyeszékhely volt a megmérettetés legnagyobb vesztese. Szerinte az, hogy Marosvásárhely kihátrált a közös pályázási kezdeményezésből, mindkét pályázat erejét gyengítette. A városvezető különben arra számított, hogy hat pályázó marad versenyben, és ezek között lesz Sepsiszentgyörgy is. Átnézte a pályázatokat, és úgy véli, Bukarest és Temesvár után a sepsiszentgyörgyi volt a legjobb.
A polgármester a Háromszék napilapnak úgy nyilatkozott, az elbíráló bizottság kételkedett abban, hogy Sepsiszentgyörgynek lenne kapacitása egy ilyen méretű rendezvény megszervezésére. „A verseny nagy kihívás volt, 13 Sepsiszentgyörgynél nagyobb várossal méretkeztünk meg, ezért a mellettük való versenyzést már építő jellegűnek ítéljük meg. A pályázás ténye számos pozitív kezdeményezést hozott felszínre, új szintre emelte a régió kulturális szereplői, intézményei közti együttműködést” – mondta a polgármester, aki ígéri, az előkészítés során megfogalmazott kezdeményezéseket folytatják.
Megköszönte mindenkinek, aki a Székelyföldön támogatta a kezdeményezést. Rámutatott, „a pályázat előkészítése szembesített azzal, hogy képesek vagyunk felsorakozni, erőnket egyesíteni, erőfeszítéseket hozni, és falakat ledönteni egy közös cél érdekében”.
A közösségi oldalon felvetődött, hogy a döntést befolyásolta-e a kézdivásárhelyi terrorügy, ám a csapat egyik tagja úgy fogalmazott, ódzkodna attól, hogy akár egy gondolat erejéig is összekössék a két dolgot.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 14.
Eredmény nélkül
Összegyűltek az autonomisták
Az erdélyi autonómiamozgalom román és magyar képviselőinek az összefogását szorgalmazták az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett brassói román–magyar kerekasztal-beszélgetés résztvevői.
Bakk Miklós politológus arra hívta fel a figyelmet a beszélgetésen, hogy a romániai társadalom széles rétegei érzik úgy, rés keletkezett a politikai struktúrában, ahová új üzeneteket megfogalmazó szereplők törhetnek be. Hozzátette: az erdélyi autonómiát zászlajukra tűző mozgalmak strukturálódása folyamatban van.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke viszont úgy látta, a 2016 végén tartandó romániai parlamenti választásokig nincs már elég idő ahhoz, hogy az autonómiát vagy föderalizmust képviselő pártok megalakuljanak és megerősödjenek, így ezek várhatóan csak a 2020-as választások után „rúghatnak igazán labdába”. Adrian Szelmenczi újságíró, az ActiveWatch bukaresti emberjogi szervezet aktivistája arra figyelmeztetett, az erdélyi autonómia híveinek gondolniuk kell Románia szegényebb régióira is, amelyek saját bevételeikből képtelenek lennének fenntartani önmagukat. Hans Hedrich civil aktivista, a Neuer Weg Egyesület alelnöke úgy vélte: a föderalizmus lenne a román társadalom felnőttségi bizonyítványa. Arra is figyelmeztetett azonban, hogy ha Románia úgy tekint a föderalizmusra, mint a széthullás első lépésére, ez a jóslat beteljesítheti önmagát.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke amellett érvelt, hogy a jelenlegi román alkotmány is lehetővé teszi az autonóm régiók létrejöttét. Kijelentette, Olaszország is egységes államnak határozza meg magát, pedig autonóm területei is vannak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Összegyűltek az autonomisták
Az erdélyi autonómiamozgalom román és magyar képviselőinek az összefogását szorgalmazták az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett brassói román–magyar kerekasztal-beszélgetés résztvevői.
Bakk Miklós politológus arra hívta fel a figyelmet a beszélgetésen, hogy a romániai társadalom széles rétegei érzik úgy, rés keletkezett a politikai struktúrában, ahová új üzeneteket megfogalmazó szereplők törhetnek be. Hozzátette: az erdélyi autonómiát zászlajukra tűző mozgalmak strukturálódása folyamatban van.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke viszont úgy látta, a 2016 végén tartandó romániai parlamenti választásokig nincs már elég idő ahhoz, hogy az autonómiát vagy föderalizmust képviselő pártok megalakuljanak és megerősödjenek, így ezek várhatóan csak a 2020-as választások után „rúghatnak igazán labdába”. Adrian Szelmenczi újságíró, az ActiveWatch bukaresti emberjogi szervezet aktivistája arra figyelmeztetett, az erdélyi autonómia híveinek gondolniuk kell Románia szegényebb régióira is, amelyek saját bevételeikből képtelenek lennének fenntartani önmagukat. Hans Hedrich civil aktivista, a Neuer Weg Egyesület alelnöke úgy vélte: a föderalizmus lenne a román társadalom felnőttségi bizonyítványa. Arra is figyelmeztetett azonban, hogy ha Románia úgy tekint a föderalizmusra, mint a széthullás első lépésére, ez a jóslat beteljesítheti önmagát.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke amellett érvelt, hogy a jelenlegi román alkotmány is lehetővé teszi az autonóm régiók létrejöttét. Kijelentette, Olaszország is egységes államnak határozza meg magát, pedig autonóm területei is vannak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 15.
Meggyalázott magyar feliratok ( Helységnévtáblákat fújtak le Háromszéken)
Minden jel szerint összehangolt akció során több háromszéki helységnévtábla magyar feliratát meggyalázták a hétvégén. Egy szemtanú szerint az elkövetők a szélsőséges Új Jobboldal Párt tagjai lehettek.
Vasárnap fényes nappal gyalázták meg a Bikfalva uzoni kijáratánál álló falutáblát. Eddig ismeretlen tettesek fekete festékkel húzták át a Bikfalva feliratot, sértetlenül hagyva a román Bicfalău megnevezést. A megyecímert is lefestették, viszont nem bántották Uzon címerét. A székely kapura emlékeztető falutábla alsó részén Bikfalva testvértelepülése, a magyarországi Alsótold nevére is fekete festék került, de az alkalmi művészek odafigyeltek, hogy a Localităţi infrăţite szövegrész ne tűnjön el. Dr. Ráduly István uzoni polgármester szóban és írásban is panaszt emelt ismeretlen elkövetők ellen a rendőrségen. Ő maga vasárnap kora délután szembesült az esettel. Reggel már járt Bikfalván, akkor nem volt lefestve a tábla, így feltételezi, hogy a rongálást kilenc és 13 óra között követték el. A falujelző táblákat tíz évvel ezelőtt helyezték el a községhez tartozó minden településen, román és magyar felirattal, a testvértelepülések megnevezésével. „Tíz évig senkit nem bántottak a táblák, meggyőződésem, hogy az elkövető nem helybeli, se nem megyebeli” – jelentette ki a polgármester. Feltételezése szerint az Uzon–Bikfalva útvonalon Brassó megye felé tartó személy vagy személyek lehetnek a táblarongálók. Mivel Felső-Háromszéken is történt hasonló eset, úgy véli, megeshet, hogy összehangolt akcióról van szó.
Egy nevét nem vállaló személy gyanús, bukaresti rendszámú autót tart az elkövető(k) járművének. Uzonban a polgármesteri hivatal melletti parkban felszerelt térfigyelő kamera rögzíti a bikfalvi út forgalmát, a polgármester elrendelte, írják össze a vasárnapi forgalomban részt vevő járművek rendszámát – talán az autók között lesz az elkövetők járműve is. „Nem akarok provokációt a községben, az emberek máris mindenfélét beszélnek. Nincs szükség arra, hogy az ilyen esetek más szélsőséges megnyilvánulásokat vonjanak maguk után” – szögezte le a községvezető. Ugyancsak vasárnap délután 15 óra körül fekete festékpermettel lefújták Kézdiszárazpatak Katrosa bejáratánál álló helységnévtábla magyar feliratát és az alatta lévő testvérközség, Piliscsaba táblát. A felső táblára magyarokat szidalmazó szöveget írtak („muie Ungaria”). Kézdiszentléleken nem firkáltak, ellenben a Kézdivásárhely Kézdiszentlélek felőli bejáratánál lévő két helységtábla magyar feliratát ugyanazzal a fekete festékpermettel fújták le. Az elkövetőket „munkájukban” megzavarta egy szemtanú, aki mobiltelefonjával rögzítette a három jármű rendszámát, és követte őket a céhes városba is. Tegnap a szemtanú megkereste Szigethy Kálmánt, a Magyar Polgári Párt kézdivásárhelyi szervezetének elnökét. Az önkormányzati képviselői tisztséget is betöltő politikus elmondta: a fotók alapján két Dacia Logan és egy furgon érkezett Katrosa irányából Kézdivásárhelyre. Megálltak a céhes város végén, és az egyik járműből kiszállók lefújták a két helységtáblát. A nevét nem vállaló szemtanú szerint az elkövetők a szélsőséges, magyarellenes Új Jobboldal Párt tagjai lehettek, és saját magukat is lefilmezték, amikor lefújták a táblákat. A bukaresti rendszámú járművek a városi rendőrség épülete előtt is megálltak – állította a szemtanú, aki követte őket. A két Dacia Logan rendszáma: B 200 DNO és B 201 DNO.
Szigethy Kálmán azt is elmondta, ők azért vonulnak fel naponta Kézdivásárhelyen, hogy derüljön ki az igazság, a román néppel a békés együttélést keresik, és elítélik a szélsőséges megnyilvánulásokat. Nem tett feljelentést a rendőrségen, de reményét fejezte ki, hogy a rendőrség pontosan úgy jár el, mint más esetekben, amikor a sajtóból értesült az eseményekről, azaz kivizsgálást indít. Balogh Tibor, Kézdiszentlélek polgármestere arról számolt be, hogy tegnap délelőtt a bűnügyi rendőrség munkatársai kiszálltak a helyszínre, és kivizsgálás indult egyelőre ismeretlen tettes ellen. Kézdivásárhelyen a város öt kijárata közül csak a Kézdiszentlélek felőli helységtáblákat festették le.
Bokor Gábor, Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Minden jel szerint összehangolt akció során több háromszéki helységnévtábla magyar feliratát meggyalázták a hétvégén. Egy szemtanú szerint az elkövetők a szélsőséges Új Jobboldal Párt tagjai lehettek.
Vasárnap fényes nappal gyalázták meg a Bikfalva uzoni kijáratánál álló falutáblát. Eddig ismeretlen tettesek fekete festékkel húzták át a Bikfalva feliratot, sértetlenül hagyva a román Bicfalău megnevezést. A megyecímert is lefestették, viszont nem bántották Uzon címerét. A székely kapura emlékeztető falutábla alsó részén Bikfalva testvértelepülése, a magyarországi Alsótold nevére is fekete festék került, de az alkalmi művészek odafigyeltek, hogy a Localităţi infrăţite szövegrész ne tűnjön el. Dr. Ráduly István uzoni polgármester szóban és írásban is panaszt emelt ismeretlen elkövetők ellen a rendőrségen. Ő maga vasárnap kora délután szembesült az esettel. Reggel már járt Bikfalván, akkor nem volt lefestve a tábla, így feltételezi, hogy a rongálást kilenc és 13 óra között követték el. A falujelző táblákat tíz évvel ezelőtt helyezték el a községhez tartozó minden településen, román és magyar felirattal, a testvértelepülések megnevezésével. „Tíz évig senkit nem bántottak a táblák, meggyőződésem, hogy az elkövető nem helybeli, se nem megyebeli” – jelentette ki a polgármester. Feltételezése szerint az Uzon–Bikfalva útvonalon Brassó megye felé tartó személy vagy személyek lehetnek a táblarongálók. Mivel Felső-Háromszéken is történt hasonló eset, úgy véli, megeshet, hogy összehangolt akcióról van szó.
Egy nevét nem vállaló személy gyanús, bukaresti rendszámú autót tart az elkövető(k) járművének. Uzonban a polgármesteri hivatal melletti parkban felszerelt térfigyelő kamera rögzíti a bikfalvi út forgalmát, a polgármester elrendelte, írják össze a vasárnapi forgalomban részt vevő járművek rendszámát – talán az autók között lesz az elkövetők járműve is. „Nem akarok provokációt a községben, az emberek máris mindenfélét beszélnek. Nincs szükség arra, hogy az ilyen esetek más szélsőséges megnyilvánulásokat vonjanak maguk után” – szögezte le a községvezető. Ugyancsak vasárnap délután 15 óra körül fekete festékpermettel lefújták Kézdiszárazpatak Katrosa bejáratánál álló helységnévtábla magyar feliratát és az alatta lévő testvérközség, Piliscsaba táblát. A felső táblára magyarokat szidalmazó szöveget írtak („muie Ungaria”). Kézdiszentléleken nem firkáltak, ellenben a Kézdivásárhely Kézdiszentlélek felőli bejáratánál lévő két helységtábla magyar feliratát ugyanazzal a fekete festékpermettel fújták le. Az elkövetőket „munkájukban” megzavarta egy szemtanú, aki mobiltelefonjával rögzítette a három jármű rendszámát, és követte őket a céhes városba is. Tegnap a szemtanú megkereste Szigethy Kálmánt, a Magyar Polgári Párt kézdivásárhelyi szervezetének elnökét. Az önkormányzati képviselői tisztséget is betöltő politikus elmondta: a fotók alapján két Dacia Logan és egy furgon érkezett Katrosa irányából Kézdivásárhelyre. Megálltak a céhes város végén, és az egyik járműből kiszállók lefújták a két helységtáblát. A nevét nem vállaló szemtanú szerint az elkövetők a szélsőséges, magyarellenes Új Jobboldal Párt tagjai lehettek, és saját magukat is lefilmezték, amikor lefújták a táblákat. A bukaresti rendszámú járművek a városi rendőrség épülete előtt is megálltak – állította a szemtanú, aki követte őket. A két Dacia Logan rendszáma: B 200 DNO és B 201 DNO.
Szigethy Kálmán azt is elmondta, ők azért vonulnak fel naponta Kézdivásárhelyen, hogy derüljön ki az igazság, a román néppel a békés együttélést keresik, és elítélik a szélsőséges megnyilvánulásokat. Nem tett feljelentést a rendőrségen, de reményét fejezte ki, hogy a rendőrség pontosan úgy jár el, mint más esetekben, amikor a sajtóból értesült az eseményekről, azaz kivizsgálást indít. Balogh Tibor, Kézdiszentlélek polgármestere arról számolt be, hogy tegnap délelőtt a bűnügyi rendőrség munkatársai kiszálltak a helyszínre, és kivizsgálás indult egyelőre ismeretlen tettes ellen. Kézdivásárhelyen a város öt kijárata közül csak a Kézdiszentlélek felőli helységtáblákat festették le.
Bokor Gábor, Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 15.
Székelyföldről másként
Egy szakmai konferencia, amelynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adna otthont, és amelyen kutatók, a legkülönfélébb tudományágak képviselői tanulmányaikat, kutatásaik eredményeit mutatják be, minden bizonnyal kevésbé látványos akció, mint egy tízezreket, százezreket megmozdító tüntetés.
A Székely Nemzeti Tanács által jövő évre meghirdetett székely kongresszus hozadéka azonban – ha a kezdeményezéshez csatlakozik a térségben vagy a nagyvilágban élő tudományos elit – legalább annyira fontos lehet, mint az önrendelkezési törekvések hírét a nagyvilágba is eljuttató, illetve a mozgalom közösségi támogatottságát mindennél élesebben megvilágító székelyek nagy menetelése. Azért például, mert azokra a kérdésekre, amelyeket Izsák Balázs felvetett, jó volna tudományos alapokon nyugvó válaszokat adni. Közösségünk tagjaiban is felmerülnek ezek, s ha megnyugtató válaszok nincsenek, akkor bizony felüti fejét a bizonytalanság, a kétely: vajon valóban jobb lesz-e nekünk, ha Székelyföld autonómmá válik, vajon mit jelent mindez gazdasági szempontból, vajon mennyire életképes a régió, kik és miként termelik ki természeti erőforrásainkat? Márpedig a küzdelemben oly fontos elszántsághoz, a hithez szükség van arra a bizonyosságra is, amit közgazdászok, szociológusok, társadalomkutatók, más szakmák képviselői nyújthatnak. De jól jön a kezdeményezés azért is, mert közös gondolkodásra hív, megszólítja a Székelyföldön élőket, az innen származó, jelenleg a világ különféle részein élő kutatókat és mindazokat, akik érzelmileg talán nem kötődnek a régióhoz, de valamiképpen kapcsolódnak ahhoz kutatásaik révén. Ugyanakkor a konferencia bekapcsolná az autonómiamozgalomba azt a szakmai, tudományos elitet is, amelyet eddig mindig elnyomott a politikum hangja.
Legnagyobb hozadéka pedig kétségkívül az lehet a tervezett székely kongresszusnak, ha sikerülne kimozdítani az autonómiáról szóló diskurzust és gondolkodást abból a zsákutcából, ahová a politikum terelte, és Székelyföldről másként is tudnánk szólni. Ha ugyanis kimondottan a politikai kereteket nézzük, akkor a helyzet nem túl biztató: a legnagyobb politikai szervezet, az RMDSZ csak ímmel-ámmal vállalja fel e törekvés képviseletét, a gyengülő magyar ellenzék eszközei korlátozottak, a románsággal érdemi párbeszédet nem nagyon kezdeményez senki, így aztán autonómiaigényünk változatlanul a bukaresti elit kemény ellenállásába ütközik. Ideje volna viszont e politikai béklyókat lerázni, önrendelkezésünkért ugyanis a parlamenten kívül is sokat, többet tehetünk. Számba kell vennünk a rendelkezésünkre álló eszközöket, építeni kellene intézményeinket, szervezeteinket, gyakorolnunk kellene az egymással történő szövetkezést, az együttműködés különféle formáit oktatásban, mezőgazdaságban, vendégforgalomban, önkormányzati szinten, hiszen a régió fejlesztésében Bukarestre nem, csak önmagunkra számíthatunk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy szakmai konferencia, amelynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adna otthont, és amelyen kutatók, a legkülönfélébb tudományágak képviselői tanulmányaikat, kutatásaik eredményeit mutatják be, minden bizonnyal kevésbé látványos akció, mint egy tízezreket, százezreket megmozdító tüntetés.
A Székely Nemzeti Tanács által jövő évre meghirdetett székely kongresszus hozadéka azonban – ha a kezdeményezéshez csatlakozik a térségben vagy a nagyvilágban élő tudományos elit – legalább annyira fontos lehet, mint az önrendelkezési törekvések hírét a nagyvilágba is eljuttató, illetve a mozgalom közösségi támogatottságát mindennél élesebben megvilágító székelyek nagy menetelése. Azért például, mert azokra a kérdésekre, amelyeket Izsák Balázs felvetett, jó volna tudományos alapokon nyugvó válaszokat adni. Közösségünk tagjaiban is felmerülnek ezek, s ha megnyugtató válaszok nincsenek, akkor bizony felüti fejét a bizonytalanság, a kétely: vajon valóban jobb lesz-e nekünk, ha Székelyföld autonómmá válik, vajon mit jelent mindez gazdasági szempontból, vajon mennyire életképes a régió, kik és miként termelik ki természeti erőforrásainkat? Márpedig a küzdelemben oly fontos elszántsághoz, a hithez szükség van arra a bizonyosságra is, amit közgazdászok, szociológusok, társadalomkutatók, más szakmák képviselői nyújthatnak. De jól jön a kezdeményezés azért is, mert közös gondolkodásra hív, megszólítja a Székelyföldön élőket, az innen származó, jelenleg a világ különféle részein élő kutatókat és mindazokat, akik érzelmileg talán nem kötődnek a régióhoz, de valamiképpen kapcsolódnak ahhoz kutatásaik révén. Ugyanakkor a konferencia bekapcsolná az autonómiamozgalomba azt a szakmai, tudományos elitet is, amelyet eddig mindig elnyomott a politikum hangja.
Legnagyobb hozadéka pedig kétségkívül az lehet a tervezett székely kongresszusnak, ha sikerülne kimozdítani az autonómiáról szóló diskurzust és gondolkodást abból a zsákutcából, ahová a politikum terelte, és Székelyföldről másként is tudnánk szólni. Ha ugyanis kimondottan a politikai kereteket nézzük, akkor a helyzet nem túl biztató: a legnagyobb politikai szervezet, az RMDSZ csak ímmel-ámmal vállalja fel e törekvés képviseletét, a gyengülő magyar ellenzék eszközei korlátozottak, a románsággal érdemi párbeszédet nem nagyon kezdeményez senki, így aztán autonómiaigényünk változatlanul a bukaresti elit kemény ellenállásába ütközik. Ideje volna viszont e politikai béklyókat lerázni, önrendelkezésünkért ugyanis a parlamenten kívül is sokat, többet tehetünk. Számba kell vennünk a rendelkezésünkre álló eszközöket, építeni kellene intézményeinket, szervezeteinket, gyakorolnunk kellene az egymással történő szövetkezést, az együttműködés különféle formáit oktatásban, mezőgazdaságban, vendégforgalomban, önkormányzati szinten, hiszen a régió fejlesztésében Bukarestre nem, csak önmagunkra számíthatunk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 15.
A tasnádiak feje fölött döntöttek a menekülttáborról
Menekültközpontot alakítanának ki egy évekkel ezelőtt bezárt csendőrlaktanyában a Szatmár megyei Tasnádon, a településen azonban előzetesen senkivel nem egyeztettek a témában a kormány vagy a belügyminisztérium illetékesei, akik még az önkormányzat tagjait sem értesítették az elképzelésről.
A migránsokat befogadó, nyitott központ kialakítását Petre Tobă belügyminiszter jelentette be, aki azt is közölte, a bevándorlásügyi hivatal vezetője, Nelu Pop két héttel korábban járt a termálfürdőiről híres, a magyar és az ukrán határhoz is közel lévő településen, és a helyszíni terepszemle után rábólintott az elképzelésre.
„Az a minimum, hogy megkérdeznek”
Tasnádon egyébként hatszáz szíriai menekültet helyeznének el, a régi csendőrlaktanya azonban jelenlegi állapotában nem lenne erre alkalmas, hiszen korábban csak az épületegyüttes egy részét újították fel – tudtuk meg Véron András Levente alpolgármestertől, aki szerint egy ilyen horderejű, a helyi közösség egészét érintő döntés meghozatala előtt „az lett volna a minimum, hogy a városvezetés véleményét is kikérjék".
Az elöljáró bevallása szerint még nem találkozott olyan tasnádival, aki támogtná a migránsok befogadásának tervét. „Napok óta érdeklődik mindenki, hogy mit tudunk erről a menekültközpontról, de hát sajnos a városvezetés sem tud válaszolni a kérdésekre. Annyi biztos, mi is követjük a híreket, vannak Ausztriában, Németországban élő ismerőseink, rokonaink, is és hát nem sok jót hallottunk a szíriai menekültekről. Egy részük legalábbis nem kifejezetten kedves vendég" – fogalmazott Véron András Levente, aki szerint a valamivel több mint 8400 lakosú város nincs felkészülve arra, hogy nyitott menekülttábor működjön a területén.
„Egy állandó létszámú csoporttal még lehetne valamit kezdeni, de attól tartok, nagy lesz itt a jövés-menés, és kezelhetetlenné válik a probléma" – fogalmazott. Az alpolgármester szerint aggodalomra ad okot, hogy a menekültközpont a város legfőbb bevételi forrásától, a termálstrandtól alig száz méterre működne, a menekültekkel való szomszédság pedig elriaszthatja a turistákat. „Ebbe még belegondolni se jó" – jegyezte meg.
Tasnádra egyébként Vasile Mitraşca polgármester szerint évente 250 ezer fürdőlátogató turista érkezik, a Vocea Transilvaniei oldalnak nyilatkozó elöljáró szerint azonban ez a szám drasztikusan csökkenni fog, amennyiben a városnak migránsokat kell befogadnia.
Derült égből villámcsapás
Bendel József, a helyi tanács öttagú RMDSZ-frakciójának vezetője egyenesen hülyeségnek nevezte a belügyminisztérium tervét. „Egy olyan városról beszélünk, ahol a helybeliek közül nem tudunk mindenkinek munkát biztosítani, s ahol a roma kisebbség problémáit sem tudjuk megoldani évtizedek óta – mutatott rá a Krónika érdeklődésére Bendel. – Egyértelmű egyébként, hogy a menekülteknek nem fog tetszeni a csendőrlaktanya, ahol nem kifejezetten szállodai körülmények uralkodnak, közös mosdók vannak és az ingatlan felét nem is újították fel. Az első dolguk az lesz, hogy megpróbálnak innen elmenekülni."
Pakulár István tasnádi református lelkész szerint a Szatmár megyei kisváros lakosságát derült égből villámcsapásként érte a menekülttábor létesítéséről szóló hír. Az RMDSZ városi tanácsosaként is tevékenykedő tiszteletes hétfőn a Krónikának elmondta, egyházkössége egyik híve éppen hétfőn érdeklődött nála az erről szóló szóbeszéd kapcsán, és bár ő sem tud semmit a részletekről, sejtette, hogy helyszínként a termálfürdő tőszomszédságában lévő egykori csendőrlaktanyát szemelték ki.
Ama megjegyzésünkre pedig keserűen kacagott egyet, miszerint a több száz bevándorlót nyitott menekülttáborban szállásolnák el. „Sajnálatos, hogy miközben erre a nemzetpolitikai és -stratégiai szempontból egyaránt kockázatos kérdésre nincs felkészülve az ország, kormányzati szinten olyanok határoztak a menekülttábor létrehozásáról, akik nem fogják viselni a felszínes döntés kezelésének a felelősségét" – állapította meg Pakulár István.
Hozzátette, nincsenek illúziói annak kapcsán, hogy a bukaresti hatóságok esetleg a helyi lakosság ellenkezésének hatására meggondolnák magukat, mivel Ausztriában is létesítettek már menekülttábort az érintett település lakosainak tiltakozása ellenére. Szerinte a helyi képviselő-testületnek mindenképpen meg kellene vitatnia az ügyet, hiszen a település infrastrukturális és gazdasági helyzete sem teszi lehetővé a menekültek befogadását, arról nem beszélve, hogy mindössze két-három orvos látja el a város lakosságát.
„Még hatszáz román, magyar ember vagy ugyanennyi gyerek idetelepítése is terhelné a város működését, hát még az olyanoké, akik teljesen más kultúrát képviselnek" – jegyezte meg a református lelkész, akinek meggyőződése, hogy a létesítmény működése padlóra kényszeríti az idegenforgalmat Tasnádon.
Az országban egyébként hat menekültközpont működik: Bukarestben, Nagysomkúton, Radóczon, Giurgiuban, Galacon és Temesváron. Tasnádon kívül a belügyi tárca tervei szerint az Argeş megyei Câmpulung Muscelen, és a Gorj megyei Bumbeşti-Jiuban is menekültközpont nyílna.
Kvótarendszer: bukaresti következetlenség
Bár a bukaresti hatóságok többször hangsúlyozták, hogy nem értenek egyet a kötelező kvótarendszerrel, az Európai Bizottság döntése értelmében Romániának összesen 6351 migránst kell befogadnia. A román kormány korábban tett felajánlása 1785 bevándorló befogadásáról szólt, Victor Ponta volt kormányfő és Klaus Johannis államfő hónapokkal ezelőtt kifejtett álláspontja szerint ugyanis ennél több menekült elszállásolására nincs kapacitása az országnak.
Az Európai Parlament által megszavazott kvótarendszer alapján Romániának újabb mintegy 4600 menekültet kellene befogadnia az 1700-on felül. A mechanizmusban részt vevő tagállamok áttelepített menedékkérőnként 6 ezer eurót kapnának, amelynek felét előfinanszírozás keretében fizetné az Unió. Johannis szeptemberben leszögezte: Bukarest elutasítja a Brüsszelben kidolgozott kvótarendszert, ellenzi ugyanis, hogy a tagállamokkal való egyeztetés nélkül, „könyvelői módszerekkel" szétosztott embereket fogadjon be.
Románia ebben a szellemben a szeptemberben rendezett európai uniós belügyminiszteri fórumon – Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt – a kötelező kvótarendszer ellen szavazott. Ehhez képest novemberben, a párizsi terrortámadás után az államfő már úgy vélekedett: Romániának szolidárisnak kell lennie, gyakorlatba kell ültetnie a meghozott döntéseket és alkalmaznia kell a kvótákat.
Dacian Cioloş miniszterelnök – aki Románia képviseletében vesz részt az EU állam- és kormányfőinek december 17–18-án tartandó tanácskozásán – a múlt héten közölte, a migránsok állandósított elosztási rendszere nem oldhatja meg a probléma okait, csak a következmények kezelésére alkalmas. Magyarország és Szlovákia a múlt héten megtámadta az Európai Bíróságon a kötelező kvótarendszerről szóló határozatot.
Gyergyai Csaba, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Menekültközpontot alakítanának ki egy évekkel ezelőtt bezárt csendőrlaktanyában a Szatmár megyei Tasnádon, a településen azonban előzetesen senkivel nem egyeztettek a témában a kormány vagy a belügyminisztérium illetékesei, akik még az önkormányzat tagjait sem értesítették az elképzelésről.
A migránsokat befogadó, nyitott központ kialakítását Petre Tobă belügyminiszter jelentette be, aki azt is közölte, a bevándorlásügyi hivatal vezetője, Nelu Pop két héttel korábban járt a termálfürdőiről híres, a magyar és az ukrán határhoz is közel lévő településen, és a helyszíni terepszemle után rábólintott az elképzelésre.
„Az a minimum, hogy megkérdeznek”
Tasnádon egyébként hatszáz szíriai menekültet helyeznének el, a régi csendőrlaktanya azonban jelenlegi állapotában nem lenne erre alkalmas, hiszen korábban csak az épületegyüttes egy részét újították fel – tudtuk meg Véron András Levente alpolgármestertől, aki szerint egy ilyen horderejű, a helyi közösség egészét érintő döntés meghozatala előtt „az lett volna a minimum, hogy a városvezetés véleményét is kikérjék".
Az elöljáró bevallása szerint még nem találkozott olyan tasnádival, aki támogtná a migránsok befogadásának tervét. „Napok óta érdeklődik mindenki, hogy mit tudunk erről a menekültközpontról, de hát sajnos a városvezetés sem tud válaszolni a kérdésekre. Annyi biztos, mi is követjük a híreket, vannak Ausztriában, Németországban élő ismerőseink, rokonaink, is és hát nem sok jót hallottunk a szíriai menekültekről. Egy részük legalábbis nem kifejezetten kedves vendég" – fogalmazott Véron András Levente, aki szerint a valamivel több mint 8400 lakosú város nincs felkészülve arra, hogy nyitott menekülttábor működjön a területén.
„Egy állandó létszámú csoporttal még lehetne valamit kezdeni, de attól tartok, nagy lesz itt a jövés-menés, és kezelhetetlenné válik a probléma" – fogalmazott. Az alpolgármester szerint aggodalomra ad okot, hogy a menekültközpont a város legfőbb bevételi forrásától, a termálstrandtól alig száz méterre működne, a menekültekkel való szomszédság pedig elriaszthatja a turistákat. „Ebbe még belegondolni se jó" – jegyezte meg.
Tasnádra egyébként Vasile Mitraşca polgármester szerint évente 250 ezer fürdőlátogató turista érkezik, a Vocea Transilvaniei oldalnak nyilatkozó elöljáró szerint azonban ez a szám drasztikusan csökkenni fog, amennyiben a városnak migránsokat kell befogadnia.
Derült égből villámcsapás
Bendel József, a helyi tanács öttagú RMDSZ-frakciójának vezetője egyenesen hülyeségnek nevezte a belügyminisztérium tervét. „Egy olyan városról beszélünk, ahol a helybeliek közül nem tudunk mindenkinek munkát biztosítani, s ahol a roma kisebbség problémáit sem tudjuk megoldani évtizedek óta – mutatott rá a Krónika érdeklődésére Bendel. – Egyértelmű egyébként, hogy a menekülteknek nem fog tetszeni a csendőrlaktanya, ahol nem kifejezetten szállodai körülmények uralkodnak, közös mosdók vannak és az ingatlan felét nem is újították fel. Az első dolguk az lesz, hogy megpróbálnak innen elmenekülni."
Pakulár István tasnádi református lelkész szerint a Szatmár megyei kisváros lakosságát derült égből villámcsapásként érte a menekülttábor létesítéséről szóló hír. Az RMDSZ városi tanácsosaként is tevékenykedő tiszteletes hétfőn a Krónikának elmondta, egyházkössége egyik híve éppen hétfőn érdeklődött nála az erről szóló szóbeszéd kapcsán, és bár ő sem tud semmit a részletekről, sejtette, hogy helyszínként a termálfürdő tőszomszédságában lévő egykori csendőrlaktanyát szemelték ki.
Ama megjegyzésünkre pedig keserűen kacagott egyet, miszerint a több száz bevándorlót nyitott menekülttáborban szállásolnák el. „Sajnálatos, hogy miközben erre a nemzetpolitikai és -stratégiai szempontból egyaránt kockázatos kérdésre nincs felkészülve az ország, kormányzati szinten olyanok határoztak a menekülttábor létrehozásáról, akik nem fogják viselni a felszínes döntés kezelésének a felelősségét" – állapította meg Pakulár István.
Hozzátette, nincsenek illúziói annak kapcsán, hogy a bukaresti hatóságok esetleg a helyi lakosság ellenkezésének hatására meggondolnák magukat, mivel Ausztriában is létesítettek már menekülttábort az érintett település lakosainak tiltakozása ellenére. Szerinte a helyi képviselő-testületnek mindenképpen meg kellene vitatnia az ügyet, hiszen a település infrastrukturális és gazdasági helyzete sem teszi lehetővé a menekültek befogadását, arról nem beszélve, hogy mindössze két-három orvos látja el a város lakosságát.
„Még hatszáz román, magyar ember vagy ugyanennyi gyerek idetelepítése is terhelné a város működését, hát még az olyanoké, akik teljesen más kultúrát képviselnek" – jegyezte meg a református lelkész, akinek meggyőződése, hogy a létesítmény működése padlóra kényszeríti az idegenforgalmat Tasnádon.
Az országban egyébként hat menekültközpont működik: Bukarestben, Nagysomkúton, Radóczon, Giurgiuban, Galacon és Temesváron. Tasnádon kívül a belügyi tárca tervei szerint az Argeş megyei Câmpulung Muscelen, és a Gorj megyei Bumbeşti-Jiuban is menekültközpont nyílna.
Kvótarendszer: bukaresti következetlenség
Bár a bukaresti hatóságok többször hangsúlyozták, hogy nem értenek egyet a kötelező kvótarendszerrel, az Európai Bizottság döntése értelmében Romániának összesen 6351 migránst kell befogadnia. A román kormány korábban tett felajánlása 1785 bevándorló befogadásáról szólt, Victor Ponta volt kormányfő és Klaus Johannis államfő hónapokkal ezelőtt kifejtett álláspontja szerint ugyanis ennél több menekült elszállásolására nincs kapacitása az országnak.
Az Európai Parlament által megszavazott kvótarendszer alapján Romániának újabb mintegy 4600 menekültet kellene befogadnia az 1700-on felül. A mechanizmusban részt vevő tagállamok áttelepített menedékkérőnként 6 ezer eurót kapnának, amelynek felét előfinanszírozás keretében fizetné az Unió. Johannis szeptemberben leszögezte: Bukarest elutasítja a Brüsszelben kidolgozott kvótarendszert, ellenzi ugyanis, hogy a tagállamokkal való egyeztetés nélkül, „könyvelői módszerekkel" szétosztott embereket fogadjon be.
Románia ebben a szellemben a szeptemberben rendezett európai uniós belügyminiszteri fórumon – Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt – a kötelező kvótarendszer ellen szavazott. Ehhez képest novemberben, a párizsi terrortámadás után az államfő már úgy vélekedett: Romániának szolidárisnak kell lennie, gyakorlatba kell ültetnie a meghozott döntéseket és alkalmaznia kell a kvótákat.
Dacian Cioloş miniszterelnök – aki Románia képviseletében vesz részt az EU állam- és kormányfőinek december 17–18-án tartandó tanácskozásán – a múlt héten közölte, a migránsok állandósított elosztási rendszere nem oldhatja meg a probléma okait, csak a következmények kezelésére alkalmas. Magyarország és Szlovákia a múlt héten megtámadta az Európai Bíróságon a kötelező kvótarendszerről szóló határozatot.
Gyergyai Csaba, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 15.
Hatvankettőre emelkedett a Colectiv-tragédia halottainak száma
Meghalt kedden a bukaresti tűzvész egyik sérültje. A 24 éves nőt a bukaresti égéssebészeti kórházban ápolták, ő a Colectiv-tragédia 62-ik halálos áldozata – írja az Agerpres.
maszol.ro
Meghalt kedden a bukaresti tűzvész egyik sérültje. A 24 éves nőt a bukaresti égéssebészeti kórházban ápolták, ő a Colectiv-tragédia 62-ik halálos áldozata – írja az Agerpres.
maszol.ro
2015. december 16.
Johannis: az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni - hangoztatta Klaus Johannis államfő szerdán, mandátuma első évének mérlegéről tartott parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor "másfajta politikát" ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig Románia fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében.
Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte: a "Művelt Románia" lehetne az távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban elnök az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
A "legtragikusabb lecke"
Az államfő kitért arra, hogy Románia "legtragikusabb leckéje" idén a bukaresti Colectiv-klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: "a korrupció öl". A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között - vonta le a következtetést Johannis.
Mint mondta: lehet, hogy az elmúlt esztendőre a levélben való szavazás bevezetése, vagy egy technokrata kormány megalakulásának éveként fognak emlékezni, de ő azt szeretné, ha úgy emlegetnék, hogy ebben az évben kezdődött a román politikai elit megújulása.
Az elnök beiktatásának évfordulója valójában december 21-én lesz, de akkor a parlament már vakáción lesz, ezért Johannis a költségvetés megszavazásának és az 1989-es temesvári forradalom kitörésének évfordulóján mondta el évértékelő beszédét.
"A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve" - hangoztatta évértékelőjében az államfő.
maszol.ro
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni - hangoztatta Klaus Johannis államfő szerdán, mandátuma első évének mérlegéről tartott parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor "másfajta politikát" ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig Románia fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében.
Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte: a "Művelt Románia" lehetne az távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban elnök az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
A "legtragikusabb lecke"
Az államfő kitért arra, hogy Románia "legtragikusabb leckéje" idén a bukaresti Colectiv-klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: "a korrupció öl". A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között - vonta le a következtetést Johannis.
Mint mondta: lehet, hogy az elmúlt esztendőre a levélben való szavazás bevezetése, vagy egy technokrata kormány megalakulásának éveként fognak emlékezni, de ő azt szeretné, ha úgy emlegetnék, hogy ebben az évben kezdődött a román politikai elit megújulása.
Az elnök beiktatásának évfordulója valójában december 21-én lesz, de akkor a parlament már vakáción lesz, ezért Johannis a költségvetés megszavazásának és az 1989-es temesvári forradalom kitörésének évfordulóján mondta el évértékelő beszédét.
"A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve" - hangoztatta évértékelőjében az államfő.
maszol.ro
2015. december 17.
Kelemen Hunor: Románia visszalépett a kisebbségi jogok terén
A kisebbségi jogok érvényesítése terén 2015 a visszalépés évének tekinthető Romániában, amely ebben a vonatkozásban továbbra is következmények nélküli országnak bizonyult – hangoztatta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke csütörtöki évértékelő sajtóértekezletén Kolozsváron.
Felidézte: 2015 azzal kezdődött, hogy a bukaresti belügyminisztérium közvitára bocsátott stratégiájában minden autonómiatörekvést közbiztonsági veszélynek nyilvánított, és a kézdivásárhelyi „össznemzeti hisztériával" fejeződött be, amikor az egész magyarságot a kollektív bűnösség elvén felelőssé tették az állítólagos merényletkísérletért.
Kelemen Hunor közölte, hogy a magyar közösség megbélyegzését az RMDSZ elfogadhatatlannak tartja, és erre a román vezetők és nyugati nagykövetek figyelmét egyaránt felhívta. Hozzátette: román politikusok számos esetben tettek a többség és kisebbség közti feszültséget szító gesztusokat, és „egyesek" az igazságszolgáltatás eszközeivel is a megszerzett jogok megvonására, karcsúsítására törekedtek.
Megjegyezte: a politikai pártoknak nincsenek eszközei a bírósági döntésekkel szemben, de az RMDSZ nem hagyhatta szó nélkül, ha a törvényeket nem alkalmazzák, vagy alkalmazásukat próbálja visszaszorítani a bíróság, a himnuszénekléstől a közösségi jelképekig és a különböző magyar feliratok eltüntetéséig. Ezért javasolta az RMDSZ az év eleji államfői konzultáción egy olyan paktum megkötését, amely rendezné a többség és kisebbség viszonyát, szavatolná a megszerzett jogokat. Kelemen Hunor szerint a kezdeményezés továbbra is jogos és időszerű.
A pozitív fejlemények között említette, hogy a bukaresti parlament Romániában is a magyar nyelv napjává nyilvánította november 18-át, és azt az RMDSZ-kezdeményezést is elfogadta, amely feloldotta a helyhatósági intézményeknél öt éve bevezetett létszámstopot.
Külpolitikai vonatkozásban Kelemen Hunor az Egyesült Államokban tett látogatását emelte ki, ahol azt kérte az amerikai kormányzattól és törvényhozóktól, hogy a román-amerikai stratégiai partnerség keretében kövessék nyomon a kisebbségi jogok érvényesülését is, mert ez kihat a biztonságra. Megjegyezte, örömmel látta, hogy az amerikai jelentésekben visszaköszöntek észrevételei és washingtoni találkozói nem volt hiábavalóak.
Kelemen Hunor szerint az idei áprilisi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett „újratervezés" a 2016-os választásokon fog kiteljesedni, amikor a szövetség „sok új arccal, más politikai stílussal" próbál majd megfelelni a magyar közösség elvárásainak.
A magyar összefogás lehetőségét firtató kérdésre válaszolva az RMDSZ elnöke bejelentette, hogy az RMDSZ „szinte biztosan" 2016-ra is – mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokra – meghosszabbítja együttműködését a Magyar Polgári Párttal (MPP). Erről pénteken terveznek keretmegállapodást kötni Biró Zsolttal, az MPP elnökével, de a részleteket „településről településre" jövőre dolgozzák ki. Kelemen Hunor megemlítette: hétfőn Szilágyi Zsolttal, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökével is találkozik.
MTI
Erdély.ma
A kisebbségi jogok érvényesítése terén 2015 a visszalépés évének tekinthető Romániában, amely ebben a vonatkozásban továbbra is következmények nélküli országnak bizonyult – hangoztatta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke csütörtöki évértékelő sajtóértekezletén Kolozsváron.
Felidézte: 2015 azzal kezdődött, hogy a bukaresti belügyminisztérium közvitára bocsátott stratégiájában minden autonómiatörekvést közbiztonsági veszélynek nyilvánított, és a kézdivásárhelyi „össznemzeti hisztériával" fejeződött be, amikor az egész magyarságot a kollektív bűnösség elvén felelőssé tették az állítólagos merényletkísérletért.
Kelemen Hunor közölte, hogy a magyar közösség megbélyegzését az RMDSZ elfogadhatatlannak tartja, és erre a román vezetők és nyugati nagykövetek figyelmét egyaránt felhívta. Hozzátette: román politikusok számos esetben tettek a többség és kisebbség közti feszültséget szító gesztusokat, és „egyesek" az igazságszolgáltatás eszközeivel is a megszerzett jogok megvonására, karcsúsítására törekedtek.
Megjegyezte: a politikai pártoknak nincsenek eszközei a bírósági döntésekkel szemben, de az RMDSZ nem hagyhatta szó nélkül, ha a törvényeket nem alkalmazzák, vagy alkalmazásukat próbálja visszaszorítani a bíróság, a himnuszénekléstől a közösségi jelképekig és a különböző magyar feliratok eltüntetéséig. Ezért javasolta az RMDSZ az év eleji államfői konzultáción egy olyan paktum megkötését, amely rendezné a többség és kisebbség viszonyát, szavatolná a megszerzett jogokat. Kelemen Hunor szerint a kezdeményezés továbbra is jogos és időszerű.
A pozitív fejlemények között említette, hogy a bukaresti parlament Romániában is a magyar nyelv napjává nyilvánította november 18-át, és azt az RMDSZ-kezdeményezést is elfogadta, amely feloldotta a helyhatósági intézményeknél öt éve bevezetett létszámstopot.
Külpolitikai vonatkozásban Kelemen Hunor az Egyesült Államokban tett látogatását emelte ki, ahol azt kérte az amerikai kormányzattól és törvényhozóktól, hogy a román-amerikai stratégiai partnerség keretében kövessék nyomon a kisebbségi jogok érvényesülését is, mert ez kihat a biztonságra. Megjegyezte, örömmel látta, hogy az amerikai jelentésekben visszaköszöntek észrevételei és washingtoni találkozói nem volt hiábavalóak.
Kelemen Hunor szerint az idei áprilisi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett „újratervezés" a 2016-os választásokon fog kiteljesedni, amikor a szövetség „sok új arccal, más politikai stílussal" próbál majd megfelelni a magyar közösség elvárásainak.
A magyar összefogás lehetőségét firtató kérdésre válaszolva az RMDSZ elnöke bejelentette, hogy az RMDSZ „szinte biztosan" 2016-ra is – mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokra – meghosszabbítja együttműködését a Magyar Polgári Párttal (MPP). Erről pénteken terveznek keretmegállapodást kötni Biró Zsolttal, az MPP elnökével, de a részleteket „településről településre" jövőre dolgozzák ki. Kelemen Hunor megemlítette: hétfőn Szilágyi Zsolttal, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökével is találkozik.
MTI
Erdély.ma
2015. december 17.
Klaus Johannis: A korrupció öl
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni – hangoztatta Klaus Johannis a mandátuma első évének mérlegéről tartott tegnapi parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor „másfajta politikát” ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig az ország fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében. Kiemelte azt a pártközi egyezményt, amelyben Románia vállalta, hogy 2017-ig a GDP két százalékáig növeli védelmi kiadásait, valamint az új nemzetvédelmi stratégiát, amely az oktatást és egészségügyet is nemzetbiztonsági kérdések közé sorolta. Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte, a „Művelt Románia” lehetne az a távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban Johannis az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és a NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
Az államfő kitért arra, hogy Románia „legtragikusabb leckéje” idén a bukaresti Colectiv Klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: „a korrupció öl”. A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között – vonta le a következtetést Johannis. „A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve” – hangoztatta évértékelőjében az államfő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni – hangoztatta Klaus Johannis a mandátuma első évének mérlegéről tartott tegnapi parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor „másfajta politikát” ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig az ország fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében. Kiemelte azt a pártközi egyezményt, amelyben Románia vállalta, hogy 2017-ig a GDP két százalékáig növeli védelmi kiadásait, valamint az új nemzetvédelmi stratégiát, amely az oktatást és egészségügyet is nemzetbiztonsági kérdések közé sorolta. Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte, a „Művelt Románia” lehetne az a távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban Johannis az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és a NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
Az államfő kitért arra, hogy Románia „legtragikusabb leckéje” idén a bukaresti Colectiv Klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: „a korrupció öl”. A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között – vonta le a következtetést Johannis. „A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve” – hangoztatta évértékelőjében az államfő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 17.
Évzáró MKT-ülés Aradon
Idén sok jó és hasznos megvalósítás történt a megyében
Kedden 17 órától a Püspökség utca 32. szám alatti székházának a nagytermében tartotta MKT-ülését az RMDSZ Arad megyei szervezete. Az egybegyűlteket Hadnagy Dénes MKT-elnök üdvözölte, miután a vele a prezídiumban helyet foglaló ifj. Zágoni Szabó András alelnök és Tóth Piroska titkár közül utóbbi bejelentette az érvényes kvórumot, az ülésvezető ismertette a napirendet.
Az első pont szerinti politikai tájékoztató megtartására felkérte Faragó Péter megyei elnököt, aki az év végi számvetésében kifejtette: idén sok jó és hasznos megvalósítás történt a megyében, ahol szinte minden magyarlakta településen épült, szépült valami, mert a magyarság képviselői megdolgoztak értük. Ezzel párhuzamosan, számos kulturális eseményt is szerveztek, amelyek rendkívül fontosak a közösségépítés, a hagyományaink megőrzése, az utódainknak történő továbbadása szempontjából. Legnagyobb magyar közművelődési megvalósítás az Ereklyemúzeum újranyitása volt, ami a megyei és az aradi tanácsban az RMDSZ által képviselt befolyásnak, súlynak köszönhető. Ezt viszont a legutóbbi helyhatósági választásokon az érdekképviselet megyei jelöltjeire leadott 13 ezer szavazat biztosította. A következő megmérettetésig fél év sincs hátra, ezért parancsoló szükségletnek tekinti a legjobb, magyar szellemiségű, a kultúránk iránt elkötelezett jelölteknek az állítását. Ha kellő szavazatmennyiséggel segítjük őket, továbbra is biztosíthatjuk az anyanyelvű oktatásunknak és a kulturális rendezvényeinknek a minden szinten történő támogatását. Mert egy 10% alatti létszámú közösség nem engedheti meg magának a közönyösséget, a kiábrándultság miatti fásultságot. Arad megyében is elkezdődött a konzultáció a magyar lakossággal, hogy az érdekvédelmi szövetség jobban megismerje a közösség gondjait, a szövetség iránti elvárásait. A soron következő helyhatósági választásokon minimális elvárás az eddig megszerzett polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeknek a megtartása, lehetőleg a növelése. Évértékelőjét vitaindítónak tekintette, várta a hozzá fűzött véleményeket.
Előtte azonban Péró Tamás ügyvezető elnök ismertette a 2016-os helyhatósági választásokon alkalmazandó, előválasztási szabályzatnak a határozattervezetét, aminek 4 pontjához Bölöni György megyei tanácsos kért kiegészítő magyarázatot. Faragó Péter, illetve Péró Tamás szolgáltak kiegészítésekkel, majd a tervezetet megszavazták.
A különfélék napirendi pontban Péró Tamás ügyvezető elnök beszámolt a magyarság körében szervezett felmérés helyzetéről a megyeközpontban és a megyében, továbbá az Eurotrans Alapítvány munkatársai által végzett honosítási/újrahonosítási eljárás fellendüléséről. Ebben a tekintetben Erdély 19 megyéjéből Arad megye a 6. helyen áll.
Bognár Levente aradi alpolgármester, egyben az aradi szervezet elnöke a 26 évvel ezelőtt elindult rendszerváltó eseményekre hívta fel a figyelmet. December 23-án 12 órakor Tóth Sándor kopjafájánál újra a hősi halált halt hódmezővásárhelyi emberre emlékeznek. Mivel a legtöbb aradi magyar közművelődési rendezvényt az önkormányzat támogatta, szerinte meg kellene írni az aradi és a megyei magyarság történetét is, amihez a fiatal történészek közreműködését várja.
Szász Mihály fazekasvarsándi elnök felvetése, miszerint a bukaresti Colectiv-tragédia kapcsán a fazekasvarsándi önkormányzat, a rendezvényekhez elvárja a katasztrófavédelmi óvintézkedések hivatalos meghozatalát, az ülésen közvitát indított el, hiszen ebben mindenfajta, köztük az iskolai rendezvények is érintettek lehetnek. A kialakult komoly vitába Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő, januártól megyei RMPSZ-elnök is bekapcsolódott. Erdős Bálint szintyei polgármester a pedagógusok fizetésemelésével párhuzamosan, a tanulók fejadag kvótájának az esetleges emelése felől érdeklődött, amire ugyancsak Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő válaszolt.
Kocsik József AMMGE-elnök azt a szükséget vetette fel, miszerint minden magyarlakta településen, legkevesebb 5 fővel létre kell hozni a gazdakört, ami nagyban hozzájárulhat a települések mezőgazdaságának a fellendüléséhez.
Faragó Péter zárszavában mindenkinek áldott karácsonyt, boldog, sikerekben gazdag új évet kívánt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Idén sok jó és hasznos megvalósítás történt a megyében
Kedden 17 órától a Püspökség utca 32. szám alatti székházának a nagytermében tartotta MKT-ülését az RMDSZ Arad megyei szervezete. Az egybegyűlteket Hadnagy Dénes MKT-elnök üdvözölte, miután a vele a prezídiumban helyet foglaló ifj. Zágoni Szabó András alelnök és Tóth Piroska titkár közül utóbbi bejelentette az érvényes kvórumot, az ülésvezető ismertette a napirendet.
Az első pont szerinti politikai tájékoztató megtartására felkérte Faragó Péter megyei elnököt, aki az év végi számvetésében kifejtette: idén sok jó és hasznos megvalósítás történt a megyében, ahol szinte minden magyarlakta településen épült, szépült valami, mert a magyarság képviselői megdolgoztak értük. Ezzel párhuzamosan, számos kulturális eseményt is szerveztek, amelyek rendkívül fontosak a közösségépítés, a hagyományaink megőrzése, az utódainknak történő továbbadása szempontjából. Legnagyobb magyar közművelődési megvalósítás az Ereklyemúzeum újranyitása volt, ami a megyei és az aradi tanácsban az RMDSZ által képviselt befolyásnak, súlynak köszönhető. Ezt viszont a legutóbbi helyhatósági választásokon az érdekképviselet megyei jelöltjeire leadott 13 ezer szavazat biztosította. A következő megmérettetésig fél év sincs hátra, ezért parancsoló szükségletnek tekinti a legjobb, magyar szellemiségű, a kultúránk iránt elkötelezett jelölteknek az állítását. Ha kellő szavazatmennyiséggel segítjük őket, továbbra is biztosíthatjuk az anyanyelvű oktatásunknak és a kulturális rendezvényeinknek a minden szinten történő támogatását. Mert egy 10% alatti létszámú közösség nem engedheti meg magának a közönyösséget, a kiábrándultság miatti fásultságot. Arad megyében is elkezdődött a konzultáció a magyar lakossággal, hogy az érdekvédelmi szövetség jobban megismerje a közösség gondjait, a szövetség iránti elvárásait. A soron következő helyhatósági választásokon minimális elvárás az eddig megszerzett polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeknek a megtartása, lehetőleg a növelése. Évértékelőjét vitaindítónak tekintette, várta a hozzá fűzött véleményeket.
Előtte azonban Péró Tamás ügyvezető elnök ismertette a 2016-os helyhatósági választásokon alkalmazandó, előválasztási szabályzatnak a határozattervezetét, aminek 4 pontjához Bölöni György megyei tanácsos kért kiegészítő magyarázatot. Faragó Péter, illetve Péró Tamás szolgáltak kiegészítésekkel, majd a tervezetet megszavazták.
A különfélék napirendi pontban Péró Tamás ügyvezető elnök beszámolt a magyarság körében szervezett felmérés helyzetéről a megyeközpontban és a megyében, továbbá az Eurotrans Alapítvány munkatársai által végzett honosítási/újrahonosítási eljárás fellendüléséről. Ebben a tekintetben Erdély 19 megyéjéből Arad megye a 6. helyen áll.
Bognár Levente aradi alpolgármester, egyben az aradi szervezet elnöke a 26 évvel ezelőtt elindult rendszerváltó eseményekre hívta fel a figyelmet. December 23-án 12 órakor Tóth Sándor kopjafájánál újra a hősi halált halt hódmezővásárhelyi emberre emlékeznek. Mivel a legtöbb aradi magyar közművelődési rendezvényt az önkormányzat támogatta, szerinte meg kellene írni az aradi és a megyei magyarság történetét is, amihez a fiatal történészek közreműködését várja.
Szász Mihály fazekasvarsándi elnök felvetése, miszerint a bukaresti Colectiv-tragédia kapcsán a fazekasvarsándi önkormányzat, a rendezvényekhez elvárja a katasztrófavédelmi óvintézkedések hivatalos meghozatalát, az ülésen közvitát indított el, hiszen ebben mindenfajta, köztük az iskolai rendezvények is érintettek lehetnek. A kialakult komoly vitába Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő, januártól megyei RMPSZ-elnök is bekapcsolódott. Erdős Bálint szintyei polgármester a pedagógusok fizetésemelésével párhuzamosan, a tanulók fejadag kvótájának az esetleges emelése felől érdeklődött, amire ugyancsak Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő válaszolt.
Kocsik József AMMGE-elnök azt a szükséget vetette fel, miszerint minden magyarlakta településen, legkevesebb 5 fővel létre kell hozni a gazdakört, ami nagyban hozzájárulhat a települések mezőgazdaságának a fellendüléséhez.
Faragó Péter zárszavában mindenkinek áldott karácsonyt, boldog, sikerekben gazdag új évet kívánt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 17.
Semmire sem garancia a sikeres rezidensvizsga
Munka nélkül maradt többtucatnyi, többek között Marosvásárhelyen végzett pályakezdő orvos. A rezidensvizsga lejárta után országos szinten 153-an nem kaptak állást annak ellenére, hogy a megmérettetésen átmenő jegyet szereztek.
A Digi 24 hírtelevízió beszámolója szerint ennek oka, hogy a fiatalokat csak azokban a kórházakban alkalmazhatják, amelyek ahhoz az egyetemi központhoz tartoznak, ahol letették a rezidensvizsgát. Ezekben az egészségügyi intézményekben azonban nincs elég szabad állás mindannyiuk számára.
Az érintett pályakezdők ezért múlt héten ügyvédi kísérettel keresték fel Bukarestben az egészségügyi minisztérium illetékeseit. Az ügyben szervezett háttérbeszélgetésen azonban segítség helyett Benoni Ţiganiuc, a szaktárca egyik tanácsosa kivándorlásra buzdította a fiatalokat, akiknek azt javasolta, hogy saját érdeküket szem előtt tartva külföldön vállaljanak munkát. A minisztérium ennek nyomán múlt héten azonnali hatállyal menesztette a tanácsost.
Az orvoselvándorlás roppant érzékeny téma az országban, ahonnan az elmúlt nyolc évben mintegy 36 ezer szakember távozott külföldre. A sikeresen vizsgázott fiatalok ugyanakkor néhány napja a Cotroceni-palota előtt szerveztek tüntetést, amelyen Klaus Johannis államfő segítségét kérték, s ha ennek nyomán sem történik előrelépés, a következő célállomásuk Brüsszel.
A rezidensvizsgát 2009 óta hat egyetemi központban szervezik meg: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Craiován és Iaşi-ban. Ez azt jelenti, hogy a pályakezdők nem jelentkezhetnek például Galac megyei kórházakba, ahol jelenleg legalább 2500 orvosra lenne szükség. Ebben az évben országos szinten négyezer szabad orvosi állást hirdettek meg.
Nem ez az első alkalom egyébként, hogy problémák merülnek fel a rezidensvizsga nyomán, 2009-ben ugyanis hasonló helyzet állt elő, akkor pedig az egészségügyi minisztérium kérésére a kormány további 1500 állást hirdetett meg. Most a szaktárca egyelőre nem adott konkrét választ a fiataloknak arra vonatkozóan, hogy hogyan kívánják orvosolni a helyzetet.
Az üggyel kapcsolatban Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatója arra hívta fel a figyelmet: a probléma kialakulásához az is hozzájárul, hogy nem mindegyik meghirdetett állást foglalják el a pályakezdők, nem egyformán kelendőek a szakágak.
Kőrössy Andrea, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)
Munka nélkül maradt többtucatnyi, többek között Marosvásárhelyen végzett pályakezdő orvos. A rezidensvizsga lejárta után országos szinten 153-an nem kaptak állást annak ellenére, hogy a megmérettetésen átmenő jegyet szereztek.
A Digi 24 hírtelevízió beszámolója szerint ennek oka, hogy a fiatalokat csak azokban a kórházakban alkalmazhatják, amelyek ahhoz az egyetemi központhoz tartoznak, ahol letették a rezidensvizsgát. Ezekben az egészségügyi intézményekben azonban nincs elég szabad állás mindannyiuk számára.
Az érintett pályakezdők ezért múlt héten ügyvédi kísérettel keresték fel Bukarestben az egészségügyi minisztérium illetékeseit. Az ügyben szervezett háttérbeszélgetésen azonban segítség helyett Benoni Ţiganiuc, a szaktárca egyik tanácsosa kivándorlásra buzdította a fiatalokat, akiknek azt javasolta, hogy saját érdeküket szem előtt tartva külföldön vállaljanak munkát. A minisztérium ennek nyomán múlt héten azonnali hatállyal menesztette a tanácsost.
Az orvoselvándorlás roppant érzékeny téma az országban, ahonnan az elmúlt nyolc évben mintegy 36 ezer szakember távozott külföldre. A sikeresen vizsgázott fiatalok ugyanakkor néhány napja a Cotroceni-palota előtt szerveztek tüntetést, amelyen Klaus Johannis államfő segítségét kérték, s ha ennek nyomán sem történik előrelépés, a következő célállomásuk Brüsszel.
A rezidensvizsgát 2009 óta hat egyetemi központban szervezik meg: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Craiován és Iaşi-ban. Ez azt jelenti, hogy a pályakezdők nem jelentkezhetnek például Galac megyei kórházakba, ahol jelenleg legalább 2500 orvosra lenne szükség. Ebben az évben országos szinten négyezer szabad orvosi állást hirdettek meg.
Nem ez az első alkalom egyébként, hogy problémák merülnek fel a rezidensvizsga nyomán, 2009-ben ugyanis hasonló helyzet állt elő, akkor pedig az egészségügyi minisztérium kérésére a kormány további 1500 állást hirdetett meg. Most a szaktárca egyelőre nem adott konkrét választ a fiataloknak arra vonatkozóan, hogy hogyan kívánják orvosolni a helyzetet.
Az üggyel kapcsolatban Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatója arra hívta fel a figyelmet: a probléma kialakulásához az is hozzájárul, hogy nem mindegyik meghirdetett állást foglalják el a pályakezdők, nem egyformán kelendőek a szakágak.
Kőrössy Andrea, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 18.
Működik a Romániába telepített amerikai rakétapajzs
Műszakilag működőképessé vált a dél-romániai deveselui támaszpontra telepített amerikai rakétavédelmi rendszer – jelentette be pénteken Lazar Comanescu román külügyminiszter az Egyesült Államok bukaresti nagykövetének, valamint az amerikai haditengerészet és a NATO több katonai vezetőjének jelenlétében.
A rakétapajzs kizárólag önvédelmi célokat szolgál, és nem irányul Oroszország ellen – hangoztatták egybehangzóan a román és amerikai illetékesek a bukaresti külügyminisztériumban rendezett eseményen. Hans Klemm amerikai nagykövet szerint az Aegis Ashore rakétaelfogó a földrészen kívüli fenyegetések ellen védi Európát, és nem is alkalmas arra, hogy Oroszországot fenyegesse.
Miután megérkezett Deveselura a rakétaelfogó rendszer valamennyi lényeges összetevője – a nagy kapacitású radartól az SM-3-as rakétákig – megkezdődik a rakétapajzs tesztelése, amely várhatóan 2016-ban éri el teljes műveleti képességeit. Comanescu szerint a deveselui támaszpontra telepített elfogórakétákat még a jövő évi varsói csúcstalálkozó előtt integrálják a NATO rakétaelhárítási rendszerébe. Mihnea Motoc román védelmi miniszter megállapította, hogy a Deveselura telepített rakétapajzs a román-amerikai stratégiai partnerség legfontosabb kétoldalú projektje. Elmondta: Deveselu a legkorszerűbb romániai támaszponttá vált, amelynek kialakítására Bukarest több mint 11 millió dollárt fordított.
A 175 hektáros deveselui bázis felszerelését – amely különböző források szerint több száz millió dollárba kerülhetett – az Egyesült Államok Kongresszusa finanszírozta, a román félnek a támaszpont infrastruktúráját kellett előkészítenie.
Az európai rakétavédelmi rendszer első szakaszát 2012-ben nyilvánította harcképesnek a NATO: ez egy Törökországban működő csúcstechnológiás radarrendszert és az SM-3-as elfogókkal felszerelt, a Földközi-tengeren állomásozó amerikai fregattokat foglalja magában. A második szakaszban Romániában, a harmadikban (2018-ig) Lengyelországban állítanak hadrendbe – immár szárazföldön – SM-3-as elfogórakétákat.
Bogdan Aurescu volt román külügyminiszter, aki kulcsszerepet játszott a román-amerikai rakétavédelmi megállapodás előkészítésében, korábban azt állította: nem igaz, hogy a romániai rakétapajzs csökkenti az orosz nukleáris arzenál elrettentő képességét.
„Nem lehet azt állítani, hogy 24 romániai elfogórakéta és a 2018-ig Lengyelországba telepítendő 24 másik ilyen fegyver befolyásolhatja Oroszország csapásmérő képességét, amely az elfogók kijátszását szolgáló technikákkal felszerelt interkontinentális rakéták százaival rendelkezik" – hangoztatta Aurescu egy televíziós nyilatkozatában.
MTI
Erdély.ma
Műszakilag működőképessé vált a dél-romániai deveselui támaszpontra telepített amerikai rakétavédelmi rendszer – jelentette be pénteken Lazar Comanescu román külügyminiszter az Egyesült Államok bukaresti nagykövetének, valamint az amerikai haditengerészet és a NATO több katonai vezetőjének jelenlétében.
A rakétapajzs kizárólag önvédelmi célokat szolgál, és nem irányul Oroszország ellen – hangoztatták egybehangzóan a román és amerikai illetékesek a bukaresti külügyminisztériumban rendezett eseményen. Hans Klemm amerikai nagykövet szerint az Aegis Ashore rakétaelfogó a földrészen kívüli fenyegetések ellen védi Európát, és nem is alkalmas arra, hogy Oroszországot fenyegesse.
Miután megérkezett Deveselura a rakétaelfogó rendszer valamennyi lényeges összetevője – a nagy kapacitású radartól az SM-3-as rakétákig – megkezdődik a rakétapajzs tesztelése, amely várhatóan 2016-ban éri el teljes műveleti képességeit. Comanescu szerint a deveselui támaszpontra telepített elfogórakétákat még a jövő évi varsói csúcstalálkozó előtt integrálják a NATO rakétaelhárítási rendszerébe. Mihnea Motoc román védelmi miniszter megállapította, hogy a Deveselura telepített rakétapajzs a román-amerikai stratégiai partnerség legfontosabb kétoldalú projektje. Elmondta: Deveselu a legkorszerűbb romániai támaszponttá vált, amelynek kialakítására Bukarest több mint 11 millió dollárt fordított.
A 175 hektáros deveselui bázis felszerelését – amely különböző források szerint több száz millió dollárba kerülhetett – az Egyesült Államok Kongresszusa finanszírozta, a román félnek a támaszpont infrastruktúráját kellett előkészítenie.
Az európai rakétavédelmi rendszer első szakaszát 2012-ben nyilvánította harcképesnek a NATO: ez egy Törökországban működő csúcstechnológiás radarrendszert és az SM-3-as elfogókkal felszerelt, a Földközi-tengeren állomásozó amerikai fregattokat foglalja magában. A második szakaszban Romániában, a harmadikban (2018-ig) Lengyelországban állítanak hadrendbe – immár szárazföldön – SM-3-as elfogórakétákat.
Bogdan Aurescu volt román külügyminiszter, aki kulcsszerepet játszott a román-amerikai rakétavédelmi megállapodás előkészítésében, korábban azt állította: nem igaz, hogy a romániai rakétapajzs csökkenti az orosz nukleáris arzenál elrettentő képességét.
„Nem lehet azt állítani, hogy 24 romániai elfogórakéta és a 2018-ig Lengyelországba telepítendő 24 másik ilyen fegyver befolyásolhatja Oroszország csapásmérő képességét, amely az elfogók kijátszását szolgáló technikákkal felszerelt interkontinentális rakéták százaival rendelkezik" – hangoztatta Aurescu egy televíziós nyilatkozatában.
MTI
Erdély.ma
2015. december 18.
Választások: új arcokat ígér Kelemen Hunor
Marosvásárhelyen a polgármesteri szék megszerzése a fontos, ami jelen pillanatban semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy a jelenlegi elöljáró ellen folyik-e eljárás, illetve indul-e a jövő évi választáson – jelentette ki csütörtökön a Krónikának Kelemen Hunor.
Kolozsvári évértékelő sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke egyértelművé tette, továbbra sem híve az EMNP által javasolt helyi magyar koalíciónak az önkormányzati megmérettetés tekintetében. Arra azonban lehetőséget lát, hogy Soós Zoltán ne az RMDSZ, hanem a magyar összefogás jelöltjeként, akár mindhárom alakulat jele alatt pályázza meg a marosvásárhelyi polgármesteri tisztséget.
Kelemen Hunor tudomása szerint Dorin Florea fontolgatja, hogy 2016-ban függetlenként indul ötödik mandátumáért, és elképzelhető az is, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) hallgatólagosan támogatni fogja. Mint megírtuk, Marian Petrache, a PNL első alelnöke lapunknak elmondta, az alakulat által frissen elfogadott feddhetetlenségi feltételek értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Florea nem indulhat liberális színekben.
Kérdésünkre, miszerint ez az eshetőség növeli-e az RMDSZ összefogási kényszerét, Kelemen közölte: a szövetségnek nem szabad ilyen körülményekhez igazítania az álláspontját, mert abból szerinte rossz döntések fognak születni. „A legfontosabb, hogy a magyar emberekkel megértessük: van esély magyar polgármestert választani Marosvásárhelyen. Annál is inkább, mivel egy szeptemberi közvélemény-kutatás szerint a város magyarságának 54 százaléka úgy gondolja, hogy mindegy a polgármester nemzetisége. Őket kell meggyőzni, hogy a magyar jelöltre szavazzanak, aki nem RMDSZ-es, nem a néppárté, hanem magyar" – jelentette ki a politikus.
Aki egyébként Soós Zoltán lehetséges közös jelölésének formájáról a napokban szélesebb körben is egyeztet, pénteken ugyanis Biró Zsolt MPP-, hétfőn pedig Szilágyi Zsolt EMNP-elnökkel ül tárgyalóasztalhoz. (A szövetség meghosszabbítani készül együttműködését a polgáriakkal az önkormányzati és a parlamenti választásokra, pénteken ennek feltételeit rögzítő megállapodást ír alá a két alakulat vezetője).
Tasnádi tiltakozás
Nincs rendben – válaszolta tömören kérdésünkre Kelemen Hunor, amikor arról faggattuk: helyénvaló-e, hogy a bukaresti belügyminisztérium a helyi lakosok és elöljárók megkérdezése nélkül döntöttek egy menekülttábor létrehozásáról a Szatmár megyei Tasnádon.
A partiumi kisvárosban egyre nagyobb az elégedetlenség a tervezett létesítmény miatt. Adrian Ştef megyei tanácselnök felháborodásának adott hangot amiatt, hogy a kormány illetékesei a döntés előtt nem konzultált a helyiekkel. Leszögezte, mindent elkövetnek a termálfürdő közelében helyet kapó, hatszáz férőhelyes menekülttábor megnyitása ellen, amely Vasile Mitraşcă polgármester szerint veszélybe sodorhatja a fürdőváros turizmusát. A szatmári RMDSZ bejelentette, lakossági konzultációt indít az ügyben.
Évértékelőjében Kelemen Hunor politikai értelemben atipikusnak nevezte az idei esztendőt amiatt, hogy a bukaresti Colectiv-tűzvész után kirobbant utcai tüntetések nyomására a Ponta-kabinet lemondott, „román találmányként" pedig technokrata kormány alakult, amelynek se többsége, se ellenzéke.
A politikus szerint a kisebbségi jogok érvényesítése terén 2015 a visszalépés évének tekinthető Romániában, amely ebben a vonatkozásban továbbra is következmények nélküli országnak számít. Emlékeztetett: az év elején a belügyminisztérium közvitára bocsátott stratégiájában minden autonómiatörekvést közbiztonsági veszélynek nyilvánított, majd két héttel ezelőtt jött a kézdivásárhelyi „össznemzeti hisztéria", amelynek során az egész magyarságot a kollektív bűnösség elvén felelőssé tették az állítólagos merényletkísérletért.
Elfogadhatatlannak nevezte, hogy számos, a parlament által megszavazott törvényeket nem alkalmazzák, vagy bírósági ítéletekkel korlátozzák a végrehajtását, többek között a himnuszénekléstől a közösségi jelképekig és a különböző magyar feliratok eltüntetéséig.
Kelemen a jövő év prioritásai közé sorolta az idei áprilisi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett újratervezés végrehajtását egészen a jövő évi parlamenti választásokig. Közölte, az alakulat jövőre sok új arccal, más politikai megközelítéssel, stílussal próbál majd megfelelni a magyar közösség elvárásainak. Az önkormányzati megmérettetés tekintetében áprilisban véglegesítik a jelöltlistákat, a cél pedig a jelenlegi 203 polgármesteri tisztség megőrzése, illetve a korábban elveszített elöljárói székek visszaszerzése.
Kelemen elmondta, nem szavazta meg a honatyák számára különnyugdíjat biztosító törvényjavaslatot, és azt javasolta RMDSZ-es képviselő- és szenátortársainak, hogy ők se támogassák. Hozzátette, nem örül, hogy ennek ellenére néhány magyar honatya támogatta a jogszabályt, ám szerinte nem a szövetség frakcióinak többsége.
Kérdésünkre tiszteletreméltó gesztusnak nevezte Mircea Ionescu Quintusnak, a PNL tiszteletbeli elnökének szándékát, miszerint nem kér a speciális illetményből, amelyet vissza fog utasítani. Kelemen úgy véli, a jövőben valamilyen megoldást kell találni az olyan honatyák esetére, akik parlamenti mandátumuk lejárta után nehezen tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, szerinte azonban a mostani nem megfelelő ennek a kérdésnek a rendezésére.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Marosvásárhelyen a polgármesteri szék megszerzése a fontos, ami jelen pillanatban semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy a jelenlegi elöljáró ellen folyik-e eljárás, illetve indul-e a jövő évi választáson – jelentette ki csütörtökön a Krónikának Kelemen Hunor.
Kolozsvári évértékelő sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke egyértelművé tette, továbbra sem híve az EMNP által javasolt helyi magyar koalíciónak az önkormányzati megmérettetés tekintetében. Arra azonban lehetőséget lát, hogy Soós Zoltán ne az RMDSZ, hanem a magyar összefogás jelöltjeként, akár mindhárom alakulat jele alatt pályázza meg a marosvásárhelyi polgármesteri tisztséget.
Kelemen Hunor tudomása szerint Dorin Florea fontolgatja, hogy 2016-ban függetlenként indul ötödik mandátumáért, és elképzelhető az is, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) hallgatólagosan támogatni fogja. Mint megírtuk, Marian Petrache, a PNL első alelnöke lapunknak elmondta, az alakulat által frissen elfogadott feddhetetlenségi feltételek értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Florea nem indulhat liberális színekben.
Kérdésünkre, miszerint ez az eshetőség növeli-e az RMDSZ összefogási kényszerét, Kelemen közölte: a szövetségnek nem szabad ilyen körülményekhez igazítania az álláspontját, mert abból szerinte rossz döntések fognak születni. „A legfontosabb, hogy a magyar emberekkel megértessük: van esély magyar polgármestert választani Marosvásárhelyen. Annál is inkább, mivel egy szeptemberi közvélemény-kutatás szerint a város magyarságának 54 százaléka úgy gondolja, hogy mindegy a polgármester nemzetisége. Őket kell meggyőzni, hogy a magyar jelöltre szavazzanak, aki nem RMDSZ-es, nem a néppárté, hanem magyar" – jelentette ki a politikus.
Aki egyébként Soós Zoltán lehetséges közös jelölésének formájáról a napokban szélesebb körben is egyeztet, pénteken ugyanis Biró Zsolt MPP-, hétfőn pedig Szilágyi Zsolt EMNP-elnökkel ül tárgyalóasztalhoz. (A szövetség meghosszabbítani készül együttműködését a polgáriakkal az önkormányzati és a parlamenti választásokra, pénteken ennek feltételeit rögzítő megállapodást ír alá a két alakulat vezetője).
Tasnádi tiltakozás
Nincs rendben – válaszolta tömören kérdésünkre Kelemen Hunor, amikor arról faggattuk: helyénvaló-e, hogy a bukaresti belügyminisztérium a helyi lakosok és elöljárók megkérdezése nélkül döntöttek egy menekülttábor létrehozásáról a Szatmár megyei Tasnádon.
A partiumi kisvárosban egyre nagyobb az elégedetlenség a tervezett létesítmény miatt. Adrian Ştef megyei tanácselnök felháborodásának adott hangot amiatt, hogy a kormány illetékesei a döntés előtt nem konzultált a helyiekkel. Leszögezte, mindent elkövetnek a termálfürdő közelében helyet kapó, hatszáz férőhelyes menekülttábor megnyitása ellen, amely Vasile Mitraşcă polgármester szerint veszélybe sodorhatja a fürdőváros turizmusát. A szatmári RMDSZ bejelentette, lakossági konzultációt indít az ügyben.
Évértékelőjében Kelemen Hunor politikai értelemben atipikusnak nevezte az idei esztendőt amiatt, hogy a bukaresti Colectiv-tűzvész után kirobbant utcai tüntetések nyomására a Ponta-kabinet lemondott, „román találmányként" pedig technokrata kormány alakult, amelynek se többsége, se ellenzéke.
A politikus szerint a kisebbségi jogok érvényesítése terén 2015 a visszalépés évének tekinthető Romániában, amely ebben a vonatkozásban továbbra is következmények nélküli országnak számít. Emlékeztetett: az év elején a belügyminisztérium közvitára bocsátott stratégiájában minden autonómiatörekvést közbiztonsági veszélynek nyilvánított, majd két héttel ezelőtt jött a kézdivásárhelyi „össznemzeti hisztéria", amelynek során az egész magyarságot a kollektív bűnösség elvén felelőssé tették az állítólagos merényletkísérletért.
Elfogadhatatlannak nevezte, hogy számos, a parlament által megszavazott törvényeket nem alkalmazzák, vagy bírósági ítéletekkel korlátozzák a végrehajtását, többek között a himnuszénekléstől a közösségi jelképekig és a különböző magyar feliratok eltüntetéséig.
Kelemen a jövő év prioritásai közé sorolta az idei áprilisi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett újratervezés végrehajtását egészen a jövő évi parlamenti választásokig. Közölte, az alakulat jövőre sok új arccal, más politikai megközelítéssel, stílussal próbál majd megfelelni a magyar közösség elvárásainak. Az önkormányzati megmérettetés tekintetében áprilisban véglegesítik a jelöltlistákat, a cél pedig a jelenlegi 203 polgármesteri tisztség megőrzése, illetve a korábban elveszített elöljárói székek visszaszerzése.
Kelemen elmondta, nem szavazta meg a honatyák számára különnyugdíjat biztosító törvényjavaslatot, és azt javasolta RMDSZ-es képviselő- és szenátortársainak, hogy ők se támogassák. Hozzátette, nem örül, hogy ennek ellenére néhány magyar honatya támogatta a jogszabályt, ám szerinte nem a szövetség frakcióinak többsége.
Kérdésünkre tiszteletreméltó gesztusnak nevezte Mircea Ionescu Quintusnak, a PNL tiszteletbeli elnökének szándékát, miszerint nem kér a speciális illetményből, amelyet vissza fog utasítani. Kelemen úgy véli, a jövőben valamilyen megoldást kell találni az olyan honatyák esetére, akik parlamenti mandátumuk lejárta után nehezen tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, szerinte azonban a mostani nem megfelelő ennek a kérdésnek a rendezésére.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 18.
Cioloşt nem hatotta meg Fayman fenyegetőzése
A migrációs kérdésben az Európai Unió tagállamainak szolidaritását nem lehet elnyerni fenyegetésekkel – jelentette ki Dacian Cioloş miniszterelnök az osztrák kancellár csütörtöki nyilatkozatára reagálva.
Werner Faymann a Die Welt című lapban megjelent interjúban kilátásba helyezte a menekültek tagállamok közötti elosztásától vonakodó országok európai uniós támogatásának csökkentését. Az osztrák kancellár kiemelte, hogy a „szolidaritás nem egyirányú utca", és aki több pénzt kap az uniós költségvetésből, mint amennyit befizet, nem teheti meg, hogy „egyszerűen lapít", amikor a menekültek „méltányos elosztásáról" van szó.
„Aki mégis vonakodik, az megkérdőjelezi az uniós költségvetés finanszírozását, és a nettó befizetőknek, köztük Ausztriának nagyon megnehezíti, hogy továbbra is ilyen sok pénzt fizessenek be a közös kasszába” – tette hozzá az osztrák kancellár.
Az Agerpres hírügynökség által pénteken idézett Cioloş rámutatott: Románia elutasítja a fenyegetéseket, amelyek olyan kérdésben fogalmazódnak meg, amire Európának közös választ kell adnia. Hozzátette: az EU-csúcson csütörtökön erről nem esett szó, ezért az osztrák kancellár álláspontja személyes vélemény.
„Értem, hogy nagyobb szolidaritásra van szükség, de Románia jelezte már, hogy szolidáris Európával azzal a feltétellel, hogy a migrációs kérdést a gyökerénél kezeljék az ellenőrizetlen bevándorlás megfékezése érdekében” – jelentette ki a miniszterelnök.
Románia ellenzi a migránsoknak az uniós tagállamok közötti elosztására vonatkozó kvótarendszert. Bukarest szeptemberben az európai uniós belügyminiszteri fórumon Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt a kötelező kvótarendszer ellen szavazott.
Krónika (Kolozsvár)
A migrációs kérdésben az Európai Unió tagállamainak szolidaritását nem lehet elnyerni fenyegetésekkel – jelentette ki Dacian Cioloş miniszterelnök az osztrák kancellár csütörtöki nyilatkozatára reagálva.
Werner Faymann a Die Welt című lapban megjelent interjúban kilátásba helyezte a menekültek tagállamok közötti elosztásától vonakodó országok európai uniós támogatásának csökkentését. Az osztrák kancellár kiemelte, hogy a „szolidaritás nem egyirányú utca", és aki több pénzt kap az uniós költségvetésből, mint amennyit befizet, nem teheti meg, hogy „egyszerűen lapít", amikor a menekültek „méltányos elosztásáról" van szó.
„Aki mégis vonakodik, az megkérdőjelezi az uniós költségvetés finanszírozását, és a nettó befizetőknek, köztük Ausztriának nagyon megnehezíti, hogy továbbra is ilyen sok pénzt fizessenek be a közös kasszába” – tette hozzá az osztrák kancellár.
Az Agerpres hírügynökség által pénteken idézett Cioloş rámutatott: Románia elutasítja a fenyegetéseket, amelyek olyan kérdésben fogalmazódnak meg, amire Európának közös választ kell adnia. Hozzátette: az EU-csúcson csütörtökön erről nem esett szó, ezért az osztrák kancellár álláspontja személyes vélemény.
„Értem, hogy nagyobb szolidaritásra van szükség, de Románia jelezte már, hogy szolidáris Európával azzal a feltétellel, hogy a migrációs kérdést a gyökerénél kezeljék az ellenőrizetlen bevándorlás megfékezése érdekében” – jelentette ki a miniszterelnök.
Románia ellenzi a migránsoknak az uniós tagállamok közötti elosztására vonatkozó kvótarendszert. Bukarest szeptemberben az európai uniós belügyminiszteri fórumon Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt a kötelező kvótarendszer ellen szavazott.
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 19.
Kisebbségvédelmi szempontból Romániának irányváltásra van szüksége
Csak kifelé modell
"Nemrég választókerületem egyik településén, Csíkkozmáson egy olyan eset történt, amely az egész erdélyi magyarközösséget megrázta" – fogalmazott Korodi Attila parlamenti képviselő december 17-én, csütörtökön Bukarestben. Az RMDSZ Hargita megyei törvényhozója politikai nyilatkozatban szólalt fel a csíkkozmási, ezáltal pedig az egész magyarközösséget ért igazságtalanságok ellen.
Nyilatkozatában a csíkkozmási Községháza felirat eltávolítása mellett kitért egyéb, a magyar közösséget ért igazságtalanságokra is. Beszédében megemlítette azt, amikor civil szervezeteket büntettek meg, mert gyerekeknek szervezett nyári táborokban az ételfelszolgáló pultoknál nem írták ki románul is az egyes fogások nevét. A képviselő rávilágított azokra az esetekre, amikor a közösség különféle szimbólumait reklámtáblának nevezték és nevezik, amikor megfeledkeznek a kétnyelvű helységnévtáblákról, amikor visszaállamosították azt az ingatlant, amelyet korábban a református egyháznak ítéltek, vagy amikor nem nyomtatták ki a kisebbségi oktatásra készült román nyelvű tankönyveket.
A parlamenti képviselő elmondta, a helyzet lassan már négy éve egyre csak rosszabbodik, annak ellenére, hogy van kétnyelvű feliratozásra vonatkozó törvény, ahogyan van a magyar nyelv napját ünneppé nyilvánító jogszabály is.
"Olyan Romániában élünk, amelyet kisebbségvédelem szempontjából modellnek nyilvánítanak, de ez sajnos az országnak csak a kifelé mutatott arca. Olyan országban élünk, amelyik gyakorlatilag minden európai kisebbségvédelmi egyezményt igyekezett elfogadni, ellenben az alkalmazás terén már nem tanúsított ekkora igyekezetet. Olyan Romániában élünk, ahol nagyon sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekben a törvények nem jelentenek semmit – gondoljunk csak a Colectiv- szerencsétlenségre –, mert léteznek a különféle kiskapuk. Olyan Romániában élünk, ahol az igazság címszó alatt óriási igazságtalanságokat követnek el, mint például a fent említett csíkkozmási eset" – fogalmazott a képviselő.
Végezetül Korodi hangsúlyozta, hogy az élhető, fejlett, demokratikus Románia érdekében az országnak irányváltásra van szüksége:"alkalmazni kell egyszer s mindenkorra nagyapáink és dédnagyapáink örökségét, az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozatban vállaltakat. A román társadalomnak meg kell végre értenie, a magyar kisebbség jogainak érvényesítése nem elvesz a többség jogaiból, ellenkezőleg: közelebb hozza az országot az igen sokat emlegetett nyilatkozatban szereplő vállalásokhoz".
"Ahhoz, hogy ez az ország tényleg mindnyájunké legyen, nemzetiségtől függetlenül, gyors megoldásokra, párbeszédre van szükség. A politikai döntéshozók mielőbb le kell hogy üljenek egymással tárgyalni, és a kisebbségvédelem terén életképes megoldásokat kell hogy kínáljanak az itt élők számára" – szögezte le a képviselő, majd hozzátette: el kell végre érni azt, amikor az ország kamatoztatni tudja a lakosság sokszínűségéből fakadó erősségét.
Népújság (Marosvásárhely)
Csak kifelé modell
"Nemrég választókerületem egyik településén, Csíkkozmáson egy olyan eset történt, amely az egész erdélyi magyarközösséget megrázta" – fogalmazott Korodi Attila parlamenti képviselő december 17-én, csütörtökön Bukarestben. Az RMDSZ Hargita megyei törvényhozója politikai nyilatkozatban szólalt fel a csíkkozmási, ezáltal pedig az egész magyarközösséget ért igazságtalanságok ellen.
Nyilatkozatában a csíkkozmási Községháza felirat eltávolítása mellett kitért egyéb, a magyar közösséget ért igazságtalanságokra is. Beszédében megemlítette azt, amikor civil szervezeteket büntettek meg, mert gyerekeknek szervezett nyári táborokban az ételfelszolgáló pultoknál nem írták ki románul is az egyes fogások nevét. A képviselő rávilágított azokra az esetekre, amikor a közösség különféle szimbólumait reklámtáblának nevezték és nevezik, amikor megfeledkeznek a kétnyelvű helységnévtáblákról, amikor visszaállamosították azt az ingatlant, amelyet korábban a református egyháznak ítéltek, vagy amikor nem nyomtatták ki a kisebbségi oktatásra készült román nyelvű tankönyveket.
A parlamenti képviselő elmondta, a helyzet lassan már négy éve egyre csak rosszabbodik, annak ellenére, hogy van kétnyelvű feliratozásra vonatkozó törvény, ahogyan van a magyar nyelv napját ünneppé nyilvánító jogszabály is.
"Olyan Romániában élünk, amelyet kisebbségvédelem szempontjából modellnek nyilvánítanak, de ez sajnos az országnak csak a kifelé mutatott arca. Olyan országban élünk, amelyik gyakorlatilag minden európai kisebbségvédelmi egyezményt igyekezett elfogadni, ellenben az alkalmazás terén már nem tanúsított ekkora igyekezetet. Olyan Romániában élünk, ahol nagyon sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekben a törvények nem jelentenek semmit – gondoljunk csak a Colectiv- szerencsétlenségre –, mert léteznek a különféle kiskapuk. Olyan Romániában élünk, ahol az igazság címszó alatt óriási igazságtalanságokat követnek el, mint például a fent említett csíkkozmási eset" – fogalmazott a képviselő.
Végezetül Korodi hangsúlyozta, hogy az élhető, fejlett, demokratikus Románia érdekében az országnak irányváltásra van szüksége:"alkalmazni kell egyszer s mindenkorra nagyapáink és dédnagyapáink örökségét, az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozatban vállaltakat. A román társadalomnak meg kell végre értenie, a magyar kisebbség jogainak érvényesítése nem elvesz a többség jogaiból, ellenkezőleg: közelebb hozza az országot az igen sokat emlegetett nyilatkozatban szereplő vállalásokhoz".
"Ahhoz, hogy ez az ország tényleg mindnyájunké legyen, nemzetiségtől függetlenül, gyors megoldásokra, párbeszédre van szükség. A politikai döntéshozók mielőbb le kell hogy üljenek egymással tárgyalni, és a kisebbségvédelem terén életképes megoldásokat kell hogy kínáljanak az itt élők számára" – szögezte le a képviselő, majd hozzátette: el kell végre érni azt, amikor az ország kamatoztatni tudja a lakosság sokszínűségéből fakadó erősségét.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 19.
Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 19.
Először adták át a Csép Sándor-emlékdíjat
Ketten részesültek Csép Sándor-emlékdíjban csütörtökön este a Kolozsvári Magyar Operában, a Kolozsvári Televízió magyar adásának 25. születésnapi gálaműsora keretében.
A szerkesztőség alapító főszerkesztőjéről elnevezett elismerést, amelyhez a Vetró András által készített bronzplakett társul, Boros Zoltánnak, a bukaresti magyar adás nyugalmazott vezetőjének és Miklós Sándor vágónak adták át a magyar adást támogató KTV Egyesület tagjai, Bardocz Sándor elnök és Víg Emese alelnök. Utóbbi felidézte: Boros Zoltán az 1970-es évek elején került a bukaresti szerkesztőséghez, majd úgyszólván párhuzamos pályát futott be a díj névadójával.
Szabadság (Kolozsvár)
Ketten részesültek Csép Sándor-emlékdíjban csütörtökön este a Kolozsvári Magyar Operában, a Kolozsvári Televízió magyar adásának 25. születésnapi gálaműsora keretében.
A szerkesztőség alapító főszerkesztőjéről elnevezett elismerést, amelyhez a Vetró András által készített bronzplakett társul, Boros Zoltánnak, a bukaresti magyar adás nyugalmazott vezetőjének és Miklós Sándor vágónak adták át a magyar adást támogató KTV Egyesület tagjai, Bardocz Sándor elnök és Víg Emese alelnök. Utóbbi felidézte: Boros Zoltán az 1970-es évek elején került a bukaresti szerkesztőséghez, majd úgyszólván párhuzamos pályát futott be a díj névadójával.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 20.
Folytatja a monitorizálást az EMNP
Rendhagyó módon egy pizzázóban, évzáró ebéddel egybekötött sajtótájékoztatót tartott az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Nagyváradon. Az évet értékelte a tömörülés két képviselője.
Indulni akar jövőre mindkét választáson az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Ezt mondta kérdésünkre a tömörülés két képviselője, amikor évzáró sajtótájékoztatót tartottak egy nagyváradi pizzázóban. Zatykó Gyula országos alelnök, valamint Csomortányi István az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke azt válaszolta: mindenképpen indulni akar a párt az önkormányzati és a parlamenti választáson is. Hogy aztán valóban fog is mindegyiken, mégpedig önállóan, azaz versenyben, vagy pedig időközben lesz valami változás, esetleg egyezkedés az RMDSZ-szel, azt is megkérdeztük, és ez most is kétesélyes. Mint mondták, ők továbbra is tárgyalni is szeretnének. Zatykó Gyula hozzátette: „egy dolog biztos, mégpedig az kizárt, hogy olyan formában legyen végül az egész, hogy a mi képviselőink egyszerűen csakis RMDSZ-színeket képviselő, és csak az utóbbi nevében összeállított listákon induljanak”.
Értékelés
Az elmúlt évre való visszatekintést a terveikkel ötvöző évértékelő során elmondták: az ENMP folytatja azon 18 Bihar megyei település vezetésének monitorizálását, amely települések RMDSZ-es irányítás alatt állnak. Kérdésünkre hozzátették: nem csak ennyi RMDSZ-es vezetésű település van, de – mint Csomortányi István megjegyezte – „ennyi esetében kell odafigyelni, hogy hogyan is mennek ott mennek-e az ügyek, a többi helyen inkább rendben van”. Országos kitekintésben ők jövőre is a helyi autonómia megerősítését célozzák meg, már csak azért is, mert „Erdély az egész ország bruttó nemzeti össztermékének legfontosabb előállítója, az egész motorja”, ezért felemás, hogy ez a régió tartja el az egész országot, mégsem lehet autonóm. Kifejtették még, hogy a migránsok ügye várhatóan 2016-ban is napirenden lesz – Zatykó Gyula szerint a menekültek igenis megérdemlik az emberséges bánásmódot, ugyanakkor „jó részük nem áll meg ott, ahol a háborús övezetnek vége, hanem tovább jön, ami azt mutatja, hogy valójában jobb életkörülményekért jönnek, ami már nem humanitárius kérdés”. Üdvözölték a romániai kormányváltást (amit Zatykó Gyula véleménye szerint az utca kényszerített ki), ugyanakkor szorgalmazzák a nagy infrastrukturális beruházások folyatását. Mert „Nyugat felé már az óceánig is el lehet jutni Váradról autópályán, Kelet felé, befelé az országba viszont még Bukarestig sem”. Kifogásolták azt is, hogy a parlament kedden újból megszavazta a törvényhozók nyugdíjának kiegészítéséről szóló törvényt, amelyet nyáron Klaus Iohannis államelnök visszaküldött a törvényhozói testületnek. Az EMNP szerint ez az átlagpolgárok diszkriminálását jelenti, ráadásul felháborító, hogy a honatyák még több pénzhez juttatása után most a helyi vezetők esetében is ilyesmi készül. Már eleve csak a szóban forgó kiegészítés értéke a honatyák számára egy mandátum esetén 1550 lej , két mandátum után 3100 lej, három után 4600 lej. Ennyi jár a rendes öregségi járandóság mellett egy nyugdíjas honatyának. Közben 2600 lej a bruttó átlagbér, az átlagnyugdíj értéke 892 lej. A parlament 2010-ben, a gazdasági válság miatt törölte el a katonák, rendőrök, titkos ügynökök, pilóták és törvényhozók speciális nyugdíjait, a 2012 májusa és 2015 novembere között hatalmon levő Victor Ponta vezette PSD-s kormány visszaállította ezek nagy részét.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Rendhagyó módon egy pizzázóban, évzáró ebéddel egybekötött sajtótájékoztatót tartott az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Nagyváradon. Az évet értékelte a tömörülés két képviselője.
Indulni akar jövőre mindkét választáson az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Ezt mondta kérdésünkre a tömörülés két képviselője, amikor évzáró sajtótájékoztatót tartottak egy nagyváradi pizzázóban. Zatykó Gyula országos alelnök, valamint Csomortányi István az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke azt válaszolta: mindenképpen indulni akar a párt az önkormányzati és a parlamenti választáson is. Hogy aztán valóban fog is mindegyiken, mégpedig önállóan, azaz versenyben, vagy pedig időközben lesz valami változás, esetleg egyezkedés az RMDSZ-szel, azt is megkérdeztük, és ez most is kétesélyes. Mint mondták, ők továbbra is tárgyalni is szeretnének. Zatykó Gyula hozzátette: „egy dolog biztos, mégpedig az kizárt, hogy olyan formában legyen végül az egész, hogy a mi képviselőink egyszerűen csakis RMDSZ-színeket képviselő, és csak az utóbbi nevében összeállított listákon induljanak”.
Értékelés
Az elmúlt évre való visszatekintést a terveikkel ötvöző évértékelő során elmondták: az ENMP folytatja azon 18 Bihar megyei település vezetésének monitorizálását, amely települések RMDSZ-es irányítás alatt állnak. Kérdésünkre hozzátették: nem csak ennyi RMDSZ-es vezetésű település van, de – mint Csomortányi István megjegyezte – „ennyi esetében kell odafigyelni, hogy hogyan is mennek ott mennek-e az ügyek, a többi helyen inkább rendben van”. Országos kitekintésben ők jövőre is a helyi autonómia megerősítését célozzák meg, már csak azért is, mert „Erdély az egész ország bruttó nemzeti össztermékének legfontosabb előállítója, az egész motorja”, ezért felemás, hogy ez a régió tartja el az egész országot, mégsem lehet autonóm. Kifejtették még, hogy a migránsok ügye várhatóan 2016-ban is napirenden lesz – Zatykó Gyula szerint a menekültek igenis megérdemlik az emberséges bánásmódot, ugyanakkor „jó részük nem áll meg ott, ahol a háborús övezetnek vége, hanem tovább jön, ami azt mutatja, hogy valójában jobb életkörülményekért jönnek, ami már nem humanitárius kérdés”. Üdvözölték a romániai kormányváltást (amit Zatykó Gyula véleménye szerint az utca kényszerített ki), ugyanakkor szorgalmazzák a nagy infrastrukturális beruházások folyatását. Mert „Nyugat felé már az óceánig is el lehet jutni Váradról autópályán, Kelet felé, befelé az országba viszont még Bukarestig sem”. Kifogásolták azt is, hogy a parlament kedden újból megszavazta a törvényhozók nyugdíjának kiegészítéséről szóló törvényt, amelyet nyáron Klaus Iohannis államelnök visszaküldött a törvényhozói testületnek. Az EMNP szerint ez az átlagpolgárok diszkriminálását jelenti, ráadásul felháborító, hogy a honatyák még több pénzhez juttatása után most a helyi vezetők esetében is ilyesmi készül. Már eleve csak a szóban forgó kiegészítés értéke a honatyák számára egy mandátum esetén 1550 lej , két mandátum után 3100 lej, három után 4600 lej. Ennyi jár a rendes öregségi járandóság mellett egy nyugdíjas honatyának. Közben 2600 lej a bruttó átlagbér, az átlagnyugdíj értéke 892 lej. A parlament 2010-ben, a gazdasági válság miatt törölte el a katonák, rendőrök, titkos ügynökök, pilóták és törvényhozók speciális nyugdíjait, a 2012 májusa és 2015 novembere között hatalmon levő Victor Ponta vezette PSD-s kormány visszaállította ezek nagy részét.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2015. december 21.
Akkor és most – visszatekintés 1989-re
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 21.
Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 22.
Marosi Barna
(1931–2015)
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tólszabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979)
ELHALÁLOZÁS
Az élet fájdalmas rendjét szomorúan tudomásul véve osztjuk meg ismerősökkel, barátokkal és tisztelőivel a hírt, hogy MAROSI BARNA nyolcvannégy éves korában, hosszas betegség után, december 21-én, hétfőn hajnalban csendesen megpihent. Egy nehéz kor krónikása volt, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindig az érték megőrzésére törekedett. Temetéséről a későbbiekben intézkedünk. A gyászoló család. (-)
Népújság (Marosvásárhely)
(1931–2015)
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tólszabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979)
ELHALÁLOZÁS
Az élet fájdalmas rendjét szomorúan tudomásul véve osztjuk meg ismerősökkel, barátokkal és tisztelőivel a hírt, hogy MAROSI BARNA nyolcvannégy éves korában, hosszas betegség után, december 21-én, hétfőn hajnalban csendesen megpihent. Egy nehéz kor krónikása volt, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindig az érték megőrzésére törekedett. Temetéséről a későbbiekben intézkedünk. A gyászoló család. (-)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 22.
Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)