Hamvas románul
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Irányadó hatalmak
Ha valaki Orbán Viktor tusványosi beszédét követően autokráciát, putyinizmust, sőt, akár fasizmust emleget, javaslom, a miheztartás végett egyszer olvassa el a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőjének, George Maior igazgatónak a napokbeli interjúját. Már eleve furcsának tűnhet, hogy egy hírszerző szolgálat vezetője kiáll a nyilvánosság elé, s aktuálpolitikai kérdésekben megnyilatkozik, fel is merülhet a kérdés, hogy egy nyugat-európai fejlett demokráciában hogyan reagálná le ezt a közvélemény és a kormányzat, de Románia, mint tudjuk, igencsak sajátos országa ennek az uniónak. Van viszont egy határ, amelyet ebben a sajátos, furcsa országban sem szabadna áthágjanak az érintettek. Az Európai Unióban teljességgel elfogadhatatlan, hogy egy állami hivatal vezetője – mert a SRI végeredményben egy, költségvetésből, azaz mindannyiunk adójából finanszírozott, végrehajtó jellegű állami intézmény, amely a polgárok szolgálatában kellene legyen – szabjon meg politikai irányvonalakat egy ország számára. Egy „titkosszolga” nem mondhatja meg, hogy egy adott ország polgárai hogyan, milyen államigazgatási formában, milyen berendezkedésben képzelhetik el az életüket, ezt egyes egyedül az illető ország polgárai dönthetik el közvetlenül vagy akár közvetett formában, demokratikus módon. Ez volna az elv: a gyakorlatban George Maior kendőzés nélkül kijelenti: azon vannak, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Érdemes megfigyelni, mi minden érhető tetten ebben a, talán túlkapásnak, kommunikációs bakinak is minősíthető nyilatkozatban. A SRI igazgatója jogot formál arra, hogy elemezze, milyen politikát folytat Magyarország, hogy mit jelent a területi autonómia, s hogy ez javallott-e az itteni polgárok számára. A válasz szerinte nyilván: nem. A Maior kijelentéseire reagáló magyar nyilatkozatok, beleértve az RMDSZ nagy öregjeit, Borbély Lászlót és Verestóy Attilát, nagyon is helyesen mutatnak rá, hogy demokráciában a titkosszolgálat vezetőjének nem lehet dolga a különböző politikai törekvések minősítése, civilizált országokban a titkosszolgálatok nem szólhatnak bele a politikai döntésekbe. El tudom képzelni azonban, hogy Maior fejében meg sem fordult, hogy ő most ezzel politikai döntésekbe szól bele. Ő a román (nemzet)államra való veszélyként fogja fel az autonomista törekvéseket, olyan veszélyként, amelyek ellen a titkosszolgálat közbe kell lépjen s meg kell védje tőlük Romániát.
Azt már csak hab a tortán, hogy Maior immár politológussá válva mindezt azzal indokolja, hogy szerinte nincsen már helye „a 19. századi nacionalizmuson alapuló nemzeti büszkeség” újjáélesztésének – s ezért védi a SRI a román nemzetállamot.
Látni kell azonban azt is, hogy az autonómiára és a magyar nemzetpolitikára utaló rész az Adevărul elektronikus változatának adott videointerjújában csak egy lábjegyzet. A SRI-igazgató sokkal mélyebb értelemben vett stratégiai kérdésekben fogalmazott meg előtte véleményt és mutatott irányt: az igazságszolgáltatás függetlenségéről, a politikum milyenségéről, az ország energiapolitikájáról, a Németországgal való stratégiai viszonyról, az Oroszországgal való párbeszédről úgy tettek fel neki kérdéseket és ő úgy válaszolt rájuk, mintha ő volna az államelnök vagy legalább a miniszterelnök.
Amíg Orbán Viktor miniszterelnökként Tusnádfürdőn alapjában egy politológiai jellegű előadást tartott a jelenkori társadalmak kihívásairól és értékeiről, addig Bukarestben a titkosszolgálat vezetője szabta meg, hogy merre haladhat az ország, s hogyan élhetnek polgárai. S még Romániát tartja a nemzetközi közösség egy liberális demokráciának
Rédai Attila, Székelyhon.ro

A kultúra mint eszköz, avagy hogyan lehet Bercsényinek lovasszobrot állítani Bukarestben
Kultúra mesterfokon, versengés vagy kiegészítés címmel zajlott érdekes beszélgetés Tusványoson a Cseh Tamás-sátorban: ezúttal sem a címet teljesen fedő témában, hiszen az előadást levezető Nagy Pál, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója eleve mellőzte a versengést – amúgy okkal, hiszen a bemutat(koz)ott kulturális intézmények az együttműködést választják szívesebben, semmint a versenyt.
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kezdte a bemutatkozások sorát, kiemelve: feladata a magyar nyelv által összekötött népet kultúrája révén összetartani. Sokágú és nehéz ez, egyik súlyos gond a szórványban élő magyarság kérdése, e vonatkozásban az a legkevesebb, hogy a gyerekeket benne kell tartani a magyar nyelv által adott kulturális közegben. Másik gond a világsajtó által fakasztott, Magyarországot lejárató politikai hírek ellensúlyozása kultúrával – ilyen körülmények között felértékelődik a kultúra szerepe – hangoztatta az államtitkár.
Lövétei Lázár László főszerkesztő a Székelyföld kulturális folyóirat ismertetésekor kiemelte, a Kárpát-medencei magyar folyóirat-kultúra hungarikum, amennyiben tizenöt-húsz lapot szerkesztenek a magyar nyelvterületen ugyanazokkal a szerzőkkel, meg sem próbálva saját arculatot, identitást kialakítani, és ez „oltári nagy baromság”. Ezzel szemben a Székelyföld a nevében meghatározott régió sajátosságait igyekszik olvasói elé tárni, kiemelt helyet biztosítva például a helytörténeti írásoknak.
Vitézy Zsófia, a brüsszeli Magyar Kulturális Intézet igazgatója a belgiumi helyzetet vázolva elmondta, ez ideig többnyire más, nagyobb rendezvényekre rácsatlakozva próbálták „eladni” a magyar kultúrát, mostanában kezdik bejáratni a saját, magyar nyelven tartott rendezvényeiket, ezek közönsége a Brüsszelben dolgozó négy-ötezer magyarból, illetve az ott megtelepedett ‘56-os menekültekből, leszármazottaikból tevődik össze. Az intézet igazgatója is említette mint „kényesebb kérdést” az államtitkár által felvetett sajtóproblémát, hozzátéve, olykor elég nehéz bizonyítani: nem minden úgy van, ahogy a hírekben megjelenik. Doncsev Toso a bulgáriai Magyar Kulturális Intézet vezetőjeként teljesen más állapotról számolhatott be, Bulgáriában ugyanis nincs magyar kisebbség, olyan harminc, negyven család gyűl össze húsvétkor, karácsonykor, de a bolgárok kulturális nagyhatalomnak tartják Magyarországot, követendő és követhető példaképnek.
Ismét különleges a helyzete a bukaresti Magyar Kulturális Intézetnek, hiszen románoknak kell magyar kultúrát eladniuk Bukarestben – na jó, nemcsak a román fővárosban, hanem országszerte, Erdélyben kiemelten, de el egészen Kisinyovig is –, ismertette az intézet kihívásait Kósa András László. A számos, általa felsorolt példa közül kiemelendő az a kultúrdiplomáciai cselszövés, melynek eredményeként Bukarestben Bercsényinek lovasszobrot állíthatnak. A történet azzal kezdődött, hogy – most már a román történészek által is egyre inkább elfogadott változatként – a bukaresti Berceni lakónegyed a szabadságharc leverését követően ott állomásozó Bercsényi-huszárokról kapta a nevét, és a bukaresti Magyar Kulturális Intézet ennek tudatosítására szándékozott emléktáblát közterületre kihelyezni. Megelőzendő a „miért nem lehet” megközelítést, a bukaresti Francia Kulturális Intézettel, majd a nagykövetséggel is felvették a kapcsolatot, a Bercsényi név ugyanis Franciaországban nagybecsű: nem Bercsényi Miklós kuruc főgenerális, a Rákóczi-szabadságharc egyik irányítója, hanem László nevű fia révén, kit a francia huszárság megteremtésének elismeréseként 1758-ban Franciaország marsalljává neveztek ki. Nos, előadván a Bercsényi-emléktábla ügyét, a francia nagykövet azt mondta: nem, mi nagy nemzet vagyunk, nem egy táblát dugunk el valahol, hanem egyenesen lovasszobrot állítunk. Amit nekünk nem, a francia államnak minden bizonnyal sikerül kiviteleznie Bukarestben.
Mintegy összegzéseként az elhangzottaknak, Hoppál Péter államtitkár nyomatékosította: a magyarságnak lélekszámát meghaladó kulturális üzenete van a világban, és ezt gazdasági haszonra is lehetne váltani – ehhez pedig rengeteg eszköz áll rendelkezésre, csak tudni kell bánni velük, tette hozzá. Az erdélyi tárgyi és szellemi örökség például a helyi értékfeltárások révén bekerülhet az egyetemes magyar kultúra tárházába, így azt nem tudja kisajátítani a román állam.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar alprefektust neveztek ki Maros megyébe
A csütörtök délutáni kormányülésen határozott a kabinet arról, hogy Maros megyébe magyar alprefektust neveznek ki. Délelőtt az RMDSZ megyei és vásárhelyi elnöke közös sajtótájékoztatóján a megyei elnök még arról beszélt, hogy a Maros megyei magyar prefektus ügyében az országos szintű egyezség működik, illetve, az RMDSZ Nagy Andrást találta a legmegfelelőbb jelöltnek, és ragaszkodnak ahhoz, hogy kinevezzék.
– Mi a véleménye erről a 180 fokos fordulatról? – kérdeztük Brassai Zsombort, az RMDSZ megyei elnökét.
– A sajtótájékoztató óta volt Bukarestben egy koalíciós tárgyalás, illetve azt követően egy kormányülés, ahol ismét felmerült a Maros megyei prefektusi tisztség kérdése. A jól ismert okok miatt a megyei Szociáldemokrata Párt vezetői mereven elzárkóztak ettől a lehetőségtől, illetőleg attól, hogy magyar nemzetiségű személy töltse be a tisztséget. Ez számunkra, egy más megközelítésben, alkulehetőséget teremtett. És mint ahogy már sokszor hangsúlyoztam: nekünk elsősorban a magyar közösség és a magyar érdekek a partnereink, ennek mentén döntöttünk úgy csütörtökön délután, hogy belemegyünk a cserébe: Hargita megye kapja meg a magyar prefektust, Maros megyébe pedig magyar alprefektust nevezzenek ki. Ez meg is történt, Nagy Zsigmond nyárádszeredai jegyzőt javasoltuk, illetve fogadta el a kormány és nevezte ki a csütörtök esti kormányülésen.
– Nyilván magától értetődő a kérdés, hogy mi az alku ára?
– Gondolom, sem az újságíró, sem az olvasó nem csodálkozik azon, ha óvatosabban fogalmazok ebben a vonatkozásban. Nyilvánvaló, az egyik legfontosabb kihívás, ami a magyar érdekvédelmet illeti, az a magyar oktatás ügye. Maros megyében különösképpen fontos kérdés ez, hiszen Marosvásárhelyen is vannak olyan megoldatlan oktatásügyi kérdések, amelyek régóta váratnak magukra, de a szórványvidéken is vannak problémák. Mi ezeket tartjuk szem előtt, illetőleg a helyi Szociáldemokrata Párttal ezekben a kérdésekben igyekszünk eredményes tárgyalásokat folytatni. Gondolok itt arra, hogy például Marosvásárhelyen van 38 oktatási intézmény, ebből mindössze ötben töltünk be vezetői pozíciót. De gondolok arra is, hogy Dicsőszentmárton környékén hosszú évek óta a térségi magyar közösség igyekszik magyar iskolaközpontot létrehozni, illetőleg a magyar önálló iskola révén a magyar oktatást hosszú távon szavatolni, és folytathatnám a sort.
Azt gondolom, hogy amennyiben a Szociáldemokrata Párttal ebben a kérdésben tovább tudunk lépni, akkor megérte ezt az alkut megkötni.
– Ez így jól hangzik, de a legutóbbi városi tanácsülésen, a római katolikus főgimnázium létrehozásának legvehemensebb ellenzője, a két – azóta már menesztett – liberális tanácsos mellett, éppen a Szociáldemokrata Párt tanácsosa volt. Ezek nem sok jót ígérnek, számolni kell ezzel a jövőbeni egyezségek során.
– Ezzel számolnunk kell, ilyen aberrációk voltak és valószínűleg lesznek. Ezzel együtt azt gondolom, hogy mégiscsak a megegyezést kell keresnünk, mert egy olyan patthelyzet, hogy van ugyan egy nekünk ígért prefektusi tisztség, és még sincs prefektus Maros megyében hónapok óta, sem román, sem magyar, semmivel sem visz előbbre. Tény, zavaró, hogy a partner soraiban vannak olyanok, akik xenofób módon velünk szembefordulnak. Sajnos, a megyei szervezet elnöke is óvatlanul megfogalmazta nem egyszer, hogy nem tud magyart elképzelni a kormánybiztosi tisztségben, de ezzel együtt azt gondolom, mégiscsak az alku művészetének lehetőségével élve előbbre jutunk, ha egyezkedünk. Semmivel sem lennénk előbbre, ha makacsul tartanánk magunkat egy olyan egyezményhez, ami kivitelezhetetlen.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Nézőcsúcsok a magyar színházban
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sikeres 2013/2014-es évadot zárt, hét bemutatóval és összesen 13 242 nézővel. A legnagyobb közönségsikere az előző évadban bemutatott Parasztoperának volt (2597 néző), az előadás Budapesten is 500 nézőt vonzott! A magyar színház termének az átlagos kihasználtsága 89,9%-os volt, ami azt jelenti, hogy majdnem minden előadás teltházas volt.
A 2013/2014-es évadban mutatták be a Leenane szépe, Piszkos meló, Hétfejű tündér, Fent a mélyben, 7/7 és a Futótűz című előadásokat, illetve a Szutyok című olvasószínház előadást. Az előző évadokból műsoron tartották az Ó, azok a szép napok!, Békeidő, Parasztopera, Gardénia, Özönvíz előtt, Prah, Mady-baby és az Ájlávju című darabokat. A TESZT fesztivál 17 előadását teltház előtt játszották. A Csiky Gergely társulat 11 alkalommal vendégszerepelt Budapesten, Kecskeméten, Pakson, Szabadkán, Bukarestben, Csíkszeredában, Nagybányán, Nagyenyeden, Bethlenben, Aradon és Temes megyei településeken. A különböző fesztiválokon díjakat nyert Tokai Andrea (Kisvárda), Lőrincz Rita (Nagyvárad), a Vagabondó c. bábelőadás (Fuxfest), Albert Alpár (Rm. Valcea). Kocsárdi Levente és Baczó Tünde Pro Cultura Timisiensis-díjat vehetett át a Megyeházán, a Csiky Gergely társulat Kiválósági díjat kapott a Temesvári Polgármesteri Hivataltól.
A következő évadban Silviu Purcărete, Radu Afrim, Kokan Mladenovics (Szerbia) és Katarzyna Raduszewska (Lengyelország) rendez egy-egy előadást a temesvári magyar színházban.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Victor Ponta a székely hősiességet méltatta
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc székely honvédjeinek hősiességét méltatta vasárnap, a Nyergestetői csata 165. évfordulója alkalmából a csata helyszínén tartott megemlékezésen Victor Ponta román miniszterelnök, aki Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének a meghívására vett részt a rendezvényen.
Victor Ponta románul és magyarul is köszöntötte a rendezvény mintegy 200 résztvevőjét – mint mondta, vállalva, hogy ezért, illetve jelenlétéért bőven kijut majd neki a kritikákból a román sajtó részéről –, majd hozzátette, „egyfajta székely Thermopülaként” hallott a helyről. Román kormányfő első alkalommal vett részt a minden év augusztus elején megtartott rendezvényen – a miniszterelnök egyébként vasárnap délelőtt a Kézdivásárhelyen rendezett országos gyorsulási gokart bajnokságot tekintette meg, mivel kisfia versenyzőként állt rajthoz a megmérettetésen.
„Minden elismerést megérdemel az a tény, hogy ezek az emberek az életüket adták olyan ideálokért, amelyek közösek minden nemzet és minden ország számára: a szabadságért, az önrendelkezés jogáért, a harcért, amelyet vagy a bécsi, vagy a cári, vagy a török birodalom ellen vívtak” – jelentette ki a miniszterelnök, hozzátéve, „minél gyakrabban hívnak meg ebbe a régióba, láthatják, számos zászló loboghat anélkül, hogy ebből újabb olyan háborúba kezdjünk, amelyre semmi szükségünk nincs”.
Kelemen: megértésre van szükség
Kelemen Hunor a szabadságért folytatott küzdelem fontosságáról beszélt, amelyet annak idején fegyverrel, most viszont érveléssel és meggyőzéssel kell folytatni. Az RMDSZ elnöke ünnepi beszédében kijelentette, az erdélyi magyarságnak továbbra is küzdenie kell a szabadságért, követve az 1848–49-es szabadságharcosok szellemi örökségét.
Köszönetet mondott Victor Ponta miniszterelnöknek, jelezvén, hogy ő az első román miniszterelnök, aki ellátogat a székelyek és magyarok tudatában szimbolikus tartalommal bíró helyre. Hozzátette, ha gyakrabban jár a kormányfő Székelyföldre, olyanoknak ismerheti meg a térség lakóit, amilyenek, és jobban megértheti őket. Kelemen Hunor szerint e megértés vezethet el oda, hogy a magyar közösség vágyai és Románia vágyai is megvalósuljanak.
A népességfogyás fenyeget
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke elmondta, a Kárpát-medencei magyarságot, a székelységet ma már nem az osztrák császár ágyúcsövei fenyegetik, hanem a népességfogyás, a kivándorlás. Szerinte ezért szükség van a párbeszédre a románsággal is, hiszen gondjaink többsége azonos, elsősorban az elvándorlás és népességfogyás.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke két irányban fogalmazott meg üzenetet: a székelyeknek és Bukarestnek. „A csüggedőket, a megfáradtakat, a reményvesztetteket szeretném emlékeztetni, mi volt 1849 legnagyszerűbb leckéje. Az 165 évvel ezelőtti szabadságharcosok javarésze iparos emberekből, az eke szarvát fogó földművesekből és nem túl sok katonából állt. Hitből, szabadságvágyból és hazaszeretetből a legnagyobb dolgot hozták létre, amit ember létrehozhat: megszervezték a székely szabadságharcot, és ezzel visszaadták a nemzet méltóságát. A miniszterelnök úr előtt is azt mondjuk, amit eddig: elfogadjuk a mindenkire érvényes szabályokat, de nem fogadunk el kettős mércét. Tiszteljük az államhatalmat, de nem fogadjuk el, hogy bármelyik kormány tiszteletlenül viszonyuljon hozzánk. Tekintettel arra, hogy Victor Ponta miniszterelnök úr jelen van, az az jelenti, hogy a bukaresti politikában fordulat következhet be” – fejezte ki reményét.
Darvas-Kozma József csíkszeredai főesperes javasolta egy új székely kongresszus megtartását, az 1902-es mintájára, amelynek a megvalósítása az első világháború után megakadt. „Most is a kivándorlás és a munkanélküliség a fő baj, mint akkor. A kongresszusba be kell vonni az összes politikai és érdekképviseleti, kulturális, gazdasági egyesületet, szervezetet, együtt a felekezetekkel, és helyzetfelmérés kell a hogyan tovább, a szubszidiaritás, az autonómia érdekében” – fejtette ki.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja azt mondta, a székely hősök áldozata arra tanít, hogy a közösségért áldozatot kell vállalni, mert csak úgy van értelme az emberi életnek. „Csak akkor tudunk családot alapítani, nemzetet építeni, ha a közösségért felelősséget vállalunk” – jelentette ki a főkonzul.
A résztvevők megkoszorúzták az emlékművet, a megemlékezést a csíkkozmási Bojzás néptánccsoport előadása és a Tuzson János Fúvósegylet tette ünnepélyesebbé. Hagyományszerűen idén is felvonultak a csíkszéki és háromszéki huszárok.
A Csíkszék és Háromszék közötti Nyergestetőn zajlott 1849. augusztus elsején az a csata, amely a székelység önvédelmi harcának egyik kiemelkedő szimbólumává vált. A Tuzson János őrnagy által vezetett mintegy 200 fős székely csapatnak önfeláldozó harccal sikerült rövid időre feltartóztatnia a mintegy 1200 fős összevont osztrák-orosz csapatok csíkszéki behatolását.
Székelyhon.ro

Liberális apokalipszis
Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde ugyancsak kiverte a biztosítékot mind magyarországi liberális, mind romániai nacionalista körökben. A pikáns az, hogy e kettőnek körülbelül annyi köze van egymáshoz, mint a hagymás Makónak az aranymecsetes Jeruzsálemhez, de – ám-lám! – egészen közel kerülhetnek egymáshoz, ha valamilyen magyar nemzeti állameszme, nemzetstratégia „rémével” találkoznak.
Budapesti liberálisék Orbánt már egyenesen a fasiszta Mussolinihez, a hitlerista Hitlerhez hasonlítgatják, nincs annyi képzelőerejük, hogy például „orbánista” Orbánt emlegetve szörnyülködjenek. A román hivatalos és önkinevezett nemzetféltők odáig mennek, hogy titkosrendőrségi fegyverzetet csörgetnek az orbáni eszmék ellenében. Emez eszmék központi magja pedig nem más, mint a liberalizmus mai divatozó válfajának súlyosan kártékony voltáról való nyílt beszéd, mely lehet, hogy egyelőre szentségtörésnek látszik az önmagával is meghasonlott Európában, de holnapra könnyen lehet az öreg kontinens még menthető értékeit mentő ideológia. Ha közben nem kerülnek túlsúlyba a bevándorlók, a maguk középkori törvényei és hiedelmei bűvöletében élő muszlimok, fétishitűek, ereklyecsókolgatók, akik tesznek mind a liberalizmusra, mind a keresztény konzervativizmusra.
De térjünk vissza a lényeghez. A magyarországi liberálisok és álkomcsik teljesen más okokból neheztelnek Orbánra, mint a román etatista nacionalisták. Az egyik tábornak az fáj, hogy a miniszterelnök teljes felelőtlenségükről rántotta le végre a leplet, Bukarestben viszont nem Orbán antiliberalizmusa az igazi mumus, hanem expozéjának befejező mondata, melyben talányosan azt vizionálja, hogy ebben a gyorsan változó világban „a mi időnk is eljöhet egyszer”. Nos, ez ellen az álom ellen áll most hadrendbe a SRI és a román nacionalizmus. Itt ugyanis az antiliberalizmus senkit nem zavar, mert sem valódi, sem mímelt liberalizmus nem volt és nincs Romániában.
Most, hogy megvan a közös ellenségkép, hát a bukaresti nacionalisták és a budapesti országárulók együtt jelentgethetik fel Brüsszelben, Strasbourgban, Hágában, Párizsban, Washingtonban, Londonban és Tel Avivban Orbán Viktort.
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Antal: „A bukaresti románokat félrevezetik a zászlóhasználattal kapcsolatban”
A romániai prefektúrák hasonlóan kellene védjék a magyar érdekeket, mint ahogyan azt a románnal is teszik – fejtette ki a kézdivásárhelyi zászlóügy kapcsán Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki beszélt Victor Ponta nyergestetői látogatásáról is.
Antal Árpád újságírói kérdésre leszögezte, hogy amennyiben a romániai prefektúrák magatartásával kapcsolatban kell véleményt nyilvánítania, akkor feltétlenül le kell szögeznie: minden prefektúrától azt várja el, hogy hasonlóan védje és vigyázza a magyar nyelvhasználatot, mint ahogyan azt a románnal teszi. Mint mondta még sosem találkozott olyan esettel, amikor az említett intézmény levelet címzett volna neki azzal kapcsolatban, hogy egy utca neve csak román nyelven van feltüntetve, annak ellenére, hogy léteznek ilyenek is.
A városvezető azt is hozzáfűzte, hogy Romániában nem megfelelő a törvénykezés, a prefektusok pedig ezen törvények betartására vannak kihelyezve. A székely zászlók körüli herce-hurcával kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a bukaresti románokat félrevezetik valakik, ugyanis eddig egyetlen kikötésük ezen politikusoknak annyi volt, hogy az említett lobogó mellé a románt is tűzzék ki.
Mint ismeretes, két héttel ezelőtt vonták fel Kézdivásárhelyen a katonanevelde előtt található világháborús emlékműnél a székely lobogókat, az eseményen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese is részt vett. Még a rendezvény előtt jelezte a Kovászna megyei prefektúra, hogy nem ért egyet, és az esemény megtartására kibocsátott engedélyt megtámadja a közigazgatási bíróságon. Ezt követően körlevélben tájékoztatott Marius Popica Kovászna megyei prefektus, hogy nem magát a rendezvényt, hanem a zászló felvonást támadja meg, mivel arról már januárban döntött a brassói táblabíróság, hogy törvénytelen. Hangsúlyozta, a prefektúra sosem ellenezte azokat az eseményeket, amelyek a hagyományok őrzésére, valamint a nemzeti identitás ápolására irányulnak, de közbe kell lépnie, amikor törvénysértés történik. Semjén Zsolt szavait – amellyel megköszönte a reklámot, amit a zászló felvonás ellenzésével tett a prefektus – nem szerette volna kommentálni. Mint magyarázta, sem a megfelelő kompetenciával nem rendelkezik, sem neveltetése nem engedi, hogy egy más ország vezetőjének beszédét bírálja.
Victor Ponta romániai miniszterelnök nyergestetői látogatásával kapcsolatban Antal Árpád kifejtette, hogy nem szeretné a közelgő választások szempontjából elemezni. „Ha a román-magyar kapcsolatokat tekintjük, pozitív előrelépésként értelmezhető a látogatása, és még többet várok az ország vezetőitől” – mondta a polgármester.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Tisztelgés a székely hősök előtt
A nyergestetői csata 165. évfordulójára emlékeztek
Az idei megemlékezés az 1849-es nyergestetői ütközet helyszínén rendhagyó volt, ugyanis a 165. évforduló alkalmával, Kelemen Hunor szövetségi elnök meghívására, részt vett Victor Ponta, Románia miniszterelnöke is. Román kormányfő első alkalommal vett részt a minden év augusztus elején megtartott nyergestetői rendezvényen.
Kelemen Hunor szövetségi elnök a szabadságért folytatott küzdelem fontosságáról beszélt, amelyet annak idején fegyverrel, most viszont érveléssel és meggyőzéssel kell folytatni. Az RMDSZ elnöke ünnepi beszédében kijelentette, az erdélyi magyarságnak továbbra is küzdenie kell a szabadságért, követve az 1848–49-es szabadságharcosok szellemi örökségét. "Olyan erényeket kell továbbvinnünk, amelyek biztosítanak minket arról, hogy megmaradjunk, talpraálljunk akkor is, ha kudarcok érnek, és folytassuk a munkát." Kelemen Hunor köszönetet mondott Victor Ponta miniszterelnöknek, aki a meghívására részt vett a nyergestetői megemlékezésen, kiemelve, hogy ez az első alkalom, amikor Románia miniszterelnöke jelen van ezen a történelmi helyen. "Sokan lesznek, akik majd kritizálni fogják ezért a miniszterelnököt és a megemlékezés szervezőit is, de reményeim szerint többen lesznek azok, akik megértik, hogy fontosak ezek a látogatások, mert csak ez teremtheti meg az alapját a valódi párbeszédnek. Köszönöm, hogy Victor Ponta jelen van, hiszen csak úgy ismerhet meg minket, magyarokat igazán, ha szülőföldünkön találkozik velünk. Ha pedig jobban megismer, akkor jobban is érti mindazokat a célokat, amelyek számunkra fontosak, így a párbeszéd és a megértés jegyében jó válaszokat tudunk közösen adni a 21. század kihívásaira" – jelentette ki.
Victor Ponta miniszterelnök magyarul is köszöntötte a jelenlévőket. Beszédében tiszteletét fejezte ki a székelyek szabadságszeretete előtt, és szorgalmazta a két nép közeledését. "Minél gyakrabban hívnak meg ebbe a régióba, láthatják, számos zászló loboghat anélkül, hogy ebből újabb olyan háborúba kezdjünk, amelyre semmi szükségünk nincs" – jelentette ki a kormányfő. Megemlítette a Kézdivásárhelyről a Nyergestetőre vezető utat, megjegyezve, az javításra szorul, és hogy tudja, mi a dolga, hiszen magyarok és románok ugyanazokkal a napi problémákkal küszködnek.
Borboly Csaba beszédében kijelentette, a Kárpát-medencei magyarságot, a székelységet ma már nem az osztrák császár ágyúcsövei fenyegetik, hanem a népességfogyás, a kivándorlás. "Azt látjuk, hogy e téren nagyon komoly lépésekre került sor az anyaországban az utóbbi négy évben. Bízunk benne, hogy Tuzson Bence képviselő úr és kollégái hathatós közreműködésével az elkövetkező négy esztendőben fel tudjuk gyorsítani a sikeres minták, a jó példák átvételét és meghonosítását Székelyföldön, de akár Romániában is! A népességfogyás, a kivándorlás kéz a kézben jár egymással, és ellenük nincs más gyógymód, mint a munkahelyteremtés, hogy a székely fiatal szülőföldjén tudjon családot alapítani, minél több gyereket vállalni, boldogulni. E téren van amit megtettünk, hisz vannak sikerek és kudarcok, de azt látom, hogy az anyaország kormányának hathatós támogatásával, a Bukarestből elhozható fejlesztési forrásokra alapozva, a román kormány felelős és hangsúlyos szerepvállalásával, illetve folytatva önkormányzataink, egyházaink, a gazdák, közbirtokosságok, illetve vállalkozóink minél szélesebb körű összefogásának módozatait, néhány éven belül a negatív tendenciákat megtudjuk fordítani." A Hargita megyei elnök szerint ezért szükség van a párbeszédre a románsággal is, azt sem lehet megspórolni, hiszen gondjaink többsége azonos, elsősorban az elvándorlás és népességfogyás. "Eleink a székely önszervezésről, autonómiáról nemcsak beszéltek, nem elméleteket, kiáltványokat gyártottak, hanem a mindennapi életüket annak jegyében szervezték meg, mindig annyi autonómiájuk volt, amennyit ki tudtak harcolni maguknak, de a megszerzett jogaikkal mindennap éltek is. És így van ez napjainkban is, annyi az autonómiánk, amennyit kivívunk, megszerzünk, megőrzünk. Mindenki ott, ahol van, az adott élethelyzetben" – mondta Borboly Csaba hozzátéve: "Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a kevesebb cirkusz, több munka jegyében dolgozzunk többet, egymásért Székelyföldért! Mert többek között ez is Nyerges-tetői csata üzenete."
Tamás Sándor két irányban fogalmazott meg üzenetet: a székelyeknek és Bukarestnek: "A csüggedőket, a megfáradtakat, a reményvesztetteket szeretném emlékeztetni, mi volt 1849 legnagyszerűbb leckéje. Az 165 évvel ezelőtti szabadságharcosok javarésze iparos emberekből, az eke szarvát fogó földművesekből és nem túl sok katonából állt. A szabadságharc szikrája, Gábor Áron is asztalos mester volt. Bár akkor sem látszott fényesnek a jövő mégsem törődtek bele a kilátástalanságba. Üres volt a zsebük, de hatalmas volt a hitük. Nem fogadták el, hogy a jövő nekik semmit se tartogat, és hitből, szabadságvágyból és hazaszeretetből a legnagyobb dolgot hozták létre, amit ember létrehozhat: megszervezték a székely szabadságharcot, és ezzel visszaadták a nemzet méltóságát. Bukarestben sokáig nem tudták, hogyan viszonyuljanak hozzánk. Az volt az érzésünk, hogy össze vannak zavarva: hol kedveskedtek nekünk, hol szorítottak. Közben pedig sokat frocliztak minket. A miniszterelnök úr előtt is azt mondjuk, amit eddig: elfogadjuk a mindenkire érvényes szabályokat, de nem fogadunk el kettős mércét. Tiszteljük az államhatalmat, de nem fogadjuk el, hogy bármelyik kormány tiszteletlenül viszonyuljon hozzánk. Tekintettel arra, hogy Victor Ponta miniszterelnök úr jelen van, az az jelenti, hogy a bukaresti politikában fordulat következhet be."
Darvas-Kozma József esperes javasolta egy új székely kongresszus megtartását, az 1902-es mintájára, amelynek a megvalósítása az első világháború után megakadt. "Most is a kivándorlás és a munkanélküliség a fő baj, mint akkor. A kongresszusba be kell vonni az összes politikai és érdekképviseleti, kulturális, gazdasági egyesületet, szervezetet, együtt a felekezetekkel, és helyzetfelmérés kell a hogyan tovább, a szubszidiaritás, az autonómia érdekében."
Incze Zsolt, a református Sepsi Egyházmegye esperese azt mondta, jó itthon élni, és vannak értékeink, ezeket kell megőrizni és továbbadni. "Mindenkit szívesen látunk, vendégként fogadjuk, a kölcsönös tisztelet jegyében" – hangsúlyozta.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja azt mondta, a székely hősök áldozata arra tanít, hogy a közösségért áldozatot kell vállalni, mert csak úgy van értelme az emberi életnek. "Csak akkor tudunk családot alapítani, nemzetet építeni, ha a közösségért felelősséget vállalunk" – jelentette ki a főkonzul.
Tuzson Bence, Tuzson János őrnagy leszármazottja, a Fidesz országgyűlési képviselője beszédében kiemelte, hogy végre olyan kormánya van Magyarországnak, amely nemcsak felelősséget érez, hanem felelősséget is vállal a határokon túl élő magyarságért.
A résztvevők megkoszorúzták az emlékművet, köztük Victor Ponta miniszterelnök is. Jelen volt Békés megye küldöttsége is, Farkas Zoltán, a megyei közgyűlés elnöke megkoszorúzta az általuk által állított kopjafát. A megemlékezést a kozmási Bojzás néptánccsoport előadása és a Tuzson János Fúvósegylet tette ünnepélyesebbé. Hagyományszerűen idén is felvonultak a csíkszéki és háromszéki huszárok.
Hargita megye sajtószolgálata, Népújság (Marosvásárhely)

Székely kongresszust javasol Darvas-Kozma József
Az 1902-es tusnádfürdői gyűlés mintájára egy új székely kongresszus összehívását javasolta Darvas-Kozma József csíkszeredai főesperes vasárnap a nyergestetői csata 165. évfordulója alkalmából elhangzott beszédében. Az elgondolás részleteiről az ötletgazdától érdeklődtünk.
– Ön vasárnap a Nyergestetőn a következőket mondta: „Most is a kivándorlás és a munkanélküliség a fő baj, mint akkor. A kongresszusba be kell vonni valamennyi politikai és érdek-képviseleti, kulturális, gazdasági egyesületet, szervezetet, együtt a felekezetekkel, és helyzetfelmérést kell készíteni a hogyan tovább, a szubszidiaritás, az autonómia érdekében”. Honnan jött az ötlet egy új kongresszus megtartására?
– Az utóbbi időszakban azt tapasztaltam, hogy a székely népen is egyfajta politikai kiábrándultság és tétlenség, egymásra mutogatás, letargia vett erőt. Amikor meghívtak a Nyergestetőre, imádkoztam magamban, hogy mit is mondhatnék ott. Valami olyat kellene mondani, ami eltér az eddigiektől, a múltbeli események felidézésétől. Valami olyanra lenne szükség, ami a jelenről is szól, és a jövőbe is tekint. Ekkor eszembe jutott – ez volt az isteni sugallat – az 1902. augusztus 28–30. közötti tusnádfürdői székely kongresszus. Az ott elhangzottak egyébként mindenki számára elérhetők, mert a Székelyföld kulturális folyóirat is közzétette.
– Egyfajta párhuzamot vont az akkori és a mostani időszak között, mondván, hogy most is a kivándorlás és a munkanélküliség jelenti a legégetőbb problémát, mint akkor.
– Pontosan. Már a 19. század második felétől kezdve elkezdődött a székelyek kivándorlása, sokan többek között a Regátba költöztek. Akkor ezt még tetézte az 1871-es úgynevezett arányosítási és tagosítási törvény, aminek következtében a székely népet majdnem földönfutóvá tették. 1895-ben létrehozták a kivándorlást szabályozó bizottságot.
1901-ben már a magyar kormány kezdett foglalkozni a kivándorlás ügyével, majd az év nyarán eldöntötték, hogy Tusnádfürdőn szervezzenek székely kongresszust. A gyűlés után tulajdonképpen elindult egy székely akció: gazdakörök alakultak, hogy felvilágosítsák a gazdákat az állattenyésztéssel és földműveléssel, erdőgazdálkodással kapcsolatos fejlesztésekről. Elindult tehát egyfajta kibontakozás, amit az első világháború megtört, majd a román hatalom teljesen leállított.
– Egy ahhoz hasonló kibontakozásra lenne most szükség?
– Igen. Illyés Gyulát idézve az a magyar, aki a magyarság múltjáért, jelenéért és jövőjéért felelősséget vállalt. Ennek mentén most ne azt nézzük, hogy ki melyik pártban van, hanem közösen kell cselekednünk a székelységért, a székely autonómiáért, önrendelkezésért, a fiataljainkért.
– Kik lehetnének a kongresszus résztvevői?
– A politikai alakulatok – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt –, a Székely Nemzeti Tanács, a közbirtokosságok, a különböző gazdasági és kulturális szervezetek, egyesületek, valamint a történelmi egyházak vezetői. Fontos és alapos előkészítésre van szükség. Meg kell hallgatni, hogy mit kíván a nép. Ezt tudjuk tenni a székely népért, ezek a lehetőségeink. Kezünkbe kell vennünk a jövőnket.
– A pártok részéről van-e készség egy ilyen kongresszus megszervezésére?
– Még vasárnap, talán a nyergestetői ünnepség hatása alatt, Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke azt mondta nekem, hogy nagyon jó gondolatnak tartja az ötletem. A jelen lévő polgármesterek is gratuláltak azért, hogy megmutattam egy irányt. Kezdésként azokra az önkormányzatokra gondoltam, amelyek már helyi határozatot hoztak egy önálló székely régióba való tartozásról, de a többi is felzárkózhat. Fontos, hogy amit meg tudunk tenni, azt ne Bukarest határozza meg, szubszidiaritásra van szükség. Ez tulajdonképpen autonómiát jelent, erre a szóra viszont a románok begerjednek, ezért vigyáznunk kell a használt kifejezésekre.
Kozán István, Krónika (Kolozsvár)

Még mindig civilizációs gondokkal küzd Románia
Nemzetközi felmérések szerint a civilizált életkörülmények szempontjából Románia igencsak elmarad az Európai Unió országai mögött.
Sok lakás nincs bekapcsolva a csatornahálózatba, tisztító állomások helyett a szennyvizet egyenesen a folyókba engedik, az illemhely sokfelé a kert végében van, számos családban pedig nincs egyetlen kenyérkereső sem. Mindez annál különösebb, mivel az Európai Uniós 2007 és 2014 márciusa között csaknem 14 milliárd eurót folyósított Románia fejlesztésére.
A gazdasági és pénzügyi válság kihatásai
Az Európai Unió 28 tagállama közül 2011-ben Romániában volt a legalacsonyabb a lakosság jövedelmi szintje. Románia nyolc fejlesztési régiója közül hatban a vásárlóerő alig 50 százalékát érte el az európai átlagnak, a Temes, Arad, Krassó-Szörény és Hunyad megyéből álló Nyugati Régióban ez a szint az uniós átlag 50-75 százaléka között mozgott és egyedül Bukarest és Ilfov megyében haladta túl az uniós átlagot. Országos viszonylatban Románia lakosságának vásárlóereje az Európai Unió átlagának alig 54 százaléka. Ezzel Románia az utolsó előtti helyen áll, és csupán Bulgáriát előzi meg, ahol a lakosság vásárlóereje az uniós átlag mindössze 47 százaléka.
A gazdasági és pénzügyi válság 2008 és 2011 között Görögország után Romániát érintette a leginkább. Az ország mind a nyolc fejlesztési régiójának gazdasága jelentősen visszaesett, a Középső, az Észak-Keleti és az Észak-Nyugati Régióban a bruttó nemzeti össztermék több mint 3 százalékkal csökkent.
A válság éveiben a szegénységküszöb alatt tengődök száma uniós szinten 8 százalékról 11 százalékra emelkedett – Romániában ez a szám elérte a 30 százalékot, és ebben a tekintetben is csupán Bulgária került Románia mögé, 44 százalékkal.
Ötven százalék kenyérkereső nélkül
Szinte hihetetlennek tűnik, de a Központi Statisztikai Intézet jelentése szerint Romániában a családok mintegy 50 százalékában nincs egyetlen kenyérkereső sem! A 7,4 millió román család közül 3,6 millió család egyetlen tagja sem dolgozik hivatalosan, 2,21 millió családban pedig egyetlen kenyérkereső van. A statisztikusok kimutatása szerint 2014 áprilisában 4,4 millió hivatalos alkalmazott volt: egynegyedük az állami szektorban dolgozott – derül ki a munkaügyi, valamit a pénzügyi tárca adataiból.
Az Európai Unió legfrissebb jelentése szerint a foglalkoztatottak részarányát tekintve Románia ugyan jobban áll más térségbeli államoknál, ám komoly gondokat jelent az igen alacsonya munkatermelékenység. 2008 és 2012 között Romániában nem növekedet a munkanélküliség, a munkatermelékenység azonban 1,1 százalékkal romlott. Az Eurostat statisztikái szerint 2005 és 2012 között a 20 és 64 év közötti állampolgárok esetében a munkaerő foglalkoztatottsága 63,8 százaléknál állandósult.
A legkevesebb felsővégzettségű
A munkaerőpiac szorosan összefügg az oktatással. Romániában a 25-64 év közöttiek 22 százaléka alacsony felkészültséggel rendelkezik, az ország ilyen tekintetben valahol középen helyezkedik el az uniós tagországok soraiban. Összehasonlításként: a gyengén képezzek részaránya Portugáliában például eléri a 60 százalékot, Bulgáriában a 18, Magyarországon a 17 százalékot, Lettországban, Csehországban és Szlovákiban azonban mindössze 5-8 százalék.
Felsővégzettség tekintetében a helyzet a legrosszabb Romániában: a 25 és 64 év közöttiek alig 15 százaléka sorolható ide. Az országban 2011 és 2013 között a 18 és 24 év közötti lakosság 16 százaléka hagyta félbe tanulmányait.
Illemhely az udvaron
Romániában a lakosság mintegy felének lakása csatornahálózat nélkül van, a lakások több mint felének illemhelye pedig a kertben van. Az Országos Statisztikai Hivatal adatainak megfelelően 2014 júliusában 9 342 000 lakó lakása nem rendelkezett csatornahálózattal. Ez Románia népességének csaknem 47 százalékát jelenti. A lakosság 2,1 százalékának lakása rendelkezik ugyan csatornahálózattal, ezek azonban nincsenek összekötve tisztító berendezésekkel. Városon sokkal jobb a helyzet, itt a lakosság közel 83 százaléka él csatornahálózattal ellátott lakásokban, faluhelyen azonban ez az arány mindössze 4,7 százalék.
1000 négyzetkilométer, másfél kilométer sztráda
Az Európai Bizottság gazdasági, társadalmi és területi kohézióját felmérő hatodik jelentése szerint a helységeket összekötő utak szempontjából Románia szintén a kullogók közé tartozik és a térségben messze elmarad Lengyelországtól, Bulgáriától, Magyarországtól, a balti államoktól. Az autópályák sűrűségének tekintetében Románia az 1000 négyzetkilométerre jutó 1,5 kilométernyi sztrádájával jóval az 1000 négyzetkilométerre eső 35 kilométeres európai átlag mögött van, ezzel 31 európai ország között a 27. helyre kerül. Ezzel a számmal elmarad a kelet-európai országok mögött is, ahol 12,3 kilométer autópálya jut 1000 négyzetkilométerre.
A sztrádák összhossza Románia 239 ezer négyzetkilométeres területén alig 550 kilométer. Bulgária 110 négyzetkilométeres területén 562 kilométer sztrádával rendelkezik. A gyors országúti kapcsolatok hiánya az Európai Unió többi tagországával még inkább visszaveti Romániát a fejlődéstől – állapítják meg uniós gazdasági szakértők.
Bogdán Tibor, maszol.ro

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (I.)
Ódor László (Élni idegenben… c.*) tanulmánya elején kiemelt figyelmeztetés: „A kétlaki ember számára a különbözőségek elsősorban nyelvben jelentkeznek, de alapjában kulturális elkülönülésről… van szó…, s egy emberben, egy szellemi térben óhatatlan konfrontálódásról…” „Hogy lehet ez ellen védekezni?” – kérdi Ódor. – „Kizárólag és folytonosan a tényleges és szellemi s ezzel nyelvi igényes kettősség vállalásával ezt a kétnyelvű, kétkultúrájú állapotot nevezzük »koordinált kétnyelvűségnek«… Ami persze nem lehet egyszerű vállalás… Svéd útjáról beszámolva Illyés Gyula említ meg egy ott élő magyart, aki mindkét nyelven a kultúrában – a magyarban és a svédben – jártas volt s e kettősséget vállalta. Ez a svédországi ötvenhatos magyar mondta neki, hogy a nyelveket meg lehet tanulni, de a csönd, egy-egy nyelv csöndje nem feledhető s meg sem tanulható igazából.”
Itt azonban két hatalmas gübbenőbe is beleesünk. Vegyük elébb a kisebbiket, az illyésgyulást. Aki csak egy kicsit is otthonos Kosztolányi versesköteteiben, most azonnal a Stockholm címűre kénytelen gondolni.
A Számadás (1935) c. kötet egy kis útirajz-sorozatot tartalmaz a vége felé, köztük több is svédországi városokról ihletődik. A Stockholm így szól:
Dalol a gőzfűtés, lángok lobognak, A porcukorban kis aranykanál van, s valami titkos gyermekkori emlék bujkál a barna és langyos homályban, Ott kinn sötét eső zuhog. Családi és idegen nekem e régi kép. Arany-ősz konttyal bólognak köröttem a bóbítás, kedves svéd nénikék. Az ingaóra lassan üt. Teázunk s amíg ropogtatom velük a kékszem, az őszi ködből, mint egy nyári égbolt, tekint reám sok nyájas-enyhe kék szem. Hallgatnak ők is, én is hallgatok, de csendjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, s ők svédül.
Illyés Gyula már hivatalból is a legjobb Kosztolányi szakértők közé volna sorolható, hiszen legalább fél tucat kötetet rendezett sajtó alá Kosztolányi hátrahagyott írásaiból. Miért kell hát egy névtelen ötvenhatos svédországi emigránsnak ajándékozni a költemény ragyogó csattanóját? Sajátságos, ez is ahhoz a lelki jelenség-csoporthoz tartozik, amely meghatározza a nyelvcsere-jelenségét és a nyelv-váltók mentalitását: mindég látszani, a felszínen, a fennforgók körében nyüzsögni, a fontosak kórusában – tercelni! A társadalmi elismertség fontosabb, mint bármi más! És sajnos, éppen ezért az Ódor által áhított s ajánlott koordinált kétnyelvűség létrejöttének lehetősége többnyire illúzió!
A svédországi ötvenhatos (és későbbi) magyar emigráció tömegeiből mindössze két-három százaléknyi „folytatja” a „magyarnak-levést”, holott még sokáig élénk magyar nyelvű szellemi élet tenyészett egész Skandinávia földjén! Sokat és sok felszíneset írtak már arról, hogy a múlt század eleji magyar emigrációkban mért élt tovább a magyarsághoz tartozás tudata? Ám mindez nem magyarázható csak az ottani viszonyokkal.
A saját nyelvhez való viszonyulás egyes népeknél látványosan különbözik. A nyelvében él a nemzet elve, amely minket oly tragikusan sújt, több etnikumnál vagy népnél ismeretlen! Elég a keltákat felemlegetni: Írországtól, Nagy-Britániától Belgiumon át, a „gall” Franciaországon át, a Duna mentén Bajorország, északabbra Csehország (Boémia) – mind kelta! Az áramlat körülöleli a Kárpát-medencét Galicia, délen meg Moesia által; s valahol a Fekete-tenger partjai körül (északon? – délen?) elenyészik. Vagy talán éppen onnét indult? És ez a tengernyi nép, amely annyi régészeti-történelmi nyomot hagyott hátra, egy adott pillanatban egyszer csak másképpen kezd beszélni: angolul, franciául, németül, csehül, ukránul és így tovább! És csak néhány „kiöntés”, tócsa maradt nyelvükből, mint Wells, vagy Bretány. Ennek ellenére népi karakterüket, egyéniségüket szívósan őrizték; az ír, a skót megmaradt írnek, skótnak, a maga s a környezete szemében – évszázadokig! Érdekes, hogy nem is mindenütt lehetett szükséges a beolvadás: egyes folkloristák véleménye szerint az avasi románság pl. kelta eredetű, de senki és semmi nem kényszeríthette őket odafent Szatmárban, hogy éppen románokká és ne magyarokká vagy ukránokká váljanak… Másrészt a spanyolországi bászkok háromezerévnyi el- és kiszakítottságban is megőrizhették anyanyelvüket. (Érdekes, hogy a Kárpát-medencén belül nem alakult kelta állam, holott kívülről körülvették a kelta formációk. Esetleges behatolásukat egy-egy helynév őrzi, pl. a Galac, nem csak a moldvai, hanem a Beszterce-vidéki is; nyelvünkben talán csak a pitvar őrzi hatásukat. „Négy”-et jelent, a ház megtoldott ereszét tartó négy oszlopot; ugyanúgy, mint az iráni eredetű „csárda” szóban!)
Na és akkor vegyük a székelyeket: valaha, zárt közösségeikben szigorúan őrizték nyelvük épségét; idézhetnénk megint Székely Istvánt a XVI. századból, aki egyáltalán a szép magyar nyelv példájának, mintájának a székelyt tekinti! (Holott külön székely nyelvjárás nem is létezik, szék-ek szerint öt, (esetleg hat) más magyar tájnyelvre ismerhetünk egyenként rá benne. Van viszont külön, „saját” székely stílus, modor, mentalitás – erről legközelebb… Székely csoportok kirajzásai, vagy egyéni kitelepedések román vidékekre már a XIX. században megkezdődtek, de az első világháború után tömegessé váltak. Az ember feltételezte volna, hogy ezek erősítették az itt-ott már meglévő magyar szórványokat. Megdöbbentő módon azonban ennek – majdnemhogy az ellenkezője történt!
Néhány példa személyes tapasztalataimból: Bukarest egyik régi kertváros jellegű negyedében, ahol az ötvenes években több mint két évig tanyáztam, a harmadik emeleten lakott egy Şuteu nevű öregedő cipész. Amikor felkerestem egy javításra szoruló szandállal, közölte, hogy eredetileg Sütőnek hívták, de már több mint 30 éve Bukarestben él, és elfelejtett teljesen magyarul; arra kért, időnként keressem meg és szóljak hozzá magyarul, hadd lássa, mire emlékszik még! (30 év során magyar templomba nem járt, magyar könyv, újság sem járt a kezében.) A másodikon, velem egy lakásban, ugyancsak ötvenen felüli zsidó házaspár, a férfi tisztviselő, zsidó mivoltukat öntudatosan kultiválták, de a lakásban Nagy István, Szolnai, Ziffer festmények, és Pallas Nagy Lexikona, teljes sorozat, a férfi viszont dzsentri módjára öltözködött és viselkedett. (E típusból még több is dolgozott bukaresti magyar szerkesztőségekben, nemcsak szerkesztő, de korrektor vagy könyvelő minőségben is.) Az alagsorban lakó házmester, eredetileg vízszerelő, temesvári sváb, ő is, felesége is a román s a német mellett kitűnően beszéltek magyarul, sőt Bukarestben felnőtt fiúk is, aki pedig egy ottani luxus-iskolába járt! A mögöttünk lévő telekről nyári éjszakánként a dohányvirág költői-filozofikus illata lengte be a szomszédos kis utcákat; ott egy „hangsúlyozottan székely” cenzor lakott, lánya most Svájcban takarítónő. Aztán ahogy lassanként megismerkedtem a várossal, elhűlve tapasztaltam, hogy az ottani magyarok közül hétfalusi csángók, s váradiak, bánságiak, még kolozsváriak és brassóiak is, többnyire jobban állnak magyar nyelvismeret- és használat dolgában, mint a betelepült székelyek! Vajon miért?
* Ódor László, – Élni idegenben – ahogy egy nyelvész-diplomata látja. Oslo, Magyar Nagykövetség, 2014. április 13.
(Folytatása következő számunkban)
Helikon (Kolozsvár)

Miért félnénk a győzelemtől?
Tusványos idén is hozta önmagát. Az Olt és a magas fenyők társaságában zajlott rendezvény a politikától a pénzkultúrán át a színészetig széles témaválasztékkal fogadta az érdeklődőket.
A nyári tábort szimbolizáló rövidnadrágos politika nagyszerű lehetőséget biztosított a kötetlen beszélgetésekre és a problematikus kérdések megvitatására. Persze ez nem mindig hozott áttörést, de akik megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt, kivétel nélkül élvezték a résztvevők bizalmát, megbecsülését. A hetedik alkalommal jelen lévő Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a találkozó kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy „önmagunk előtt elszámoljunk”.
A Tusványosra jellemző baráti légkört méltatta Dinu Zamfirescu is, aki javasolta, hogy a helyszín ölelje fel a magyar–román, a magyar–magyar, és román–román párbeszédet egyaránt. A bukaresti Horea Rusu Alapítvány alelnökének konstruktív gondolata nem új, és a megvalósítása eddig sem a szervezőkön múlott.
A magyar–román párbeszéd vonatkozásában most is ott tartunk, hogy néhány kivételtől eltekintve a román politikum elzárkózik a párbeszédtől. A sovinizmus otthon van Romániában, ezért a hangadók számára eretnek a nyitott gondolat, és vörös posztó a magyar igény. A román vezetők és véleményformálók ma sem értik, hogy az általuk preferált és népszerűsített „magyargyűlölő, tehát jó román” hagyomány mérgező és ártalmas az országnak (ennek egyik áldozata az a tíz éve Tusnádra költözött vonatjegyárusnő, aki a magyar városka állomásán még csak nem is köszön magyarul).
Sabin Gherman kolozsvári újságíró a ’89 előtti időket idézve „egy magyarra” hivatkozva azt állította, hogy Ceauşescu-diktatúra idején a szegénység nem tett különbséget az etnikumok között. Ez a szemlélet is alapvetően téves, hiszen az etnikai alapú diszkrimináció a kommunista rendszer alatt is virult (persze lehettek kivételek, mondjuk a besúgók).
Erről szól a történelem és a személyes tapasztalatok, a napvilágra került szekus iratok és a téma nemzetközileg elismert kutatói egyaránt, akik Románia kapcsán nacionalista kommunizmusról beszélnek. Az igazságban érdekelt román honfitársainknak mindenképpen az volna az érdekük, hogy az önáltatást kerülendő, ne a számukra kedves értelmezésekkel írassák a történelmüket. Mint ahogy a megbélyegzett, többletterhet cipelő magyaroknak is, hogy a harag és megszokás csábításainak ellenállva felnőjenek elhivatásukhoz.
Vörös utca
A tusnádfürdői szabadegyetem sikerességét jelzi, hogy a résztvevők száma minden eddigi csúcsot megdöntött. Albert Tibor polgármester szerint amíg az első tábor programja két ívpapír volt, addig az idén ez hatvan oldalt és huszonöt előadósátrat tett ki. A nagy érdeklődés mutatja, hogy a magyar, román és külföldi politikusok vagy szakemberek – angol, katalán, olasz, finn – részvételével zajló találkozóra komoly igény van.
Az összképhez azonban a hiány is hozzátartozik. A bukaresti RMDSZ-vezetők szokásuk szerint idén is elkerülték a népi párbeszéd nyári központját. Nem szép gesztus. Hasonlóan jártak el magyarországi barátaik is, a Bajnai–Gyurcsány-vonal képviselői. Távolmaradásukat nem lehet ellenzékiséggel vagy „orbánozással” indokolni. Nonszensz. Az ellenzéki Schiffer András, a Lehet Más a Politika frakcióvezetője például a saját tapasztalatára hivatkozva mondta, hogy a balliberális sajtó állításaival ellentétben Tusványoson hihetetlenül nyitott volt a közönség minden gondolatra.
Hozzáteszem, akik nem értettek vele egyet, azok is barátilag tekintettek rá, amiért eljött, és magával hozta gondolatait, melyeket közvetlenül megosztott az erdélyiekkel. Jelzésértékű nyilatkozat egy olyan ellenzékitől, aki maga is elhatárolódott Gyurcsányéktól. Nem csoda, hogy őbenne is az elhivatását komolyan vevő személyt tisztelhetjük, akárcsak a szövetség néhány jelen lévő erdélyi képviselőjében – mint Antal Árpád, Tamás Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert.
Bízzunk benne, hogy a „minden a hatalom” filozófia mentén kormányzó bukaresti magyar vezetés ráébred, hogy hibás úton jár. És felismerik, hogy nemcsak a filozófiájuk súlytalan, hanem a kis lépésekről szóló stratégiájuk is. Az önkritika nagy lépésekkel való elkerülése oda vezetett, hogy már a román nacionalizmust kiszolgáló politikájukat méltató románok is nyíltan prostituáltaknak nevezik őket. Mi értelme hát a látszatok erőltetésének, a hasznos munkát is maga alá temető könnyelműség további promoválásának? Szégyent hoztak a magyarságra, ezért a párt radikális megújulásra szorul. Ezt várja el a felelősségérzet és a jóérzés.
Ha pedig Erdélyben még nem is, de Magyarországon már megtörtént a váltás. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat-mímelő érdekkörök csődbe viszik a népet és az országot, a „minden a hatalom” előtt hódoló balliberális opportunizmus megbukott. Ezért kerültek 2014-ben ismét padlóra az RMDSZ – erdélyi magyarok ellen úszító – budapesti barátai. Ha nem így lett volna, akkor ma Magyarország romokban heverne. De hála Istennek a magyarok az utolsó utáni pillanatban felismerték a veszélyt. Az ország levetette a nyakára kötött hurkot, és megpróbálja behozni óriási veszteségeit.
A felelősök tükörbenézése azonban elmaradt. Ehelyett félrevezető trükkökkel ágálnak a csődvonatot nehéz küzdelmek árán megfordító kormány ellen. Sokak szerint ez oda vezethető vissza, hogy mindig is a posztkolonialisták helytartója tisztségre pályáztak. Ezért uralkodik rajtuk a frusztráltság és felettük a programszerű rettegésre, társadalmi feszültségkeltésre utasító ukáz.
De mi más várható azoktól, akik a szúnyogot megszűrik, és a tevét elnyelik? Akik éveken át komótosan elemezgettek, miközben az ország a szakadékba rohant, majd mikor a helyzet javulni kezdett, ortodox hozzáértőkként gyűltek vissza a Júdás-kupiba, hogy klienseik gyönyörűségére világriogató kórusba szerveződjenek. Nem csoda, ha az ilyenek – legyenek Budapesten, Kolozsváron vagy Bukarestben – elkerülik Tusványost. A maguk képe szerint sajátítják ki a demokrácia fogalmát, amit aztán erkölcsi fogalomként népszerűsítenek, a liberalizmust pedig fontosabbnak tartják a szabadságnál.
Ha nem az emberek megtévesztéséről volna szó, akkor szellemi tevékenységük kabarétéma is lehetne. Tudományuk ugyanis kimerül annak felismerésében, hogy a keresztény értékeket becsülő munkatársadalom nácizmushoz vezet, a magyar miniszterelnök pedig összemosható „Putyin cárral”. Elavult nemzetállamiságról papolnak, miközben ugyanúgy összekeverik a nemzet szolgálatát a nacionalizmussal, mint nyugati és bukaresti klienseik az erényt a prostitúcióval.
Ez a könnyelműség Szodoma és Gomora (egyik neve: a „nyitott” társadalom), a szabadosság őshazájának szellemét hivatott legitimizálni. Mert a szodomizmus egyik alappillére a szabadosságot szabadságként értelmező liberalizmus. Ebből csinálnak ma politikát az önjelölt világmegváltók. Nekünk, „2010 utáni” magyaroknak – akárcsak az európaiaknak – erre nincs szükségünk. Mert sudár fenyveserdőt szeretnénk a gyermekeinkre hagyni, nem álszent magyarázatokkal fedett kopasz dombot.
Közvetíteni az emberit
Ennél ezerszer több figyelmet érdemel David Campanale-nak, a BBC újságírójának üzenete. Campanale nagyra értékeli azt az „emberit”, ami a ’89-es rendszerváltás után az itteni magyarok közt fogadta. Állítása szerint Angliában ez már akkor eltűnőfélben volt. Ezért arra buzdít minket, Kelet-Közép-Európa polgárait, hogy az eddigieken változtatva közvetítsük mi az emberi, keresztény értékeket az értékvesztett Nyugatnak.
Szép üzenet. De az elhíváshoz fel kell nőni. És tudatosítani magunkban az ágyas-szellemiség feladásának imperatívuszát, a közösségeinket szodomizáló folyamat megfordításának szükségességét. Mert a portáinkat senki sem sepri ki helyettünk. Az igaz élet úgysem onnan érkezik, ahol a fenntarthatatlan mesterséges fenntartása zajlik, és a tolerancia jegyében megbélyegzik a másságot. Váltsunk hát, mert nincs miért féljünk. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivál
Hétfőtől a Kultúrpalotában!
Mint arról korábban beszámoltunk, hamarosan kezdődik a Marosvásárhely egyik igencsak rangos és hagyományos zeneszemléjévé vált Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivál. Az idei szemlére augusztus 18-a és 24-e között kerül sor, a hagyományokhoz híven a Kultúrpalotában. Mint azt Beke István Ferenc gitárművész, a szemle főszervezője elmondta, a fesztivált a Harmonia Cordis Egyesület szervezi, lelkes támogatóik közé sorolható a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal és a Maros megyei tanács – ők társszervezőkként is feltűnnek –, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
– Az egyesület szervezi az ország két legnagyobb klasszikusgitár-fesztiválját: az augusztusi, marosvásárhelyi Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivált és az áprilisi Terra Siculorum nemzetközi klasszikusgitár-fesztivált és versenyt (Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós). Vásárhelyre számos meghívott előadó érkezik Franciaországból, Magyarországról, Ausztriából, Angliából, Németországból és itthonról egyaránt, a fellépések programja gazdag és változatos. Naponta két koncertre kerül sor, lesz szólógitárkoncert, gitár-fuvola koncert, gitárduó és -trió, valamint dzsesszkoncert is. Idén megpróbáljuk "kivinni" a klasszikusgitár-muzsikát a Kultúrpalotából, így lesz koncert a főtéri Zanza kávézóban és valószínűleg a Víkendtelepen is. Az esti koncertekre természetesen a Kultúrpalota nagytermében kerül sor, a marosvásárhelyi gitáriskola hallgatói a kisteremben lépnek fel, a mesterkurzusoknak pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ad otthont. Számos érdeklődő jelentkezett, e kurzusokon többen részt vesznek Bukarestből, Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, Sepsiszentgyörgyről. A koncertekre a belépés ez évben is ingyenes, a programot és egyes fellépők rövid bemutatását az alábbiakban olvashatják.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Emlék az utókornak: Egy honvéd visszaemlékezései
Családi dokumentumok rendezgetése közben került elő egyik székelyhídi olvasónk üknagyapjának az első világháborúról, illetve az azt követő évekről írt visszaemlékezése, melyet, mint kordokumentumot adunk közre.
Tatai István székelyhídi olvasónktól kaptuk az alább több részben olvasható, megszerkesztett kéziratot, melynek aktualitást ad, hogy nemrégiben volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója. A szöveg szerzője olvasónk üknagyapja, Farkas Gábor (1877–1949) építőmester és kőműves, az első világégés részese volt, mint a debreceni 39. gyalogos ezred katonája, és ennek „köszönhetően” bejárta fél Európát, harcolt a piavei fronton, és Doberdónál is, majd szerencsésen hazatért. A visszaemlékezés régi fotók és családi dokumentumok rendezgetése közben került elő. Olvasónk joggal fogalmaz úgy, hogy igazi kincsre bukkant, hiszen a papírra vetett szöveg a hozzá tartozó fotókkal kiegészítve valóságos kordokumentumnak nevezhető: hogyan látta a háborút egy katona a lövészárokból, és hogyan a háború utáni éveket. Hogy valóban így van, arról most győződjenek meg olvasóink is, íme Farkas Gábor visszaemlékezése.
„Engem is besoroztak…”
Születtem 1877. hatódik hó 10-én, Székelyhídon. Édesapám Farkas Gábor (született Székelyhídon), édesanyám Nyéki Erzsébet (született Váncsodon, Magyarországon). Két és fél évig voltam nyomdász tanonc, de láttam, ez a szakma nem nekem való, ezért kőműves tanonc lettem 4 és fél évre. A segédi idő alatt dolgoztam többek közt Nagyváradon, Érkeserűben, Szatmáron, Nagykőrösön, Kecskeméten, Budapesten. Amikor hazatértem, apám látta, hogy megkomolyodtam, és mivel egyedül nem élhettem, hát megnősültem, Hatházi Julianna lett a hites feleségem. Kőműves iparosként építettem az Érmellékem többek között az asszonyvásári leányiskolát, a székelyhídi pala, később papírgyárat, a nagykágyai malmot. Miután kitört a háború, a Duna és a Tisza közét már elfoglalták a szerbek, az oroszok a Kárpátokat, engem is besoroztak, kiképzésre elvitek Jaromérba (Csehországba), 6 heti kiképzésre. Onnan kerültem Königgratzba (középkori magyar neve Királyvárad), ott volt a harctéri kiképzés, akkor voltam 37 éves. Később 4 hétig voltam, 1916. januárjában a doberdói fennsík lövészárkaiban, melyek közönséges árkok voltak, az ellenség felőli oldalon földdel megrakott zsákokkal egy méterrel megmagasítva.
Méterekre az ellenségtől
A zsákok között vaslemez volt, az azokon volt lyukakon dughatta ki a katona a puskája csövét. Az ároktól egy méterre volt a drótakadálynak nevezett tövises drót, de csupán 20 méterre volt az ellenség is. A tisztek pince alakú, kősziklába vájt üregben voltak, onnan osztották parancsaikat. A katonák az említett árkokban kellett legyenek 10 napig és 10 éjszakán át, az ennivalót éjszaka vitték nekik, már amikor lehetett. Csendesebb időben, amikor nem volt támadás, az 500 emberből 15 – 20 halt meg naponta. Éjszakánként, hogy az ellenséget meglessük, világító rakétát kellett kilőnünk, de sok volt a gránát és repesz, ami az emberek életét könnyen kioltotta. Az életüket vesztett bajtársakat a szanitécek hajnalonként szedték össze, és vitték 2 kilométernyi távolságra, ahol koporsó nélkül, saját ruháikban temették el őket. A sebesülteknek a szanitéc gyorssegélyt nyújtott.
Sok magyar nyugszik olasz földben
A 10 keserves nap eltelte után, hajnali időben érkezett el a váltás ideje, a mi, 39. számú ezredünket a 41. számú váltotta. Nagyjából 10 kilométeres távolságban voltak a deszkából épült pihenő barakkok, egybe 100 ember fért be. Ezeket az építményeket az ellenség, leginkább repülőről, rendszeresen szétverte. Ez a barakktábor egy kis falura hasonlított, a katonák még kis templomokat is építettek deszkából. Volt idő körülnézni a környéken. Doberdó éghajlata meleg, megterem a citrom, a narancs, a füge, a babér, a gesztenye, a rozmaring. A talaj köves egyik helyen, a másikon a burján akár 60 centisre is megnő, a kopárságban semmi nem terem. Egy idő után megbetegedtem, legyengültem, ezért kórházba vittek előbb San Daniele-be, ahonnan másfél hónap után Budapestre kerültem 2 hónapra. Átkértem magam Debrecenbe, ahol újabb 4 hónapig lábadoztam, majd áthelyeztek Érmihályfalvára újabb 5 hónapra. Ekkor már Románia is hadban állt, katonái bevonultak Kolozsvárra. nem sokáig voltak ott, a németek és a magyarok visszaverték őket Bukarestig.
Négy nap, négy éjjel
Ez idő tájt már Mihályfalván nem lehetett maradni, vissza kellet menni az ezredhez. Ott, ahol már korábban voltam, az üdülőbe (San Danielle – szerk.megj.) készítettem egy konyhát épülettel együtt, ahol 500 embernek főztek. Innen beosztottak a menetszázadba, 4 nap és 4 éjjel mentünk vonattal, míg az olasz tengerparthoz értünk, Doberdóhoz közel. Ekkor már az olaszokat Coneglián túl, a Piavé partjánál állították meg a magyar és német hadtestek. A tengerparton kiszálltunk, gyalog mentünk Conegliáig. Szép város volt nagyon, gyárak raktárak, vasúti nagy épületek. Az olaszok, mikor visszavonultak, felgyújtották, az állomást szétlőtték, ebben a nagy városban nem maradt 20 családnál több, a többiek elmenekültek. Mi egy kastélyban szálltunk meg, melynek a kertjéből lett az elhunytjaink temetője: a Piavénél meghalt embereinket ott temettük el. Engem, mint mesterembert, beosztottak a temetkezéshez, tiszteknek csináltan koporsót, közlegényeknek keresztet. Itt kevés ideig voltam, újra beteg lettem, kórházba szállítottak, de csak olasz területen, mivel senki beteget az országunkba vissza nem hoztak, ott volt az üdülőnk is, nagyon sok magyar nyugszik az olasz földön.
Nehéz helyzetben
Innen áthelyeztek a divíziós asztalos műhelybe itt már nagyon jó dolgom volt, 10 napra kaptunk 30 olasz lírát, az volt a lénungunk (fizetésünk). A magyarok1908. májusában átkeltek a Piavén, 14 nap és éjjel egyformán tűz alá voltunk véve. Zita királynénk, az olasz király leánya, árulást tett, a folyó vizét előbb elzáratta, majd, mikor felgyűlt, megengedtette – embereink közül sokan az ágyútűzben haltak meg, mások vízbe fúltak. A mieink kimerültek, nehéz helyzetükben feladták a frontot, a hátralevő emberek pedig fellázadtak: 1918. október 10-én reggel egy jeladásra mindenki felvette a holmiját, fegyverét azzal, hogy nem megy senki a frontra, e helyet védje meg a cseh, mi csak Magyarországot védjük, nem kell nekünk az olasz föld.
Következett Székelyhíd, hazaértem
A tisztek, nem bírván a legénységgel, arra hivatkoztak, hogy „fiúk, messze van Magyarország!” Nem baj, megyünk gyalog is, volt a válasz. A honvédek minden magyart összeszedtek, a fegyvert otthagyták, és elmentek. Október 20-án este jött a parancs, hogy a civilektől hozzunk szekeret, jószágot. Összeszedtünk 25 szekeret, megraktuk élelemmel, a szegény emberektől az utolsó jószágokat is elhoztuk, azok nem győzték siratni. Elindultunk, reggel hallottuk a robbanásokat: a mi embereink amit nem tudtak elhozni, azt felgyújtották. Az országútra érve láttuk, hogy mindenfelől jönnek az emberek a frontról, alig fértek, az égen olasz repülők szálltak. Az utolsó olaszországi falunál, a Plocken hágónál jártunk, amikor újabb parancs jött: fegyvert elégetni! Másnap reggelre elértük Ausztria első faluját, Kötschach-Mauthent. A parancs szerint semmihez nem volt szabad nyúlni, aki azt megszegi, egyből hadbíróság elé viszik. Ekkor már nagy hatalmuk volt a civileknek.
Ismét változás
Meneteltünk tovább, majd Maltambergben szálltunk vonatra, ahol 14 nap utazás után a csehek mindent elszedtek, élelmet, felesleg ruhákat. Pécsre érve jött a parancs: le a sapkát, rózsával. Vártak bennünket, húzták, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…”, teával és kaláccsal kínáltak. Innen tovább utaztunk Budapestre, Debrecenbe, végül következett Székelyhíd. Hazaértem! Aztán jött ismét a változás, a kommunisták az egész országban Kun Béla és Lenin nevében kormányoztak. Ezek sok embert eltetettek láb alól, Pesten a Dunába lökték, akik ellenük voltak. Kezdett minden hivatal románná alakulni. 1930-ban elmentem Bukarestbe munkára, 3 hét után tovább Dömbovicára, ahol 6 hónapig voltam egy nagy cementgyárban, és 32 ezrest kerestem. Ó-Románia egy része, Brassótól Szinajáig nagyon sziklás sok erdőséggel, sok forrása van, aztán nagy síkság következik. Ugyanabban az évben, november elsején jöttem haza. Decemberben a székelyhídi papírgyárban robbanás történt, négyen meg is haltak.
„Román idő”
Szüleim sírkövét 1931. januárjában készítettem el, február 16-án meghalt feleségem, Hatházi Julianna. Április hónapban újra nősültem, Bóné Juliannát vettem el. Édes fiam, ifj. Farkas Gábor 1932. április 20-án született meg. A népnek 1939-ig tűrhető volt az élete. Ez ideig 2 minisztert is lelőttek, és most már sűrűsödnek a vészjelek: az olaszok elfoglalták Szicíliát, a németek Ausztriát, az oroszok Lengyelország egy részét, és Finnországot 1939. december 1-én. A “román idő” alatt a közigazgatás román volt, 1939-ben készült el Székelyhídon a katolikus kápolnából egy román templom, ami mostanig sincs bepucolva. E napig 21 éve a román uralomnak…
Rencz Csaba
erdon.ro

Különös békeszerződés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (7.)
„A Monarchia és Németország 1917. december 9-én Focşani-ban fegyverszünetet, majd 1918. május 7-én Bukarestben békeszerződést kötött Romániával. Ez a szerződés, mondhatni, a világtörténelem legenyhébb békefeltételeire épült: a Monarchia egészen keskeny sávban kapott határkiigazítást a Kárpátokban, egyszerűen avégett, hogy a román tüzérség ne tudjon a hegygerinc nyugati, illetve északi oldaláról támadóállást elfoglalni. A megszerzett területen különben alig élt számottevő lakosság, így Erdély etnikai képe nem változott meg. A békeszerződés értelmében a román hadsereg megtarthatta teljes fegyverzetét. Ezekkel a fegyverekkel vonult be Erdélybe néhány hónappal később, a Monarchia hadseregének összeomlása után.” (Pomogáts Béla: Ember az embertelenségben)
Belső hadszíntér
A hirtelen rázúduló veszedelem következtében a vármegye lakossága fokozott mértékben károsodott. A helyzetet tovább rontotta, hogy mire az emberek visszatérhettek otthonaikba, a szövetséges katonákat találták ott, akik a maradék tartalékaikat is felélték vagy rekvirálták. Készült egy másik, a miniszterelnökhöz küldött felirat is, amelyben a kárpótlás elmaradását sérelmezték, a legfőbb vezetést figyelmeztették, hogy a vármegye lakossága kárpótlás nélkül már nem bírhat ki még egy telet. A kialakult siralmas állapotokról dr. Török Andor alispán 1918 májusában számolt be, hogy a megye már 20 hónapja belső hadműveleti területnek számít, emiatt a postai, távíró szolgálat szünetelt, de rendkívüli nehézségekbe ütközött a szállítás is. 1917-ben katasztrofálisan rossz termés volt. A hiányt csak az Alföldről lehetett volna pótolni, de a szállítási fennakadások következtében ez csak nagy nehézségek árán sikerülhetett. Gyakorlatilag élelmiszerhiány alakult ki. 1917. október 4-én a városi képviselő-testület megállapította, hogy a közélelmezés a háborús viszonyok között a hatóság legnehezebb feladata. Szükségessé vált a jegyrendszer általánosítása. A lakosság ellátásával kapcsolatos súlyos fennakadások kötelezővé tették a közélelmezési ügyosztály felállítását. Az élelmiszerhiány ugyanakkor lehetőséget kínált némelyek számára, hogy uzsoraáron értékesítsék eltitkolt készleteiket. 1917 márciusában a kenyérnek fogyasztási igazolvány nélküli forgalmazásáért Apor Jánost a rendőrség 150, Voloncs Mihálynét 75 koronával büntette. Tejdrágítás miatt Juga Józsefnét 60 koronával bírságolták. A cukornak jegy nélküli árusításáért Kozma Lajosnét 60 koronával, szalonnadrágítás vétségéért Pál Lajost 75 koronával büntették. A hatóságok számára az 1917-es év kiemelkedő fontosságú feladatát jelentette a román megszállás elől Kelet-Magyarországra menekültek hazatelepítésének megszervezése. A türelmetlenebbek a román visszavonulás után mindjárt hazaindultak ugyanolyan módon, ahogy azt fél évvel korábban tették, szekereik és lovaik segítségével. 1917 február elején a belügyminisztérium megállapodott a központi vasúti igazgatósággal, hogy a sok ezerre tehető menekült számára naponta két-két szerelvényt biztosítson. Jó hírként nyugtázták, hogy az Udvarhely, Brassó és Háromszék vármegyei hazatérőket már útnak is indították.
1917. október elején Sepsiszentgyörgy felszabadításának első évfordulóját a katolikus és református templomban is istentiszteleten ünnepelték meg.
A meglévő súlyos gondok mellett más természetű, aggodalomra okot adó jelenség is izgatta a hatóságokat. Alispáni jelentés szerint kormányértesülésekből tudható volt, hogy orosz fogságban lévő magyarok körében a forradalmi ideológiát elsajátítók száma igen magas, és várni lehetett az ilyen személyek tömeges hazatérését. A főszolgabírák figyelmébe ajánlotta, hogy készüljenek fel erre, és jelentsék az estleges baloldali agitációt körzetükben. Sepsiszentgyörgyre ugyanakkor nagyobb számú hadifoglyot irányítottak. Két okból is elrendelték a hazatérő rokkant katonák ideiglenes elkülönítését: a járványfertőzések miatt, másrészt a „szellemi mételytől”, a különböző forradalmi, főleg bolsevik eszméktől való fertőzöttségük okán. Közben a szegénység egyre nagyobb méreteket öltött, ezt csak fokozták az általánossá váló rekvirálások. A szarvasmarhákat rendszeresen potom áron eltulajdonították a gazdáktól. A Székely Nép 1918. január 16-án írta: „Ha ezt a brutális eljárást be nem szüntetik, rövidesen összeomlik a székely gazdasági élet. Követeljük, hogy azonnal vessenek véget ennek a rekvirálásnak, amely az ellenséges betörés kárát megismétli.” 1918 februárjában az hír járta Sepsiszentgyörgyön, hogy a rekvirálás mindenre kiterjed, most már nemcsak élelmiszert, hanem még a fehérneműt is elviszik. A hírek arról is szóltak, hogy mindent visznek a hatóságok, még a létfenntartáshoz szükséges élelmet is. Más alkalommal azzal riogatták az embereket, hogy a lakosság teljes burgonyakészletét elkobozzák, még a vetőmagot is.
Új román invázió
1918. november 11-én dr. Török Andor alispán a bonyolult katonai, politikai és nemzetbiztonsági helyzetről tartott közgyűlési beszámolót. Újabb román invázió valószínűségét említette, miközben Magyarországon kitört a forradalom, ami a háború befejezését vonta maga után Magyarország számára. Az új hatalom az államiságot más alapokra helyezte. A kormányzást az Országos Nemzeti Tanács ragadta magához. Mindenütt megalakultak ennek a helyi szervei, így történt Háromszék vármegyében is. Az alispán hangsúlyozta, hogy nincs fontosabb teendő, mint a közrend, köznyugalom, a személyi és vagyonbiztonság helyreállítása. Az ellenséges betörés esetén senki sem kötelezett távozásra, aki csak teheti, maradjon helyben, mert ezzel javait jobban védheti. Véleménye szerint: „Mivel már nem vagyunk hadviselő felek, az idegen csapatok csak bevonulnának hozzánk, és mi az egész világ nemzetközi oltalmába ajánlanánk magunkat.” 1918. november 2-án a városi tanács polgárai számára hirdetést bocsátott ki arról, hogy a független, szabad és önálló Magyarország kormánya a nemzeti tanács elvei alapján Károlyi Mihály vezetésével megalakult. A városi tanács sürgönyileg köszöntötte az új miniszterelnököt. 1918. november 14-én belügyminisztériumi távirat értesítette a törvényhatóságot az idegen megszállás közeli bekövetkezéséről. Sepsiszentgyörgy képviselő-testülete kimondta, hogy a városi hatóságok idegen csapatok általi megszállás esetén helyükön maradnak, munkájukat tovább folytatják, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a megszálló csapatok jóakaratát a lakosság részére megnyerjék. Időközben Ojtozban és Bereckben román katonák jelentek meg. 1918. december 14-én pedig már a megszállás tényéről tett jelentést a polgármester. Dumitru Tigoianu százados parancsnoksága alatt mintegy 120 főből álló katonaság érkezett a városba. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a megszállás már nem rövid lejáratú kalandnak minősült, mint korábban, hanem immár a győztes hatalmak diktálták a vesztesek számára kötelező békefeltételeket. Ez pedig Magyarország területe kétharmadának, ezzel együtt Erdély elvesztéséhez is vezetett.
Vége
Cserey Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Változatok anyaországra
Számos tanulsággal szolgálnak az összrománság helyzetének és gondjainak kibeszélése céljából tizenkét évvel ezelőtt létrehozott marosfői nyári szabadegyetem idei előadásai, mindenekelőtt Bukarest számára.
Az előző években a többnyire a székelyföldi autonómiatörekvések miatti hisztéria, az ottani románságot ért „jogtiprások” feletti kesergés jellemezte rendezvény résztvevői ezúttal éppenséggel a román államot, annak határon túli politikáját vették célkeresztbe.
A szerbiai, ukrajnai és transznisztriai románság képviselői egyaránt arra panaszkodnak, hogy Bukarest elengedte a kezüket, sorsukra hagyta a környező országokban őshonos, erős asszimilációnak kitett kisebbségi közösségeket, amelyek a nemzeti identitásuk megőrzéséért folytatott küzdelem terén tulajdonképpen nem számíthatnak Romániára.
„Folyamatosan érezzük anyaországunk támogatásának hiányát” – fogalmazott a szerbiai románok képviselője. Hozzátette: nemcsak egy évente megrendezendő néptánctalálkozó szponzorálását várják Romániától, hanem hogy biztosítsa a külhoni románok oktatási és kulturális intézményrendszerének létrehozásához és fenntarthatóságához szükséges alapokat, ahogy teszi azt Magyarország az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági magyarok esetében.
Micsoda érdekes kontrasztok! Miközben Bukarest folyamatosan azt hangoztatja, hogy Budapest retrográd, a 21. századi multikulturalizmussal és szomszédságpolitikával összeegyeztethetetlen nemzetpolitikát folytat, a szomszédos országokban élő románok épp ezt hiányolják anyaországuktól.
Rendkívül ellentmondásos, hogy amíg a magyarországi közméltóságok rendszeresen ellátogatnak az elcsatolt területekre (apropó: októberben Orbán Viktor kormányfőt Kolozsvárra várják), addig az ukrajnai románok fájdalmára Odesszában legutóbb 17 éve fordult meg bukaresti politikus. Akik közül a jövőben remélhetőleg kevesebben teszik majd szóvá a budapesti hivatalosságok erdélyi „jövés-menését”.
Sőt hátha külhoni nemzettársaik méltatlankodása nyomán ismerik fel egy anyaország felelősségét és azt, hogy az ebből fakadó kötelezettségek teljesítése megkerülhetetlen.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Hargita és Heves testvérmegyék lettek
Heves Megyei Közgyűlés testületének augusztus 15-i soron kívüli ülése után Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Szabó Róbert, a Heves Megyei Közgyűlés elnöke testvérmegyei megállapodást írt alá – közölte a megyei önkormányzat sajtószolgálata.
Borboly CsabaA testvérmegyei partnerség bővítése céljából Heves Megye Közgyűlése a június 27-ei ülésén döntött arról, hogy együttműködési megállapodást köt Hargita Megye Tanácsával. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy fogalmazott, a Heves megyével való együttműködés gazdasági, oktatási és kulturális téren is jó lehetőségeket tartogat.
Kiemelte a közös gazdasági projektek fontosságát, hiszen Romániának Magyarország a harmadik, Magyarországnak Románia a második legnagyobb gazdasági partnere, de ezekből a kapcsolatokból egyelőre kevés létesül Székelyföldön, inkább Bukarestet és a határmentét részesítik előnyben. „Ezeket a gazdasági kapcsolatokat kell erősíteni Székelyföld és az anyaország között” – mondta Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Székelyhon.ro

Ki a nagyobb hazafi
El sem kezdődött még hivatalosan az elnökválasztási kampány, a jelöltek máris őrült versenybe kezdtek. No nem országvezetési víziójukat ismertetik, nem arról beszélnek, mit tesznek majd, ha a Cotroceni-palota boldog lakói lesznek, nem arról értekeznek, milyen útra terelnék a gazdasági-társadalmi válságba sodródott országot – nem, mindez másodlagos fontosságú kérdés csak, már ha egyáltalán szóba kerül. A verseny jelenleg arról szól, ki a nagyobb román.
Az alaphangot Victor Ponta adta meg, igen ravasz módon szúrt oda legesélyesebbnek tartott ellenfelének, Klaus Johannisnak: azt ecsetelte, ő bizony román és ortodox. Az ily módon magyarázkodásra kényszerített liberális politikus aztán fene nagy igyekezetében még tán Pontán is túltett hazafiságban: lojalitását bizonygatta, azt hangsúlyozta, román ő, nem is akármilyen, lám, még a székelyek autonómiaigényét is mily határozottan elutasítja. A kormányfő sem adta alább, újabb ravasz húzással elmerészkedett a Nyergestetőre, és a székelyek hősiességét méltatta – rá néhány napra pedig külügyminiszterét a székelyföldi Marosfőre szalasztotta, hogy az ott összesereglett románságot megnyugtassa: Bukarest oltalmát élvezik. S ha már ott volt, hát Titus Corlăţean nem mulasztotta el az alkalmat, hogy jól oda ne mondjon Budapestnek, egyenesen azzal vádolta Magyarországot, hogy az autonómiatörekvések támogatása révén megszegi a két állam közötti alapszerződést. S amikor már azt hittük, hogy ennél hazafiasabb hangvételű megnyilvánulást már aligha tehet bárki, megszólalt Cristian Diaconescu, az államfő legújabb pártjának államfőjelöltje is, aki – miután néhány nappal korábban Nagyromániát vizionálva még azt ecsetelte, a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése nem késhet már soká – külügyminiszteri múltját meghazudtolva igen otromba és felelőtlen módon azzal riogatta a közvéleményt, hogy Magyarországot Oroszországhoz hasonlította. És ne higgyük, hogy itt a vége. Az államfőválasztás előtt vélhetően gyakran előkerül még a magyar kártya. Mert Romániában jelenleg nem az számít hazafinak, aki az ország és nemzete előmenetelén dolgozik, hanem az, aki erőteljesebben gyűlöli a magyarokat. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Erdmagyar” szokásjogok
Mint minden közösségnek, nekünk is vannak a történelmünk során kialakult, „begyepesedett” társadalmi szokásaink, alapelveink, kiindulópontjaink. Ez az örökségünk magán viseli elért sikereink, valamint elszenvedett vereségeink nyomait egyaránt. A frusztráltnak mondható nemzettudatot főleg az utóbbi évszázad során átélt kudarcok határozzák meg. Elvesztett háborúk, szétszaggatott országrészek, külföldi elnyomás, kisebbségbe rekedt milliók, gazdasági nehézségek, külkapcsolati konfliktusok. Ezek jellemzik a magyar nemzet mai állapotát. Ebben a geopolitikai helyzetben természetesnek tűnhetnek azok a szokásjogi axiómák, amelyek első sorban a konzervativizmus irányába mutatnak, de mégis akadnak olyan személyek, akik elvárnák, hogy a modernizmus jegyében, az erdélyi magyarok is liberálisabb elveket valljanak.
Az újkori nemzetközi egyezmények, a különféle direktívák, valamint a tudatosan felépített eszmerendszerek egy eléggé egyoldalú toleranciát követelnek meg tőlünk. A jogainkról való lemondásra késztetnek. Mások szempontjait kell fontosabbnak tartanunk, mint a sajátjainkat. Megtanítottak a „nagy liberális szellemiség”
jegyében csendben maradni, jól viselkedni, megalkudni. Másfelől pedig, ha a helyzet úgy kívánta, akkor a „nemzeti ügy érdekében” elvtelenül kellett cselekednünk. Mi tagadás, ez utóbbi leckét jól megtanulta közösségünk, hiszen még soha nem szegte meg „tömegesen” az összefogás intelmét. Az erős képviseletért nagy bírsággal, az elveink feladásával kellett megfizetnünk. Sorra megdőltek azok az axiómák, amelyek eddig minket jellemeztek.
Az egyik ilyen példa a bukaresti partnerekhez fűződő egyre szorosabb kapcsolat. Persze a szövetségnek mindenáron élnie kellett a romániai parlamenti képviselet nyújtotta lehetőségekkel, de nem lett volna szabad a Kárpátoktól délre eső területeken zajló sárdobálásba ennyire elmélyülnie, az elvtelen egyezkedéseket felvállalnia, a magyar kormánnyal pedig megannyiszor konfliktusba keverednie. Az erdélyi magyar közösség, ha választania kellene, Budapest és nem Bukarest, valamint az egyenes beszéd és nem a hazugság mellett voksolna. Ezt pedig minden politikai alakulatunknak tiszteletben kellene tartania.
Egy másik axióma az erdélyi magyarok jobboldali politikai beállítottsága. Hiába fáradoznak egyesek ennek a ténynek a megváltoztatásán, eleve kudarcra vannak ítélve. Nyugodtan befeketíthetik a jobboldali erők vezetőit, és jelentéktelennek tekinthetik az általuk képviselt értékeket. Az itteni emberek ettől nem változnak. Bárki, bármit is mondhat a balliberális oldalon. Ez nem egy feltételezés, amit bizonyítani kellene, hanem tény.
Sőt, adott esetben, ha kell, tisztes távolságot tudnak tartani bármilyen politikai alakulattól, nem dőlnek be a provokációknak. Ilyen szempontból Erdély nem követheti az anyaország példáját, ide nem gyűrűzhet be a politikai szegregáció. Itt nem uralkodhat el az a társadalmi betegség, amely az emberek agymosási tüneteit vonná maga után. Itt jobban érvényesül a szabad véleményhez való jog és az emberek egymás iránti tisztelete. Remélhetőleg ezt előbb-utóbb belátják azok is, akik ez ellen dolgoznak.
Ferencz Zsombor, kozpont.ro

Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro

Vadász Ernő Kiválósági-díjas
„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat”
A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt.
A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet.
– Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte?
– Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen.
– Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához…
– Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem.
– Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el?
– Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat.
– Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket.
– Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől.
– Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak?
– Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Titus Corlăţean és az autonómia: ki sért alapszerződést?
Sajátos érveléssel indított újabb fronton támadást a magyar önrendelkezési törekvések ellen Titus Corlăţean román külügyminiszter a Marosfőn megrendezett román nyári egyetemen.
A bukaresti diplomácia vezetője azzal vádolta meg a magyar kormány tagjait, hogy amikor a romániai magyar autonómiatörekvéseket, a székely önrendelkezést támogató nyilatkozatokat tesznek, megsértik a román–magyar alapszerződésben foglaltakat.
Corlăţean szerint a mindkét fél által elfogadott alapszerződés 15. cikkelye és melléklete azt szögezi le összefoglalva, „hogy kétoldalú kapcsolatokban nem fogadjuk el a kollektív jogokat és az etnikai alapú autonómiákat”.
Külső vagy belső igény az autonómia?
A román külügyminiszter ezzel egyfajta „külső agresszió” áldozataként próbálja beállítani Romániát, minden bizonnyal arra alapozva, hogy – többek között Orbán Viktor magyar kormányfő „illiberális demokráciáról” szóló tusnádfürdői beszéde miatt – Magyarország nemzetközi megítélése jelenleg nem a legjobb, ezért ha „rátolja” az autonómiaigényekért viselt felelősséget Budapestre, azzal sikerül gyengítenie a romániai magyar közösség pozícióit.
Corlăţean azzal próbálja diszkreditálni az autonómiaigényeket, hogy úgy igyekszik beállítani, mintha külső erők szorgalmaznák, nem pedig az ország több mint egymillió polgára igényelné. Ezáltal olyan látszatot kelt, mintha a mindig nyughatatlan Budapest kezdeményezésére romlott volna meg a viszony a két ország között, nem pedig azért, mert Bukarest hallani sem akar a romániai magyar közösség jogbővítési igényeiről.
A román külügy ráadásul a magyar válaszra – miszerint szó sincs az alapszerződés megsértéséről, hiszen épp ez a dokumentum emeli a kisebbségi ügyeket a kétoldalú kérdések közé – a nemzeti kommunista Ceauşescu-érában megszokott, de a jelenlegi kormány által is több ízben használt érvelést alkalmazta, miszerint a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatos témák Románia belügyét képezik.
Holott már a Corlăţean által hivatkozási alapként használt alapszerződés bevezetőjében is az áll, hogy a nemzeti kisebbségek védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének részét képezi, és mint ilyen, a nemzetközi együttműködés tárgya, a szerződő felek elősegítik egymás számára, hogy figyelemmel kísérjék az ebben a cikkben foglaltak megvalósulását.
Nincs szó az autonómia tilalmáról
Bár az alapszerződésnek magyar szempontból nagy hiányossága, hogy nem szerepel benne az autonómia kérdése, sőt az Európa Tanács 1201-es, a kisebbségek védelméről szóló, a szerződéshez mellékletként csatolt ajánlásához román követelésre hozzáfűzték: „a Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik a kollektív jogokra, és nem kötelezi a feleket arra, hogy az említett személyek számára biztosítsák a jogot az etnikai alapú területi autonómia speciális státusára”, az ominózus 15. cikk interneten hozzáférhető változataiban nem történik említés arról, hogy a kétoldalú kapcsolatokban szóba hozni sem lehet az önrendelkezés témáját.
Ezzel szemben többek között azt tartalmazza, hogy „a Szerződő Felek együttműködnek a nemzeti kisebbségek védelme nemzetközi jogi kereteinek továbbfejlesztésében. Egyetértenek abban, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak továbbfejlesztésével kapcsolatos azon nemzetközi dokumentumok rendelkezéseit, amelyekre nézve a jövőben kötelezettséget vállalnak, e Szerződés részeként fogják alkalmazni.”
Vagyis Bukarest egyértelműen elfogadta, hogy a felek kétoldalú, nemzetközi együttműködés keretében foglalkozhatnak a kisebbségek helyzetével. Igaz, a megfogalmazás nem a kisebbségi közösségekről szól, hanem a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének jogairól, ez azonban a legkevésbé sem jelenti a kollektív jogok említésének tilalmát – legalábbis a szövegben tételesen sehol sem áll ilyesmi. Ráadásul az is világos, hogy a kisebbségi egyének kisebbségi jogainak bővítése az egész közösség számára a megmaradás záloga lehet.
A 15. cikk vége a következőképpen hangzik: „Az ebben a cikkben foglalt kötelezettségvállalások egyike sem értelmezhető oly módon, hogy feljogosítana az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel, egyéb nemzetközi jogi kötelezettségekkel vagy a Helsinki Záróokmány és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Párizsi Chartájának rendelkezéseivel ellentétes bárminemű tevékenység folytatására vagy cselekedet végrehajtására, az államok területi integritása elvét is beleértve.”
Előfordulhat, hogy Corlăţean erre a kitételre célzott, amikor az autonómia tilalmára próbált hivatkozni. Csakhogy az önrendelkezés semmilyen nemzetközi egyezményt nem sért, számos európai példa van jól működő és az adott ország egésze, illetve az autonóm területen élő közösség polgárai számára békét és jólétet biztosító területi autonómiára.
Az pedig végképp nem állja meg a helyét, hogy az autonómiatörekvések Románia területi integritására törnének. Az autonómiák Európa-szerte alkotmányos alapon, az illető állam törvényeinek betartásával működnek, szó sincs arról, hogy az önrendelkezés bármilyen módon sértené az illető ország szuverenitását vagy területi egységét.
Emlékezetes, hogy az autonómia ügyét a romániai magyar közösség vitte ki a nemzetközi porondra, amikor különböző szervezetei révén a kisebbségi jogok európai uniós szintű rögzítését kérte, és amikor az Európai Bizottság ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy a kisebbségi ügyek nem közösségi, hanem tagállami hatáskörbe tartoznak, a kisebbségi szervezetek több pert indítottak ellene az Európai Unió bíróságán. A perekbe a felperesek oldalán Magyarország is beszállt, míg az alperes mellett, a kisebbségek ellen többek között Románia is belépett a jogvitába.
Az azonban, hogy Magyarország kiáll a nemzetközi porondon az autonómiatörekvések mellett, távolról sem jelenti azt, hogy az autonómiaigényeket Budapest fogalmazta meg. A magyar kormány több ízben is jelezte: az erdélyi magyar közösség által megfogalmazott igényeket támogatja, nem saját kezdeményezéséről van szó.
A magyar fél feladata – elsősorban a romániai magyar közösség képviselőiről van szó, de a magyar diplomácia aktivitása is fontos – az, hogy nyilvánvalóvá és vitán felülivé tegye a nemzetközi porondon: nem a renitensnek beállítani próbált Budapest által generált nemzetközi konfliktusról van szó, hanem román állampolgárok százezreinek a legitim kisebbségi szervezetek révén a bukaresti központi hatalom felé a törvényes keretek betartásával megfogalmazott igényéről. Az autonómiaigény hangoztatása és támogatása pedig semmiben sem ellentétes a magyar–román alapszerződéssel.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)

Hivatalos: marad az ágyú Háromszéken
A Hivatalos Közlönyben is megjelent az a Kormányhatározat, amely garantálja, hogy Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja végérvényesen a Székely Nemzeti Múzeumban marad.
Tamás Sándor, a szövetség háromszéki elnöke az ágyúval kapcsolatban kifejtette: „Kelemen Hunor miniszteri mandátuma olyan lehetőséget teremtett számunkra, amelyet ki is használtunk: hazahoztuk az ágyút. Akkor három hónapra kaptuk kiállításra. Nyilván érzelmi kérdés ez a székelység számára, így azt is fontosnak tartottuk, hogy itt maradhasson, azaz, ahogy mi fogalmaztunk, itthon maradjon. Hosszú ideig tartó jogi hercehurca kezdődött a megye és a Román kormány között. A magyarság dolgai általában nehézkesen haladnak a fővárosban, de ha bele tudunk szólni a politikai kérdésekbe, akkor haladnak. Kelemen Hunor is szívén viseli az ágyú ügyét, így ez a kérdés is prioritás maradt, az eredmény pedig most már a Hivatalos Közlönyben is látható”.
Mint ismeretes, Gábor Áron ágyúiból csupán egyetlen példány maradt fenn, amelyet 40 évig Bukarestben, többnyire egy raktár mélyén tároltak. A történelmi darabot 2010-ben szállították vissza Háromszékre. Azóta a háromszéki 1848-49-es szabadságharc kiemelt fontosságú emléke Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban tekinthető meg. Ideiglenes kiállításon volt Kézdivásárhelyen és Baróton. Az elmúlt 3 évben több tízezren nézték meg a székely nemzet ereklyéjét.
maszol.ro

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

Aláírásgyűjtés: az RMDSZ már elérte a kitűzött célt Háromszéken
Tamás Sándor, Kovász megye tanácsának elnöke kézjegye lett a 30 ezredik, Kelemen Hunor államelnök-jelöltet támogató aláírás Háromszéken. Az aláírásgyűjtést tovább folytatják, mivel minden szavazópolgárnak lehetőséget szeretnének biztosítani a támogatásra.
Tamás Sándor, Kovász megye tanácsának elnöke kézjegye lett a 30 ezredik, Kelemen Hunor államelnök-jelöltet támogató aláírás Háromszéken. Az aláírásgyűjtést tovább folytatják, mivel minden szavazópolgárnak lehetőséget szeretnének biztosítani a támogatásra.
Eddig Előpatakon 215, Kommandón két nap alatt 300, Esztelneken pedig annak ellenére, hogy 250 volt a cél, végül 400 személy támogatta aláírásával az RMDSZ-t. Nagybaconban több mint ezer aláírás gyűlt össze 3-4 nap alatt, annak ellenére, hogy azt megelőzően az EMNP már végigjárta a közigazgatásilag a településhez tartozó Kisbacont.
Az államelnök-jelölt eszköz a székelyek akaratának kinyilvánítására
„Minden politikai megmérettetésen részt kell vegyünk. Fontosnak tartottuk, hogy az államelnök-választáson Kelemen Hunor legyen a jelölt. Meg vagyok győződve, hogy amióta ő a Szövetség elnöke, azóta nőtt a Szövetség súlya a romániai politizálásban, a Kárpát medencei politizálásban is, és hitelesen tudja a választási kampányban elmondani az erdélyi magyar közösség igényeit, gondjait, elvárásait. Székelyföldnek szüksége van az elkövetkező időszakban más típusú megközelítésre Bukarest irányából, más típusú elvárásaink vannak, mint az elmúlt 25 évben” – mondta Tamás Sándor.
A megyeelnök bevallotta, sokáig csupán magyar nyelven folyt az önrendelkezés megvalósításának akarata, ám az elmúlt időszakban változtattak ezen, megindult a román nyelvű kommunikáció is.
Egy személy csupán egy jelöltet támogathat
Grüman Róbert, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének ügyvezető elnöke felhívta a figyelmet arra, hogy egy személy csak egy ívet írhat alá. Mint fogalmazott, ha több, a jelöltet támogató ívet látna el kézjegyével valaki, akkor mindkét listáról kihúzzák, ugyanakkor büntetőjogi eljárás indulhat ellene, és akár pénzbeli bírságot is kaphat. Az ügyvezető elnök közölte azt is, hogy szeptember 15-ig folytatják a gyűjtést, aki támogatni szeretné Kelemen Hunort, az aláírhatja a nyomtatványt a városi standoknál, a pecséttel ellátott igazolvánnyal rendelkező önkénteseknél, valamint a vidéki települések polgármestereinél, önkormányzati képviselőknél, valamint az RMDSZ-es tisztségviselőknél is.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Ne hagyjuk el ősi hitünket (Úz völgye kötelez)
A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket!
A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk
Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben.
Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba.
A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében.
Hatszáz fakereszt
Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.”
Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.”
A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzetállam: rémálom
Amikor 1989 végén a Ceausescu-diktatúrát a népharag elsöpörte, természetesen sokkal jobban tudtuk, mit nem akarunk, mint azt, hogy milyen államot szeretnénk fölépíteni. Nem akartuk egy autarchikus, minden szempontból önellátó állam fantazmagóriáját valaha is megint megtapasztalni. Nem akartunk az erőltetett adósság-visszafizetés miatt éhezni és fázni. Nem akartunk egy tökéletesen ellenőrzött, orwelli világban a függöny mögül kilesni, suttogni, jelbeszéddel értekezni, jelentőségteljesen elhallgatni, autó zúgásra, ajtócsengőre összerezzenni.
Nem akartuk, hogy egy csalhatatlan vezér mondja meg nekünk a „tutit”, bár akkor ezt a szót még nem ismertük. Nem akartuk, hogy a rádió és a televízió újabb meg újabb vívmányokról számoljon be naponta, míg szemmel láthatóan nő körülöttünk a nyomor. Nem akartuk, hogy fejadagra adják a kenyeret, a húst, a vajat, a tojást, a cukrot, a benzint. Mi, magyarok még azt sem akartuk, hogy Bukarestből, a nyelvünket nem is ismerő pártfunkcionáriusok mondják meg, mi a jó nekünk, és mi a rossz. Nem akartuk, hogy a gyerekeinknek azt tanítsák történelemórán, méghozzá románul, hogy ők a dákok leszármazottai.
Nem akartunk egy kommunista nemzetállamban élni. Semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen. Miközben lassan-lassan az is tisztán állt előttünk, hogy sokféle, többé-kevésbé sajátos állammodellt követhetnénk egy fekete-fehérből gyorsan színesre váltó világban, az előttünk is megnyíló Európában, ahol igazán változatos megoldások vannak, hiszen a köztársaságok mellett monarchiák is fellelhetők, természetesen jelképes hatalmú monarchákkal, és mi tagadás, demokratikusan működnek ezek az államok is.
Számomra a legrokonszenvesebbnek a svájci minta tűnt, és nemcsak a kisebb vagy nagyobb nyelvközösségek egyenjogúsága okán, hanem mert fogalmam sincs, éppen ki ott az elnök, és kik vannak kormányon, de ettől még az az ország minden jel szerint elég jól megvan. De most végül is nem a nyugati megoldásokat akarom leltározni, bár időről időre az sem árt. A lényeg az, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelemünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán.
Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, „puha”, „gyenge” államért. Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom –, egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához. A jobboldalhoz sem, mert amit mi annak idején, negyven év alatt átéltünk, azt bizonyította, hogy az Internacionálé himnikus akkordjai mellett is kiteljesíthető a nacionalizmus. Viszont nekünk mégis legalább száz esztendőről kellene beszélnünk, de inkább jóval többről, itt a Kárpát-medencében. Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.
És mégis, 1989 után hiába próbáltuk megakadályozni, hogy az új, 1991-es román alkotmányba bekerüljön a „Románia nemzetállam” definíció. Nem sikerült. Hiába akartuk 2003-ban, akkor már viszonylag jó politikai alkupozícióban kivetetni a módosított alkotmányból ezt a meghatározást. Nem sikerült. De míg 1991-ben a nemzetállam-definíció a kemény, megfellebbezhetetlen, velünk szemben ellenséges valóságot tükrözte, vagyis azt, hogy egynyelvű – kizárólag román – államban élünk, addig 2003-ban Románia már rég nem volt igazi nemzetállam, közben ugyanis kialakítottunk egy magyar nyelvű iskolahálózatot, több állami egyetemen, számos szakon magyarul lehetett diplomát szerezni, sőt beindulhatott a Magyarország által finanszírozott Sapientia magánegyetem is.
Megjelentek Erdély-szerte a kétnyelvű helységnévtáblák, jelentős föld- és erdőtulajdont kaptak vissza a magyar nemzetiségű román állampolgárok is, és már számottevő költségvetéssel gazdálkodhattak a választott – sok erdélyi közigazgatási egységben értelemszerűen magyar vagy legalábbis magyar többségű – önkormányzatok. Elkezdődött a központi hatalom megosztása a helyi közösségekkel, ami természetesen az egész ország érdeke, de nekünk, magyaroknak: létérdekünk. Hiszen mi Bukarestben ideig-óráig lehetünk erősek, de tartósan soha. Nekünk ott van szükségünk döntési lehetőségekre, ahol élünk.
Ezért volt fontos például, hogy az iskolák, művelődési intézmények, kórházak adminisztrálása a kormánytól – a mi jóvoltunkból is – átkerült az önkormányzatokhoz. Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az az állammodell, ez az az irány, amelyet követnünk kell. És ezért aggaszt, hogy az utóbbi két-három évben Romániában is lelassult, sőt néhány területen le is állt ez a folyamat, populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.
Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? Amit szabad Orbán Viktoréknak, nem szabad Victor Pontáéknak és Traian Basescuéknak, netán Robert Ficóéknak, és fordítva? Neveket mondtam, ezeket be lehet helyettesíteni másokkal. Ami fontos: engem nem csak azért ejt gondolkodóba a magyar miniszterelnök tusnádfürdői – újabb keletű, ránk eddig nem jellemző nominalista megközelítésben: tusványosi, tehát egy nem létező településen elhangzott – beszéde, mert bárki bármit is mondjon, szembehelyezi egymással az egyéni és a közösségi jogokat, illetve a nyugati típusú, általa liberálisnak nevezett államot a nemzeti érdekkel.
Hiszen az előadásában felvetett egyik-másik problémáról akár vitát is lehetne nyitni, és nem értek egyet azokkal, akik az Európai Unió bürokratáit szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az sem biztos, hogy nem kellett volna sokkal kreatívabban, néha sokkal kritikusabban viszonyulni ahhoz, amit a regionális és történelmi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, ránk akartak oktrojálni Brüsszelből. Viszont amiről nem lehet, nem szabad vitázni: a különbségtétel „Jupiter” és az „ökör” között. Nem gondolom, hogy Európa keleti felének, bibói szóhasználattal élve, az itteni „kisállamoknak” a „nyomorúságát” csupán iskolás példamutatással meg lehetne oldani.
Különben sem vagyunk egyformán vesztesei a jelenkori történelemnek, cinizmus lenne ugyanazt a történelemszemléletet elvárni mindenkitől, aki itt él. De azt sem hihetem, hogy egy mai magyarországi politikusnak, akár jobboldalinak, akár baloldalinak, nem kellene figyelembe vennie azt, hogy ez az egész – Kántor Lajos szavával – „konglomerát”, amelyben élünk, szerves egészet képez. Vagyis nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba. Erre a magyar politikának minden pillanatban oda kellene figyelnie. Már amennyiben tényleg határoktól függetlenül szolidáris nemzetben gondolkozunk. Nem tudom elképzelni, hogy bort igyunk, és vizet prédikáljunk, vagyis a tusnádfürdői beszédet idézve „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani. Mint ahogy a magyarországi támogatásra igenis rászoruló erdélyi magyar civil társadalom sem örülne annak, ha Romániában elkezdenék pedzegetni, hogy külföldről valakik „befolyást kívánnak (...) gyakorolni” a civil támogatás ürügyén.
Hangoztatták ezt nálunk egyébként a román nacionalisták is a kilencvenes években, az Illyés Közalapítványt támadva például, de aztán beletörődtek. Külföldi befolyásról vagy „területenkívüliségről” beszélni ma, amikor kettős állampolgárok százezrei élnek Magyarország határain kívül, és amikor a jelenlegi magyar kormánypártok folyamatosan szorgalmazzák, hogy minél többen vegyék fel a magyar állampolgárságot, enyhén szólva következetlenség. Különféle autonómiákat is lehetővé tevő, laza, decentralizált államokat szeretnénk-e a Kárpát-medencében?
Netán az állampolgárság kérdésének és az állami közigazgatásnak a szétválasztását azáltal, hogy magyar állampolgárok milliói élnek majd máshol? Vagy pedig egy saját határai közé beszorított magyar nemzetállamot akarunk? Ezek mind egymástól különböző modellek, és lehetne még sorolni másokat is. Egy biztos: nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk. Ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is.
Markó Béla
Népszabadság, aug. 29., Erdély.ma

Borbély: politikai eszközökkel kell elkerülni az esetleges katonai beavatkozásokat
A parlamenti diplomácia fontosságáról, valamint a következő hetek, hónapok nemzetközi kihívásairól, prioritásairól tartott előadást augusztus 29-én Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke, a román diplomácia éves találkozóján Bukarestben.
„Az utóbbi periódusban olyan nemzetközi kihívások jelentek meg, nem csak Európában, de az iraki és a szíriai események hatására a Közel-keleti országokban is, amelyek az emberiség számára azt bizonyítják be, hogy sajnos hiába léteznek nemzetközi egyezmények, ENSZ-határozatok, egyes országok önkényesen viselkednek, és olyan konfliktusos övezetek jönnek létre szerte a világon, amelyek arra kényszerítik a nemzetközi szervezeteket, hogy újragondolják stratégiájukat” – fogalmazott a találkozón Borbély László.
Elmondta, a nemzetközi helyzet naponta változik – gondoljunk csak az ukrajnai válságra, a gázai konfliktusra, Kína agresszív tengerpolitikájára, a líbiai állam összeomlására, az egyiptomi válságra, vagy a demokrácia és az alapvető emberi jogok eltiprására Afrikában és Ázsiában –, a legrosszabb pedig az, hogy ezek a változások emberáldozatokat is követelnek. „A világ vezető politikusai most kell bebizonyítsák, hogy képesek politikai eszközökkel elkerülni az esetleges katonai beavatkozásokat” – hangsúlyozta Borbély. Hozzátette, Románia, az Európai Unió és a NATO keleti határaként, fontos geopolitikai helyzetben van, ezért az országnak a következő hetek, illetve a szeptember eleji NATO-csúcstalálkozó során egy koherens és a jogállamot védő álláspontot kell megfogalmaznia, képviselnie.
„Fontos a parlamenti demokrácia, fontos az, hogy a romániai külpolitikában érdekelt intézmények egységes üzeneteket fogalmazzanak meg. Ugyanilyen fontos egy egységes üzenet az Európai Unió részéről is. Az elmúlt hónapok nemzetközi eseményei precedens nélküliek, ezért a következő hetekben, hónapokban, a világ országai azt kell elérjék, hogy a kialakult konfliktusok politikai úton rendeződjenek, különben megkérdőjeleződik az a jogrend, amelyet a nemzetközi szervezetek hosszú éveken át építettek fel” – fejtette ki felszólalásában a külügyi bizottság elnöke.
Borbély László beszédében a romániai magyar közösség jelenlétére, szerepére is kitérve, elmondta: a közösség az 1990-es éve óta a jogállam eszközeivel élve harcolta ki magának jogait, ez a továbbiakban is így lesz, hiszen ezek a kisebbségi jogok nem ellentmondanak, de erősítik a jogállamot. Közlemény
Erdély.ma