Ösztönző gesztus – Magyar állampolgárok lesznek kézdi-orbaiszéki katolikus papok
A hívek felé bátorító, ösztönző gesztusnak szánva, csoportosan kérelmezte a magyar állampolgárságot a kézdi-orbaiszéki katolikus papok egy része. A Bukarestbe utazó csapathoz Msgr. Tamás József csíkszeredai segédpüspök, Ft. Vargha Béla főesperes és Ft. Szabó Lajos kanonok, a sepsiszentgyörgyi Szent József-templom plébánosa is csatlakozott.
A mintegy húszfős csapat bukaresti ügyintézését Olosz Gergely képviselő készítette elő, aki aznap este vendégül is látta a lelkészeket. A magyar állampolgársági kérelmüket a bukaresti magyar konzulátuson iktatták, majd azt követően Füzes Oszkár nagykövet a bukaresti magyar nagykövetségen adott állófogadást a papok tiszteletére. Ezt – Bajtai Erzsébet, a nagykövet felesége kérésére – több egyházi ének eléneklésével honorálták.
Másnap a parlament épületének meglátogatása szerepelt a délig tartó programban. Itt egy rövid értekezletet is tartottak Márton Árpád és Derzsi Ákos képviselők közreműködésével, ahol az egyházakat is érintő jogszabályok, azok alkalmazási módozata került terítékre. Ezt követően Bokor Tibor szenátor fogadta a látogatókat, megismertetve velük a szenátus működését. Székely Hírmondó
Erdély.ma

Oklevél a magyar állampolgárság tízezredik kolozsvári igénylőjének
Az EMNT irodájához naponta több tucatnyian fordulnak segítségért
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kolozsvári irodájában tegnap állították össze a könnyített magyar állampolgárságot igénylő tízezredik személy iratcsomóját. Schifbeck Sára Éva 1928-ban született Kolozsváron, és vallomása szerint nem csak azért igényelte a magyar állampolgárságot, mivel már volt magyar állampolgár, hanem azért, mert a szülei magyarnak nevelték. Schifbeck asszony oklevelet és virágot vehetett át az EMNT-irodában Szász Pétertől, a Demokrácia Központ igazgatójától és az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökétől, aki lapunknak elmondta: naponta átlag 80 ember látogat el hozzájuk, és 30 személynek állítják össze az iratcsomóját. A megbeszélt napon az igénylőnek segítenek kitölteni az állampolgársághoz szükséges nyomtatványokat, és foglalkoznak a lefordítandó iratokkal is. Megtudtuk: idén sem csökkent a magyar állampolgárságot igénylő személyek száma.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy az anyaország határain túl rekedt magyarok kérvényezhetik a magyar állampolgárságot. Erdélyben mostanáig hányan éltek ezzel a lehetőséggel? – kérdeztük Szász Pétert, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének alelnökét és a Demokrácia Központ igazgatóját.
– Legegyszerűbb, ha egy naptári év adatairól beszélek, hiszen mögöttünk van egy teljes év, amelyben a magyarság határok felett átívelő nemzetegyesítése szempontjából sikertörténetként könyvelhetjük el a honosítást. 2011 az első olyan év, amikor igényelni lehetett szerte a világban a honosítást, illetve a visszahonosítást. Szervezetünknek is egyik fő tevékenysége a honosítást igénylők segítése volt. A kérelmezők bizalommal fordultak hozzánk, és elégedetten távoztak. Az érdeklődés továbbra is töretlenül nagy, irodáinkat nagyon sokan felkeresik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Erdély-szerte működő 26 irodájában egy év alatt 151 213 személyt tájékoztattunk a honosítási eljárásról, ugyanakkor 74 815 személyt irányítottunk összeállított iratcsomóval a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok felé. Az EMNT kolozsvári irodájának munkatársai méltányos részét végezték el ennek a munkának 2011-ben, a 8542 itt honosított személy az erdélyi irodáinkat felkereső személyek 11,42 százalékát teszi ki.
– 2004. december 5-én az anyaországban népszavazást tartottak a magyar állampolgárság megadásáról a külhoni magyarok számára, akkor Erdély-szerte elégedetlenséget szült az eredmény. Hogyan viszonyulnak ehhez a mostani kérelmezők?
– Mindannyiunkban benne él a 2004-es népszavazás traumája. Azt a szomorú emlékű napot nem felejthetjük el, és méltán nevezhetjük lelki Trianonnak. Ennek ellenére 2004. december 5. mégsem volt hiába: gyors röntgenképet adott magyarságunkról, hogy a magyar öntudat mennyire sérült Kárpát-medencei szinten. Figyelmeztetett arra, ha nem történik valamilyen változás, akkor lehet, hogy egy évszázad múlva a magyarság egy színfolttá zsugorodhat Európa térképén. Megerősödésünk első feltétele egy olyan keménykezű budapesti vezetés, amely tényleg a Kárpát-medencei magyarság határokon átívelő egységében, közös jövőjében gondolkodik, nemzeti kérdésekben megalkuvást nem ismer, és tudatja Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban és Brüsszelben, hogy minden magyarral elkövetett atrocitást sajátjának tekint, s mindenki mellett kiáll, aki a magyarsága miatt kerül kellemetlen helyzetbe. Csak így kaphatjuk vissza azt az érzelmi biztonságot, ami több mint 90 éve elveszett. Elmondhatjuk, hogy nem csalódtunk a Fidesz-KDNP-kormányban, hiszen sugallatára a magyar Országgyűlés rekordidő alatt, a beiktatástól számított tizenkettedik napon, szinte közfelkiáltással, mindössze három ellenszavazattal megszavazta az új állampolgársági törvényt. Ezt kell megértenie minden kérelmezőnek, akit ez tart vissza, hogy élesen különbséget kell tennie egy nyolc évvel ezelőtti, nemzetellenes kampány és a magyar állampolgárság összefogó ereje között. Akkor olyanok kampányoltak ellenünk, akiknek a nemzet nem jelent semmit, és értékrendszerüket nem befolyásolta az sem, hogy Mátyás király, Bocskai, Rákóczi, Arany, Bartók, Ady, Kosztolányi, Kós Károly és történelmünk, kultúránk megannyi óriása nem lenne magyar állampolgár, ha most születne.
Ugyanígy nem jelentett semmit, hogy a Hősök terén levő Millenniumi emlékmű panteonjának tizennégy szobra közül nyolc „határon túli” személyiséget ábrázol. Tehát 2004-et nem lehet elfelejteni, de ennél azért sokkal többről van szó. Másrészt most határozottan más szelek fújnak. A több mint egy éves közös munka során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy magyarországi partnereink – lehetnek ők akár politikusok vagy egyszerűen csak a honosítási apparátusban dolgozó ügyintézők – nem úgy tekintenek az állampolgárság megadására, mint valami különös kegyre vagy alamizsnára, hanem tényleg őszintén hozzásegítenek ahhoz, hogy a magyar nemzethez hivatalosan is hozzátartozzunk. Mi több, mivel az állampolgársági törvény tulajdonképpeni alanyai csak mi lehetünk, konzultáció szintjén minden egyes esetben kikérték véleményünket. Nem egyszer kezdeményezésünkre jelentős könnyítéseket tettek az állampolgárság igénylésének előírásaiban.
– Az eddigi tapasztalatok szerint melyek a fő motivációi a kérvényezésnek, miért tartják fontosnak az erdélyi magyarok, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot?
– A motivációkat főleg korosztályonként lehet megkülönböztetni. Az idősebb kérelmezők a magyar állampolgárság megszerzésének lelki vonzatát tartják inkább szem előtt. Nemegyszer elhangzik az a mondat, hogy „magyar állampolgárként szeretnék meghalni”, és teljes mértékben érezhető: ezek őszinte gondolatok. Ez valahol érthető is, hiszen nagyon sok esetben a kérelmező már volt magyar állampolgár, vagy olyan időkben élte gyermek- és ifjúkorát, amikor „magyarabb” volt Kolozsvár és környéke. A fiatalabbak körében inkább a magyar útlevél nyújtotta előnyök vonzóbbak. De itt sem lehet határozottan kategorizálni, mert legtöbb esetben az egész család kéri egy időben, tehát a nagyszülőktől az unokákig itt van mindenki. Van egy olyan irányelv is, amely azt mondja, hogy „minek kérni, tudom én magamról, hogy magyar vagyok”, ez így is van, ezt senki nem vonja kétségbe, de itt valahogy a jövőre is kell gondolni felelősen. Hiszen megszerzett magyar állampolgárságunkat gyermekeink, unokáink fogják örökölni, és ha azt akarjuk, hogy ők hivatalosan is a magyar nemzethez tartozzanak, nekünk kell megtenni ezt a lépést. Személyes véleményem, hogy az állampolgárság megszerzése az elvándorlást nem serkenti, ugyanis aki el akar menni, az úgyis megteszi. Tény viszont az, hogy a magyar állampolgárság felvétele megállíthatja az asszimilációt, mert egy régóta áhított köteléket von közénk.
– Befolyásolta-e az erdélyi honosítási folyamatot a Szlovákiában zajló megfélemlítési akció? Érezhető-e Erdélyben ennek valamilyen hatása, emiatt csökkent-e a honosítást kérelmezők száma?
– Tényként kell kezelnünk azt, hogy sokan, bár szeretnék igényelni, félnek megtenni ezt a lépést. Ezt a kommunista diktatúra négy és fél évtizedének megfélemlítő politikája rovására írnám. Akkor sokaknak adódott kellemetlensége a felvállalt magyar identitás miatt. Itt feltétlenül fontos az ügy több aspektusát megvizsgálni. Minden állam maga jogosult dönteni arról, hogy kit vesz fel állampolgárai sorába. Az állampolgárság jogi kötelék az adott ország és polgára között. Nagyon fontos, hogy Szlovákián kívül egyetlen Magyarországgal szomszédos ország sem emelt és nem emelhet kifogást az új szabályozás ellen. Románia például nem mérhet kettős mércével, hiszen a volt Nagy-Románia területéről származó ukrán és moldovai állampolgárok esetében az 1991/21-es törvény előírja: egyszerű kérelemleadás után a kérvényezéstől számított 6 hónapon belül meg kell oldani a „visszahonosítást”. El kell mondanom, és ez az eljárás magyarországi kidolgozóit dicséri, hogy nagyon okosan a román külügy véleményét is kikérték olyan címen, hogy itt már van tapasztalat. A román külügy készségesen vagy nem, de segített, így a magyar állampolgársági törvény részben a román állampolgársági törvényre épül, így Románia hallgatólagosan tudomásul vette a magyar lépést, és nem lehet beleszólása, hiszen más irányba, de ugyanezt teszik. Szerbia is ugyanúgy megadta a bánsági szerbeknek az állampolgárságot. Ebből problémája senkinek nem lehet, a nemzetközi jog nem tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, amely nem sérti az uniós szabályozást sem. A megoldást több EU-s és EU-n kívüli ország is alkalmazza, ráadásul ez egyre gyakoribb, főleg ilyen régiókban, ahol etnikai mozaikról beszélhetünk.
– Milyen főbb gondokkal, problémákkal szembesültek az elmúlt egy év alatt, voltak-e különösebb panaszok a honosítást igénylők részéről, mennyire haladt zökkenőmentesen a honosítási eljárás?
– Hogy az ügyintézés teljes folyamata ennyire elhúzódik, mindenképpen egy valós problémája az eljárásnak. De sajnos gyorsabban nem lehet elbírálni a kérelmeket. Tapasztalatból mondom azt, hogy a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok munkatársainak megfeszített munkája ellenére gyakorlatilag lehetetlen a procedúrát lerövidíteni. Hogy ezt számokkal is alátámasszam: amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal személyzete másfélszeresére bővült 2010-hez képest, a beérkezett kérelmek negyvennégyszeresére nőttek, ha ugyanezt az időszakot tekintjük.
– Kolozs megyében hol nagyobb az érdeklődés: Kolozsváron vagy a megye más településein?
– Kolozsvári kérelmezők többen vannak, de ennek csupán az a magyarázata, hogy az irodánk is itt működik. A Demokrácia-központok esetében gyakori eljárásnak számítanak a kihelyezett munkanapok. Főleg az idős és mozgássérült embereknek fontos, hogy az Erdély-szerte 26 helyszínen működő irodák néha „házhoz jöjjenek.” Az elmúlt egy évben minden EMNT-iroda saját vonzáskörzetében lakossági fórumokat, kihelyezett munkanapokat tartott számos településen. A Kolozs megyei települések közül egyelőre Szék, Körösfő, Magyarkapus, Bonchida, Türe, Magyarbikal, Magyarszovát, Nádasdaróc, Szamosújvár és Torda azok, ahol munkatársaink honosítottak. De a munka korántsem ért véget, továbbra is kiszállásokat tervezünk oda, ahol igény van a magyar állampolgárságra. Erre minden egykori magyar állampolgár magyarul beszélő leszármazottja jogosult. Felmenőinktől nem kérdezte senki, hogy kell-e vagy sem a magyar állampolgárság, hanem elvették tőlük egyik napról a másikra. Nekünk lényegesen könnyebb dolgunk van: most magunknak kell feltennünk ugyanezt a kérdést, és akár érzésből, akár érdekből, de felelős döntést kell hoznunk.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kezdeményező testület alakult az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozására
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója egy Erdélyi Múzeum létrehozását kezdeményezte, ahová összegyűjtenék az erdélyi képzőművészeti alkotásokat és hozzáférhetővé tennék a közönség számára. A program segítése érdekében Vargha Mihály egy reprezentatív kezdeményező testületet hozott létre tekintettel a tervezett erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény több művészeti ágat magába foglaló jellegére, valamint összerdélyi gyűjtési területére. A testület első tanácskozását 2012. március 17-én 10 órai kezdettel tartja Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében. A kezdeményező testületbe a következő szakembereket hívta meg a múzeum igazgatója: Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Németh Júlia (Kolozsvár) Bartha József, Kusztos Enikő, Szepessi László (Marosvásárhely), Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Újvárossy László (Nagyvárad), Kocsis Rudolf, Szekernyés János (Temesvár), Véső Ágoston (Nagybánya) Orth István (Nagyszeben) Vetró Sebestyén András (Brassó) Mráz Ferenc (Bukarest) Botár László, Gyarmati Zsolt, Márton Árpád (Csíkszereda) Berze Imre, Vécsi Nagy Zoltán (Székelyudvarhely) Csergő Tibor (Gyergyószentmiklós) Siklódi Zsolt (Gyergyószárhegy) Vetró András (Kézdivásárhely) Bocskai Vince (Szováta) Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) (közlemény)
Transindex.ro

Áttörés az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatában
Több mint harminc, a magyar történelmi egyházaktól korábban elkobzott ingatlan visszaszolgáltatásáról döntött Bukarestben az illetékes tárcaközi bizottság – közölte pénteken az MTI-vel Markó Attila államtitkár, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője, a testület egyik tagja. A visszaszolgáltatott ingatlanok között van egyebek mellett az irgalmasok rendjétől elkobzott nagyváradi Pénzügyi Palota és a Maros művészegyüttes székházául szolgáló marosvásárhelyi műemléképület. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) államtitkára szerint a magyar egyházak viszonylag jól állak a kommunizmus idején államosított ingatlanok visszaszerzése terén. Erdélyben ugyanis – a Kárpátokon túli térségekkel ellentétben – telekkönyvi rendszer működött, így nem jelent különösebb gondot a tulajdonjog bizonyítása – tette hozzá. Tájékoztatása szerint Romániában körülbelül hétezer államosított ingatlant kértek vissza az egyházak, az ezredforduló után meghozott úgynevezett restitúciós törvények alapján. Ezek közül 1500-1600-ra tehető a magyar történelmi egyházak követelése. A magyar egyházak ingatlan-visszaigényléseinek körülbelül kétharmada, mintegy ezer épület esetében hozott a tárcaközi bizottság kedvező döntést – mondta Markó Attila.
Szász János, a gyulafehérvári római katolikus érsekség gazdasági igazgatója az MTI-nek elmondta: a tárcaközi bizottság döntése még nem jelenti azt, hogy az egyház azonnal visszakapja államosított épületét. Ha abban közintézmény – például iskola vagy kórház – működik, akkor az öt évig még benne maradhat és ezalatt a törvény által megállapított bért kell fizetnie az egyháznak. Ilyen esetben az egyházak csak a türelmi idő lejártával dönthetnek szabadon a visszakapott ingatlan rendeltetéséről.
Az ingatlan-visszaszolgáltatások ügyében illetékes tárcaközi bizottság csaknem egy éves szünet után kezdte újra munkáját. Az ebben részt vevő kisebbségügyi államtitkár maga is nehezményezi, hogy „olyan ritkák lettek az ülések, hogy a jogos igénylők egy idő után kénytelenek beperelni a bizottságot”. Markó Attila azt mondta, a testület munkáját nem akadályozhatja az, hogy őt és a tárcaközi bizottság két másik korábbi tagját beperelte a Korrupcióellenes ügyészség a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium esetében hozott döntésük miatt. Az ügyet az erdélyi magyar közéleti szereplők megfélemlítési akciónak, az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat fékezésére irányuló törekvésnek minősítetik, ami ellen tiltakozó megmozdulást is rendeztek Sepsiszentgyörgyön.
A bíróság azóta megállapította, hogy a vitatott épület valóban a református egyház tulajdona, és feloldotta az alperesek vagyonának zárlatát. Markó Attila szerint ebből logikusan kellene következnie annak, hogy a beperelt tisztségviselőket felmentsék a korrupciós vád alól, de ez az ítélet még nem született meg.
MTI
Erdély.ma

Az egyén legtöbbször nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként”
Hozzászólás az asszimiláció témához
Március 6-án este a kolozsvári Magyar Főkonzulátus érdekes előadásoknak és vitának volt a házigazdája. Az elhangzottakról a Szabadság olvasói tájékozódhattak is a megjelent beszámolóból. Úgy gondolom azonban, hogy a kérdés a jelen volt népes közönségnél is szélesebb kört érdekel, s az idő szorításában abbahagyott vitát érdemes nagyobb nyilvánosság előtt folytatni. Erre tennék kísérletet az alábbiakban.
Bodó Barna professzor a kérdés mai nyugati szakirodalmának ismeretében és azt továbbfejlesztve rajzolta meg az asszimiláció elméleti vonatkozásait. Már bevezetőben hangsúlyozta, hogy nem foglalkozik a kérdés politikai vonatkozásával, az egy másik gondolatmenet része lehetne. Nagyon fontos következtetése volt az, hogy az egyénnek, az egyéni döntésnek meghatározó szerepe van abban, hogy egy adott – illetve változó jellegű – asszimilációs helyzetre miképpen válaszol. Figyelmeztetett ezzel az egyén felelősségére.
Csakhogy az egyén – legtöbbször, teszem hozzá – nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként. S döntése nem kis mértékben függ attól, hogy milyen és mennyire erős az a közösség, amelynek a része ő.
Az asszimilációs helyzeteket a gyakorlat oldaláról leírók – a Regátba, a Kárpátokon túlra megélhetési célból (ideiglenesen) kikerült (vagy végérvényesen ott ragadt) magyarok sorsával foglalkozók – mindegyike (Koós Ferenctől Nagy Sándoron át Bántó Istvánig) az asszimilálódás helyzetei és típusai mellett mindegyre leírja azt is, hogy egy adott, esetükben a tömbromán környezetbe valóban egyénként, szabad döntés (?) nyomán kikerült egyedek miképpen próbálják magukat közösségbe szervezni. Főképp Bántó István könyve (Magyar művelődés a román fővárosban. Polis Könyvkiadó, 2011.) kimondottan arról szól, miképpen próbálják összefogni a tiszta román környezetbe kikerült magyarokat a Regátban is tevékenykedő magyar egyházak, milyen saját magyar egyesületeket, szervezeteket hoztak/hoznak létre és éltettek/éltetnek az ottani magyar közösségek.
Az egyén tehát, a Bodó Barna által megrajzolt döntési helyzetekben valójában ezzel a közösséggel a háta mögött (vagy szemben) dönt, és döntését nagy mértékben meghatározza az, hogy közössége milyen támogatást ad számára ehhez a döntéshez (vagy miképpen marad magára annak híján).
Még inkább ez a helyzet a saját lakóhelyéről el nem távozott, de ott asszimilációs helyzetbe kerülő egyénnel, akinek döntésében megint fontos tényező az, hogy nyújt-e számára a lakóhelyi közösség olyan feltételeket, amelyek ellensúlyozzák az asszimiláció irányába történő választását. Ezeknek a feltételeknek a sorában nagy fontossága van az intézményeknek (egyház, iskola), de az egyéni élet mindennapjait nem egyszer meghatározó erkölcsi elveknek, szokásoknak, hagyományoknak is. A téma kutatói és gyakorlati ismerői által köztudott, hogy vannak egy idegen nyelvű és kultúrájú tömbbe beékelt sziget-települések, amelyeknek fiataljai például évszázados hagyományként a tömbből (valaha elhagyott korábbi településükről) házasodnak, így biztosítva be magukat az asszimiláció folyamatában meghatározó fontosságú vegyes házasság ellen.
Az előadásokat követő hozzászólások során előjött egy példa: a dobrudzsai török és tatár közösségeké, amelyek évszázadok alatt is megőrizték a maguk különváltságát, s ahol például a vegyes házasság a közösségből való kirekesztést vonja maga után.
Ez a „megmaradás-példa” persze a mi esetünkben kivételes, mert itt a közösség önvédelmi reflexét a vallásbeli különbözőség is erősíti: a muzulmán-keresztény vegyülés egyrészt magának a közösségnek a hite, másrészt a többségi közeg megítélése szerint is elfogadhatatlan. A keresztény közösségen belül – az ortodoxia és a „magyar vallások” között – nincs ennyire éles elhatárolódás, sőt a kulturalizáció bizonyos alacsony szintjén (a vallás és a babona összemosódásának helyzeteiben) a külsőségek egész rendszerét kínáló szertartás- és szokásrend még vonzó is lehet. (Csak emlékeztetőül utalnék az irodalomban feldolgozott példákra, Rákosi Viktor Elnémult harangok vagy Nyirő József Néma küzdelem című regényeiben. Ne felejtsük el: a mezőségi vagy a Szamos-völgyi magyarság számottevő mennyiségben a 19. század folyamán asszimilálódott, amikor pedig intézményi szinten – egyház, iskolarendszer – tulajdonképpen „hatalmi helyzetben” volt.) De nyilván az identitás-megtartó intézmények között is rangsort kell felállítani hatékonyságuk szempontjából: a „hatalmi helyzet” semmit nem ér, ha nem párosul azzal, hogy az illető – megtartásra hivatott – intézmény valóban betölti-e a feladatát, vagy ellenkezőleg, taszító tényezővé válik az őt a közösség felé képviselő személyek esendősége, alkalmatlansága miatt.
És itt elérkeztem ahhoz, ami az egész asszimiláció-kérdésben a legfontosabb: az egyént „szabad döntésében” befolyásoló közösségi tényezőhöz.
Van közösség – és ezt a dobrudzsai törökök-tatárok példája bizonyítja –, amelyik képes kidolgozni és hatékonyan alkalmazni az önmegtartás közösségi stratégiáit. És van közösség, amelyik elveszíti képességét ilyen stratégia kidolgozására, vagy egy korábban meglévő stratégiát már nem képes új helyzetében alkalmazni. És itt a regáti magyarság helyzetét húsz esztendős bukaresti lelkipásztori munkája révén mélységében ismerő Nagy Sándorra hivatkoznék, aki úgy tapasztalta, hogy a tömbmagyar vidékről Bukarestbe bekerült székely sokkal hamarabb feladja identitását, mint az, aki vegyes lakosságú vidékről származik, ahol már kialakultak a közösség önmegtartó stratégiái. Az asszimilációs helyzetbe került egyént tehát – az őt is magához kapcsoló intézmény létrehozásával és életteli működésével – a közösségnek kell megtartania. S a közösség vezetőinek felmérhetetlen felelőssége az, hogy vannak-e ilyen intézmények és hogy azok megtartó erőt tudnak-e jelenteni.
És ha igaz ez – márpedig igazsága azt hiszem, nyilvánvaló –, a közösség önvédelmi hálójának létrehozásában még nagyobb a felelőssége azoknak, akik ennek a védőhálónak a létrehozására egy egész nemzeti közösség léptékében hivatottak. Olyan védőhálóról van ugyanis szó, amely átfogó rendszert képez, de ugyanakkor árnyaltan tud alkalmazkodni minden konkrét helyzethez.
Ilyen védőháló szerepét töltötte be a két világháború között a Reményik Sándor versében jelképpé emelt „templom és iskola” – nem véletlen, hogy az 1945 utáni totalitárius (de a maga nemzeti államteremtő céljait a homlokzatra kitett jelszavak mögött nagyon is tudatosan képviselő) diktatúra épp az önálló magyar oktatási rendszert likvidálta és az egyházat igyekezett hatástalanítani. (A Székelyföldről tízezres nagyságrendben kerültek munkát keresők, például a Zsil völgyébe a mezőgazdaság kollektivizálása elől menekülve, de az ott még a 40-es évek végén meglévő magyar iskolákat épp ebben az időszakban számolták fel, rohamossá téve ennek a népességnek az asszimilációját. Hol volt ez az „egyén szabad döntése”?)
A történet lényege 1989 óta is ugyanaz: a legádázabb ellenállás a hatalom (és bármely helyi hatalmasságai) részéről épp az önálló anyanyelvi oktatással szemben mutatkozik. Mert az identitásvesztés az iskolában (sőt, amint az előadás után az egyik hozzászólásban hallottuk: az óvodában) kezdődik, amikor a gyermek fejében otthonról hozott nemzeti identitása összezavarodik (jobban mondva, amikor azt tudatosan összezavarják), s eljut arra a megállapításra, hogy „eddig magyar voltam, most román vagyok”, vagy hogy „őseim a dákok és a rómaiak”. Ennek a gyereknek – és szüleinek – csak akkor szabad a döntése a maga asszimilálódása dolgában, ha rendelkezésére áll a szülőknek magyar óvoda és iskola, akár helyben, elérhető közelségben, akár – amint erre szintén történt utalás a hozzászólások során – egy lehetőleg mindenkit (vagy minél nagyobb kört) átfogó bentlakási hálózat révén.
Ennek – általában az ilyen fajta védőhálónak – a létrehozása hatékonyan csak az egész kisebbségi magyar közösség léptékében történhet meg.
És itt újra elérkeztünk a bennünket képviselő vezetők felelősségéhez.
Manapság divat a politikai porondon az „alternatívák” fontosságáról beszélni. Ezek az „alternatívák” valójában bizonyosfajta hatalomból való részesedés igényét jelentik, míg a közösséget lehetőleg minden egyedében megtartó védőháló megléte (létrehozása) pártsemleges – sőt pártokon felüli. Elgondolások többfélék lehetnek, a politikai „alternatívákat” kínálók programjai szerint. De a létre hozandó rendszernek egyetlen mértéke van: a közösség minél nagyobb körét és a rendelkezésre állítható anyagi-emberi erőforrások teljességét átfogó hatékonyság.
Az asszimilációs helyzetben „egyéni döntés” elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének „szabadsága” a szabadság arculcsapás.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Játszmák határokon belül, határokon kívül
Kevés olyan nép él Európában, amelyiknek saját parlamentjén kívül még öt ország parlamentjében van képviselete. Mi magyarok Budapesten kívül Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában vagyunk jelen. Az elmúlt 20 év során volt a magyaroknak parlamenti képviselője Kijevben is.
A két világháborút követő békék után, a 40 éven keresztül szigorú határokkal elválasztott, határok közé bezárt térségekben, autarchiákban, lájtos és kevésbé lájtos diktatúrákban éltek a kisebb, nagyobb magyar közösségek. A '80-as évek második felétől egyre keményedő feltételek között élők nem csak az adott politikai berendezkedés elnyomorító hatásaival küzdöttek akár Csehszlovákiában, akár a volt Jugoszláviában, Romániában, ill. a Szovjetunióban, hanem a kisebbségi léttel is. Magyarországra, a gulyáskommunizmus világára vágyó tekintettel pillantottak a szomszédos országokban élő magyarok és nem magyarok.
1990 után új helyzet állt elő. Legelőször az RMDSZ szerveződött meg hihetetlen gyorsasággal Romániában, de hamarost létrejött Csehszlovákiában a MPP, majd az Együttélés, a Vajdaságban a VMDK, majd a VMDSZ, Ukrajnában a KMKSZ, majd az UMDSZ. Megköttettek az un. Alapszerződések sorra a szomszédos országokkal. Nem ment simán semmi, de a délszláv háború sújtotta térségeken kívül békés körülmények között kialakultak minden országban a választott, legitim politikai képviseletei a magyaroknak. Elindult egy folyamat, melynek során egyre több, – természetesen nem elégséges – eredményt értek el az intézmények, az ingatlanok visszaszerzése, az identitás, az oktatás/ kultúra megőrzésének területein. A határon túli magyarok többségében az adott ország állapotának függvényében, egyre inkább tudatosult, hogy nekik két fővárosuk van. Az adott országé, és a magyar főváros, Budapest. A magyar közösségek tagjainak többségében tudatosult az is, hogy egzisztenciális létük attól az országtól függ első sorban, melyben a többség bizonyára mindenkor 2/3-t alkotott. A kérdés tehát mára úgy merül fel egy kisebbségi létben élő magyar esetében: élhető az adott ország, v. kevésbé élhető, mint máshol a környéken. Egy kis létszámú klientúra persze függött és függ Budapesttől minden térségben. Nemcsak politikai szerepét tekintve, de gazdasági/szociális tekintetben is. Térségektől függően ebben nagy eltérés van. Kárpátalján ez a politikai klientúra esetében 100%-os, míg más térségekben inkább a legitim parlamenti képviselettel rendelkező párt alternatívájaként, Budapestről támogatott, vagy gründolt párt klientúra számára létkérdés.
Ugyanakkor a realitás érzék, mely tudomásul veszi, hogy nem a budapesti kakaskukorékolásra kél fel a nap a szomszédos országokban, nem jellemezi a magyarországi politikát. Különösen a jobboldali kormányok vélték és vélik úgy, hogy Budapesten kell megmondani, mi a jó a határon túli magyaroknak, hogy ők is a “centrális erőtér” sugarába tartozzanak.
Ennek eszköze részben a sérelmi politika folyamatos gerjesztése, amit először státustörvénnyel, majd 2010-ben kettős állampolgársággal kívánnak “kezelni” illetve a támogatáspolitika. Az egyre szűkülő források zavaros intézményi átalakításokkal, átláthatatlan döntési folyamatokkal párosulva, a központ meleg tenyeréből etetett klientúra által vezényelve, mára a határon túli magyarság többsége számára érdektelen és enyhén szégyenletes hellyé teszik az “anyaországot” Már a legrosszabb helyzetben lévő kárpátaljai magyarság sem föltétlen akar felkerekedni, hogy áttelepüljön Magyarországra.
Az átlagember számára tehát érthetetlen, hogy miért folytat komoly küzdelmet a magyar kormány és diplomácia, hogy mára veszélybe kerüljön az elmúlt 20 év diktatúráktól megszabadult magyar kisebbségek teremtette legfontosabb vívmány – a politikai érdekérvényesítő szerep az adott országok parlamentjeiben. A statisztikai adatok fényében ugyanis világos, hogy a magyar közösségek nem olyan nagy létszámúak, hogy a Fidesz által gründolt, vagy “stratégiai partnernek” kinevezett pártok megjelenésével, a választásokon megoszló szavazatok elégségesek legyenek akár egy párt bejuttatásához is. Így, amit a 20. század nem végzett el a határon túlra került magyarság életében, azt a 21. század elején a Fidesz megosztó politikája befejezi. Hiszen, ha nem lesznek magyar képviselők az adott országok parlamentjeiben, az eddig kínnal-keservvel elért, ám mégis fontos eredmények sem lesznek védhetők. Ugyan is, ha nincs is törvénybe foglalt kulturális autonómia, de annak szinte minden eleme megtalálható mind Romániában, mind Szlovákiában. Szerbiában, a Vajdaságban a Nemzeti Tanács intézménye az egész térség számára példaérték modellt hozott létre, mely tulajdonképpen a kulturális autonómia intézménye.
A nacionalizmusok ugyan minden országban rendelkezésére állnak a politikának, de jelenleg alacsony hőfokon vannak tartva. Választások idején persze felizzíthatók, de jelenleg az a nagyobb veszély pl. a szlovákiai magyar kisebbségre, hogy “Minél jobban prezentálódik az MKP a Fidesz saját akarat nélküli fiókpártjaként, annál inkább közelít szlovákiai koalíciós potenciálja a nullához. És annál kevésbé lesz az itteni magyarok számára érdekes, hogy a parlamentben izolálódik-e, avagy a parlamenten kívül. Ugyanis egyik esetben sem lesz képes tenni értük semmit, ami hasznukra válhatna” (Morvai Péter).
Az etnikai alapú magyar pártok mindenek fölött való forszírozása Budapestről végzetes tévedés. Kontraproduktív!
Több, mint árulkodó Semjén Zsolt mondata: “A magyarság megmaradása függ attól, “milyen erős pozícióink vannak ezekben az országokban”. Ez a fajta gondolkodás, nem tudja elképzelni, hogy a Fideszen kívül, sőt a Fidesz ellenében, és után is van és lesz élet a szomszédos országok magyar társadalmai számára.
Ugyanakkor azzal, hogy Magyarország az elmúlt másfél évben feladta legnagyobb értékét: a társadalmi, gazdasági, politikai stabilitást, nemcsak a hazai társadalomnak, de a határon túli magyaroknak is árt. A kormány elszigetelte Magyarországot Európában. A magyar diplomácia mozgástere beszűkült. A kormányzati politika kockáztatja a kisebbségben élő magyarság politikai érdekképviseleteit a szomszédos országokban. S Magyarország mára már nem egy vágyott hely, ahol sokkal jobb lenne élni, mint az euróval fizető Szlovákiában, vagy az Európai Unióban és a NATO-ban felértékelődő Romániában. Horvátország uniós tagállammá válásával, tengerpartjával, Szlovénia jólétével nem vetélkedhet az egyre zsugorodó gazdasággal rendelkező Magyarország, mely hova tovább egy jól fejlett autokrácia, egypárti berendezkedéssel, leépülő jogállammal.
A 2011-es népszámlálási adatok drámai fogyást mutatnak Romániában és Szlovákiában. Az asszimilációt pedig gyorsítja, hogy a magyar identitástudatnak nem támasza Magyarország. A kettős állampolgárság törvénybe iktatásának módja és időpontja a választójog mellérendelésével – mindennél árulkodóbban bizonyítja, hogy ez elsősorban belpolitikai játszma része, és nem a magyar kisebbségekről szóló, mindent megoldó gyógyír. S hogy ez, – mint Ruprecht Polenz a német Bundestag külügyi bizottságának kereszténydemokrata elnöke mondja: “a külhoni magyaroknál lojalitási konfliktust okoz” – nem érdekli a Fidesz gőzhengerét.
Ugyanakkor, ahogy a felzárkózás és a szociális pillér mellett nem áll ki a magyar kormány Magyarországon, sőt, nap, mint nap táplálja az EU-ellenességet a társadalomban, úgy nem használja ki az európai integráció adta lehetőségeket a határon túli magyar közösségek érdekében sem . Nem számol azzal, hogy a 2012 – választások Romániában és Szlovákiában új helyzetet teremtehenet, s mi lesz a kisebbségben élő magyarokkal, ha ezekben az országokban is a “centrális erőteret” és a nemzeti burzsoázia megerősítését hirdeti meg a kétharmados többség?
Törzsök Erika
Népszava

Kisebbség helyett regionális közösség
Szarka László: A kisebbségi jogok gyakran az engedményeken, s nem az egyenlőség elvén alapulnak
A kisebbség megnevezés nem csupán a népesség számbeli kisebbségét jelenti. Benne van ebben a kifejezésben az élet minden területén tapasztalható egyenlőtlenség, amelynek hátrányait megélik mindazok, akiket ezzel a gyűjtőfogalommal illetnek. A szerbiai népszámlálási adatokat még nem ismerjük, ezért nem tudhatjuk, mennyivel is vagyunk kevesebben. A demográfusok úgy tartják, évente egy falura való, azaz 3500–4000 magyar tűnik el a Délvidékről. Dr. Szarka László történésszel a kisebbségi létről, az érdekvédelemről és a természetellenes pártpolitikai hasadékokról beszélgettünk.
A magyarság mindenütt fogy. Az anyaországban és a határon túli térségekben egyaránt. Ön hogyan látja, milyen kondícióban van a Kárpát-medencei magyarság?
– 1989 óta érzékelhető az a heroikus erőfeszítés, amellyel megpróbálunk visszatérni a normalitáshoz. Úgy gondolom, az elmúlt húsz évet – a rengeteg csalódás és kiábrándulás ellenére – a koncentrált közösségépítés jellemezte. A kisebbségi helyzetben a közösségek intézmények létrehozásával, működtetésével válaszoltak a joghiányos helyzetekre. Erdély területén például sokféle közösség létezik, s a szórvány- és a tömbmagyarság, a helyben is vegyes közösségek: a kisvárosi, nagyvárosi, határ menti és határtól távoli közösségek mind-mind más képletet mutatnak. Jórészt hasonlóképpen van ez a Bácskában és a Bánságban is. Nincs ok a kétségbeesésre pusztán a demográfiai mutatók miatt. Nyilván jó lenne ezt a tendenciát megállítani, de például az immár csaknem harminc éve tartó folyamatos magyarországi népfogyatkozás, a romániai népesség elmúlt tíz év alatt végbement 2,6 milliós csökkenése, a szlovák többségi népesség számának először kimutatott negatív értéke azt jelzi, hogy az egész régiót, tehát a többségi és a kisebbségi közösségeket is sújtja a demográfiai fogyás. A romániai, ukrajnai, lengyelországi, szlovákiai fiatalok közül is egyre többen hagyják el a hazájukat. A migrációs veszteségek az erdélyi és a vajdasági magyaroknál kimutathatóan nagyok, a felvidékieknél és a kárpátaljaiknál valamivel kisebbek. Ennek számos oka van. Ha okos, értelmes, gazdaságilag is megtalpalt programokat tudunk beindítani, s eljutunk odáig, hogy Magyarország és a határ menti régiók közösen fejlesztik a ma még mindig perifériának számító magyarlakta térségeket, akkor itt a következő 20 évben akár jelentős változások is történhetnek. Mert ma az a helyzet, hogy megvannak ugyan a demokrácia keretei, intézményei, de az emberek nem mindig és nem mindenhol élnek jobban. Biztos, hogy a többség nem él rosszabbul, mint ’89 előtt – de a munkanélküliek számára ez aligha jelent vigaszt, ők ugyanis joggal érezhetik úgy, hogy a demokrácia cserben hagyta őket. Az alapprobléma az, hogyan lehet a kisebbségi közösség hiányzó gazdasági, pénzügyi és munkaerő-piaci dimenzióit Magyarország és a kisebbségi magyaroknak otthont jelentő „befogadó államok” együttműködésével pótolni. A domicil államokban, tehát ahol mi, kisebbségi magyarok élünk, ez sajnos máig sok szempontból másodlagos jelentőségű terület maradt. Magyarországnak viszont önmagában nincs elegendő gazdasági ereje ahhoz, hogy ezeken a területeken meghatározó változásokat indítson be.
Amennyiben ezek az államok közös területfejlesztési programokat, együttesen elhatározott és támogatott nagy volumenű beruházásokat telepítenének a kisebbségi magyarok által lakott térségekbe, az egy alapvetően más helyzetet eredményezne. Mindehhez azonban tőkére, bizalmi és valóságos tőkére egyaránt sürgetően nagy szükség lenne.
Kinek kell ezt megvalósítania?
– Az általunk lakott régióknak kell ezt a szerepet felvállalniuk. A magyarság, akár a Dunatáj többi nemzete, mindig is regionális közösségekből szerveződő nemzet volt. Ha ez a regionális szervezőerő teret nyerhetne, a kisebbségi paradigmát 20–30 éven belül akár el is felejthetnénk, hiszen zsákutcának bizonyult a maga egyenlőtlen és hátrányos élethelyzeteivel, etnikai, politikai konfliktusaival, asszimilációs technikáival. Az integrációs korszakokban mindig is a regionális közösségszerveződéseknek van jövőjük, hiszen nem kell tartani szeparatizmusuktól. Skócia például nem nacionalista indíttatásból akar önállósulni, hanem azért, mert látja, hogy olyan gazdasági potenciálja van, amelyet saját maga számára sokkal jobban ki tud használni, mint Nagy-Britannia keretében. A regionális társulásokon és fejlesztéseken alapuló közösségszerveződés lehet tehát az egyik forgatókönyv, amellyel Belgrádban és Budapesten, Pozsonyban és Bukarestben is közös nevezőre juthatunk majd előbb-utóbb. Sajnos ma még nagyon messze vagyunk ettől. Sem Magyarországon, sem Szerbiában nincsenek önkormányzati régiók. Mindez tehát esetünkben inkább az álmok kategóriájába tartozik. Regionális talapzat nélkül éppúgy nincs értelmes együttműködés, mint egymás nyelvének, kultúrájának megbecsülése vagy a nemzeti kisebbségek egyenjogúsítása nélkül.
Térjünk vissza egy pillanatra arra a mondatra, hogy egyszer talán elfeledhetjük a kisebbségi paradigmát.
– Azt a paradigmát kellene elfelejtenünk, amely abból indul ki, hogy nem vagyunk egyenlőek. Az integrált uniós térben – ha ezt következetesen végiggondoljuk – képtelenség, hogy a folyó egyik partján a nyelv más funkciókkal rendelkezik, mint a másik parton. Hiszen ugyanarról a nyelvről, az unió egyik egyenjogú nyelvéről van szó. Mindennek az oka abban keresendő, hogy a kisebbségi jogok eleve korlátozottak. Nem az egyenlőség elvén, hanem a leggyakrabban az engedmények kicsinyes és szűkkeblű politikai logikáján alapulnak. És ez persze nemcsak a jogi közelítésben van így. Látjuk, hogy a társadalomépítés és a térségfejlesztés szempontjából a kisebbségek a nemzetállami politika kárvallottjai, ami persze tartósan magának az államnak és senkinek sem lehet az érdeke. Nyugat-Európában, a dán–német határon vagy a belga–német határtérségekben egyre inkább azt érzékelhetjük, hogy a regionális önkormányzatok, a tartományi kormányok és az együttműködésük, nem pedig a kisebbségvédelem jelenti a védőhálót az ott élő kisebbségiek számára. Egybeérő, együttműködő területek vannak, a határ menti régiókat mind a két oldalon támogatják.
Ez azt jelenti, hogy értelmét veszíti az kisebbségvédelem is?
– Átalakul minden, de ez rengeteg konfliktussal, érdekellentéttel jár, s nem is biztos, hogy a mai nyugat-európai modell mindenütt megvalósítható. A kisebbségiek által lakott régiókban mindig is lesznek kulturális különbségek és nyelvi hátrányok, amelyek kezeléséért többet kell tenni. Azt azonban belátható időn belül el lehet érni az uniós térben, hogy nyelvi egyenlőség alakuljon ki. Az angol nyelvvel kiegészülve ma már több nyugati kisebbségi régióban háromnyelvűség van, a mi tájainkon pedig a kétnyelvűséget sem tudjuk működtetni. Nincsenek tankönyveink a kétnyelvűségről, az egész egy nagy társadalmi rögtönzés, egyre inkább egyoldalú kisebbségi túlteljesítés. Most jön a harmadik nyelv, amely fel fog borítani mindent: nyelvi presztízst, kommunikációs gyakorlatot, más egyebeket. Ezért lenne például nagyon fontos, hogy közös nyelvi programjaink legyenek. Úgy gondolom, a térség nemzeti gyűlölködéseinek egyik forrása éppen az, hogy a többségi nemzetek kölcsönösen semmibe veszik egymás nyelvét és kultúráját. A kisebbségi kétnyelvűeket leszámítva vészesen fogyatkozik a két vagy több kultúrában jártas értelmiségeik száma. Enélkül pedig nagyon nehéz elfogadnunk és elfogadtatnunk, hogy a szomszéd nyelve és kultúrája ugyanolyan értékekkel rendelkezik, mint a miénk. Nagy baj, hogy ilyen körülmények közt mi kisebbségiek sem érezzük mindig úgy, hogy a két nyelv elsajátítása, használata többlet. Honorálandó többlet. Egyre gyakrabban azt tapasztaljuk, hogy minden nyelvtörvény, engedmény ellenére kényszer. A kényszer-kétnyelvűség pedig nem működik. Az értelmiségi kétnyelvűség persze más: lehetne akár minta is, ha megbecsülnék, ha a többség velünk együtt élő része is tanulna, beszélne magyarul.
A kényszer-kétnyelvűség mögött nyilvánvalóan negatív érzelmek, tapasztalások feszülnek. Bántások, lekezelések vagy kisebbségi szorongás…
– Szörnyű téveszme az a gyakori feltételezés, hogy a többség többet ér, mint a kisebbség. Emiatt nem kétirányú a kétnyelvűség, a kulturális érdeklődés, hiszen ilyen felfogásban a kisebbség kötelessége a másik nyelv elsajátítása, a többség pedig legfeljebb eltűri a kisebbségi nyelvet. A kisebbségi paradigma keretei közt a minél teljesebb önkormányzatiság jelenthet kiutat ebből a zsákutcából, de ehhez is folyamatosan szükség van a többségi empátiára, együttműködésre és támogatásra.
Még van kisebbség és vannak érdekszervezetek is. Az elmúlt 20 évben alakultak meg a kisebbségben élő magyarok érdekvédelmi szervezetei. Ha végigpásztázzuk a Kárpát-medencét, azt látjuk, hogy minden térségben megosztott a magyarság: mindenütt több szervezet, érdekképviselet van. Ez törvényszerű?
– Vajdaságban az elmúlt évek választásai eldöntötték, hogy a háromszázezres közösség nagyon szoros és tervezett együttműködés nélkül nem tud többpártrendszerben működni. A közösség jogos igényét a többpártrendszerre viszont nem lehet tagadni. Háromszázezer ember sokféleképpen gondolkodik. A politikai akaratérvényesítés vagy rendkívül összefogott, átgondolt, egyeztetett együttműködést igényel, vagy pedig egy erős politikai szereplő túlsúlyát jelenti. A Délvidéken ez utóbbi történik. És ez minden kritika, fanyalgás ellenére eredményesnek tűnik. Akik a többpárti modell eredményességét hiányolják, biztosan számos érvet tudnak a maguk igaza mellett felsorakoztatni. A kisebbségi magyar többpártrendszer az eddigi tapasztalatok alapján csakis koordinált, koalíciós együttműködés formájában képzelhető el. Egymással szembeszegülve matematikai és logikai képtelenség. Eddig az egypárti modell működött az erdélyi magyarság körében. Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács működésével a legnagyobb kisebbségi magyar közösségnek belső választási lehetősége is lesz. Az együttműködés kisebbségpolitikai létszükséglete és az egypárti modellel szembeni kritika megmérkőzése az idei romániai választásokkal fog eldőlni. Az RMDSZ múlhatatlan érdeme, hogy kormányzati jelenlétével képes volt újratematizálni a romániai kisebbségpolitikát. Nem túl erős, de mégis csak működő jogi garanciákkal védi a kisebbségi nyelvhasználati gyakorlatot. Tartósan biztosította a magyar részvételt az országos, megyei, községi döntéshozatalban. Pragmatikus megközelítésben az a kisebbségi párt, amelyik nincs a kormányban, keveset ér. Amelyik a parlamentbe sem tud bejutni, annál is kevesebbet. A legkiélezettebb helyzet most Kárpátalján és Szlovákiában van, ahol a magyar szavazóbázissal rendelkező pártok könnyen kerülhetnek akár olyan helyzetbe is, hogy egyikük sem jut be a parlamentbe. Nagyon kockázatos műveletek ezek, kivált abban az esetben, ha szóba sem állnak egymással. Legitim és elvben akár kívánatos is lehet, hogy egy közösségen belül több kisebbségi párt legyen. Szerencsétlen dolog ugyanakkor, ha ott hasad szét a pártpolitika, ahol az emberek többségének fejében együtt vannak a dolgok. Így például az állampolgári lojalitás, az együttműködés az egyik oldalon, a magyar identitás védelme és fejlesztése a másik oldalon. Ez a kettő a kisebbségi magyarok nagy többségében egymást kiegészítve biztosítja a közösséghez való tartozást és megmaradást, s nagy baj lenne, ha a kisebbségi pártpolitika megpróbálná különválasztani ezeket az identitáselemeket. A kisebbségi két- és többpártrendszer mindezen okok miatt nagyon nehezen, és csak a magyar politikai elit fokozott felelősségérzete mellett működtethető. Ha szóba sem állnak egymással, aligha járulnak hozzá saját közösségük erősítéséhez, a nemzeti egység megteremtéséhez. Hiszen ezeknek a pártoknak a szavazóbázisa ugyanabból a nemzeti közösségből kerül ki.
Magyar Szó (Újvidék)

Székelynek lenni küldetés! – Ünnepi megemlékezés Csíkszeredában a Vár téren
Többszáz ünneplőbe öltözött csíkszeredai gyűlt össze a Mikó-vár előtti téren, a városi önkormányzat és a csíkszeredai főkonzulátus által szervezett március 15.-i ünnepségsorozat záró rendezvényére. A jelenlévők büszkén viselték mellükön nemzeti jelképünket, és kegyelettel, tisztelettel gondoltak a 164 évvel ezelőtt harcoló márciusi ifjakra.
Tavaszias időjárás kísérte a Március 15.-i megemlékezést Csíkszeredában. A Mikó-vár előtti téren többszáz ember gyűlt össze a magyarság nemzeti ünnepén, hogy lerójja tiszteletét az 1848-49-es forradalom és szabadságharc áldozatai és emléke előtt, felidézve a küzdelem céljait és eredményeit.
Az egybegyűlteket a Nagy István Művészeti Szakközépiskola kórusa, valamint a Liszt Ferenc-díjas, Soltészné Lédeczi Judit által vezényelt, ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium leánykarának énekei köszöntötték, majd Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere szólt az ünneplő közönséghez. Mint elhangzott, székelynek lenni küldetés, ennek teljesítéséhez pedig 1848 ad erőt, azonban szükség van arra, hogy egyszer s mindenkorra kieggyezzünk Bukaresttel, hogy azon a földön, amit mindig Székelyföldnek hívtak, azt tehessünk, amit mi szeretnénk. A kiegyezés időszerűségére a környékünkön kigyúló lármafák emlékeztetnek.
Az eseményen a Magyar kormány képviseletében Szászfalvi László, országgyűlési képviselő is felszólalt, hangsúlyozva a megmaradás fontosságát.
A délutáni megemlékezésen a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes is fellépett.
Az eddigi évek hagyományához ragaszkodva, a történelmi egyházak képviselői megáldották az egybegyűlt ünneplő közösséget, majd a koszorúk elhelyezésével zárult a március 15-i megemlékezés Csíkszeredában.
Forró Gyöngyvér
csikitvonline.ro
Erdély.ma

Tőkés nem indul a romániai választásokon
Az RMDSZ hagyjon fel az érzelmi zsarolással – követeli Tőkés László EP-képviselő, aki egyben kijelentette azt is, hogy nem kíván jelöltként részt venni az idei romániai parlamenti választásokon.
Tőkés László nagyváradi EP-sajtóirodájában pénteken tartott tájékoztatón összegezte a március 15-iki ünnepi eseményeket Tőkés László az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Mindketten elmondták, hogy Erdélyszerte méltóságteljesen ünnepelte nemzeti ünnepét a magyarság, de sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy egyes helyeken nem sikerült együtt ünnepelni, ami az ő megítélésük szerint az RMDSZ hibájából történt. Kitértek a verespataki bányaberuházás ügyére is, jelképértékűnek nevezve azt, hogy környezetvédő aktivisták éppen március 15-én szerveztek tüntetést Bukarestben a Környezetvédelmi Minisztérium előtt a verespataki bányaberuházás ellen. Tőkés László tudatta, hogy levelet küldött Borbély László és Kelemen Hunor RMDSZ-es miniszterekhez, amelyben felhívja a figyelmüket arra, hogy a magyar kormány az európai parlament 2010. május 5-én elfogadott határozatával összhangban elfogadhatatlannak tartja a ciánalapú bányatechnológia alkalmazását Európában, így Verespatakon is. „Nekünk nincs szükségünk még egy természeti bombára” -foglalta össze a veresepataki tervvel kapcsolatos álláspontját Tőkés László.
Nincs precedens
A politikusok elárulták azt is, hogy Tőkés Lászlónak az RMDSZ-ből való kilépése nyomán a szövetség kezdeményezte azt, hogy a román európai néppárti delegáció távolítsa el soraiból a volt püspököt. Ebben a vonatkozásban Tőkés László levelet küldött Theodor Stolojanhoz, aki az Európai Parlament Néppárti Frakció romániai delegációjának a vezetője, amelyben felhívta a román politikus figyelmét arra, hogy az ő RMDSZ-ből való kiválása nem jelenti azt, hogy el kívánja hagyni a romániai néppárti delegációt. Továbbá jelezte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt kérte felvételét az Európai Néppártba, és ebben az ügyben Theodor Stolojan támogatását kérte. Tőkés László néppárti tagságának ügyében tájékoztatták Wilfried Martenst az Európai Néppárt elnökét is.
„Nekem szabad mandátumom van, és nem diktálhat nekem az RMDSZ még akkor sem, ha bent maradtam volna, hát még így, hogy kiléptem” – fogalmazott Tőkés László, míg Toró T. Tibor felidézte az RMDSZ és az EMNT között kötött együttműködési megállapodás 15. pontját, mely kimondja, hogy a felek saját szervezetüknek tartoznak felelősséggel. Tőkés Lászlónak és Toró T. Tibornak nincs tudomásuk arról, hogy korábban bárkit kizártak volna az európai néppárti frakcióból. Helyes arány
A hazai politikai élet helyzetére áttérve Tőkés László kifejtette, hogy Romániában fenyeget az álliberálisokkal szövetkező posztkommunista PSD visszatérésének veszélye, ilyen körülmények között az erdélyi magyar politikai tényezők együttműködésére van szükség. Toró T. Tibor felvázolta, hogy az EMNP választási stratégiája megtalálni a verseny és az együttműködés helyes arányát. Azokon a területeken, ahol a magyarság többségben él, ott a magyar politikai erők közötti versenyt szorgalmazza az EMNP, ilyen térség a Székelyföld, vagy az Érmellék, fejtette ki Toró, aki így folytatta: a szórványban az EMNP elképzelhetőnek tartja az RMDSZ jelöltjeinek a támogatását, de csak a rátermett, korrupcióval nem gyanúsítható jelöltekét, míg azokban a román többségű régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség van, együttműködésre van szükség. Ilyen helyeknek nevezte Toró a nagyvárosokat, Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Szatmárt, Nagyváradot. Az EMNP javasolja, hogy élesszék fel az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, mondta Toró, hozzátéve, hogy a kisebbségi politizálásban hangsúlyosan kell képviselni az autonómia ügyét, a külpolitika tekintetében pedig az egész kárpát-medencei magyarság egységes álláspontot kellene képviseljen.
Erkölcsi zsarolás
Tőkés László kifejtette, hogy huszonkét év elmúltával az RMDSZ szavazótábora 400 ezerre csökkent, majd így folytatta: „az RMDSZ húsz éve az egységet szajkózza, kisajátította a nemzetet, de ha egy politikai eszköz nem adekvát, akkor új politikai eszközt kell létrehozni.” Toró T. Tibor felhívta a figyelmet arra is, hogy az RMDSZ azzal riogatja a hazai magyar közvéleményt, hogy a magyar pártok közötti verseny veszélybe sodorja a magyar politikai jelenlétet a román parlamentben. Toró aláhúzta, hogy a 2008-ban elfogadott alternatív választási küszöb intézménye szinte kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar közösség képviselet nélkül maradjon a parlamentben. Az alternatív választási küszöb értelmében ha egy párt hat képviselői és három szenátori mandátumot nyer, akkor bejut a parlamentbe függetlenül attól, hogy országos szinten elérte-e vagy sem a bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt. „Törjünk ki az RMDSZ erkölcsi zsarolásából, szabadítsuk fel az erdélyi magyarságot ebből az érzelmi rabigából” – tette hozzá Tőkés László. Újságírói kérdésre válaszolva mindkét politikus azt válaszolta: nem tudják kik lehetnek azok, akik a Bihar megyei RMDSZ politikusokat kifigurázó röplapokat készítették és terjesztették Nagyváradon. „Én nyíltan elmondom, hogy az RMDSZ politikusok korruptak” – reagált Tőkés László a kérdésre, míg Toró T. Tibor hozzátette, hogy az effajta negatív kampányok nem tartoznak bele az EMNP eszköztárába. Végezetül az Erdély Online kérdésre, miszerint részt vesz-e jelöltként az idei romániai választásokon, Tőkés László a következő választ adta: „Nem, eszem ágában sincs!”
Pap István
erdon.ro
Erdély.ma

Ha használni nem tudsz...
Az EMNP elmúlt heti nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László és Toró T. Tibor erkölcsi zsarolásnak minősítette az RMDSZ felvetését, miszerint ha a magyar pártok egymás ellenfeleiként indulnak a választásokon, akkor a magyarság elveszítheti parlamenti képviseletét. Tőkés azt szorgalmazta, hogy ki kell törni az erkölcsi zsarolásból, és fel kell szabadítani a romániai magyarságot az „érzelmi rabigából”. A nemes cselekedet mikéntjét Toró T. Tibor fogalmazta meg. A 2008-as választási törvény egy alternatív küszöböt is megállapít azon szervezetek számára, amelyek legalább három szenátori és hat képviselői választókörzetet megnyernek. Ez lenne tehát a közös jelöltlista alternatívája: kilenc szenátor helyett három, és huszonkét képviselő helyett hat magyar képviselje a közel másfél milliós romániai magyarságot az ország törvényhozásában.
Amennyiben ezeknek a kijelentéseknek nem taktikai céljuk van (nevezetesen az, hogy felsrófolják az EMNP-s jelöltek RMDSZ-listán való indulásának az árát), akkor napnál világosabb, hogy Tőkésék szempontjából a pártérdek (az RMDSZ-kiütése a törvényhozásból) fölülírja a nemzeti érdeket (a magyarság parlamenti képviselete folyamatosságának biztosítását). E tekintetben Tőkés kilépése az RMDSZ-ből, valamint az a korábbi nyilatkozata, hogy „nem lesz közös lista”, azt sejteti, hogy ezúttal komolyan gondolják a kenyértörést – „kerül, amibe kerül”.
Nehéz lenne azt vélelmezni, hogy az EMNP-nek ez a magatartása nélkülözi a vezető magyar kormánypárt, a Fidesz támogatását, tekintettel arra, hogy az egész EMNP a Fidesz által létrehozott és finanszírozott úgynevezett demokráciaközpontokon nyugszik. Orbánék ugyanazt a stratégiát alkalmazzák Erdélyben, ami két év alatt már kétszer megbukott a Felvidéken. Úgy tetszik, a Fidesz számára teljesen mindegy, hogy milyen szintű és erősségű a magyar érdekképviselet az utódállamokban. A lényeg az, hogy báb-pártjaik az ő utasításaikat kövessék.
Ennek a legalábbis különös nemzetpolitikának a következménye is lehet, hogy például Szlovákiában ismét felerősödhetett egy kisebbségellenes kormányzati gyakorlat. Ez Romániában még nem érzékelhető, azonban a MOGYE-kormányhatározat végleges formájának megszületése után számolni lehet azzal, hogy a közelgő választási kampány(ok) egyik legélesebb fegyvere a nacionalista retorika lesz. A PDL pedig nyilván nem akarja majd teljesen elveszíteni a legerősebb választói bázisát, az erdélyit, ezért kénytelen lesz gesztusokat tenni az olykor a szélsőségességet sem nélkülöző helyi román civil vagy politikai szervezeteknek.
Talán még ez is érthető vagy legalábbis magyarázható lenne, ha az Európai Unió Magyarország és az Orbán-kormány partitúrájára muzsikálna. Akkor némi konfliktusok árán ugyan, de el lehetne fogadtatni mind az utódállamokkal, mind az ott (még) honos magyar kisebbségekkel azt, hogy minden kisebbségeket érintő kérdésben a Szentkirályi utcából mondják meg a tutit (miután a Lendvay utcai székházát a Fidesz botrányos körülmények között eladta).
A helyzet azonban merőben más. Egyelőre ott tartunk, hogy Martonyi János külügyminiszter érkezik holnap némi támogatásért Bukarestbe, miután az Európai Bizottság többrendbeli kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, az EU külügyminisztereinek tanácsa pedig megvonja az országtól a kohéziós alapok egyharmadát (495 millió eurót), amennyiben a kormány nem hoz sürgős intézkedéseket a költségvetési hiány tartósan 3 százalék alá szorítása érdekében.
Ilyen priusszal Magyarország nem képviselheti hatékonyan a határon túli magyar kisebbség ügyét, és Martonyi János nyilatkozata, amelyet az Evenimentul Zileinek adott, miszerint támogatják a romániai magyarok autonómiatörekvéseit, nem egyéb fellengzős nagyotmondásnál. Épp Szlovákia esete bizonyítja, hogy a magyar kormány eszköztelen az utódállamok kisebbségellenes politikai gyakorlatával szemben. Ugyanakkor a magyar kormánynak nincs racionális nemzetstratégiája, nem tudja támogatni a határon túli magyar szervezetek egységes fellépését.
Ártani viszont tud nekik.
Székely Ervin
Új Magyar Szó (Bukarest)

Viszonossági alapon támogatja egymás egyházi közösségeit a magyar és a román egyházügyi kormányzat – mondta az MTI-nek Szászfalvi László, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi, nemzetiségi és civil ügyekért felelős államtitkára, miután hétfőn román egyházi és kormányzati vezetőkkel találkozott Bukarestben.
Szászfalvi László a magyarországi egyházpolitikai változásokról, az új alaptörvény nyomán hatályba lépett új egyházi törvényről tájékoztatta Daniel pátriárkát, a román ortodox egyház vezetőjét és Adrian Lemeni egyházügyi államtitkárt. E jogszabály módosulása nyomán a román ortodox egyház is történelmi egyházi státust kapott Magyarországon. Az államtitkár elmondta: a román fél is támogatja a Temesi Egyházmegye magyar közösségeinek templomfelújításait és a nagyenyedi kollégium restaurálását. Bukaresti látogatása előtt Szászfalvi László többnapos erdélyi körúton találkozott a magyar történelmi egyházak képviselőivel. Kifejtette: Magyarország fontosnak tartja az erdélyi magyar történelmi egyházak nemzetmegtartó küldetését, és segíti őket e hivatás betöltésében. “Az elmúlt esztendőben elértük azt, amit eddig még soha, hogy minden határon túli magyar anyanyelvű pasztorációt végző lelkész és pap megkapja az úgynevezett szórványlelkészi támogatást” – mondta Szászfalvi László. Erre 2011-ben csaknem 200 millió forintot fordítottak. Ezenkívül az államtitkárság legfontosabb Kárpát-medencei célkitűzése az értékmentő és közösségépítő magyar egyházi kezdeményezések kiszámítható, rendszeres támogatása. A tavalyi év során 750 ilyen határon túli programot támogatott az államtitkárság 500 millió forinttal. Szászfalvi László reményét fejezte ki, hogy a támogatás idén is hasonló nagyságrendű lesz.
MTI

Martonyi: Magyarország stratégiai szövetségesének tekinti Romániát
Magyarország stratégiai szövetségesének tekinti Romániát – mondta Martonyi János külügyminiszter kedden Bukarestben, miután román kollégájával, Cristian Diaconescuval folytatott megbeszélést.
„Sokan érezzük úgy, hogy a magyar-román kapcsolatok talán a két modern állam fennállása óta soha nem voltak olyan jók, mint most” – fogalmazott a magyar diplomácia vezetője román kollégájával közösen tartott bukaresti sajtóértekezletén.
Martonyi János hozzátette: Budapest értékeli a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálását, a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügyében megszületett, jelenleg közvitán lévő kormányhatározatot, továbbá azt is, hogy az egyházi ingatlanok tulajdon-visszaadási folyamata ismételten megindult. A magyar külügyminiszter köszönetet mondott „a román kormány nagyon ésszerű, kiegyensúlyozott álláspontjáért”, amelyet Magyarországgal kapcsolatban tanúsított az Európai Unió pénzügyminisztereinek legutóbbi értekezletén. Martonyi János ugyanakkor kijelentette, hogy nem tisztességes dolog Románia és Bulgária schengeni tagfelvételének halogatása, miután a két ország teljesítette a mindenkire érvényes csatlakozási feltételeket.
Cristian Diaconescu román külügyminiszter azt mondta, a polgárokat közvetlenül érintő kérdésekről egyeztetett magyar partnerével: az energetikai hálózatok összekapcsolását, a regionális jelentőségű, közös infrastrukturális projekteket és a környezetvédelmet sorolta ezek közé.
Az MTI kérdésére, hogy vajon a magyar-román kétoldalú kapcsolatokban is hasznosítható-e az a modell, ahogyan Románia anyaországként fellépett a szerbiai román kisebbség védelmében, a román külügyminiszter azt mondta: a két helyzet teljesen különböző. Románia az uniós csatlakozás politikai feltételeinek monitorozását kérte Szerbia tagjelölti státusának elfogadása előtt az Európai Bizottság álláspontjával összhangban – magyarázta a román diplomácia vezetője. „A különbség nyilvánvaló, mi egyelőre ott tartunk: a belgrádi hatóságoknak el kellene ismerniük a Szerbiában élő románok azon jogát, hogy maguk határozhassák meg saját nemzeti önazonosságukat” – tette hozzá Cristian Diaconescu.
Martonyi Jánost – bukaresti hivatalos látogatásán – fogadja Mihai Razvan Ungureanu miniszterelnök, a román parlament mindkét házának elnöke, majd megbeszélést folytat Kelemen Hunorral, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökével.
MTI
Erdély.ma

Románia hallani sem akar székely autonómiáról
A román-magyar kétoldalú kapcsolatokban nem lehet téma az autonómia egyetlen formája sem – szögezte le Cristian Diaconescu román külügyminiszter. A külügyi tárca vezetője a Digi24 hírtelevízió egyik kedd esti műsorában úgy fogalmazott: az autonómia egyetlen, közvetlen vagy közvetett formája sem merülhet fel a kétoldalú román-magyar kapcsolatokban – írja az erdélyi Krónika. Diaconescu annak kapcsán nyilatkozta ezt, hogy a műsorvezető a véleményét kérte Martonyi János magyar külügyminiszter egy korábbi kijelentésével összefüggésben. A magyar diplomácia vezetője ugyanis egy február elején az Evenimentul Zilei című bukaresti napilapnak adott interjúban azt mondta: Románia csak nyerne abból, ha elfogadná a fokozott decentralizációt a Székelyföldön. Cristian Diaconescu szerint Martonyi ezt nem miniszterként, hanem politikusként mondta. Hozzátette, hogy magyar kollégája soha nem használta az autonómia kifejezést a román-magyar államközi kapcsolatokban.
Martonyi János egyébként kedden Bukarestbe látogatott, ahol román kollégájával is találkozott. A magyar külügyminiszter a találkozó után kijelentette, hogy Magyarország stratégiai szövetségesének tekinti Romániát. „Sokan érezzük úgy, hogy a magyar-román kapcsolatok talán a két modern állam fennállása óta soha nem voltak olyan jók, mint most” – fogalmazott a magyar diplomácia vezetője román kollégájával közösen tartott bukaresti sajtóértekezletén. hir24.hu
Erdély.ma

Az elvadítás lépcsőfokai
A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben.” Sebestyén Mihály publicisztikája az Erdélyi Riport 2012/9. számából.
Kezdetben volt a Hír Tv, amely erősen pártoskodó hangvételével meglepett, sokakban visszatetszést keltett, mások közömbösen továbblapoztak, ha feltűnt logója és jobbra tartó, de jobbat (etikai értelemben) nem akaró logikája, s voltak, akik teljesen rácuppantak, mint vírus a tárgylemezre. A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben. A pártosodás, a hasadozás – többek között – ugyancsak ide köthető. A folyamat fontos állomása volt a kettős állampolgárság és az autonómia körül felhabzó vita, a december 5-i rossz döntés mohácsolása (mohácsosítása). Ezt, megjegyzem, viszonylag hamar kiheverte a népesség, amely először szembesült 50 év után azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közösség helyett közösségek vannak tartós szétfejlődéssel, más-más kulturális értékrenddel. Holott ha odafigyeltek volna az idősebbek meséire, amikor azok a kis magyar világról regéltek, azt is hallhatták, hogy az eufóriás kortársak nem ilyen magyar igazgatást vártak vissza 1940-ben.
A Hír Tévét mára törölték az erdélyi vezető kábeles cég műsorrácsából, úgymond túl sokat kért a tulajdonos, ami enyhén szólva is furcsa, mert a Hír Tv a kitüntetett és támogatott magyar médiaszektorban foglal helyet, mint a három közszolgálati hűséges mellett a negyedik kiegészítő tartalék. Annyira Erdély-párti volt, hogy ha a különleges (autonóm) erdélyi magyar időt jelezni kívánta, akkor nem Kolozsvárt vagy Brassót jelölte meg a londoni és tokiói idő mellett, hanem a székelyudvarhelyit, amelyről a túrósbálnaapáti (Csinom Palkó megye) néző bátran gondolhatta, hogy Székelyudvarhely/Jenőfalva vetekszik New York és Szingapúr felhőschwartzló világvárosaival.
A szolgáltató, a partiumi magyar milliomos cserébe megajándékozta az erdélyi magyar tévébambulót (il bambulo) az Echo Tévével. Ez ugyanis a Jobbik visszhangja, ez a szélsőség ekhós szekere, melyen elhozzák székely népünknek a fasisztoid jövő vízióját és a gyűlöletbeszéd legfrissebb játékrendjét, aktorait. Élő egyenesben, orrba-szájba.
No persze, honi nézőinket sem kell biztatni, hiszen a Hír Tévé reális szükségleteket elégített ki, az emberek azt kapták, amit a tudatalattijukban a politikáról tartottak, tartanak, kis nemzeties propagandapörköltet, jajdon-szószos Erdély-lecsót, Kárpát-medencei kultúrfölény-tortát. És ennek megfelelően folyt a mozgósítás a magyar kormány melletti szimpátiatüntetésre. Hiszen a kormányok rendszerint az országgal azonosítják magukat, gyarló túlzásokba esve ezáltal.
Midőn néhány hete egy kisded jegyzetben annak a véleményemnek engedtem mozgásteret, hogy míg a székely nép fiai elmennek az Andrássy útra tüntetni a szabadságharcos magyar kormány mellett (amely éppen mostanában nem támogatja a határon túli magyar művelődést, az identitás-ápolás intézményeit, csupán szónoklatokkal és Budai Gyula kopó-csaholásával), addig nem nagyon hallottunk arról, hogy tömegesen özönöltek volna Bukarestbe vagy bárhová az év eleji tüntetésekre, amelyek a belföldön élők sorsának megváltoztatását, nyomorenyhítését célozták egészében, olykor apróbb részleteiben is, a cikk megjelenése után élénk és izgatott reagálás volt osztályrészem.
Bőszen kijelentették, azért nem mennek Bukarestbe, mert nem ők választották ezt a kormányt, sem a főkormányost, közük nincs hozzá. Ezzel máris elérték a bezárkózás, az öngettózás egyik negatív végletét: a székely emberek jelentős hányada kivonul a romániai politikai közéletből, nem szavaz, nem tiltakozik, tehát akár itthon marad, akár Martfűre megy martilaput enni, nincs jelen. (Ez pont egybevág a hatalom céljaival.) Csakhogy: nyugdíját itt kapja, jogsiját Szeredában váltja ki, háziorvost nem Mátészalkáról hív, ha kirabolják, az udvarhelyi rendőrséghez fordul, gyermekeit ehun kell óvodába-iskolába járatnia.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A magyar kormány pártatlanságot ígér
Magyarország nem szól bele az erdélyi magyar pártok választási versenyébe – jelentette ki Martonyi János kedden Bukarestben, miután találkozott Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével.
A magyar külügyminiszter az RMDSZ elnökével közösen tartott sajtóértekezletén kifejtette: alapvető érdek az, hogy az erdélyi magyarság a lehető legnagyobb arányban vegyen részt a parlamenti és önkormányzati választásokon. Azt mondta: bízik benne, hogy a magyarság kulturális identitása elég erős ahhoz, hogy a részvétel nagy legyen. “Az önkormányzati választásokon meg kell barátkozni azzal, hogy különböző magyar politikai pártok egymással versenyeznek. Ami lényeges, az az, hogy ez a politikai verseny tiszta eszközökkel, tisztességes módon folyjon. Ebbe kívülről nem tudunk és nem akarunk beleszólni” – mondta a magyar külügyminiszter. Hozzátette: az erdélyi magyar politikai szervezeteknek kell egymással tisztázniuk, hogyan biztosíthatják a legerősebb parlamenti képviseletet. A magyar kormány feladata, hogy esetleges megállapodásukat támogassa. Az RMDSZ elnöke a találkozón kifejezte reményét, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ügyében közvitára bocsátott kormányhatározat-tervezetet az Ungureanu-kabinet jövő kedden elfogadja, mert ez a döntés a koalíció sorsára is hatással lesz. Kelemen Hunor hozzátette: az RMDSZ a választásokra készül, a júniusi önkormányzati voksoláson a szövetség a 2008-as eredményét szeretné megismételni. “Az év végéig az a feladatunk, hogy úgy készüljünk, hogy ne hagyjuk képviselet nélkül az erdélyi magyarságot a parlamentben” – mondta az RMDSZ elnöke. Az MTI kérdésére, hogy kért-e valamit az RMDSZ a magyar kormánytól, Kelemen Hunor azt válaszolta: “A mi álláspontunk szerint jó, ha a romániai választásokat a romániai politikai szereplőkre bízzák, és az a legnagyobb segítség, ha senki nem avatkozik bele abba, ami itt egy belpolitikai kampányban történik.”
Népújság (Marosvásárhely)

Őrségváltás” az MTI-nél
A határon túli magyarság egyre nagyobb arányban szerepel a magyar közmédiában, a nekik szóló rétegmagazinok mellett a fő műsoridőben sugárzott hír- és háttérműsorok is foglalkoznak ügyeikkel – közölték a közmédiumok vezetői, akik a Kárpát-medencét és a diaszpórát érintően számoltak be a magyar nyelvű közszolgálati média helyzetéről az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának keddi esti ülésén.
Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) határon túli kapcsolatokért felelős különmegbízottja azt tartotta fontosnak, hogy a határon túli tudósítói hálózat ne csak a hírműsorokon, hanem a kulturális és közéleti magazinokon keresztül is bemutassa a külhoni magyarság mindennapi életét.
A tudósítói hálózatról szólva „önkritikusan” megállapította, hogy kialakításában, kezelésében, felügyeletében és finanszírozásában átmeneti nehézségeket okozott az átalakítás. Beszámolt arról is, hogy Erdélyben két olyan tudósítói pont kialakítása is várható, ahonnan élő adásban is bejelentkezhet a tudósító: Kolozsváron és Székelyudvarhelyen. Belénessy Csaba, az MTI Nonprofit Zrt. vezérigazgatója arról számolt be, hogy a hírügynökség az elmúlt év második felétől – egy új rovatvezetői poszt kialakításával – jelentősen, mintegy 60-65 százalékban növelte a határon túli magyarokról szóló hírek arányát. A tudósítói hálózattal kapcsolatban Havasi azt mondta: az MTI tavaly májusra készítette el az erről szóló tervét az MTVA számára, reméli, hogy ennek végleges formája hamarosan megvalósul. Utalt arra, hogy ezzel megerősödhet a Kárpát-medencei és közép-kelet-európai hálózat, például Kijevben és Zágrábban jöhet létre új poszt.
Az MTI egyébként már februártól megerősítette a romániai tudósítói csapatát, ami Távirati Iroda romániai híranyagának látványos gyarapodásán is látszik. A rekord ideig – nyolc és fél évig – Bukarestben szolgálatot teljesítő Garzó Ferencet a Duna TV eddigi marosvásárhelyi tudósítója, Baranyi László váltotta fel a fővárosban. Munkáját Kolozsvárról Gazda Árpád főállású tudósító segíti, aki a MOL Rt. Közösségért Alapítványa éléről tért vissza az újságíráshoz. Az MTI romániai csapatát Borbély Tamás, a Szabadság újságírója egészíti ki, aki már Garzó Ferenc elődjének, Gózon Ferencnek is munkatársa volt Bukarestben. Tegnap Baranyi Lászlótól részleteket szerettünk volna megtudni a tevékenységükről, ám lapunk kérését elhárította, mondván: erről csak az MTI budapesti illetékesei nyilatkozhatnak.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Rendszeres magyar nyelvű misét kért a csángó tanács a bukaresti apostoli nunciustól
A csángó tanács küldöttsége rendszeres magyar nyelvű misék engedélyezését kérte csütörtökön Románia apostoli nunciusától – közölték az MTI-vel a küldöttség tagjai a Vatikán bukaresti külképviseletén tett látogatás után.
A jászvásári (Iasi) püspökséghez tartozó, moldvai csángó falvakban románul miséznek a katolikus papok, ez alól csak a magyarországi turisták számára rendezett alkalmi szertartások jelentenek kivételt. A delegáció tagjai a csángó tanács öt tagszervezetét képviselték. A bukaresti küldöttségben Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, Duma András, a Szeret Klézse Alapítvány elnöke, Gyurka Valentin, a Külsőrekecsinért Egyesület elnöke, Antal János, a forrófalvi Phoenix Egyesület elnöke és Duma Dániel, a csíkfalusi Csángó Rádió munkatársa vett részt. Nyisztor Tinka azt MTI-nek elmondta: hat éves szünet után jött ismét csángó küldöttség Románia és Moldva Köztársaság apostoli nunciatúrájára Bukarestbe, ahol most először találkoztak Francisco Javier Lozano pápai nunciussal. A nuncius elődje, Jean-Claude Perisset érsek a 2004-es jászvárási zsinaton elérte azt, hogy a moldvai püspökség legalább a magyarországi vendégek látogatásakor engedélyezzen alkalmi, magyar nyelvű misét a csángó templomokban – magyarázta Nyisztor Tinka. A csángó tanács most azzal a kéréssel fordult a Vatikán romániai képviselőjéhez: segítsen elérni, hogy rendszeresítsék a magyar nyelvű szertartásokat és azokról ne tiltsák ki a csángókat. “Most csak ez van nálunk, de ez nem jó, mert mi nem azért jártunk, hogy a magyarországi vendégeknek legyen miséjük Pusztinában, és csak úgy tudunk mi is misét hallgatni, őmellettük. De valóban kellett ez a hat év, hogy kiderüljön, hogy ezek a misék nem nekünk szólnak” – mondta Nyisztor Tinka. Hozzátette: előfordult olyan eset, amikor egy magyarországi csoportnak szervezett magyar mise miatt megtelt helyiekkel a pusztinai templom, de a plébános kiküldte az embereket és csak az anyaországi turistacsoport vehetett részt a vendégpap által bemutatott magyar szertartáson. A csángó küldöttség tagjai elmondták, hogy a jászvásári püspök többször is megígérte nekik a magyar nyelvű misét. Tudomásuk szerint két olyan pap is szolgál az egyházmegyében, aki évekig tanult Magyarországon, a püspök mégsem küldte őket csángóföldi szolgálatra, inkább egy állatfarmon, meg egy Jászvásár melletti faluban foglalkoztatja őket. Gyurka Valentin beszámolója szerint a nuncius barátsággal fogadta a csángó küldöttséget és azt ígérte, közbenjár ügyükben a jászvásári püspöknél. Az MTI megkeresére a Vatikán bukaresti képviselete péntekre ígért tájékoztatást az apostoli nuncius álláspontjáról.
Baranyi László
MTI

Összefogás Erdélyben magyar módra
Hangolódnak a magyar pártok is az idei román helyhatósági és parlamenti választásokra. Bár mindenki az összefogást hangsúlyozza, egyelőre csak a széthúzás látszódik.
Bár méltó keretek között ünnepelték meg március 15-ét a határon túl is, Erdélyben kicsit kampányízűre sikeredtek a megemlékezések – figyelmeztetett a Krónika. Ahol sikerült is a három magyar politikai szervezetnek egy táborba gyűlni, ott sem maradtak el az egymást kritizáló kijelentések. Azóta pedig a helyzet egyre fokozódik: a médián keresztül üzengetnek egymásnak a pártok vezetői, sőt, a korrupt, hazug kifejezések sem maradnak el – pedig hol vannak még a júniusi, illetve novemberi választások...
Román összefogás...
Mint arról korábban beszámoltunk, a román pártok a biztos győzelem érdekében választási szövetségeket alkotnak. Sőt, Székelyföldön, ahol a románok „kisebbségben” vannak, a PSD az USL keretében a pártok lehető legszélesebb palettáját kívánja összefogni a biztos képviselet érdekben.
...magyar széthúzás
Mindeközben a magyar pártok körében is jellemző az együttműködés lebegtetése, noha a konkrét példák még nem túl meggyőzőek. Pedig tanulságok sora áll rendelkezésre: a legfrissebb „élmény” a szlovákiai voksolás eredménye, ahol a magyar etnikai párt, az MKP-nek immár másodszor sem sikerült átlépni a parlamentbe jutáshoz előírt 5 százalékos küszöböt. A Híd-Most relatív sikere ellenére Markó Béla nyilatkozatában leszögezte, hogy a jövő nem a vegyes pártoké. Erdélyben ugyanakkor az önálló és eredményes politizálással kerülhető el az MKP-éhez hasonló kudarc.
A matricák egyelőre még az asztalon (rmdsz.ro)Az elért eredményeket az RMDSZ – az önreklám jegyében – a Krónika beszámolója szerint nem is rejti véka alá: hamarosan elárasztják Erdélyt azok a matricák, amelyek a magyar kormánypárt eddigi sikereit hirdetik. Igaz, hogy köztéri plakátolás engedélyhez kötött, amit mindeddig nem szereztek be a párt szervezetei, már csak idő kérdése, hogy a megyei szervezetek hozzálássanak szétszórásukhoz.
Emellett az MPP szerint az RMDSZ nyomást gyakorol az erdélyi magyar sajtóra is. Bíró Zsolt a párt tanácselnök-jelöltje kijelentése alapján egyes esetekben pénzzel, másokban pedig családi összefonódások révén szerez befolyást az erdélyi sajtóorgánumokban, amiért az erdélyi magyarokat kiállásra buzdította szólás és sajtószabadságukért a Marosvásárhelyi Rádió fél éves fizetés nélküli szabadságán lévő munkatársa.
Beszáll a ringbe az Erdélyi Magyar Párt is
Az új magyar párt, az EMNP egyelőre saját szervezetei építgetésével van elfoglalva, de nem zárkózik el a néha már-már provokatívnak számító nyilatkozatoktól sem. Az együttműködés fontosságát Toró T. Tibor is kiemelte, noha kikötötte, hogy ez nem mehet mindenáron.
A Tőkés Lászlóval tartott közös sajtótájékoztatón a verseny mellett tették le voksukat – legalábbis azokon a területeken, ahol a magyarság többséget alkot. Ahol a románok vannak többségben, ott hajlandóak a közösen indított jelöltek támogatására, bár nem feltétel nélkül: a közös jelölt a marosvásárhelyi polgármester-állítás körüli vitából kiindulóan nem indulhat kizárólagosan egy párt színeiben, és nem lehet korrupt sem, ami nem ritka az RMDSZ soraiban.
A kölcsönös vádaskodások sem maradnak el: az EMNP szerint elsősorban az RMDSZ-t hibáztatja az együttműködés akadályozása végett, miközben Markó szerint pártja csak magára számíthat – szemben a Magyarországról „mesterségesen létrehozott párttal”.
Valószínűleg erre válaszolt Martonyi János a minap Bukarestben, Kelemen Hunorral történt egyeztetése után. A sajtótájékoztatón ugyanis felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország nem szól bele a versenyben. Ugyanakkor közös érdekként nevezte meg a megegyezés szükségességét, hiszen a romániai magyarság közös érdeke, hogy a lehető legtöbb képviseleti helyet szerezze majd meg.
Viharos szakítás
Végül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni Tőkés László kilépését az RMDSZ-ből, ami tovább szította az indulatokat. Az európai parlamenti képviselő március 12-én jelentette be ezirányú szándékát, majd nem sokkal később közölte, hogy az RMDSZ levélben kérte a képviselő kizárását az Európai Néppárt soraiból. Kelemen Hunor viszont bejelentette, hogy a református püspök hazudott, mikor ezt a nyilatkozatot tette, ő mindössze arról tájékoztatta párt elnökét, hogy ezentúl Tőkés kijelentései nem tudhatóak be az RMDSZ álláspontjának.
Bár még hónapok vannak hátra a mindkét helyi, megyei és országos szintű választásokig, az összefogás reális esélye még távolibbnak tűnik. Míg minden megfigyelő arra figyelmeztet, hogy a magyar képviselők számát maximalizálni kell és nem ismétlődhet meg az MKP kudarca Erdélyben, a szereplők láthatóan nemcsak ezt a szempontot veszik figyelembe. Toró szerint ugyanis a 2008-ban elfogadott „alternatív küszöb szabálya” szerint elég, ha egy párt 6 képviselőt és 3 szenátort szerez, amivel automatikusan bejut a törvényhozásba. Na de elég ez a romániai magyaroknak?
Zsár Virág
kitekinto.hu
Erdély.ma

Abortusz-ellenes menet indul szombaton országszerte
Az életért, az abortusz ellen emelik fel szavukat a szombati Tüntetés az életért elnevezésű rendezvényen, amelyet több felekezet és civil szervezet szervez az ország több városában, köztük Bukarestben, Temesváron, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Déván. A nagyváradi menetben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség is képviselteti magát, több keresztény szervezettel egyetemben.
Életpárti felvonulás. Nyugaton már számos alkalommal emlékeztek ily módon a meg nem született gyerekekre
A menetek egyik szervezője, Alina Galea azt mondja, a legfrissebb statisztikák szerint a 19 milliós lakossággal rendelkező Romániában az elmúlt 55 évben 22 millióra rúgott a terhességmegszakítások száma. Cornel Caba lelkipásztor, szervező az esemény sajtótájékoztatóján hangsúlyozta: nem kell elítélni azokat a nőket, akik az abortuszt választják, hanem arra kell törekedni, hogy a megfelelő értékrend és a szükséges információk birtokában, felelősen hozzák meg döntésüket.
Vincze Judit, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület missziói előadó-tanácsosa a Krónikának kifejtette: ő maga azért tartja fontosnak a menetben való részvételt, mert úgy véli, a fiatalok figyelmét fel kell hívni a keresztény értékekre. „Azt mondják, egy társadalom olyan, amilyenek az anyák benne. Szerintem amilyen minden szülő, olyan lesz a társadalom. A legfontosabb az, hogy milyen példát mutatunk a gyerekeinknek: meg kell tanítanunk nekik, hogy az élet Istentől való ajándék” – fogalmazott az előadó-tanácsos, aki maga is háromgyerekes anyuka.
A menet Gyulafehérváron 11 órakor indul a kultúrháztól, Aradon 12 órától a Szabadság térről, Kolozsváron beszédeket követően, 12-kor a Főtérről, majd visszatér ugyanoda, a helyszínen 13 és 19 óra között koncertekre kerül sor. Déván 12-kor indulnak a városháza elől, Nagyváradon a 12-kor kezdődő megnyitó után, háromnegyed egykor szintén a városháza elől a sétálóutcán keresztül a Nagyvásártérig (December 1.), ahol egész délután műsorokkal és gyermekeknek szóló programokkal szórakoztatják a résztvevőket.
Szatmárnémetiben 12-kor gyülekeznek a menetelők a megyei múzeum előtt, majd a szakszervezetek művelődési házánál csendes tüntetésként mécseseket helyeznek el a meg nem született gyermekek emlékére. Sepsiszentgyörgyön 12-kor találkoznak a résztvevők az ortodox székesegyház előtt, Marosvásárhelyen pedig 11 órakor a színház előtt. Temesváron görög katolikus szentmise és beszédek után, 12.30-kor indul a menet a Dózsa György utcai templom elől, és a római katolikus székesegyház előtt fejeződik be.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Quo vadis romániai magyar felsőoktatás?
A rendszerváltás után a romániai magyarság bízott abban, hogy visszaállható az önálló állami magyar egyetem Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig két egyenjogú, magyar és román nyelvű tagozat jöhet majd létre az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez az álom nem valósult meg. A tavaly megreformált oktatási törvény azonban lehetővé teszi a magyar felsőoktatás megerősítését és önállóságának bizonyos fokú megszerzését is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen lehetővé vált magyar intézetek létrehozása, egyedül a biológiai karon ütközött ellenállásba a magyar tagozat önállósodásának kérdése. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) azonban 2011 júniusa óta „áll a bál” a magyar tanszék tervezett létrehozása miatt. Annak ellenére, hogy az új román törvény lehetővé teszi a magyar nyelven történő oktatást, a vásárhelyi helyzetet politikai közbenjárás nélkül nem sikerül megoldani. A megfélemlítésektől és politikai fennhangoktól sem mentes kérdést járjuk most körbe, összefoglalva az elmúl fél év eseményeit.
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Úgy ís tűnhetne, hogy megvan az esély rá, hogy rendeződjön a magyar tagozat kérdése. Mindeközben az egyetem etikai bizottsága által lefolytatott vizsgálat alapján a MOGYE rektora írásos figyelmeztetésben részesítette Brassai Attila professzort, az orvosi fakultás gyógyszertan tanszékének vezetőjét, aki szerintük megszegte a tanárok számára előírt lojalitás kötelezettségét. Románia a meglepetések és az ellentmondások országa – ezért már meg sem lepődik az ember, hogy ilyen hírek váltják egymást az ajtóban.
Magyarellenesség felsőfokon
A MOGYE többségben lévő román vezetősége ellenzi, hogy az új tanügyi törvény értelmében bármilyen struktúrális változások menjenek végbe az egyetemen, az önálló magyar kar kialakításáról pedig hallani sem akarnak. 2011 júniusában, mikor az egyetem vezetősége a kérdésről szavazott, a magyar tanárok és diákok távolmaradásukkal tették lehetetlenné a szenátus működését, mivel az nem vette figyelembe sem a korábbi megállapodásokat, sem magát az új oktatási törvényt. Júliusban kiderült, hogy az általános orvosi karon a magyar hallgatókat megfosztották a tandíjköteles helyektől: a nyolcvan fizetős hely mindegyikét román hallgatók nyerték el. Tették ezt annak ellenére, hogy a megállapodás szerint a helyeket fele-fele arányban osztják el magyar és román hallgatók között.
Nézzen szét Marosvásárhelyen!
Constantin Copotoiu, akkori rektor diszkriminatív döntése ellen többen is felemelték hangjukat, a Marosvásárhelyen bejegyzett Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) pedig tiltakozó akciók szervezésébe kezdett. A román fél töbszöri hitegetés után sem tette lehetővé a magyar karok létrehozását, az ősszel elfogadott új egyetemi charta pedig egyértelmű visszalépést jelentett, hiszen eleve kizárta a magyar önállósodási célok elérését. A kialakult helyzet miatt a RMOGYKE a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal együtt kérvénnyel fordult Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesterhez, melyben egy, a város főterén szervezett tiltakozó akcióhoz igényelte az önkormányzat beleegyezését. Ezt azonban a város vezetősége nem tette lehetővé. A helyi rendőrség igazgatója arra hivatkozott, azért nem engedélyezik a békés tüntetést, mert az egyetem problémáit nem az utcán kell megoldani. Florea hozzátette, hogy miután beszélt az egyetem vezetőségével, világossá vált számára, hogy nincs semmiféle probléma, csak egyesek akarják szítani a kedélyeket.
A polgármester szerint: „Meg kell nézni, kik szerveznék a tüntetést, hisz mind olyanok, akik soha semmit nem tettek az életben.” A szervezők azonban nem hátráltak meg, így augusztus közepén a marosvásárhelyi református vártemplomban imaestet tartottak. A tiltakozásoknak ezzel azonban nem lett vége. A RMOGYKE titkára többedmagával a tiltakozás egy nem mindennapi formáját választotta. Fiatalokkal együtt orvosi ruhába öltözve, rajtuk egyenlőséget és a magyar intézet létrehozását követelő feliratokkal párokba rendeződve sétálnak a város utcáin. Az akció résztvevői elmondták, voltak, akik gratuláltak és bíztatták őket, de mindjárt az első nap a román rendőrök is beléjük kötöttek, illetve román fiatalok is követték őket és a fekete március idejében ismertté vált magyarelennes mondatot kiabálták feléjük. Szeptemberben a MOGYE szenátusa 15 tanárt, köztük kilenc magyar nemzetiségűt helyezett nyugállományba. Ezzel a lépéssel még inkább megnehezítették a magyar tagozat önállósodását.
Előzmények
A 2011 januárjában megjelent új román Nemzeti Oktatási Törvény célja többek között, hogy átfogó reformokkal tegye még hatékonyabbá a román oktatásügyet. A törvény a romániai magyarság számára azért is jelentős, mert három egyetem esetében mondták ki azok multikulturális jellegét, lehetővé téve ezzel azt, hogy ezeken az egyetemeken magyarul is folyhat az oktatás. A törvény 363. cikkelye előírja, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is létre kell hozni magyar tagozatot. A törvény eme rendelkezését kihasználva a MOGYE magyar oktatói a gyógyszerészeti és a fogorvosi karon magyar tanszéket akarnak létrehozni, az általános orvosi karon pedig beleegyeztek abba a megoldásba, hogy itt öt román és három magyar tanszéket hozzanak létre. A törvényről szóló Kitekintő-elemzést itt olvashatják)
Román aggályok
Bár a kérdés politikailag átitatott, magyarellenes fennhangokkal együtt, a román fél aggályait is meg kell említeni. Az egyetemi vezetőség leginkább attól tart, a magyar önállósodás ellehetetlenítené az egyetem működését. Ha valaki ma Romániában orvos szeretne lenni, a román nyelv (mely az egyetlen hivatalos nyelv) ismerete nélkül ez nem sikerülhet. Az egyetem rektora hozzátette, hogy bár igaz, hogy kilenc magyar oktatót helyeztek nyugállományba, de másik hat helyre pályázatot hirdettek meg. A kiírt pályázatokra vagy nem jelentkeztek a magyar tanárok, vagy nem feleltek meg a követelményeknek. A rektor szerint az egyetem oktatói és kutatói által megjelent publikációk mindössze 20%-a származik magyar kutatók tollából.
Bukarestből máshogyan látják az ügyet..
Utazzon el oda is a Kitekintővel!
Azt is kiemelte, hogy korábban a magyar nemzetiségű hallgatók sokkal jobban teljesítettek román társaikhoz képest, ez a tendencia az utóbbi időszakban megfordult: a román diákok 9,3-as átlaggal is csak költségtérítéses helyekre nyernek felvételt, míg a magyar diákok már ennél gyengébb átlaggal is államilag támogatott képzésben tanulhatnak. A román diákok is kifejezték egyet nem értésüket. Szerintük nincs értelme etnikai elvek alapján ketté osztani a hallgatókat, mivel ez szerintük zárt társadalmak kialakulását eredményezheti hosszú távon. Természetesen a nacionalisták sem maradhatnak csendben egy ilyen kérdésben.
A román ellenzéki pártok a kérdés kapcsán a szeparatizmus bátorítását emlegették és az egyetem, valamint a páciensek, korházak és orvosok etnikai szétválását predestinálták, felelősségre vonva ebben a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ politikusait. A Nemzeti Liberális Párt és a Szociális Párt politikusai szerint, ha engedélyezik a magyar karok létrehozásá, a konfliktus odáig fajulhat, hogy a magyar orvosok csak magyar pácienseket akarnak majd/tudnak csak gyógyítani. Florian Buicu, a Szociáldemokrata Párt politikusa szerint a magyar fiatalok értelmi képességével nincs gond, de ha már eddig románul tanultak, a továbbiakban is megtehetnék. A Nemzeti Liberális Párt Maros megyei elnöke hozzátette:„Értsék meg: mi együtt akarunk dolgozni. Nem akarunk szeparatizmust. Mert lehet, hogy holnap jönnek majd a tatárok, és külön tatár fodrászüzletet kérnek.”
Állóháború két fronton
Miután szeptemberben a MOGYE vezetősége ismételten elutasította a magyar fél kezdeményezését, október elején a román egyetemi vezetés ígéretet tett arra, hogy a kérdést egy héten belül rendezik. A bukaresti kormány 200 helyet hagyott jóvá a MOGYÉ-n, melyre magyar hallgatókat kell felvenni, ám a román fél rögtön hozzá is tette, hogy ehhez az egyetemnek nincs megfelelő struktúrája sem a tanárok, sem a laboratóriumok tekintetében. A román ígéret miatt hivatalosan az októberre tervezett újabb magyar tüntetést nem tartották meg, ám az aradi vértanúkról való megemlékezésen a MOGYE kérdése akarva-akaratlanul felszínre került. A megemlékezés után a jelenlevők 1500 sárga, fehér és piros szekfűt helyeztek le az egyetem épülete előtt. A Bolyai Kezdeményező Bizottság továbbra is bátorítja a magyar tanárokat, hogy hozzák létre akár önállóan a magyar tagozatot, az RMDSZ-től pedig azt kérik, hogy érje el, hogy a magyar tagozatnak járó összegeket külön számlára utalják.
Per és plágium
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Az egyetem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi karából nőtte ki magát 1948-ban. 1962-ben a román állam bevezette a kétnyelvű oktatást annak ellenére, hogy eredetileg az intézményt a magyar nemzetiségű diákok számára hozták létre. Míg 1963-ban 88 végzős diákből 81 magyar volt, 1994-ben a 240 végzősből csak 28 volt magyar nemzetiségű. 1990 márciusában a magyar diákok egyenlő jogokat követelve sztrájkba kezdtek, melyhez tanárjaik is csatlakoztak (fekete március). Mindezek ellenére csak 17 évvel később kerültek ki a magyar feliratok az egyetemre. Jelenleg három karon összesen 12 szakon folyik az oktatás. Az egyetem hivatalos honlapja csak román nyelven érhető el.
Mivel az egyetemi vezetőség meg sem halgatta a magyar felet, a RMOGYKE az egyetem szenátusa elleni per megindítása mellett döntött, melytől a civil szervezet vezetője gyors győzemet várt. Az egyesület szerint a MOGYE illegálisan működik, hiszen az egyetemi charta szembe megy a román oktatási törvénnyel. Az egyetem vezetősége azonban a minisztérium ajánlására sem volt hajlandó változatni azon. 2012 februárjában a MOGYE is bírósági útra terelte a kérdést, az egyetem vezetése egyenesen az oktatási minisztériumot perelte be. A marosvásárhelyi közigazgtási bíróságnak az egyetemi autonómia jogosságát és sérthetetlenségét kell megvizsgálnia.
A MOGYE ugyanis azért nem veszi figyelembe az őket ért vádakat, mivel az egyetem autonóm, így az ott felmerülő kérdéseket az egyetem falain belül, politikamentesen kell megoldani. Ábrám Zsolt orvosprofesszor szerint azonban ez csak időhúzás az egyetem részéről, és a legjobb védekezés a támadás elv alapján abban reménykednek, hogy a mérleg nyelve végérvényesen az ő oldalukra billen majd. A kialakult helyzet egyik érdekes mozzanata, hogy idén januárban a BKB képviselője, Hantz Péter, aki a bázeli Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet munkatársa, plágiummal vádolta meg Constantin Copotoiu rektort és Klara Branzaniuc rektorhelyettest. Az érintettek beismerték a plágium tényét.
Politikai hatásgyakorlás
Időközben a MOGYÉ-n rektorválasztás is zajlott, melynek eredményeként a rekotr Leonard Azemferei lett, aki szintén nem támogatta a magyar tagozat létrehozását. Markó Béla az események alakulását látva kijelentette, ha a MOGYE nem tartja tiszteletben az oktatási törvényt, kilép a kormányból. 2012. március 2-án hét órás, éjszakába nyúló tárgyalás zajlott az egyetem vezetése és a román oktatási tárca között, melynek eredményeként Catalin Baba, a tárca vezetője bejelentette, hogy a MOGYE magyar tagozatát kormányrendelet hozza létre. A volt rektor szerint a magyar fél képtelen volt a kompromisszumra, és a román vezetés több engedményére is nemet mondtak. A magyar fél szerint azonban a román kollégákban csak addig volt meg a kompromisszumkészség, míg el nem jutottak az önálló tanszék létrehozásának kérdéséhez. A döntés után a Nemzeti Liberális Párt elnöke kijelentette: „Függetlenül attól, hogy milyen módszerekkel hozzák létre a magyar intézeteket a MOGYÉ-n, amint hatalomra kerülünk, megszüntetjük.” Kelemen Hunor arra hatalmazta fel az RMDSZ képviselőit, hogy amíg a határozat nem készül el, ne vegyenek részt a képviselőház ülésein.
Nemzetközi viszhang
A MOGYE ügye az Európai Parlament különböző fórumain is bemutatásra került. Először Sógor Csaba, romániai EP képviselő ismertette a kialakult helyzetet. Tőkés László először felhívásban reagált a kérdésre, majd november 19-én Strasbourgan Tőkés meghívására Dr. Brassai Attila ismertette a MOGYÉ-n kialakult helyzetet a Gál Kinga néppárt képviselő által elnökölt Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoportjában. Tőkés az elrománosítás egyik újabb példájának nevezte az esetet, Brassai pedig kitért arra, hogy a hatvan éve még színtiszta magyar intézményben olyan radikális változások mentek végbe, hogy napjainkban még egy magyar kar beindítása is szinte lehetetlen még annak ellenére is, hogy a román törvényi szabályozás lehetőséget adna rá.
Romániában legyőzi a nacionalista láz az erdélyi magyarokat címmel a Le Monde mértékadó francia liberális lap is beszámolt a marosvásárhelyi helyzetről. A cikk szerzője, Mirel Bran szerint „a látszólagos nyugalom ellenére a nacionalizmus szellemei megszálták a helye kisvárost.” Hozzáteszi továbbá, hogy a fő kérdést nem a magyar nyelvű oktatás okozza – mely korábban is megvolt bizonyos szinten az egyetemen – hanem az önálló kart kezdeményező RMDSZ számára a kérdésnek a választások miatt politikai tétje is van. Ezt azzal magyarázza, hogy a korábbi választások során a romániai pártoknak – legyen szó jobb vagy baloldaliakról – eddig mindig szövetségre kellett lépniük a magyar páttal a kormányalakítás tétje miatt, 2008-tól azonban másik két kisebb párt halássza el a szavazatokat a most a kormányban koalícióból politizáló RMDSZ elől.
Kinek a javára válik?
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Az új kar a következő szakokat tartalmazza: általános orvosi képzés magyar nyelven (200 hely), általános orvosi képzés angol nyelven (50 hely), nővérképző magyar nyelven (50 hely), gyógyszerész-képzés magyar nyelven (75 hely, a szak egyelőre ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, egy év alatt kell az akkreditációs feltételeket megteremtsék), szülésznő-képzés (25 hely, amely fele-fele arányban oszlik a magyar és a román kar között). Román diákok továbbra is tüntetnek a döntés ellen. Egyrészt a már korábban is említett okok miatt, másrészt elutasítják, hogy politikai síkon sikerült megoldani egy ilyen jellegű kérdést. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség pedig aláírásgyűjtésbe kezdett, melyben az oktatási törvény betartását követelik.
Románia választások előtt áll, és ebben az időszakban az ilyen jellegű kérdések még érzékenyebbek, hiszen minden párt igyekszik ilyen vagy olyan módon a maga számára értékes szavazatokat szerezni. A legszomorúbb az egészben azonban mégis az, hogy még létre sem jött a magyar kar, máris megkezdődött az oktatók megfélemlítése: az egyetem nem hivatalosan működő etikai bizottsága máris vizsgálódni kezdett a magyar oktatók után, akik közül Dr. Brassai Attila tavalyi strasbourgi szereplése miatt írásbeli figyelmeztetést kapott, mert szerintük azzal “rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Közben újabb és újabb rágalmakat fogalmaz meg a román vezetőség a magyar tanári kar többi tagjával szemben. Ezek szerint a gyakorlatokon nem hajlandóak románul megszólalni és a román diákokat is a magyar nyelv elsajátítására kötelezik.
Annak ellenére, hogy a kormánytervezetről különféle fórumokon is közvitákat szerveztek, a sárdobáláson és a rágalmazáson kívül érdemi javaslattal a román fél nem állt elő. Ezért valószínű, hogy a múlt héten elfogadott kormányjavaslaton a tíz napos vita után komolyabb változtatás nem lesz. A június óta húzódó kérdés kormányzati szinten rendeződni látszik tehát, a gyakorlatban azonban semmi garanciája nincs annak, hogy a kormányrendelet elfogadása után nem csak papíron jöhet majd létre a magyar tagozat. Remény azonban mindig van, még ebben a faramuci helyzetben is. Hiszen ha figyelembe vesszük, hogy angol nyelvű oktatás is lesz az egyetemen (és elviekben a kormányfő a német nyelvű oktatást is támogatja), ez olyan nyitást eredményezhet, mely le- (esetleg teljesen) elhalkíthatja a soviniszta hangokat. Bár az egyetem rektora az egyetemi autonómiával védekezik, azt nem szabanda összekevernie a korlátok nélküli hatalommal. Bárhogy is alakul a MOGYE kérdése, annak nyilvánvalóan hatása lesz a közeledő választásokra is.
Kitekintő.hu

Román egyetemista-egyesületek a MOGYE magyar főtagozata ellen
A Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének közgyűlését a hét végén tartották meg Marosvásárhelyen, párhuzamosan a TDK-val. A diákok nem szerveztek tüntetést a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar főtagozatának létesítése ellen, de kifejezték támogatásukat az “etnikai szeparatizmus” ellen fellépő marosvásárhelyi diákliga mellett.
Miközben a Kultúrpalotában a magyar orvostanhallgatók által szervezett TDK értekezései zajlottak, a Grand Szállóban a Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének (FASMR) XXVI. közgyűlését tartották. Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke kérdésünkre elmondta, nem “rászervezésről” van szó, hiszen már január elején eldöntötték a helyszínt, időpontot. A FASMR kilenc megyei (Temes, Bihar, Craiova, Kolozs, Iasi, Maros, Beszterce, Szeben és Bukarest) szervezetének küldöttei vettek részt a háromnapos programon, amelyen vezetőségi tagokat, projektmenedzsereket választottak, működési szabályzattal kapcsolatos kérdéseket és módosító javaslatokat vitattak meg, illetve fogadtak el. A péntek esti megnyitóünnepségen a prezídiumban ott volt Ionut Cobec, a FASMR elnöke, Ali Shawki Iulian alelnök, Andrei Ivan, a szervezet kincstárnoka, Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke és dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE törvénytelenül megválasztott, a szaktárca jóváhagyásával nem rendelkező rektora. A FASMR elnöke az egyetemista-egyesületek közötti együttműködés fontosságáról beszélt, arról, hogy az oktatási folyamatban elsősorban a szakmai előadások minőségére kell a hangsúlyt fektetni. Dr. Leonard Azamfirei beszédében elmondta, egy pillanatra “félretéve a problémákat”, megpróbál felhőtlenül örülni az eseménynek, és arra kérte a résztvevőket, hogy ezúttal ne tegyenek fel a MOGYE-val kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal kifejtésében visszatérő motívum volt az egyetem ügye. Elmondta, meg kell érteni, hogy az orvosi egyetemek különböznek az egyéb felsőoktatási intézményektől, úgymint a színművészeti, jogi, testnevelési egyetemek, az orvosis hallgatókat pedig leginkább a rezidensvizsgák foglalkoztatják. Hozzátette: a román diákegyesületek szolidárisak voltak mindvégig a marosvásárhelyi román diákligával, ami jó érzéssel tölti el, hiszen bebizonyosodott, hogy “nincsenek egyedül akkor, amikor egy komoly probléma merül fel”, majd megköszönte kiállásukat (a magyar főtagozat létrehozása ellen – szerk megj.). Reményét fejezte ki, hogy a “zavaros helyzet” rövidesen megoldódik, és a következő összejövetel alkalmával a résztvevők egy olyan Marosvásárhelyre érkeznek, ahol jó egyetértésben élnek az emberek, és ahol a valós multikulturalitásnak sikerül érvényt szerezni. Visszatérve az egyetemi ügyekre, kifejtette, hogy az Alumni rendszert meg kell honosítani, adatbázist kell létrehozni a MOGYE volt hallgatóiból, ehhez kérte a diákszervezetek segítségét.
A szombati nap a plenáris ülések mellett szakmai megbeszélésekkel folytatódott. Elmaradt a délutánra tervezett, Tömegtiltakozás címmel meghirdetett tréning, utcai demonstrációt sem szerveztek. A programban válságmenedzsment, team-menedzsment, önkéntesség és vezetői készségek témakörökben szerveztek tréningeket, az est plenáris üléssel, vasárnap pedig városnézéssel zárult. Több résztvevő, valamint a diákliga vezetője kérdésünkre elmondta, a FASMR továbbra is az egyetem szétválasztása ellen van, a magyar főtagozat létrehozására vonatkozó kormányhatározattal kapcsolatban várják a döntést, álláspontjukról – várhatóan a mai nap folyamán – hivatalos közleményt adnak ki.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Végleg eltűnhet a magyarság a nagyvárosokból
Egyre nagyobb bajban van a romániai szórványban élő magyarság, mivel az ő esetükben áll fönn leginkább az asszimiláció és a nyelvváltás – mondták el szakértők annak kapcsán, hogy a Székelyföldet leszámítva jelentős veszteségeket szenvedett el az erdélyi magyarság a legfrissebb népszámlálási adatok szerint. Úgy látják, vannak pozitív példák a folyamatok megfordítására, de ezek száma sajnos elenyésző.
194 ezerrel csökkent a 2002-es népszámláláshoz képest a magyarok száma Romániában: 2002-ben még 1 millió 432 ezer, 2011-ben 1 millió 238 ezer magyar élt keleti szomszédunknál. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék, ez minimális csökkenést jelent a 2002-es 6,6 százalékhoz viszonyítva.
Sajnos a magyarok aránya a „széleken” fogyott, ami azt jelenti, hogy van olyan megye (régió), ahol a fogyás az elmúlt húsz évben megfelezte a magyarság számát (Krassó-Szörény, Hunyad, Szeben és Bukarest). A másik legfőbb tendencia, hogy az erdélyi magyarság egyre inkább elszékelyesedik.
Vannak pozitív példák is
A szórvány fogalom sem a román, sem a szlovák, sem a szerb, sem az ukrán nyelvben nem létezik, ez a kifejezés mindenképpen „hungarikum” – mondta el Bodó Barna egyetemi oktató. Románia mindig területalapú politikát folytatott, de a Szerbiában élő vlach szórvány esetében a közösség elvét követték, hasonlóan a magyar nemzetpolitikához – tette hozzá. „Szórványban a magyar elit román vicceket mond, ami már egyfajta átlépést jelent, megkettőződik a személyiség.”
A szakértő pozitív példaként emelte ki a dévai központot és a válaszúti iskolát, mivel ezekben valamilyen mértékben sikerült megfordítani az asszimilációs folyamatot. Temesvárról az utóbbi időben egyre többen költöznek Székelyföldre, így biztosítják azt, hogy magyarként maradhassanak fenn – mutatott rá Bodó.
A lakótelepek a legveszélyeztetettebbek
A magyarság fogyása sajnos a nagyvárosokban is megfigyelhető, amely a Székelyföldtől távolodva drasztikus méreteket ölt. Míg Sepsiszentgyörgyön 2002-ben 74,92, addig most 76,9 százalék volt a magyarok aránya, de ezen kívül csak Nagykároly, Nagyszalonta és Kézdivásárhely esetében látható arányjavulás a javunkra. Kolozsváron és Nagyváradon három-, Marosvásárhelyen kétszázalékos csökkenés figyelhető meg, de a többi nagyvárosban sem kedvezőbb a helyzet.
Az asszimiláció szempontjából a legnagyobb problémák az erdélyi nagyvárosokban és azok lakótelepein figyelhetők meg, mivel a magyarok ott vannak legjobban kitéve a nyelvváltás veszélyének – mutatott rá Székely István. Az RMDSZ munkatársa példaként hozta föl a kolozsvári monostori lakótelepet, ahol bár 10 ezer magyar él, de nincs komolyabb integráló intézmény.
Kovács András
MNO

Kevés pénz jön vissza a behajtott adókból a Székelyföldre
Hargita és Kovászna megyének a kormány a befizetett összeg mintegy 80 százalékát utalta ki, Fehér, Hunyad és Beszterce-Naszód megyében ez az arány meghaladta a 90 százalékot. Vaslui megyében a hatóságok az elmúlt évben több mint 66 millió euróval járultak hozzá az államkasszához, a kormány által fizetett összeg pedig meghaladta a 104 millió eurót.
Jelentős mértékben meghaladta az államkasszából a megyéknek kiutalt pénzösszeget az államnak befizetett adók és illetékek összege 2011-ben – derült ki a pénzügyminisztérium által a Gândul.info hírportálnak eljuttatott adatokból. A kormány az elmúlt évben összesen több mint 25,5 milliárd eurót kapott a megyéktől, illetve a fővárostól, míg a jövedelemadóból, valamint az általános forgalmi adóból a megyéknek visszaszolgáltatott alap mindössze 6,5 milliárd euró volt.
Az összesített adatok szerint így országos szinten minden, az állam által beszedett 100 euró után a kormány 25 eurót fizetett vissza 15 megyében – többek között Máramaros, Krassó-Szörény, Teleorman, Călăraşi, Vrancea és Suceava megyében – ezzel szemben a helyi költségvetésbe utalt összeg meghaladta az államnak fizetett adók és illetékek értékét. A legnagyobb különbséget egyébként Vaslui megyében jegyezték, ahol a hatóságok az elmúlt évben több mint 66 millió euróval járultak hozzá az államkasszához, a kormány által fizetett összeg pedig meghaladta a 104 millió eurót.
Vasile Mihalachi Vaslui megyei tanácselnök a hírportálnak elmondta, az állam által kiutalt összeg sem bizonyult elégségesnek a költségek fedezésére, a hatóságok így kénytelenek voltak 35 millió eurós kölcsönt igényelni az elmúlt években lehívott európai uniós alapok által finanszírozott projektek kvótájának kiegyenlítésére. A különböző megyék által befizetett alap egyébként egyenesen arányos a lakosok, illetve az alkalmazottak számával és az illető megye üzleti környezetének nagyságával.
Kolozs megye a befizetett összegnek kevesebb mint felét kapta vissza az államkasszából 2011-ben, így minden 100 euróra 44 eurót utalt ki az állam. Alin Tişe megyei tanácselnök ezzel kapcsolatban a hírportálnak úgy nyilatkozott, természetesnek tartja a jelenséget, egy egységes államban ugyanis így működik a pénzügyi közigazgatás. „A megyei tanácsoknak elsősorban a pénzöszszegek bevonzására kellene összpontosítaniuk alternatív finanszírozási megoldások keresésével, ahelyett, hogy kitárt karokkal várják az állami támogatást” – vélekedett Tişe.
Hargita és Kovászna megyének a kormány a befizetett összeg mintegy 80 százalékát utalta ki, Fehér, Hunyad és Beszterce-Naszód megyében ez az arány meghaladta a 90 százalékot. A Szatmár és Bihar megyei tanácsok a befizetett alapnak valamivel több mint 60 százalékát kapták meg, míg Maros megyében az állam az adók és illetékek 70 százalékát utalta ki az elmúlt évben. A legkisebb értéket egyébként a fővárosban jegyezték, a hivatalos adatok szerint Bukarest a befizetett összegnek mindössze 11 százalékát kapta vissza a kormánytól.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Könyvespolc: Sors formálta sorsformáló
Vitathatatlan, milyen nagy hatással volt a 20. század történelme az egyházak sorsának alakulására, különösképpen a magyar református egyházéra, hiszen Trianon után (majdnem) a semmiből kellett új világot teremtenie. Ez a Bolyai János-parafrázis pedig elsősorban olyan emberek tettrekészségét feltételezi, akik vállalkoztak/vállalkoznak erre a „világteremtésre”.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításában a későbbi püspök, Sulyok István mellett ilyen sorsformáló egyéniség volt Debreczeni István. Pálfi József nagyváradréti lelkipásztor könyve – Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – bemutatja a református és más felekezetekhez tartozóknak a bihari lelkek pásztorának áldozatos tevékenységét. Nagyszalontáról indul, a kálvinista Rómának is nevezett Debrecenben tanul, szülővárosában kezdi meg szolgálatát, majd a szatmári Láncos templom lelkipásztora lesz, onnan pedig Temesvárra, a Bánság fővárosába kerül. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megszervezésében és megerősítésében 1922 és 1940 között előadóként, 1946–1959 között pedig lelkészértekezleti elnökként és főjegyzőként vesz részt, ugyanakkor gazdag közírói tevékenységet is folytat, sőt még verseket is ír.
A róla szóló kötet szerzője, Pálfi István a bevezetőben belülről közelíti meg Debreczeni István életútját, a következőket mondva: „A történelem alakulását mindig Krisztus felől nézte és értelmezte. A történelem Urától, adott helyen és időben kapott személyes feladatát mandátumos küldetésnek tekintette. A személyes és a közösségi élet alakulása mögött mindenkor az isteni akaratot látta. Sohasem a bajok okát kutatta és súlyuk felett borongott, hanem bennük mindig megoldandó feladatot látott.
Az önálló egyházkerület létrehozásában és kiépítésében Sulyok István püspök mellett szürke eminenciásként működött közre. Pontosan tudta, hogy bár Bukarest az egyházkerület legitimálását a végtelenségig próbálja megakadályozni, a legfontosabb azonban mégis a belső rendszer kiépítése és működőképessé tétele volt.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület első belmissziói előadójaként az egyház megújulására fektetett hangsúlyt. Sokrétű egyházi, oktatási és művelődési munkásságával meggyőződéssel vallotta, hogy belülről kell életet teremteni. Igehirdető, szociálisan érzékeny, cselekvő egyházat akart, a legalsóbb szórványszinttől a legfelsőbb egyházkerületiig. Ezért »küldte ki« a lelkipásztorokat a templomokból és az irodákból a nép közé.
Egyén és közösség viszonylatában pontosan tudta, hogy a belső erők mozgósítása, a képzettség és a józan gondolatok mennyire fontosak. Folyamatosan szervezett, mindenütt feladatot látott és adott, egyesületeket és szövetségeket hozott létre, a kultúrát, az iratmissziót személyesen is művelte, az iskolát pedig az első sorba állította.” A magam részéről csak egyetérteni tudok a könyv szerzőjével és Debreczeni Istvánnal, a könyv főszereplőjével.
Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – a D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai 15., Debrecen, 2011
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Bűnvádi eljárást indítana Borbély László ellen a korrupcióellenes ügyészség
Bűnvádi eljárás kezdeményezését kérte szerdán a legfőbb ügyésztől Borbély László romániai környezetvédelmi miniszter ellen a korrupcióellenes ügyészség (DNA).
Borbély Lászlót – a DNA közleménye szerint – befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsítják. A képviselői mandátummal rendelkező miniszter a parlament tagjaként mentelmi joggal rendelkezik.
A román korrupcióellenes ügyészség még 2011 júliusában közölte, hogy vizsgálatot folytat egy olyan ügyben, amelyben Borbély László is érintett. A miniszter egyik tanácsosát azzal gyanúsította a DNA, hogy segített egy Szatmár megyei vállalkozónak megvesztegetni Borbély Lászlót. A korrupcióellenes ügyészség akkori közleményében azt írta: egy Szatmár megyei üzletember 20 ezer euró értékű lakásfelújítással „vásárolta meg" a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által delegált miniszter befolyását, hogy könnyebben jusson közbeszerzési szerződésekhez.
Borbély László néhány órával az ügyészségi közlemény közzététele után egy kolozsvári sajtóértekezleten azt mondta: ő is a sajtóból értesült a DNA lépéséről és mindeddig nem közölték vele, mivel gyanúsítják. „Akkor fogok többet mondani önöknek, amikor nekem is hozzáférésem lesz ehhez a dossziéhoz, és amikor megtudom, miről van benne szó" – mondta a miniszter.
Emlékeztetett arra, hogy júliusban is sajtóból értesült arról, hogy valami elindult ellene. „Úgy gondolom, hogy az igazságszolgáltatásnak működnie kell, de nem így, a sajtón keresztül, nem így, hogy embereket meghurcolnak és megpróbálják befeketíteni" – tette hozzá Borbély László.
A legfőbb ügyész – a DNA felkérésének eleget téve – az igazságügy-miniszterhez fordult a bűnvádi eljárás kezdeményezése érdekében.
Borbély László mentelmi jogának felfüggesztéséről az igazságügy-miniszter kezdeményezésére a képviselőház dönthet, a jogi bizottság véleményezése nyomán.
Az RMDSZ miniszterét szerda estére megbeszélésre hívta Bukarestbe Mihai Razvan Ungureanu miniszterelnök.
MTI. Erdély.ma

Borbély László nyilatkozata
"Az eddigi tevékenységem kapcsán egy szó jut eszembe, és az a szó a becsület. Az általam betöltött tisztségekben a komoly, szakszerű munkát, a helytállást és a korrektséget tartottam elsődleges prioritásnak. A 90-es évek elejétől vagyok a politikában, nagy tapasztalattal bírok. Polgármesterek, politikusok, az emberek ismernek, mindig tisztességgel végeztem a dolgom" – nyilatkozta Borbély László leköszönő környezetvédelmi és erdészeti miniszter április 5-én, Bukarestben.
Döntésével kapcsolatosan az RMDSZ politikai alelnöke elmondta: amint a sajtóból értesült, hogy a Korrupcióellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel vádolja, azonnal eldöntötte, hogy lemond miniszteri tisztségéről. "Nem mintha valamilyen okom lenne, hogy lemondjak, hiszen a vádak alaptalanok. Azért döntöttem így, hogy elhárítsak minden gyanút a kormány működésével kapcsolatban" – mondta Borbély.
Az RMDSZ-tisztségviselő véleménye szerint sajnálatos, hogy továbbra sem rendelkezik bővebb információval az iránta felhozott vádakkal kapcsolatosan.
– Ártatlan vagyok, és remélem, az igazságszolgáltatás be fogja bizonyítani, hogy tiszteletben tartottam a törvényeket – mondta az RMDSZ alelnöke.
Borbély László fontosnak tartotta megköszönni a minisztérium beosztottjainak, hogy mandátuma alatt partnerei voltak. Népújság (Marosvásárhely)

Kudarc rendelésre
A jó pap holtig tanul, az RMDSZ a saját kárán sem – röviden, két ősrégi közmondás összekötésével így jellemezhetnénk a szövetségnek a marosvásárhelyi polgármesterjelölt-állításhoz való viszonyulását. Egészen pontosan azt, hogy az alakulat egyszerűen „ejtette” a magyar összefogást sürgető Vass Leventét, helyette pedig – nyilvánvalóan központi utasításra – Frunda György szenátort indítja a negyedik mandátumára készülő Dorin Florea ellenében.
Aki a hírre valószínűleg már behűtötte a pezsgőt, amit majd június 10-e estéjén fog felbontani… De ne szaladjunk még annyira előre, hiszen az előzmények is tanulságosak. A 2004-es helyhatósági választások előtt a szövetség városi szervezete – beleértve a körzeteket – úgy látta jónak, hogy Csegzi Sándor alpolgármesterrel próbálja visszahódítani azt a marosvásárhelyi városházát, amelyet négy évvel korábban veszített el, miután Fodor Imre alulmaradt Floreával szemben.
Tizenkét évvel ezelőtt az akkor még a Bolyaiak városának többségét kitevő magyarokat – sőt az erdélyi magyarokat is – hidegzuhanyként érte Marosvásárhely „eleste”, éppen ezért revánsra vártak. Csakhogy az RMDSZ megyei és országos vezetősége félresöpörte a városi szervezet által támogatott Csegzit, aki helyett Kelemen Atilla parlamenti képviselőt, megyei elnököt küldte a harcba – ahol el is vérzett a román polgármesterrel szemben. Négy év elteltével, 2008-ban mindenki azt hitte, remélte, hogy az RMDSZ levonta az előző két fiaskó következtetéseit, és körültekintően, a helyi emberek véleményének figyelembevételével dönt a polgármesterjelölt kilétéről.
Hát nem, éppen ellenkezőleg: a szövetség képes volt ismét elkövetni ugyanazt a hibát, újra felülbírálta a vásárhelyieket, az általuk támogatott Csegzit másodszor is félreállították, és fentről – értsd: Bukarestből – „odaejtőernyőzték” Borbély László képviselőt, fejlesztési minisztert. Az eredményt ismerjük. Az idei helyhatósági választások alkalmával ugyanez a forgatókönyv érvényesül. Azzal a különbséggel, hogy most az EMNP által “felfedezett”, majd a saját maga által is felkarolt Vass Levente mögül hátrál ki az RMDSZ.
A szomorú történet iróniája, hogy a szövetség ezúttal is saját emberét állítja félre, viszont azt a politikust, akit az ellenzéke teljes mellszélességgel támogatott, annak az ódiumát is felvállalva, hogy a politikai ellenfél, egy másik párt „katonájával” vonul a küzdelembe. Hát mi több kell ennél az RMDSZ-nek azok után, hogy folyton az egységbontást, az erdélyi magyarság önkormányzati és parlamenti képviseletét veszélyeztető verseny megteremtését veti a konkurens magyar pártok szemére? Vass Levente helyesen látta be, hogy közös jelöltként történő indítása mögé nemcsak fél szájjal eleresztett, összefogáspárti jelszavakat kell felsorakoztatni, hanem az együttműködésnek, a koalíciónak meg kell adni a formáját is. Csakhogy éppen ez lett a veszte.
Politikai tapasztalatlanságának betudhatóan nem ismerte fel, hogy saját alakulata számára csak addig jó, amíg formálisan kisajátíthatja, de közben kifelé, a választópolgároknak viríthat az „összefogással” is. Ez az összefogás azonban az RMDSZ olvasatában annyit tesz: támogassa mindenki az ő jelöltjét, de feltételek nélkül. Nos, ez a politikai taktikázás taszítja elérhetetlen távolságra ismét a magyarság számára a marosvásárhelyi városházát.
A kezdeti összefogás romba döntésén túlmenően a közelgő vásárhelyi kudarcot valószínűsíti az újabb RMDSZ-es „nagyágyú”, Frunda György csatasorba állítása. Ha az RMDSZ erre nem képes, legalább a szenátor tanulhatott volna két harcostársa korábbi vereségéből. De vajon milyen felmérések alapján bizonygatják majd, hogy mégis lehet nyerni?
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén
Három Hargita megyei település címerét hagyta jóvá a kormány 2012/243-as határozatában: Korond, Csíkkozmás és Csíkszentgyörgy községét. Mindez előrelépést jelent, hiszen több mint tíz éve várnak jóváhagyásra Hargita megyei címerek. Az említett települések címerét még 2009-ben terjesztették fel a Román Akadémia Országos Heraldikai Bizottságának kolozsvári körzeti irodájához, amely 2011-ben, Hargita Megye Tanácsa sorozatos utánajárására, továbbította Bukarestbe, az Országos Heraldikai Bizottsághoz jóváhagyásra. Az Akadémia a fentiek mellett előzetes engedélyezéssel hagyta jóvá Csíkszentkirály, Kányád és Kászonaltíz címerét, de módosításokat kért.
Hargita Megye Tanácsa tavaly novemberben újabb kilenc Hargita megyei település címerét küldte jóváhagyásra a kolozsvári heraldikai irodához, a helységek a következők: Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Bélbor, Kápolnás, Gyimesközéplok, Salamás, Csíkszentdomokos, Csíkszentmárton.
Amint azt Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke nyilatkozta, számtalanszor sürgették már a Hargita megyei települések címerének elbírálását, ám sokáig nem történt előrelépés; az intézmény a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium segítségét is kérte, aminek nyomán az ügy kimozdult a holtpontról. A tanácselnök szerint újabb előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén e három címer jóváhagyásával. Erdély.ma