Székely autonómia
Ponta szerint a tüntetők a szélsőséges megnyilvánulások útját járják
Konfrontációval és szélsőséges megnyilvánulásokkal semmit sem lehet elérni – hangoztatta Victor Ponta román miniszterelnök egy vasárnap esti tévéműsorban a székely szabadság napja elnevezésű marosvásárhelyi autonómiatüntetésre reagálva.
Ponta kifejtette, ő a párbeszédben hisz, szerinte ez vezethet egyedül eredményre a román kormánynak az országban élő magyar közösség legitim képviselőihez, illetve Magyarországhoz, mint szomszédos államhoz fűződő kapcsolatában.
Utalt arra, hogy szombaton Budapesten járt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) rendezvényén, ahol – mint mondta – megtapsolták, amikor a párbeszéd mellett és a konfrontáció ellen érvelt. Kiemelte, hogy míg a budapesti eseményen a teremben tízezren voltak, kint "voltak vagy háromszázan olyanok, mint ezen a marosvásárhelyi tüntetésen", akik ellene demonstráltak.
A román kormányfő szerint a tüntetők a konfrontáció és a szélsőséges megnyilvánulások útját járják, ezt Tőkés László elképzeléseivel azonosítja. Ponta szerint erővel, csapdosva az asztalt, a román kormányt fenyegetve, "ahogy Tőkés László teszi", nem lehet semmit sem elérni.
A székely zászlóval kapcsolatban kijelentette, hogy a "központi hatalmat jelképező" intézményeken csak a román és az uniós zászlónak van helye.
"Egyébként ha találunk megoldást – de nem erőszakkal, hanem párbeszéddel – arra, hogy minden helyhatóságnak lehessen saját jelképe, amelyet helyi szinten használ, én ebben nem látok kivetnivalót" – mondta a román kormányfő.
Arra a műsorvezetői kérdésre: van-e információja a titkosszolgálatoktól vagy más forrásokból, hogy a marosvásárhelyi tüntetők között hányan voltak külföldiek, Victor Ponta csak annyit mondott, voltak magyarországiak, mert a szervezők bizonyára szerették volna növelni a létszámot.
A román miniszterelnök ugyanakkor méltányolta, hogy a Románai Magyar Demokrata Szövetség vezetői bejelentették: nem vesznek részt a tüntetésen. Hozzátette, az RMDSZ-nek van legitimitása, mert a romániai magyarok rábízták képviseletüket, és a szervezet 23 év alatt megtanulta, hogy csak tárgyalással lehet az általa képviselt közösség számára jogokat elérni.
A műsorvezető megkérdezte: el tudja-e képzelni, hogy Székelyföldnek valaha olyan autonómiája lesz, amilyet a marosvásárhelyi petíció aláírói kívánnak. A román miniszterelnök azt mondta, nem látta még a beadványt, és majd tanulmányozza, ha eljut hozzá. "Én egy olyan dologban hiszek, ami nem irányul sem a magyarok, sem a romák vagy bárki más ellen: a regionális fejlődést kell beindítanunk, minél több bukaresti hatáskört kell átruházni az ország térségeire, de nem etnikai alapon. Gazdasági alapon kell önfenntartó régiókat létrehoznunk. Nem lehet egyeseknek jobb szabályokat kidolgozni, mint másoknak. Közös szabályozás kell, amelyet mindenki alkalmaz" – mondta a román kormányfő.
A szervezők szerint mintegy 30 ezren vettek részt vasárnap a székely szabadság napja elnevezésű autonómiatüntetésen Marosvásárhelyen. Budapesten körülbelül ezren vonultak a román nagykövetség elé. Európa-szerte több nagyvárosban is tüntettek Székelyföld autonómiájáért: Münchenben mintegy 250-en vonultak utcára, Londonban pedig több mint százan. Amerikában Clevelandben, Los Angelesben, New Yorkban, Washingtonban, illetve Ottawában és Torontóban is hasonló megmozdulásokra került sor.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad),

Autonómia-tüntetés: a magunk torkát
Parászka Boróka
A marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen akkorát nyert az erdélyi magyar közösség, hogy régóta ekkorát nem veszített. Módszeresen véreztetjük ki magunkat.
„Nem vonult még ekkora tömeg Marosvásárhelyen”. Harmincezer, huszonötezer – ezek a számok, helyzetjelentések röpködnek a hétvégi marosvásárhelyi autonómia, később székely szabadság napjára átkeresztelt rendezvényről. Pontos számadatot nem tudni, mert ellenőrizhető, szakszerű módon senki nem mérte fel a résztvevők számát.
Fontos adatok lennének ezek, de kár belemenni a számháborúba, találgatásba. Ha ennél nagyságrendekkel kisebb tömeg jelent volna meg Marosvásárhelyen, akkor is figyelmet érdemel, ami történt.
Arra a kérdésre sem tudunk választ adni, hogy kik voltak, honnan és hogyan jöttek tüntetni.
Ez a demonstráció megaköltségvetéssel készült.
A főtéren négyes sorokban álltak a buszok, a forgalom hosszú időre lebénult a városban az érkezők, majd a távozók miatt. Nem lényegtelen, hogy kik és miből buszoztatták az embereket. Láttunk már ilyent, hasonló módon állt össze Magyarországon a Békemenet.
Ma már ugyanúgy lehet Budapesten, mint Marosvásárhelyen tüntetést szervezni, az a részletkérdés pedig, hogy az erdélyi városok sokkal kevesebbet bírnak el, hogy itt a helyben maradók sokkal kiszolgáltatottabbak, senkit nem érdekel. A politikai gátlástalanság korát éljük.
Akárhogy is történt a buszoztatás, sokan, rengetegen jöttek azért, mert szívügyüknek tartották, hogy itt legyenek. Vitathatatlan, hogy érzelmileg több ezer embert érintett az, amit a tüntetés ígért.
Illúziók, érzések szabadultak fel és el Marosvásárhelyen.
Sokan revansot vettek 1990-ért, volt olyan, aki 1956-ért, és olyan is, aki 1940-hez, 1918-hoz, 1848-hoz tért vissza. Ki tudja, talán 1526-hoz. Ezernyi reménykedő időutazóval teltek meg az utcák. Felelősséget ki visel értük? Marosvásárhely fölött ott lebegett a beválthatatlan ígéret, hogy van visszatérés a ki tudja mihez: ez mozgatta a reményeiben kiszolgáltatott és illúzióiban eltévedt tömeget. Valamiért – ki ezért, ki azért, egyéni élettörténetek közös nevezőéért – nagyon sok ember vállalta a Marosvásárhelyre utazást, a részvételt. Miért? A hivatalos válasz, illetve a tömegben elhangzó vélemények szerint azért, hogy „nyomatékot adjanak” az autonómia-törekvéseknek, hogy „megmutassák”, milyen sokaknak fontos „az ügy”.
Nem utolsó sorban azért, hogy a Maros megyei kormányképviselőnek a tüntetés vezetői átadhassák az autonómia-petíciót.
Az átadott petícióban többek között ez szerepel: „Hangsúlyozzuk: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi integritását és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát. Székelyföld autonómiájának minden előnyét egyformán fogják élvezni az itt élő állampolgárok a demokrácia alapvető értékeinek tiszteletben tartásával.”
Ehhez képest a Marosvásárhelyen felvonuló tömeg hosszan azt skandálta, hogy „Vesszen Trianon”, az ismert revizionista rigmusra masírozott: „nem, nem soha!”. Nincsen ezzel baj, a szólásszabadságba belefér a vesszen trianonozás.
De ezután a tüntetés után soha, semmilyen formában nem fogja egyetlen magyar politikus sem hitelt érdemlően képviselni az autonómia ügyét, soha többé nem fogja egyetlen román tárgyalópartner sem elhinni, hogy azt akarjuk, amit mondunk. Az autonómia most vált megint eggyé a szeparatizmussal, a nosztalgikus, Horthy-korszakhoz visszanyúló revizionizmussal, az Erdély elszakítással. Most lehetetlenült el bárminemű korszerű autonómia elv megfogalmazása, képviselete. És így az autonómia-tüntetésen magát hazudta szembe a tömeg.
És aligha menti fel a résztvevőket, hogy elragadták az indulatai. Azok, akik ezt a megademonstrációt szervezték, az indulatokra, az érzelmekre alapoztak, sikerrel. A tömeg erejében bíztak, és bejött. A Barabás-effektus lépett fel. Nagyon valószínű, hogy egyenként rengetegen belátták, tudták, hogy vesszen trianonozással csak a magyarokkal szembeni előítéleteket lehet növelni, együtt azonban, a közös élmény pillanatában ez már nem fontos, a hangsúlyok máshol vannak. Legyen világos: Marosvásárhelyen erődemonstráció volt. Lelkes önkéntesek, kibicek és ki tudja miféle politikai hálában reménykedő zsoldosok erődemonstrációja. Itt nem az autonómia-tárgyalások előkészítése folyt, mert innen dialógussal nehéz folytatni. Vagy a tovább radikalizálódás jön, a rálicitálás a szuperrendezvényre, vagy a kifáradás. Leginkább is-is. Taktikai szempontból semmiképp sem ígéretes.
Közvetlen és egyértelmű haszonélvezője
mindannak, ami történt, azok voltak, akik mögött a tömeg felsorakozott. Kik voltak ezek? Egy választáson bukott párt nem-elnöke, Tőkés László, egy választáson el sem indult párt elnöke, Biró Zsolt. Egy magát politikai úton soha meg nem mérő, civilnek mondó szervezet elnöke, amely mégis politikai úton, tartalommal és formában kampányol. Igen, ez a szervezet a Székely Nemzeti Tanács, első embere pedig Izsák Balázs.
A tömeg, amelyet érzelmei, vélt és valós sérelmei mozgatott, amelyet a Trianon-reflexekkel lehetett utcára bírni, ezeknek az embereknek vált támaszául. Székely statisztéria. A sok-sok közösségi, történeti illúzió mellett született egy politikai délibáb is a hétvégén: olybá tűnt, ilyen hatalmas és jól szervezett a támogatása az elől masírozóknak.
Akár hihetnénk is az önzetlen közösségi szolgálat látszatának, elfogadhatnánk, hogy a tavalyi vesztesek mára megerősödtek, ha a zsigeri, primitív önzés és a gyávaság nem ütközött volna ki azonnal. Marosvásárhelyen az állítólag magyar közösségi érdekekért csatarendbe állított tömeget a szónokok arra szólították fel, hogy a magyar árulókat ki kell közösíteni.
A szónoklatra természetesen – ilyen a tömegrendezvények pszichológiája – nem a kérdés volt a válasz, ugyan mitől válik árulóvá bármely megbélyegzett? Mit jelent egy nemzetközösségben a „kiközösítés?” Az árulózásra az „Akasszuk fel!”, valamint a „Földet reá!” jelszó jött válaszként az autonómia-tüntetésen. Jól előkészített helyről és időben felröppent a „Hol vagy, Markó?”, „Hol vagy, Hunor?” kérdés. Marosvásárhelyen verbális lincselés történt, a képzeletbeli lámpavasakon magyar politikusok lógtak. Annak pedig, aki azt mondja, mindenhol vannak őrültek, bekiabálók, és mindez csak a szerencsétlen véletlen miatt hangozhatott el, mondjuk el: nem tiltakozott, nem utasította rendre a bekiabálókat sem Tőkés, sem Izsák, sem Biró.
Némaságukkal váltak felbujtókká.
A hangzatos „székely szabadság napja” a magyar-magyar gyilkosság felbujtásának a napjaként fog megmaradni – senkinek ne legyen erről kétsége. Nem más, mi magunk vettük el magunktól így a nemzeti méltóságunkat. Megbocsáthatatlan.
A katonai pontossággal összeverbuvált tömeg Marosvásárhelyen nemcsak kiszolgáltatottá vált magának, jelszavainak, de magára is maradt. Tőkésék, az akasztás és trianonozás mögött nem volt más. Nem jöttek el a magyarországi pártok. Igen, még a legfőbb stratégiai partner, a Fidesz sem jött el. Egyetlen arc sem bukkant fel.
Mondhatnánk azt, hogy azért nem, mert a szervezők „pártsemleges” akciót hirdettek. A „pártsemleges” rendezvényen azonban helyet kapott a szélsőjobb. Az egyetlen jól látható, magasba tartott pártlobogó ezen a napon a Jobbiké volt. Biró, Tőkés, Izsák és a többiek a Magyar Nemzeti Gárdával és a Jobbikkal masíroztak egyszerre: gondoljunk erre a továbbiakban, ahányszor csak elhangzik a bűvös „stratégiai partnerség” hívószó.
Itt tartunk most. Sok-sok ezer ember ment azért utcára, mert az gondolta, hogy fontos, méltányos és erkölcsileg egyértelmű ügyet erősít. Vitte ki a szívét, a lelkét, a bőrét. Méltánytalanul bántak el velük. Vállalhatatlan módon fel- és kihasználták őket.
A résztvevőkkel azt hitették el, hogy az eseményeket Marosvásárhelyen ők irányítják. Mindeközben azonban a román kormány feje, a tömeg előtt magányosan menetelőktől távol, Budapesten tárgyalt.
A magyar miniszterelnök szintén Budapesten tárgyalt azzal a Kelemen Hunorral, akinek a nevét a Rózsák tere fenyegetően verte vissza. Üzenhetett volna számukra a néphatalom, ha néphatalomként viselkedett és gondolkodott volna. Nem tette.
manna.ro,

Jubilál a székely gőzös
Pillanatok a Héjjasfalva–Székelyudvarhely-vasútvonal és a székelyudvarhelyi állomás 125 éves múltjából címmel rendeznek tárlatot az udvarhelyi vasútállomás előtti téren pénteken 11 órától. A Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által közösen rendezett kiállítást Gidó Csaba történész, önkormányzati képviselő nyitja meg.
1888. március 15-én adták át ünnepélyes keretek közt a helyi érdekeltségű vasútvonalat, amelyet forgalmi szempontból a MÁV segesvári osztálymérnökségének az irányítása alá soroltak. A román állam 1932-ben 411 000 svájci frankért kisajátította a vasútvonalat a Héjjasfalva–Székelyudvarhely Helyi Érdekű Részvénytársaságtól. Székelyudvarhely bekapcsolása a Kárpát-medencei vasúthálózatba ifj. Daniel Gábor és Ugron Gábor Udvarhely megyei országgyűlési képviselő hathatós munkássága révén valósult meg. Az esemény emlékét kívánja feleleveníteni az időszakos kiállítás, és a vasútállomás előtt elhelyezendő háromnyelvű információs tábla. A szárnyvonal és helyi vasútállomás jelenlegi tulajdonosa nem járult hozzá a szervezők előzetes tervének megvalósításához, így meghiúsult a Berze Imre képzőművész által tervezett emléktábla elhelyezése. A kiállítás a Kovács Fényképészet közreműködésével, valamint Ozsváth Pál, Szabó Károly Farkas Csilla és Gidó Csaba által kölcsönzött fényképeket mutatja be.
A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony, Udvarhely megye és Székelyudvarhely bakapcsolásával a Kárpát-medencei vasúthálózatba először gróf Széchenyi István 1848-as terve foglalkozott. A vasútvonal építését Kutlánya János budapesti mérnök vállalta el. A vasútvonal építési költsége 1 094 549 forintra rúgott, amely költségeket Udvarhely megye települései- és magánszemélyek által jegyzett részvényekből, valamint különböző bankoktól kölcsönzött pénzből fedezték.
A vasútvonal így az Udvarhely megyei politikai és gazdasági elitnek és településeknek az összefogása eredményeként valósult meg. A vasútvonal fejlesztéséről és továbbépítéséről Gyergyószentmiklós vagy Csíkszereda irányába számtalan terv született már 1888-tól, azonban a háborúk, impériumváltások és a pénzhiány miatt erre soha nem került sor.
Krónika (Kolozsvár),

Szorosan egymás mellett
Ha jó szorosan állunk, nem fázunk, a tömeg kifogja a szelet – jegyezte meg a sepsiszentgyörgyi ünnepi megemlékezés egyik résztvevője, s kíváncsian nézett hátra: vannak-e még, vagyunk-e elegen. És voltunk, és ha a fúvósok diktálta ütemre tapsolhattunk a bevonuló huszárcsapatoknak, hagyományőrzőknek, ha felcsendült a dal, amit együtt énekelhettünk, ha hangosan kiálthattuk, hogy autonómiát akarunk – hiába süvített metsző, hideg szél, csak a rengeteg székely és magyar zászló lobogását segítette, elriasztani senkit nem tudott.
Talán van annak valamiféle jelképes jelentése is, hogy nemzeti ünnepünkön ily kegyetlen vihar söpört végig Magyarországon, és itthon, Székelyföldön is ily zord időben emlékezhettünk az 1848-as szabadságharc hőseire. Mert sötét felhők járnak mostanság a Kárpát-medencei magyarok feje fölött. Kívülről-belülről ostorozzák az anyaország kormányát, amely polgárait próbálván védeni a válság hatásaitól, egyfajta gazdasági szabadságharcot hirdetett, és szembe merészelt szállni a nemzetközi tőke érdekeivel, Vajdaságban néhány héttel ezelőtt még magyarverésektől volt hangos a sajtó, Kárpátalján, Felvidéken alapvető kisebbségi jogoknak sem sikerül érvényt szerezni, bennünket pedig a nemzeti jelképeink ellen indított háború után a román hatalom tervezett közigazgatási átszervezése fenyeget, melynek során beolvasztanák vagy feldarabolnák a történelmi Székelyföldet.
Meghátrálnunk mégsem szabad. Annál is inkább, mert fontos csatákból kerültünk ki győztesen az elmúlt időszakban. Kell-e frappánsabb, határozottabb válasz a székely zászló ellen indított hadjáratra, mint amit közösségünk adott, amikor Székelyföld lakói lobogók ezreit tűzték ki otthonuk falára? Lehet-e annál egyértelműbben megfogalmazni, miként viszonyulunk a bukaresti kormány régiósítási elképzeléseihez, mint tettük azt Marosvásárhelyen, tízezrek kiáltásával nyomatékosítva: autonómiát akarunk!
És amíg ily erőteljes a közösség reakciója, amíg ily elemi erővel tör felszínre a magyar összetartozás érzése, amikor Budapest, a magyar nemzet egésze szolidaritásáról biztosít, tombolhat a magyarellenesség vihara Bukarestben, tervezhet bármilyen merényletet közösségünk ellen a román kormány, próbálkozásuk kudarcra ítéltetett. Ha – miként tettük azt tegnap és az elmúlt hetekben is Háromszéken, példát mutatva fanyalgóknak, gőgösöknek, különutasoknak és külön ünneplőknek – szorosan állunk egymás mellett.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma,

Visszajön a kisantant?
Az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Sike Lajos jegyzete.
Mostanában, hogy érdekvédelmünk nem kormányzati tényező, mintha átok ülne rajtunk. Sorozatban csak rossz dolgok történnek. Azon a reggelen, amikor e jegyzetet írom, hetvenöt lókoponyát találtak egy nem éppen lótenyésztéséről ismert Szatmár megyei település, Túrterebes határában. Nem messze a községtől, s mindössze ötszáz méterre az országúttól. Mivel Szatmár megyében nincs olyan vágóhíd, ahol lovakat nyakalnak-trancsíroznak, a hatóságok feltételezik, hogy egy erre szakosított máramarosi vágóhídról kerültek ide a gyanús fejek, mert hát ennyi lovat nem lehet csak úgy inkognitóban elpusztítani. Minthogy az éppen a napokban tetőzött európai lóhúsbotránynak mind ez ideig nincs magyar, annál több román szereplője, nem alaptalan a felvetés, hogy Túrterebessel bennünket is be akarnak vonni a botrányba. Lévén Túrterebes egy csaknem tiszta sváb–magyar község, pontosabban inkább magyar, mint sváb, mert a svábok is magyarul beszélnek és imádkoznak, nem szólva a reformátusokról.
Milyen szépen hangzana a többségi sajtóban: egy magyar településről küldték a lóhúst Franciaországba, akár a székely zászlóval, a lóhússal is a magyarok mérgezik az európai légkört! Persze, ez egyelőre csak feltételezés, de az elmúlt hetekben ránk fogott sok hülyeség okán nagyon is könnyen megtörténhet, hogy mi puhítjuk a nyereg alatt a hamis gulyásnakvalót. Mint ahogy egy szatmári USL-s szenátor ostora is inkább rajtunk csattan. Valer Marian úr egy törvénykezdeményezésbe foglalta, hogy azoktól a románoktól, akik felvették a magyar állampolgárságot, a románt vonják meg, mert tűrhetetlen, hogy az Avasból például csak a múlt évben több száz románt ölelt a keblére Budapest. Tegyük hozzá, ez még igaz is lehet, mert a mai avasiak jó része 1940 és 44 közt magyar állampolgár volt, s ezek közül sokan (de nem is csak ők) elég jól beszélik a magyar nyelvet, ráadásul nem kevesen római katolikus vallásúak, ami megint csak a magyarok felé húzza őket. Az avasi románok javára írható az is, hogy kevésbé nacionalisták, jól elvannak a környezetükben lévő három-négy magyar település lakóival. Talán az is jó irányba tereli őket, hogy az aktív lakosság 60-70 százaléka valahol nyugaton dolgozik, ahol több tolerancia ragadt rájuk. Mert ott ők is kisebbségi sorsban élnek, még ha az sokkal jobb is, mint az erdélyi vagy a szlovákiai magyaroké.
A román nyelv iránti lojalitás hangzatos nevet viselő törvénytervezet (amelyről Marian úr nemcsak egy színházi ünnepi összejövetelen, de a sajtónak is külön beszélt!) azonban csak kisrészt foglalkozik az „eltévelyedett” románokkal, hisz nagyon is kilóg a lóláb: elsődleges célja az erdélyi magyarok megregulázása. Az embernek borsódzik a háta egyes előírásainak már az említésétől is. Súlyos pénzbírság járna azoknak a közintézményeknek és köztisztviselőknek, ahol és akik a hivatalban nem románul beszélnek. Legyen az Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, netán Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Mert hát a román nyelv iránt a kisebbségeknek is lojálisnak kell lenniük, még akkor is, ha a román állam nem eléggé lojális a kisebbségeihez! – tesszük hozzá. Az egyelőre rejtély, hogy adott esetben csak a magyaroknak kell fizetniük, vagy azon román köztisztviselőknek is, akik a vegyes lakosságú városokban és községekben (már csak érdekből is) hajlandóak leereszkedni a magyarokhoz és beszélik nyelvünket, mert szép számmal vannak ilyenek is. A szatmári Funar, ahogy máris többen nevezik a kormánypárti törvényhozót, a „nem lojális” vállalkozókat még keményebben akarja büntetni. Egyenesen börtönbe csuknák azokat, akik úgymond etnikai alapon alkalmazzák dolgozóikat. Nem is kell túl sok rosszindulat, hogy valakire ráfogjanak ilyesmit. Például akkor, ha az ellenőrzött cégnél magyar feliratok is vannak, netán a magyar a román elé kerül. A részleteket nem ismerjük, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy például Nagyváradon, ahol a magyar lakosság aránya már csak 25 százalék körül van, a magyar vállalkozó csak ilyen arányban vehet fel saját fajtájából valót, különben mehet a dutyiba! Mint ahogy azt sem tudhattuk meg, hogy a sepsiszentgyörgyi román vállalkozóra is csíkos ruhát adnak, ha alkalmazottainak 70 százaléka nem magyar? De az is rejtély, hogy az etnikai kommandó honnan tudja meg a nemzetiségi arányokat, hisz érvényes román törvények szerint a vállalkozók nem kötelesek nyilvántartani alkalmazottaik etnikai és vallási hovatartozását. Hacsak a titkosszolgálat nem mondja meg. Igaz is, a többségi lapok már nem egyszer írtak róla, hogy a szatmári új Funarnak jó kapcsolatai voltak és vannak a hivatásos fülesekkel.
Marian úr becsületére válik, hogy beismerte: nem ő találta ki a nyelvtörvényt, ő csak a szlovákok hasonló jogi szabályozásából inspirálódott. S ha a szlovákoknak lehet ilyen törvényük, akkor a románoknak miért ne lehetne? Annál inkább, mert a szlovák nyelvtörvényt az Európa Tanács is jóváhagyta! – állítja a szocdem szenátor. Egyelőre kíváncsian várjuk, hogy a bukaresti parlament jóváhagyja-e Marian úr szörnyűségeit. Mert akkor születőben a kisantant, vagyis egy uniós ország és nép ellen két másik uniós ország szövetsége, ha ez csak hallgatólagos is.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Adevărul : Budapestről írták a székely tankönyvet
Hétfői számában újabb cikkben bírálta az Adevărul a Székelység története című iskolai kézikönyvet, amelyet szeptember óta használnak segédeszközként az azonos nevű választható tantárgy oktatásához a székelyföldi általános iskolák felső tagozatán.
A Ciprian Stoleru és Oana Crăciun által jegyzett cikk címe szerint "a Székelység története tankönyvet Budapestről írták". Magyarázatképpen a szerzők hozzáteszik: a könyv egyik szerzője, Pál-Antal Sándor történész az MTA tagja. Az írás a kutatót is megszólaltatja, de nem árulja el az olvasóknak, hogy - a címben szereplő állítással ellentétben - Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyen él és dolgozik, fél évszázados szakmai tevékenységét a marosvásárhelyi levéltárban fejtette ki, és ennek elismeréseképpen választották 2010-ben az MTA külső tagjává.
A lapban Pál-Antal Sándor kifejti, a székelyföldi plébániákon fellelhető dokumentumok igazolják a könyv állításait: dédnagyapját is falutársaival együtt civilként hurcolták kényszermunkára a román csapatok. A levéltáros-történész - akit a budapesti akadémia képviselőjeként emlegetnek a szerzők - leszögezte, hogy a Székelység története nem tankönyv, hanem választható tantárgyak oktatására és szakkörökben használható kézikönyv, így kiadásához nem volt szükség a bukaresti oktatási tárca jóváhagyására. A lap a múlt héten több cikket is közölt arról, hogy a kiadvány állítólag úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Az Adevărul román történészeket idézve azt is történelemhamisításnak nevezte, hogy a román hadsereg az első világháború idején, erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait.
Az Adevărul pénteken Ioan Aurel Pop történészt, a BBTE rektorát, a román tudományos akadémia tagját idézte, aki kijelentette, hogy március végén az akadémia napirendre tűzheti a székelység történetét vázoló kézikönyv megvitatását.
A 2012 szeptemberében bemutatott könyvet székelyföldi történelemtanárokból és történészekből álló bizottság készítette a Hargita megyei tanács megbízásából. (MTI)
Transindex.ro

Díjazott Szabadság – mert a sajtó legyen szabad
Jót is, rosszat is, nehezet meg könnyűt is megélünk naponta, a napilapírás cseppet sem könnyű munkája, feladatvégzése során. A napi események, történések, fejlemények, hátterek, tiszta és kétes szándékok, őszinte vagy hamis megnyilatkozások sokaságában nem könnyű sem eligazodni, sem helytállni. De mivel az újságírás számunkra elsősorban tájékoztatás, kapcsolattartás, véleményformálás, eligazítás és felvilágosítás az élet számtalan területén és területéről, a dolgoknak nem a nehéz vagy rossz oldalát nézzük, hanem a benne levő feladatot: a Szabadság révén (is) éltetjük magyar közösségünket, együtt és közösen próbáljuk múltunkat és jelenünket átvinni a holnapokba. Ezért számunkra a legnagyobb elismerés és segítség az olvasás, az olvasó kitartása lapunk mellett.
Idén a Szabadságot díjazták is: a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány az újság tevékenységének elismerését a Szabad Sajtó-díj megítélésében fejezte ki, amelynek átadására nemzeti ünnepünkön, március 15-én került volna sor, Budapesten. Az alapítvány ebben az évben immár huszadszor döntött az elismerésekről általában a média területén, díjazva többek között Mészáros Antóniát (az ATV szerkesztő-műsorvezetője), Spiró Györgyöt (Kossuth-díjas író), Pungor Andrást (a 168 Óra újságírója), Föld S. Pétert (újságíró-humorista).
Ünnep az ünnepben, mondhatnánk, és a viharosra fordult időjárással nem törődve indultunk útnak március 15-én Budapestre – de az ember időnként hiába tervez. A rendkívüliségekhez hozzászokott újságírói tapasztalatot is felülmúlta a hirtelen visszatért tél és erejének a látványa Magyarország útjain és településein, mindez pedig a nemzeti ünnepre tervezett rendezvényeket is „lezárta”. A megváltozott körülmények érthetően más fontossági sorrendet szabtak a történéseknek.
Holnap is lesz nap, s holnap is lennie kell lapnak, a Szabadságunknak. Ezért tartozunk felelősséggel olvasóink és közösségünk előtt, ennek érdekében vállaljuk a nehézségektől nem mentes napilapírást.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),

Erdélyi diákok sikerei
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében tartották március 9-én az ismert jeles folyóirat, a Természet Világa Természettudományi Diákpályázatának XXII. díjkiosztó ünnepségét. Meglepetésként bemutatták a Tehetség ösvényein című, 530 oldalas kiadványt, amely a 2007–2011 között díjazott pályamunkákat tartalmazza. Ebben az enyedi diákok tizenöt dolgozata szerepel. Staar Gyula főszerkesztő a könyv előszavában írja: „Ezernél több diák cikke látott napvilágot a Természet Világában. Sok minden múlik a diákok felkészítő tanárain. Körülöttünk a gimnáziumokban, líceumokban a Természet Világának egy-egy kis fiókszerkesztősége alakult ki. Ezért mi hálásak vagyunk nekik. De leginkább diákjaink lehetnek hálásak, akikben ők a tehetséget felfedezték, és nem hagyták elveszni.”
A nagyenyedi sikerekhez Dvorácsek Ágoston is nagyban hozzájárult, hiszen a 2000-ben alakult Fenichel kör vezetőjeként diákjai sikerei nyomán tizenhárom alkalommal nyerte el a legjobb felkészítő tanárnak kijáró oklevelet, 2004-ben a Rotary-ösztöndíjat, 2008-ban pedig a Nicholas Metropolis-díjat is megkapta. A körvezető tanár arra a legbüszkébb, hogy diákjait ez idő alatt sokszor megtapsolták a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében.
Idén sem történt ez másként: a dokumentumjellegű könyv bemutatója után két enyedi és több más erdélyi tanuló részesült értékes díjakban. A szerkesztőség jelen levő képviselői a díjak átadása előtt minden munkát értékeltek. A Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában II. díjat érdemelt Bakó Boglárka (XI. B) Az első Magyar Természettudományi Múzeum herbáriuma című dolgozatáért (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston, mentor: Bakó Irén). Különdíjban részesült Magyari Melinda (X. osztályos diák), dolgozatának címe: A marosújvári sóbánya felemelkedése és hanyatlása (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston). Más kategóriákban, erdélyi díjazottak: I. díj Oláh Vince: Dédnagyapám a koreai háborúban (Bolyai Farkas Elméleti Líceum Marosvásárhely, felkészítő tanár Máthé Márta), III. díj Oláh Réka: Egy régi tankönyv margójára (Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola, Sepsiszentgyörgy, felkészítő tanár Nagy Méhész Gyöngyi).
Az enyediek számára az igazi meglepetés csak ezután következett, hiszen Bakó Boglárka megnyerte az úgynevezett Hargittai-díjat is, amely a legjobb eredményt elérő hazai, illetve határon túli diáklánynak jár. A különdíjat Hargittai Magdolna és Hargittai István akadémikusok alapították, és minden évben a legjobb eredményt elérő leánytanulónak adományozzák. Eddig az enyediek közül az elmúlt években csak Maxim Orsolya kapta meg, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákja. Az új Hargittai-díjas tanítóképzős tanuló hazaérkezése után elmondta: megtisztelő számára, hogy Hargittai István személyesen is gratulált a díjhoz.
A szép eredmények után nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben az évben is folytatódott az enyedi és más erdélyi diákok sikere a diáktudományos rendezvényeken. Nemcsak a belföldi, hanem a nemzeti rendezvényeken is megállták helyüket. Ebben kiemelkedő szerepet tölt be a Természet Világa folyóirat diákpályázati lehetősége.
Szabadság (Kolozsvár),

Orvosis TDK huszadjára
Jubilál a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Tudományos Diákköri Konferenciája (TDK). A 20. alkalommal sorra kerülő rendezvény újdonságokkal és némi TDK-történelemmel is szolgál amellett, hogy rekordszámú dolgozatokkal jelentkeztek.
A TDK március 21–23. között zajlik hagyományosan a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Összesen 240 dolgozat érkezett a megmérettetésre, ami azt jelenti, hogy hússzal több tudományos munkát mutatnak be idén, mint tavaly. A legnépszerűbbnek a kardiológia mutatkozik, ugyanis ebben a témában 25-en is jelentkeztek, a szervezők szerint azért, mert Marosvásárhelyen van lehetőség ezen a területen fejlődni.
A 240 dolgozat kétharmadát a MOGYE diákjai mutatják be, egyharmadukat pedig magyarországi orvostanhallgatók. Budapestről, Debrecenből, Pécsről és Szegedről is érkeznek diákok a tudományos megmérettetésre.
A rendezvény idei érdekessége, hogy a szervezők három napra kölcsönkaptak Budapestről egy laparoszkópos szimulátort. A laparoszkópos műtétek nagy sebészi gyakorlatot igényelnek. A szükséges jártasságot csak műtétek során szerezhetik meg az orvosok, s a Budapestről kölcsönkapott szerkezet virtuális műtétek elvégzését teszi lehetővé, amelyen három napon át gyakorolhatnak a leendő sebész marosvásárhelyi egyetemisták is.
„A rendezvény nem csak az orvostanhallgatóknak szól, külföldi és magyarországi meghívottaink olyan témákban tartanak előadásokat, amelyekre mindenféle orvosi előképzettség nélkül is be lehet majd ülni. Szó lesz például az alkoholos zsírmájról, az orvosok erdélyi karrierlehetőségeiről vagy éppen a fogyásról” – fogalmazott a TDK főszervezője, Madár István harmadéves orvostanhallgató. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a jubileum tiszteletére egyfajta visszatekintőt terveznek, összegyűjtötték az elmúlt évek plakátjait, fotóit, sőt az elmúlt rendezvények főszervezőit is meghívták egy közös visszaemlékezésre.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro,

Büntetendő
Jól emlékszünk, a székely zászló használatát olyan, pattanásig feszült légkör megteremtésével próbálták elfojtani a konfliktusra éhes politikusok és a román média balhéhajhászai, hogy az alacsony ingerküszöbbel rendelkezők ösztönszerűen undorodva forduljanak el a mesterségesen létrehozott problémától.
Az ellenséges hangulat gerjesztésében minden olyan jól ismert segédanyag előkerült, ami rendszerint alaposan felhergeli a közvéleményt, így nem hiányozhatott a mocskolódó műsorok témafelvezető képkockái közül a Iancu-bábu akasztásáról szóló kisfilmecske vagy a videomegosztókon talált románzászló-felgyújtás.
Na de ez is lecsengett valahogy. A március 10-ei marosvásárhelyi autonómiatüntetés már felemelő hangulatban zajlott le, 15-én pedig az ünnepet csak a zord időjárás zavarta meg. Azért kivétel most is akadt, de az Új Jobboldal néhány tucat bérencének sikertelen aradi székelyzászló-égetése inkább bohózatba illő volt, mintsem felháborító. Azt viszont, ami hétfő este a fellegvári futballstadionban történt Kolozsváron, nem szabad tétlenül néznünk. A vasutashagyományok miatt eddig a CFR csapatával baráti viszonyt színlelő Bukaresti Rapid huligánjai ugyanis a magyar zászló senki által sem zavartatott, nyilvános felgyújtásával olyasmit tettek, ami nem heccelés, hanem sokkal több: súlyosan büntetendő.
Tudjuk, hogy a pénteki sorsdöntő magyar–román válogatott mecscset nézők nélkül rendezik Budapesten néhány tucatnyi kretén Izrael-gyalázása miatt. A magyarzászló-égetésből eszünkben sincs végeláthatatlan etnikai perpatvart kavarni – még egy jó kis botránytévéadónk sincs, ahol kitombolhatnánk magunkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy nekünk nem áll módunkban kizárni bolygónkról az Új Jobboldalt, és a román futballhuligánokat sem tilthatjuk el örökre. Van viszont érdekképviseletünk, amely ilyen egyértelmű helyzetekben köteles minden lehetséges fórumon fellépni: tudjuk, hogy a nemzetközi futballban nagyon erős a gyűlöletellenes harc, a zászlóégetés pedig egy jogállamban büntetőjogi kategória. Éppen ezért mi csupán azt várjuk, hogy a futballszövetség és a bíróság is eljárjon az ügyben, és súlyosan, példamutatóan büntessen.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),

Bekérette a magyar Külügyminisztérium a budapesti román nagykövetet
Győri Enikő külügyi államtitkár csütörtökön sürgősséggel hivatalába kérette Alexandru Victor Micula budapesti román nagykövetet, azt követően, hogy Románia miniszterelnöke, Victor Ponta egy interjújában azt mondta, csak Magyarország miatt van szükség az erősebb uniós számonkérési mechanizmusra. A Külügyminisztérium közleménye szerint az államtitkár neheztelését fejezte ki Bukarest képviselőjének Ponta az Adevarul című román újságnak kedden adott interjúja miatt, a román kormányfő szavait pedig sokkolónak nevezte.
Győri Enikő emlékeztetett, Martonyi János külügyminiszter március 4–5-ei, bukaresti látogatásán megállapodás született arról, hogy a két ország vezetői nem üzengetnek egymásnak a sajtón keresztül, hanem kizárólag a diplomáciai csatornákat használják a vitás kérdések megtárgyalására.
Ponta csatlakozott a megalapozatlanul bírálók táborához
Az eset óta alig telt el két hét, és a román fél a nyilatkozattal súlyosan megsértette a megegyezést. Az államtitkár arra is emlékeztetett, hogy román részről az elmúlt év során is történtek a magyar felet aggasztó, hasonló megnyilvánulások.
Győri nemcsak a román fél legutóbbi megnyilatkozásának formáját, hanem tartalmát is súlyosan kifogásolta. Rámutatott, hogy a román fél a miniszterelnöki nyilatkozattal csatlakozott a Magyarországot megalapozatlanul bírálók táborához. Az államtitkár kiemelte továbbá, hogy Románia nyíltan lépett fel Magyarország ellen, s ez a megnyilvánulás ellentétes az európai együttműködés szellemiségével és a magyar–román stratégiai partnerség gyakorlatával.
Románia magyarázatát kérte a külügy
Győri sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy Románia szembefordul Magyarországgal egy rendkívül érzékeny európai ügyben. Az államtitkár megállapította, hogy ilyen lépésre első alkalommal kerül sor. Mindezek miatt a román fél magyarázatát kérte. Győri két további kérdést is intézett a nagykövethez: érdeklődött, hogy Bukarest valóban fenn akarja-e tartani a stratégiai partnerséget hazánkkal, valamint folytatni kívánja-e az európai uniós ügyekben való együttműködést. Micula nagykövet megerősítette Románia együttműködési szándékának fenntartását, és további felvilágosítást ígért a nyilatkozattal kapcsolatban.
Az államtitkár nyomatékkal kérte, hogy ne kerüljön sor a magyar–román kétoldalú kapcsolatokat terhelő, a magyar közvéleményre negatív hatást gyakorló nyilatkozatokra, mert ezek kárt okoznak. Felhívta a figyelmet arra, hogy „európai szinten akkor hallják meg Közép-Európa hangját, ha együttesen, egy hangon szólalunk meg”. Az államtitkár a magyar külpolitika egyik alapelvével összhangban kifejtette, hogy Magyarország jószomszédi viszonyra törekszik minden környező állammal. Győri Enikő a nagykövettel folytatott megbeszélés során nyugtázta, hogy Victor Ponta elítélte a magyar zászló 2013. március 18-án Kolozsváron történt elégetését. MTI, mno.hu
Erdély.ma,

Idő görgette töredék
A Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról
Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain.
A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat.
Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok."
Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk."
Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak."
A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is."
A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Bukarest túlzónak tartja a magyar külügy reagálását
A román külügyminisztérium „meglepődve és aggodalommal értesült” a Victor Ponta román miniszterelnök március 19-i kijelentéseivel kapcsolatos magyar álláspontról, amelyet túlzónak tart – derült ki a bukaresti külügyminisztérium honlapján, csütörtökön este közzétett dokumentumból.
Előzőleg Győri Enikő külügyi államtitkár sürgősséggel hivatalába kérette Alexandru Victor Micula budapesti román nagykövetet, mert Victor Ponta egy interjújában azt mondta, csak Magyarország miatt van szükség az erősebb uniós számonkérési mechanizmusra.
A román külügyminisztérium csütörtök este közzétett „pontosításaiban” hangsúlyozta, hogy Románia miniszterelnökének nyilatkozatát „annak a tágabb európai közvitának az összefüggésében kell értelmezni, amely egy valamennyi uniós országra vonatkozó szabvány- és eljárásegyüttes szükségességére irányul”. Bukarest szerint ennek megtárgyalásához nyitottságra, átláthatóságra van szükség, mind a tagállamok között, mind pedig az európai intézmények szintjén. A román fél ugyanakkor Kövér László házelnöknek egy televíziós nyilatkozatát nehezményezte, amely Bukarest szerint sértő Romániára és a román politikustársadalomra nézve. A magyar házelnök a köztévé A Lényeg című műsorában azt mondta: Románia nem kap olyan negatív megítélést az EU-ban, mint Magyarország, pedig ott „lenne mit keresni és találni”. Kövér László megfogalmazása szerint utóbbira azért nem kerül sor, mert a román politikusok pártállástól függetlenül vezényszóra nyúzzák le saját állampolgáraik bőrét a multik és a külföldi pénzügyi csoportok érdekében. Az Országgyűlés elnöke a székely autonómiatörekvésre vonatkozó kérdésre válaszolva azt mondta, Băsescu román államfőnek figyelmesebben kellene végigolvasnia országa történelmi dokumentumait, mert az 1920 körüli években születtek olyan passzusok, amelyek megteremtik az elszakított nemzetrészek önrendelkezésének lehetőségét.
„A román külügyminisztérium azt várta volna, hogy a magyar fél az Országgyűlés elnökének elfogadhatatlan nyilatkozatára reagáljon aggodalommal” – olvasható a bukaresti kommünikében.
A román külügyminisztérium csütörtöki közlésében ugyanakkor arra „bátorítja” a magyar felet, hogy maradjon következetes a kétoldalú stratégiai partnerség szelleméhez, a két külügyminiszter március 4–5-i bukaresti megállapodásának megfelelően.
A maga részéről Bukarest megerősíti a stratégiai partnerségbe vetett bizalmát, és azt hangsúlyozza, hogy a diplomáciai csatornákon kell párbeszédet folytatni bármely kétoldalú természetű ügyben.
Szabadság (Kolozsvár),

Válaszok A székelység története című könyvet ért román bírálatokra
Levélben fordult Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke az Adevărul bukaresti napilap szerkesztőségéhez március 22-én, reagálva az újságnak az elmúlt időszakban közölt cikksorozatára, amely a Hargita és Kovászna megye tanácsa megbízásából készült A székelység története című kötetről szólt, Marius Diaconescu történésznek a Historia című román folyóiratban megjelent írása alapján, amelyben az vehemensen támadta a székely történelemkönyv szerzőit („Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor” – Historia.ro).
Hargita Megye Tanácsának elnöke levelében az Adevărul szerkesztőségét helyesbítésre és egyben a kötet fő szerkesztője, Hermann Gusztáv Mihály válaszának közlésére kérte. Mint a megyeelnök fogalmazott, az Adevărul napilap a március 14-én, 15-én, 18-án és 19-én megjelent cikkeiben szándékosan manipulálta a román közvéleményt. Például a március 18-i, e témájú írásuknak azt a címet adták: „Manualul »Istoria Secuilor«, scris de la Budapesta” (A székelység története tankönyvet Budapesten írták). Erre a megállapításra annak az információnak az alapján jutottak, hogy Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A megyeelnök hangsúlyozta, hogy a román történészek egyébként a kritikájukat egy interneten keringő, nem hivatalos, a kiadó engedélye nélkül készített, hibás fordításra alapozzák, ugyanakkor a megyei tanács tervezi a székely történelemkönyv hivatalos román változatának az elkészítését.
„Az Adevărul március 14–15–18–19-i, Oana Crăciun és Ciprian Stoleru által jegyzett cikkei ezen a nem hivatalos fordításon alapszanak, így nehéz ellenőrizni a kritikák helyességét. A cikkekben foglalt, a történelemkönyv szerzőit vádoló állítások tendenciózusak, céljuk valószínűleg a botránykeltés volt.
A székelység történetét nem Budapesten írták, dr. Pál-Antal Sándor, a kötet lektora Marosvásárhelyen él, csíki származású, aki a marosvásárhelyi levéltárakban kutatott, és akit 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választottak” – írja Borboly Csaba hozzátéve, hogy dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi tanár, akinek a fő kutatási területe a székelység modern kori története, elsősorban a 18. századi és a 19. század eleji időszakból. A történész egy román nyelvű könyvet is írt a székelységről: „Secuii. Istorie – cultură – identitate” (Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009).
Hargita Megye Tanácsának elnöke felhívta az Adevărul szerkesztőinek figyelmét arra, hogy a történelmi eseményekről és személyekről szóló szakvélemények különbözhetnek, főként a magyar és a román történetírás vonatkozásában, de a könyv szerzői nyitottak egy vitára a témában. A megyeelnök ismételten kijelentette, hogy Hargita Megye Tanácsa készen áll egy magyar–román történészkonferencia megszervezésére, és ezúttal is javasolta, hogy közösen szerkesszenek egy olyan történelemkönyvet a székelyekről, amelyben a vitatott pontokban mindkét álláspont megjelenik, ahhoz hasonlóan, ahogyan a francia–német közös történelemkönyvet szerkesztették.
Reklám: ha szeretné megvásárolni a könyvet, keresse fel a Székely Termékek Webáruházát
Erdély.ma,

Doctor Academiae Scientiarum Hungaricae” (DSc)
Holnap, 2013. március 25-én du. 14 órakor a Magyar Tudományos Akadémia Nagytermében tartják KRIZBAI ISTVÁN ADORJÁN az „MTA DOKTORA” címre benyújtott értekezésének nyilvános vitáját.
Az egykori aradi diák tudományos munkássága nem ismeretlen az aradiak előtt, hallottuk előadni, olvashattuk a Szövétnekben megjelent írásait, ismerjük bő két évtizedet felölelő kutatói munkásságának tárgyát is: a molekuláris neurobiológia körébe tartozó vér-agy gát.
Az MTA doktora címért benyújtott értekezésének címe: „A vér-agy gát fiziológiás és patológiás körülmények közötti működésének vizsgálata”.
Olyan kutatási téma ez, amely iránt a gyógyszeripar rendkívül nagy érdeklődést tanúsít.
Krizbai István az aradiak érdeklődésére is számot tarthat. Látókörömben ő az első Aradról induló kutató, aki a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet elnyeri. (Elnézést kérek, ha évtizedek távlatába visszatekintve egy esetleges egyenértékű tudományos cím elkerülte a figyelmemet.)
Ezt a doktori fokozatot olyan, korábban már PhD doktorátust szerzett kutatók pályázhatják meg, akiknek munkássága a mértékadó hazai és nemzetközi tudományos körök részéről elismerő visszhangot váltott ki. A korábban, „tudomány(ok) doktora” címet szerzettek is MTA doktoroknak tekintendők.
Lélekben Krizbai István mellett vagyunk, előre is gratulálunk a sikeres védéshez.
Krizbai István (Arad, 1965) 1983-ban érettségizett a Moise Nicoară Líceum, ma Nemzeti Kollégium, magyar–német osztályának tanulójaként. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatója volt, de diplomáját már a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerezte meg 1990-ben. A Szegedi Biológiai Központ Biofizikai Intézetében JOÓ FERENC molekuláris neurobiológia csoportjában kezdte el kutatói munkásságát. Joó Ferenc halála után kollégájával, Deli Máriával folytatta a vér-agy gát működésével kapcsolatos vizsgálatokat. Ebben a témakörben szerezte meg 1996-ban a PhD fokozatot, 1997-ben Akadémiai Ifjúsági Díjjal tüntették ki.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad),

Meghallgatás – lehallgatás
Domokos Géza kockázatai címmel készülő könyv egyik fejezetét ismerheti meg itt az olvasó – harmincöt (és harminchét) évvel ezelőtti történeteket. Aki ezt az időszakot nem élte át, nehezen fogja fel, milyen fenyegetettségek, kényszerek közt éltünk. Például itt, Kolozsvárt, Ceauşescu uralmának sötét árnyékában. Domokos Géza pályája és a Kriterion ezalatt, lényegében ezzel szemben ért a csúcsra (amiről a könyv következő fejezetei beszélnek).
A fene sok hivatal Domokos Géza életének Kriterion-korszakában sem kevesbedett. Sőt! 1978 márciusában, a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa együttes plenáris ülésén – amely Nicolae Ceauşescu jelenlétében zajlott – Domokos nem csupán mint a kiadó igazgatója, hanem egyúttal mint a Romániai Írók Szövetségének titkára vett részt. Az Előrében (1978. március 16-án) megjelent lepedőnyi közlemény, abban Géza bő hasábnyi terjedelemben olvasható hozzászólása igen tanulságos,
politikusi-művelődéspolitikusi taktikázásának megértése szempontjából.
Mint minden felszólaló, természetesen ő is azzal kezdi, hogy „pártunk elvei a nemzeti kérdésben helyesek és világosak. Természetes, hogy a szocialista építés egyik vagy másik problémájában többféle konkrét megoldási módozat lehet. Előfordulhat egy adott pillanatban, hogy a gyakorlati megoldások nem felelnek meg teljes egészükben az elfogadott elveknek; nincs kizárva egyes hibák elkövetésének lehetősége sem.” Érdemben aztán az anyanyelv ápolásáról, frissen-megőrzéséről, harmonikus fejlődéséről, illetve az iskola, a sajtó, a könyvek, a könyvkiadás ebben vállalt szerepéről beszél, arról, hogy „fel kell használni a szocialista államunk biztosította összes eszközöket” ennek érdekében. Nyilván a Kriterion pozícióit akarja erősíteni annak leszögezésével, hogy a könyvek – a sajtó, a rádió és a televízió nyelvművelő rovatai mellett – „szerves részét képezik a szocialista, hazafias nevelésnek”. És következik felszólalásának lényege („itt, a párt előtt, közöttünk, román, magyar és német kommunisták között” történő felvetésben): „Nem érezzük szükségét annak, hogy olyan tanácsokat és javaslatokat fogadjunk el, amelyeknek nincs forrásuk a mi valóságunkban, a mi életünkben. A közös történelem tanulságai sokatmondóak ebben a vonatkozásban, és mi nem akarjuk soha elfelejteni ezeket a tanulságokat!” (Erre még jön egy bizalombiztosító vallomás a párt és személyesen Ceauşescu irányában, a sikerekben való hit kifejezése.)
Az 1978. márciusi Előréből részlegesen idézett szöveget olvassuk most párhuzamban az Igevár két fejezetével, a cenzorokat, a „sajtóigazgatóság” dolgozóit – és főnökeit – megidéző hetedikkel, valamint „A feljelentők és piszkos kis szorgoskodásaik” címet kapott tizenkettedikkel. Mindkettőben inkább a nyolcvanas kiadói évek kellemetlenségeiről, szerkesztői-szerzői megpróbáltatásairól kapunk példákat és általános érvényű értékelést; az előző évtized az emlékező (D. G.) szerint még elviselhetőnek látszik. A „vörös plajbásszal vitézkedők”, azaz a könyvek hivatásos cenzorai tekintetében Domokos 2000-ben elnézőbb; le is írja: „a kommunista rendszert, a Ceauşescu-diktatúrát szemrebbenés nélkül kiszolgálók panoptikumának is megvoltak a belső drámái”. Illyés híres versére utalva, a „szem a láncban” igazsága alól természetesen magát sem vonja ki. A Kriteriont körbefogó gyűrű, a cenzorok, aparatcsikok és még inkább a feljelentők együtt jelentették a veszélyt, már a hetvenes évekbeli fenyegetettséget – ami (és ez a nagy szó!) akkor a Kriterion kiadványain még nem (vagy alig) látszott. Ehhez viszont olyan pódiumi megszólalásokra volt szükség, mint amit az idézett Domokos-szöveg példáz, és persze a jó kapcsolatrendszer.
1978-ból több olyan esemény – és érvelési kísérlet – idézhető, amely lényegében közel visz nemcsak Domokos e pódiumi megszólalásához, hanem a romániai helyzet, helyzetünk, az egyre inkább megnyilvánuló román nemzeti-szocializmus, fasisztoid megnyilatkozások jobb megértéséhez, tiltakozó-védekező magatartásunk formáihoz. A Sepsiszentgyörgyön áprilisban megrendezett első nemzetiségi színházi kollokvium s a május közepi, Kolozsvárt, a román Nemzeti Színházban az Írószövetség szervezésében sorra került országos drámairodalmi tanácskozás engem is megszólított, belekeveredtem az események sűrűjébe. Emlékezetem szerint Géza egyiken sem volt jelen, legalábbis nem kapott szerepet bennük, a következmények azonban elértek hozzá. Az összekapcsolódott két történet dokumentumai (nagyobbrészt) megtalálhatók Függőhíd című „közérzetkrónikámban” (Pécs, 1993). Noha az erdélyi olvasó a könyvhöz nemigen juthatott hozzá, nem részletezem a dolgokat, csak „a pódium mögöttiek” érthetővé tételére szorítkozom. Szentgyörgyön vitaindítót tartottam színházaink gondjairól, belefoglalva a közeget, amelyben intézményeink léteznek; és ebből nem tudtam kihagyni az országos fórumokon a nacionalista uszításban élenjáró költő,
a Ceauşescu-politikát legteljesebben kiszolgáló Adrian Păunescu kemény elmarasztalását.
Ott helyben nem lett nyílt botrány a szokatlan fellépésből. Annyi történt, hogy „baráti” ebédre hívott meg a szálloda vendéglőjébe a Kovászna megyei (román nemzetiségű) propagandatitkár és a Szekuritáté csángó származású főnöke, békítő hangnemben igyekeztek meggyőzni „túlzó” megnyilatkozásom időszerűtlenségéről. A botrány egy hónap múlva Kolozsvárt tört ki, az újabb kollokvium első napján; a hivatalos bevezetők elhangzása és egy román író felszólalása után, még az összes hivatalos személyiség (bukaresti írószövetségi emberek és párttartományi elvtársak) jelenlétében újabb, ezúttal színpadról, kortárs román szerző (Mircea Micu) drámájában elhangzott uszítást (Kossuth orgyilkosként szerepeltetését) tettem szóvá – természetesen jól körülbástyázva kritikámat (gondoltam én), mindenekelőtt a drámaíró Marin Sorescu pozitív példájával. Döbbent csend fogadta felszólalásomat, hogy majd a délutáni folytatásban egy kolozsvári román kollégától, Teohar Mihadaştól megkapjam a választ: hogy jövök én hozzá, Kossuth Lajos és Horthy Miklós tisztelője, hogy megmondjam az ő (román színházi) házában, mit szabad és mit nem.
Minthogy a helyszínen a szó szoros értelmében nem kaptam kést a hátamba – a lincshangulatot valamennyien, itt jelen lévő magyar írók éreztük –, elkezdtem levelezni becsületem védelmében, elsősorban az írószövetségi elnököt, George Macovescut szólítva meg leveleimben (Ceauşescu külügyminisztere is volt, ám mégis kultúrember). Az első levelet Macovescunak május 22-én írtam. Ehhez társuló, Korunk-fejléces papíron írt levelemet is megtalálom a Domokos-hagyatékban, május 27-ről:
Kedves Géza,
Küldöm a Macovescunak írt levelem másolatát, bár talán már láttad. (Elküldtem Ghişének is.) Felháborító a cinizmus, hogy Micut küldték a könyvhétre. És ahogy a România literară a hozzászólásokat (főként a Mihadaşét) hozta – de maradt Macovescunál az „etichetare” – în doi. [Kettős megbélyegzés.]
Néhány nap múlva küldöm a pesti akadémiai meghívás román fordítását Macovescunak, a másolatát Neked. Micu után talán én is mehetek Budapestre…
Baráti szeretettel
Kántor Lajos
Az útlevelet (az ajánlást hozzá) megkaptam, részt vehettem (előadással) a Nyugat évfordulójára rendezett tudományos szesszión. Megfordulhattam Bukarestben is, az Írószövetség elnökénél, ő hívott fel magához, normális beszélgetés zajlott köztünk, ráadásul megdicsérte román nyelvtudomásomat. (Kényes helyzetben saját átlagom fölött teljesítettem, ékes román nyelven.) Hat hónap elteltével, november 12-én megírtam harmadik levelemet is Macovescunak, nehezményezve, hogy ígérete ellenére nem kaptam lehetőséget román fórumon a védekezésre, Mihadaş aljas rágalmazása ellen. Hivatkoztam az ügyben romániai magyar írók egyértelműen mellettem álló véleményére, kettő közülük ráadásul az Írószövetség operatív vezetésének a tagja, Sütő András alelnöki, Domokos Géza titkári minőségben. (Sütő ugyancsak megírta a maga tiltakozó levelét Macovescunak; a másolatát elküldte nekem.) Utaltam a két kollokviumhoz kapcsolódó budapesti interjúra is, az Élet és Irodalomból (Zelei Miklóst bízta meg az És szerkesztője a beszélgetés lefolytatásával). S még egy érdekesség: a Macovescunak küldött román nyelvű levél (a harmadik) nem csupán a Domokos-hagyatékban van meg. Egy másolat az én szekus megfigyelési dossziémat is gazdagítja. Sőt, ezen túlmenően, Constantin Ioana tábornok Szekuritáté főinspektor 1978. október 25-i, majd 1979. február 6-i „nótájában” (összefoglaló jelentésében)
részletesen leírja sepsiszentgyörgyi és kolozsvári viselt dolgaimat
(a kollokvium alkalmával), azt, hogy megtámadtan Adrian Păunescut és a drámaíró Mircea Micut, ráadásul pedig interjút adtam az Élet és Irodalomnak. És ezt az interjút háromszor is közvetítette a magyar Szabad Európa Rádió. Ami persze negatív hatást gyakorolt egyes magyar nemzetiségű értelmiségiek körében, és jelentősen hozzájárult a nacionalista érzelmek felszításához. (A második „feljegyzés” két névvel is konkretizálja negatív hatásomat; Nagy Géza egyetemi előadótanár például arról beszélt, hogy ideje volna magasabb beosztásba kerülnöm, mert hátamra veszem a romániai magyar kisebbség sorsát.) A tábornok elvtárs szerint viszont annak jött el az ideje, hogy a pártszervek elé hívjanak, figyelmeztessenek. (Ez még a szelídebb összefoglalók közé tartozik – több mint egy évtized hátra van e téren…)
És még egy szekus papír, 10 oldalon. (Az eredeti, magyar nyelvű telefonlehallgatási irat állítólag csak ötöt tett ki, a néhol nehezen kiolvasható román fordítást lendületes írással megnövelték.) A címben „GOGA” szerepel – Gáll Ernőt, a Korunk főszerkesztőjét, mint megfigyeltet ezen a néven tartották számon –, melléje írták, hogy „Kantor Layos”, vagyis így került be az én dossziémba is. Minden adatot, számot a „címlapról” nem tudok megfejteni, ám több mint biztos, hogy a szerkesztőségi telefonon keresztül értesültek arról, hogy mi történik bent, a főszerkesztői szobában 1976. október 1-jén (? – merthogy látható egy október 4-i dátum is ugyanott). Valószínűleg egy nagyon korai előcenzúra megjegyzéseit tárgyaljuk meg, a szerkesztők (furcsa, ám reálisnak tűnik a leírás, hogy a decemberi, ünnepi – de még nem Ceauşescu-fényképpel kötelező – szám cenzúra utáni alakulásáról van szó, október elején). Suttogva beszélnek a jelenlévők. A beszámoló szerint – ugyanis a román szövegben már kommentárok is olvashatók – R. (Rácz) meglepetésére én nem dühösen veszem tudomásul, hogy kidobták a cikkemet, noha megjegyzem, hogy a „Ban-Bank” klasszikus dráma.
Miért tartozik ide a sok besúgói, lehallgatási stb. fel(le)jegyzés közül éppen ez az október eleji? Mert kiemelt helyet kap benne Domokos Géza érkezése, akit R. és Kantor nagyon melegen üdvözöl. („Soseşte GEZA – primit f. călduros de…”); a „GEZA” fölé utólag írták oda a „Domokos”-t. Az a szövegben eredetileg is látható, hogy mi ketten, azaz hárman „mindjárt más irodákba megyünk át”. Most már csak a Domokoshoz kapcsolódó részekből idézek. Én beszámolok Gézának, hogy a Paulovics-kiállítást (bizonyára a Bánffy-palotában, teszem hozzá a román szöveghez, utólag) nem engedik magyarul is megnyitni. (Ebbe a beszélgetésbe kapcsolódik be az időközben hozzám érkezett „Bela baci” – nyilván Gy. Szabó Béla, a maga tapasztalataival.) „Geza” mindenféléről beszél aztán Rácz-cal, a Kriterionnál készülő kötetéről, aztán „rettenetesen suttogva” az NSZK-ban vagy két hete megjelent cikksorozatról, amely Románia gazdasági problémáit tárgyalja, majd valamit a magyar kisebbségről és arról, hogy Bukarestben találkozott D. R.-vel – D. R. Popescuval –, aki panaszkodott színdarabja gyenge fogadtatása miatt. Domokos Géza közlései továbbra is erősen érdeklik a lehallgatót: két héttel korábbi csíkszeredai látogatására épp csak utalás történik, arról viszont részletes beszámolót kapunk, hogy a bukaresti zsinagógában, a zsidó halottak napján Méliusz verseiből szavaltak, és hogy Rosen rabbinak kitűnő kapcsolatai vannak a „fentiekkel”. Domokos és Rácz folyamatosan beszélgetve távozik a szerkesztőségből, utóbbi a saját kocsiján viszi el Domokost, aki egyenesen a reptérről érkezett a Korunkhoz.
A Kriterion és a Korunk intézményi kapcsolatai tulajdonképpen a nyolcvanas évek legelején válnak bizonyíthatóvá, a ránk irányuló megkülönböztetett figyelem azonban – mint az idézett dokumentum is jelzi – jóval korábbi. (A pódiumokról elhangzó szövegeknél sokkal többet mondanak a mögöttük, a kulisszák mögött történtek. Ezek megismerésében segíthetnek a Szekuritáté ma már nem „szigorúan titkos” iratai.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

Harc, ami a magyar lelkekért folyik
Kerekasztal. Világosan látni, az autonómiák szolgálhatnák leginkább a nemzet elszakított részeinek továbbélését, kultúrájának megőrzését
Magyar önrendelkezés, magyarok autonómiái a határainkon túl. Mi lenne ez, Trianon késői kontrája? Vagy csak a külhoni magyarság természetes reflexei működnek, ahogy működnek más kisebbségbe szorult népeké is? A bukaresti politikai elit számára neuralgikus kérdés ez, talán túlzottan is az, de nem örülne neki a szlovák politikai osztály sem. Az autonómiákról beszélgettünk Kántor Zoltánnal, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával és Tóth Norbert nemzetközi jogásszal, kutatóval.
Sinkovics Ferenc: Volt-e, van-e valamiféle előzménye a székelyföldi magyar autonómiakövetelésnek? Kántor Zoltán: Igen, az 1950–60-as években létezett a Magyar, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Tóth Norbert: Létezett, de hogyan! Egy vicc járta akkoriban arrafelé, mely szerint megkérdezik a székely embert, mi a véleménye az autonómiáról. Mire a székely azt mondja, az autó magyar, de a sofőr román. Ez egy sztálini presszióra és sztálini modell szerint felépített autonómia volt.
S. F.: Sztálini autonómiamodell?!
K. Z.: Lenin és Sztálin úgy akarta megoldani a kisebbségi kérdést a Szovjetunióban, hogy nemzeti önrendelkezést biztosított nekik. Persze csak formailag! Több mint százötven etnikai autonómiát hoztak létre, de mindegyiket Moszkvából irányították, s mindegyiknek egy párt által kinevezett bábfigura állt az élén. Így volt ez aztán Székelyföldön is. Stefano Bottoni kutatásai alapján tudjuk, hogy számos szovjet tanácsadó „segítette” aktívan annak idején a Maros-Magyar autonómia megteremtését. T. N.: A nullánál azért több volt ez az autonómia, mert mégiscsak adott valami kevés pluszjogot a magyaroknak. Például a román mellett a magyar is hivatalos nyelv lett.
K. Z.: De csak ott! Mert azok a magyarok akik nem az autonómia területén éltek, azok végképp nem kaptak semmit sem. Ceausescu tett pontot a dolog végére, amikor 1967-ben az Államtanács elnöke lett és elrendelte a közigazgatás átalakítását, az úgynevezett megyésítést. És ezzel meg is szűnt magyar autonómia.
S. F.: Mit szólt ehhez Moszkva? T. N.: Sztálin már rég halott volt, Brezsnyevéket pedig nem érdekelte a kérdés.
S. F.: A Vajdaságban is volt magyar autonómia. Sőt most a vajdasági magyarok mellett a vajdasági szerbek is az autonómia gondolatát dédelgetik, ők persze nem nemzeti, hanem gazdasági okokból. K. Z.: Téved, a Vajdaságban sosem volt magyar nemzeti autonómia, csak tartományi. Nagy a különbség. A jugoszláv alkotmány szerint például a Vajdaság és Koszovó nem élhetett a szövetségi államból való kiválás jogával, míg a többi tagállam igen.
T. N.: A szerb törekvések pedig azért erősödtek fel, mert napjainkban a Vajdaság adja az ország GDP-jének negyven százalékát, de Belgrád csak hét százalékot akar visszajuttatni neki.
S. F.: Hol a határ egy autonómia önállósága és az adott államhoz való lojalitása között?
K. Z.: A hadügy, a pénzügy és külügy területe mindig központi irányítás alatt van. A többi viszont a többség és a kisebbség közötti politikai alku kérdése.
T. N.: Ezt az autonómiák „alkotmányában”, azaz statútumában rögzítik. De semmit sem vésnek kőbe, ezek az alapokmányok élő, fejlődő szervezetek, amelyeket folyton értelmezgetnek, és csiszolgatnak, változtatnak rajtuk. Van ahol szinte folyamatosak a statútum körüli viták, ilyen például a Katalónia és Madrid, illetve a Baszkföld és Madrid közötti vita Spanyolországban.
S. F.: Van két fő autonómiaforma. A területi és a perszonális. Melyik az értékesebb?
K. Z.: A területi, de annak persze csak akkor van értelme, ha az adott régióban a kisebbség van többségben. Mert ez a többség hozza a döntéseket. A perszonális, vagyis a személyi elvű autonómia inkább a kisebbségnek mint a közösség tagjának nyújt jogokat. Mindenkinek egyformán, a székelyföldi magyarnak éppúgy, mint a bukarestinek De természetesen jelentős különbségek vannak aszerint, hogy milyen a kisebbség aránya egy adott településen, régióban. A baj az, hogy így viszont nem hozhatók létre és nem működtethetők a döntéshozó intézmények, tehát nem teremthető meg az az önkormányzatiság, amely a kisebbség hosszú távú reprodukciójához kell. Merthogy minden kisebbségnek ez a célja, önmaga reprodukciója, akárcsak a többségnek. Erdélyben meg lehetne teremteni a székelyföldi területi autonómiát. Ott kompakt tömbben élnek magyarok. T. N.: Szerintem viszont a területi autonómia nincs lakosságszámhoz kötve. A finneknél az ålandi svéd autonóm területen csupán 28 ezer ember él. Akár Siófokon, télen. De ez a területi autonómiák mintapéldája Európában. Elvileg nagyon sok kicsi autonómia is létrehozható, autonóm terület lehet akár egy járásból is.
K. Z.: Ha így vesszük, akkor például a Felvidéken Dunaszerdahely és környéke is kérhetné a területi autonómiát minden további nélkül.
S. F.: Miért nem kérik? Miért kérik az erdélyiek, s ők miért nem?
K. Z.: Ezernyi oka lehet. Az egyik, hogy kell egy elit az adott kisebbségen belül, amely megfogalmazza és életben is tartja az autonómia gondolatát, elmagyarázva saját népének, hogy az miért is lenne jó neki. Fontosak itt a gesztusok, az elit kezdeményezései is, mint például Erdélyben a székely zászló kitűzése. A Felvidéken csak érintőlegesen került szóba eddig az autonómia, az utóbbi időben meglátásom szerint egyre erősödik gondolat, illetve az ebbe az irányba mutató cselekedetek, s ez a helyzet például Kárpátalján is.
T. N.: Ne feledjük, Erdélyben nagyobb hagyományai vannak az önkormányzatiságnak, s ott az egyszer volt Maros-Magyar Autonómi Tartomány is, és a vajdasági magyarság is belekóstolt valami hasonlóba, de a Felvidéken és a Kárpátalján nem. A Vajdaságban most a tartományon belül működő Nemzeti Tanács már közel is áll a személyi autonómiához.
S. F.: Nem nagyon beszél róla senki, de az autonómiakérdések mélyén mindig ott bújik a gazdaság ügye is. Mint a vajdasági szerbek autonómiakövetelésében.
T. N.: Igen, az autonómia adhat egyfajta gazdasági önállóságot is. Az ålandi svédek például adókivetési joggal is rendelkeznek, de adhatnak adókedvezményeket is, ami fontos a befektetők, kereskedelmi partnerek odacsalogatásában, és többfajta bevételük is van még. K. Z.: A székelyek azt mondják, hogy a megyéik most a romániai megyék középmezőnyében vannak. De ha ők dönthetnék el, hogy mit fejlesztenek és hogyan, akkor hamar felemelkednének az élvonalba. S. F.: Lesz valami ezekből az álmokból? Hisz óriási feszültséget keltett Romániában a magyarok autonómiakövetelése. A hazai ellenzék épp ezért riogathat azzal, hogy a jelenlegi kormány akár a háborúig is képes fokozni az autonómiakövetelésből adódó román–magyar vitát, illetve hogy a sok budapesti kardcsörtetésért az erdélyi magyarok nyakán szorít majd Bukarest. K. Z.: Az erdélyi magyarság huszonhárom éve kéri az autonómiát. Az autonómia jó dolog, ezt a 2003-as Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, az úgynevezett Gross-jelentés is állítja, mert a tapasztalatok szerint csökkenti a konfliktusokat. Már csak arra lenne szükség hogy ezt bukaresti politikai elit is belássa végre.
S. F.: Lehet, de nemcsak Bukarest, hanem Pozsony is azt mondja például, hogy még békésebb lenne minden, ha szép csendesen asszimilálódnának a magyarok.
T. N.: Ezen nincs mit vitatkozni, a kisebbség joga eldönteni az asszimiláció tekintetében, hogy mit akar. De asszimilációra kényszeríteni egy közösséget súlyosan ellenkezik a nemzetközi joggal.
S. F.: Mégis erőltetik…
K. Z.: Mert a szomszédainkban mindenütt a homogén nemzetállam megteremtéséről álmodoznak. Elmúlt már az erőszakos asszimiláció kora, ez igaz, de javában zajlik a puha asszimiláció. Mit jelent ez? Például egy törvényt az államnyelv védelmében. Vagy a kettős állampolgárság tiltását. Vagy a vitát a helységnevek és az utcanevek kiírása körül.
S. F.: Meddig bírják ezt erővel és idegekkel a külhoni magyarok?
K. Z.: Sokáig, hisz volt idejük megedződni. Ugyanakkor a kisebb-nagyobb eredmények, mint például a vajdasági személyi elvű autonómia erőt adnak a többi külhoni magyar közösségnek is, Fontos magyar nemzetpolitikai elv, hogy addig is meg kell tartani, sőt folyamatosan erősíteni kell a magyar kisebbségi közösségeket, amíg létre nem jön az autonómia. Egy sor programot indított ennek érdekében Budapest, például a külhoni magyar óvodások évét, a külhoni magyar kisiskolások évét, s így tovább. És ott a külhoni magyar iskolák és más szervezetek beiratkozási kampánya is, mert ha magyar kisgyerek többségi iskolába megy, ott már elindul az asszimiláció felé. A kisebbségi vezetők pedig egy dolgot nem tehetnek meg sohasem, azt, hogy feladják. Ez egy harc a lelkekért. Számos helyi és budapesti kezdeményezés épp erre a társadalomépítésre összpontosít.
S. F.: A tervezett romániai regionális átalakítás célja nem ugyanaz, mint 1967-ben a megyésítésé?
K. Z.: Lehet, hogy ugyanaz. De most demokrácia van, legyen az bármilyen minőségű is, és minden kérdést, kezdeményezést nyílt színi vitára lehet bocsátani az országon belül, de az európai porondon is. És tévedés azt hinni, hogy ezek a viták nincsenek hatással a román közvéleményre. Sokan megértették, jogosnak tartották például a székelyzászló-kezdeményezést is.
T. N.: Ma már azért kezd az európai tudat részévé válni, hogy ha a 21. században a polgárok egy része az adott államhoz fordul valamilyen kérésével, akkor arról legkevesebb tárgyalni kell.
S. F.: Miért nem figyel a magyar autonómiatörekvésre az EU? Nagy-Britanniát, Franciaországot akár a Trianon miatti lelkiismeret-furdalás is ösztönözhetné.
T. N.: Itt három érdekelt van alapvetően. Románia, Magyarország és a Székelyföld. Ez az ő ügyük, ami, mondjuk, Írországban már nem foglalkoztat senkit sem. Talán nem is ismerik a problémát. Ismerik viszont Ålandot, mert a finnek ezzel reklámozzák magukat nemzetközi politikai színtéren, Åland az imázsuk része lett, még Koszovónak is inkább ezt a modellt ajánlották az önálló államiság helyett. Az EU-ról csak annyit, hogy a szervezet elsősorban az egyéni jogok védelmét tartja fontosnak, az autonómia viszont kollektív jogosultság. A nemzetközi jog nem rendelkezik arról, hogy aki kéri, annak autonómiát kell adni.
K. Z.: Látni kell, hogy nemzetközi szinten az igazságosság, a kisebbségi jogok kérdése és ennek legfejlettebb formája, az autonómia ügye egyes – téves – értelmezések szerint szembekerülhet a béke és a stabilitás európai eszméjével. És az EU ilyenkor a vélt stabilitásnak ad elsőbbséget.
S. F.: Nagy baj, hogy idehaza nincs egységes politikai akarat a kérdésben...
K. Z.: Ezzel nem értek egyet. Szerintem az autonómia ügyében többé-kevésbé egyetértés van. A baloldali ellenzéki pártok nem az autonómia kérdésétől idegenkednek, hanem a kettős állampolgárok választójogától.
T. N.: Itthon kevés szó esik róla, de az autonómia bevett intézménye az európaiságnak. Az Egyesült Királyságban például több autonóm terület is van. Spanyolország pedig eleve 17 autonóm közösségből épül fel. A skót függetlenség ügyében rendezendő népszavazáson sem lepődik meg senki, vagy azon sem, hogy Dánia egyik autonóm területe, a Feröer-szigetek önálló labdarúgó válogatottal indul a az EB-n és a VB-n. A briteknél ez már rég bejáratott dolog.
S. F.: Általában van egy pont ahol egy-egy autonómia önálló állammá akar válni. Példa rá Katalónia. Nem ijeszti ez a szomszéd államokat? Különösen Romániát? Koszovó is precedenst adott, volt is miatta egy kis román–magyar „diplomáciai” aktivitás. T. N.: A székelyek helyzete más. Nekik van anyaországuk, anyanemzetük, a katalánoknak, a skótoknak viszont nincs, ők tulajdonképpen önmaguk független anyaállamává akarnak válni.
S. F.: Rendre felvetődik a balliberális oldalon, hogy jó, autonóŹmiát kér Székelyföld, de Budapest miért avatkozik bele ebbe?
K. Z.: Direkt módon nem avatkozik bele. Nemzetstratégiai elv azonban, hogy a magyar állam támogatja a külhoni magyarok megfogalmazott igényeit, törekvéseit. Ez kötelesség és felelősség kérdése. Pontosabban: ez a kötelesség és a felelősség igazi kérdése. És ebben a magyar állam nem hátrálhat meg.
Sinkovics Ferenc
magyarhirlap.hu
Erdély.ma,

Budapesten alakult meg a Határon Túli Magyarok Pártja
Egy szerkesztőségünkbe eljuttatott közlemény szerint megalakult a Határon Túli Magyarok Pártja (HaTMaP). A pártot a Budapesti Törvényszéken jegyezték be, a 15009 regisztrációs számon.
Az Egri Péter pártelnök által aláírt közleményben feltüntetett célok értelmében, "a határon túli magyar szervezetekkel való együttműködés keretében, az ezen szervezetek által megfogalmazott érdekeket kívánjuk hitelesen megjeleníteni és dolgozni akarunk egy, a világban elfogadott, a külhoni magyarság bizalmát is bíró Magyarország megteremtésén.
Ennek keretében a párt célja:
– a külhoni magyarok identitás- megőrzésének, szabad anyanyelv-használatának, különböző fajtájú önigazgatásának támogatása,
– a külhoni magyarság által létrehozott értékek méltó elismerése,
– a honi nemzetiségek kapcsolatépítő szerepének erősítése Magyarország és az anyaországuk között,
– Európában és a világban elismert Magyarország megteremtése, amely hiteles és stabil, tisztességes megélhetést biztosít a hazai népességnek, a felnövekvő generációknak értelmes távlatot nyújt, ahol a társadalmi különbségek elfogadható mértékűek, nincsenek szegénységben, mélyszegénységben élő milliók, nincsenek kitaszított népcsoportok, ahol működik a társadalmi szolidaritás a politikai nemzeten belül és a külhoni magyarság irányába is".
Ezért felkérik a határon túli magyar szervezeteket, pártokat, hogy működjenek együtt, "fogalmazzák meg ők az általuk képviselt magyarság Magyarországgal kapcsolatos törekvéseit, érdekeit, céljait, vegyenek részt a párt konkrét programjának megfogalmazásában, vegyenek részt ezen érdekek képviseletében".
A párt első nyilvános szereplésén 2013. március 15-én megkoszorúzta gróf Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnökének szobrát Budapesten, a Batthyány téren, olvasható továbbá a HaTMaP közleményében.
A párt elérhetőségei: székhely, levelezési cím: 1024 Budapest, Margit krt. 55. I. em. 2. Telefon: 00-36-70-331 97 01 e-mail: info@hatarontulimagyarokpartja.eu, hatarontulimagyarokpartja@gmail.com
weblap: www.hatarontulimagyarokpartja.eu
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely),

Túlélők emberközelben
1956 erdélyi mártírjai – V.
Tófalvi Zoltán évek óta írja 1956 erdélyi mártírjai című sorozatát. A vaskos kötetek a különböző erdélyi magyar, ártatlanul elítélt csoportok koncepciós pereit, azok anyagát, az elítéltek visszaemlékezéseit, korabeli dokumentumok tömkelegét tartalmazza, amelyek közül nem egy ezekben a kötetekben kerül először a nagyközönség elé.
Múlt héten e sorozat legutóbbi kötetét – Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják – alcímű kiadványt ismerhették meg az érdeklődők, a Mentor könyvkiadó által a marosvásárhelyi, Bolyai téri unitárius templomban szervezett könyvbemutatón. Az igen szép számban megjelent közönséget Kozsik József színművész szavalata fogadta, majd Káli Király István, a kiadó igazgatója méltatta a kötetet és annak szerzőjét.
– Az elmúlt 3-4 évtized – az értékeket illetően – elbizonytalanított bennünket. Élnünk kell, mert élni adatott, létezik Erdélyország és létezik benne több mint másfél millió magyar. Élet és létezés között vergődünk, de élni kényszerülünk. A huszadik század közepétől hamis értékrend meghonosítására törekedtek egyesek, amelyben az elbizonytalanodás oda vezetett, hogy nem tudjuk, csak vagyunk, vagy élünk is és értékeket teremtünk. Ezek az emberek eltűntek a semmibe. Rendszerüknek az volt a lényege, hogy nincsen szükség tehetségre, értékre, hiszen adott egy rend, amelyben mindenki egyenlő és akinek ez nem tetszik, annak nincs amit keresnie az életben. Akik más véleményen voltak, azok a megsemmisülés szélére kerültek. 10 évig tűrte ezt a világ, majd fellázadt mindenütt, ahol a szokásrendnek megvolt a maga értékrendszere. A megtorlások sem maradtak el, a terrornak Erdélyben is több halálos áldozata volt. És azokról sem sokat beszélünk, akiket az életüktől fosztottak meg azzal, hogy börtönbe vetettek. Tófalvi Zoltán ráérzett arra, hogy mekkora jelentőséggel bír felkutatni ezeket az embereket, lejegyezni sorsukat. Ennek a hatalmas erőfeszítésnek az eredménye az az öt kötet, amely a Mentornál sorozatban megjelent. A Szoboszlai-, az érmihályfalvi- és a Fodor Pál-csoportokról szólnak, illetve a memorandisták peréről. Az ötödik, most megjelent kötet nyolc túlélő vallomásait tartalmazza. 1994 és 2005 között kereste meg őket Tófalvi Zoltán. A nyolc megkérdezett – egyszerű parasztembertől a lelkipásztorokon át a nemzetközi jogászig, közöttük báró Bánffy István, Csiha Kálmán, Varga László – amikor a kérdések során szembekerült azzal, ami vele történt, megnyitotta azt a képsort, amellyel nekünk is szembesülnünk kell. Ezek a szövegek önmagukat írták. A szerző elolvasta a peranyagot, tudta, hogy kiket kell megkérdeznie és már az első kérdés eldöntötte, hogy a továbbiakban a kérdezett hogyan viszonyul a kérdezőhöz. Az interjúalany emberközelbe került, a kérdéseknek köszönhetően önmagát adta. A válaszokból a ma embere mindenképpen okulhat, ennél hitelesebb dokumentum nem létezik: a túlélőktől halljuk a történéseket. Ez ennek a könyvnek a mérhetetlenül nagy érdeme.
– E kötetben és e könyvbemutató során először olvashatnak, hallhatnak olyan dokumentumokról, amelyeknek minden magyar emberhez el kell jutniuk – tette hozzá Tófalvi Zoltán. – A következő kötetem is megemlítődik ebben a könyvben, a sorozat hatodik része az erdélyi kérdésről szól: elvállaltam, hogy azzal foglalkozom, amit sem a román, sem a magyar történetírás egészében nem vállalt fel – az erdélyi kérdésről, annak kialakulásáról, Deák Ferenctől napjainkig. Március 15-én például azt kéne elmondani, hogy a forradalom győzött, mert vele alakult ki a modern magyar politikai nemzet. Ezért is hoztam ide olyan dokumentumokat, amelyek minden magyar házba el kellene jussanak: például Márton Áron 1946-os memorandumát, amelyet én fedeztem fel és amit annak idején a püspök egyik munkatársa azonnal eljuttatott a Sigurantához. Ezzel rögtön érthetővé válik Márton Áron meghurcoltatása. Nálam van egy, a magyar kormány által 1945-ben kidolgozott székely autonómia-terv, amely nélkül a székely autonómiát ma sem lehet elképzelni. A sorozatot tízkötetesre tervezem, a könyvekben nem csak az 1956-osok történetét, hanem az egyetemes magyar történelmet írom. Hol rontottuk el? Ez a mottóm és ez lesz a cím is. És először közlöm majd a román rendelkezési terveket, amelyek kiötlői mind Budapesten végezték az egyetemet. Végezetül pedig közzéteszem Ceausescu azon tervét is, amelynek segítségével húsz év alatt teljesen fel akarták számolni a romániai kisebbségeket, illetve megváltoztatni Marosvásárhely etnikai arányait. 1989-ben óriási veszteség ért, amikor rengeteg iratot felgyújtottak. Most keresem a megmaradt levéltári dokumentációkat és meggyőződésem, hogy a marosvásárhelyi fekete március is e terv részét képezte: a célja az volt, hogy minél többen menjünk el innen. És ez sikeresnek bizonyult, közel húszezer magyar hagyta el szülőhelyét. Ez pedig végzetes: ha csak nem történik valami csoda, az etnikai arányon nem tudunk már változtatni – mondta a szerző, új kötetének bemutatóján, amelyet Székely Levente hegedűművész és tanítványai játéka is gazdagított.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán
Pákei Lajosra emlékeztek
Pákei Lajosra, Kolozsvár egykori főépítészére emlékeztek születésének 160. évfordulója alkalmából szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Magyar Unitárius Egyház közös szervezésében. A rendezvény helyszínéül a Kolozsvár Társaság főtéri székhelye szolgált, ahol Pákei tervrajzait és épület-alaprajzokat állítottak ki. A főépítész életútját Gaal György művelődéstörténész mutatta be, a levéltári hagyatékokat ifjabb Dávid Gyula építész ismertette, és levetítették Maksay Katalin műépítész összeállítását Pákei Lajos fontosabb munkáiról. A találkozó zenei műsorát Szőcs Márton és Gyenge Balázs biztosította.
– 160 év telt el azóta, hogy 1853 márciusában, egy régi kolozsvári unitárius család sarjaként megszületett Pákei Lajos. Bár nem éppen kerek az évforduló, mégis méltó alkalom arra, hogy felidézzük annak a mérnökembernek és művésznek az alakját, aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán. Hiszen a Főtér, a Kossuth Lajos utca és a Sétatér meghatározó épületeit ő álmodta kőbe, téglába – mondta Gaal György. Kifejtette: tanulmányait, a családi hagyományoknak megfelelően az Unitárius Kollégiumban végezte, kitűnő rajztehetségének köszönhetően pedig már diákként a korban nem megszokott pályát, az építészetet választotta. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Királyi József műegyetemen kezdte, majd egy év után átiratkozott a világhírű Müncheni Politechnikumba, ahol 1876-ban szerezte meg mérnöki diplomáját. Még abban az évben beiratkozott a Bécsi Művészeti Akadémiára. A család szűkös anyagi helyzete miatt 1880-ban hazajött, és elfoglalta Kolozsvár városának főmérnöki állását. Később pedagógiai munkában is nagy szerepet vállalt, és neki köszönhető az iparmúzeum (jelenleg a Műszaki Egyetem épülete) létesítése és az épület megtervezése.
Halálakor, 1921 márciusában, a nagy politikai változások idején alig emlékeztek meg róla, egyetlen cikk jelent meg csupán, Kelemen Lajos tollából, az Unitárius Közlönyben.
– Pákei Lajos nevéhez több mint ötven középület – húsz templom, öt kastély, családi házak, villák –, síremlékek, emléktáblák tervezése és kivitelezése fűződik – hangsúlyozta Gaal György, példaként pedig a Főtér sarkán lévő egykori New York (jelenlegi Continental) szállót, a város első, európai viszonylatban is ismert szállodáját és kávézóját említette. Pákei tervezte továbbá Kolozsváron a sétatéri korcsolyacsarnokot, a nemrég felújított Kioszkot, a János Zsigmond Kollégium épületét, a Mátyás király szoborcsoport talapzatát, a fellegvári Erzsébet királyné emlékművet, a Rhédey-palota színjátszási műemléktábláját, a Mátyás-ház bronzba öntött emléktábláját és Brassai Sámuel síremlékét is. Maksay Katalin műépítész kutatásának köszönhetően fényképsorozatban mutatták be a rendezvényen a főépítész által tervezett impozáns épületeket, vázlatrajzokkal és alaprajzokkal kiegészítve, Budapesttől Székelyudvarhelyig.
Ifjabb Dávid Gyula építész kifejtette: a művész-építész papír alapú hagyatékának kutatása elengedhetetlen az életmű vizsgálatában. Megköszönte azoknak a levéltárosoknak a segítségét, akik ebben a munkában támogatták (Ritoók Pál, Építészeti Múzeum, Budapest; Bakó Zsuzsanna,Műemléki Kutató és Dokumentációs Központ, Budapest; Molnár B. Lehel, Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár), továbbá megjegyezte: az iratok között templom- és villaépítészethez kapcsolódó dokumentumok, oktatási intézmények műszaki dokumentációi és tervben maradt épületkoncepciók egyaránt megtalálhatók.
– A törzsanyagot viszont egyértelműen a megvalósult épületekről szóló lapok jelentik Bölöntől Kolozsvárig, Pozsonytól Székelyudvarhelyig – magyarázta ifjabb Dávid Gyula. Elmondása szerint a kolozsvári anyag mennyiségileg is hatalmas, az iratok legnagyobb részét képezi. Az alaprajzok és dokumentációk mellett akvarellt is őriz a levéltár, valamint Pákei édesapja, idősebb Pákei Lajos grafikáit, tollrajzait. Mint kiderült, Pákei Lajos úgy tervezte, hogy Kolozsvár műemlékeiről jelentet meg útmutató kézikönyvet – Kolozsvár szabad királyi város építészeti műemlékei a 14. századtól a 19. század közepéig címmel –, ezt azonban végül nem sikerült befejeznie.
Kelemen Lajos levéltáros soraival zárta ismertetőjét ifjabb Dávid Gyula: „Pákei Lajos dolgozószobájában hatalmas kötegben maradtak hátra az ő híresen pontos szép rajzai, épület- és egyéb tervei. Rajzai hiányosan is becses emlékei egy művészetrajongó szép léleknek, s Kolozsvár művészeti múltjának, melynek Pákei Lajos nemcsak tisztelője, hanem alkotásaival a múlthoz méltó tevékeny s jelentős folytatója volt.”
PETHŐ HUNOR
Szabadság (Kolozsvár),

Mi az igazság? – beszélgetés Kádár Gyula történésszel
A román központi hatalom ellenünk folytatott hadjáratának szerves részét képezi A székelység története címet viselő, az általános iskolák VI-VII. osztályos tanulói számára megírt és összeállított kézikönyv ellen indított lejárató kampány is. Ennek hátteréről a kötet egyik társszerzőjét, Kádár Gyula történészt faggattuk.
– Ön szerint mi az oka a szóban forgó könyvet ért nemtelen támadásoknak? – Elsősorban az, hogy Románia még mindig egy nacionalista, központosított és közösségi jogokat korlátozó állam, amely a hivatalos okmányokban nem tűri meg a Székelyföld elnevezést, a megyehatárokon levereti az ilyen feliratú pannókat, és üldözi a székely nép zászlóját. Az alkotmány kimondja, hogy Románia homogén nemzetállam, a szélsőséges román nacionalisták pedig Székelyföld felszámolására törekednek, hiszen jól tudják, hogy e terület román többségű régióba való sulykolásával, a kisebbségbe szorított székely népet előbb-utóbb a beolvadás felé vezető útra lehet kényszeríteni. Mindezt számba véve pedig világossá válik, hogy a román hatalom ellenérdekeltje az erőteljes székely nemzettudat kialakításának, melyben a történelem ismerete nagyon fontos szerepet játszik. Azt a népet ugyanis, mely nem ismeri saját múltját, önazonosságától is könnyebben meg lehet fosztani.
– A könyvet elmarasztalók szócsövévé vált Adevărul nevű lap szerint a románokat a székelyek szolgáiként mutatják be ebben a kiadványban. Van-e valóságalapja ennek az állításnak? – Nincs, ezt az értelmezést a pontatlan fordításból fakadó tévedés okozhatja. Történelmi tény, hogy a török uralom és kegyetlen bojári kizsákmányolás elől menekülő románság szívesen telepedett le a számukra sokkal emberségesebb életkörülményeket biztosító Erdélybe. E hajlandóságukat kihasználva, nemes uraink tömegesen hozták őket a török–tatár és osztrák zsoldosseregek dúlása nyomán elnéptelenedett, így munkáskéz nélkül maradt birtokaikra. Székelyföldre történő érkezésük a 17. század elején kezdődött, Sepsiszentgyörgyön például az első két román családot az 1614-es katonai lustrában említik első alkalommal. A letelepedés a nemes úrral vagy gazdával történő szerződéskötés alapján történt, melyben nem szolgaként, hanem szolgáló emberként emlegetik őket, ami az írásos egyezségbe foglaltak függvényében jobbágy vagy zsellér státust biztosított számukra. – Történelemhamisításnak nevezik a kötet azon állítását, mely a román királyi hadsereg Székelyföldre való betöréséről és ott végbevitt fosztogatásáról tesz említést. Erről mi a véleménye?
– A román hadsereg 1916. augusztus 27-én éjjel valóban betört a vele addig szövetséges, így a határ menti vidéket védtelenül hagyó Magyarország területére. A váratlan esemény hatására a hatóságok elrendelték Székelyföld kiürítését is, s az intézkedés nyomán kiürült lakóházak és üzletek a szabadon garázdálkodó román katonai alakulatok prédájává, több száz idős ember és gyerek pedig áldozatává vált. Éppen ezért, e szomorú események emlékét nem csak a hivatalos feljegyzések és kárfelmérések, hanem családtörténeti dokumentumok is őrzik.
– A vádak között elhangzik, hogy a könyv Budapesten volt kiadva. – Ez is olyan valótlan állítás, mint a többi, ugyanis minden példányt Székelyudvarhelyen nyomtattak. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Megnyugszanak-e valaha Nyírő hamvai a hazai földben?
Múlt év május 27-én, pünkösd vasárnapján került volna sor Székelyudvarhelyen Nyírő József újratemetési szertartására. A helyi és a megyei hatóságok által támasztott akadályok, illetve a barátságtalan politikai miliő következtében a végtisztességadás helyett országos és nemzetközi botrány kerekedett az ügyből, amelyben állást foglalt mind a magyar, mind az akkori román kormány. Temetés helyett csak egy ünnepélyes megemlékezést lehetett tartani a plébániatemplom mögötti Pap-kertben.
A magyarországi és a hazai magyar közvélemény, a politikum is megosztott az író megítélését illetően, így nem csoda, ha a honi román többség azonnal fasisztát látott az általa gyakran költőnek nevezett regényíróban és szerkesztőben, aki idén hatvan éve, 1953. október 16-án hunyt el Madridban. Lukács Csaba publicistával, a Magyar Nemzet főmunkatársával, a tavalyi Nyírő-temetés kommunikációs igazgatójával Székelyzsombor máig temetetlen szülöttjéről, a temetési próbálkozásról és a Nyírő hamvaival kapcsolatos további elképzelésekről beszélgettünk. A közismert publicista feladata „mindössze” a temetés zökkenőmentes lebonyolítása lett volna, megbízatása 2012. május 27-én véget is ért. Ebben a beszélgetésben csak a konkrét előkészületekről és a személyes élményekről vall. Egyelőre nem ismert az „igazi” temetés módja és dátuma, annak körülményeiről a későbbiekben intézkedik majd a Magyar Országgyűlés hivatala, ha elérkezettnek látja rá az időt.
– Mivel a temetés aktusa még nem történt meg, arra vagyok kíváncsi, hogy ön rendelkezik-e információkkal a tényleges „örök nyugalomra” helyezéssel kapcsolatosan?
– Folyamatosan keressük a megoldást. Úgy szeretnénk eljárni, hogy az összhangban legyen az író szellemi végrendeletével. Több kísérlet volt a zárt körű temetés megrendezésére is, ám a román hatóságok ellenállása miatt az még nem valósulhatott meg.
– Milyen a hangulat most Nyírő körül Magyarországon? Elcsitultak-e a „kanonizáláshoz” kapcsolható felhangok? A balliberális sajtó teljesen másképp közeledett hozzá, másként értékelte, mint a jobboldali.
– Mivel nem vagyok túl sokat Magyarországon, illetve nem mozgok irodalmi körökben, nem tudom megítélni, hogy mi van most pontosan Nyírő körül. Az biztos, hogy tavaly annyi Nyírő-könyvet adtak el a boltokban Magyarországon, amennyit még soha – ami azt jelenti, hogy az olvasók érdeklődését sikerült felkelteni, és ezt jó eredménynek tartom. A kanonizálás kérdésében fontosnak tartom, hogy életműve bekerült az irodalomoktatásba, de azt is tudom, hogy ennek sokan nem örülnek – jellemzően azok, akik a temetést is ellenezték. Hangsúlyoznám, hogy a temetés szervezése legalább másfél évig tartott, ezalatt kétszer volt kormányváltás Romániában. Amikor elkezdtünk szervezni és eldöntöttük az időpontot, akkor az önkormányzati választások őszre voltak kiírva – nem tudhattuk előre, hogy ezt a román Alkotmánybíróság meg fogja változtatni. A román hatóságokkal jó és konstruktív volt az együttműködés egészen a tervezett temetést megelőző hónapig – az előzetes, mindkét fél által láttamozott forgatókönyv szerint a román és a magyar kulturális miniszter is beszédet mondott volna a temetésen. Az utolsó hónapban aztán jött az új kormány, és minden megváltozott.
– Milyen a család, a rokonok, a leszármazottak viszonyulása? Egy időben szó esett arról is, hogy a temetést szűk családi körben kívánják megejteni. Történtek lépések erre vonatkozóan?
– A Nyírő családnak több ága van – ismerünk olyan rokont, aki aktívan részt vett az újratemetés körüli szervezőmunkában, de akad olyan is, aki másfél éves levélváltás után hirtelen, általunk ismeretlen okból megváltoztatta véleményét, és nem értett egyet az újratemetéssel. Azt tudni kell, hogy Nyírő hamvai fölött nem a család, hanem a Magyar Országgyűlés rendelkezik, mert annak idején a Magyar Nagykövetség temettette el az írót Spanyolországban.
– Változott-e a pillanatnyilag regnáló kormány álláspontja Nyírő-ügyben?
– Az őszi választások után alakított szocialista-balliberális román kormány hozzáállása az elmúlt időszakban nem változott ebben a témában. A beiktatás óta eltelt szűk három hónap alatt nem szólaltak meg Nyírő kapcsán, ám annyi biztos, hogy a székelyföldi autonómiatüntetés, a székely zászló használata, legutóbb pedig a kézdivásárhelyi középiskolás diáklány által a román nemzeti színű szalag provokatív viselésével kirobbantott botrányok azt jelzik, hogy kezdetét vette a visszarendeződés, és – sajnálatos módon – az elektronikus médiumok és az írott sajtó kiadványai sem mindig tárgyilagosak. Bizonyos politikai köröknek ma nem érdekük a „békés rendezés”, hiszen minden kisebbségi cirkusz jó arra, hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról. Biztos vagyok abban, hogy a Nyírő József földi maradványai körüli hercehurca véget ér, az író fizikailag is hazatérhet végre, és hatvan év múltán megnyugodhat szülőföldjén.
„Nyírő Józsefet ma sem felfedezni kell, hanem birtokba venni. Mondom ezt akkor, amikor még értik a menasági, a recsenyédi, kénosi magyar nyelvet, s jobban értik ott, a Szigetközben, Menaságon, Csekefalván, mint a mostani elriasztó, se beszédre, se írásra nem alkalmas budapesti nyelvet. Szóvirágai, ősi szavai, megcsinált szóképei nem öncélúak, nem ragyogni akar Nyírő általuk, hanem megvilágítani egy másik, egy eleven népi világot, amely a miénk, gyámolításra szorulva a rettentő hazai – mert a román Erdély is haza – idegenségben. A román–magyar író és költő, Gelu Păteanu a múlt század hatvanas éveiben úgy fordította le Mikes Kelemen törökországi leveleit a 18. századból, hogy ahhoz alkotott egy nem létező, ám tökéletesen érthető román nyelvet. A mai állapotába juttatott budapesti magyar nyelv távolabb áll a tiszta magyar nyelvtől, mint a húszas-harmincas években használt nyírői. Nyírő József nem metanyelvet, nem különlegességet alkalmaz, hanem a meglévőt élteti. Ki meri azt bizonyítani, hogy akkor, Trianon után s Erdélyben ezt kedvére s kedvéért teszi?! Az önkínzó ember a hit kedvéért tisztulni akar fájdalmában, Nyírő azonban a kín megmutatásával menteni akar a hitben” – írja nagy íróelődjéről Czegő Zoltán.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Erdélyiek vendégtárlata Budapesten
Negyvennyolc romániai kortárs képzőművész állítja ki mától félszáznál több munkáját – festményt, grafikát, kisplasztikát – Erdélyi művészet és szellemiség címmel a Budapesti Román Kulturális Intézetben. A kiállító román és magyar művészek, köztük festők, szobrászok, grafikusok, valamennyien képzőművészeti egyetemet végeztek.
Valamennyien a Romániai Képzőművészek Szövetségének bukaresti, brassói, temesvári, nagyszebeni, brăilai, neamţi, hargitai, jászvásári, kolozsvári, illetve nagybányai fiókintézeteinek tagjai, akiknek munkásságát több belföldi és külföldi művészeti szalon és fesztivál díjazta.
A kiállításon kiemelt helyet foglalnak el Silvia Onişa és Traian Brădean alkotásai, mindketten a román kortárs képzőművészet kiemelkedő mesterei voltak művészetpedagógiai munkássággal, ugyanakkor jelentős szerepet játszottak a nagybányai és bukaresti, sőt az országos művészeti élet szakmaiságának megalapozásában és fejlődésében. Silvia Onişa (1947–2011) a máramarosi Borsán fiatal tehetségeknek alkotóműhelyt alapított, onnan a nagybányai Művészeti Gimnáziumba irányította őket. Traian Brădean (1927–2013) festőművész 1956-ban diplomázott Bukarestben, a képzőművészeti egyetemen. Munkásságát magas állami és szakmai kitüntetésekkel ismerték el.
A kiállító romániai művészek között hét magyar is van: Kovács Géza marosvásárhelyi festő, szobrász, Domokos Ágnes marosvásárhelyi festő, Dutkay Dorina nagyszebeni ikonfestő, Ferencz Ágnes brassói festő, Rosinecz László ugyancsak brassói festő, Miklós János biharpüspöki festő és Szentkirályi Dana brassói üvegfestő. A tárlatot a brassói Transilvania Galéria vitte el Budapestre, ahol április 29-éig lesz látható.
Krónika (Kolozsvár),

Egy falatnyi Erdély…
Egy szép új kötet címlapján olvasható a fenti három szó Vetési László hangulatos fotója alatt. Tavaszi virágzásban pompázó gyümölcsfák fölött egy elhagyott régi kunyhó a domboldalon. Ez is Erdély, beleillik abba a bizonyos falatnyi valóságba, amelyet a könyvet megjelentető Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány ily módon is a széles közönség elé kívánt tárni. Hogy a képen látható fa terem-e még gyümölcsöt, azt nem tudhatom, de a negyedik évében járó alapítvány munkája egyre gyümölcsözőbb lesz. Ez az antológia is a köznek szánt termést gyarapítja, fogyasztóiban a szülőföld ízeit, zamatát, színeit, hangulatát idézi fel.
"Nagy álmunk vált valóra most, hogy Ön ezt a könyvet a kezében tartja – írja Bálint László, az alapítvány fiatalos lelkesedését továbbra is őrző elnöke. Az erdelyimagyarok.com közösségi portál 2009 végén jött létre azzal a szándékkal, hogy összehozza, összefogja az erdélyi magyarokat, bármerre is éljenek a világban. Olyan hely ez, amely összeköt minket, és megerősít abban, hogy a határok ellenére együtt lehetünk, és nemcsak a múltunk, de a jelenünk és a jövőnk is lehet közös. Oldalainkon folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb írások a közösség tagjainak tollából. Ez a könyv ennek az alkotómunkának az első gyümölcse." Így mutatja be a hátlapon a marosvásárhelyi, jelenleg Budapesten élő, dolgozó alapítványi elnök a Buglyó Anita szerkesztette elegáns kötetet. A jelző a kiadvány borítóját, arculatát tervező Budai Tamás grafikust és a vásárhelyi MasterDruck nyomdát is dicséri. Persze nem ez a lényeg, hangsúlyozása talán lokálpatrióta elfogultságnak is tekinthető, de mégis jelezni szeretném vásárhelyiségét, a közreadott írások szerzői közül többen ismert helyi tollforgatók. Viszont úgy lett kerekebb, teljesebb a kirajzolt Erdély-kép, hogy máshonnan is sokan jelentkeztek, éltek a blogírás lehetőségével, és megfogalmazták a maguk vagy környezetük történeteit, felelevenítették személyes vagy közösségi élményeiket, érzelmekkel is fűszerezték gondolataikat.
A honi olvasók az elkövetkezőkben biztos itteni könyvbemutatókon is megismerhetik a könyvet és néhányat a harminc szerző közül. Az Európa nyugati, északi felén élő magyarság egy része már kézbe is vehette a kötetet. Uniós pályázat révén az alapítvány márciusban háromhetes vándorrendezvényen, - kiállításon mutatkozhatott be, vihetett magával falatnyit Erdélyről az ottani magyar és más nemzetiségű közönségnek. A számos felkeresett európai városban a magyarok mellett olyan német, svéd, finn emberek is voltak, akiket érdekelt, hogy mit tudunk felmutatni magunkról. Az állomásokkal sűrűn teletűzdelt körúton nemcsak ez az angol címet (a bit of Transylvania) is viselő antológia próbálta szorosabbra fűzni a mindannyiunkat összetartó kötelékeket, vizuális kínálat is volt az esteken. Válogatást mutattak be Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész székelyföldi felvételeiből. 40 fotó villantotta fel a mai székely falu, a hagyományőrző közösségek életét, szokásait, értékeit. A mezőségi alkotótáborok válogatott anyagát is megcsodálhatták a vándortárlatokon. Székely legendárium is sugallta, mennyire gazdag Székelyföld szellemi, kulturális kincsestára. A Retropolis című film ugyancsak ráirányította a figyelmet védelemre, továbbadásra érdemes értékeinkre, erdélyi épített örökségünkre. Komoly eredmény ez a külföldi rendezvénysorozat az EMKA és mind népszerűbb honlapja életében, hasonlóan sikeres folytatásról szeretnénk írni a továbbiakban is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely),

VII. „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó Verőcén
Az Erdélyország az én hazám Világtalálkozó fordulóponthoz érkezett az Úr 2013-as évében! Megújulásra, megtisztulásra, krisztusi szeretetre van szükségünk! Idén 2013. június 28-30-a között ismét megrendezésre kerül – immár hetedik alkalommal –, az „Erdélyország az én hazám” elnevezésű háromnapos fesztivál, melyet ma már az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek találkozójaként tartanak számon. A Fesztivál mesébe illő környezetben, Verőcén, a Csattogó-völgyben talált otthonra!
A remek programok közül kiemelve néhányat, olvasóink figyelmébe ajánljuk a csíkszeredai öregdiák találkozót, Simó József előadását Wass Albertről, Medvigy Endre irodalomtudós összefoglalóját a száműzött magyar irodalom nagyjairól. Kiemelkedő érdeklődésre tarthat számot Mezőség bemutatkozása, azon belül egy széleskörű autonómia konferencia neves előadók közreműködésével, valamint a Mezőségi fejlesztési műhely című kerekasztal beszélgetés több alapítvány bemutatkozásával. A mezőségi táncok- és gasztronómiai bemutató és kóstolás mellett Kallós Zoltán filmvetítéssel egybekötött előadása ismereteinket gyarapíthatja. Június 30-a a moldvai csángók napja, csángó szentmisével kezdődik, majd a Csángómagyar önazonosság című konferencia mellett bemutatkozik a Csángó Rádió, mellette lesz néptánc-, baranta és kopó-bemutató.
Esténként koncertek színesítik a programokat. Tamás Gábor: „Szeresd az életet” című fellépése mellett lesz Dancs Annamari és „Határok nélkül” Hungarica, Siculus és Ismerős Arcok koncert. Éjszakánként mezőségi táncház lesz a Kaláka Néptáncegyüttessel.
A háromnapos rendezvény állandó műsorai között szerepel játszóház, erdélyi kézműves foglalkozás, sport (foci, lovaglás, röplabda, íjászat stb.), kirándulás, egészségmegőrző program, erdélyi gasztronómiai bemutató és vásár, imasátor, valamint hagyományos termékek kirakodóvására. Az „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó három védnöke: Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tábor egyik alapítója, önkormányzati képviselő, Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyüjtő és Petrás Mária csángó népdalénekes, kerámiaművész. Az idei Világtalálkozó főszervezője: a Budapesti Székely Kör, Ferencz Vilmos vezetésével. Alapító: Gaál István, aki 2007-ben megálmodta az Erdélyország az én hazám Világtalálkozót.
A Csattogó – völgyben 280 fős faházas szállás, valamint 2.000 fős sátorhely áll rendelkezésre! A szálláshelyeket a rendkívül nagy érdeklődésre való tekintettel már most érdemes lefoglalni a Szállások oldalon leírtak alapján.
A Kallós Zoltán Alapítvány egyik fontos célkitűzését a fesztivál szervezői is vallják: „… mindennapi életünk szerves részét képezi a nagyszüleinktől örökölt, ránk hagyományozott kultúránk, tapasztalatok és értékek felbecsülhetetlen tárháza. Ezt a kincset csak akkor tudjuk érdemben használni, ha tudjuk, mikor, mit, miért és hogyan kell cselekednünk ahhoz, hogy felelősségteljesen éljünk abban a közösségben és társadalomban, amelyikbe beleszülettünk.” Így legyen!
Találkozzunk Önnel is Verőcén 2013. június 28-30-a között! Budapest-Verőce, 2013. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján A Jóisten hathatós áldását kérve Fesztiválunkra nagyrabecsüléssel köszöntöm:
Frigyesy Ágnes.
Erdély.ma,

Egy szerecsenmosdatás apropóján...
Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam.
Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán.
Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak.
Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából!
Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”)
Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.”
Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen.
Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon...
Kása Dávid
A szerző nagybányai szobrászművész.
Krónika (Kolozsvár).

Semjén: az autonómia a kisebbségi jogok királynője
Semjén Zsolt szerint az egyes külhoni magyar nemzetrészekre jellemző autonómia-elképzelések nem valóságtól elrugaszkodott törekvések, és mindegyikre van példa az Európai Unióban. A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a témában tegnap kezdődött nemzetközi konferencián azt mondta: hamis beállítás, amikor azt a kérdést teszik fel, hogy területi vagy kulturális autonómiát támogatnak-e. Ez nem „vagy-vagy” hanem „és” kérdése. A szórványmagyarságot megilleti a kulturális autonómia, a tömbmagyarság számára pedig jár a területi autonómia – szögezte le.
Rámutatott: a nemzetek és a kisebbségek jogai emberi jogok a közösség szintjén. Emberi jogok tekintetében ugyanakkor nincs alku, az nem a többségi nemzet kegyéből jár, hanem emberi mivoltunkból következik. Semjén kiemelte: a közösségi jogok az emberi jogok megvalósulása a közösség szintjén, és a nemzetiségek, kisebbségek jogai, valamint a perszonális emberi jogok nem állíthatók szembe egymással, és nem választhatók el egymástól. Ugyanakkor az egyes nemzetrészeknek kell a testre szabott autonómiakoncepciót kidolgozniuk, és Budapestről nem kényszerítenek az autonómia igénylésére senkit. A magyar kormány azt fogja támogatni, amit az adott nemzetrész kidolgozott – jelezte. Utalt arra, hogy az autonómiáról szóló Gross-jelentés tíz évvel ezelőtt készült, és azt mondta: nagyon fontos, hogy a jelentés rámutat, a kisebbség–többség együttélése során az autonómia csökkenti a konfliktusokat, a kisebbségek számára lehetővé teszi az identitás megőrzését, a többségnek garancia a területi integritásra. Álláspontja szerint az autonómiának mindenki számára pozitív mérlege van. Olyan pozitív eredménye, ami nemcsak a kisebbségi nemzetrészeknek, hanem a többségi államoknak, és az anyaországnak is jó – summázta. Ahol az autonómia különböző formái megvalósulnak, ott a szellemi és gazdasági prosperitás is beindul az adott régióban – állapította meg a kormányfő helyettese. Az autonómia a kisebbségi jogok királynője – fogalmazott Semjén Zsolt (fotó), majd hozzátette: a magyarság nem alábbvaló egyetlen más nemzetnél sem. A magyar kisebbség tagjai nem lehetnek másodosztályú uniós polgárok, másodrangú emberek, és ami másoknak jár, nekünk is jár – szögezte le.
Kántor Zoltán köszöntőjében felidézte, hogy a Nemzetpolitikai Kutatóintézetet 16 hónappal ezelőtt hozták létre. Az intézet tudományos hátteret nyújt a kisebbségi politika megalkotásához, kutatásaikban külhoni kutatóintézetekkel is együttműködnek – emelte ki. Andreas Gross, a svájci nemzeti tanács és az Európa Tanács nemzeti közgyűlésének szociáldemokrata tagja arról beszélt, hogy a 2003-ban született jelentésben arra kívántak rámutatni, hogy az autonómia nem csökkenti a konfliktusokat, de az erőszak mértékét igen. Kiemelte: meg kell érteni, hogy az autonómia egy erős demokrácia része, s a demokráciát és az autonómiát nem lehet elkülöníteni egymástól. Transznacionális módon kell gondolkodni, „európai demokráciát” kell létrehozni, ma ugyanis túlságosan centralizáltak a demokráciák – vélekedett. Hangsúlyozta: az erős demokrácia olyan intézményeket biztosít, ami által az állampolgárok szabadok lehetnek. Ha mindazt nem teszik lehetővé, hogy a közös döntéshozatalban az emberek részt vegyenek, akkor a polgárok attól tarthatnak majd, hogy az adott országot nem lehet egybetartani. A döntési folyamatokban mindenkinek részt kell vennie – szögezte le.
Markku Suksi, a finn Abo Akadémia professzora – hasonlóan Semjén Zsolthoz – úgy fogalmazott: az autonómia a kisebbségi jogok királynője. Minél kevesebb az állam körül a nacionalizmus, annál nagyobb az autonómia biztosításának lehetősége – mutatott rá. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár zárszavában kiemelte: Magyarország számára a demokrácia olyan érték, amely nem csupán egy absztrakt fogalom, hanem élő gyakorlat. Rámutatott: az autonómiatörekvések támogatása prioritás, és magától értetődő, hogy a nemzeti közösségek együttélése, a demokratikus elvek és jogok érvényesítése szempontjából az autonómia a leghatékonyabb megoldás. Hozzátette: az autonómia a határon túl élő magyar közösségek számára is jogos és elérhető cél. „Számunkra alapelv, hogy a külhoni magyar közösségek részéről megfogalmazott igényeket támogatjuk az autonómia érdekében” – fogalmazott Répás Zsuzsanna, hozzátéve: ezeket az igényeket a külhoni magyarok fogalmazzák meg, és a magyar államnak alkotmányos kötelessége és felelőssége ezeket maximálisan felkarolni, segíteni. Úgy vélte, eddig is a lehető legtöbb eszközt használták fel a cél eléréséhez, és a jövőben is mindent megtesznek ennek érdekében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Tudomány és helytállás – könyvbemutató
Dr. Balás András Tudomány és helytállás című könyvének bemutatójára kerül sor április 10-én 13 órától a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának 130. számú előadótermében.
A szerző kötetét – elmondása szerint – a tanulás örömének, a tudomány szeretetének, a felsőoktatáshoz való jognak és a kisebbségi sors becsületének népszerűsítésére szánta. Alkotásában közelről vizsgálja meg napjaink korszerű természettudományi és kisebbségi létből fakadó kihívásait nemcsak Erdélyben, hanem világszerte is. Az író kötetében határozottan állítja, hogy az igazi felfedezések a kisebbségben kezdődnek, és hogy a hagyományok ápolása a tudásalapú társadalomban mindannyiunk közös érdeke.
A székely-magyar származású, amerikai egyesült államokbeli egyetemi tanár, dékán iskoláit Budapesten végezte, az egyetemet pedig évfolyamelsőként zárta. Informatikai és szervezési szakemberként száznál több közleménye jelent meg, egy ideig az amerikai kongresszus munkatársaként dolgozott a washingtoni szenátusban. Megalapította a Székely Előfutár Alapítványt (Forerunner Federation), amely székelyföldi kutatókat támogat. Gyergyóremete díszpolgára 2010 nyara óta.
A könyv a Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
Népújság (Marosvásárhely).

Kis diplomácia-statisztika
A kormányváltás óta összesen tíz alkalommal kérették be a magyar külügyminisztériumba a szomszédos országok nagyköveteit – közölte Martonyi János magyar külügyminiszter.
A tárcavezető kifejtette: legtöbbször – hatszor – a budapesti szerb misszióvezetőt idézték be, többek között a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény elfogadása miatt; a magyar nagykövetet három alkalommal hívták be a belgrádi külügyi tárcához.
Ami Romániát illeti: a budapesti román misszióvezetőtől három alkalommal kért tájékoztatást a tárca, míg a bukaresti magyar nagykövetet ötször kérették be a román külügyminisztériumba. Legutóbb, a múlt hónapban Győri Enikő uniós ügyekért felelős magyar államtitkár kérette hivatalába a román nagykövetet Victor Ponta március 19-i interjúja miatt, amelyben Magyarországot kedvezőtlen színben tüntette fel, februárban pedig George Ciamba román külügyi államtitkár bekérette Füzes Oszkár magyar nagykövetet Németh Zsolt parlamenti államtitkárnak a székely zászló használatáról tett kijelentései miatt, amelyben „a szimbolikus agresszió megszüntetését kérte a román kormánytól”.
Korábban a budapesti román nagykövetet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karával kapcsolatos magyar álláspont kifejtésére és a kolozsvári Mátyás-szoborra elhelyezett román felirat és zászló, valamint a szobornál virágot elhelyezni szándékozó Füzes Oszkár feltartóztatásának ügyében kérették be a tárcához – idézte fel Martonyi János.
Emlékeztetett: a bukaresti magyar képviseletvezetőtől egyebek mellett Németh Zsoltnak az új román kormány kisebbségpolitikáját érintő bírálata, Nyirő József emigrációban elhunyt erdélyi író tervezett romániai újratemetése és Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettesnek a romániai regionális átszervezésről tett nyilatkozata miatt kértek tájékoztatást, továbbá arról, hogy miért ad otthont Székelyföld brüsszeli irodájának a Magyar Régiók Háza.
Martonyi szerint a nemzetközi gyakorlat szerint a nagyköveteket akkor kéretik be, amikor a kétoldalú kapcsolatokban kialakult feszültségnek hivatalos keretek között kívánnak hangot adni. Máskor a célnak inkább az felel meg, hogy az adott állam a másik félnél akkreditált nagykövetét küldi be a fogadó ország külügyminisztériumába tiltakozni, magyarázatot kérni vagy tájékozódni, aminek hasonló a súlya. Martonyi szerint az, hogy hányszor kéretik be a nagykövetet, önmagában nem objektív mércéje a kétoldalú kapcsolatok minőségének vagy a nemzeti érdekérvényesítés határozottságának.
Szabadság (Kolozsvár).

Versekből a nap
Költészetnapi beszélgetés László Noémi költővel, az E-MIL elnökével
„Nem túl ildomos, ha egy költő, aki feltehetően minden nap versekkel foglalkozik – és különösen akkor, ha boldog költőről van szó –, azt mondja, hogy ünnep számára ez a mai nap. A költészet napját éppen azért honosították meg, hogy mindazok, akik nem költők, verseket olvassanak, ami adott esetben felemelő is lehet” – vallja László Noémi költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke, hozzáfűzve: ennek ellenére a költők is bátran ünnepelhetnek április 11-én, sőt, legfőképpen azáltal, ha saját verseiket olvassák fel, közben ugyanis „megmutatkozhatnak” a körülöttük élők előtt. A nyilvános szerepléssel járó megmutatkozásról és a fiatal költőnemzedékről is beszélgettünk az alkotóval, aki jelenleg, több E-MIL-taggal együtt Gyergyóalfaluban, a Kimenő Összművészeti Diákfesztiválon tartózkodik.
– A délelőtti műhelytevékenységek mellett könyvbemutatók, író–olvasó találkozók, színházi előadások és koncertek várják a tegnap óta zajló Kimenő fesztiválon jelen lévőket, a diákokat és a közreműködő partnerintézmények képviselőit egyaránt. Hogyan kapcsolódtok ennyi minden mellett a Magyar Költészet Napjához is?
– Mivel több költő lesz meghívottként jelen a fesztiválon, úgy döntöttünk, hogy idén Gyergyóalfaluban szervezzük meg a hagyományos költészetnapi felolvasásunkat. Heten lépünk majd fel – Farkas Wellmann Endre, Gáll Attila, Géczi János, Király Zoltán, Lakatos Mihály, László Noémi és Szentmártoni János – április 13-án, szombaton délután a fesztiválon, emellett idén is bekapcsolódunk a magyarországi Versmaratonba. A mai nap folyamán 92 költő olvassa fel azokat a műveit, amelyek Az év versei antológiában jelentek meg, a Magyar Napló Kiadó gondozásában. Aki pedig nem tud Budapestre odautazni, azt telefonon kapcsolják be az élő műsorba. Két évvel ezelőtt jelen voltam az eseményen, idén viszont elég nehéz lenne ott lenni, miközben délelőtt tíztől egyig irodalmi műhelyt tartok Gyergyóalfaluban.
– Magyarországi idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődik a Versmaraton a Thália Színház Mikroszínpadán, és este 11-kor ér véget, az érdeklődők a Kossuth Rádió honlapján követhetik az eseményt. Mikor hívnak téged?
– Itteni idő szerint három és négy óra között fognak hívni, bár az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva némi csúszást is bele lehet kalkulálni ebbe.
– El lehet árulni, hogy mit olvasol fel a Versmaratonon?
– Talán három vagy négy versem, úgy is mondhatnám, költeményem jelent meg a Nagy Gábor által szerkesztett antológiában, ezek közül hangzik majd el valamelyik a műsorban. Minden bizonnyal a rádiós szerkesztők javaslata, döntése is befolyásolja, hogy éppen melyiket kell felolvasnom…
– Izgulsz, amikor a saját verseidet tolmácsolod?
– Nem mondanám, hogy izgulok, elég hosszú ideje foglalkozom ilyesmivel, úgyhogy hozzászoktam már a közönség előtti szerepléshez. Az sem igaz viszont, hogy a felolvasás nagyon közel állna hozzám; én inkább a moderátor szerepét szeretem vállalni, vagy szerencsésebb esetben a közönséggel való oda-vissza labdázást. Nem tartozom azok közé, akik költőként a színpadra születtek, s azt hiszem, nem is tudom úgy előadni a verseimet, hogy az úgy föltétlenül sikeres legyen. Gyakran jobbnak tűnik, amikor egy színész tolmácsolja valamelyik költeményemet, mintha én olvasnám fel. Időnként persze sikerül úgy előadnom, hogy a vers végére közös hullámhosszra kerüljek a közönséggel, és egyfajta kegyelmi állapotot éljek meg. Ezekért a mini-katarzisokért mégiscsak érdemes keresztülverekedni magunkat a „költő vagyok–verset írok–a verseimet felolvasom–és nem hagyom abba” állapoton. Ha viszont választhatok egy felolvasásra szánt, hosszú, filozofikus költemény és egy szellemes, dalszerű vers közül, minden bizonnyal az utóbbira voksolok.
– A lányod is ment veled ezúttal Gyergyóalfaluba? Kíváncsi lennék, hogyan viszonyul ahhoz, hogy az édesanyja költő.
– Eleinte úgy volt, hogy jön, végül azonban a nagymamájánál maradt. A tavalyi árkosi írótáborban velem volt viszont, és valahol természetes is, hogy különböző rendezvényeken fölbukkannak írók, költők csemetéi – a szigligeti JAK-táborban például hagyományosan gyerekek is megfordulnak. Tekla jelenleg öt és fél éves, és amikor az óvodában megkérdezték, kinek mivel foglalkoznak a szülei, azt mondta: az anyukája költő. Otthon nem beszélek vele erről, ennek ellenére valamilyen szinten számon tartja a dolgot, hiszen látja, hogy például épp verset írok a Napsugárnak. Körülbelül fél évvel ezelőtt levette a polcról előbb a Labdarózsa, majd a Feketeleves című gyermekvers-kötetemet. Megkért, hogy olvassak fel belőlük, de úgy érzem, számomra nem volt annyira jó ez az élmény.
– Tavaly februárban választottak az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökévé. Hogyan boldogulsz az ezzel járó feladatokkal?
– Azt tapasztalom, hogy nem mindig lehet úgy intézni a dolgokat, hogy azzal mindenki elégedett legyen; ennek ellenére jó, hogy létezik a szervezet, immár tizenegy éve folyamatosan, ezalatt kialakult bizonyos tapasztalati tőke, amire az elkövetkező időszakban is lehet építeni. Nem hátrálhatunk meg, nem csukhatjuk be az ajtót egyik napról a másikra csak azért, mert időnként nem tetszenek azok a viszonyok, amelyek közé kerülünk.
– Hogyan jellemeznéd az utánpótlást, az új költőnemzedéket?
– Minden generáció más társadalmi körülmények között indul útjára, más történelmi kártyát húz a maga számára. Ami a mostani fiatalokat, a pályakezdésen már túl lévőket és a pályakezdőket illeti, ők mintha elszigeteltebben léteznének, és nem gondolkodnának annyira közösségben. Persze lehet, hogy tévedek, és nincs is szükség közösségre, de én úgy nőttem fel, úgy indultam a pályán, hogy szinte nem is önmagamként, hanem egy csoport tagjaként voltam jelen. S bár az ember folyamatosan igyekezett önállóan is „valakivé válni”, mindvégig odafigyeltünk egymásra.
• Közel száz költő olvassa fel saját verseit a harmadik Versmaratonon Budapesten, a Thália Színház Mikroszínpadán. Személyesen avagy telefonos kapcsolásban a következő erdélyi személyiségek kapcsolódnak be a 12 órás rendezvénybe: Bogdán László, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Kovács András Ferenc, Láng Orsolya, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Papp Attila Zsolt és Visky András.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár).