Budapest lerohanásával viccelődött a gálaesten Valer Marian
Elképesztő, az Antonescu vasgárdistáinak idejét idéző kijelentések árnyékolták be pénteken a Szatmár megyei díjátadó gálát Szatmárnémetiben, amelyen Valer Marian USL-és szenátor több száz ember füle hallatára azon poénkodott, miként kellene lerohanja a román hadsereg Budapestet!
Azt követően, hogy a Szatmár Megyei Tanács és Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának vezetői péntek este 56, a szatmári közösségért kiemelkedő teljesítményt nyújtott személyeknek átadta a 46 elismerő és a 10 kiválósági oklevelet, valamint Iustian Sigheteanu, Máramaros és Szatmár megye ortodox püspöke megkapta az Év Embere elismerést, döbbenetes kijelentések hangzottak el az Északi Színház színpadján.
Dorel Coica polgármester bejelentette, hogy Valer Marian szenátorral közösen egy meglepetéssel készültek a szatmári közönségnek. Ezt követően Marian lépett a színpadra, aki előbb kiemelte a szatmáriakat jellemző etnikai és vallási toleranciát és az itt tapasztalt békés együttélést.
Az USL-és politikus azonban ezúttal sem hazudtolta meg önmagát és diskurzusa nyíltan soviniszta, nacionalista, mi több, militáns hangnemet váltott. Előbb kijelentette nemtetszését a székely zászlók ügyében kirobban vita kapcsán, majd felháborítónak nevezte, hogy a Szamoskrassói Általános Iskolát Bem Józsefről nevezték el. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősét népirtónak nevezte, akinek a nevéhez szerinte „negyvenezer román halála köthető"! Ami nyilvánvaló hazugság és történelemhamisítás, mivel 1849. decemberében a kártérítést követelő erdélyi románok összesen 35-40.000 román áldozatról beszélnek.
Mindezzel azonban még nem ért véget a magyarság gyalázkodása, Marian ugyanis egy román katonai nótát kezdett el énekelni, melynek parafrazált refrénjében az állt, hogy a román katonák kivont dárdával keljenek át a Tiszán és háromszor rombolják le Budapestet!
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma,

Gyújtópontban – A megnyugvás ösvényein
Beszélgetés Kötő Józseffel bukaresti évekről, kolozsvári tervekről – egy kis jarash-i kitérővel
–Milyen érzésekkel válik meg Bukaresttől négy év képviselői megbízatás után?
–Könnyű szívvel hagytam ott Bukarestet, nosztalgia nélkül tekintek vissza az elmúlt négy évre. Úgy vélem, hogy a ’89 utáni román parlamenti élet egyik legválságosabb időszakát éltem meg. A vég nélküli politikai válságok, az állandó „dezertálások”, a szinte naponta változó parlamenti többség miatt az utolsó időszakban egyszerűen lehetetlenné vált a munka a törvényhozásban.
Hazajövetelemet nem úgy fogom fel, mint menekvést a feladatok, a politika elől. Nem leszek parkban sakkozó nyugdíjas. Végre úgy érzem, hogy átadhatom magamat az általam választott szakma kutatásának, művelésének. Egész életem erről a tudathasadásos állapotról szólt: valami gyors közéleti feladat mindig elszólított a munkám mellől. Karácsony Benő életműve mindig is közel állt hozzám, ő adta az egyik regényének A megnyugvás ösvényei címet. Úgy érzem, ez az új korszak a „megnyugvás ösvényeit” jelenti számomra.
Több terv is foglalkoztat. Az egyik, ami már szárba is szökkent, az első erdélyi magyar nyelvű színházi folyóirat létrehozása. Nagy szükség van egy olyan fórumra, ahol „kibeszélhetjük” gondjainkat, meghatározhatjuk azt az értékrendet, felállíthatjuk azokat a mércéket, amelyek versenyképes, európai szintű kultúrává emelik a színi kultúrát is. A színháztörténetben mindig is kétközpontúságról beszélünk: Budapest mellett Kolozsvár mindig is stílus- és értékteremtőnek számított. Olyan sajátos interkulturális térségben élünk, ami kölcsönösen ösztönzi a színházi formanyelv megújítását, gazdagítását. Az első szám már napvilágot látott, sikerült kialakítani egy olyan munkatársi gárdát, amelyik a világra nyitottan, a helyi értékek megbecsülésével tud egyetemes mércét állítani.
2009-ben megjelentettem a két világháború közötti színjátszás lexikonát, kutatásaimmal párhuzamosan ezzel az időszakkal is szeretnék tovább foglalkozni, a hiányzó adatokat megtalálni. Bízom abban, hogy eljön az idő, amikor a lexikon bővített második kiadása is megjelenhet.
Összeállt ugyanakkor az anyag, amely lehetővé teszi, hogy megírjuk az erdélyi magyar színjátszás monográfiáját – ez a harmadik csapás, amin a nyugodalmas években el szeretnék indulni.
Sok elégtétellel járt a diaszpóra képviselőjének lenni
– Egzotikus választási körzetet bíztak önre. Mekkora kihívást, felelősséget – kalandot! – jelentett erdélyi magyarnak a Közel-Kelet és Afrika területén élő román állampolgárok ügyének képviselete?
–A gyakran kilátástalannak tűnő napi politikai csatározások mellett ez a munka sok elégtétellel járt. A diaszpórában élő román állampolgárok egyik legfőbb gondja az identitás-megőrzés, erre a választási kerületemhez tartozó országokban kevés lehetőség van. Sikerült megszerveznem, hogy ott, ahol nagyszámú román közösség él, – közöttük sok magyar is – könyvtár jöjjön létre. Kidolgoztunk egy iskolai tantervet, amely az anyanyelv elsajátítására szolgált, ezt a honlapunkon lehetett elérni. Többek közt sikerült kijárni azt is, hogy Rámalláhban román konzulátus nyíljon. Ez nagy segítség volt a Palesztinában élő románok számára, akiknek különben a tel-aviv-i román nagykövetségre kellett volna menniük állampolgársági és egyéb hivatalos ügyeket intézni – mint tudjuk, ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Javaslatomra létrehoztuk a parlament diaszpóra díját is. Kezdeményezésemre testvérvárosi kapcsolatot hoztunk létre Bánffyhunyad és Jarash városa között. Tavaly márciusban már küldöttség érkezett a bánffyhunyadi városnapokra.
Mindvégig nagy segítségemre volt a nemrég elhunyt Mariana Stoica, aki több évig izraeli nagykövet volt. Stoica asszonyt még kolozsvári tanfelügyelőként ismertem meg a ’90-es évek elején, a liberális politikusnak oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar iskolák visszakapták önállóságukat. Különleges személyiség volt, az a nyitottság, az a tolerancia, amit tanúsított irántunk, ma is ritka a román politikában.
– A parlament oktatási szakbizottságának alelnöki tisztségét töltötte be az elmúlt négy évben, a testület egyik fő feladata az új – a nemzeti kisebbségek szempontjából meglehetősen pozitív – tanügyi törvény kidolgozása volt. Bár a jogszabály fogadtatása kedvező volt, a tanügyben zűrzavar uralkodik. Ön átlátja valamennyire ezt a káoszt?
– Valóban, ez a törvény kisebbségi szempontból rendkívül előnyös. Ha a jogszabály érvényben marad, akkor ez hosszú távon biztosíthatja a magyar iskolahálózat megmaradását.
Az új oktatási törvény megteremti a keretet arra, hogy minőségi oktatás jöjjön létre nem csak erdélyi magyar vonalon, hanem országosan is. A minisztérium viszont hatalmasat tévedett, amikor késve dolgozta ki a törvény gyakorlati alkalmazását lehetővé tevő metodológiákat.
Például vita tárgyát képezte az előkészítő osztályok bevezetése. Ha idejében megjelent volna az erre vonatkozó alkalmazási szabályzat, az meghatározta volna az új tantervet, a tankönyveket, pontosan behatárolta volna, hogy hol is a helye a „nulladik évnek”, az óvodában vagy iskolában, nem volt világos az oktatókra vonatkozó szabályozás sem. Júniusban még semmit sem lehetett tudni a metodológiáról, az ellenzők ki is használták zűrzavarkeltésre ezt az áldatlan helyzetet. Emiatt egy nagyon jó, előremutató kezdeményezés politikai játékok áldozatává vált. Egész Európában ez a törekvés, Angliában például már 4 éves kortól kezdik a gyerekek a rendszerbe való beilleszkedést.
Azt sem lehet még tudni, milyen struktúrája lesz az általános iskolának. Uniós viszonylatban Romániában a legnagyobb az iskolaelhagyás. Az európai stratégia legfennebb 6-8 százalékos iskolaelhagyást „tűr meg”, mi már 15 százalék fölött vagyunk. Nem mindegy tehát, hogy kötelező marad-e a kilencedik, vagy sem.
Az igazi reformot a curriculáris reform jelentette volna. Mifelénk még mindig a régi „magolásos” módszer van érvényben, ahelyett, hogy a gyerekek képességeit, kreativitását, az alkalmazni tudást fejlesztenék. Ez a reform késik, mert a minisztérium nem intézkedett. A magyar kisebbségi oktatás is óhatatlanul benne van ebben a forgatagban. Nincs stabilitás, a pedagógus nem tudja megtervezni a gyermekek életpályáját, pedig az iskola erről kellene hogy szóljon. Szorosan idetartozik a javadalmazás kérdése is: nem motivált tanári karral nem lehet reformot csinálni. Sok pénz kellene infrastruktúrára is, amely lehetővé teszi ezt a nyitást az oktatáson belül.
Életidegen az iskolakínálat. Éltetjük az elméleti líceumok mítoszát, miközben futószalagon gyártjuk a munkanélkülieket középiskoláinkban, s az egyetemeken egyaránt. Nem elég rugalmas az oktatási rendszerünk, nincs összhangban a munkaerő-kínálattal.
Új iskolahálózati térképet kell készítenünk
És akkor még nem szóltam a decentralizáció hiányáról, a tanárképzés gondjairól. A magyar oktatásban még súlyosabb a helyzet. Szembe kell néznünk a népességfogyás kérdésével. El kell készítenünk egy új iskolahálózati térképet – sajnos, nem érzek erre elég hajlandóságot. A magyar kisebbség számaránya 6 százalék az össznépességen belül, iskoláink, tagozataink aránya 12 százalék. Ez azt jelenti, hogy nagyon kis létszámú osztályokkal dolgozunk, amelyeknek a globális finanszírozás keretében nagyon nehéz fennmaradnia. Megpróbáltuk ellensúlyozni ezt azzal, hogy kértük, kiemelt módon számolják ki az alapfinanszírozást, mivel az anyanyelvükön tanulóknak több óraszámuk van, veszélyeztetet kulturális környezetben élnek, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez mindeddig nem igazán indult be.
Az óvodai és elemi képzést természetesen meg kell őrizni minden magyarok lakta településen, mert ahol kiürül a magyar szó az iskolában, ott kiürült a magyar szó a településen is. Létre kell hozni azokat az iskolaközpontokat, ahol a szórványvidéken élő gimnazisták és középiskolások bentlakásokban, ösztöndíjjal, minőségi oktatás keretében tovább tudnak tanulni anyanyelvükön. Erre jó példa Szamosújvár és Válaszút is, de sok más hasonló iskolaközpont működik még Erdély-szerte, az ilyen kísérleteknek meg kell adnunk minden támogatást.
El kell tehát kezdeni iskolahálózatunk újragondolását. Ne csak évente egyszer, amikor készül az új beiskolázási terv, fussunk a minisztériumba engedélyért a létszám alatti osztályokra, hiszen ez vagy sikerül, vagy nem. Ezt a kérdést az önálló entitással rendelkező erdélyi magyar közösségnek magának kell eldönteni. Az egyedüli megoldás az önszerveződés.
Ez a kulcskérdés. Világos, hogy Budapest összekapcsolja támogatását politikai érdekekkel és Bukarest is haszonelvűen gondolkodik. Csakis saját magunkra támaszkodhatunk, nekünk kell megteremteni a magunk intézményrendszerét.
Számoljunk le a tévhitekkel
Persze, le kell számolnunk néhány tévhittel közösségünkön belül is. Sőt, számunkra a talpon maradás egyik feltétele, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, miszerint okos magyar embert csak az elméleti líceum tud termelni. Egy jól fejlett társadalomban egyformán helye van az értelmiségi és a műszaki elitnek. Nyugaton a líceumok 70 százaléka szaklíceum, mert ott odafigyelnek arra, hogy a munkapiacon eladható okleveleket adjanak ki, olyan szakmákra képezzenek fiatalokat, amelyekre van társadalmi igény.
Mi még ott tartunk, hogy aki nem elméleti osztályban végez, abból másodrendű állampolgár válik. Kolozsváron jelen pillanatban óriási vita van arról, hogy csökkentsük-e az elméleti osztályok számát a szakosztályok javára, vagy sem. A regionális gazdaságfejlődés kutatására szakosodó intézetek felmérései szerint a fejlődést csak úgy tudjuk biztosítani, ha a középiskolai osztályok 45-50 százaléka szakosztállyá válik. A tanfelügyelőség ezt alkalmazni is akarta, de mivel nem volt előkészítve, ez számunkra kész tragédiát jelentett volna. A jövő viszont ez, meg kell néznünk, hogyan lehet úgy alkalmazkodni ehhez az elvhez, hogy ne érje veszteség a magyar közösséget, lehetőleg minél kevesebb magyar gyermek morzsolódjon le. De ez alól kibújni nem lehet, ugyanakkor érdekünk is! Bánnfyhunyadon, Tordán, de még Kolozsváron is működnek már szakosztályok. A Báthory-líceumban például a három elméleti osztályból kettő marad, egyikük nyomdaipari profilú lesz. Jól döntöttek, előremenekülnek. A válaszúti Kallós-alapítvány felismerte, hogy a falusi gyermekek nem nagyon tanulnak kilencedik osztály után, ebben a környezetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a magyar fiatalok elhagyják az iskolát ennek minden negatív következményével együtt. Ezekre a gyermekekre számítanak jövőre, amikor majd beindul Válaszúton a magyar mezőgazdasági szakoktatás.
Ahhoz, hogy iskolahálózatunkat meg tudjuk tartani, vissza kell hozni a román tagozatokra iratkozott magyar gyermekeket is. Az adatok szerint az óvoda és az elemi iskola szintjén a magyar gyermekek számaránya megfelel a magyarok országos 6 százalékának. Gimnáziumban már csökken, líceumban már csak 3,5-4 százaléknál vagyunk. Hova tűnnek el? A vegyes házasságokból származó gyermekek rendszerint az elemi osztály után váltanak román oktatási intézményre. Ezzel a fajta „természetes asszimilációval” nehéz szembemenni. Sok magyar gyermek viszont azért iratkozik román szaklíceumokba – többnyire itt keresendők fiataljaink – mert nincs magyar kínálat. Fel kell tehát adnunk az elméleti osztályok mítoszát, és tudomásul kell vennünk, hogy igenis reális igény van a magyar szakoktatásra. Ha nem megy végbe ez a fajta mentalitásváltás, végzetes lemaradás következhet be. Nagyon fontos lenne ezt belátni, a magyar szakoktatást megszervezni, hiszen jól tudjuk, milyen nagy az érettségi utáni munkanélküliség. Erre pedig nem az Ecaterina Andronescu-féle szakérettségi a megoldás, a munkaerőpiac ugyanis azt nézi, ki mit tud, a szakérettségivel rendelkező diák pedig egyáltalán nem tett volna szert alkalmazható tudásra az érettségi által.
Helyenként ez a felsőoktatásra is érvényes, amely afféle diplomagyárrá változott. Meg kell néznünk, hogy létezik-e minden húzóágazatban szakmai kínálat anyanyelven. Az európai stratégia szerint 2020-ig a népességnek 35-40 százaléka felsőfokú végzettséggel kellene hogy rendelkezzék. (Nálunk ez jelenleg 6-8 százalék.) Ehhez viszont megfelelő, életképes szakmai kínálat kell, csakis így leszünk versenyképesek.
Ami az egyetemi oktatást illeti, tapasztalok egyféle rugalmasságot a tanári kar részéről, valamiféle elmozdulást ebbe az irányba, különösen most, hogy a BBTE-n teljes autonómiával működik a magyar szak. De sajnos még odébb van, hogy mindezt a közgondolkodás szintjére emeljük.
– Mennyire segít be a szakma, a pedagógusok ebben a munkában?
–Nagyon sok rendkívüli képességekkel rendelkező pedagógusunk van, de érdekes módon nincs meg az a csapatszellem, az az igény az összefogásra, amely egy közös oktatásstratégia érdekében munkálkodna. Úgy tűnik, itt is meghonosodott a szekértáborszellem: ha az egyik társaság ezt mondja, akkor a másiknak óhatatlanul az ellenkezőjét kell képviselnie. Nincs egységes, kiforrott elképzelés. Ehhez kellene az a fajta közösség-összefogás, amelyet sürgetünk.
– A civil szféra megosztottsága ön szerint „leképezi” az erdélyi magyar politika megosztottságát. Ezen a téren milyen esélyt lát az összefogásra?
–Létkérdés az összefogás. Az én „radikális” elképzelésem szerint – amelyet sokan egyáltalán nem osztanak – újra kell modellezni az RMDSZ-t. Ha mi szeretjük magunkat miniparlamentnek nevezni, akkor rendezzünk ehhez „illő” belső választásokat. A népakarat eldönti majd, hogyan alakul a többség. Mint meggyőződéses híve az RMDSZ-nek, mondom, hogy ezt fel kell vállalnunk. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi arány, az RMDSZ 80-90 százalékos többsége így is megmarad, mert a józan magyar ember azt mérlegeli, ki mit tett le az asztalra. Egyébként örökké fog tartani a vita, hogy ki az erdélyi magyarok hiteles képviselője, hogy ki mond igazat. Az viszont más kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a többséggel…
Székely Kriszta

Sepsiszentgyörgyi egyetem, én így szeretlek?
Mindannyian tudjuk, hogy nem igazán tartozik csöpp kis országunk erősségei közé a tanügyi rendszer. Mindenesetre másfél évtizednyi diákságom alatt ezt igazán csak most érzékelem.
Líceumi éveimet szakközépben végeztem, s elmondhatom: e négy év alatt éreztem legkevésbé, hogy tanáraimnak nem csupán az utánam bezsebelt kisebb-nagyobb fizetésük a legfontosabb, hanem időnként valóban törekedtek arra, hogy ama bizonyos 50 perc után elmémben sikerüljön elindítaniuk azt a folyamatot, mely által a padokból kikerülve én is a csodálatos módon konzervatív, tartás nélküli tömegnek egyik hasznos tagjává érhessek. Nekik köszönhetően leérettségiztem, aztán, gondolva az anyagi nehézségekre, úgy döntöttem, kedves kis városunk egyetemén folytatom tanulmányaimat. Bolyais diploma, pont olyan, mint a kolozsvári. Persze, a papír minden városban papír marad, ugyebár? Mint ismeretes, itteni egyetemünk nagy választékkal rendelkezik, s humán beállítottságomnak köszönhetően a bőség zavarában összevissza húzogattam ujjaim a felvételiről tájékoztató szórólapon, mert azt is tudjuk, sok érdekes szakon tanulhat itt tovább az emberfia. Iróniát félretéve: a kezdeti lelombozódásomat mindenképp kompenzálta mindig optimista természetem. De hát ez így teljes mértékben elfogadható tény is, hiszen amíg el sem kezdődik az oktatás, hiába ítélünk meg egy tanügyi intézményt. Aztán jött az október egy. Na meg a feketeleves. Különböző okok miatt – melyeket internetről már ismerhetünk – részben magyar nyelvűek a kifüggesztett általános és nem általános tudnivalók. Persze, kisebb részben. Amit igazából mai napig nem értek, hiszen egy olyan intézményről beszélünk, ahol fele-fele arányban mindenképp megtalálhatók mindkét nyelvet beszélők – értem ez- alatt a magyart meg a románt. Első évben még örülhettünk a magyar nyelvű órarendnek, de valamiért egy évvel később ezen jó szokásukat már nem igazán gyakorolták. Summa summarum, úgy gondolom, hiába tépkedünk zászlókat, és hiába ócsárolunk prefektusokat, ha képtelenek vagyunk kiharcolni gyermekeink vagy éppen önmagunk nyelvi jogainak érvényesítését. Tessék továbblapozni. Itt van még egy olyan is, hogy tanári szaktudás. Tudjuk, hogy egyetemi tanárrá úgy válhat valaki a legkönnyebben, ha már van egyetemi tanár ismerőse, s ha nagyobb posztban, az még jobb. Mindezek ellenére mai napig képtelen vagyok felfogni, miként taníthatnak olyan szakemberek egyetemen, akik a Microsoft Word szövegszerkesztési program tanítása közben megjegyzik, hogy az említett alkalmazás 2007-es verziója nem megfelelő, 2003-ast kell telepíteni a számítógépekre, mert ahhoz van megfelelő operációs rendszer. (Magyarázat: operációs rendszer pl. a Windows XP, de az sem érthető számomra, hogy miért ne haladnánk a korral, hiszen a technikai újítások korában nem hinném, hogy mire lediplomázunk, bármely cégnél is ezen kiadással kell szembesülnünk). Nem értem az elavult adatokat tartalmazó kurzusokat, meg azt sem, hogy ha a kedves diák egy nem Sepsiszentgyörgyön megrendezendő rangosabb versenyre szeretne menni, miért nem talál professzorai közül olyat, aki kísérő tanárként szegődne hozzá, vagy ha éppen dolga miatt nem utazhat el vele az adott megmérettetésre, miért tagadja meg a segítséget a bibliográfia megtalálásában. Minimum. Merthogy értem, líceumi éveim alatt nyugdíjazás előtt álló, beteges tanárnőm Pestig buszozást vállalt – nem beszélve a többhetes felkészítésről, hogy meglegyen az eredménye. Vajon ez most miért nem tapasztalható? A megtartott órák arányáról értelmetlen beszélnem, mostanra már javult, és soha nem volt tisztem olyant elítélni, akit valóban elszólított a kötelessége, de megjegyzendő itt is egy ékes eset, amikor kedves tanárunk nagy-nagy bocsánatkérés közepette, munkájára hivatkozva távozott az óra elején – s húsz perccel később élettársával láttuk kézen fogva sétálni a város szívében. Ezek után légy bizakodó, tudást szomjazó diák. Azok után, hogy lustaságból nem biztosítják a kétnyelvűséget, azok után, hogy feltett kérdéseidre sokszor válaszra sem méltatnak, azok után, hogy ha véletlenül munkahellyel rendelkezel, és emiatt csekély a jelenléted, lekezelő bánásmódban részesülsz. Arról nem beszélve, hogy ez beleszámít a jegyedbe. Kedves tanárok, nem mindenki azért nem jelenik meg az Önök minden óráján, mert éppen trehánykodva Facebookozik! Az, aki egyetemet végez, nem mind a papírért teszi, van, aki karriert építene. De ha nem jársz minden órára, neked ez nem jár? Még ha tudásod megközelíti, vagy éppen el is éri az elvárt szintet. Persze, mindez nem csupán Önökön múlik, de mégis. A felsorolt problémákra így vagy úgy találhatók megoldások. Még folytathatnám a sort, de a nagy egyetemi épületet még jövőre is be kellene népesíteniük, hadd gyártsuk továbbra is a diplomás munkanélkülieket.
Té. Bé
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Határozottságból elégtelen
Elcsitulni látszik valamelyest az elmúlt napok zászlóháborúja, végkifejletről pedig nehéz beszélni, annál is inkább, mert valóban hisztérikus reakció nyomán kirobbant, mesterségesen szított botrányról volt szó. Néhány következtetést azonban nem ártana levonnunk az elmúlt időszak történéseiből, annál is inkább, mert az ország területi-közigazgatási átszervezése még nagyobb próbatétel elé állítja majd az erdélyi magyar közösséget és annak vezetőit, a zászlóügyet tehát a régiósítási küzdelem afféle főpróbájaként is tekinthetjük.
És ha ezt tesszük, bizony azt kell megállapítanunk: néhány említésre méltó kezdeményezést leszámítva elégtelenre vizsgáztunk. Mindenekelőtt politikai elitünk soraiban tapasztalhattunk olyan fokú tanácstalanságot, zavart, amely fölöttébb aggasztó. Az elmúlt időszak magyarellenes hangulatkeltése és a diplomáciai síkra terelt jelképbotrány ugyanis elérte a közösség ingerküszöbét – érdekeink képviseletére vállalkozó politikusaink azonban azt sem tudták, mihez kezdjenek e felfokozott hangulatban.
Helyi szinten néhány ötlet szárba szökkent, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a Facebook közösségi oldalon intézett felhívást a székelyföldiekhez, Csíkszéken az EMNP kezdeményezte a lobogó kitűzését a házakra, lakásokra – az összehangolt fellépés azonban hiányzott. Egyes, az RMDSZ csúcsvezetéséhez tartozó politikusok pedig oly békülékeny, simulékony hangot ütöttek meg, és oly sértődötten üzentek Budapestnek, amiért az autonómiaküzdelem támogatásáról szóló kijelentések előtt nem kérték ki véleményüket, hogy adott pillanatban olyan érzésünk támadt, élnek még bennük a kormányzati reflexek, ellenzékben is ugyanolyan visszafogottan viselkednek, mintha a bukaresti hatalom részesei lennének.
A kudarcok közé kell sorolnunk továbbá, hogy nem sikerült erdélyi dimenziót teremteni az ügynek, jóllehet a gyűlöletkampányt sugárzó kormánypárti tévécsatornákon kívül a román sajtóban eléggé sok kiegyensúlyozott, rokonszenvező írás, elemzés született. Javítani kellene a román nyelvű kommunikáción, mert világossá vált: lennének szövetségeseink, csak meg kell találnunk őket. Végül pedig kreativitásban is fel kellene vennünk a versenyt a korszerű információáramlási eszközöket kihasználva: gondoljunk például a Gândul portál által indított kampányra, melyben igen szellemes módon országunkba invitálják a briteket, válaszként az angol sajtóban indított, bevándorlás-ellenes üzenetekre. Jó lenne, ha olyan Székelyföld-képet népszerűsítenénk minden romániai médiában, hogy egyértelművé váljék azok számára is, akik semmit nem tudnak rólunk: nem zászlóégető, agresszív, idegengyűlölő nép lakja e vidéket, hanem szülőföldjéhez, nemzeti identitásához ragaszkodó – de más kultúrát, népet tisztelő közösség.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma,

Néhány megjegyzés a román–magyar feszültségekről
A székelyzászló-ügy keltette feszültségekből valamennyi politikus hasznot húz Budapesttől Bukarestig felháborodott, frusztrált, a diverzió csapdájába esett, manipulált tömegeket hagyva maguk mögött. Elsősorban Orbán Viktor Fidesze nyer, hála a bukaresti politikusoknak és tévécsatornáknak, amelyek mintha ingyen nekik kampányolnának. A Németh Zsolt államtitkár által tett felelőtlen kijelentések, amelyekre Magyarország bukaresti nagykövete is ráerősített, lángba borították a román politika és média színterét. Erre is számítottak. A románok nagy szolgálatot tesznek azzal, hogy megnyilvánulásaikkal radikálizálják a Hargita és Kovászna megyei magyarokat, a Fidesz malmára hajtva a vizet, amely elkezdte a választási kampányt a határon túli magyarok szavazatáért.
A Szociálliberális Szövetség (USL) is sokat nyer, mivel sikerült elterelni a figyelmet egy ország életének egyik legfontosabbnak számító témájáról, a költségvetésről e mostani álprobléma felelőtlen kezelésével. Amikor a magyar politikusok szorult helyzetbe kerülnek – és a Fidesznek érdeke, hogy maga is efféle felfújt nacionalista témákkal terelje el a figyelmet Magyarország gazdasági nehézségeiről –, a régi trükköt veszi elő. Átdobják a területi autonómia témáját a román határon, bízva az együgyű politikusok pavlovi reakciójában és a könnyen felhergelhető médiában.
Valahányszor politikusaink különböző botrányokat akarnak eltussolni, a magyarokra támadnak, mivel tudatában vannak annak, hogy az így kipattant cirkusz minden mást elfed. Az egészben az az érthetetlen, hogy sem a magyarok, sem a románok nem unták még meg ezt a buta játékot. Valószínű, hogy a nacionalizmus a szexuális ösztönhöz hasonlóan működik: izgalmi állapotban az ész eltűnik. A Budapesten és Bukarestben elkezdett tűzijáték nemcsak hogy elvonja a nép figyelmét a valós problémákról, hanem felforrósítja az agyakat és képes akár hosszú távra is elhomályosítani az értelmet.
Nagyon jól jön a Kovásznán állítólag törvénytelenül kifüggesztett székelyzászló-ügy az utóbbi hetek egyik főszereplőjének, Dan Voiculescunak is, aki így megúszta a bűnvádi dossziéja miatti magyarázkodást, az igazságszolgáltatással szembeni szégyenteljes megfutamodásának indoklását. Szenátusbeli lemondása azzal hozható összefüggésbe, hogy a brüsszeli jelentés névszerint is említi az Intact médiabirodalmat, amely a nyilvánosságot egyes politikusok meghurcolására használja. A legnagyobb nyereség viszont a magyar közösség befeketítéséből származik, amelynek jelentős belpolitikai hatása lesz. Ezek után Victor Ponta már nem tudja azzal zsarolni a liberálisokat, hogy kizárja őket a kormányzásból és az RMDSZ-szel hoz létre kormányzó többséget. A közvélemény szemében a romániai magyarság „démonizálása” egy időre megakadályozza az RMDSZ kormányzati szerepvállalását.
Bár ezzel Victor Ponta elvesztette az egyik fontos ütőkártyáját, még számára is nyereséges a Budapesttel folytatott diplomáciai háború. Autoriter kormányfőként tetszeleghet, aki éberen őrködik az ország határai fölött. így kevésbé tűnik annak a köpönyegforgató kormányfőnek, aki a túlélés kedvéért itthon teszi a szépet a liberálisok és Dan Voiculescu előtt, gyalázza az Európai Bizottságot, ahogy viszont Brüsszelbe ér, pont az ellenkezőjét képviseli. Kész tudathasadás.
Az EU-ellenes nacionalisták is teljes mértékben kihasználják ezt a botrányt, hogy még egy ütést mérjenek Brüsszelre és Traian Băsescura. Az egyik vitaműsorban már az is elhangzott, hogy az európai bürokraták összejátszanak a magyarokkal, azért nem lép közbe Brüsszel. Az EU-t azzal vádolták, hogy kettős mércével mér, mert most nem lép közbe tüstént, hogy megfékezze ezt a mesterségesen generált konfliktust, úgy ahogy például a nyáron a román belpolitikai válság elmérgesedésekor. Nyilvánvaló, hogy a két pillanat között nagy a különbség: tavaly jogosan beszéltünk a jogállamiság megsértéséről, most viszont az ország területi integritásának veszélye csak néhány forrófejűnek a képzeletében él. Traian Băsescu sem menekül: állítólag az autonómiával voltaképpen kiegyenlíti a népszavazáskori számlát Orbán Viktorral szemben, amikor a magyar kormányfő azt kérte az erdélyi magyaroktól, ne vegyenek részt az államfő menesztésére kiírt referendumon, így mentve meg őt a küszöbön álló lemondatástól.
Ezek lennének a politikai megjegyzéseim az ügy kapcsán. Most viszont vessünk egy pillantást a dolog lényegére. Kinek van igaza, a románoknak vagy a magyaroknak? Ki sérti meg törvényt? Hol kezdődött ez az őrület?
Először is a székely zászló kifüggesztése a román mellett teljesen törvényes. Ezt már több romániai bíróság is elismerte. Ez nagyon fontos részlet: az, aki most a székely zászló kifüggesztésének problémáját kipattintotta, ebben az esetben egy román volt. Nem a magyarok feszítették túl a húrt, hanem a románok. A volt kovásznai prefektus, akit leváltottak tisztségéből, a törvényszéken támadta meg a megyei tanács azon határozatát, amelyben jóváhagyták a székely zászló kitűzését. Így jött létre ez a jogi vita, ez a kiprovokált konfliktus, amelynek törvényes jogi lezárása 2012 novemberében megtörtént. Magától értetődő megoldás különben. Sorin Oprescu főpolgármesternek joga van kitenni Bukarest zászlóját fontos eseményekkor. A vörös kutyák felhúzzák a Dinamó zászlóját minden mérkőzéskor. Az egymilliós lélekszámot meghaladó romániai magyar közösségnek miért ne engednék meg, hogy saját szimbólumait használja, ameddig a hivatalos szimbólumokat tiszteletben tartja?
Választ keresve ezekre a kérdésekre, érdekes részletre bukkanunk. Kik is azok, akik elvitatják a magyarok azon jogát, hogy a román zászló mellett kifüggesszék a székelyt is? A volt kovásznai prefektus, Codrin Munteanu, aki a magyarok minden identitáskereső gesztusáért a törvényszékhez fordult (iskolanévadástól kezdve a zászló kifüggesztéséig). Munteanu a Konzervatív párt (PC) tagja, aki anyagilag is támogatja a Románok Polgári Fórumát. Márpedig Dan Voiculescu pártja igenis túlnőtt Vadim Tudor Nagy-Romániáján, ami a nacionalizmust, Európa- és Amerika-ellenességet illeti. Következtetésképpen nem véletlen, hogy az Antena 3 és Dan Voiculescu melegen tartja ezt az egyik saját emberük által generált konfliktust. Hála Istennek, a Ponta-kormány múlt héten leváltotta tisztségéből Codrin Munteanut.
A médiában újra életre keltek az 1990-es évek „trikolór-kísértetei”. Gheorghe Funar egyik tévéstúdióból a másikba megy, hogy egy új bécsi diktátum rémét vetítse elő, amely szétdarabolja az országot. A volt Nagy-Románia párti Lucian Bolcaş pedig újra az „irredenta” magyarokkal folytathat harcot, mint a régi szép időkben, amikor Vadim Tudorral együtt ették őket. Titus Corlăţean külügyminisztert is gyakran hívják a „válság- és ideggóc” Antena 3-hoz, ahol felelőtlenül beszélnek a nemzetbiztonságra leselkedő veszélyről, bűnvádi dossziékról, a Kovászna Megyei Tanács elnökének kivizsgálásáról és lemondatásáról. Monica Tatoiu hisztériarohamai különleges színt adnak a Romania TV adásainak, ahol bejelentette: habár magyar és szerb vér csörgedezik ereiben, kénytelen határozottan állást foglalni, mivel „ezek mindenhova betörnek”.
Elég! A nemzetféltő hazafiság az utóbbi években tapasztaltnál is sokkal nagyobb hangerőre kapcsolt. A romániai tévékben mintha polgárháborút közvetítének, az újságírók és kommentátorok mintha a végső harcokat vívó román–magyar háborúról tudósítanának.
A magyaroknak is megvan a maguk tévedése, amikor az identitásukat őrző egyszerű székely zászlónak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyi valójában van. Amikor a radikális nézeteket valló magyarok választóik orra előtt lebegtetik a székely zászlót, ehhez szeparatista eszméket is társítanak, Nagy-Magyarország képét, és nem arra szorítkoznak, hogy a székely zászlót egy helyi közösség jelképének tekintsék és így használják.
Az RMDSZ vezetőinek reakciója sem volt a legsikeresebb ebben a bolondulásban. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mintha Orbán radikálisaival igyekezett volna lépést tartani, amikor a „nemzetállam” szókapcsolat kihagyását kérte a következő Alkotmányból. A téma felvetése abszolút legitim, Kelemen Hunor érvei helyesek ugyan, de a pillanatot rosszul választotta meg, és csak olajat öntött a tűzre.
És hogy mi az eredménye mindennek? Termőréteg helyett egy újabb réteg hamu a román–magyar kapcsolatok felett. Egyes racionálisabb hangok úgy vélik: a kellemetlen incidens nyomán keltett feszültségek nem fognak egyhamar elcsitulni az amúgy is frusztrált magyar közösségben, amelyben egyre erősebb az elszigetelődési komplexus; erősebb, mint akkor, amikor – jól-rosszul – az RMDSZ kormánypártként képviselte a romániai magyarság érdekeit. Ezen vélemények szerint a Székelyföld autonómiája kapcsán Bukarest és Budapest között kirobbanó botrány ugyanakkor lerombolja azt a mítoszt, miszerint Románia jó példa, ami a kisebbségi jogok tiszteletben tartását illeti.
Az Alkotmány legutóbbi módosítása óta tíz év telt el, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy Romániában elfogadják a kisebbségi törvényt, az anyanyelvnek a közigazgatásban való használata kaotikus, a regionalizálási projektet pedig második Trianonként emlegetik, amennyiben a magyar kisebbséget egy olyan közigazgatási egység határai közé szorítanák, amelynek megrajzolásakor nem veszik figyelembe a történelmi valóságot, a román prefektusok pedig nem a kormány képviselőiként, hanem nagykövetként viselkednek Hargita és Kovászna megyében.
Ami pedig a magyarokat illeti, úgy tűnik, elfelejtik, hogy Románia legszegényebb megyéiben élnek. Fel kellene tenniük néhány kérdést maguknak: bár a román többség nem teljesítette a magyarság összes elvárását, nem adta meg a kért jogokat, miért élnek rosszabbul a székelyföldi magyarok, mint azok, akik olyan megyékben laknak, ahol a románság többségben van, és a megyei vagy a városvezetők románok? Hogyan lehetséges, hogy a magyar politikai elit pont olyan korrupt, mint a román? Hogyan lehetséges, hogy annyira rosszak a székelyföldi utak, és oly mértékű ott a szegénység, bár a székelyföldi megyék nagyon gazdagok természeti kincsekben? Polgármestereik, megyei tanácselnökeik, a helyi közigazgatások mit tettek a romániai magyarokért huszárkarneválok szervezésén, Avram Iancu-bábuk felakasztásán, zászlólengetésen és 1848-as jelképek felemlegetésén kívül?
DAN TAPALAGĂ
(Forrás: Hotnew.ro)
Szabadság (Kolozsvár),

Magyar veszély
Lassan rendeződnek Szatmáron az etnikai viszonyok annak ellenére, hogy az utóbbi időben vészesen degenerálódott a helyzet – a magyarok a románokkal összejártak, előbbiek saját nyelvükön karattyoltak miséken, sőt néha hivatalos helyen is egy-egy „kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok” erejéig, nem is beszélve a vészesen gyakorivá vált vegyes házasságokról.
A normalizálódás kezdetének reménye az egyik szocialista szenátor fáradozása nyomán csillant fel bennem, aki végre elkezdte kongatni a vészharangot, figyelmeztetve a magyar veszélyre.
Az úriember jól látja a dolgokat: valóban keményen büntetni kéne azokat, akik a boltban vagy fodrásznál nem a román nyelvet használják, és abban is igaza van, hogy megelőző csapásként a legjobb az lenne, ha a román hadsereg máris elindulna Budapestet elfoglalni, mert hisz mégiscsak ez jelentené a valódi biztonságot. Tudvalevő, hogy egy társadalom jövője nagymértékben az oktatáson múlik, ezért szerintem komolyabban kellene venni a román történelem tanítását, illetve keményebb módszereket kellene alkalmazni a nemzeti identitás kiépítése érdekében – különös tekintettel a magyar gyerekekre. Alternatív, gyakorlati módszereket is használó történelemórák keretében például ismételten eljátszhatnák a poszádai csatát, ami abból állna, hogy a magyar diákok fejére az emeleti termekből nagyobb súlyú tankönyveket és cserepes virágokat dobálnak. Hogy a Horea vezette parasztfelkelés se menjen feledésbe, a bordásfalra felkötött gyerekeken kéthetente alkalmazhatnák a kerékbetörést, persze csakis úgy, hogy 8 napon túl gyógyuló sérülést ne okozzanak. A bakugrásnál pedig a magyar diákok számára a gumimatrac helyett kihegyezett karókat tehetnének, hogy agyukba vésődjön az igazságos uralkodó, Vlad Ţepeş. A nemzeti emlékezet horizontjának tágítása érdekében továbbá a magyar gyerekeknek nem a szokványos dobozos tehéntejet kellene adni uzsonnára, hanem anyafarkasok csecsét szopogathatnák szünetben, hogy egész életükben emlékezzenek Romulusra és Remusra, a nagy elődökre. De lehet, hogy a legegyszerűbb mégis az lenne, ha a honatya végre elmenne egy jó nevű pszichiáterhez, aki kigyógyítaná a paranoiájából, amit valószínűleg akkor szedett össze, amikor a mamája megfenyegette, hogy nagyon elveri, ha ismét behugyozik a sötétben a kiságyába.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Németh Zsolt: Egy kisebbség léte nem kormányfüggő
A mai Európában elfogadhatatlan és életidegen, hogy a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Mindez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul,és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Holott egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
– Heves indulatokat váltott ki a bukaresti balliberális kormány részéről egy héttel ezelőtti nyilatkozata, amelyben jelképes agressziónak nevezte a román hatóságoknak a székely zászló kitűzése ellen foganatosított intézkedéseit. Akkor is ilyen keményen fogalmaz, ha előre sejti, milyen durva reakciót vált ki Bukarestben a nyilatkozata?
– Nagyon szerettem volna finomabban fogalmazni, de sajnos immár hónapok óta annak vagyunk tanúi, hogy a román kormány helyi képviselői, a prefektusok fellépnek a székely zászló használata ellen a három székely megyében. Ez egyértelműen a székelység egyik legfontosabb szimbóluma ellen irányul, és egyben tagadja jogukat saját jelképeikhez. Ez a mai Európában elfogadhatatlan és életidegen. Egy nemzeti közösség nem attól létezik, hogy egy kormány azt akarja-e, vagy sem, hanem attól, hogy a közösség tagjai mit éreznek. Érdekes az is, hogy nemcsak az EU más országaiban teljesen megszokott a regionális identitás és annak szimbólumrendszere, hanem Romániában is, vannak például mócok, oltyánok, moldvaiak, dobrudzsaiak, csak a székelyektől vitatják el ezt a jogot.
– Miközben az elmúlt napokban egyeztetett az ügyben Orbán Viktor kormányfő és Traian Băsescu román elnök, valamint a két ország külügyminisztere, a román kormány képviselői továbbra is kötik az ebet a karóhoz, miszerint törvénybe ütközik közintézményeken elhelyezni a székely zászlót. Milyen eszközök állnak a magyar kormány, a diplomácia rendelkezésére, hogy meggyőzze Bukarestet álláspontja felülvizsgálatáról?
– A célravezető eszköznek továbbra is a párbeszédet tarjuk, amely alkalmat adhat arra, hogy mindkét fél kifejthesse álláspontját, érveit különböző kérdésekben, és érdemi, kölcsönösen kielégítő válaszokat találjon azok megoldására. Magyar részről erre készen állunk.
– Kovászna megye prefektusa után a napokban Maros és Hargita megye kormánymegbízottja szólította fel a polgármestereket, hogy távolítsák el a város- és községházáról, iskolákról, kórházakról a székely zászlót. Elképzelhető-e, hogy Magyarország nemzetközi fórumokhoz forduljon, ha a párbeszéd nem vezet eredményre, és folytatódik a székely és a magyar jelképek elleni hadjárat Romániában?
– A felmerült problémák megoldását szeretnénk kétoldalú keretek között, higgadt hangnemben folyó megbeszélések útján megtalálni, nem célunk a feszültség élezése. Romániának érdemes végiggondolnia, hogy mit ér el egy jelkép, így a székely zászló tiltásával. Minél erősebben és korlátozóbban lépnek fel, annál világosabbá válik nemzetközi téren, hogy Románia vitatja állampolgárai egy csoportjának jogát arra, hogy saját maga határozhassa meg, milyen jelképpel tud azonosulni. Magyarországon elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki a román lakosságú községekben a hivatalos épületekre, iskolákra kihelyezett román zászlók leparancsolásáért szálljon síkra, miközben Romániában a magyar és a székely zászló használatáért rendszabályoznak, sőt büntetnek.
– Ön többször hangsúlyozta, hogy Magyarország a párbeszéden alapuló megoldásban érdekelt Romániával a székely zászló használatának ügyében, Bukarest azonban folyamatosan a belügyeibe való beavatkozásnak minősíti Budapest fellépését. Mivel magyarázza ezt a román retorikát a „be nem avatkozás” elvéről kisebbségi kérdésben? Főleg annak ismeretében, hogy Bukarest tavaly azzal fenyegetőzött: megakadályozza Szerbia uniós tagjelöltségét, ha Belgrád sürgősen nem tesz konkrét lépéseket a Szerbiában élő román (vlach) kisebbség helyzetének javításáért.
– A kettős mérce alkalmazása nem szép dolog, ráadásul a belügyekbe való beavatkozás vádja kicsit talán idejét múlta is. Én hiszek abban, hogy tudunk ebben az ügyben is párbeszédet folytatni a román barátainkkal.
– Hogyan kommentálja, hogy az RMDSZ számos vezető politikusa sérelmezte, hogy a magyar kormány előzetesen nem kérte ki a szövetség véleményét a székelyzászló-ügyben, sőt többen azt állították, hogy a Fidesz kampánymegfontolásból vetette fel a kérdést?
– Ez olyan félreértés, amelyet tisztáznunk kell: a fellépésünk mögött nem volt semmiféle belpolitikai megfontolás. Valóban elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a magyarság több százezres tömegeitől megtagadják szimbólumai használatának jogát. Okunk sem volt – és most sincs – feltételezni, hogy az RMDSZ véleménye esetleg eltér e kérdésben a miénktől, hiszen őket még közvetlenebbül érinti a román állam egyes szerveinek fellépése. A fellépésünk nem a feszültség élezését szolgálta sem román partnereinkkel, sem az RMDSZ-szel.
– Titus Corlăţean román külügyminiszter kiutasítással fenyegette Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, mert Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Módosíthat a magyar kormánynak az önrendelkezési igénnyel kapcsolatos álláspontján az ehhez hasonló bukaresti diplomáciai fenyegetőzés?
– Nézze, ez megint olyan kérdés, mint a zászló ügye: ha valami létezik, az attól, hogy tiltjuk, még van. A székelyek sokszor kinyilvánították, hogy szeretnék, ha Székelyföld lakosai dönthetnének saját ügyeikben. A hangsúly a lakosságon van, ami azt jelenti, hogy a magyarok és a románok közösen, demokratikusan döntenek az egyes ügyekben. Az autonómia pedig azt, hogy mindehhez a román állam teremti meg a garanciális kereteket, amelyet az autonómia szervei nem léphetnek át. A románság számára a legfontosabb üzenet, hogy az autonómia nem irányul ellenük. Sem az ország más részein lakó, sem a Székelyföldön élő románok ellen. Attól, ha a magyar nyelv egyenrangúvá válik a románnal, ők még ugyanúgy boldogulhatnak anélkül, hogy beszélnének magyarul, a közigazgatásban a román nyelv nem veszti el a szerepét. Megszűnik viszont egy olyan dolog, ami ma mérgezi a kapcsolatokat, és amivel a magyarokat naponta szembesítik: nevezetesen hogy nyelvük, jelképeik alacsonyabb rangúak, idegenek szülőföldjükön vagy akár tiltottak, büntetést érdemlőek. Ha hideg fejjel végiggondoljuk ezt, akkor magunk is megütközhetünk azon, hogy mennyire egyszerű kérdésről van szó itt: a jogegyenlőség, az otthonosság érzésének megteremtéséről. Ráadásul az autonómiától Románia nem kevesebb lesz, hanem több, gazdagabb, a kétoldalú kapcsolatok pedig tehermentessé válnak, ami kölcsönös érdek. És veszít vele valaki? A nacionalista hangulatkeltőket leszámítva senki.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Budapesti szimpátiatüntetés a Székely Szabadság Napján
A Székelyföldért Társaság Közhasznú Egyesület mindenkit hív, hogy nemzeti összefogással tegyenek hitet a székely nép önrendelkezése mellett! A Romániában zajló „zászlóháború" nem csak egy őshonos magyar közösség, a székely nép legfontosabb jelképének megvédéséért folyik. A tét Székelyföld területi egységének a megóvása és az önrendelkezés kivívása. Ennek a törekvésnek üzent most nyíltan hadat a Victor Ponta vezette bukaresti kormány, s csatlakoztak hozzá a legsötétebb román ultra-nacionalista erők. Mi, az anyaországban és a Kárpát-medence más részein élő magyarok mutassuk meg, hogy képesek vagyunk összefogni és egységesen kifejezni a székely nép és törekvései iránti szolidaritásunkat.
Marosvásárhellyel egy időben Budapesten is hirdetjük, hogy a Székely Szabadság Napján csakis a székely nép autonómiájának garanciáiról lehet szó és nem pártok vagy ideológia csoportok üzeneteiről. Egyféle zászló, Székelyföld aranysávos kék lobogója ezerével hirdesse: egységesek vagyunk, és egyetlen célért gyűlünk össze szerte a világban, ahol Székelyföldről elszármazott magyarok élnek.
Kérjük, hogy a Székely Nemzeti Tanács céljaitól idegen üzeneteket senki se fogalmazzon meg sem szavakban, sem jelképekben. Valljuk és hirdessük együtt a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozatát: „Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlet-hatáskörökkel rendelkező, autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben".
os.mti.hu
Erdély.ma

Itt a vita vége (?)
Egyetértek Kántor Lajossal abban, hogy lezárta a Kós-ügyben támadt vitát. Kettőnknek legalább is egymással, valóban nincs miről eszmét cserélni. Legjobb szándékom és ismeretem szerint, senkit meg nem szólítva, bántva, személyeskedés nélkül próbáltam a Kós-kérdéshez közelíteni. Nekem szóló legújabb válaszának címe – Itt és ott– tökéletesen mutatja a magyar–magyar aktuálpolitikai kérdést szinte naponta mérgező kór terjedését. Először a Nesze neked nemzetegyesítés címet akartam adni válaszomnak, de én nem vagyok politikus, hogy a kérdést erről az oldaláról közelítsem meg. Ezt megteszi Szanyi Tibor a „két haza” egyik felében és most vitapartnerem a másikban. Ennek ellenére biztató reményekre jogosít, hogy Kántor Lajos – amint idézett könyvéből – Budapesten publikál, s az én írásom Kolozsvárt jelenik meg. Fejemre olvasott, helytelennek minősített egyik kötőszóhasználatom nem bizonyos, hogy a Kós-vita legfontosabb kérdése lehet. Az eredeti kérdésben én mindenesetre a továbbiakban is Kós Károly szavait, mondatait fogom idézni, s a sajátunké helyett azok elemzésére biztatnék mindenkit. A vezető értelmiségiek állásfoglalását – itt és ott – egyaránt váró nagyközönség is jobban járna.
Sas Péter
Szabadság (Kolozsvár),

Kiújult a román–magyar zászlóvita
Alig csitult el a székely zászó körüli botrány, tegnap ismét kiújult azt követően, hogy a lobogót kitűzték a magyar Országgyűlés épületére Kövér László házelnök kezdeményezésére. A zászló kihelyezésére abból az alkalomból került sor, hogy Budapesten ülésezett tegnap a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) plenáris ülése, amely a most elfogadott dokumentumában leszögezte: az autonómia segíthet megtartani a külhoni magyar közösségeket. Az RMDSZ küldöttsége nevében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, hogy az erdélyi magyaroknak szükségük van a segítségre, a szolidaritásra, de ennek mikéntjéről egyeztetni kell. A román külügy tegnap közleményben állapította meg: sajnálattal veszi tudomásul, hogy a magyar hatóságok továbbra is olyan jelképes akciókhoz folyamodnak, amelyek provokálják a román közvéleményt.
Az RMDSZ tájékoztató hírlevele szerint Kelemen Hunor a KMKF-ülésen a közösségi jelképekkel kapcsolatban megköszönte mindazoknak a szolidaritását, akik ezt önzetlenül tették. – Jó volt látni és érezni, hogy ilyen súlyos pillanatokban nem vagyunk egyedül. Ugyanakkor egy szerény és tiszteletteljes kéréssel is szeretnék a magyar politikai élet szereplőihez fordulni: minden segítségnyújtás előtt legalább egy pár órával, próbáljunk meg egymással konzultálni. Nem árt, ha tudjuk, hogy segítség érkezik, nem árt, ha szólnak nekünk, hogy kapaszkodjunk meg, mert a mi ügyünk mellé állnak, és összehangoljuk cselekvési terveinket” – mondta az RMDSZ elnöke, aki szerint végső soron ezeket a problémákat „nekünk” kell megoldani Romániában, és ebben a pillanatban nehezen tudnak olyan román partnereket találni, akik kiállnak a magyarok mellett.
Kövér László arról beszélt, hogy fontos a nemzeti szolidaritás a külhoni magyarság számára. Felhívta a figyelmet arra, hogy a környező országokban gyors ütemben csökken a magyarság lélekszáma, emiatt a politikai érdekképviselet is veszélybe kerülhet, mert 20 év múlva elfogynak, akiket a politikának képviselnie kellene.
A KMKF plenáris ülésén Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hangsúlyozta: alapvető emberi jog a nemzeti közösségek szimbólumainak használata. Köszönetet mondott azoknak a magyarországi önkormányzatoknak, amelyek „erdélyi barátaink melletti szolidaritásuk jeleként” kiteszik a székely zászlót.
A KMKF plenáris munkaülését a magyar nemzetpolitika aktuális kérdéseiről szóló állásfoglalás kiadásával fejezte be. A dokumentum szerint a képviselői fórum „elvárja a román hatóságoktól, hogy szüntessék meg azon székelyföldi önkormányzatok zaklatását, amelyek a román törvényekkel és Románia nemzetközi vállalásaival összhangban a székelység jelképeit használják”. A Romániában tervezett alkotmánymódosítással összefüggésben a KMKF szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja az erdélyi magyarokat minden olyan kérdésben, amely a nemzeti identitást, a közösségi és nyelvi jogokat, a kulturális és vallási értékeket érinti. Emellett a szervezet támogatja az elkobzott egyházi és közösségi vagyonok visszaszolgáltatását is.
A román külügyminisztérium szerint a magyar hatóságok viselkedése ellentétben áll a két ország külügyminiszterének legutóbbi megállapodásával, amikor a két ország diplomáciai vezetője egyetértett abban, hogy csökkenteni kell a feszültséget. A dokumentum szerint Románia továbbra is szigorúan alkalmazni fogja a jelképek nyilvános használatára vonatkozó törvényeit.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár),

Petőfi tanár úr már nem jön Kolozsvárra
Legutóbb, két-három hete még arról beszélgettünk telefonon, hol lehetne a szállása márciusban, amikor újra Kolozsvárra jön a feleségével együtt, és hogy előtte még keressem föl őket, amikor Budapestre megyek.
Hétfőn azzal a döbbenettel telefonált Zsuzsa aszszony, hogy a Tanár Úrnak február 10-én, vasárnap este megállt a szíve. 82. évében elhunyt Petőfi S. János professzor, az olaszországi Maceratai Egyetem nyelvfilozófiai tanszékének vezetője, a filozófiai intézet igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Karizmatikus személyisége volt a nemzetközi és a magyar tudományosságnak, a szövegelmélet, a nyelvfilozófia, a poétika és a humán kommunikáció nemzetközi hírű kutatója, a „szemiotikai szövegtan” megteremtője.
Szakmai pályája, munkássága, hatása egészen kivételes. A debreceni egyetemen szerzett előbb matematika–fizika–ábrázoló geometria, majd német nyelv és irodalom szakos diplomát 1961-ben. Tudományos pályája az MTA Nyelvtudományi Intézetéből indult. 1969 és 1972 között a Göteborgi és a Konstanzi Egyetem tudományos kutatója volt, 1972-ben az Umeai Egyetemen doktorált és habilitált. 1972-től 1989-ig a Bielefeldi Egyetem szemantikaprofesszoraként tevékenykedett, 1989 óta a Maceratai Egyetem nyelvfilozófia-professzora.
Ritka jelenségként: a tudós pályája és az általa (is) létrehozott diszciplína, a szemiotikai textológia „fejlődése” jelentős mértékben egybeesik. Európában általában szövegnyelvészetként, szövegtanként ismerik ezt a területet, az angolszász szakirodalomban diskurzuselemzésként. Petőfi S. János alkatával, soknyelvűségével, mély és széleskörű műveltségével, a „két kultúrát” áthidaló szakmai tudásával és érdeklődésével – mint több vele készített interjúban kifejtette – „kommunikatív” emberként mindig vonzódott a kommunikációhoz, annak gyakorlati és elméleti vonatkozásaihoz.
Integratív személyiségként és tudósként a szövegek nyelvészeti és hermeneutikai megközelítése között vert hidat. 1977-től alapító főszerkesztője volt a Research in Text Theory (Berlin / New York: de Gruyter) c. könyvsorozatnak, mely a szövegtan egyik legtekintélyesebb nemzetközi fóruma. 1972-től alapító társszerkesztője a Papiere zur Textlinguistik / Papers in Textlinguistics (Hamburg: Buske) című könyvsorozatnak, melynek közel 80 kötete jelent meg.
Tanulmányai a nemzetközi élvonalba tartozó folyóiratokban és tekintélyes könyvsorozatokban jelentek meg angol, német, olasz, francia, spanyol és japán nyelven, 1988 után magyarul is. Bármilyen nyelven publikálta is tanulmányait, azokban többnyire magyar műveket elemzett, mutatott be, és ezzel a magyar kultúra közvetítője, nagykövete is volt.
Szakmai pályája abban is kivételes, hogy külföldre való kikerülése után három évvel, 1972-ben Bielefeldben már professzorként alapítja meg a szemantika tanszéket, részt vesz a modern struktúrájú és szemléletű egyetem szervezésében, dékánként a kar vezetője. 17 évvel később már a német tapasztalatokkal, nemzetközi hírű eredményekkel és kiterjedt kapcsolatokkal kerül a 700 éves Maceratai Egyetemre, Olaszországba. Európában aligha van tudós, aki olyan mély és alapos egyetemi tapasztalatokkal rendelkezett volna, mint Ő.
A német rendszerben a nyitottságot és a belterjesség elutasítását értékelte sokra, az integrált oktatásra való törekvést, és különösen azt, hogy ennek közvetlen hatása lehetett a közoktatásra. Az olasz rendszer már centralizáltabb és belterjesebb volt, másféle előnyökkel. 1991-ben pécsi díszdoktori avatásán tartott előadásában öszszegezte addigi tapasztalatait ezzel a címmel: Egyetemről egyetemre. Amiben éltem, amiben jelenleg élek, s amiben talán a jövő generációinak élnie lehetne. Ezt a szöveget kötelező olvasmánnyá kellett volna tenni mindazok számára, akik nálunk vagy Magyarországon hályogkovácsként egyetemeket alapítottak és működtettek. Ma is megvan az aktualitása a vezetők, a hallgatók és az oktatáspolitikusok számára egyaránt.
Nekünk 1969 májusától volt közvetlen kapcsolatunk Vele. Nekem személyesen is. Az 1990 előtti időszakban ez távoli szakmai kapcsolatot jelentett. 1990 után Pécsett, Szegeden és Debrecenben is kutatócsoportok jöttek létre az Ő vezetésével, magyar nyelvű kiadványsorozatok indultak el, ezekben erdélyi szerzők is helyet kaptak. Nálunk készülő doktori dolgozatok szerzőit istápolta, részt vett hivatalos bírálatokban is. Különösen szívén viselte a közoktatást, az iskolai magyar nyelv és irodalom oktatását. 1998-ban a feleségével, Benkes Zsuzsával írt. A szöveg megközelítései. Kérdések – válaszok. Bevezetés a szemiotikai szövegtanba című könyvük sokak számára Erdélyben is kézikönyvvé, tankönyvvé vált, akárcsak a korábbi Elkallódni megkerülni vagy a Szövegtani kaleidoszkóp két kötete.
Eljött a magyar tanárok csíkszeredai továbbképzésére, ott volt velünk Sepsiszentgyörgyön, itt Kolozsváron szinte minden évben az egyetemen, a márciusi anyanyelvi rendezvényen. Noha a fizikuma fokozatosan gyengült, előadásai, gondolatai, mondatai kristálytiszták maradtak, mint mindig is voltak. Amit elmondott vagy leírt, abban pontos és határozott volt, amikor költői szöveget, zeneművet vagy képzőművészeti alkotást elemzett, értelmezett, akkor érzékeny volt, mint a hegedű húrja. Nagyon fontosnak tartotta, hogy az értekező szöveg pontos és kifejtett legyen. Előadásain elvárta a lankadatlan figyelmet és az érdeklődést. Kérdezni szeretett, és a hallgatóitól is elvárta, hogy kérdezzenek.
Tudósként sokan gyászolják, sokan fognak emlékezni Rá Japántól Amerikáig, leginkább Németországban és Olaszországban. A mi fájdalmunk és szomorúságunk egészen személyes: az emberi veszteséget éljük meg, mivel a Tanár Úr közvetlenségében, szerénységében, szeretetében és barátságában volt emberként is egészen kivételes.
Szinte lehetetlen búcsúzni Tőle.
Nyugodjék békében.
Péntek János
Krónika (Kolozsvár),

Román külügyminisztérium: Budapest provokálja a román közvéleményt
A román külügyminisztérium pénteken újabb közleményt adott ki a székelyzászló-ügyben: a tárca sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy a magyar hatóságok – Bukarest megítélése szerint – továbbra is olyan jelképes gesztusokat tesznek, amelyek provokálják a román közvéleményt.
Bukarest közleménye nem sokkal azután jelent meg, hogy a román média beszámolt róla: a „nemzeti szolidaritás jelképeként" a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) plenáris ülése alkalmából Kövér László házelnök kezdeményezésére pénteken az Országgyűlés Hivatala kitűzte a székely zászlót a Parlament Kossuth téri homlokzatára.
A román külügyi közlemény nem nevezi meg a „jelképes gesztusokat". Leszögezi viszont, hogy „ez a viselkedés ellentétes azzal, amiben Románia és Magyarország külügyminisztere a közelmúltban megállapodott". A dokumentum szerint pénteken román kollégájának küldött levelében Martonyi János is megerősítette: a két miniszter közös fellépése nyugtató hatással volt a felmerült feszültségekre. „A román kormány következetesen tartja magát ahhoz, hogy cselekedeteivel a kétoldalú stratégiai partnerséget szolgálja, és a magyar féltől is azt várja, hogy ugyanebben a szellemben cselekedjen" – olvasható közleményben. A kommüniké hozzáfűzi, hogy a román kormány továbbra is szigorúan alkalmazni fogja az ország törvényeit, beleértve a jelképek nyilvános használatára vonatkozókat is.
A Bukarestben kormányzó Szociálliberális Szövetséghez közel álló hírtelevíziók „Magyarország ismét semmibe veszi Romániát" címfelirattal, a nap híreként számoltak be arról, hogy a magyar parlament épületére kitűzték a székely zászlót.
Az Antena 3 hírtelevízió élő adásában Bogdan Aurescu román külügyi államtitkár pénteken azt mondta: a román diplomácia továbbra is tájékoztatja a fejleményekről európai partnereit.
„Nem értem, mi a célja ennek a zászlószámlálásnak – egy a parlamenten, kettő a prefektusi hivatalon, és így tovább – de mi továbbra is a stratégiai partnerség útján szeretnénk haladni, ha Budapest is ezt szeretné" – mondta a román külügyi államtitkár.
Aurescu hozzátette: román részről ő a társelnöke a magyar-román kisebbségi vegyes bizottságnak, amelynek 2011 óta nem sikerült tető alá hoznia a tervezett kisebbségvédelmi megállapodást.
„Sokkal fontosabb lenne ennek a megállapodásnak a megkötése, mint ez a nevetséges zászlóvita. Hiányosságok mutatkoznak a magyarországi románok anyanyelvű oktatásában, a román iskolák és kiadványok finanszírozásában: ezeket kellene inkább a magyar félnek megoldania" – mondta a román külügyi államtitkár.
MTI
Székelyhon.ro,

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)

Alapvető jog a nemzeti közösségek szimbólumainak használata
Összeült a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma
– Alapvető emberi jog a nemzeti közösségek szimbólumainak használata – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken Budapesten, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) plenáris munkaülésén.
A kereszténydemokrata politikus köszönetet mondott azoknak a magyarországi önkormányzatoknak, amelyek "erdélyi barátaink melletti szolidaritásuk jeleként" kiteszik a székely zászlót. Semjén Zsolt a székely zászlók nyilvános használatával kapcsolatban Románia és Magyarország között az utóbbi hetekben kialakult helyzetre utalva azt mondta: nem szándékunk "bármiféle feszültség erősítése Romániával".
A magyar állampolgárságnak a külhoni magyarok számára történő könnyített megadásáról szólva közölte, hogy a kérelmezők száma közel jár a 400 ezerhez. Semjén Zsolt megítélése szerint a külhoniak körében tapasztalható asszimiláció megállítása két dologtól függ. Egyrészt biztosítani kell a hagyományos oktatási, kulturális támogatási formákat, másfelől a honosítással, a teljes jogú állampolgárság megadásával olyan erős impulzust kapnak a diaszpórában és a környező országokban élő magyarok, amely identitásában is megerősíti a világ magyarságát. Értékelése szerint ehhez hathatós támogatást nyújtanak a KMKF munkájában résztvevők is.
Kövér László köszöntője és Semjén Zsolt beszéde után a KMKF zárt ülésen folytatta munkáját. Az MTI-vel előzetesen közölt napirend szerint a zárt ülésen tájékoztatót tartott Szili Katalin, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága autonómia albizottságának elnöke, valamint Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke is.
Népújság (Marosvásárhely),

Kelemen Hunor: az erdélyi magyaroknak szükségük van a segítségre, a szolidaritásra, ám ennek mikéntjéről egyeztetnünk kell
Kelemen Hunor szövetségi elnök az erdélyi magyarság sorsát is befolyásoló politikai történésekről számolt be a Kárpát- medencei Magyar Képviselők Fóruma plenáris ülésén pénteken, Budapesten.
"Az elmúlt esztendőben embert próbáló időket éltünk át, ám két választás után elmondhatjuk, hogy minden próbálkozás ellenére, politikai értelemben életben vagyunk, életben maradtunk. Ez sokakat keserűséggel tölt el, értetlenül állnak a tények előtt és a harc folytatásáról nyilatkoznak. Nemcsak életben maradtunk, hanem sikerült megszereznünk azt a társadalmi támogatást, amely önkormányzati és parlamenti képviseletet biztosít az erdélyi magyarságnak. Vannak fájó veszteségeink, elvesztettük Szatmár és Maros megyét, valamint Szatmárnémetit. De növeltük helyi tanácsosaink számát, 19-cel több polgármesterünk van 2008-hoz képest, és szavazatszámban is többet kaptunk, mint négy évvel azelőtt. A parlamenti választásokon az RMDSZ elérte az 5 százalékot úgy, hogy hatalmas román felhajtóerő működött, és minden bejelentéssel, állásfoglalással ellentétesen volt magyar–magyar verseny. Mindezek ellenére a szövetség megszerezte a magyar szavazatok 89 százalékát, a magyar ellenpárt még csak a közelébe sem került egyetlen mandátumnak sem. Összegzésként, 2012 után erős önkormányzati és parlamenti képviseletet szerzett az RMDSZ, amellyel az erdélyi magyar nemzetközösség érdekeit védi" – számolt be az RMDSZ elnöke az elmúlt esztendő politikai eseményeiről.
Ezt követően Kelemen Hunor ismertette mindazokat a politikai döntéseket, amelyekről 2013-ban hoz döntést a román parlament.
"70 százalékos parlamenti többséggel nézünk szembe, amely döntést tud hozni nélkülünk minden kérdésben. Ebben az esztendőben Románia alkotmánymódosításra készül, át akarja alakítani a fejlesztési régiókat egy közigazgatási reform keretében, és új választójogi törvényt fogad el, amely 2016-tól kezdődően lép életbe. És eközben nap mint nap meg kell védenünk az eddig megszerzett jogainkat: közösségi szimbólumaink használatának jogát, az anyanyelv használatát és az oktatási rendszerben elért eredményeket. Mindezt olyan körülmények között, hogy a Szociál- Liberális Unió egy olyan parlamenti többséggel rendelkezik, amely a mi szavazataink nélkül is képes elfogadni bármilyen törvénytervezetet. Egy olyan többség ez, amelyben a magyarellenes indulatok, a nacionalista érzelmek jelen vannak, míg a román ellenzék végelgyengülésben szenved, és nemhogy a mi, de még a saját problémáira sem képes figyelni" – részletezte a szövetségi elnök.
"A közösségi szimbólumokkal kapcsolatosan szeretném megköszönni mindazoknak a szolidaritását, akik ezt önzetlenül tették, jó volt látni és érezni, hogy ilyen súlyos pillanatokban nem vagyunk egyedül. Ugyanakkor egy szerény és tiszteletteljes kéréssel is szeretnék a magyar politikai élet szereplőihez fordulni: minden segítségnyújtás előtt legalább egy pár órával próbáljunk meg egymással konzultálni. Nem árt, ha tudjuk, hogy segítség érkezik, nem árt, ha szólnak nekünk, hogy kapaszkodjunk meg, mert a mi ügyünk mellé állnak, és összehangoljuk cselekvési terveinket. Mert azt pontosan látnunk kell, hogy végső soron ezeket a problémákat nekünk kell otthon megoldanunk, és ebben a pillanatban nehezen tudunk olyan román partnereket találni, akik kiállnak mellettünk" – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor kitért ugyanakkor az európai polgári kezdeményezés fontosságára, ismertetve azt az együttműködési megállapodást, amelyet az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója kötött. Ennek mentén párbeszéd kezdődött az RMDSZ és a Székely Nemzeti Tanács, valamint a Magyar Polgári Párt között.
A szövetség elnöke felszólalása végén felhívta a figyelmet, hogy a romániai régióátszervezés a legfontosabb politikai téma ebben a pillanatban az RMDSZ számára, mert fennáll annak a veszélye, hogy szétverjék a magyarság székelyföldi erejét.
Népújság (Marosvásárhely),

Kövér: fordulóponthoz érkeztünk
Kövér László szerint nehéz év áll a környező országok magyar nemzeti közösségei előtt, de egységes fellépéssel a nemzetpolitikai veszélyből nemzetpolitikai esélyt kovácsolhatunk. Az Országgyűlés elnöke erről a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) plenáris munkaülésén beszélt tegnap Budapesten.
A házelnök az ülés elején mondott köszöntőjét azzal kezdte: nehéz év áll Magyarország, valamint a környező országokban élő magyar nemzeti közösségek előtt is. Felhívta a figyelmet arra, hogy népszámlálási adatok szerint az 1992 és 2002 közötti időszakhoz hasonlóan az elmúlt tíz évben is tízszázalékos lélekszámcsökkenés követezett be minden nemzeti közösségben. Ha ezt nem sikerül megállítani vagy rövid távon mérsékelni, akkor a politikai érdekképviselet is veszélybe kerülhet, mert húsz év múlva elfogynak, akiket a politikának képviselnie kellene – mutatott rá Kövér László. Emellett – mondta – a nemzeti közösségeket az elmúlt tíz évben nemcsak a politika viharai, hanem pénzügyi, szociális válság nehézségei is megviselték, és ezekben a szociálisan feszült szituációkban mindig nagy a veszélye annak, hogy a magyar közösségeket „jelképes vagy valóságos agresszió” éri. Ezzel kapcsolatban utalt a székely zászló körüli „hisztériakeltésre”, illetve a folytatódó magyarverésekre Délvidéken. Úgy fogalmazott: „bizonyos értelemben fordulóponthoz is érkeztünk, kérdés, hogy néhány sarkalatos magyar ügyben tudunk-e először magyarok és csak utána valamilyen pártállásúak, jobboldaliak vagy baloldaliak lenni”. Ha igen, akkor saját esélyeinket növeljük a gondjaink megoldására, amennyiben nem, akkor folytatódnak azok a nemzeti folyamatok, amelyek kézzelfogható közelségbe hozták a „legsúlyosabb kilátásokat”, amelyekre ezelőtt, húsz éve nem gondoltunk – mondta a házelnök. Ugyanakkor kijelentette: ha tudunk egységesen fellépni minden fórumon, akkor van esélyünk arra, hogy a nemzetpolitikai veszélyből nemzetpolitikai esélyt kovácsoljunk. Reményét fejezte ki, hogy a KMKF tanácskozása közelebb visz ehhez.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kemény szavak hangzottak el a KMFK ülésén
Eddig tabuként kezelt kérdéseket feszegettek és kemény szavakat használtak a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) zárt ajtós budapesti ülésén résztvevő RMDSZ-es küldöttség felszólalói.
„Először fogalmazódott meg az az igény, hogy az anyaország kormányzati, parlamenti erőinek le kellene ülniük beszélgetni szűkebb körben a határon túli magyar szervezetek vezetőivel az elmúlt 23 év tanulságairól, arról, hogy mi nem működött és miért nem a magyar-magyar kapcsolatokban” – számolt be a maszol.ro-nak Szabó Ödön. A Bihar megyei képviselő szerint még soha nem volt ilyen őszinte, nyílt beszélgetés a KMKF ülésein.
Szabó Ödön elmondta, a magyarországi kormánypárt politikusok, élükön Kövér László házelnökkel a határon túliaktól eltérően értékelték ugyan az elmúlt 23 év magyar-magyar kapcsolatait, de nem zárkóztak el attól, hogy ülésen az elhangzó kifogásokról újra tárgyaljanak. „Kövér László azt válaszolta: rendben van, üljünk le újra egy olyan körben, ahol ezekről a problémákról ugyanilyen nyíltan vagy akár még nyíltabban és akár még nyersebben lehet beszélgetni” – tájékoztatott a politikus.
A KMKF ülésén felszólalt Szabó Ödön is, aki elmondta: a budapesti politikusoknak és a Kárpát-medencei magyaroknak nem kellene tovább áltatniuk magukat azzal, hogy a politikai verseny mozgósítja a határon túli magyar választókat. „A szlovákiai, kárpátaljai tapasztalatok és Erdélyben három választást megért, a választás szabadsága címszóval fémjelzett korszak után elmondható, hogy a megosztottságnak nincs mozgósító ereje. Ha ezt tudomásul vesszük, akkor nyilvánvalóan változtatni kell a jelenlegi magyarországi kormánypártok viszonyulásán ehhez a kérdéshez” – idézte felszólalását a képviselő.
Szabó elmondta azt is, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által működtetett demokráciaközpontok nem azt végzik, ami a feladatuk lenne, hanem pártstruktúrák, pártembereket fizetését biztosítják, pártszékházként működnek. Ráadásul törvénysértően, ugyanis több esetben érkezett az RMDSZ-hez bejelentés, hogy meghatalmazások nélkül vették ki konzulátusról az állampolgárságot kérvényezők személyes adatait, személyes jellegű iratait a demokráciaközpontok képviselői, s amikor a kérvényező a konzulátusra ment, hogy maga vegye ki ezeket a papírokat, már nem voltak ott.
Elmondása szerint Szabó Budapesten azt is világossá tette: az RMDSZ nem szeretné, ha a magyarországi pártok bevonnák a határon túliakat is a már elkezdődött választási kampányukba. „Az ülésen felolvastam az 1940-ben alakult és a magyar országgyűlésbe meghívott Erdélyi Párt programalakuló programjából egy idézet, melynek lényege, hogy ők nem szeretnének betagozódni egyetlen egy magyarországi pártba sem, mert a kisebbségi sorsban féltve őrzött egységüket nem akarják darabokra széttörni” – mondta Szabó.
Hasonló problémákat vetett fel az RMDSZ többi felszólalója is. Az ülésen Korodi Attila felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy 2013-as évnek nem a szimbolikus politizálásról kell szólnia, konstruktív hozzáállásra van szükség minden oldalról, hiszen ez az év Romániában alkotmánymódosításról és fejlesztési régiók átszervezési folyamatáról szól, amelyek legalább hosszú távon térítik jó vagy rossz pályára az erdélyi és egyben székelyföldi magyarok helyzetét.
„Magyarországnak már nem csak politikai szolidaritást kell tanúsítania, hanem a megfelelő alkotmányozási folyamat és a régiófelosztás ügyéért, az 1920. június 4.-i mulasztás ellensúlyozásáért kell cselekednie” – fogalmazott az ülésen a Hargita megyei képviselő.
Márton Árpád példaként említette az erdélyi szász közösség kivándorlását, elmondta, hogy a templomaikat a román ortodox egyháznak adták át azért, hogy megmaradjanak. „Ezzel szemben mi a templomaink restaurálásaiért harcolunk, új templomokat építünk” – hangsúlyozta Márton. „Azonban a Német Föderatív Köztársaság demográfiai problémáit az erdélyi németek eltávozása nem oldotta meg” – zárta mondanivalóját Márton Árpád.
Markó Attila a közösségi szimbólumok védelmében folytatott küzdelem apropóján emlékeztetett egy másik szimbólumra, a Székely Mikó Kollégium ügyére. „Jeleznünk kell minden nap azt is, hogy csak azt a független és politikamentes igazságszolgáltatást lehet megvédeni, amely igazságot szolgáltat, és nem igazságtalanságot! Arra kérem az anyaország felelős politikusait, hogy ebben segítsenek nekünk" - mondta a háromszéki képviselő.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke az erdélyi magyarság sorsát is befolyásoló politikai történésekről számolt be a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma pénteki plenáris ülésén.
Transindex.ro,

A román parlament elé is kikerülhet a székely zászló
Valeriu Zgonea házelnök azt javasolta törvényhozó kollégáinak, hogy a parlament elé tűzzék ki az összes megye zászlóit, rámutatva ezzel arra, hogy a román parlament nem száll vitába a magyar parlamenttel, amiért az kitűzte a székely zászlót.
„Magyarország és Románia parlamentjének kapcsolata sokkal fontosabb, mint egyes politikusok érzelmi viszonyulása mindkét országban. Ebben a pillanatban azt tartjuk helyénvalónak, hogy nem reagálunk semmit arra, hogy a magyar Parlament egy olyan zászlót tűzött ki, amely nem található meg a román címertanban és nem tartozik a román szimbólumok közé, mivel ez az illető ország saját döntése" – mondta Zgonea.
Hozzátette: a házbizottság és a frakcióvezetők egyhangú döntést hoztak arról, hogy a bukaresti képviselőház ne vegyen részt a zászlóvitában. Rámutatott, hogy nem kell fokozni a két ország közti feszültséget, hiszen két baráti és partner országról van szó, amelyek között egyesek próbálják a gödröt mélyíteni.
Úgy vélekedett, hogy Titus Corlatean külügyminiszter „kellőképpen határozott, érett és kiegyensúlyozott" választ adott Budapestnek.
„Azt javasoltam a kollégáimnak, hogy a parlament előtt tűzzük ki valamennyi romániai megye zászlaját és függesszük ki címereiket. Minden polgárt büszkeséggel töltene el, ha ezeket a jelképeket itt látná Románia parlamentje előtt, úgy ahogy a magyar parlament előtt is láthatóak valamennyi közösség jelképei" – jelentette ki Zgonea.
A javaslatát egyhangúan elfogadta a képviselőház és a képviselők csoportja is, most következnek a konzultációk a megyei tanácsokkal, illetve a megyei tanácsok nemzeti egyesületével, remélve, hogy ezt a tervet néhány hónapon belül gyakorlatba is ültetik.
Az újságíróknak elmondta, hogy a zászlók kitűzésének ötlete egy diákkori emlék alapján született, a forradalom után látott ilyet egyes parlamentekben, ahol két hétig egyes régiók zászlói magasabban lobogtak. „Nekem, mint oltyánnak nagy büszkeség lenne, ha csak egyszer is látnám két héten át a Dolj megyei zászlót a parlament előtt kitűzve – tette hozzá Zgonea, rámutatva, hogy Hargita és Kovászna megyének is megvan a saját, román állam által elismert címere és zászlója.
Zgonea megemlítette azt is, hogy az RMDSZ tagjai is támogatják az ötletet.
www.pesurse.ro
Erdély.ma,

Szász Jenő a szórványmagyarság kitelepítését tervezi?
Az erdélyi magyar szórvány kitelepítésének gondolatát vetette fel Szász Jenő, aki a kisebb létszámú magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának" lehetőségéről beszélt Budapesten, a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kifejtette: kutatás tárgya lehet annak felmérése, nem jelent-e alternatívát az egyes erdélyi magyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás". Szász Jenő stratégiájának lényege a biztos beolvadásra ítélt kisebb magyar közösségek, köztük az erdélyi szórvány irányított kitelepítése a jelenlegi lakhelyéről, írja a maszol.ro portál.
„Ötlet szintjén is felháborítónak tartom a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának” lehetőségét”, mondta el a Sláger Rádiónak Márton Árpád. A háromszéki RMDSZ képviselő tiltakozásként kivonult a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának üléséről, majd visszatérve válaszolt Szász Jenő felvetéseire.
„Elmondtam, hogy amikor hatvan évvel ezelőtt a Német Szövetségi Köztársaság hasonló döntést hozott, az nem oldotta meg Németország demográfiai problémáit, ám az erdélyi németség teljes megszűnését eredményezte – fogalmazta meg Márton Árpád, aki szerint akkor a németek átadták a templomaikat az ortodox egyháznak, hogy a műemléképületek ne vesszenek kárba.
„Mi az műemléktemplomok restaurálására próbálunk pénzt szerezni, sőt új templomokat építünk, mert egyházaink erősödnek”- fogalmazta meg Márton Árpád. Az RMDSZ képviselő leszögezte, lehet, hogy ő túl érzékeny ebben a kérdésben, de már a lehetőségnek a mérlegelését is felháborítónak tartotta.
Szász Jenő szavait úgy is lehet értelmezni, hogy Magyarország a szórvány-magyarok áttelepítésével oldaná meg a demográfiai problémáit, de akár úgy is, hogy Erdélyen belül a Székelyföldre telepítenének szórvány közösségeket.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Székelyzászló-ügy – A román képviselőház nem kíván reagálni
A román képviselőház nem kíván reagálni arra, hogy a magyar Országházra kitűztek egy olyan zászlót, amely nem a román jelképrendszer része. Ez az illető országra tartozik – közölte Valeriu Zgonea házelnök a házbizottság hétfői ülése után.
A hét végén több román ellenzéki és kormánypárti politikus kezdeményezte: foglaljon állást a román parlament azzal kapcsolatban, hogy pénteken kitűzték a székely zászlót a magyar parlament épületére. „Magyarország és Románia parlamentjének kapcsolata sokkal fontosabb, mint a politikusok érzelmi viszonyulása mindkét országban... A magyar-román viszonynak nem ez a legboldogabb időszaka, de ez nem jelenti azt, hogy mélyítenünk kell azt az árkot, amelyet egyesek ásni próbálnak a két szomszédos és baráti ország között" – mondta Zgonea.
Hozzátette: a házbizottság és a frakcióvezetők egyhangú döntést hoztak arról, hogy a bukaresti képviselőház ne vegyen részt a zászlóvitában. Úgy vélekedett, hogy Titus Corlatean külügyminiszter „kellőképpen határozott, érett és kiegyensúlyozott" választ adott Budapestnek.
„Azt javasoltam a kollégáimnak, hogy a parlament előtt tűzzük ki valamennyi romániai megye zászlaját és függesszük ki címereiket. Minden polgárt büszkeséggel töltene el, ha ezeket a jelképeket itt látná Románia parlamentje előtt, úgy ahogy a magyar parlament előtt is láthatóak valamennyi közösség jelképei" – jelentette ki Zgonea.
Crin Antonescu, a szenátus elnöke is úgy vélekedett hétfőn, hogy nincs szükség parlamenti állásfoglalásra a székely zászló ügyében.
„Nagy és erős ország vagyunk, nem szabad úgy viselkednünk, mintha áldozatok lennénk. Be tudjuk tartatni Románia törvényeit. Ez nem jelenti azt, hogy feszültebbé válik a viszonyunk a magyar közösséggel, hiszen végeredményben bárki törvényesen kifüggeszthet székely, albán, katalán vagy bármilyen zászlót otthon, az erkélyen, az udvaron, egy magánünnepségen, a székelyek egy népi jellegű hagyományápoló rendezvényén" – jelentette ki a szenátus elnöke.
A román külügyminisztérium pénteken közleményben reagált arra, hogy az Országgyűlés homlokzatára kitűzték a székely zászlót: sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a magyar hatóságok – Bukarest megítélése szerint – továbbra is olyan jelképes gesztusokat tesznek, amelyek provokálják a román közvéleményt.
MTI
Erdély.ma,

KMKF: a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma.
Tudtuk, hogy már decemberben meg kellett volna tartani, de akkor elhalasztották a román parlament alakuló ülése miatt, most, a hét végén Budapesten megtartották.
Erre a hazai olvasó abból tud következtetni, hogy az RMDSZ honlapján közzétették Kelemen Hunor szövetségi elnök ott elhangzott beszédét. Egyébként néma csend: a magyarországi sajtóból csak annyit tudni, hogy a tanácskozás zárt ajtók mögött, azaz a média teljes kizárásával zajlott, sőt, utána sajtótájékoztatót sem tartottak. Elég furcsa, hisz eddig meglehetősen nagy sajtónyilvánosságot kapott egy-egy ilyen találkozó. Bizonyos források szerint a Budapestre érkezett KMKF-képviselők nem is tudták, milyen témák kerülnek terítékre, a szokásos – a tanácskozás kezdetéig el nem készült – közös állásfoglalás tervezetét sem kapták kézhez, s a tanácskozás nem tartott tovább három óránál.
Kívülről nézve – ámbár alapos információk híján kockázatos a véleménynyilvánítás – ez azt jelenti: előkészítetlen, de alaposan biztosan elő nem készített tanácskozás zajlott a Kárpát-medencei magyarság képviselői között.
Mindenekelőtt a résztvevők a Nemzetstratégiai Intézet felkért elnökének, Szász Jenőnek a beszámolóját hallgathatták meg, amelyből kiderült: az 1,3 milliárd forintos költségvetésű intézet felállítása folyamatban van. A tervek szerint az intézetnek fiókja lesz Székelyudvarhelyen, de még nem tudni, hogyan és mikor. Az (ellenzéki) Népszava online tudni véli, hogy a határon túli magyarok, mindenekelőtt az RMDSZ-esek, kemény bírálatot fogalmaztak meg az Orbán-kormány nemzetpolitikai gyakorlata irányában. Kelemen Hunor szövetségi elnök – az erdélyi magyarság sorsát is befolyásoló politikai történésekről beszámolva – a romániai magyarság választásokon elért eredményeiről és kudarcairól kijelentette: „Nemcsak életben maradtunk, hanem sikerült megszereznünk azt a társadalmi támogatást, amely önkormányzati és parlamenti képviseletet biztosít az erdélyi magyarságnak”. Ám hozzátette, a székely zászló kitűzésével kapcsolatos román–magyar diplomáciai összemenésre utalva: „Egy szerény és tiszteletteljes kéréssel is szeretnék a magyar politikai élet szereplőihez fordulni: minden segítségnyújtás előtt legalább egy pár órával, próbáljunk meg egymással konzultálni. (…) Mert azt pontosan látnunk kell, hogy végső soron ezeket a problémákat nekünk kell otthon megoldanunk, és ebben a pillanatban nehezen tudunk olyan román partnereket találni, akik kiállnak mellettünk”.
Úgy gondoljuk, ez eléggé világos beszéd.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Bukarest provokációval vádolja Budapestet - tovább dúl a zászlóháború
Újabb diplomáciai csörte zajlott le a hét végén a magyar és a román külügyminisztérium között székelyzászó-ügyben. Bukarest heves reakcióját ezúttal az váltotta ki hogy a nemzeti szolidaritás jelképeként a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) plenáris ülése alkalmából Kövér László házelnök kezdeményezésére pénteken délután kitűzték a székely zászlót az Országgyűlés Kossuth téri homlokzatára. Néhány órával később a román külügyminisztérium közleményt fejezte ki sajnálkozását afelett, hogy a magyar hatóságok – Bukarest megítélése szerint – továbbra is olyan jelképes gesztusokat tesznek, amelyek provokálják a román közvéleményt.
Noha az állásfoglalás nem nevezi meg a „jelképes gesztusokat”, leszögezi, hogy „ez a viselkedés ellentétes azzal, amiben Románia és Magyarország külügyminisztere a közelmúltban megállapodott”. A dokumentum szerint pénteken román kollégájának küldött levelében Martonyi János is megerősítette: a két miniszter közös fellépése nyugtató hatással volt a felmerült feszültségekre.
„A román kormány következetesen tartja magát ahhoz, hogy cselekedeteivel a kétoldalú stratégiai partnerséget szolgálja, és a magyar féltől is azt várja, hogy ugyanebben a szellemben cselekedjen” – olvasható közleményben. A kommüniké hozzáfűzi, hogy a román kormány továbbra is szigorúan alkalmazni fogja az ország törvényeit, beleértve a jelképek nyilvános használatára vonatkozókat is. Kaleta Gábor, a Külügyminisztérium sajtófőosztályának vezetője ismertette, Martonyi János külügyminiszter román kollégájának, Titus Corlăţeannak küldött levelében személyes találkozó időpontjára tett javaslatot, hogy egyebek mellett a székely zászló használatával kapcsolatban kialakult helyzetet is megvitassák.
Megszólalt az ügyben Martonyi János is, sérelmezve, hogy a bukaresti politikai elit szintjén olyan retorika jelent meg, amely komolyan veszélyezteti a két ország együttműködését. A külügyi tárca vezetője erről az M1 Az este című műsorában beszélt. Mint kifejtette: a székely zászlóval kapcsolatban kialakult ügyben nagyon erőteljes szerepe volt a román médiának, de megjegyezte: voltak józan hangok is. Azt viszont sérelmezik, hogy a román politikai elit szintjén is olyan retorika jelent meg, amely valóban alkalmas arra, hogy komoly sebeket ejtsen a két ország viszonyán, és veszélyeztesse azt az együttműködést, azt a stratégiai partnerséget, amelynek az elmúlt 2-3 évben komoly eredményei vannak. A miniszter hozzátette: bízik benne, hogy „a csata zaja lassan leül”, és megpróbálják visszahelyezni a két ország viszonyát erre a pályára.
A miniszter a műsorban kifejtette, hogy a média és diplomácia két külön dolog. Mint mondta: a médiának az a dolga, hogy „hangos legyen”, a diplomáciának pedig az, hogy halk, de eredményes. „A diplomáciának megfelelő stílusban, de egyértelműen meg kell mondani a véleményét például akkor, amikor az emberi jogokról, egy közösséghez tartozásról, az ehhez tartozó szimbólumokról van szó” – tette hozzá. Martonyi megjegyezte, vannak véleményeltérések a magyar politikai pártok között és a határon túli magyar pártok között is, de ez most egy olyan pillanat, amikor a legfontosabb a székelyekkel való szolidaritás kifejezése. Mint mondta: ez nem jogi vita, hanem politikai, erkölcsi kérdés. „Azt kellene figyelembe venni, hogy mikor érzi egy közösség magát jól, mikor érzi magát otthon, és hogyan kell megteremteni annak a lehetőségét, hogy a közösséghez tartozás tudata ezekben az emberekben továbbra is éljen” – fogalmazott a miniszter, hangsúlyozva: ez teszi őket a közösség teljes jogú tagjaivá.
Nem váratott sokat magára Titus Corlăţean viszontválasza sem. A külügyminiszter szombaton este úgy vélekedett: Budapest a romániai magyarokat próbálja manipulálni a kettős állampolgárok szavazatának megszerzése reményében.
A román diplomácia vezetője az Antena3 hírtelevízió műsorában úgy vélekedett, a „nacionalista szólamok” mögött pragmatikus érdekek állnak: a zászlókat lobogtató magyar politikusokat szerinte az a két vagy háromszázezer szavazat érdekli, amelyet a magyar állampolgárrá vált romániai magyaroktól kaphatnak. Sérelmezte, hogy egyes magyar politikusok jelképes gesztusokkal provokálják a román közvéleményt, amivel szemben Bukarestnek határozottan, ugyanakkor intelligensen kell fellépnie. Corlăţean szerint a budapesti hivatalosságok közöl csak egyesek „forrófejűek”, de Martonyi János külügyminiszterrel például szerinte korrekt politikai párbeszédet lehet folytatni, akkor is, ha sok mindenben nem értenek egyet. A román külügyminiszter azt mondta: bonyolultabbá vált a napokban a magyar-román viszony, de szükséges a párbeszéd folytatása, és maga is várja, hogy tárgyalhasson Bukarestben magyar kollégájával. A műsorvezető felvetetette, hogy a börtönben ülő Adrian Năstase volt kormányfő blog-bejegyzésében a magyar-román parlamenti kapcsolatok befagyasztását javasolta válaszlépésként arra, hogy a budapesti parlamentre kitűzték a székely zászlót. Corlăţean erre azt mondta: számít arra, hogy a román parlament reagál a gesztusra, de kifejezte reményét, hogy nem lesznek radikálisabbak, mint a Jobbik. „Egy méltó és világos kiállásra valóban szükség van, és ebben egyetértek Năstaséval” – mondta a külügyminiszter, aki úgy véli, hogy a székely zászló valójában az etnikai alapú területi autonómiát jelképezi, amely elfogadhatatlan Románia számára, mind a törvények és az alkotmány, mind pedig a harmonikus román-magyar együttélés szempontjából.
Rostás Szabolcs
Nyugati Jelen (Arad),

Erdélyi életművek tárlata
Kolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában.
A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket.
Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag.
A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály.
Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán.
Krónika (Kolozsvár),

Állóháború
Noha mintegy két hete kizárólag a székely zászló ügye tematizálja és befolyásolja a román–magyar kapcsolatok alakulását, jószerint pedig a romániai és magyarországi közbeszédet, az érintettek egyre távolabb kerülnek a megnyugtató megoldástól.
Bukarest barátságtalan, ellenséges gesztusként fogta fel, hogy a nemzeti szolidaritás jelképeként, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma plenáris ülése alkalmából Kövér László házelnök kezdeményezésére pénteken kitűzték a kék és arany színű lobogót a budapesti Parlament homlokzatára, ahol mellesleg lengette már korábban is a szél.
Csakhogy a román politikai osztály számára oly mértékben számít vörös posztónak a székely zászló, hogy már nem érik be annak a hazai közintézményekről való levételével – pontosabban az erre történő felszólítással –, hanem legszívesebben a magyarországi polgármesteri hivatalokról is eltávolítanák, ha tehetnék.
Persze a zászlóvita közepette megnyilvánuló anyaországi gesztus, a magyarországi közintézmények fellobogózása az erdélyi magyarok iránti szimpátia, a szolidaritás kifejezésére alkalmas ugyan, de önmagában nem vezethet eredményre. Sokkal hasznosabb és hatékonyabb lenne, ha Bukarest is, Budapest is megpróbálná félretenni a zászlóügy érzelmi dimenzióját, és folyamatos párbeszéd révén próbálkozna elmozdítani a holtpontról a szócsaták formájában dúló állóháborút.
Természetesen roppant nehéz higgadtnak maradni olyankor, amikor bukaresti politikusok és elemzők egyszerűen a „pánhungarizmus, a revizionista törekvések” megnyilvánulásának jeleit vélik felfedezni a magyar kormány állásfoglalásában, miszerint a 21. század Európájában nem tagadható meg egy nemzeti közösségtől szimbóluma szabad használata. És miközben a magyar és a román külügy immár burkoltan elismeri, hogy bizony holtpontra jutott a kétoldalú viszony, ne feledjük: még csak ezután következik a március 10-ére meghirdetett marosvásárhelyi autonómiatüntetés, majd március 15-e, amelynek apropóján a nacionalista román politikusok borítékolhatóan tovább gerjesztik a feszültséget, a parlamentek közötti konfliktussá szélesítve a diplomáciai csörtét. Jó lesz felkészülni a hosszan tartó állóháborúra.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

G. L.
EGYETEMES ÉRDEK
Miért lehet szexi Románia a külföldi diákoknak?
Nemcsak hogy jöhetnek, de van, ahol egyenesen várják a külföldi hallgatókat. A legtöbben az alacsony tandíj miatt választják Romániát.
Miért választják magyarországi diákok a továbbtanulásra Romániát? Magyarországon a legnépszerűbb szakok, mint a gazdaságtan, turizmus vagy kommunikáció ponthatárai az egekben vannak, egyesek szerint alig egy-két tucat – szinte kizárólag a társadalmi elithez tartozó – hallgató tudja csak majd teljesíteni ezeket szinteket. Másrészt Romániában tavaly óta azonos feltételek mellett felvételizhetnek a felsőoktatásba az Európai Unió polgárai, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Államszövetség polgárai, valamint a hazai diákok. Az egyetemeknek itt van tehát a lehetőség, hogy az ország határain túlról pótolják a megszigorított érettségi miatt apadó diáklétszámot. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem például január végén a budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon is népszerűsítette magát.
"Az egyetem számára fontos, hogy nemzetköziesedjen.
Ez egyrészt versenyhelyzetet jelent a magyar és a német tagozaton tanuló hallgatóink számára, mivel tavalytól az EU-s polgárok ugyanolyan feltételek mellett vehetnek részt a hazai felsőoktatásban, mint a román állampolgárok. Tudunk olyan felkészítést nyújtani, hogy bárhol Európában elismerjék a román állam által akkreditált diplomájukat. Ezért is mutattuk be a tevékenységünket a budapesti nemzetközi kiállításon, s azért készülünk németországi oktatási kiállításra is. Másrészt az EU-n kívülről is várunk hallgatókat. Egy újabb kormányhatározat szerint őket is egyenesen az egyetem fogadja. Számukra tavasztól nyílik meg a pályázási lehetőség. A BBTE iránt egyre nő az érdeklődés, ezt például az is bizonyítja, hogy egyre többen jelentkeznek az egyetem által indított román nyelv előkészítőre" - magyarázta a Transindexnek Soós Anna, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettese.
A BBTE magyar tagozata jelenleg mintegy 76 szakon szervez felvételit. Az egyetem 21 karából 15-ön folyik magyar nyelvű oktatás is, két kar pedig teljesen magyar nyelvű. Mintegy 500 magyarul oktató szakember vesz részt az oktatásban, és több mint 6000 hallgató magyarul tanul.
Az Európai Unióból származó diákoknak, hogy azonos feltételek mellett felvételizhessenek a romániaiakkal, előbb el kell fogadtatniuk a diplomájukat. Ehhez egyelőre még nincs meg a pontos szabályozás, tavalyig a minisztériumban foglalkoztak ezzel, viszont idéntől elméletileg már az egyetemek is elfogadhatják. A BBTE nemzetközi osztályán február végére ígérnek döntést, amelyet majd a honlapjukon közölnek. Annyi biztos, ha továbbra is a minisztériumnak kell elfogadnia, akkor a nemzetközi osztályhoz kell majd az angol vagy román nyelvre fordíttatott érettségi diplomával, illetve szükséges papírokkal fordulni, viszont, ha változik, és már az egyetem döntését is elfogadják, akkor a rektorátuson kell intézkedni.
A diploma honosítása után már lehet jelentkezni az adott karon a felvételire, ehhez - a diploma mellett - ugyanazok a papírok kellenek, mint a romániai társaiknak. A felvételi július 15-én kezdődik, egy külföldi diáknak legalább egy hónappal előtte érdemes elkezdenie a papírok rendezését, hogy minden határidőbe bőven beleférjen. Az EU-n kívüli felvételizők mindent a nemzetközi osztályon kell hogy rendezzenek, a diploma elismertetésétől kezdve egészen a felvételiig. "Nem tartjuk prioritásnak, hogy Magyarországon kampányoljunk.
Elfogadjuk a külföldi hallgatók jelenlétét a Sapientia EMTE-n, de nem tartjuk kiemelten fontosnak a külföldi, magyarországi diákok vonzását, főként alapképzésben. A mesteri képzésnek viszont fontos részét jelenthetik a hallgatói mobilitások, és ennek keretében a magyarországi hallgatók jelenléte az egyetemünkön" - magyarázták a Transindex megkeresésére a Sapientia EMTE titkárságán. A Sapientiás felvételihez a külföldi diákoknak ugyanazokat a papírokat kell leadniuk, mint a romániai felvételizőknek, viszont előbb az egyetemen keresztül kell kérvényezzék az érettségi diplomájuk elismertetését a román tanügyminisztériumnál. Ezért a felvételi határidő előtt legkevesebb 15 nappal már kell jelentkezzenek az egyetemen. Az elismertetéssel kapcsolatban részletes információk itt olvashatóak.
Ebből kiindulva annak jártunk utána, hogy mi lehet vonzó egy romániai egyetemben egy külföldi, elsősorban magyarországi hallgatónak. Mi a véleményük az itteni oktatásról, s milyen kellemetlenségeik voltak.
A legfrissebb adatok szerint a BBTE-re összesen 671 külföldi diák van beiratkozva, ebből 579 alapképzésre, 92 pedig mesterire. A magyar tagozaton 135 külföldi, főként magyarországi hallgató tanul. Az egész egyetemen a magyar tagozat pszichológia távoktatási szaka a legnépszerűbb, az alapképzés három évfolyamán összesen 112 külföldi tanul. Egyébként a legtöbb külföldi diák - egyáltalán nem meglepő módon - a Közgazdasági és Gazdálkodástudományi Karon jár, összese 206-an tanulnak ott nem Romániából, a legtöbbjük román nyelven. A magyarul tanulók között a pszichológia távoktatáson kívül a pszichológia nappali szak még nagyon népszerű, 12-en tanulnak ott külföldről, de meg lehet még említeni a néprajzot, ahol 2 magyarországi diák tanul. A Sapientián jelenleg 6 külföldi állampolgár tanul, hat különböző szakon.
Egyáltalán nem bánták meg, hogy ide jöttek
az általunk megkérdezett külföldi diákok, bár többen panaszkodtak kellemetlenségekre. Szerintük főleg a kiszámíthatatlan adminisztráció és a hiányos tájékoztatás bosszantó, például az, hogy gyakorlatilag a véletlenen múlhat egy féléves ösztöndíj. Meg persze a nyelv, de azzal mindenki előre tisztában van.
"A döntésem, hogy Kolozsvárra jöttem tanulni, és a magyarországi tanügyi rendszer helyzete között nem volt semmi összefüggés. Budapesten államilag támogatott helyre vettek volna fel, Kolozsváron viszont az első két félévben tandíjat kellett fizetnem, annak ellenére is, hogy a legjobb átlaggal jutottam be a szakomon. Úgy tapasztaltam, hogy Kolozsváron nagyon megbízhatatlan minden, ami hivatalos ügyintézéssel kapcsolatos. Tavalytól már nem kell fizetnem tandíjat, mivel az európai uniós és romániai diákok ugyanolyan elbírálás alá esnek. De ezt például egy félreértés folytán tudtam meg, mert erről nem tájékoztatott senki. Egy tanárnőm segített megoldani a problémámat. Ösztöndíj kérvényemet is csak azután fogadták el a titkárnők, hogy kinyomtatva vittem a jogosultságomat igazoló, alátámasztó szabályzatot. Az egyetemi könyvtári belépőmre ráírták, hogy csak olvasótermi használatra kérhetek ki könyvet, mivel nem értették, mit keresek én itt magyar állampolgár létemre" - mesélte Ágota, aki már harmadik éve tanul Kolozsváron, majd hozzátette: "Én úgy tapasztaltam, hogy a rendszer sokszor kiszámíthatatlan, nem egyszer talpraesettségen vagy emberi kapcsolatokon múlik, hogy mit, hogyan sikerül elintézni. De ez egy sajátos világ, ahol a kiskapukat az ember a maga előnyére is tudja akár fordítani. Románul nem tanultam meg, nagyon alap kifejezéseket tudok csak használni, de a mindennapi életben többé-kevésbé elboldogul az ember. Nekem nagyon sokat segítettek, segítenek barátok, ismerősök, tanárok."
Szintén az emberi kapcsolatokra hívták fel a figyelmünket a BBTE első éves, pszichológusnak tanuló diákjai: "Az egyetemre való beiratkozás viszonylag könnyen ment, mert rengeteg segítséget kaptam a szakunk titkárnőjétől. A tárgyfelvételnél viszont már akadtak kisebb problémák a személyi igazolvány eltérései miatt, de ezt is perceken belül sikerült megoldani. Eleinte angolul értettem szót az emberekkel, majd miután már kialakultak a baráti körök az évfolyamon belül, ők tanítgatnak engem, illetve a magyarországi társaimat számolni, köszönni, kérni, és alkalmanként mi rendelünk az étteremben, kávézóban, hogy gyakoroljunk. A főkönyvtárba való beiratkozásnál, a bérlet és telefonkártya intézésnél is az ő segítségük révén tudtam boldogulni, mert sajnos ott nem mindig használ az angol nyelvtudás" - magyarázta Katalin a lehetőségeiket.
"Azért választottam Romániát, mert otthon nem vettek fel, és nem akartam egy évet kihagyni. Az ügyintézések borzalmasan mentek, részben lustaság, részben tudatlanság miatt. Nem találtuk a megfelelő információkat, hogy mit hogyan kell, a papírjaimat nagyon lassan honosították (másfél hónap), és a pótjelentkezést is éppenhogy sikerült elcsípni. Abszolút nem tudtam, mit-hogyan-merre, de sok kérdezősködés után kilyukadtam a KMDSZ-nél, és onnan kezdve minden helyreált, bármiben segítettek. A társaság jó, persze az mindenkinek a szociális képességeitől függ, hogy miként tud beilleszkedni, és a Studcard-rendszert is szeretem, otthon nincs is ilyen" - nyilatkozta a Transindexnek Áron.
Az erdélyi továbbtanulási lehetőségekről érdeklődtünk magyarországi végzős középiskolásoknál is, akik komolyan fontolóra vették a romániai továbbtanulást.
Elsősorban az alacsony tandíjat emelték ki, mint érvet az itteni egyetem előnyeként.
"Már elvetettük az ötletet, habár hónapokig latolgattuk, és tényleg komolyan felmerült, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanulok tovább. Az szólt leginkább mellette, hogy Magyarországtól eltérően itt nincs tandíj, vagy nagyon csekély, illetve hogy a pszichológia, amit tanulni szerettem volna, számomra elérhető nyelven (magyar, angol) tanulható. Ellene szólt viszont az, hogy kétséges a kinti munkaszerzés, és így az ottani megélhetésemre lehet, hogy annyit elköltöttünk volna, mintha kifizetnénk az itthoni tandíjat. Illetve, mivel az egyetemen pszichológiát csak magyarul lehet tanulni, tartok tőle, hogy elkopott volna a már meglévő angol tudásom is" - mondta Emese.
"Közgazdaságtant szeretnék a továbbiakban tanulni, viszont ehhez Magyarországon a jelenlegi állás szerint nagyon magas pontszám szükséges, és így nem biztos, hogy bejutnék az államilag finanszírozott helyre. A családommal összehasonlítottuk a magyarországi és az erdélyi tandíjak nagyságát, és úgy találtuk, az erdélyi tandíjak sokkal reálisabbak lennének két tanári fizetéshez. A budapesti Educatio kiállításon még arról is tájékoztattak, hogy akár államilag finanszírozott helyre is kerülhetek. Emellett pedig a megélhetés se lenne drágább, mint itthon, legalábbis úgy gondoljuk. Különben van már kolozsvári egyetemista ismerősöm, ők sokat meséltek az egyetemről és az egyetemi életről. Szerintem azzal a diplomával, amit Kolozsváron megszereznék, el tudnék helyezkedni Európa más országaiban is.
Az sem egy utolsó szempont, hogy 2015-ben Kolozsvár lesz Európa Ifjúsági Fővárosa.
Ja,és még egy új nyelvet is meg tudnék tanulni a magyar, angol és német mellé: a románt, ami szerintem egyáltalán nem lenne hátrányt a munkavállalásban" - mesélte Csenge.
Transindex.ro,

Székedi Ferenc: Határon túli sivatag
Hogyha én határon inneni magyar társadalomtudós lennék, akkor nagyon megsértődnék és kikérném magamnak.
De akkor is úgy tennék, ha erdélyi magyar politikus lennék. Vagy egyetemi tanár, művész, intézményvezető, polgármester, a romániai magyar civil társadalom valamelyik programjának a vezetője. Vagy bárki, aki magyarként él Romániában.
Ugyanis ott ül Szász Jenő a Duna TV stúdiójában, és azt mondja a határon kívüli magyarságra célozva, hogy az elkövetkezőkben „olyan tudást kell pótolni, ami a határon túli területeken nem is létezik".
Tehát itt élünk, kedves barátaink, ebben a tudás nélküli, határon túli sivatagban, és várjuk, csak várjuk, hogy a Szász Jenő igazgatta Nemzeti Stratégiai Kutató Intézet mikor kattintja fel begyepesedett agyainkban a tudás fényét...
Nem tudunk mi semmit, az első világháború után nagyapáinknak sem volt semmiféle tapasztalatuk az erdélyi magyar léttel kapcsolatban, apáink is gondolatok nélkül, maguk elé bámulva élték végig a második világháborút és a rákövetkező évtizedeket, 1989 után pedig megintcsak nem hullt ránk a tudás fénye: a gondolkodás legkisebb jele nélkül tapogattunk, tapogatóztunk, hogy valamiféle magyar létet teremtsük meg Romániában, hozzuk létre annak intézményi és jogi hátterét, de hát egyértelmű, hogy tudás nélkül ez nem is sikerülhetett.
Bizony, a mi oldalunkon talán akad egy icinyke-picinyke tapasztalat saját nemzetiségi, vagy ha úgy tetszik, nemzeti létünk fenntartásában, de tudás, az semmi.
Akkor pedig honnan is lehetnének stratégiai elképzeléseink?
Lehet, hogy többet kellett volna olvasnunk. Mert Budapestről már az 1990-es évek második felében próbáltak valamiféle stratégia alapelveket tanítani. 1997-ben például ezt írta a Magyar Napló egyik tanulmánya, hogy „egy nemzet demográfiai sorskérdése felől közelítve a jövőhöz, ki kell mondani: fontosabb az ember, mint a terület. Különösen ha az utóbbi politikailag úgyis elveszett és nemzetiségileg sem tartható sokáig." És akadtak ott más, páratlanul szép stratégiai mondatok is, például ehhez hasonlók: „ (...) a magyarság szellemi-politikai vezetőinek idővel fel kell adniuk a területi elv stratégiáját. Ugyanis már ma is hamisan cseng az a politikai szlogen, hogy a határon túli magyarok problémáját a szülőföldjükön kell megoldani. (...)"
Én Szász Jenőt csak a Duna TV-ben hallottam, és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának legutóbbi, nem médianyilvános tanácskozásáról csupán azt olvastam-láttam-hallottam, amit a közszolgálati magyar média megszűrt, illetve az RMDSZ közzétett. A Duna TV pedig, erdélyi vonatkozásban, természetesen a nagy magyar stratégát felvezető kis összeállításában is az EMNP-t helyezte az első helyre, hiszen kedvenc műfaja a kívánságkosár: úgy tálalja a készen kapott fogásokat, ahogyan kérik tőle.
Hallottam viszont – igaz, nehezen ellenőrizhető forrásokból – olyan értesüléseket, miszerint ezen a fórumon, különösképpen az erdélyi szórványok vonatkozásában, a terület-ember kettősség újból előtérbe került, és megint menteni akarják az embereket, egyúttal persze pótolva Magyarország lakosságának vészes csökkenését, amely immár nem annyira a születési mutatók, mint a felgyorsult kivándorlás eredménye.
A stratégia ugyanis így dolgozik: nem egyénekkel, nem otthonokkal, családokkal, sorsokkal, környező természettel, hanem nagy számokkal, tömegekkel. Ha kimentek félmillióan, akkor ezeket pótolni lehetne innen meg innen. Ha elvándorolt ennyi meg ennyi fiatal szakmabeli, akkor őket pótolni lehetne ennyi meg ennyi nemzőképes fiatallal, hiszen mi képezzük őket a határokon túl, nemde?
Az emberi sorsok sokszínűek és mindenki ott és úgy rendezi be az életét, ahogyan tudja és akarja. De amikor megjelenik valamiféle erőltetett és megideologizált nemzetstratégia, akkor az mindig a különbözőségeket szeretné felszámolni, és még az alaktalan kenyérmorzsákat is párhuzamos sorokba akarja rendezni.
Soha nem értettem, hogy Magyarországon a dohányárudákat miért nevezik ezután nemzeti dohányboltoknak – a dohány benne a nemzeti, a boltos, a vevő vagy netán a bérelt helyiség? És úgyszintén megválaszolandó marad: ha Szabó János, aki Erdélyben cigarettát árul és a magyar nemzet tagja, de az is lehet, hogy második állampolgárságával kapcsolódik Magyarországhoz, akkor benne van vagy nincs a nemzeti dohányboltok hálózatában?
Szász Jenő Duna TV-beli kinyilatkoztatása után most már legalább tudom, hogy miért nem értem.
Ugyanis a határon túl élek. Ahol hiányzik a tudás.
Maszol.ro,

Ki kit provokál?
A székely zászlók ügyében igazi diplomáciai hidegháború alakult ki Románia és Magyarország között. A diplomaták még úgy-ahogy visszafognák magukat, de a bukaresti román írott és elektronikus sajtó egyszerűen nem hagyja, hogy hamvába temetkezzék a mesterségesen fölszított parázs, s a három napig tartó csodák panoptikumába vonuljon az egész zászló-ügy. A sajtó oldalán a zászlóellenességben az Antena 3 nevű, egyébként is sovén hangvételű tévéadó viszi a prímet, s egy verébfejű műsorvezető hölgyemény, valamint egy stréber riporter vezényletével – nyilván gazdájuk, a magyargyűlöletéről is elhíresült Dan Voiculescu megrendelésére! – erősen fújják a kását, szítják a hangulatot, s ha úgy érzik, ők maguk nem eléggé hitelesek, erősek és meggyőzőek, odarendelik Vadim Tudort s más díszpintyeit a román politikai mocsárnak. Azok csak hitelesek!
A dolog hullámverésének az adott újabb tápot, hogy rengeteg magyarországi önkormányzat – szolidaritásból! – kitűzte a székely zászlót, sőt a lobogó a magyar Parlament épületére is felkerült. Ezt a gesztust Romániában a vérmesebbek úgy értékelik, hogy Magyarország provokálja, sőt lekezeli Romániát. Ez újra okot szolgáltat a híres „magyar arrogancia” fölemlegetésére, mellyel a szomszédos stratégiai partner belekontárkodik Románia belügyeibe. A régi jó nacionál-kommunista szöveg, új tartalmakkal és új felhangokkal. Egy 95 esztendeje tartó megaláztatás újabb fejezete, melynek során az úgynevezett „utódállamok” nyíltan vagy burkoltabban a területükre szakadt magyarság felszámolására, beolvasztására, elnemzetlenítésére törekedtek. A magyarságot egyetlen utódállamban sem tartották és tartják a többséggel egyenrangú közösségnek, melynek elidegeníthetetlen joga van nyelvéhez, ezer esztendős kultúrájához, a közösségi önrendelkezés természetes megéléséhez, az autonómiához. Ez utóbbinak szerves része lenne a saját nemzeti szimbólumok szabad és háborítatlan használata is, s ezt végre már a nemzetközi jogban is kodifikálni kellene. Ha a sasmadár nem akar varjú lenni, a ló pedig kecske, akkor ezt a jogát senki nem vitathatja el. Még fenyegetőzéssel sem.
Ami a budapesti Országházra kitűzött székely lobogót illeti, jó helyen van az ott. Ha nem sérti a budapestiek szemét, hát ne sértse a bukarestiekét sem.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Bajka Pál (1929–2013)
Valamikor az ötvenes évek derekán került a kolozsvári magyar napilap, az Igazság szerkesztőségébe, akkortájt, amikor Kovács András, az újság legendás főszerkesztője jó képességű fiatal tollforgatók egész sorát kezdte alkalmazni, hogy a lapnak frissességet, új lendületet adjon. Bajka Pali agrármérnöki végzettséggel rendelkezett, értett is a szakmájához, így természetesen többnyire a földművelésből és állattartásból élők munkájáról és életéről írt. A mezőgazdasági rovatot vezette aztán évtizedeken keresztül, 1974 és 1988 között az Igazság szerkesztőbizottságának tagjaként.
Ahhoz a szakember-generációhoz tartozott, amelynek tagjai a kommunizmus adta körülmények és lehetőségek közepette megpróbálták a tájékoztatás terén is a megkockáztatható legtöbbet elérni, akik magukra vállalták a művelődésszervezés, a népnevelés és ezekkel együtt a félszavakból építkező, sorok közé rejtett identitásmegőrzés többnyire veszélyes és hálátlan feladatát. Bajka Pál értette a falvak népének nyelvét, ismerte gondjaikat-bajaikat, mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó írásai ezért rendre népes olvasótábor figyelmét keltették fel. A közülünk több mint 16 évvel ezelőtt eltávozott Bazsó Zsigmonddal és a nála is korábban elhunyt Kászoni Gáspárral együtt járták a terepet, Besztercétől Zilahig, Kalotaszegtől az Aranyos völgyéig, s olyan részletesen ismerték Közép-Erdély vidéki lakosainak hétköznapjait, hogy az adott körülmények közepette is megtalálták a valóság bemutatását szolgáló megoldásokat. Szakmai tevékenységük jelentős része persze hiábavalóságokkal telt el, hiszen napi rendszerességgel voltak kénytelenek megrendelésre gyártani a kampányírásokat is.
Bajka Pál jó felkészültségű, megbízható, komoly, céltudatos újságíróként maradt meg kollégáinak emlékezetében. Sportolni, kirándulni imádó ember volt, a szerkesztőségek közötti futballmérkőzések és a hétvégi kirándulások egyik alapembere. A szerkesztőségben hozzájárult a jó hangulat megteremtéséhez, közösségi ember volt, aki minden tevékenységben részt vett. 1989 végén vonult nyugalomba. Később a sors Magyarországra sodorta, de időről időre hazatért, felkereste a szerkesztőséget, és őszintén drukkolt a lap sikeréért. Aztán betegsége miatt a látogatások elmaradtak. Február 16-án, szombaton, 84 évesen Budapesten örökre megpihent. Jó kollégaként, szelíd kritikájú és csendes humorú munkatársként tartjuk meg őt emlékezetünkben. Olyan emberként emlékszünk majd rá, akivel lehetett vitatkozni is, és akit következetes, logikus okfejtéssel meg is lehetett győzni.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

Aki úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),

Így nyírták ki a magyar autonómiát Romániában
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra.
"Befejeződött a román parlament ülése" - ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: "A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal.
A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az "autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek - és a Székelyföld is - a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg - szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával - elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én - írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefani Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az "autonóm" közigazgatási egységben.
Az "autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus "közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az "elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása.
Bottoni "üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ - az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás - demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt.
Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a "nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre - ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának - Sepsi és Kézdi járásoknak - a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének - írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: "...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja - bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen.
Szegő Iván Miklós
Origo.hu,