Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. május 13.
Sylvester Lajos: Utókezelésen
Öt esztendeje eltávozott barátunk és kollégánk, lapunk főmunkatársa, SYLVESTER LAJOS, életünk szenvedélyes firtatójaként utolsó kórházi napjait is hivatásának kötelékében élte, az általa Fekete Doboznak nevezett irattartóba gyűjtve följegyzéseit a környező világról. Anyaga egy részét még életében három folytatásban közre is adta lapunkban, most emlékét idézve az utolsó szemelvényt közöljük hagyatékából.
Utókezelésre ismét a kézdivásárhelyi kórházhoz, dr. Vitos Attilához járok. Budapesten az Urológiai Klinikán dr. Romics professzor a műtét utáni utókezelést részletező hivatalos irat mellé a kézdivásárhelyi urológus főorvosnak személyre szóló levelet is mellékelt, amelyben a kezelés módját és az alkalmazott gyógyszert írta elő. A gyógyszer beszerzése körül itthon bonyodalmak keletkeztek. Romániában még nem alkalmazzák azt a kezelést. Vitos főorvos végigtelefonálta az urológiai szakismeretségi kört, majd a Romániában is használatos gyógyszer beszerzését ajánlotta. Ez is méregdrága „méreg”, de itthon a biztosító finanszírozza majd a hatalmas összeget. A gyógyszerek beszerzése külön kálvária. Ez a feleségem tiszte. A hónap utolsó napjaiban beadja az egészségügyi könyvecskét a háziorvos asszisztensnőjéhez, aznap délután vagy másnap a recept után megy. A váróterem mindig zsúfolt, tele türelmetlen betegekkel és ezek hozzátartozóival, akik rossz szemmel nézik, ha valaki soron kívül surran be az orvosnőhöz, akkor is, ha mondja, csak egy már megírt receptet vesz át. Aztán irány a gyógyszertár. Újabb sorok, és ott már a kötelező sorállás. Szerencsére ismerik, gyorsan kiszolgálják, ha nincs meg az a gyógyszer, mint a mostani esetben is, amelyet az urológiai utókezelésre írtak fel, akkor másnapra már beszerzik. Futár hozza. Szóval, újra Kézdivásárhelyen vagyok. Vitos főorvossal a kórház udvarán szaladunk össze. Azonnal betessékel az urológiai osztályra, üres kórtermet készíttet elő, ahol a katéteres hólyagfeltöltés után legalább egyórányi időt kell töltenem. A feltöltés művelete nem annyira fájdalmas, mint amennyire kellemetlen. „Túl kell lenni ezen is” – játszom a határozott férfit és a fegyelmezett beteget. Az orvos mindenféle civiltörténettel tereli el a figyelmemet a katéteres kellemetlenségről, ami sikerül is, azon veszem észre magam, hogy jó kedélyű beszélgetésbe keveredtünk. Meghallgatom a viselkedési utasításokat, azt, hogy mennyi ideig maradjak hanyatt fekve, majd forduljak erre meg arra az oldalamra, és sétáljak is, hogy az orvosság „bejárhassa” a hólyag teljes belső felületét. Aztán magamra maradok. Az orvosnak ebben az órában a műtőbe kell mennie, ahol a műtésre előkészített beteg várja. Mégsem vagyok magamra, mert a szomszéd kórteremtől egy függöny választ el, ahol két műtét utáni lábadozó beteg beszélget. Idősebb férfiak – egyiküknél a prosztataműtét után egy idő múlva újra elzáródott a húgyút, s ahogy mondja, az ebben képződött „köveket” kell kipisilnie. A másiknak – Gyurinak – a fél veséjét kellett eltávolítani. Mindezt későbbi megismerkedésünk után tudom meg. Most a függönyön áthallatszó beszélgetésből az életútjukkal ismerkedem. Mindketten világlátott emberek. Már az átkosban megfordultak a határon túl. Sándor az NDK-béli élményükről beszél. Fő téma – az urológiai klinikán vagyunk – a sör. A német sör, amely az itthonihoz képest szuper minőségű volt, és végtelenül olcsó. A finom söröknél jobban csak az lepte meg, amikor egy félmárkányi pénzt baksisként a pincérnél akart hagyni, de az utána rohant, s a vendéglő ajtajában visszaszámolta a pénzt. Ez még abban az időszakban volt, amikor Sepsin, a Sugás vendéglőben az értelmiségiek asztalánál Géza, a kedvenc pincérünk, mikor a számlát írta, mindig hozzábiggyesztette: „plusz a mai dátum – de szerencsétek van, ma olcsón megússzátok, mert ma még csak elseje, messze van még a hónap vége”. Persze játék volt az egész, Géza nem a mi zsebünkön akart meggazdagodni. A függöny mögötti „félvesés” férfi is világot látott ember. Előbb Nyugat-Németországban dolgozott muzsikusként. Csodálkozva hallgatom, milyen szakszerűen és mekkora jártassággal ecseteli a kinti életet. Alsó-háromszéki nyelvjárásban beszél a szakma titkairól, a repertoárról, az itthoni zenei viszonyokról határozottan rossz a véleménye. Persze a kereset is szóba kerül. Az „átkosban” a bukaresti ARIA bonyolította le a művészek külföldi szerződtetését. Ez a hivatal közvetített. A pénzt is ez zsebelte be. Adott a klienseknek egy itthoni fizetésnél valamivel nagyobb összeget. Ezért nem érdemelte volna meg kimenni, de a baksis, az a zsebükben maradt. Még a romániai forradalmat is „kinn” élte meg. Hatan voltak, s mondták is a szálloda és a vendéglő tulajdonosának, hogy most mitévők legyenek, mert ők többet nem akarnak román állami cégnek keresni. Otthon forradalom van, indulnak haza. A főnök nagyon egyszerűen oldotta meg a válságos helyzetet. Azt mondta: én nálatok nélkül nem tudom működtetni a céget. Annyi változás lesz, hogy nem az ARIA-nak utalom át a pénzt, hanem a ti markotokba adom. Közvetlen. Nos, ezután szépen kerestek. A beszédtéma a zene ürügyén aztán árnyalódik, s a nőkre terelődik a szó. Ez tipikus kórházi téma, különösen az urológián, az éhes disznó makkal álmodik alapon. Gyuri szerencsésnek tartja magát, hogy ő akkor még nem volt nős. Az azért szerencse, mert hat hónapon túl egyetlen fehérnép sem tud meglenni férfi nélkül, s itthon, ha nem is kurvul el az asszony, de kapcsolatot épít, s diszkréten félrelép. Ez természetesen valamiképpen mindig a távolban lévő férj tudomására jut, s amikor hazajön, vagy már a távollétében kezdődnek a kölcsönös szemrehányások, mert az asszony is sejti, hogy olyan hosszú ideig a férfi sem tartóztatta meg magát. Aztán szétmennek a házasságok. Neki, legényemberként ezen nem kellett átesnie. Órányit fekszem egymagamban, tervszerűen fordulok egyik oldalamról a másikra, s hallgatom a Sándor és Gyuri nőkről, férfi és női viszonyokról szóló történeteit. Kiderül, hogy több közös ismerősük van, azoknak a nőügyeit részleteiben ismerik, pikáns történeteket hallhatok, nem vagyok prűd ember, de ha ez a téma ekkora teret kap ennyi polgártársunk életútjában, akkor bennünk egy teljesen hamis kép él a világról, amelyben élünk. Érdekes, hogy a kórházban az ital és a nők után az élni akarás a következő téma. Gyuri mondja – ő arról, hogy a fél veséje el van rohadva, semmit sem tudott. A szívtájékon voltak fájdalmai, ezért szívgyógyszereket szedett, mindenféle népi szívkúrálási módot kipróbált, aztán, amikor a vizeletében észrevette a vért, akkor orvoshoz fordult. Addig vizsgálták, hogy mi a baja, míg kilenc kilót soványodott. Olyan lett, mint a deszka. És a végén kisült, hogy a vese okozza az egészet, s ha azt el nem távolítják, akkor ez végzetes lehet. Erre azt mondta: doktor úr, ha maga úgy látja, hogy e nélkül a műtét nélkül megdöglöm, akkor tegye velem azt, amit kell. Én alávetem magamat a műtétnek. És tessék, most úgy érzem magamat – mondja –, hogy itt a kocsim a kórház udvarán, azonnal be tudnék ülni és mehetnék haza. De nem teszem, mert még a cérnát nem szedték mind ki a varrásból. – Én élni akarok, és élni is fogok – jelenti ki –, én olyan erős akaratú vagyok, hogy ezt is túlélem. Soha nem voltam beteg... Fél vesével – olvastam róla s láttam a tévében is – sokáig lehet élni. Sándor, a szomszéd hallgat. Sejtem, hogy neki többféle baja volt. (Két szívinfarktus, prosztatagyulladás.) A betegségekről az orvos témára vált a beszélgetés. Ez felette érdekes. Gyuri mondja, hogy végigtelefonálták és érdeklődték – klinikákat, kórházakat nem mondok – a hazai világ felét. Ezer eurón alul szóba sem állnak az emberrel. A lánya Budapesten él, végigjárta ott is a szent szert, s azt mondta: édesapám, a legtöbb helyen azt mondták, hogy van otthon elég kiváló orvos. Ott van Vitos doktor, aki megjárta Svájcot, volt Magyarországon, keresse meg őt. Itt, Magyarországon egy ilyen műtét egy kocsi árába kerül. Hogy megértse, nem csak a pénzről van szó, hanem a szakértelemről is. Én veszek magának egy kocsit. Keresse meg Vitos doktort. A kocsit meg is vette – folytatja –, itt van az udvaron, akármikor beleülhetnék. Vitos doktor úrnak a szakmában nemcsak a neve jó, hanem maga is jó ember. Közvetlen. Figyelje meg, hogy az arca milyen megnyugtató. Ez a betegnek nagyon fontos. Bízni kezd nemcsak az orvosában, hanem önmagában is. Erre cseng a kabátom zsebében a mobiltelefon. – Van valaki a szomszédban? – kérdezi Sándor. – Van egy úr – feleli Gyuri. Most jött, nemrég. Hosszas telefonálásba kell kezdenem, amiből kiderül a kilétem és sok minden egyéb. A függöny mögött a szomszéd kórteremben beáll a csönd. Kopogok a függönnyel takart ajtófélfán, és átmegyek ismerkedni hozzájuk. Ismernek. Olvasnak. Szinte sajnálom, hogy társalgásunkat félbe kell szakítanom, mert számomra már rég lejárt a gyógyszeres kezelésre kiszabott idő. Beszélgetünk. Egymás társaságának örvendezve mondja Gyuri, a zenész, hogy műtét előtt olyan kórteremben volt, ahol egy izgága, raplis vénember mindenkivel kötekedett, a nővérekkel is, neki semmi sem tetszett. Rossz volt a hangulat. A betegek idegesek voltak, türelmetlenek. Ő sem bírta sokáig, s amikor vizitre érkezett Vitos főorvos úr, mondta neki, hogy ő abban a társaságban megbolondul. Az orvos mosolygott, nem szólt semmit, nem hordott le senkit, s aztán jöttek a nővérek s mondták, hogy melyik kórterembe menjen át. Mert a legfontosabb az, hogy az ember jól érezze magát. Akaratomon kívül két óráig tartott a kúra, amelynek fele idő is megfelelt volna. Egészséges gondolkodású és lelkületű emberek között még a kórház, a félelmetes ispotály is klubbá, kaszinói hangulatúvá válhat.
Pálinkafőző-bajnokság Bécsben
Érik az embert meglepetések: a Destillata (Bécs, Ausztria) nemzetközi párlatversenyen 13 ország 188 pálinkafőzdéje közül összesített versenyben a győztes — no, ki lehetett? — természetesen magyar.
(Ha még a pálinkaivást is mérték és értékelték volna, s erre beneveznénk, akkor mi, székelymagyarok bizonyosan számíthattunk volna több nagydíjra.) No, de folytassam a magyar pálinka diadalmenetét: a 18. alkalommal megrendezett párlatversenyen, amelyre Argentína, Ausztrália, Ausztria, Görögország, Hollandia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Thaiföld és Új-Zéland nevezett be, a nemzetközi zsűri Az év főzdéje, 2009 aranyfokozatát az Agárdi Pálinkafőzdének ítélte, s Az év főzőmestere Vértes Tibor, a főzde egyik tulajdonosa. Ő tehát a világ legjobb pálinkafőző mestere, s ami természetes is, a kóstolást is szakmai szinten műveli. „A Destillata történelmében negyedszer kerül nem Ausztriából származó főzdéhez ez a cím – állapította meg Wolfgang Lukas, a Destillata verseny igazgatója –, és idén első alkalommal viheti el magyarországi mesterműhely ezt, a szakmában világbajnoki éremnek számító díjat.” A Destillata-érmekből 96 került Magyarországra, ebből négy Az év pálinkája, öt arany-, 32 ezüst- és 55 bronzérem. Ezt mindössze húsz magyar főzde csurgatta haza, szemben a 101 ausztriai benevezővel, akik a díjakból idén csak csepegtettek. Végre valami igazi magyar és magyaros diadalról is beszélhetünk, amely azt is jelzi, hogy a jelenlegi kormányzati szervek még nem kavartak bele a cefrébe. És hirtelen azt is mondjam el, hogy ez a díjözön, ez a kitüntetéses eső elmosta annak a magyar–román pálinkavitának az emlékét is, amely a Medgyessy–Năstase-kormányzat alatt az uniós bírákra ráömlött, s ehhez jókedvemben azt is tegyem hozzá, hogy Magyarország akkor aratta legnagyobb diplomáciai győzelmét, amikor a magyar külügyminisztérium képviselője a vitában elővette a román nyelv értelmező szótárát, azt felütötte a „palincă” szócikknél, s hangosan felolvasta: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszes ital.” Punktum. Az uniós egyeztető csapat erre azt mondta, hogy ha maguk a románok is magyar eredetűnek tartják, és nem ősi román italnak, akkor ez csak magyar termék lehet. (Hja, ha autonómiaügyben is össze lehetne hozni egy ilyen grémiumot, amelyen Băsescu államelnök a maga mentségére – nem lesz soha székelyföldi autonómia – felhozhatná Gagauziától Katalóniáig az összes autonómiát.) Nos, ennyi jó szöveg, magyar siker olvastán a hírtől enyhén magam is megpityókosodtam, hisz ez az ausztriai siker a mi sikerünk is, mert Erdélyben sem cujkát párolnak, hanem igazi szilvóriumot (is) – ilyennel még Lomnici Zoltán, a legfelsőbb törvényszék volt elnöke is koccintott Felsőcsernátonban a Bíró-féle vízimalomban, amikor a Rákossy-szobrot avattuk, szóval, máris nyúltam a kamrába, hogy Dobolyi Laci barátom Cserszegtomajról (Balaton-felvidék) származó, aszú szőlőszemekből erjesztett és párolt törkölyéből egy kupicával felhajtsak, s akkor telefonált Sándor öcsém, aki éppen a pálinka nélküli neve napjára készült, s mit sem tudván az ausztriai magyar győzelemről, azt tanácsolta: tedd le a poharat, bátyám, mert másképp úgy jársz, mint én. Ez volt a másik meglepetés.
Volt egy harmadik meglepetés is: az egyik urológiai orvosi gyógyszerreceptre rá volt írva – szabadon fordítom magyarra – „alkohol nélkül”.
De a bécsi magyar gőzelemnek azért örültem. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Öt esztendeje eltávozott barátunk és kollégánk, lapunk főmunkatársa, SYLVESTER LAJOS, életünk szenvedélyes firtatójaként utolsó kórházi napjait is hivatásának kötelékében élte, az általa Fekete Doboznak nevezett irattartóba gyűjtve följegyzéseit a környező világról. Anyaga egy részét még életében három folytatásban közre is adta lapunkban, most emlékét idézve az utolsó szemelvényt közöljük hagyatékából.
Utókezelésre ismét a kézdivásárhelyi kórházhoz, dr. Vitos Attilához járok. Budapesten az Urológiai Klinikán dr. Romics professzor a műtét utáni utókezelést részletező hivatalos irat mellé a kézdivásárhelyi urológus főorvosnak személyre szóló levelet is mellékelt, amelyben a kezelés módját és az alkalmazott gyógyszert írta elő. A gyógyszer beszerzése körül itthon bonyodalmak keletkeztek. Romániában még nem alkalmazzák azt a kezelést. Vitos főorvos végigtelefonálta az urológiai szakismeretségi kört, majd a Romániában is használatos gyógyszer beszerzését ajánlotta. Ez is méregdrága „méreg”, de itthon a biztosító finanszírozza majd a hatalmas összeget. A gyógyszerek beszerzése külön kálvária. Ez a feleségem tiszte. A hónap utolsó napjaiban beadja az egészségügyi könyvecskét a háziorvos asszisztensnőjéhez, aznap délután vagy másnap a recept után megy. A váróterem mindig zsúfolt, tele türelmetlen betegekkel és ezek hozzátartozóival, akik rossz szemmel nézik, ha valaki soron kívül surran be az orvosnőhöz, akkor is, ha mondja, csak egy már megírt receptet vesz át. Aztán irány a gyógyszertár. Újabb sorok, és ott már a kötelező sorállás. Szerencsére ismerik, gyorsan kiszolgálják, ha nincs meg az a gyógyszer, mint a mostani esetben is, amelyet az urológiai utókezelésre írtak fel, akkor másnapra már beszerzik. Futár hozza. Szóval, újra Kézdivásárhelyen vagyok. Vitos főorvossal a kórház udvarán szaladunk össze. Azonnal betessékel az urológiai osztályra, üres kórtermet készíttet elő, ahol a katéteres hólyagfeltöltés után legalább egyórányi időt kell töltenem. A feltöltés művelete nem annyira fájdalmas, mint amennyire kellemetlen. „Túl kell lenni ezen is” – játszom a határozott férfit és a fegyelmezett beteget. Az orvos mindenféle civiltörténettel tereli el a figyelmemet a katéteres kellemetlenségről, ami sikerül is, azon veszem észre magam, hogy jó kedélyű beszélgetésbe keveredtünk. Meghallgatom a viselkedési utasításokat, azt, hogy mennyi ideig maradjak hanyatt fekve, majd forduljak erre meg arra az oldalamra, és sétáljak is, hogy az orvosság „bejárhassa” a hólyag teljes belső felületét. Aztán magamra maradok. Az orvosnak ebben az órában a műtőbe kell mennie, ahol a műtésre előkészített beteg várja. Mégsem vagyok magamra, mert a szomszéd kórteremtől egy függöny választ el, ahol két műtét utáni lábadozó beteg beszélget. Idősebb férfiak – egyiküknél a prosztataműtét után egy idő múlva újra elzáródott a húgyút, s ahogy mondja, az ebben képződött „köveket” kell kipisilnie. A másiknak – Gyurinak – a fél veséjét kellett eltávolítani. Mindezt későbbi megismerkedésünk után tudom meg. Most a függönyön áthallatszó beszélgetésből az életútjukkal ismerkedem. Mindketten világlátott emberek. Már az átkosban megfordultak a határon túl. Sándor az NDK-béli élményükről beszél. Fő téma – az urológiai klinikán vagyunk – a sör. A német sör, amely az itthonihoz képest szuper minőségű volt, és végtelenül olcsó. A finom söröknél jobban csak az lepte meg, amikor egy félmárkányi pénzt baksisként a pincérnél akart hagyni, de az utána rohant, s a vendéglő ajtajában visszaszámolta a pénzt. Ez még abban az időszakban volt, amikor Sepsin, a Sugás vendéglőben az értelmiségiek asztalánál Géza, a kedvenc pincérünk, mikor a számlát írta, mindig hozzábiggyesztette: „plusz a mai dátum – de szerencsétek van, ma olcsón megússzátok, mert ma még csak elseje, messze van még a hónap vége”. Persze játék volt az egész, Géza nem a mi zsebünkön akart meggazdagodni. A függöny mögötti „félvesés” férfi is világot látott ember. Előbb Nyugat-Németországban dolgozott muzsikusként. Csodálkozva hallgatom, milyen szakszerűen és mekkora jártassággal ecseteli a kinti életet. Alsó-háromszéki nyelvjárásban beszél a szakma titkairól, a repertoárról, az itthoni zenei viszonyokról határozottan rossz a véleménye. Persze a kereset is szóba kerül. Az „átkosban” a bukaresti ARIA bonyolította le a művészek külföldi szerződtetését. Ez a hivatal közvetített. A pénzt is ez zsebelte be. Adott a klienseknek egy itthoni fizetésnél valamivel nagyobb összeget. Ezért nem érdemelte volna meg kimenni, de a baksis, az a zsebükben maradt. Még a romániai forradalmat is „kinn” élte meg. Hatan voltak, s mondták is a szálloda és a vendéglő tulajdonosának, hogy most mitévők legyenek, mert ők többet nem akarnak román állami cégnek keresni. Otthon forradalom van, indulnak haza. A főnök nagyon egyszerűen oldotta meg a válságos helyzetet. Azt mondta: én nálatok nélkül nem tudom működtetni a céget. Annyi változás lesz, hogy nem az ARIA-nak utalom át a pénzt, hanem a ti markotokba adom. Közvetlen. Nos, ezután szépen kerestek. A beszédtéma a zene ürügyén aztán árnyalódik, s a nőkre terelődik a szó. Ez tipikus kórházi téma, különösen az urológián, az éhes disznó makkal álmodik alapon. Gyuri szerencsésnek tartja magát, hogy ő akkor még nem volt nős. Az azért szerencse, mert hat hónapon túl egyetlen fehérnép sem tud meglenni férfi nélkül, s itthon, ha nem is kurvul el az asszony, de kapcsolatot épít, s diszkréten félrelép. Ez természetesen valamiképpen mindig a távolban lévő férj tudomására jut, s amikor hazajön, vagy már a távollétében kezdődnek a kölcsönös szemrehányások, mert az asszony is sejti, hogy olyan hosszú ideig a férfi sem tartóztatta meg magát. Aztán szétmennek a házasságok. Neki, legényemberként ezen nem kellett átesnie. Órányit fekszem egymagamban, tervszerűen fordulok egyik oldalamról a másikra, s hallgatom a Sándor és Gyuri nőkről, férfi és női viszonyokról szóló történeteit. Kiderül, hogy több közös ismerősük van, azoknak a nőügyeit részleteiben ismerik, pikáns történeteket hallhatok, nem vagyok prűd ember, de ha ez a téma ekkora teret kap ennyi polgártársunk életútjában, akkor bennünk egy teljesen hamis kép él a világról, amelyben élünk. Érdekes, hogy a kórházban az ital és a nők után az élni akarás a következő téma. Gyuri mondja – ő arról, hogy a fél veséje el van rohadva, semmit sem tudott. A szívtájékon voltak fájdalmai, ezért szívgyógyszereket szedett, mindenféle népi szívkúrálási módot kipróbált, aztán, amikor a vizeletében észrevette a vért, akkor orvoshoz fordult. Addig vizsgálták, hogy mi a baja, míg kilenc kilót soványodott. Olyan lett, mint a deszka. És a végén kisült, hogy a vese okozza az egészet, s ha azt el nem távolítják, akkor ez végzetes lehet. Erre azt mondta: doktor úr, ha maga úgy látja, hogy e nélkül a műtét nélkül megdöglöm, akkor tegye velem azt, amit kell. Én alávetem magamat a műtétnek. És tessék, most úgy érzem magamat – mondja –, hogy itt a kocsim a kórház udvarán, azonnal be tudnék ülni és mehetnék haza. De nem teszem, mert még a cérnát nem szedték mind ki a varrásból. – Én élni akarok, és élni is fogok – jelenti ki –, én olyan erős akaratú vagyok, hogy ezt is túlélem. Soha nem voltam beteg... Fél vesével – olvastam róla s láttam a tévében is – sokáig lehet élni. Sándor, a szomszéd hallgat. Sejtem, hogy neki többféle baja volt. (Két szívinfarktus, prosztatagyulladás.) A betegségekről az orvos témára vált a beszélgetés. Ez felette érdekes. Gyuri mondja, hogy végigtelefonálták és érdeklődték – klinikákat, kórházakat nem mondok – a hazai világ felét. Ezer eurón alul szóba sem állnak az emberrel. A lánya Budapesten él, végigjárta ott is a szent szert, s azt mondta: édesapám, a legtöbb helyen azt mondták, hogy van otthon elég kiváló orvos. Ott van Vitos doktor, aki megjárta Svájcot, volt Magyarországon, keresse meg őt. Itt, Magyarországon egy ilyen műtét egy kocsi árába kerül. Hogy megértse, nem csak a pénzről van szó, hanem a szakértelemről is. Én veszek magának egy kocsit. Keresse meg Vitos doktort. A kocsit meg is vette – folytatja –, itt van az udvaron, akármikor beleülhetnék. Vitos doktor úrnak a szakmában nemcsak a neve jó, hanem maga is jó ember. Közvetlen. Figyelje meg, hogy az arca milyen megnyugtató. Ez a betegnek nagyon fontos. Bízni kezd nemcsak az orvosában, hanem önmagában is. Erre cseng a kabátom zsebében a mobiltelefon. – Van valaki a szomszédban? – kérdezi Sándor. – Van egy úr – feleli Gyuri. Most jött, nemrég. Hosszas telefonálásba kell kezdenem, amiből kiderül a kilétem és sok minden egyéb. A függöny mögött a szomszéd kórteremben beáll a csönd. Kopogok a függönnyel takart ajtófélfán, és átmegyek ismerkedni hozzájuk. Ismernek. Olvasnak. Szinte sajnálom, hogy társalgásunkat félbe kell szakítanom, mert számomra már rég lejárt a gyógyszeres kezelésre kiszabott idő. Beszélgetünk. Egymás társaságának örvendezve mondja Gyuri, a zenész, hogy műtét előtt olyan kórteremben volt, ahol egy izgága, raplis vénember mindenkivel kötekedett, a nővérekkel is, neki semmi sem tetszett. Rossz volt a hangulat. A betegek idegesek voltak, türelmetlenek. Ő sem bírta sokáig, s amikor vizitre érkezett Vitos főorvos úr, mondta neki, hogy ő abban a társaságban megbolondul. Az orvos mosolygott, nem szólt semmit, nem hordott le senkit, s aztán jöttek a nővérek s mondták, hogy melyik kórterembe menjen át. Mert a legfontosabb az, hogy az ember jól érezze magát. Akaratomon kívül két óráig tartott a kúra, amelynek fele idő is megfelelt volna. Egészséges gondolkodású és lelkületű emberek között még a kórház, a félelmetes ispotály is klubbá, kaszinói hangulatúvá válhat.
Pálinkafőző-bajnokság Bécsben
Érik az embert meglepetések: a Destillata (Bécs, Ausztria) nemzetközi párlatversenyen 13 ország 188 pálinkafőzdéje közül összesített versenyben a győztes — no, ki lehetett? — természetesen magyar.
(Ha még a pálinkaivást is mérték és értékelték volna, s erre beneveznénk, akkor mi, székelymagyarok bizonyosan számíthattunk volna több nagydíjra.) No, de folytassam a magyar pálinka diadalmenetét: a 18. alkalommal megrendezett párlatversenyen, amelyre Argentína, Ausztrália, Ausztria, Görögország, Hollandia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Thaiföld és Új-Zéland nevezett be, a nemzetközi zsűri Az év főzdéje, 2009 aranyfokozatát az Agárdi Pálinkafőzdének ítélte, s Az év főzőmestere Vértes Tibor, a főzde egyik tulajdonosa. Ő tehát a világ legjobb pálinkafőző mestere, s ami természetes is, a kóstolást is szakmai szinten műveli. „A Destillata történelmében negyedszer kerül nem Ausztriából származó főzdéhez ez a cím – állapította meg Wolfgang Lukas, a Destillata verseny igazgatója –, és idén első alkalommal viheti el magyarországi mesterműhely ezt, a szakmában világbajnoki éremnek számító díjat.” A Destillata-érmekből 96 került Magyarországra, ebből négy Az év pálinkája, öt arany-, 32 ezüst- és 55 bronzérem. Ezt mindössze húsz magyar főzde csurgatta haza, szemben a 101 ausztriai benevezővel, akik a díjakból idén csak csepegtettek. Végre valami igazi magyar és magyaros diadalról is beszélhetünk, amely azt is jelzi, hogy a jelenlegi kormányzati szervek még nem kavartak bele a cefrébe. És hirtelen azt is mondjam el, hogy ez a díjözön, ez a kitüntetéses eső elmosta annak a magyar–román pálinkavitának az emlékét is, amely a Medgyessy–Năstase-kormányzat alatt az uniós bírákra ráömlött, s ehhez jókedvemben azt is tegyem hozzá, hogy Magyarország akkor aratta legnagyobb diplomáciai győzelmét, amikor a magyar külügyminisztérium képviselője a vitában elővette a román nyelv értelmező szótárát, azt felütötte a „palincă” szócikknél, s hangosan felolvasta: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszes ital.” Punktum. Az uniós egyeztető csapat erre azt mondta, hogy ha maguk a románok is magyar eredetűnek tartják, és nem ősi román italnak, akkor ez csak magyar termék lehet. (Hja, ha autonómiaügyben is össze lehetne hozni egy ilyen grémiumot, amelyen Băsescu államelnök a maga mentségére – nem lesz soha székelyföldi autonómia – felhozhatná Gagauziától Katalóniáig az összes autonómiát.) Nos, ennyi jó szöveg, magyar siker olvastán a hírtől enyhén magam is megpityókosodtam, hisz ez az ausztriai siker a mi sikerünk is, mert Erdélyben sem cujkát párolnak, hanem igazi szilvóriumot (is) – ilyennel még Lomnici Zoltán, a legfelsőbb törvényszék volt elnöke is koccintott Felsőcsernátonban a Bíró-féle vízimalomban, amikor a Rákossy-szobrot avattuk, szóval, máris nyúltam a kamrába, hogy Dobolyi Laci barátom Cserszegtomajról (Balaton-felvidék) származó, aszú szőlőszemekből erjesztett és párolt törkölyéből egy kupicával felhajtsak, s akkor telefonált Sándor öcsém, aki éppen a pálinka nélküli neve napjára készült, s mit sem tudván az ausztriai magyar győzelemről, azt tanácsolta: tedd le a poharat, bátyám, mert másképp úgy jársz, mint én. Ez volt a másik meglepetés.
Volt egy harmadik meglepetés is: az egyik urológiai orvosi gyógyszerreceptre rá volt írva – szabadon fordítom magyarra – „alkohol nélkül”.
De a bécsi magyar gőzelemnek azért örültem. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 15.
Rózsák, könyvek és mosolyforradalom
Katalónia bemutatkozik Európa kisebbségeinek
Som una nació! Vagyis nemzet vagyunk, több mint nemzeti kisebbség, hirdetik büszkén a katalánok. Reményeik szerint hamarosan független országuk is lesz, népszavazást terveznek a Spanyolországtól való elszakadás ügyében, annak ellenére, hogy a madridi hatalom ellenzi azt. A katalánok jelentős része azonban elszántan kitart hazája függetlensége mellett, s ennek nyomatékosítása véget amolyan mosolyoffenzívát indítottak Európa-szerte. Melynek keretében a Diplocat (Katalónia közdiplomáciai tanácsa) meghívására a katalán autonóm tartomány meseszép fővárosában, Barcelonában tartotta meg éves közgyűlését a MIDAS (európai kisebbségi napilapok egyesülete), amelyen a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló mellett a Nyugati Jelen is képviseltette magát, számos egyéb európai kisebbségi napilap mellett. Magyarul azonban nemcsak mi, erdélyiek beszélhettünk egymás között, az újvidéki Magyar Szó és a pozsonyi Új Szó szintén MIDAS-tag, sőt, utóbbi lapigazgatóját, Szlezákné Kovács Edithet újraválasztották MIDAS elnöknek.
Nemzetépítés katalán módra
Katalónia jóformán ismeretlen Spanyolország határain túl. Még a többi európai nemzeti kisebbség körében is, a többségiekről nem is beszélve. Holott nem ártana jobban megismerni, függetlenségi küzdelmük nyomán a következő időkben minden bizonnyal címlapsztori lesz a sajtóban Európa-szerte, hangsúlyozzák egyhangúlag a katalán hatóságok és a – még – MIDAS tag katalán újságok képviselői. Az utóbbi években ugyanis több katalán napilap kilépett a MIDAS-ból, abból a megfontolásból, hogy a katalán nem nemzeti kisebbség, hanem önálló nemzet.
A nyomtatott sajtó sorsa nagyszerűen tükrözi a spanyolországi katalán nemzet sorsát, az elnyomástól a jelentős megerősödésig. Az első katalán nyelvű újságok 1977–78 táján jelentek meg, a Franco diktátor 1975-ös halála utáni liberalizációs időkben, közel 40 év szünet után. Azelőtt szó sem lehetett erről, 1939-től Spanyolország szigorúan egynyelvű spanyol állam volt, ahol még a katalán – és baszk – kisebbségek/társnemzetek létét is tagadták, nemzeti jogaikat durván elnyomták. Semmilyen anyanyelvű oktatás sem volt (még elemi iskola sem!), anyanyelvű sajtóról, közfeliratokról, kultúráról pedig álmodni sem lehetett. A negyvenes-ötvenes években még nyilvánosan égették a katalán (és baszk) könyveket. Az Otto von Habsburg-díjjal kitüntetett Josep Maria Espinas katalán írót például még üldözték fiatal korában, mert katalánul írta műveit. Az idős író mára nemzeti ikonná vált, nemcsak azért, mert ő írta az FC Barcelona himnuszának szövegét, hanem azért is, mert 90 éves korára pont 90 könyvet publikált, s előrehaladott kora ellenére még mindig napi rendszerességgel ír publicisztikát a katalán újságoknak.
Franco idején a katalánt csak otthon, a családban örökítették át egyik nemzedékről a másikra, amolyan „konyhanyelvként”, intézményes formában azonban nem tanulhattak meg írni és olvasni. Ezért a katalán sajtó kezdete roppant nehéz volt, a hetvenes évek végén 4-500-as példányszámmal jelentek meg az újságok, emlékszik vissza Jordi Molet, az El 9nou főszerkesztője. Az akkori kb. 4,5 millió katalán közül csupán pár tízezren (főleg idősek) tudtak anyanyelvükön olvasni. Zárójelben: a kb. 1,5 milliós baszkok nyelvi helyzete még rosszabb volt, náluk hasonló okok miatt az első anyanyelvű napilap csak 1990-ben indulhatott be, s a nyelvismeret máig rosszabb, mint a katalánoknál, magyarázza el Martxelo Otamendi, a baszk Berria főszerkesztője.
Azóta a helyzet lényegesen javult, a katalán nyelvű oktatás beindítása nyomán folyamatosan bővült az anyanyelvet írásban is ismerők száma, olyannyira, hogy manapság a nagyobb katalán napilapok példányszáma jócskán meghaladja a 100 000-ret. Ráadásul manapság a demográfiai folyamat révén a katalán írott sajtó fogyasztói főleg fiatalok és középkorúak, miközben Európa más nemzeti kisebbségeinél az idősebb nemzedékek körében jobb az anyanyelvismeret.
Catalunya dióhéjban
A nemzeti felvirágzást azonban a politika is befolyásolta, Katalónia 1979 óta autonóm tartomány Spanyolországon belül, a katalán és a spanyol egyaránt hivatalos nyelv, melyeket a közigazgatásban, oktatásban, kultúrában és az élet minden területén alkalmazhatják. Sőt, a katalán jelentős fölényre tett szert, ami a tartományi fővárosban igencsak meglepő. Barcelona 1,6 milliós lakossága (külvárosokkal együtt olyan 4 millió) körülbelül fele-fele arányban katalán és spanyol. A közfeliratok nagy része azonban egynyelvű katalán, s csak a fontosabb intézményekre, turisztikai látványosságokra jellemző a háromnyelvűség, vagyis a katalán mellé a spanyol és angol nyelvű felirat. Egynyelvű spanyol felirat nem is létezik, legfeljebb elvétve itt-ott spanyolok tulajdonában lévő kis bolt vagy kocsma esetén fordulhat elő, miközben a katalán egynyelvűség igen elterjedt a magánszférában. Ami a külföldiek számára meglehetősen furcsa képet vázol fel, Katalónia mondhatni a Székelyföld ellentéte: míg utóbbiban a román nyelv köztéri súlya meghaladja a románság ottani arányát, Katalóniában a katalán nyelv köztéri súlya jócskán meghaladja a katalánok népességi arányát, a spanyolé pedig igencsak a népességi arány alá esett.
Manapság Katalónia mintegy 7,5 milliós lakosságából (a tágabb értelemben vett Erdélynek kb. 7 millió a népessége) olyan 5 millió katalán nemzetiségű, 1,5 millió spanyol és 1 millió külföldi. Utóbbiak az ezredforduló után vándoroltak be, mindenekelőtt Marokkóból, Romániából és Dél-Amerikából. A spanyolok aránya a városokban jelentősebb, különösképpen a fővárosban, Barcelonában, vidéken viszont kevesen vannak, s ez ugyanúgy érvényes a külföldi bevándorlókra is. A falvak gyakran színtiszta katalánok.
Mindezek ellenére spanyolul mindenki tud, katalán egynyelvűséggel csupán az óvodáskorú gyerekek körében találkozni. Katalónia lakosságának 94%-a érti a katalán nyelvet, 80%-a beszéli is, de csak 60%-a tud írni katalánul, derült ki Miquel Strubell szociológus és nyelvész előadásából. A katalán nyelv ismerete azonban folyamatosan terjed, mivel a Generalitat de Catalunya (a katalán autonóm tartomány kormánya) ingyenes nyelvtanfolyamokat szervez felnőtteknek, melyekre jelentős túljelentkezés jellemző még manapság is. A nyolcvanas években főleg katalánok vettek részt ezeken, hogy megtanuljanak írni és olvasni az addig csak szóban használt anyanyelvükön, manapság viszont elsősorban a spanyoloknak és a bevándorlóknak szól, a nyelv ismerete ugyanis alapvető követelmény, nemcsak a közigazgatásban, hanem egyre inkább az üzleti szférában is. A spanyolok ráadásul könnyen megtanulják az újlatin rokonnyelvet: némileg sarkítva a katalán amolyan félúton áll a francia és a spanyol között, noha utóbbihoz a portugál közelebb áll, mint a katalán.
Katalán büszkeség betűkkel, virágokkal és nemzeti zászlókkal
Sant Jordi (ejtsd: Szánt Dzsordi) fontos nap a katalánok számára, védőszentjüket, Szent Györgyöt ünneplik. A MIDAS közgyűlését is akkorra időzítették, hadd lássák a többi kisebbség képviselői a katalán nemzeti büszkeség kivirágzását. Kivirágzás a szó szoros értelmében, Sant Jordi amolyan népi ünnep, könyvnap, Bálint-nap és majális egybevéve. A hagyomány szerint ekkor (és nem február 14-én) a férfiak vörös rózsával ajándékozták meg szerelmüket, a nők pedig könyv ajándékozásával viszonozták. Manapság az egyirányúság már csak a rózsákra vonatkozik, a férfiak inkább könyvet és rózsát ajándékoznak a nőknek, utóbbiak viszont csak könyvet a férfiaknak. Ráadásul az ajándékozás már nemcsak a szerelmesekre vonatkozik, hanem családtagokra, munkatársakra, barátokra is, valahogy úgy, mint mifelénk a márciuska. Aligha meglepő ezek után, hogy Barcelona két kilométer hosszú impozáns sétálóútja, a La Rambla szuvenírek mellett ezen a napon könyvstandokkal és a virágárusokkal telik meg. Az óriási tömeg valósággal hömpölyög a vérvörös rózsák és a könyvek között, néhol hangos felolvasást tartanak, helyenként pedig írók dedikálnak – sokan erre a napra időzítik új könyveik bemutatóját. De nem csak a La Rambla van tele könyvekkel és rózsákkal, a nagy köztereken, sugárutakon hasonló a helyzet, virágárussal pedig szinte minden utcasarkon találkozni. Az ünnepi hangulat általános, katalán nemzeti zászlóval mindenütt találkozni. Még a rózsák csomagolására használt celofánon is!
Barcelonára amúgy is a zászlómánia jellemző. A városban járva mindenütt találkozni a sárga-piros vékony csíkos katalán nemzeti lobogóval. Szinte nincs olyan bérpalota, hogy néhány erkélyen ne lógna a katalán zászló. Messziről látszanak, főleg ha magasabb emeleteken tűzik ki. És rengeteg van belőlük, senki se lenne képes megszámolni őket egy akkora metropoliszban, mint Barcelona. Akkora a zászlómánia, hogy talán nem túlzás azt állítani, hogy néhány órás belvárosi séta alatt az ember több katalán zászlóval találkozik, mint ahányat látni egész Romániában, románt, EU-s-t, székelyt vagy egyéb zászlót összesen! Csakis katalán zászlók, spanyol lobogót csak közintézményeken látni, de ott is kizárólag a katalán (és EU-s) mellett, magánlakásokban, autókon, boltok kirakatában viszont sehol. A katalán nemzeti lobogó azonban így sem egyeduralkodó a városban, a híres focicsapat, az FC Barcelona zászlaja szintén állandó látvány. A katalánok szenvedélyesen ragaszkodnak nemzeti ikonjuknak tartott focicsapatukhoz, Franco diktatúrája idején jóformán az volt a nemzeti megnyilvánulás egyetlen lehetősége, a katalanizmus megtestesítője.
A sors ráadásul úgy hozta, hogy éppen látogatásunk idejére esett a nagy rangadó, a Real Madrid és a FC Barcelona összecsapása, melyet utóbbi nyert meg 3-2-re. A mérkőzésre a spanyol fővárosban került sor, így hát csak a tévében nézhettük meg egy sör mellett az egyik – szenvedélyes Barcelona szurkolókkal teli helyi – kiskocsmában. A hangulat így is lenyűgöző volt, a helyiek örömmámorban úsztak minden Barcelona gólnál, nem hiába tartja a hivatalos mottó, hogy Barcelona „mes que un club”, vagyis több, mint egy klub.
Göröngyös, de mosolygós út a függetlenséghez
Házigazdáink megerősítik a nyilvánvalót: a zászlókat kitűzők minden bizonnyal a katalán függetlenség elkötelezett hívei. A függetlenség bonyolult kérdés, a mediterrán vérmérsékletű katalánok körében heves passziót vált ki.
A függetlenség támogatottsága az utóbbi 7 évben erősödött fel, egyrészt a Spanyolországot roppant érzékenyen érintő gazdasági világválság, másrészt a madridi hatóságok ügyetlenkedése miatt. 2010-ben ugyanis a katalán parlament módosította az autonóm tartomány alkotmányát, melyben Katalóniát a katalán nemzet hazájának, államnak minősítette, az ott élő spanyolságot pedig nemzeti kisebbségnek. A lakosság népszavazáson jóvá is hagyta a módosítást, a madridi országos alkotmánybíróság viszont érvénytelenítette.
Ki is csapta a biztosítékot ezzel a katalánok körében, akik felháborítónak tartják, hogy a megválasztatlan fővárosi testület önkényesen megsemmisíti a demokratikusan megválasztott katalán parlament döntését, melyet ráadásul a nép az urnáknál meg is erősített, fokozott legitimitást biztosítva ezáltal. Akkor több mint másfél millió katalán tüntetett Barcelona utcáin az alkotmánybírósági önkény ellen, s elindította a teljes függetlenség iránti – addig jelentéktelen – vágyat. Katalónia ráadásul Spanyolország leggazdagabb tartománya, amely lényegesen többet fizet be a madridi államkasszába, mint amennyit visszakap onnan. Az elhúzódó gazdasági világválság érzékenyebbé tette a pénzelszívás kérdését, egyre többen ellenzik, hogy Katalónia szubvencionálja adóeuróiból az ország többi részeit.
A kettő együtt veszélyes kombináció, egyre több katalánt taszít az elszakadás felé, amolyan „durván sárba tiporják alapvető demokratikus akaratunkat és bónuszként még el is veszik a pénzünket” címen, magyarázza Marc Marcé, a Regio7 katalán napilap főszerkesztője. Azóta több, milliós nagyságrendű tüntetésre került már sor Barcelonában, melyben immár függetlenségi népszavazást követelnek, s a mindenütt jelenlévő katalán zászlók is ennek nyomán szaporodtak el.
Madrid azonban hallani se akar katalán népszavazásról, jogi hercehurcákhoz folyamodva eleve alkotmányellenesnek minősíti azt, illetve bűnügyi eljárást helyez kilátásba a népszavazás potenciális szervezői ellen. Madrid csökönyössége azonban bumerángként üthet vissza, hangsúlyozzák házigazdáink, a demokrácia alapjainak ilyen durva semmibevétele csak hergeli a katalánokat, egyre többen támogatják a függetlenséget. Sőt, akár a Katalóniában élő spanyolokat is Madrid ellen fordítja: már körükben is erősödik a függetlenségpártiság, noha néhány évvel ezelőtt még testületileg, monolitikusan függetlenség-ellenesek voltak.
Főleg, hogy ott van a skót ellenpélda: hasonló helyzetben London a demokráciát választotta az ország területi egységével szembe és jóváhagyta, sőt, hozzájárult a 2014-es függetlenségi népszavazáshoz. Melyen Skócia demokratikusan kinyilvánította véleményét, de nem vált ki Nagy-Britanniából.
Madrid azonban nem mer kockáztatni, s ezáltal csak saját kilátásait kockáztatja. Népszavazáson nem biztos, hogy Katalónia a függetlenségre szavazna, később viszont annál inkább. A legutóbbi (2015-ös) katalán választáson a függetlenségpárti erők 48%-ot szereztek, míg a Spanyolország-pártiak 41%-t, a maradék 11%-et pedig az ingadozó álláspontúak vagy semlegesek gyűjtötték be.
A MIDAS közgyűlés házigazdái – az autonóm katalán kormány képviselői, a Diplocat munkatársai és a katalán sajtó főszerkesztői – illetve a közgyűlésre meghívott civilszervezetek képviselői és művészek többnyire függetlenségpártiak. Nem is titkolják, nyíltan és büszkén hangoztatják véleményüket.
A mosoly forradalmát nem lehet megállítani, bármennyire is próbálja elgáncsolni a madridi vagy – kisebb részben barcelonai – politikum, véli Liz Castro írónő. A függetlenség iránti vágy alulról szerveződik, demokratikusan, a nép köréből: a milliós nagyságú tüntetéseken egyszerű polgárok vesznek részt, fiatalok, kisgyermekes családok, középkorúak és idősebbek is. Valamennyien békések, demokratikus elkötelezettségűek és mindnyájuk arcán mosoly. Lenyűgöző látvány milliós nagyságú derűs, jókedvű embertömeget látni az utcákon, akik mosollyal fejezik ki optimizmusukat. Éppen ezért nevezik mosolyforradalomnak a függetlenségi küzdelmet.
Liz Castro szerint eleinte a barcelonai katalán politikusok sem lelkesedtek a függetlenségért, a hatalmas lakossági nyomásra azonban kénytelenek voltak felkarolni azt. Hasonlóképpen a mosolyforradalom előbb vagy utóbb legyőzi a madridi spanyol politikusok ellenállását és Katalónia kivívja függetlenségét az urnáknál.
Ellenben a katalán sajtó képviselői kevésbé optimisták, szerintük Madrid minden eszközt bevet a függetlenség megakadályozására a katonai beavatkozáson kívül. Spanyolország egyszerűen nem mondhat le leggazdagabb tartományáról.
Madridban annyira tartanának a gazdasági összeomlástól? Vagy miért ellenzik annyira a népszavazást, érdeklődtünk katalán kollégáinknál. Katalónia kiválása kétségtelenül jelentősen fokozná Spanyolország amúgy is komoly gazdasági válságát, de azért a legmélyebb gazdasági válságból ki lehet lábalni előbb vagy utóbb. Katalónia elvesztése azonban akkora morális válságba sodorná Spanyolországot, amilyet csak hatalmas gyarmatbirodalma tizenkilencedik századi elvesztése idején élt át, s amelyet évtizedekig képtelen volt kiheverni, véli Marc Marcé.
Ráadásul Katalónia kiválása alighanem fokozná a szeparatizmust, például az utóbbi években meglepően csendes és visszafogott baszkok körében borítékolhatóan újraindítaná a hagyományosan erős függetlenségi vágyat, vélik egyöntetűen házigazdáink. Akikkel amúgy mindig jó viszonyt ápoltak, a katalánok és a baszkok mindig is egymással rokonszenveztek a spanyolokkal szemben, a baszkok most is erősen szimpatizálnak a katalán függetlenségi erőfeszítésekkel és fordítva is. Egymással azonban spanyolul beszélnek!
Barcelona, Európa
Barcelona kétszer is bajnokok ligás, nemcsak a híres focicsapata tartozik Európa élvonalába, hanem maga a gyönyörűséges város is. A tenger partján, festői környezetben fekvő katalán metropolisz egyértelműen Európa legszebb nagyvárosai közé tartozik, egy súlycsoportba Párizzsal, Béccsel, Budapesttel, Prágával, Londonnal és a nagy olasz városokkal. A város arculatára rányomta a bélyeget Antoni Gaudí, a híres építész, aki egyedi stílusban értelmezte a szecessziót, jellegzetes, mondhatni lenyűgöző arculatot adván ezáltal a városnak.
Barcelona jómódú nagyváros, európai nagyváros. Színes bőrű és muzulmán bevándorlók többen vannak, mint Kelet-Európában, a helyzet viszont távolról sem fajult el odáig, mint Párizs, London, Stockholm vagy Brüsszel esetében, ahol az ember gyakran azt sem tudja, hogy Európában van-e vagy valamilyen arab vagy afrikai országban. A mindennapi békés élet pezsgése s a turisták áradata sokkal erősebb, mint a politikai feszültségek. Utóbbiakra csupán a rengeteg katalán zászló látványa emlékeztet. Amivel a szenvedélyesen EU-párti katalánok nemcsak erős nemzeti önazonosságukat nyilvánítják ki, hanem jelzik is Európa számára, hogy teljesen érett, spanyoloktól önálló nemzetet képeznek, amely függetlenségre törekszik. Végül is jóformán már csak ez hiányzik nekik: Katalónia népesebb, mint jó néhány EU-s tagország, gazdasági teljesítménye meghaladja néhány nála jóval nagyobb országét is, nyelve és kultúrája magabiztosan erősödik, hagyományai egyre népszerűbbek, gasztronómiáját egyre többen értékelik, a lenyűgözően szép Barcelona pedig sárga irigységbe kergetné a legtöbb EU-s tagállam fővárosát. Barcelona és Katalónia katalánként mutatkozik be Európában.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
Katalónia bemutatkozik Európa kisebbségeinek
Som una nació! Vagyis nemzet vagyunk, több mint nemzeti kisebbség, hirdetik büszkén a katalánok. Reményeik szerint hamarosan független országuk is lesz, népszavazást terveznek a Spanyolországtól való elszakadás ügyében, annak ellenére, hogy a madridi hatalom ellenzi azt. A katalánok jelentős része azonban elszántan kitart hazája függetlensége mellett, s ennek nyomatékosítása véget amolyan mosolyoffenzívát indítottak Európa-szerte. Melynek keretében a Diplocat (Katalónia közdiplomáciai tanácsa) meghívására a katalán autonóm tartomány meseszép fővárosában, Barcelonában tartotta meg éves közgyűlését a MIDAS (európai kisebbségi napilapok egyesülete), amelyen a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló mellett a Nyugati Jelen is képviseltette magát, számos egyéb európai kisebbségi napilap mellett. Magyarul azonban nemcsak mi, erdélyiek beszélhettünk egymás között, az újvidéki Magyar Szó és a pozsonyi Új Szó szintén MIDAS-tag, sőt, utóbbi lapigazgatóját, Szlezákné Kovács Edithet újraválasztották MIDAS elnöknek.
Nemzetépítés katalán módra
Katalónia jóformán ismeretlen Spanyolország határain túl. Még a többi európai nemzeti kisebbség körében is, a többségiekről nem is beszélve. Holott nem ártana jobban megismerni, függetlenségi küzdelmük nyomán a következő időkben minden bizonnyal címlapsztori lesz a sajtóban Európa-szerte, hangsúlyozzák egyhangúlag a katalán hatóságok és a – még – MIDAS tag katalán újságok képviselői. Az utóbbi években ugyanis több katalán napilap kilépett a MIDAS-ból, abból a megfontolásból, hogy a katalán nem nemzeti kisebbség, hanem önálló nemzet.
A nyomtatott sajtó sorsa nagyszerűen tükrözi a spanyolországi katalán nemzet sorsát, az elnyomástól a jelentős megerősödésig. Az első katalán nyelvű újságok 1977–78 táján jelentek meg, a Franco diktátor 1975-ös halála utáni liberalizációs időkben, közel 40 év szünet után. Azelőtt szó sem lehetett erről, 1939-től Spanyolország szigorúan egynyelvű spanyol állam volt, ahol még a katalán – és baszk – kisebbségek/társnemzetek létét is tagadták, nemzeti jogaikat durván elnyomták. Semmilyen anyanyelvű oktatás sem volt (még elemi iskola sem!), anyanyelvű sajtóról, közfeliratokról, kultúráról pedig álmodni sem lehetett. A negyvenes-ötvenes években még nyilvánosan égették a katalán (és baszk) könyveket. Az Otto von Habsburg-díjjal kitüntetett Josep Maria Espinas katalán írót például még üldözték fiatal korában, mert katalánul írta műveit. Az idős író mára nemzeti ikonná vált, nemcsak azért, mert ő írta az FC Barcelona himnuszának szövegét, hanem azért is, mert 90 éves korára pont 90 könyvet publikált, s előrehaladott kora ellenére még mindig napi rendszerességgel ír publicisztikát a katalán újságoknak.
Franco idején a katalánt csak otthon, a családban örökítették át egyik nemzedékről a másikra, amolyan „konyhanyelvként”, intézményes formában azonban nem tanulhattak meg írni és olvasni. Ezért a katalán sajtó kezdete roppant nehéz volt, a hetvenes évek végén 4-500-as példányszámmal jelentek meg az újságok, emlékszik vissza Jordi Molet, az El 9nou főszerkesztője. Az akkori kb. 4,5 millió katalán közül csupán pár tízezren (főleg idősek) tudtak anyanyelvükön olvasni. Zárójelben: a kb. 1,5 milliós baszkok nyelvi helyzete még rosszabb volt, náluk hasonló okok miatt az első anyanyelvű napilap csak 1990-ben indulhatott be, s a nyelvismeret máig rosszabb, mint a katalánoknál, magyarázza el Martxelo Otamendi, a baszk Berria főszerkesztője.
Azóta a helyzet lényegesen javult, a katalán nyelvű oktatás beindítása nyomán folyamatosan bővült az anyanyelvet írásban is ismerők száma, olyannyira, hogy manapság a nagyobb katalán napilapok példányszáma jócskán meghaladja a 100 000-ret. Ráadásul manapság a demográfiai folyamat révén a katalán írott sajtó fogyasztói főleg fiatalok és középkorúak, miközben Európa más nemzeti kisebbségeinél az idősebb nemzedékek körében jobb az anyanyelvismeret.
Catalunya dióhéjban
A nemzeti felvirágzást azonban a politika is befolyásolta, Katalónia 1979 óta autonóm tartomány Spanyolországon belül, a katalán és a spanyol egyaránt hivatalos nyelv, melyeket a közigazgatásban, oktatásban, kultúrában és az élet minden területén alkalmazhatják. Sőt, a katalán jelentős fölényre tett szert, ami a tartományi fővárosban igencsak meglepő. Barcelona 1,6 milliós lakossága (külvárosokkal együtt olyan 4 millió) körülbelül fele-fele arányban katalán és spanyol. A közfeliratok nagy része azonban egynyelvű katalán, s csak a fontosabb intézményekre, turisztikai látványosságokra jellemző a háromnyelvűség, vagyis a katalán mellé a spanyol és angol nyelvű felirat. Egynyelvű spanyol felirat nem is létezik, legfeljebb elvétve itt-ott spanyolok tulajdonában lévő kis bolt vagy kocsma esetén fordulhat elő, miközben a katalán egynyelvűség igen elterjedt a magánszférában. Ami a külföldiek számára meglehetősen furcsa képet vázol fel, Katalónia mondhatni a Székelyföld ellentéte: míg utóbbiban a román nyelv köztéri súlya meghaladja a románság ottani arányát, Katalóniában a katalán nyelv köztéri súlya jócskán meghaladja a katalánok népességi arányát, a spanyolé pedig igencsak a népességi arány alá esett.
Manapság Katalónia mintegy 7,5 milliós lakosságából (a tágabb értelemben vett Erdélynek kb. 7 millió a népessége) olyan 5 millió katalán nemzetiségű, 1,5 millió spanyol és 1 millió külföldi. Utóbbiak az ezredforduló után vándoroltak be, mindenekelőtt Marokkóból, Romániából és Dél-Amerikából. A spanyolok aránya a városokban jelentősebb, különösképpen a fővárosban, Barcelonában, vidéken viszont kevesen vannak, s ez ugyanúgy érvényes a külföldi bevándorlókra is. A falvak gyakran színtiszta katalánok.
Mindezek ellenére spanyolul mindenki tud, katalán egynyelvűséggel csupán az óvodáskorú gyerekek körében találkozni. Katalónia lakosságának 94%-a érti a katalán nyelvet, 80%-a beszéli is, de csak 60%-a tud írni katalánul, derült ki Miquel Strubell szociológus és nyelvész előadásából. A katalán nyelv ismerete azonban folyamatosan terjed, mivel a Generalitat de Catalunya (a katalán autonóm tartomány kormánya) ingyenes nyelvtanfolyamokat szervez felnőtteknek, melyekre jelentős túljelentkezés jellemző még manapság is. A nyolcvanas években főleg katalánok vettek részt ezeken, hogy megtanuljanak írni és olvasni az addig csak szóban használt anyanyelvükön, manapság viszont elsősorban a spanyoloknak és a bevándorlóknak szól, a nyelv ismerete ugyanis alapvető követelmény, nemcsak a közigazgatásban, hanem egyre inkább az üzleti szférában is. A spanyolok ráadásul könnyen megtanulják az újlatin rokonnyelvet: némileg sarkítva a katalán amolyan félúton áll a francia és a spanyol között, noha utóbbihoz a portugál közelebb áll, mint a katalán.
Katalán büszkeség betűkkel, virágokkal és nemzeti zászlókkal
Sant Jordi (ejtsd: Szánt Dzsordi) fontos nap a katalánok számára, védőszentjüket, Szent Györgyöt ünneplik. A MIDAS közgyűlését is akkorra időzítették, hadd lássák a többi kisebbség képviselői a katalán nemzeti büszkeség kivirágzását. Kivirágzás a szó szoros értelmében, Sant Jordi amolyan népi ünnep, könyvnap, Bálint-nap és majális egybevéve. A hagyomány szerint ekkor (és nem február 14-én) a férfiak vörös rózsával ajándékozták meg szerelmüket, a nők pedig könyv ajándékozásával viszonozták. Manapság az egyirányúság már csak a rózsákra vonatkozik, a férfiak inkább könyvet és rózsát ajándékoznak a nőknek, utóbbiak viszont csak könyvet a férfiaknak. Ráadásul az ajándékozás már nemcsak a szerelmesekre vonatkozik, hanem családtagokra, munkatársakra, barátokra is, valahogy úgy, mint mifelénk a márciuska. Aligha meglepő ezek után, hogy Barcelona két kilométer hosszú impozáns sétálóútja, a La Rambla szuvenírek mellett ezen a napon könyvstandokkal és a virágárusokkal telik meg. Az óriási tömeg valósággal hömpölyög a vérvörös rózsák és a könyvek között, néhol hangos felolvasást tartanak, helyenként pedig írók dedikálnak – sokan erre a napra időzítik új könyveik bemutatóját. De nem csak a La Rambla van tele könyvekkel és rózsákkal, a nagy köztereken, sugárutakon hasonló a helyzet, virágárussal pedig szinte minden utcasarkon találkozni. Az ünnepi hangulat általános, katalán nemzeti zászlóval mindenütt találkozni. Még a rózsák csomagolására használt celofánon is!
Barcelonára amúgy is a zászlómánia jellemző. A városban járva mindenütt találkozni a sárga-piros vékony csíkos katalán nemzeti lobogóval. Szinte nincs olyan bérpalota, hogy néhány erkélyen ne lógna a katalán zászló. Messziről látszanak, főleg ha magasabb emeleteken tűzik ki. És rengeteg van belőlük, senki se lenne képes megszámolni őket egy akkora metropoliszban, mint Barcelona. Akkora a zászlómánia, hogy talán nem túlzás azt állítani, hogy néhány órás belvárosi séta alatt az ember több katalán zászlóval találkozik, mint ahányat látni egész Romániában, románt, EU-s-t, székelyt vagy egyéb zászlót összesen! Csakis katalán zászlók, spanyol lobogót csak közintézményeken látni, de ott is kizárólag a katalán (és EU-s) mellett, magánlakásokban, autókon, boltok kirakatában viszont sehol. A katalán nemzeti lobogó azonban így sem egyeduralkodó a városban, a híres focicsapat, az FC Barcelona zászlaja szintén állandó látvány. A katalánok szenvedélyesen ragaszkodnak nemzeti ikonjuknak tartott focicsapatukhoz, Franco diktatúrája idején jóformán az volt a nemzeti megnyilvánulás egyetlen lehetősége, a katalanizmus megtestesítője.
A sors ráadásul úgy hozta, hogy éppen látogatásunk idejére esett a nagy rangadó, a Real Madrid és a FC Barcelona összecsapása, melyet utóbbi nyert meg 3-2-re. A mérkőzésre a spanyol fővárosban került sor, így hát csak a tévében nézhettük meg egy sör mellett az egyik – szenvedélyes Barcelona szurkolókkal teli helyi – kiskocsmában. A hangulat így is lenyűgöző volt, a helyiek örömmámorban úsztak minden Barcelona gólnál, nem hiába tartja a hivatalos mottó, hogy Barcelona „mes que un club”, vagyis több, mint egy klub.
Göröngyös, de mosolygós út a függetlenséghez
Házigazdáink megerősítik a nyilvánvalót: a zászlókat kitűzők minden bizonnyal a katalán függetlenség elkötelezett hívei. A függetlenség bonyolult kérdés, a mediterrán vérmérsékletű katalánok körében heves passziót vált ki.
A függetlenség támogatottsága az utóbbi 7 évben erősödött fel, egyrészt a Spanyolországot roppant érzékenyen érintő gazdasági világválság, másrészt a madridi hatóságok ügyetlenkedése miatt. 2010-ben ugyanis a katalán parlament módosította az autonóm tartomány alkotmányát, melyben Katalóniát a katalán nemzet hazájának, államnak minősítette, az ott élő spanyolságot pedig nemzeti kisebbségnek. A lakosság népszavazáson jóvá is hagyta a módosítást, a madridi országos alkotmánybíróság viszont érvénytelenítette.
Ki is csapta a biztosítékot ezzel a katalánok körében, akik felháborítónak tartják, hogy a megválasztatlan fővárosi testület önkényesen megsemmisíti a demokratikusan megválasztott katalán parlament döntését, melyet ráadásul a nép az urnáknál meg is erősített, fokozott legitimitást biztosítva ezáltal. Akkor több mint másfél millió katalán tüntetett Barcelona utcáin az alkotmánybírósági önkény ellen, s elindította a teljes függetlenség iránti – addig jelentéktelen – vágyat. Katalónia ráadásul Spanyolország leggazdagabb tartománya, amely lényegesen többet fizet be a madridi államkasszába, mint amennyit visszakap onnan. Az elhúzódó gazdasági világválság érzékenyebbé tette a pénzelszívás kérdését, egyre többen ellenzik, hogy Katalónia szubvencionálja adóeuróiból az ország többi részeit.
A kettő együtt veszélyes kombináció, egyre több katalánt taszít az elszakadás felé, amolyan „durván sárba tiporják alapvető demokratikus akaratunkat és bónuszként még el is veszik a pénzünket” címen, magyarázza Marc Marcé, a Regio7 katalán napilap főszerkesztője. Azóta több, milliós nagyságrendű tüntetésre került már sor Barcelonában, melyben immár függetlenségi népszavazást követelnek, s a mindenütt jelenlévő katalán zászlók is ennek nyomán szaporodtak el.
Madrid azonban hallani se akar katalán népszavazásról, jogi hercehurcákhoz folyamodva eleve alkotmányellenesnek minősíti azt, illetve bűnügyi eljárást helyez kilátásba a népszavazás potenciális szervezői ellen. Madrid csökönyössége azonban bumerángként üthet vissza, hangsúlyozzák házigazdáink, a demokrácia alapjainak ilyen durva semmibevétele csak hergeli a katalánokat, egyre többen támogatják a függetlenséget. Sőt, akár a Katalóniában élő spanyolokat is Madrid ellen fordítja: már körükben is erősödik a függetlenségpártiság, noha néhány évvel ezelőtt még testületileg, monolitikusan függetlenség-ellenesek voltak.
Főleg, hogy ott van a skót ellenpélda: hasonló helyzetben London a demokráciát választotta az ország területi egységével szembe és jóváhagyta, sőt, hozzájárult a 2014-es függetlenségi népszavazáshoz. Melyen Skócia demokratikusan kinyilvánította véleményét, de nem vált ki Nagy-Britanniából.
Madrid azonban nem mer kockáztatni, s ezáltal csak saját kilátásait kockáztatja. Népszavazáson nem biztos, hogy Katalónia a függetlenségre szavazna, később viszont annál inkább. A legutóbbi (2015-ös) katalán választáson a függetlenségpárti erők 48%-ot szereztek, míg a Spanyolország-pártiak 41%-t, a maradék 11%-et pedig az ingadozó álláspontúak vagy semlegesek gyűjtötték be.
A MIDAS közgyűlés házigazdái – az autonóm katalán kormány képviselői, a Diplocat munkatársai és a katalán sajtó főszerkesztői – illetve a közgyűlésre meghívott civilszervezetek képviselői és művészek többnyire függetlenségpártiak. Nem is titkolják, nyíltan és büszkén hangoztatják véleményüket.
A mosoly forradalmát nem lehet megállítani, bármennyire is próbálja elgáncsolni a madridi vagy – kisebb részben barcelonai – politikum, véli Liz Castro írónő. A függetlenség iránti vágy alulról szerveződik, demokratikusan, a nép köréből: a milliós nagyságú tüntetéseken egyszerű polgárok vesznek részt, fiatalok, kisgyermekes családok, középkorúak és idősebbek is. Valamennyien békések, demokratikus elkötelezettségűek és mindnyájuk arcán mosoly. Lenyűgöző látvány milliós nagyságú derűs, jókedvű embertömeget látni az utcákon, akik mosollyal fejezik ki optimizmusukat. Éppen ezért nevezik mosolyforradalomnak a függetlenségi küzdelmet.
Liz Castro szerint eleinte a barcelonai katalán politikusok sem lelkesedtek a függetlenségért, a hatalmas lakossági nyomásra azonban kénytelenek voltak felkarolni azt. Hasonlóképpen a mosolyforradalom előbb vagy utóbb legyőzi a madridi spanyol politikusok ellenállását és Katalónia kivívja függetlenségét az urnáknál.
Ellenben a katalán sajtó képviselői kevésbé optimisták, szerintük Madrid minden eszközt bevet a függetlenség megakadályozására a katonai beavatkozáson kívül. Spanyolország egyszerűen nem mondhat le leggazdagabb tartományáról.
Madridban annyira tartanának a gazdasági összeomlástól? Vagy miért ellenzik annyira a népszavazást, érdeklődtünk katalán kollégáinknál. Katalónia kiválása kétségtelenül jelentősen fokozná Spanyolország amúgy is komoly gazdasági válságát, de azért a legmélyebb gazdasági válságból ki lehet lábalni előbb vagy utóbb. Katalónia elvesztése azonban akkora morális válságba sodorná Spanyolországot, amilyet csak hatalmas gyarmatbirodalma tizenkilencedik századi elvesztése idején élt át, s amelyet évtizedekig képtelen volt kiheverni, véli Marc Marcé.
Ráadásul Katalónia kiválása alighanem fokozná a szeparatizmust, például az utóbbi években meglepően csendes és visszafogott baszkok körében borítékolhatóan újraindítaná a hagyományosan erős függetlenségi vágyat, vélik egyöntetűen házigazdáink. Akikkel amúgy mindig jó viszonyt ápoltak, a katalánok és a baszkok mindig is egymással rokonszenveztek a spanyolokkal szemben, a baszkok most is erősen szimpatizálnak a katalán függetlenségi erőfeszítésekkel és fordítva is. Egymással azonban spanyolul beszélnek!
Barcelona, Európa
Barcelona kétszer is bajnokok ligás, nemcsak a híres focicsapata tartozik Európa élvonalába, hanem maga a gyönyörűséges város is. A tenger partján, festői környezetben fekvő katalán metropolisz egyértelműen Európa legszebb nagyvárosai közé tartozik, egy súlycsoportba Párizzsal, Béccsel, Budapesttel, Prágával, Londonnal és a nagy olasz városokkal. A város arculatára rányomta a bélyeget Antoni Gaudí, a híres építész, aki egyedi stílusban értelmezte a szecessziót, jellegzetes, mondhatni lenyűgöző arculatot adván ezáltal a városnak.
Barcelona jómódú nagyváros, európai nagyváros. Színes bőrű és muzulmán bevándorlók többen vannak, mint Kelet-Európában, a helyzet viszont távolról sem fajult el odáig, mint Párizs, London, Stockholm vagy Brüsszel esetében, ahol az ember gyakran azt sem tudja, hogy Európában van-e vagy valamilyen arab vagy afrikai országban. A mindennapi békés élet pezsgése s a turisták áradata sokkal erősebb, mint a politikai feszültségek. Utóbbiakra csupán a rengeteg katalán zászló látványa emlékeztet. Amivel a szenvedélyesen EU-párti katalánok nemcsak erős nemzeti önazonosságukat nyilvánítják ki, hanem jelzik is Európa számára, hogy teljesen érett, spanyoloktól önálló nemzetet képeznek, amely függetlenségre törekszik. Végül is jóformán már csak ez hiányzik nekik: Katalónia népesebb, mint jó néhány EU-s tagország, gazdasági teljesítménye meghaladja néhány nála jóval nagyobb országét is, nyelve és kultúrája magabiztosan erősödik, hagyományai egyre népszerűbbek, gasztronómiáját egyre többen értékelik, a lenyűgözően szép Barcelona pedig sárga irigységbe kergetné a legtöbb EU-s tagállam fővárosát. Barcelona és Katalónia katalánként mutatkozik be Európában.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 15.
Kolozsváron vendégszerepel a marosvásárhelyi színház
Kolozsváron vendégszerepel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két sikerprodukciójával: Csehov Sirálya (rendező: Keresztes Attila) május 21-én, vasárnap este 7 órától, míg Bartis Attila A nyugalom című regényéből készült előadás (rendező: Radu Afrim) május 22-én, hétfőn, szintén este 7 órától látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadára felépített stúdiótérben.
A.P. Csehov Sirály című színjátékát 2016 novemberében, Keresztes Attila rendezésében vitte színre a társulat. Keresztes Attila, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetője, a kolozsvári közönség által is ismert és kedvelt művészegyéniség, hiszen a „kincses városban” diplomázott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti szakán, 1996-tól több mint egy évtizedig, előbb színészként, majd rendezőként a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, 2002-től a színház művészeti aligazgatója volt. Kiemelkedő díjai közé tartozik a British Council-díj, amelyet 2003-ban, a Kövekkel a zsebében című dráma legjobb romániai előadásáért, továbbá a Złota Maska (Arany Maszk) Díj, amelyet 2011 legjobb lengyelországi rendezéséért kapott (Yvonne, burgundi hercegnő).
A Sirály című színjátékkal Keresztes Attila karrierje újabb jelentős állomásához érkezett, és erről meggyőződhetnek ezúttal a kolozsvári nézők is. Rendező: Keresztes Attila. Díszlet: Fodor Viola.
Bartis Attila: A nyugalom című történetét Radu Afrim rendezésében mutatta be a marosvásárhelyi társulat 2015 márciusában. Az eddig nyolc jelentős fesztiválra beválogatott előadás és alkotói tizenkilenc díjjal büszkélkedhetnek. Ezek közül kiemelkedő a 2016-os UNITER-gálán kapott legjobb rendezés díja, a 2016-os Kisvárdai Fesztivál fődíja, 2016-ban a budapesti Színikritikusok Céhe által odaítélt Legjobb előadás díja. A produkció legutóbb Budapesten, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón szerepelt nagy sikerrel.
Radu Afrim a hazai színházi élet egyik legelismertebb, európai hírű alkotója. A Beszterce-Naszód megyei Bethlenben született. Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem román–francia szakán 1995-ben, a színház kar rendezői szakán pedig 2000-ben szerzett oklevelet. Eddigi pályafutása során bukaresti színházakon kívül az ország számos teátrumában vitt színre darabokat. Külföldön is több előadást rendezett, 2008-ban a világ egyik legrangosabb színházi fesztiváljának számító Avignon-i Fesztiválon díjazták, 2009-ben pedig az EuroKultur Forum neki ítélte az Európa Kulturális Díjat.
Rendező: Radu Afrim. Díszlet: Adrian Damian. Jelmez: Márton Erika. Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsváron vendégszerepel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két sikerprodukciójával: Csehov Sirálya (rendező: Keresztes Attila) május 21-én, vasárnap este 7 órától, míg Bartis Attila A nyugalom című regényéből készült előadás (rendező: Radu Afrim) május 22-én, hétfőn, szintén este 7 órától látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadára felépített stúdiótérben.
A.P. Csehov Sirály című színjátékát 2016 novemberében, Keresztes Attila rendezésében vitte színre a társulat. Keresztes Attila, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetője, a kolozsvári közönség által is ismert és kedvelt művészegyéniség, hiszen a „kincses városban” diplomázott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti szakán, 1996-tól több mint egy évtizedig, előbb színészként, majd rendezőként a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, 2002-től a színház művészeti aligazgatója volt. Kiemelkedő díjai közé tartozik a British Council-díj, amelyet 2003-ban, a Kövekkel a zsebében című dráma legjobb romániai előadásáért, továbbá a Złota Maska (Arany Maszk) Díj, amelyet 2011 legjobb lengyelországi rendezéséért kapott (Yvonne, burgundi hercegnő).
A Sirály című színjátékkal Keresztes Attila karrierje újabb jelentős állomásához érkezett, és erről meggyőződhetnek ezúttal a kolozsvári nézők is. Rendező: Keresztes Attila. Díszlet: Fodor Viola.
Bartis Attila: A nyugalom című történetét Radu Afrim rendezésében mutatta be a marosvásárhelyi társulat 2015 márciusában. Az eddig nyolc jelentős fesztiválra beválogatott előadás és alkotói tizenkilenc díjjal büszkélkedhetnek. Ezek közül kiemelkedő a 2016-os UNITER-gálán kapott legjobb rendezés díja, a 2016-os Kisvárdai Fesztivál fődíja, 2016-ban a budapesti Színikritikusok Céhe által odaítélt Legjobb előadás díja. A produkció legutóbb Budapesten, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón szerepelt nagy sikerrel.
Radu Afrim a hazai színházi élet egyik legelismertebb, európai hírű alkotója. A Beszterce-Naszód megyei Bethlenben született. Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem román–francia szakán 1995-ben, a színház kar rendezői szakán pedig 2000-ben szerzett oklevelet. Eddigi pályafutása során bukaresti színházakon kívül az ország számos teátrumában vitt színre darabokat. Külföldön is több előadást rendezett, 2008-ban a világ egyik legrangosabb színházi fesztiváljának számító Avignon-i Fesztiválon díjazták, 2009-ben pedig az EuroKultur Forum neki ítélte az Európa Kulturális Díjat.
Rendező: Radu Afrim. Díszlet: Adrian Damian. Jelmez: Márton Erika. Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 15.
Vita nélkül
Ha az RMDSZ hétvégi zilahi kongresszusán már-már zavaróan sokszor megidézett báró Wesselényi Miklós valami csoda folytán a küldöttek közé toppan, bizonyára elcsodálkozik a hallottakon. Azt tapasztalta volna ugyanis, hogy noha megannyi jogtiprás, probléma vár orvoslásra az erdélyi magyarok életében, számtalan kérdésben rendezetlen többség és kisebbség viszonya, a szövetség legfőbb döntéshozó fórumát mintha nem hoznák lázba a megoldáskeresés jelentette kihívások. Szó mi szó, az elhangzottak alapján egészen pontos leltárt lehetne összeállítani mindabból, ami a magyar közösség tagjainak külön-külön és egészében fáj vagy hiányzik, ám a kongresszusi küldöttekből mintha hiányozna a tűz, ami éltetné a kisebbségi jogok kiharcolásához szükséges lelkesedést. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány apró kritika, ellenvetés hangzott el szombaton a zilahi sportcsarnokban, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy az RMDSZ-ből teljesen kihalt a vitaszellem, az érvek ütköztetése. Holott köztudott, hogy számos kérdésben nincs összhang, egyetértés a szervezeten belül, legyen szó mondjuk a politikai eszközök kihasználásáról, vagy hogy a legaktuálisabb témát említsük: a „mássághoz” való viszonyulás kérdésében, amit néhányan csak burkoltan pedzegettek a család és a házasság intézményéről zajló alkotmánymódosítási folyamat apropóján. Szembeszökő az a kettősség is, ami a román hatalomnak és politikának az RMDSZ-hez való viszonyulását jellemzi. Miközben a román közméltóságok és pártelnökök – ki élő szóban, ki videóüzenetben – a zilahi nagygyűlésen is az egekig magasztalták a politikai alakulatot, az állami intézmények ott tesznek be a magyaroknak, ahol csak tudnak. Jó lenne emlékezni – és emlékeztetni – erre, valahányszor egyeztetésre, tárgyalásra nyílik alkalom a többségiekkel helyi vagy központi megállapodásokról, közös projektekről, országtervekről. Már csak azért is kívánatos lenne kihasználni a mozgásteret, mivel az RMDSZ-nek szemmel láthatóan mind Bukarestben, mind Budapesten megnőtt az ázsiója, és ezt kiváló alkalom lenne az erdélyi magyarok hasznára fordítani. A szövetség hiába ringatja magát abban a tudatban, hogy eleget tett a feladatának a hangzatosan stratégiainak nevezett dokumentum elfogadásával, az ebben szereplő célok és ígéretek csak annyit érnek, amennyi megvalósul belőlük.
Kelemen: nincs itt az ideje kormányralépésnek, autonómiastatútum beterjesztésének Nincs itt az ideje Kelemen Hunor szerint annak, hogy az RMDSZ választ adjon a román szociáldemokraták kormányra hívó felvetésére. A szövetségi elnök a zilahi kongresszus végén elmondta azt is, nem időszerű a területi, illetve a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezet beterjesztése.
Nem hátrálnak meg: kvótát kaptak a nők az RMDSZ-ben
Megszavazta az RMDSZ kongresszusa szombaton a női képviselet hangsúlyosabbá tételét célzó alapszabály-módosítást. Az elfogadott változások nem arattak osztatlan sikert, akadt olyan küldött, aki azt firtatta: legközelebb vajon más szexuális kisebbség is kap kvótát a szövetségben?
A küldöttek által megszavazott módosítás egyik leglényegesebb eleme, hogy a szövetség helyi döntéshozó testületeiben egyharmados arányt kell biztosítani a nők számára. Ahol ez nem lehetséges, ott a felettes testület adhat felmentést az arányossági kritérium teljesítése alól. Ugyanakkor a területi és országos testületekben 15 százalékos kvótát kell biztosítani az RMDSZ nőszervezete jelöltjeinek. Az új alapszabály ezentúl kimondja, a szövetség választott testületeibe (többek között kongresszus, SZKT, megyei és helyi választmány) a pozitív intézkedések elve alapján kötelező módon nőket és fiatalokat (35 éven aluliakat) is kell választani. Az RMDSZ-szervezetek választmányát a jövőben úgy választják meg, hogy a testület legkevesebb minden harmadik tagja nő legyen.
Rögzítették, hogy amennyiben megfelelő számú női jelölt hiányában az előírt feltételek nem teljesíthetők, a helyi, községi városi szervezet a következő tisztújításig felmentést kér a feltétel teljesítése alól a területi/megyei szervezettől.
A szebbik nem számára nyújtott pozitív megkülönböztetés azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Budai Richárd, az RMDSZ bukaresti szervezetének elnöke a politikai vita során feltette a kérdést: néhány év múlva vajon más szexuális kisebbségnek is 15 százalékot biztosít majd struktúráiban az alakulat? „Lehet, de akkor nem lépjük át az ötszázalékos parlamenti küszöböt” – figyelmeztetett a fővárosi politikus.
Stratégiai dokumentumot is elfogadott az RMDSZ nagygyűlése, a hangzatos elnevezés azonban nem sok konkrétumot tartalmaz. Az erdélyi magyar közösség jogkövetelésein, céljainak, törekvéseinek, óhajainak sorjázásán túlmenően a dokumentum összefoglalja az RMDSZ felelősségét és legfontosabb feladatait, továbbá a tavalyi parlamenti választási kampányban elhangzott ígéreteket is. Határozatot fogadott el ugyanakkor a zilahi kongresszus az erdélyi gazdák, az erdélyi vidék támogatása, a kisebbségi jogok európai kiszélesítését célzó Minority SafePack, valamint a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés témakörében. Ez utóbbi határozat egyébként tartalmaz egy passzust, amelyben az RMDSZ nőszervezete nőknek szóló önvédelmi tanfolyam beindítását is szorgalmazza. Krónika (Kolozsvár)
Ha az RMDSZ hétvégi zilahi kongresszusán már-már zavaróan sokszor megidézett báró Wesselényi Miklós valami csoda folytán a küldöttek közé toppan, bizonyára elcsodálkozik a hallottakon. Azt tapasztalta volna ugyanis, hogy noha megannyi jogtiprás, probléma vár orvoslásra az erdélyi magyarok életében, számtalan kérdésben rendezetlen többség és kisebbség viszonya, a szövetség legfőbb döntéshozó fórumát mintha nem hoznák lázba a megoldáskeresés jelentette kihívások. Szó mi szó, az elhangzottak alapján egészen pontos leltárt lehetne összeállítani mindabból, ami a magyar közösség tagjainak külön-külön és egészében fáj vagy hiányzik, ám a kongresszusi küldöttekből mintha hiányozna a tűz, ami éltetné a kisebbségi jogok kiharcolásához szükséges lelkesedést. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány apró kritika, ellenvetés hangzott el szombaton a zilahi sportcsarnokban, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy az RMDSZ-ből teljesen kihalt a vitaszellem, az érvek ütköztetése. Holott köztudott, hogy számos kérdésben nincs összhang, egyetértés a szervezeten belül, legyen szó mondjuk a politikai eszközök kihasználásáról, vagy hogy a legaktuálisabb témát említsük: a „mássághoz” való viszonyulás kérdésében, amit néhányan csak burkoltan pedzegettek a család és a házasság intézményéről zajló alkotmánymódosítási folyamat apropóján. Szembeszökő az a kettősség is, ami a román hatalomnak és politikának az RMDSZ-hez való viszonyulását jellemzi. Miközben a román közméltóságok és pártelnökök – ki élő szóban, ki videóüzenetben – a zilahi nagygyűlésen is az egekig magasztalták a politikai alakulatot, az állami intézmények ott tesznek be a magyaroknak, ahol csak tudnak. Jó lenne emlékezni – és emlékeztetni – erre, valahányszor egyeztetésre, tárgyalásra nyílik alkalom a többségiekkel helyi vagy központi megállapodásokról, közös projektekről, országtervekről. Már csak azért is kívánatos lenne kihasználni a mozgásteret, mivel az RMDSZ-nek szemmel láthatóan mind Bukarestben, mind Budapesten megnőtt az ázsiója, és ezt kiváló alkalom lenne az erdélyi magyarok hasznára fordítani. A szövetség hiába ringatja magát abban a tudatban, hogy eleget tett a feladatának a hangzatosan stratégiainak nevezett dokumentum elfogadásával, az ebben szereplő célok és ígéretek csak annyit érnek, amennyi megvalósul belőlük.
Kelemen: nincs itt az ideje kormányralépésnek, autonómiastatútum beterjesztésének Nincs itt az ideje Kelemen Hunor szerint annak, hogy az RMDSZ választ adjon a román szociáldemokraták kormányra hívó felvetésére. A szövetségi elnök a zilahi kongresszus végén elmondta azt is, nem időszerű a területi, illetve a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezet beterjesztése.
Nem hátrálnak meg: kvótát kaptak a nők az RMDSZ-ben
Megszavazta az RMDSZ kongresszusa szombaton a női képviselet hangsúlyosabbá tételét célzó alapszabály-módosítást. Az elfogadott változások nem arattak osztatlan sikert, akadt olyan küldött, aki azt firtatta: legközelebb vajon más szexuális kisebbség is kap kvótát a szövetségben?
A küldöttek által megszavazott módosítás egyik leglényegesebb eleme, hogy a szövetség helyi döntéshozó testületeiben egyharmados arányt kell biztosítani a nők számára. Ahol ez nem lehetséges, ott a felettes testület adhat felmentést az arányossági kritérium teljesítése alól. Ugyanakkor a területi és országos testületekben 15 százalékos kvótát kell biztosítani az RMDSZ nőszervezete jelöltjeinek. Az új alapszabály ezentúl kimondja, a szövetség választott testületeibe (többek között kongresszus, SZKT, megyei és helyi választmány) a pozitív intézkedések elve alapján kötelező módon nőket és fiatalokat (35 éven aluliakat) is kell választani. Az RMDSZ-szervezetek választmányát a jövőben úgy választják meg, hogy a testület legkevesebb minden harmadik tagja nő legyen.
Rögzítették, hogy amennyiben megfelelő számú női jelölt hiányában az előírt feltételek nem teljesíthetők, a helyi, községi városi szervezet a következő tisztújításig felmentést kér a feltétel teljesítése alól a területi/megyei szervezettől.
A szebbik nem számára nyújtott pozitív megkülönböztetés azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Budai Richárd, az RMDSZ bukaresti szervezetének elnöke a politikai vita során feltette a kérdést: néhány év múlva vajon más szexuális kisebbségnek is 15 százalékot biztosít majd struktúráiban az alakulat? „Lehet, de akkor nem lépjük át az ötszázalékos parlamenti küszöböt” – figyelmeztetett a fővárosi politikus.
Stratégiai dokumentumot is elfogadott az RMDSZ nagygyűlése, a hangzatos elnevezés azonban nem sok konkrétumot tartalmaz. Az erdélyi magyar közösség jogkövetelésein, céljainak, törekvéseinek, óhajainak sorjázásán túlmenően a dokumentum összefoglalja az RMDSZ felelősségét és legfontosabb feladatait, továbbá a tavalyi parlamenti választási kampányban elhangzott ígéreteket is. Határozatot fogadott el ugyanakkor a zilahi kongresszus az erdélyi gazdák, az erdélyi vidék támogatása, a kisebbségi jogok európai kiszélesítését célzó Minority SafePack, valamint a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés témakörében. Ez utóbbi határozat egyébként tartalmaz egy passzust, amelyben az RMDSZ nőszervezete nőknek szóló önvédelmi tanfolyam beindítását is szorgalmazza. Krónika (Kolozsvár)
2017. május 15.
Kölcseysek a Nemzeti Színházban
Az idei tanévben a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium vezetősége úgy döntött, hogy a budapesti Nemzeti Színház felajánlását elfogadva jutalomkirándulást szervez az eredményes diákok számára. Ennek megfelelően május 11-12-én 49 diák és 5 tanár indult útnak, hogy megtekintse Budapestet. A kirándulásról Képíró Dorottya tizenegyedikes diák írt beszámolót, alábbiakban ez olvasható.
„A határon való gyors átkelés után a busszal történő utazás jó hangulatban telt: nevetgéltünk, csevegtünk, megosztottuk egymással versenytapasztalatainkat. Megérkeztünk Budapest szívébe, hogy a világon minden tekintetben egyedi Duna-parti panorámát megtekintsük. Ezt követően az Országház mellett József Attila és Nagy Imre vértanú miniszterelnök szobránál hajtottunk fejet. Téglás József tanár úr vezetésével megtekintettük a Parlament, majd a Magyar Tudományos Akadémia, aztán a Pesti Vigadó és az egykori MTV-székház épületeinek környékét. A Duna-korzóról a budai oldal szépségében gyönyörködtünk, majd a Deák tér, Vörösmarty tér és a Váci utca következett. A Belvárosban elfogyasztott ebéd után a Fehér holló utcai szálláshelyünkre mentünk. Rövid pihenő, átöltözés után elérkezett a nap fénypontja, a Csongor és Tünde c. mesedráma megtekintése a Nemzeti Színházban.
A Vidnyánszky Attila rendezte darab teljesen új megvilágításba helyezte a művet. Láthattuk megelevenedni magunk előtt a könyvből ismert szereplőket, Csongort, Tündét, a gonosz Mirigyet, az ördögfiakat. A korszerű fény- és hangtechnika, a háromszintű díszlet, illetve a profi színészi előadásmód egyaránt lenyűgözött mindenkit. Különösen meggyőző volt számunkra Nagy Mari Mirígye és Szűcs Nelli Ilmája, de belopta magát szívünkbe a Csongort alakító Fehér Tibor is. Jót derültünk az ördögök burleszkké formált figuráin, s megrendítő volt a legendás Lukács Margit hangján hallani az Éj asszonyának szövegét, amit archív felvételről játszottak be. A színházban elfogyasztottuk az ízletes vacsorát, majd visszatértünk szálláshelyünkre. A hosszú és élményekben gazdag napra való tekintettel mindenki hamar nyugovóra tért.
Pénteken, a reggeli után sétáltunk még a szálláshely környékén. Megnéztük nappali fénynél a Nemzeti Színházat körülvevő parkot, illetve a Művészetek palotáját, végigpásztáztuk a Dunán átívelő hidakat. Ezt követően felültünk a buszra és hazaindultunk. Az úton most sem hagyott alább a jókedv. Véleményt cseréltünk az esti darabról és megtárgyaltuk az előző nap eseményeit. Sűrű és emlékezetes két nap volt mögöttünk. Köszönjük az élményeket!” szatmar.ro
Az idei tanévben a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium vezetősége úgy döntött, hogy a budapesti Nemzeti Színház felajánlását elfogadva jutalomkirándulást szervez az eredményes diákok számára. Ennek megfelelően május 11-12-én 49 diák és 5 tanár indult útnak, hogy megtekintse Budapestet. A kirándulásról Képíró Dorottya tizenegyedikes diák írt beszámolót, alábbiakban ez olvasható.
„A határon való gyors átkelés után a busszal történő utazás jó hangulatban telt: nevetgéltünk, csevegtünk, megosztottuk egymással versenytapasztalatainkat. Megérkeztünk Budapest szívébe, hogy a világon minden tekintetben egyedi Duna-parti panorámát megtekintsük. Ezt követően az Országház mellett József Attila és Nagy Imre vértanú miniszterelnök szobránál hajtottunk fejet. Téglás József tanár úr vezetésével megtekintettük a Parlament, majd a Magyar Tudományos Akadémia, aztán a Pesti Vigadó és az egykori MTV-székház épületeinek környékét. A Duna-korzóról a budai oldal szépségében gyönyörködtünk, majd a Deák tér, Vörösmarty tér és a Váci utca következett. A Belvárosban elfogyasztott ebéd után a Fehér holló utcai szálláshelyünkre mentünk. Rövid pihenő, átöltözés után elérkezett a nap fénypontja, a Csongor és Tünde c. mesedráma megtekintése a Nemzeti Színházban.
A Vidnyánszky Attila rendezte darab teljesen új megvilágításba helyezte a művet. Láthattuk megelevenedni magunk előtt a könyvből ismert szereplőket, Csongort, Tündét, a gonosz Mirigyet, az ördögfiakat. A korszerű fény- és hangtechnika, a háromszintű díszlet, illetve a profi színészi előadásmód egyaránt lenyűgözött mindenkit. Különösen meggyőző volt számunkra Nagy Mari Mirígye és Szűcs Nelli Ilmája, de belopta magát szívünkbe a Csongort alakító Fehér Tibor is. Jót derültünk az ördögök burleszkké formált figuráin, s megrendítő volt a legendás Lukács Margit hangján hallani az Éj asszonyának szövegét, amit archív felvételről játszottak be. A színházban elfogyasztottuk az ízletes vacsorát, majd visszatértünk szálláshelyünkre. A hosszú és élményekben gazdag napra való tekintettel mindenki hamar nyugovóra tért.
Pénteken, a reggeli után sétáltunk még a szálláshely környékén. Megnéztük nappali fénynél a Nemzeti Színházat körülvevő parkot, illetve a Művészetek palotáját, végigpásztáztuk a Dunán átívelő hidakat. Ezt követően felültünk a buszra és hazaindultunk. Az úton most sem hagyott alább a jókedv. Véleményt cseréltünk az esti darabról és megtárgyaltuk az előző nap eseményeit. Sűrű és emlékezetes két nap volt mögöttünk. Köszönjük az élményeket!” szatmar.ro
2017. május 15.
Huszonöt éves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
„Magyarul álmodom”
Három napon át – péntektől vasárnapig – tartalmas rendezvénysorozattal ünnepelte fennállásának negyedszázados évfordulóját az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Díjátadók, kiállítás, értekezlet és kirándulások színesítették a programot, amelynek egyik kiemelkedő része volt a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő lebonyolítása. A rendezvény választott témaköre: a reformáció hatása és jelentősége Erdély magyarnyelvűségében.
Pénteken 10 órától a Vigadó Művelődési Házban tartott, Deák Magdolna tanárnő által levezetett megnyitóünnepséggel rajtolt az eseménysorozat, számos neves meghívott, az AESZ erdélyi és magyarországi partnerei, támogatói szólaltak fel és mondták el köszöntőbeszédüket, rengeteg szép gondolat hangzott el.
A külsőségek nem számítanak, mondhatnánk, de a muskátlikkal szépen feldíszített színpad már jelezte: különleges alkalom zajlik, majd a Bod Péter Tanítóképző XI. A osztályos tanulóinak műsora vezette fel az ünnepséget. A lányok iskolájuk névadója, Bod Péter Szent Hilarius című művéből adtak elő részleteket énekkel, gitárkísérettel.
A teljesség igénye nélkül, néhányan azok közül, akik méltatták az AESZ kitartó értékmentő munkáját: Kiss Imre főtanfelügyelő, Péntek János nyelvész, Kőrösi Viktor Dávid konzul, Tóth Attila, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet megbízott igazgatója, dr. Eőry Vilma, az említett intézet szaktanácsadója, Kovács Zsuzsanna a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége képviseletében, dr. Nagy L. János egyetemi tanár, A. Molnár Ferenc professzor, Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség országos elnöke, Zsigmond Győző, az AESZ alapító elnöke, Zsigmond Emese, a társszervező, 60 éves Napsugár gyermeklap főszerkesztője.
Kiss Imre a házigazdák nevében köszöntötte a résztvevőket, elmondta: „a költők versben, a tudósok értekezésekben fogalmazták meg a magyar nyelv különlegességét, idegen ajkúak is többször rácsodálkoztak elképesztő gazdagságára, eleganciájára, zenéjére. Nyelvünk közösségi és személyes létünk alapja, önazonosságtudatunk meghatározója, szellemi létünk közege. A magyar nyelvet örököltük, és kötelességünk továbbadni, ilyen körülmények között is, hogy jogainkat folyamatosan korlátozzák”.
Péntek János akadémikus, a BBTE nyugalmazott tanára, az AESZ elnöke az esemény ünnepi jellegét hangsúlyozta, dr. Nagy L. János Illyés Gyulát idézte: „Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.”
Zsigmond Győző alapítótag, egykori elnök régi fotók, kiadványok kivetítésének kíséretében idézte fel az AESZ indulását, a kezdeti körülményeket, az első nyelvhelyességi versenyek hangulatát, és javaslatokat is tett a további működésre, egyben felajánlva szakmai segítségét is.
Helyszűke miatt nem tolmácsolhatjuk a beszédek sorát, a számtalan megszívlelendő gondolat meghallgatása után is fontos pillanat következett, átadták a Nyelvőrzés Sütő András-díját, amelyet ebben az évben Albert Ernő nyugalmazott magyartanár, néprajzkutató vehetett át. Laudációt Erdély Judit, az AESZ alelnöke mondott, akit egykori diákként az Albert tanár úr órái, hozzáállása győzött meg arról, hogy neki is a magyartanári pályát kell választania. A bronzplakettet (Hunyadi László marosvásárhelyi képzőművész alkotását) Ördög Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke nyújtotta át.
Albert Ernő Csíkdánfalván született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium igazgatója volt. Számos publikáció, könyv, gyűjtés fűződik nevéhez, érdemeit Sepsiszentgyörgy városa 2006-ban Pro Urbe díjjal ismerte el.
A saját megfogalmazása szerint a 80. életév után ráadásba kapott 86.-at taposó Albert Ernő úgy véli, ha valamikor, most igazán szükség van az anyanyelv ápolására. „Csak a fiatalok látnak minket öregnek, hiszen rengeteg még a munka, a tennivaló, amit csak mi végezhetünk el” – fogalmazott. Hozzátette: nagy fájdalom számára, hogy szép magyar nyelvünket sokan úgy használják, hogy egymást érik – szóban és írásban, köznyelvben és médiában – a trágár kifejezések.
Szöllősi Katalin, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjának A nagy hegyi tolvaj című ballada szívhez szóló előadása után Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium kabinetigazgatója tolmácsolta üdvözlő szavait, majd az idén első alkalommal átadott Tüzes Bálint-díj kiérdemlőjét ismerhettük meg. Izsák Arnold Róbert (akinek verseit korábban a Székely Hírmondó hasábjain is olvashatták) prof. Péntek Jánostól vehette át az anyagi támogatással is járó elismerést, a Tüzes Bálint öccse, a Svájcban élő Péter által alapított díj ugyanis az anyanyelvápolás terén kiemelkedően teljesítő diákokat hivatott segíteni.
A három órán át zajló megnyitó ünnepséget a sepsiszentgyörgyi Harai zenekar és Szöllősi Katalin fellépése zárta. Délután a diákok kiránduláson vettek részt, felkeresték az Ika várát, majd kézműves tevékenységekre fogadta őket a csernátoni Haszmann Pál Múzeum.
Ugyancsak aznap 16 órától az Incze László Céhtörténeti Múzeumban nyílt meg A Vizsolyi Biblia 425 éve című kiállítás. Gesztusértékű, hogy a pannókon olvasható tudnivalókból összeállított rövid összefoglalót román nyelven is kifüggesztették.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta: megtiszteltetés az intézménynek, hogy fogadhatják a Budapesti Városvédő Egyesület egyház- és bibliatörténeti kiállítását, amelyet eddig már több mint félszáz helyszínen mutattak be. Különlegesség, hogy itt az alapkiállítás helyi polgárok által rendelkezésre bocsátott darabokkal is kiegészült, mint például a Budapesten 1868-ban kiadott Biblia és egy 1903-as kiadású Újtestamentum, illetve egy 20. század eleji református Biblia.
Balogh Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperese méltatta a kiállított anyag jelentőségét, végül a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye lelkészcsaládjainak kórusa adott elő két kórusművet, Ruszka Sándor karnagy irányításával.
A kiállításmegnyitót szakmai konferencia követte a múzeumban A reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében témával, a következő előadásokkal: Ruszka Sándor (lelkész, Kézdivásárhely): Ha lett volna Luthernek Facebookja; A. Molnár Ferenc (professor emeritus, Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem): A reformáció magyar bibliafordításainak és egyházi éneklésének hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében; Máthé Dénes (egyetemi docens, Kolozsvár): A reformáció szerepe irodalmi nyelvünk 16. századi formálódásában; Péntek János (ny. egyetemi tanár, akadémikus, Kolozsvár): A moldvai magyarok anyanyelvűsége az egyházújítás(ok) időszakában.
Szombaton délelőtt kirándulásra mentek a meghívottak és a konferencia résztvevői, ezzel párhuzamosan kezdődött a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő a Gábor Áron Szakképző Líceumban. Városnézés és múzeumlátogatás után, délután a Cimborák Bábszínház szórakoztatta a 4. osztályosokat, illetve Mint a szép híves patakra című koncertjét mutatta be a Codex Régizene-együttes a Vigadóban, este pedig a Harai zenekar húzta a talpalávalót a táncházban, a Gábor Áron Szakképző Líceumban.
Vasárnap délelőtt a Vigadó Művelődési Házban az eredményhirdetéssel és díjazással egybekötött záróünnepséget a Nagy Mózes Líceum diákjainak előadása színesítette.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Magyarul álmodom”
Három napon át – péntektől vasárnapig – tartalmas rendezvénysorozattal ünnepelte fennállásának negyedszázados évfordulóját az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Díjátadók, kiállítás, értekezlet és kirándulások színesítették a programot, amelynek egyik kiemelkedő része volt a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő lebonyolítása. A rendezvény választott témaköre: a reformáció hatása és jelentősége Erdély magyarnyelvűségében.
Pénteken 10 órától a Vigadó Művelődési Házban tartott, Deák Magdolna tanárnő által levezetett megnyitóünnepséggel rajtolt az eseménysorozat, számos neves meghívott, az AESZ erdélyi és magyarországi partnerei, támogatói szólaltak fel és mondták el köszöntőbeszédüket, rengeteg szép gondolat hangzott el.
A külsőségek nem számítanak, mondhatnánk, de a muskátlikkal szépen feldíszített színpad már jelezte: különleges alkalom zajlik, majd a Bod Péter Tanítóképző XI. A osztályos tanulóinak műsora vezette fel az ünnepséget. A lányok iskolájuk névadója, Bod Péter Szent Hilarius című művéből adtak elő részleteket énekkel, gitárkísérettel.
A teljesség igénye nélkül, néhányan azok közül, akik méltatták az AESZ kitartó értékmentő munkáját: Kiss Imre főtanfelügyelő, Péntek János nyelvész, Kőrösi Viktor Dávid konzul, Tóth Attila, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet megbízott igazgatója, dr. Eőry Vilma, az említett intézet szaktanácsadója, Kovács Zsuzsanna a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége képviseletében, dr. Nagy L. János egyetemi tanár, A. Molnár Ferenc professzor, Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség országos elnöke, Zsigmond Győző, az AESZ alapító elnöke, Zsigmond Emese, a társszervező, 60 éves Napsugár gyermeklap főszerkesztője.
Kiss Imre a házigazdák nevében köszöntötte a résztvevőket, elmondta: „a költők versben, a tudósok értekezésekben fogalmazták meg a magyar nyelv különlegességét, idegen ajkúak is többször rácsodálkoztak elképesztő gazdagságára, eleganciájára, zenéjére. Nyelvünk közösségi és személyes létünk alapja, önazonosságtudatunk meghatározója, szellemi létünk közege. A magyar nyelvet örököltük, és kötelességünk továbbadni, ilyen körülmények között is, hogy jogainkat folyamatosan korlátozzák”.
Péntek János akadémikus, a BBTE nyugalmazott tanára, az AESZ elnöke az esemény ünnepi jellegét hangsúlyozta, dr. Nagy L. János Illyés Gyulát idézte: „Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.”
Zsigmond Győző alapítótag, egykori elnök régi fotók, kiadványok kivetítésének kíséretében idézte fel az AESZ indulását, a kezdeti körülményeket, az első nyelvhelyességi versenyek hangulatát, és javaslatokat is tett a további működésre, egyben felajánlva szakmai segítségét is.
Helyszűke miatt nem tolmácsolhatjuk a beszédek sorát, a számtalan megszívlelendő gondolat meghallgatása után is fontos pillanat következett, átadták a Nyelvőrzés Sütő András-díját, amelyet ebben az évben Albert Ernő nyugalmazott magyartanár, néprajzkutató vehetett át. Laudációt Erdély Judit, az AESZ alelnöke mondott, akit egykori diákként az Albert tanár úr órái, hozzáállása győzött meg arról, hogy neki is a magyartanári pályát kell választania. A bronzplakettet (Hunyadi László marosvásárhelyi képzőművész alkotását) Ördög Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke nyújtotta át.
Albert Ernő Csíkdánfalván született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium igazgatója volt. Számos publikáció, könyv, gyűjtés fűződik nevéhez, érdemeit Sepsiszentgyörgy városa 2006-ban Pro Urbe díjjal ismerte el.
A saját megfogalmazása szerint a 80. életév után ráadásba kapott 86.-at taposó Albert Ernő úgy véli, ha valamikor, most igazán szükség van az anyanyelv ápolására. „Csak a fiatalok látnak minket öregnek, hiszen rengeteg még a munka, a tennivaló, amit csak mi végezhetünk el” – fogalmazott. Hozzátette: nagy fájdalom számára, hogy szép magyar nyelvünket sokan úgy használják, hogy egymást érik – szóban és írásban, köznyelvben és médiában – a trágár kifejezések.
Szöllősi Katalin, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjának A nagy hegyi tolvaj című ballada szívhez szóló előadása után Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium kabinetigazgatója tolmácsolta üdvözlő szavait, majd az idén első alkalommal átadott Tüzes Bálint-díj kiérdemlőjét ismerhettük meg. Izsák Arnold Róbert (akinek verseit korábban a Székely Hírmondó hasábjain is olvashatták) prof. Péntek Jánostól vehette át az anyagi támogatással is járó elismerést, a Tüzes Bálint öccse, a Svájcban élő Péter által alapított díj ugyanis az anyanyelvápolás terén kiemelkedően teljesítő diákokat hivatott segíteni.
A három órán át zajló megnyitó ünnepséget a sepsiszentgyörgyi Harai zenekar és Szöllősi Katalin fellépése zárta. Délután a diákok kiránduláson vettek részt, felkeresték az Ika várát, majd kézműves tevékenységekre fogadta őket a csernátoni Haszmann Pál Múzeum.
Ugyancsak aznap 16 órától az Incze László Céhtörténeti Múzeumban nyílt meg A Vizsolyi Biblia 425 éve című kiállítás. Gesztusértékű, hogy a pannókon olvasható tudnivalókból összeállított rövid összefoglalót román nyelven is kifüggesztették.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta: megtiszteltetés az intézménynek, hogy fogadhatják a Budapesti Városvédő Egyesület egyház- és bibliatörténeti kiállítását, amelyet eddig már több mint félszáz helyszínen mutattak be. Különlegesség, hogy itt az alapkiállítás helyi polgárok által rendelkezésre bocsátott darabokkal is kiegészült, mint például a Budapesten 1868-ban kiadott Biblia és egy 1903-as kiadású Újtestamentum, illetve egy 20. század eleji református Biblia.
Balogh Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperese méltatta a kiállított anyag jelentőségét, végül a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye lelkészcsaládjainak kórusa adott elő két kórusművet, Ruszka Sándor karnagy irányításával.
A kiállításmegnyitót szakmai konferencia követte a múzeumban A reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében témával, a következő előadásokkal: Ruszka Sándor (lelkész, Kézdivásárhely): Ha lett volna Luthernek Facebookja; A. Molnár Ferenc (professor emeritus, Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem): A reformáció magyar bibliafordításainak és egyházi éneklésének hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében; Máthé Dénes (egyetemi docens, Kolozsvár): A reformáció szerepe irodalmi nyelvünk 16. századi formálódásában; Péntek János (ny. egyetemi tanár, akadémikus, Kolozsvár): A moldvai magyarok anyanyelvűsége az egyházújítás(ok) időszakában.
Szombaton délelőtt kirándulásra mentek a meghívottak és a konferencia résztvevői, ezzel párhuzamosan kezdődött a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő a Gábor Áron Szakképző Líceumban. Városnézés és múzeumlátogatás után, délután a Cimborák Bábszínház szórakoztatta a 4. osztályosokat, illetve Mint a szép híves patakra című koncertjét mutatta be a Codex Régizene-együttes a Vigadóban, este pedig a Harai zenekar húzta a talpalávalót a táncházban, a Gábor Áron Szakképző Líceumban.
Vasárnap délelőtt a Vigadó Művelődési Házban az eredményhirdetéssel és díjazással egybekötött záróünnepséget a Nagy Mózes Líceum diákjainak előadása színesítette.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 16.
Év Családorvosa a Kárpát-medencében: erdélyieket is díjaztak
Két erdélyi orvos is elismerésben részesült az Év Családorvosa a Kárpát-medencében elnevezésű díj átadásán kedden Budapesten: a nagyszalontai Tolnai Angéla kitüntetést, míg a kászonaltízi Sztojka Tamás különdíjat kapott – számolt be az MTI.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a hetedik alkalommal kiírt pályázat díjátadóján úgy fogalmazott: a családorvos a legjobb emberi erőforrás a közösség életében. A családorvosok szolgálják a gyógyítandókat, kultúrát közvetítenek, szerepet vállalnak a szociális jelzőrendszerben, segítik a népességmegtartást, és akár jó oktatók is lehetnek” – mutatott rá. Balog szerint a díjazottak egységes Kárpát-medencei térben gondolkodnak, ami a magyarság jövőjének szempontjából kiemelten fontos. Hozzátette: ezért is döntött úgy a magyar kormány, hogy 2018-tól minden gyerek után, akit magyarnak anyakönyveztetnek, jár az anyasági támogatás. A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete által alapított Év Családorvosa a Kárpát-medencében díjjal elismerik a példaértékű, a páciensek érdekében kifejtett megelőző és gyógyító tevékenységet, a kötelességtudattal és alázattal végzett mindennapi munkát. Székelyhon.ro
Két erdélyi orvos is elismerésben részesült az Év Családorvosa a Kárpát-medencében elnevezésű díj átadásán kedden Budapesten: a nagyszalontai Tolnai Angéla kitüntetést, míg a kászonaltízi Sztojka Tamás különdíjat kapott – számolt be az MTI.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a hetedik alkalommal kiírt pályázat díjátadóján úgy fogalmazott: a családorvos a legjobb emberi erőforrás a közösség életében. A családorvosok szolgálják a gyógyítandókat, kultúrát közvetítenek, szerepet vállalnak a szociális jelzőrendszerben, segítik a népességmegtartást, és akár jó oktatók is lehetnek” – mutatott rá. Balog szerint a díjazottak egységes Kárpát-medencei térben gondolkodnak, ami a magyarság jövőjének szempontjából kiemelten fontos. Hozzátette: ezért is döntött úgy a magyar kormány, hogy 2018-tól minden gyerek után, akit magyarnak anyakönyveztetnek, jár az anyasági támogatás. A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete által alapított Év Családorvosa a Kárpát-medencében díjjal elismerik a példaértékű, a páciensek érdekében kifejtett megelőző és gyógyító tevékenységet, a kötelességtudattal és alázattal végzett mindennapi munkát. Székelyhon.ro
2017. május 17.
Kárpát-medencei magyar családorvosokat díjaztak
A családorvosok nemcsak a gyógyításban, hanem az egészségre nevelésben is kulcsszereplők – mondta az emberi erőforrások minisztere tegnap Budapesten, az Év családorvosa a Kárpát-medencében díjak átadásán.
A hetedik alkalommal kiírt pályázat díjátadóján Balog Zoltán úgy fogalmazott, hogy a családorvos a legjobb emberi erőforrás a közösségek életében. A háziorvosok szolgálják a gyógyítandókat, kultúrát közvetítenek, szerepet vállalnak a szociális jelzőrendszerben, segítik a népességmegtartást, és akár jó oktatók is lehetnek. A díjazottak egységes Kárpát-medencei térben gondolkodnak, ami a magyarság jövőjének szempontjából kiemelten fontos – emelte ki Balog Zoltán, hozzátéve, hogy ezért is döntött úgy a kormány, hogy 2018. január elsejétől minden gyerek után, akit magyarnak anyakönyveztetnek a világ bármely részén, jár az anyasági támogatás. A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete (MÁOTE) által alapított Év családorvosa a Kárpát-medencében díjjal elismerik a példaértékű, a páciensek érdekében kifejtett mindennapi megelőző és gyógyító családorvosi tevékenységet, a kötelességtudattal és alázattal végzett mindennapi munkát. Kitüntetést vehetett át Klausz Irén, Kismányok és Nagymányok háziorvosa, Bajza József a szlovákiai Tiszacsernyőről, Mijó Erika az ukrajnai Zápszonyról, Tolnai Angéla a Bihar megyei Nagyszalontáról és Bús Mária a szerbiai Magyarkanizsáról, valamint Kozma János hódmezővásárhelyi házi gyermekorvos. Különdíjban részesült Sztojka Tamás a Hargita megyei Kászonaltízről. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A családorvosok nemcsak a gyógyításban, hanem az egészségre nevelésben is kulcsszereplők – mondta az emberi erőforrások minisztere tegnap Budapesten, az Év családorvosa a Kárpát-medencében díjak átadásán.
A hetedik alkalommal kiírt pályázat díjátadóján Balog Zoltán úgy fogalmazott, hogy a családorvos a legjobb emberi erőforrás a közösségek életében. A háziorvosok szolgálják a gyógyítandókat, kultúrát közvetítenek, szerepet vállalnak a szociális jelzőrendszerben, segítik a népességmegtartást, és akár jó oktatók is lehetnek. A díjazottak egységes Kárpát-medencei térben gondolkodnak, ami a magyarság jövőjének szempontjából kiemelten fontos – emelte ki Balog Zoltán, hozzátéve, hogy ezért is döntött úgy a kormány, hogy 2018. január elsejétől minden gyerek után, akit magyarnak anyakönyveztetnek a világ bármely részén, jár az anyasági támogatás. A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete (MÁOTE) által alapított Év családorvosa a Kárpát-medencében díjjal elismerik a példaértékű, a páciensek érdekében kifejtett mindennapi megelőző és gyógyító családorvosi tevékenységet, a kötelességtudattal és alázattal végzett mindennapi munkát. Kitüntetést vehetett át Klausz Irén, Kismányok és Nagymányok háziorvosa, Bajza József a szlovákiai Tiszacsernyőről, Mijó Erika az ukrajnai Zápszonyról, Tolnai Angéla a Bihar megyei Nagyszalontáról és Bús Mária a szerbiai Magyarkanizsáról, valamint Kozma János hódmezővásárhelyi házi gyermekorvos. Különdíjban részesült Sztojka Tamás a Hargita megyei Kászonaltízről. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 17.
Hitünket cselekedetekkel tegyük élővé
Reformációs megemlékezések Alvincen, Vajasdon és Gyulafehérváron
A Nagyenyedi Református Egyházmegye a reformáció ötszáz éves évfordulóját egy jól szervezett, összetett, kétnapos, több helyszínen zajló ünnepséggel tisztelte meg. A reformáció bölcsőhelyei, Gyulafehérvár és Alvinc, történelmi szerepük révén is, kiemelt jelentőségűek a szórvány számára. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész és az egyházmegye esperese volt az ünnepség megálmodója, egyben a rendezvények főszervezője. Nagyszámú vendég érkezett helyből, továbbá Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Nagyenyedről és még sok más gyülekezetből. Fél évezred történelmi pillanatai elevenedtek meg a hétvégén szakmai előadások, kiállítások, kulturális programok révén.
Reformációról szóló előadások, négy témakörben
Az alvinci Martinuzzi-kastélyban (Martinuzzi Fráter György 1482–1551) majd a helyi református templomban tartották az előadásokat, amelyek négy témakörbe tömörültek. I. Az erdélyi reformáció és európai kapcsolatai a 16–18. században; II. Az erdélyi reformáció etnikai háttere: szászok, magyarok és románok. Kölcsönhatások, ellentétek; III. Az erdélyi reformáció 18. századi önmeghatározása: pietizmus, peregrináció és felvilágosodás; IV. Sokszínűség és tolerancia. A reformáció 3. ága (anabaptisták, unitáriusok, szombatosok). Az első napon előadást tartott Kiss Erika (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feiszt György (Szombathely), Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár), Fopkje van de Beek (Hollandia), Gróf László (Oxford), Kolumbán Vilmos József (Kolozsvár), Ana Dumitran (Gyulafehérvár), Szabó Emília (Gyulafehérvár), Verók Attila (Eger), Bálint Emese (Firenze), Dr. Ridovics Anna (Budapest)
A rendkívül érdekfeszítő előadásokat kérdések és hozzászólások követték. Ezek közül kiemelném a következőket: Protestáns szimbólumok a magyar heraldikában (Feiszt György), A Gyulafehérvári Káptalan felbomlásától a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásáig: a szász–magyar Alvinc szerepe a református adminisztráció kiépítésében (Gudor Kund Botond), Felekezetiség és tudósság: Buczy Emil levelezése Kazinczyval (Szabó Emília), Erdély mint hallei protestáns missziós terület a 18. században (Verók Attila), Hutterita, habán életmód és kézművesség kutatásának legfrissebb eredményei (Ridovics Anna).
Józsa Miklós
Alvinc „bölcsőhely” jellegét történelme igazolja
Az alvinci felújított templomban pénteken délután folytatódott a program klasszikus zeneművekből összeállított hangversennyel, amit Oláh Mátyás református lelkipásztor és Oláh Emese, a Kolozsvári Zenekonzervatórium doktorandusza mutatott be. Ezt követően Gudor Botond megnyitotta Az alvinci magyar múlt emlékei kiállítást. Ioan Josan Josif helyi polgármester üdvözlő és a reformáció hatásait értékelő rövid beszédet tartott. A jelen levő görögkatolikus és ortodox papok megköszönték a meghívást, és üdvözletük mellett hangsúlyozták, hogy mindannyian egy „nyájhoz” tartozunk.
A kiállítás anyagában érdekes adatokat találunk a bíborosi rangot elért Martinuzzi Fráter György tevékenységéről, aki volt barát, katona, országos és erdélyi politikus. Az erdélyi fejedelemség előhívójának tartják. Más adatok az alvinczi kabán telepről és a telepesekről (újkeresztények) szólnak, akiknek magas fokú mesterségbeli tudásuk volt. Az alvinci református templom története Alvinc „bölcsőhely” jellegét bizonyítja.
Emlékjelhagyás Vajasdon
Az ünnepi rendezvénysorozat másnapján két, reformációs emlékeket őrző központba igyekeztek a résztvevők, Vajasdra majd Gyulafehérvárra. Vajasdon megkoszorúzták az új táblával ellátott kopjafát, és emlékjelhagyásra került sor. Kató Béla püspök hirdetett igét, megemlékezett a tavalyi Bethlen Gábor ünnepségről, a falu idetelepítésének évfordulójáról. Kijelentése szerint a vajasdi gyülekezetben, de minden más református közösségben fontos a jobb utáni vágyakozás, a bizalom, az előretekintés, valamint a hit a feltámadásban. Az ünnepség másik jeles vendége Csulák Péter kolozsvári magyar konzul volt, aki hozzászólásában kreatív eseményként értékelte az ünnepet, és kiemelte a bibliafordítás jelentőségét, amely az idők folyamán erősítette az identitástudatot. A vajasdi templomi ünnepségen fellépett a Bethlen Gábor Kollégiumban Fórika Éva ny. zenetanárnő által létesített leánykórus, eredeti erdélyi népi ruhákba öltözve.
Az „ige egyházának” bátor kiállása
Gyulafehérváron a református templom megtelt az ünneplőkkel. Gudor Botond esperes hirdette az igét, aki többek között kifejtette: akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyházunk kiálljon az „ige” mellett. Ezért is vált az „ige egyházává.” Csulák Péter konzul szerint ma is a reformáció értékeire alapozva gyűltünk össze. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója – aki az ünnepségen, iskoláján kívül, az RMDSZ Fehér megyei szervezetét és a Dr. Szász Pál Egyesületet is képviselte – kijelentette, hogy a „kollégium felvállalta azt, hogy református intézménynek vallja magát.”
A templomban megjelentek a helyi román világi és egyházi vezetők is. Gabriel Pleşa, Gyulafehérvár alpogármestere azokról a hatásokról beszélt, amelyek a reformáció után megváltoztatták Erdély akkori társadalmát. Növelte a program ünnepélyességét a Bethlen-kollégium neves Collegium Gabrielense együttesének fellépése.
Értékeket teremtő a református vallás
A parókia udvarán lezajlott koszorúzás után az ünneplő sereg felvonult a Várba, a Székesegyházba. A történelmi emlékeket hordozó katolikus templomban Horváth István esperes az ökumenia jegyében üdvözölte a megjelenteket. Kató Béla püspök méltatta a reformáció jelentőségét.
A megemlékezés ezután a közeli Unirea Egyesülés Múzeumban folytatódott, ahol Gabriel Rustoiu igazgató mutatta be a kétszáz éve még virágzó pietizmus történetéről szóló kiállítást. August Hermann Francke (1663–1727) a pietista mozgalom iskolaalapító egyénisége, akinek munkássága hatott a magyar elemi iskola megjelenésére is. Vanek Attila, az Egri Egyetem tanára az együttműködésről beszélt, amelynek keretében az Európát bejárt kiállítást Gyulafehérvárra is sikerült elhozni. Kató Béla felszólalásában megjegyezte, hogy Erdély aranykorát a református fejedelmeknek köszönhetjük, és legalább három generáció szükségeltetik, hogy igazi értékek keletkezzenek. Az ötszáz éves reformáció tehát egy kipróbált, értékeket teremtő vallás. A múzeum előtti szabadtéri kiállításon régi református templomainkat láthattuk a kinagyított fotókon: id. Lőrincz Zoltán, ifj Lőrincz Konrád ref. lelkész, valamint Kis Géza munkáit.
A Gyulafehérvári Művelődési Házban a közönség kedvére lazíthatott és szórakozhatott. A műsort a „székely-szórvány tengely” jegyében működő, Kovászna megyei testvérgyülekezet támogatása tette lehetővé. Sepsiszentgyörgy segítségével önálló műsort mutattak be az Evilági zenekar közreműködésével. Szép sikert arattak modern, dallamos muzsikájukkal. Ezután felléptek a megyei néptáncegyüttesek (Vajasdi Margaréta Népi Együttes, Miriszló Gyöngye, a Csombordi Pipacsom néptáncegyüttes, a Magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar, Boros Erzsébet népdalénekes), végül a műsor a Sepsiszentgyörgyi Népi Együttes felvidéki táncaival zárult nagy sikerrel.
A nagy szórvány-ünnepség egyik legnagyobb eredménye, hogy az emberek találkoztak egymással, megerősödtek hitükben, történelmi tudásukban. Fontos tanulsága pedig: megmaradni református magyarnak és a „hitet cselekedetekkel élővé tenni.”
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)
Reformációs megemlékezések Alvincen, Vajasdon és Gyulafehérváron
A Nagyenyedi Református Egyházmegye a reformáció ötszáz éves évfordulóját egy jól szervezett, összetett, kétnapos, több helyszínen zajló ünnepséggel tisztelte meg. A reformáció bölcsőhelyei, Gyulafehérvár és Alvinc, történelmi szerepük révén is, kiemelt jelentőségűek a szórvány számára. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész és az egyházmegye esperese volt az ünnepség megálmodója, egyben a rendezvények főszervezője. Nagyszámú vendég érkezett helyből, továbbá Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Nagyenyedről és még sok más gyülekezetből. Fél évezred történelmi pillanatai elevenedtek meg a hétvégén szakmai előadások, kiállítások, kulturális programok révén.
Reformációról szóló előadások, négy témakörben
Az alvinci Martinuzzi-kastélyban (Martinuzzi Fráter György 1482–1551) majd a helyi református templomban tartották az előadásokat, amelyek négy témakörbe tömörültek. I. Az erdélyi reformáció és európai kapcsolatai a 16–18. században; II. Az erdélyi reformáció etnikai háttere: szászok, magyarok és románok. Kölcsönhatások, ellentétek; III. Az erdélyi reformáció 18. századi önmeghatározása: pietizmus, peregrináció és felvilágosodás; IV. Sokszínűség és tolerancia. A reformáció 3. ága (anabaptisták, unitáriusok, szombatosok). Az első napon előadást tartott Kiss Erika (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feiszt György (Szombathely), Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár), Fopkje van de Beek (Hollandia), Gróf László (Oxford), Kolumbán Vilmos József (Kolozsvár), Ana Dumitran (Gyulafehérvár), Szabó Emília (Gyulafehérvár), Verók Attila (Eger), Bálint Emese (Firenze), Dr. Ridovics Anna (Budapest)
A rendkívül érdekfeszítő előadásokat kérdések és hozzászólások követték. Ezek közül kiemelném a következőket: Protestáns szimbólumok a magyar heraldikában (Feiszt György), A Gyulafehérvári Káptalan felbomlásától a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásáig: a szász–magyar Alvinc szerepe a református adminisztráció kiépítésében (Gudor Kund Botond), Felekezetiség és tudósság: Buczy Emil levelezése Kazinczyval (Szabó Emília), Erdély mint hallei protestáns missziós terület a 18. században (Verók Attila), Hutterita, habán életmód és kézművesség kutatásának legfrissebb eredményei (Ridovics Anna).
Józsa Miklós
Alvinc „bölcsőhely” jellegét történelme igazolja
Az alvinci felújított templomban pénteken délután folytatódott a program klasszikus zeneművekből összeállított hangversennyel, amit Oláh Mátyás református lelkipásztor és Oláh Emese, a Kolozsvári Zenekonzervatórium doktorandusza mutatott be. Ezt követően Gudor Botond megnyitotta Az alvinci magyar múlt emlékei kiállítást. Ioan Josan Josif helyi polgármester üdvözlő és a reformáció hatásait értékelő rövid beszédet tartott. A jelen levő görögkatolikus és ortodox papok megköszönték a meghívást, és üdvözletük mellett hangsúlyozták, hogy mindannyian egy „nyájhoz” tartozunk.
A kiállítás anyagában érdekes adatokat találunk a bíborosi rangot elért Martinuzzi Fráter György tevékenységéről, aki volt barát, katona, országos és erdélyi politikus. Az erdélyi fejedelemség előhívójának tartják. Más adatok az alvinczi kabán telepről és a telepesekről (újkeresztények) szólnak, akiknek magas fokú mesterségbeli tudásuk volt. Az alvinci református templom története Alvinc „bölcsőhely” jellegét bizonyítja.
Emlékjelhagyás Vajasdon
Az ünnepi rendezvénysorozat másnapján két, reformációs emlékeket őrző központba igyekeztek a résztvevők, Vajasdra majd Gyulafehérvárra. Vajasdon megkoszorúzták az új táblával ellátott kopjafát, és emlékjelhagyásra került sor. Kató Béla püspök hirdetett igét, megemlékezett a tavalyi Bethlen Gábor ünnepségről, a falu idetelepítésének évfordulójáról. Kijelentése szerint a vajasdi gyülekezetben, de minden más református közösségben fontos a jobb utáni vágyakozás, a bizalom, az előretekintés, valamint a hit a feltámadásban. Az ünnepség másik jeles vendége Csulák Péter kolozsvári magyar konzul volt, aki hozzászólásában kreatív eseményként értékelte az ünnepet, és kiemelte a bibliafordítás jelentőségét, amely az idők folyamán erősítette az identitástudatot. A vajasdi templomi ünnepségen fellépett a Bethlen Gábor Kollégiumban Fórika Éva ny. zenetanárnő által létesített leánykórus, eredeti erdélyi népi ruhákba öltözve.
Az „ige egyházának” bátor kiállása
Gyulafehérváron a református templom megtelt az ünneplőkkel. Gudor Botond esperes hirdette az igét, aki többek között kifejtette: akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyházunk kiálljon az „ige” mellett. Ezért is vált az „ige egyházává.” Csulák Péter konzul szerint ma is a reformáció értékeire alapozva gyűltünk össze. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója – aki az ünnepségen, iskoláján kívül, az RMDSZ Fehér megyei szervezetét és a Dr. Szász Pál Egyesületet is képviselte – kijelentette, hogy a „kollégium felvállalta azt, hogy református intézménynek vallja magát.”
A templomban megjelentek a helyi román világi és egyházi vezetők is. Gabriel Pleşa, Gyulafehérvár alpogármestere azokról a hatásokról beszélt, amelyek a reformáció után megváltoztatták Erdély akkori társadalmát. Növelte a program ünnepélyességét a Bethlen-kollégium neves Collegium Gabrielense együttesének fellépése.
Értékeket teremtő a református vallás
A parókia udvarán lezajlott koszorúzás után az ünneplő sereg felvonult a Várba, a Székesegyházba. A történelmi emlékeket hordozó katolikus templomban Horváth István esperes az ökumenia jegyében üdvözölte a megjelenteket. Kató Béla püspök méltatta a reformáció jelentőségét.
A megemlékezés ezután a közeli Unirea Egyesülés Múzeumban folytatódott, ahol Gabriel Rustoiu igazgató mutatta be a kétszáz éve még virágzó pietizmus történetéről szóló kiállítást. August Hermann Francke (1663–1727) a pietista mozgalom iskolaalapító egyénisége, akinek munkássága hatott a magyar elemi iskola megjelenésére is. Vanek Attila, az Egri Egyetem tanára az együttműködésről beszélt, amelynek keretében az Európát bejárt kiállítást Gyulafehérvárra is sikerült elhozni. Kató Béla felszólalásában megjegyezte, hogy Erdély aranykorát a református fejedelmeknek köszönhetjük, és legalább három generáció szükségeltetik, hogy igazi értékek keletkezzenek. Az ötszáz éves reformáció tehát egy kipróbált, értékeket teremtő vallás. A múzeum előtti szabadtéri kiállításon régi református templomainkat láthattuk a kinagyított fotókon: id. Lőrincz Zoltán, ifj Lőrincz Konrád ref. lelkész, valamint Kis Géza munkáit.
A Gyulafehérvári Művelődési Házban a közönség kedvére lazíthatott és szórakozhatott. A műsort a „székely-szórvány tengely” jegyében működő, Kovászna megyei testvérgyülekezet támogatása tette lehetővé. Sepsiszentgyörgy segítségével önálló műsort mutattak be az Evilági zenekar közreműködésével. Szép sikert arattak modern, dallamos muzsikájukkal. Ezután felléptek a megyei néptáncegyüttesek (Vajasdi Margaréta Népi Együttes, Miriszló Gyöngye, a Csombordi Pipacsom néptáncegyüttes, a Magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar, Boros Erzsébet népdalénekes), végül a műsor a Sepsiszentgyörgyi Népi Együttes felvidéki táncaival zárult nagy sikerrel.
A nagy szórvány-ünnepség egyik legnagyobb eredménye, hogy az emberek találkoztak egymással, megerősödtek hitükben, történelmi tudásukban. Fontos tanulsága pedig: megmaradni református magyarnak és a „hitet cselekedetekkel élővé tenni.”
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 18.
„Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…”
Cserefának füstje hozta ki könnyvemet... – Néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányok a moldvai magyarokról címmel és alcímmel jelent meg a Budapesten született, jelenleg a Gyimesekben élő Halász Péter nyugalmazott agrármérnök, néprajzkutató legújabb könyve 2015-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában.
A több mint 450 oldalas tanulmánykötet néprajzi, tudománytörténeti írásokat tartalmaz a moldvai magyarokról. Halász Péter legújabb könyvét, a moldvai csángó magyar sors romlását ecsetelő kötetet kedd délután telt ház előtt mutatta be dr. Balázs Lajos néprajzkutató, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a szerző jelenlétében. Halász Péter a moldvai magyarság kultúráját feltáró történeti és néprajzi kutatások egyik legmeghatározóbb tudósa, 1966-ban járt először Moldvában, s azóta is visszajár. Pár példával illusztrálta, hogy mi közük van a kézdivásárhelyieknek a moldvai magyarokhoz. Elmondta: itt, a Kantában járt iskolába a Forrófalván született Petrás Incze János minorita szerzetes, Klézse plébánosa, Domokos Pál Péter néprajzkutató, a csángók apostola innen nősült, itt tanított fiatal tanárként a Kantában 1933-ban, és itt él az utolsó gorzafalvi fazekas, néhai Aszalos Viktor unokája, Ionuţ Budău, aki tömbházlakásában fazekasműhelyt rendezett be. A könyvbemutatón csángó népdalokat énekelt a Csíkszeredában tanuló Kaszap Johanna pusztinai diáklány.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Cserefának füstje hozta ki könnyvemet... – Néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányok a moldvai magyarokról címmel és alcímmel jelent meg a Budapesten született, jelenleg a Gyimesekben élő Halász Péter nyugalmazott agrármérnök, néprajzkutató legújabb könyve 2015-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában.
A több mint 450 oldalas tanulmánykötet néprajzi, tudománytörténeti írásokat tartalmaz a moldvai magyarokról. Halász Péter legújabb könyvét, a moldvai csángó magyar sors romlását ecsetelő kötetet kedd délután telt ház előtt mutatta be dr. Balázs Lajos néprajzkutató, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a szerző jelenlétében. Halász Péter a moldvai magyarság kultúráját feltáró történeti és néprajzi kutatások egyik legmeghatározóbb tudósa, 1966-ban járt először Moldvában, s azóta is visszajár. Pár példával illusztrálta, hogy mi közük van a kézdivásárhelyieknek a moldvai magyarokhoz. Elmondta: itt, a Kantában járt iskolába a Forrófalván született Petrás Incze János minorita szerzetes, Klézse plébánosa, Domokos Pál Péter néprajzkutató, a csángók apostola innen nősült, itt tanított fiatal tanárként a Kantában 1933-ban, és itt él az utolsó gorzafalvi fazekas, néhai Aszalos Viktor unokája, Ionuţ Budău, aki tömbházlakásában fazekasműhelyt rendezett be. A könyvbemutatón csángó népdalokat énekelt a Csíkszeredában tanuló Kaszap Johanna pusztinai diáklány.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 18.
Jogai garantálását kéri az EU-tól hatvan millió őshonos kisebbségi
Vincze: nem veszünk el semmit a többség jogaiból
„A Minority SafePack kezdeményezéssel történelmet írtunk. Nyertünk, minden esélytelenségünk és a negatív jóslatok ellenére. Keményen megdolgoztunk ezért a győzelemért” – hangsúlyozta Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) 62-ik kolozsvári kongresszusának csütörtöki hivatalos megnyitóján elmondott beszédében, emlékeztetve arra, hogy pénteken hivatalosan is aláírják az első petíciókat a bonchidai Bánffy kastélyban. A rendezvényen elhangzó üdvözlő beszédekben a házigazdák élesen bírálták a román kormány kisebbségpolitikáját, de a felszólalók szóvá tették azt is, hogy az európai uniós intézmények sem kezelik kellőképpen az őshonos nemzeti kisebbségek ügyét. Ugyan a szervezők meghívást intéztek az ország vezetőihez, ezek semmilyen formában „nem tisztelték meg” a kongresszust. A román kormány részéről csupán az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkári rangú, tatár nemzetiségű vezetője vett részt. Emil Boc kolozsvári polgármester is csupán angol nyelven írt levelében üzent a kongresszus résztvevőinek.
Távol maradtak a román országvezetők a kongresszustól
Alig ötven kilométerre Tordától, amelynek katolikus templomában 1568-ban tartott ülésén a Magyar Országgyűlés Európában először iktatta törvénybe a vallásszabadságot, tegnap reggel az üdvözlő beszédekkel hivatalosan is elkezdődtek az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) 62. Kolozsvári kongresszusának munkálatai.
„Az európai kisebbségek legnagyobb ernyőszervezetének azért is esett a választása Erdélyre, hogy ezzel fejezze ki elismerését az RMDSZ-nek az utóbbi hét évben vállalt kezdeményező szerepéért, amelynek legfontosabb eredménye a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés” – mondta megnyitó beszédében a FUEN elnöke, Vincze Loránt, hozzáfűzve: a FUEN helyszínválasztása azt is jelzi, hogy a szervezet fokozottan figyel Közép- és Kelet-Európára.
Felhívta a figyelmet, a régió valamennyi nemzetének a beígért egyenlőség és autonómia majdnem 100 évvel az Erdélynek Romániával való egyesülését kimondó Nyilatkozat elfogadása után sem vált még valósággá, ezért az erdélyi magyarok azt szeretnék, ha elismernék őket államalkotó nemzetnek, kollektív jogaik és autonómiájuk lenne.
Vincze Loránt hangsúlyozta: a Minority SafePack kezdeményezéssel történelmet írtunk. „Nyertünk, minden esélytelenségünk és a negatív jóslatok ellenére. Keményen megdolgoztunk ezért a győzelemért” – hangsúlyozta a FUEN elnöke, emlékeztetve: pénteken hivatalosan is aláírják az első petíciókat a bonchidai Bánffy kastélyban.
„Szeretném világossá tenni, hogy kezdeményezésünk nem irányul senki ellen, nem vesz el semmit az államoktól, a többség jogaiból. Éppen ellenkezőleg, igyekszik forrásokat irányítani a kulturális és nyelvi sokszínűség támogatására. Mi csak annyit szeretnénk elérni, a kisebbségi jogokat ismerjék el emberi jogoknak, legyen esélyegyenlőség, különösen az anyanyelvhasználat terén” – fejtette ki. A kisebbségek védelmét nem lehet belpolitikai ügynek tekinteni, a nemzeti közösségek jogait az Európai Uniónak (EU) kell garantálnia – mondta.
Vincze Loránt bírálta Romániát, amiért modellértékűnek próbálja beállítani a hazai kisebbségvédelmet, de ugyanakkor elzárkózik a párbeszédtől a közösségi jogok kérdésében.
„Soha nem tagadtuk, hogy az elmúlt 27 évben Románia fontos lépéseket tett a kisebbségi anyanyelvhasználatot lehetővé tevő egyéni jogok biztosítása terén, de az is igaz, hogy ezeket a lépéseket gyakran külső nyomásra tette” – szögezte le.
Úgy vélte: a román állam hozzáállása, mellyel elutasítja a magyar közösség vágyait, idejétmúlt hozzáállás. Szerinte Romániának a jövő felé kellene tekintenie és arra törekednie, hogy valóban nyitott, a megbékélést pártoló országgá váljon. Hozzátette: közeledik a modern román állam megalakulásának 100. évfordulója, amely lehetőséget teremthet a gondolkodásbeli megújulásra, a társadalom igazi értékeinek megerősítésére.
Emlékeztett arra, hogy meghívást küldtek ugyan a kongresszusra a román államfőnek, miniszterelnöknek, külügyminiszternek és az európai ügyekért felelős miniszternek, de egyikük sem tett eleget ennek.
Kelemen: Ma szinte semmi sincs rendben
Üdvözlő beszédében Kelemen Hunor kiemelte: a román diplomácia lépten-nyomon azt állítja, hogy a kisebbségi kérdést megoldották, az modellértékű lehetne bárki számára.
„Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy ma szinte semmi nincs rendben. A modellértékűnek nevezett Romániában, amint azt a most kezdődő kongresszus is hűen igazolja, egyetlen román hatalmi ág képviselője sem tett eleget a meghívásunknak. A román elnök nem küldött üzenetet, a román külügyminisztérium és a román kormány úgyszintén. Ettől persze még fontosak vagyunk számukra: odafigyelésüket, ránk irányuló perzselő tekintetüket szinte a bőrünkön érezzük. A román diplomácia minden követ megmozgatott, hogy ezt a rendezvényt minimalizálják” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Kelemen kifejtette: az EU nem mradhat képmutató, ugyanis a mi ügyünk is van annyira fontos, mint az, hogy a fogyasztásra szánt sertés vagy csirket mennyire emberséges módon kerül terítékre.
A FUEN kongresszusa szerinte azt üzeni a többségi társadalmaknak, hogy párbeszédre, nyitottságra, közös tervezésre van szükség, hogy az őshonos kisebbségek nem akarnak semmit sem elvenni a többségtől, de asszimilálódni sincs szándékukban.
„Közösen kell megtalálnunk azokat az intézményes politikai és jogi kereteket, amelyek lehetővé teszik, minden egyes őshonos nyelvi, etnikai és vallási kisebbség szabadon dönthessen arról, hogy miként őrzi meg az örökségét és hogyan tudja azt továbbadni” –vélekedett.
„Amióta elindítottuk a MSPI polgári kezdeményezést, ismét fontossá váltunk a román diplomácia számára. Állandóan rossz hírünket keltik, valótlan dolgokat állítanak rólunk és szándékainkról. Ezt úgy is mondhatnám, hogy hazudnak” – hangsúlyozta. Hozzátette: úgy állítják be, mintha a MSPI szándéka az etnikai szeparatizmus volna, a magyar közösség pedig arra törekedne, hogy veszélybe sodorja Románia területi integritását. „Az igazság az, hogy törekvéseinket Románia határain belül képzeljük el, és kizárólag a parlamenti politizálás eszközeit használjuk” – mondta.
Felhívta a figyelmet: nemrég egy román államtitkár azt a valótlanságot állította, hogy a kolozsvári kongresszusra előkészített FUEN-dokumentumok és - határozattervezetek a területi autonómiára irányulnak. Kelemen Hunor szerint az igazság az, hogy nem készült ilyen határozat, de nem látná annak problémáját, ha készült is volna. Határozott meggyőződése az, hogy Románia többnemzetiségű állam, a romániai magyar közösség pedig csakis azt kéri, ami kijár neki: tartsák be az 1918-ban tett ígéreteket, hogy államalkotó tényezőként ismerjék el a magyar embereket.
Emlékeztetett: Bukarest a kilencvenes évek végétől tett is néhány, akkor határozottnak tűnő lépést a kisebbségek irányába, de a NATO, majd a 2007-es uniós csatlakozás után jól érzékelhetően elkezdődött egy visszarendeződési folyamat.
„Nincs ellenőrzési mechanizmus, nincs szankció. Közben olyan eszközöket vezettek be a megszerzett jogok megnyirbálására, a politikai és közéleti vezetők megfélemlítésére, amelyeknek az ellenszerét nehezen találjuk. A korrupció elleni harc jó ürügy, hogy személyeket és intézményeket tiporjanak el” – vélte Kelemen Hunor.
Kolozsvár polgármestere, Románia volt miniszterelnöke „ma nem ért rá eljönni”, levelet küldött: ez megismétli és részletezi azt az üzenetet, amelyet az egyik volt külügyminiszter szajkózott néhány évvel ezelőtt itt, Kolozsváron, amikor megünnepelte azt a tényt, hogy Románia aláírta a kisebbségi keretegyezményt – emlékeztetett.
„Az ünnepnek volt két aprócska szépséghibája. Az egyik, hogy a kisebbségeket nem hívták meg az ünnepre. A másik szépséghiba meg az, hogy a volt miniszter elfelejtette mondani, a keretegyezményt azóta sem alkalmazzák” – sérelmezte az RMDSZ elnöke.
A polgármester levelében azt állítja, hogy a magyar közösség jól van, Kelemen Hunor azonban ezt cáfolta.
„De bizakodóak vagyunk, mert azt látjuk, hogy 27 év után a FUEN kongresszus előtti napokban Kolozsvár egyik bejáratánál többnyelvű helységnévtáblák jelentek meg. Nem önszántából helyezte ki, hanem bírósági ítélet kötelezte az önkormányzatot, hogy tegye ki a többnyelvű táblákat” – szögezte le.
Összegzésként kiemelte: a 60 milliós őshonos kisebbség Nagy-Britannia kiválását követően az EU negyedik legnagyobb államát alkothatná.
A FUEN kongresszus társzervezőjeként Biró Zsolt, az MPP elnöke elmondta: Románia uniós csatlakozása óta nem tartja be vállalásait, és másodrangú állampolgárokként kezeli a kisebbségeket. Helyben topogás, visszafejlődés zajlik, Románia kettős mércét alkalmaz a kisebbségekkel szemben – vélekedett. Amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésre vonatkozóan, teljesen leáll a folyamat, ezért is fontos, hogy a FUEN-kongresszus Erdélyben zajlik. „ Ha elutasítjuk a többsebességes Európát, el kell utasítanunk a kettős mércét is!” – fogalmazott Biró Zsolt.
Muszáj sikeresnek lennie a kezdeményezésnek
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettesének levelét Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese olvasta fel. Ebben a politikus leszögezi: bizonyos tagállamokban egyáltalán nem rendezték megnyugtatóan a kisebbségek és a többség együttélését, ez a menatalitás z EU intézményeiben is fellelhető. Mint ilyen, jelzésértékűnek tartja a kongresszus helyszínét, hiszen Kolozsvár a Romániában élő magyarok fővárosának tekinthető sok értelemben, ez a közösség pedig számos megoldatlan problémával küzd. Hogyan tekinthetne értékként egy állam a területén élő nemzeti kisebbségekre, ha nem tiszteli annak nyelvét, szimbólumait és szokásait, ha a közösség képviselőinek állásfoglalása és az ezt alátámasztó tények ellenére azt állítja: ez a kérdés megoldott- tette fel a kérdést Semjén levelében, hozzáfúzve: éppen ezért azt gondolja, itt az ideje annak, hogy a nemzeti kisebbségek problémáit európai szinten is megtárgyalják.
Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár a magyar kormány nevében köszöntötte a FUEN kongresszust. Elmondta: Kolozsvár szimbolikus jelleggel bír az esemény számára, hiszen mindamellett, hogy egy multikulturális városról beszélünk, a magyar történelem számtalan fontos eseménye kötődik a városhoz. Üdvözölte a többnyelvű kolozsvári várostáblák kihelyezését és nehezményezte, hogy ez a folyamat hosszas bírósági tárgyalások eredményeként válhatott valóra.
Emlékeztett arra, hogy Magyarország számos nemzetközi fórumon elvszerűen áll ki a kisebbségi és kisebbségeket megillető jogokért. Igéretet tett arra, hogy Magyarország és minden magyar nemzetrész ki fogja venni részét a polgári kezdeményezés érvényesítéséhez szükséges 1 millió aláírás begyűjtésében. Mint fogalmazott, 60 millió emberről beszélünk Európában, és joggal várjuk el, ne csak az alapszerződéseiben deklarálja értékként az unió a kisebbségek sokszínűségét, hanem olyan uniós szintű szabályozást alkosson, amely nem csak védelmet, de kedvező körülményeket teremt kultúránk megőrzésére.
Szili Katalin, a határon túli autonómiaügyekben közreműködő miniszterelnöki megbízott meggyőződésének adott hangot, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság teljes mellszélességgel ki fog állni a Minority SafePack kezdeményezés mellett. „Azt a sokszínűséget, amellyel Európa rendelkezik, meg kell őrizni. „A FUEN a kisebbségek lelkiismeretét jelenti Európában” – fejtette ki. Hozzátette: különbséget kell tenni az őshonos nemzeti közösségek és a bevándorlók között, és a demokrácia csak akkor teljesedhet ki, ha az előbbiek számára biztosítják a jogaikat.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos az etnikai sokszínűség ünnepének nevezte a kongresszust. Szerinte a FUEN szerepe az, hogy előmozdítsa a sokszínűségen át megszülető egységet az EU-ban, és fontos, hogy ez a tagállamokon belül is érvényesüljön. Hangsúlyozta, a nemzeti kisebbségeket nem szabad fenyegetésként kezelni, hanem erőforrásként, államalkotó tényezőként kell tekinteni rájuk. „A Minority Safepack muszáj, hogy sikeres legyen, hiszen 60 millió ember érdekeit képviseljük, és ez egészen új jogi nyomást gyakorol az EU-ra” – fogalmazott.
Államtitkári szintű román üdvözlés
A kongresszust ugyanakkor üdvözölte Constantin Damov, a hivatalos romániai kisebbségként nem elismert aromán közösség vezetője, valamint Radu Nebert, a Német Demokrata Fórum Kolozs megyei elnöke is. A FUEN egyik legfontosabb támogatója, a Német Szövetségi Kormány nemzeti kisebbségi főbiztosa, Hartmut Koschyk levélben kívánt eredményes munkát a küldötteknek Olga Martens FUEN-alelnök tolmácsolásában. Dél-Tirol kormányzója, Arno Kompatcher, illetve a belgiumi német nyelvközösség miniszterelnöke, Oliver Paasch videóüzenetet küldött a kongresszusra, akárcsak a dániai németek régiója, Schleswig Holstein kisebbségi biztosa, Renate Schnack.
A román kormányt egyezdül csak Amet Aledin államtitkár, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője képviselte. Beszédében abbéli reményét fejezte ki, hogy a jelenlévők a tanácskozás nyomán jobban megismerik majd a kisebbségeket, objektíven tudnak majd helyzetükre tekinteni, és fel tudják mérni, hol tart e kérdésben Európa. Emlékeztett arra, hogy a Romániában a nemzeti kisebbségek képviselői jelen vannak a parlamentben, és állami költségvetési támogatásban részesülnek. Kiemelte, hogy a kormányprogramnak kisebbségi fejezete is van, és figyelmet fordítanak az anyanyelvhasználat kiszélesítésére és az identitásmegőrzésre. Szabadság (Kolozsvár)
Vincze: nem veszünk el semmit a többség jogaiból
„A Minority SafePack kezdeményezéssel történelmet írtunk. Nyertünk, minden esélytelenségünk és a negatív jóslatok ellenére. Keményen megdolgoztunk ezért a győzelemért” – hangsúlyozta Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) 62-ik kolozsvári kongresszusának csütörtöki hivatalos megnyitóján elmondott beszédében, emlékeztetve arra, hogy pénteken hivatalosan is aláírják az első petíciókat a bonchidai Bánffy kastélyban. A rendezvényen elhangzó üdvözlő beszédekben a házigazdák élesen bírálták a román kormány kisebbségpolitikáját, de a felszólalók szóvá tették azt is, hogy az európai uniós intézmények sem kezelik kellőképpen az őshonos nemzeti kisebbségek ügyét. Ugyan a szervezők meghívást intéztek az ország vezetőihez, ezek semmilyen formában „nem tisztelték meg” a kongresszust. A román kormány részéről csupán az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkári rangú, tatár nemzetiségű vezetője vett részt. Emil Boc kolozsvári polgármester is csupán angol nyelven írt levelében üzent a kongresszus résztvevőinek.
Távol maradtak a román országvezetők a kongresszustól
Alig ötven kilométerre Tordától, amelynek katolikus templomában 1568-ban tartott ülésén a Magyar Országgyűlés Európában először iktatta törvénybe a vallásszabadságot, tegnap reggel az üdvözlő beszédekkel hivatalosan is elkezdődtek az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) 62. Kolozsvári kongresszusának munkálatai.
„Az európai kisebbségek legnagyobb ernyőszervezetének azért is esett a választása Erdélyre, hogy ezzel fejezze ki elismerését az RMDSZ-nek az utóbbi hét évben vállalt kezdeményező szerepéért, amelynek legfontosabb eredménye a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés” – mondta megnyitó beszédében a FUEN elnöke, Vincze Loránt, hozzáfűzve: a FUEN helyszínválasztása azt is jelzi, hogy a szervezet fokozottan figyel Közép- és Kelet-Európára.
Felhívta a figyelmet, a régió valamennyi nemzetének a beígért egyenlőség és autonómia majdnem 100 évvel az Erdélynek Romániával való egyesülését kimondó Nyilatkozat elfogadása után sem vált még valósággá, ezért az erdélyi magyarok azt szeretnék, ha elismernék őket államalkotó nemzetnek, kollektív jogaik és autonómiájuk lenne.
Vincze Loránt hangsúlyozta: a Minority SafePack kezdeményezéssel történelmet írtunk. „Nyertünk, minden esélytelenségünk és a negatív jóslatok ellenére. Keményen megdolgoztunk ezért a győzelemért” – hangsúlyozta a FUEN elnöke, emlékeztetve: pénteken hivatalosan is aláírják az első petíciókat a bonchidai Bánffy kastélyban.
„Szeretném világossá tenni, hogy kezdeményezésünk nem irányul senki ellen, nem vesz el semmit az államoktól, a többség jogaiból. Éppen ellenkezőleg, igyekszik forrásokat irányítani a kulturális és nyelvi sokszínűség támogatására. Mi csak annyit szeretnénk elérni, a kisebbségi jogokat ismerjék el emberi jogoknak, legyen esélyegyenlőség, különösen az anyanyelvhasználat terén” – fejtette ki. A kisebbségek védelmét nem lehet belpolitikai ügynek tekinteni, a nemzeti közösségek jogait az Európai Uniónak (EU) kell garantálnia – mondta.
Vincze Loránt bírálta Romániát, amiért modellértékűnek próbálja beállítani a hazai kisebbségvédelmet, de ugyanakkor elzárkózik a párbeszédtől a közösségi jogok kérdésében.
„Soha nem tagadtuk, hogy az elmúlt 27 évben Románia fontos lépéseket tett a kisebbségi anyanyelvhasználatot lehetővé tevő egyéni jogok biztosítása terén, de az is igaz, hogy ezeket a lépéseket gyakran külső nyomásra tette” – szögezte le.
Úgy vélte: a román állam hozzáállása, mellyel elutasítja a magyar közösség vágyait, idejétmúlt hozzáállás. Szerinte Romániának a jövő felé kellene tekintenie és arra törekednie, hogy valóban nyitott, a megbékélést pártoló országgá váljon. Hozzátette: közeledik a modern román állam megalakulásának 100. évfordulója, amely lehetőséget teremthet a gondolkodásbeli megújulásra, a társadalom igazi értékeinek megerősítésére.
Emlékeztett arra, hogy meghívást küldtek ugyan a kongresszusra a román államfőnek, miniszterelnöknek, külügyminiszternek és az európai ügyekért felelős miniszternek, de egyikük sem tett eleget ennek.
Kelemen: Ma szinte semmi sincs rendben
Üdvözlő beszédében Kelemen Hunor kiemelte: a román diplomácia lépten-nyomon azt állítja, hogy a kisebbségi kérdést megoldották, az modellértékű lehetne bárki számára.
„Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy ma szinte semmi nincs rendben. A modellértékűnek nevezett Romániában, amint azt a most kezdődő kongresszus is hűen igazolja, egyetlen román hatalmi ág képviselője sem tett eleget a meghívásunknak. A román elnök nem küldött üzenetet, a román külügyminisztérium és a román kormány úgyszintén. Ettől persze még fontosak vagyunk számukra: odafigyelésüket, ránk irányuló perzselő tekintetüket szinte a bőrünkön érezzük. A román diplomácia minden követ megmozgatott, hogy ezt a rendezvényt minimalizálják” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Kelemen kifejtette: az EU nem mradhat képmutató, ugyanis a mi ügyünk is van annyira fontos, mint az, hogy a fogyasztásra szánt sertés vagy csirket mennyire emberséges módon kerül terítékre.
A FUEN kongresszusa szerinte azt üzeni a többségi társadalmaknak, hogy párbeszédre, nyitottságra, közös tervezésre van szükség, hogy az őshonos kisebbségek nem akarnak semmit sem elvenni a többségtől, de asszimilálódni sincs szándékukban.
„Közösen kell megtalálnunk azokat az intézményes politikai és jogi kereteket, amelyek lehetővé teszik, minden egyes őshonos nyelvi, etnikai és vallási kisebbség szabadon dönthessen arról, hogy miként őrzi meg az örökségét és hogyan tudja azt továbbadni” –vélekedett.
„Amióta elindítottuk a MSPI polgári kezdeményezést, ismét fontossá váltunk a román diplomácia számára. Állandóan rossz hírünket keltik, valótlan dolgokat állítanak rólunk és szándékainkról. Ezt úgy is mondhatnám, hogy hazudnak” – hangsúlyozta. Hozzátette: úgy állítják be, mintha a MSPI szándéka az etnikai szeparatizmus volna, a magyar közösség pedig arra törekedne, hogy veszélybe sodorja Románia területi integritását. „Az igazság az, hogy törekvéseinket Románia határain belül képzeljük el, és kizárólag a parlamenti politizálás eszközeit használjuk” – mondta.
Felhívta a figyelmet: nemrég egy román államtitkár azt a valótlanságot állította, hogy a kolozsvári kongresszusra előkészített FUEN-dokumentumok és - határozattervezetek a területi autonómiára irányulnak. Kelemen Hunor szerint az igazság az, hogy nem készült ilyen határozat, de nem látná annak problémáját, ha készült is volna. Határozott meggyőződése az, hogy Románia többnemzetiségű állam, a romániai magyar közösség pedig csakis azt kéri, ami kijár neki: tartsák be az 1918-ban tett ígéreteket, hogy államalkotó tényezőként ismerjék el a magyar embereket.
Emlékeztetett: Bukarest a kilencvenes évek végétől tett is néhány, akkor határozottnak tűnő lépést a kisebbségek irányába, de a NATO, majd a 2007-es uniós csatlakozás után jól érzékelhetően elkezdődött egy visszarendeződési folyamat.
„Nincs ellenőrzési mechanizmus, nincs szankció. Közben olyan eszközöket vezettek be a megszerzett jogok megnyirbálására, a politikai és közéleti vezetők megfélemlítésére, amelyeknek az ellenszerét nehezen találjuk. A korrupció elleni harc jó ürügy, hogy személyeket és intézményeket tiporjanak el” – vélte Kelemen Hunor.
Kolozsvár polgármestere, Románia volt miniszterelnöke „ma nem ért rá eljönni”, levelet küldött: ez megismétli és részletezi azt az üzenetet, amelyet az egyik volt külügyminiszter szajkózott néhány évvel ezelőtt itt, Kolozsváron, amikor megünnepelte azt a tényt, hogy Románia aláírta a kisebbségi keretegyezményt – emlékeztetett.
„Az ünnepnek volt két aprócska szépséghibája. Az egyik, hogy a kisebbségeket nem hívták meg az ünnepre. A másik szépséghiba meg az, hogy a volt miniszter elfelejtette mondani, a keretegyezményt azóta sem alkalmazzák” – sérelmezte az RMDSZ elnöke.
A polgármester levelében azt állítja, hogy a magyar közösség jól van, Kelemen Hunor azonban ezt cáfolta.
„De bizakodóak vagyunk, mert azt látjuk, hogy 27 év után a FUEN kongresszus előtti napokban Kolozsvár egyik bejáratánál többnyelvű helységnévtáblák jelentek meg. Nem önszántából helyezte ki, hanem bírósági ítélet kötelezte az önkormányzatot, hogy tegye ki a többnyelvű táblákat” – szögezte le.
Összegzésként kiemelte: a 60 milliós őshonos kisebbség Nagy-Britannia kiválását követően az EU negyedik legnagyobb államát alkothatná.
A FUEN kongresszus társzervezőjeként Biró Zsolt, az MPP elnöke elmondta: Románia uniós csatlakozása óta nem tartja be vállalásait, és másodrangú állampolgárokként kezeli a kisebbségeket. Helyben topogás, visszafejlődés zajlik, Románia kettős mércét alkalmaz a kisebbségekkel szemben – vélekedett. Amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésre vonatkozóan, teljesen leáll a folyamat, ezért is fontos, hogy a FUEN-kongresszus Erdélyben zajlik. „ Ha elutasítjuk a többsebességes Európát, el kell utasítanunk a kettős mércét is!” – fogalmazott Biró Zsolt.
Muszáj sikeresnek lennie a kezdeményezésnek
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettesének levelét Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese olvasta fel. Ebben a politikus leszögezi: bizonyos tagállamokban egyáltalán nem rendezték megnyugtatóan a kisebbségek és a többség együttélését, ez a menatalitás z EU intézményeiben is fellelhető. Mint ilyen, jelzésértékűnek tartja a kongresszus helyszínét, hiszen Kolozsvár a Romániában élő magyarok fővárosának tekinthető sok értelemben, ez a közösség pedig számos megoldatlan problémával küzd. Hogyan tekinthetne értékként egy állam a területén élő nemzeti kisebbségekre, ha nem tiszteli annak nyelvét, szimbólumait és szokásait, ha a közösség képviselőinek állásfoglalása és az ezt alátámasztó tények ellenére azt állítja: ez a kérdés megoldott- tette fel a kérdést Semjén levelében, hozzáfúzve: éppen ezért azt gondolja, itt az ideje annak, hogy a nemzeti kisebbségek problémáit európai szinten is megtárgyalják.
Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár a magyar kormány nevében köszöntötte a FUEN kongresszust. Elmondta: Kolozsvár szimbolikus jelleggel bír az esemény számára, hiszen mindamellett, hogy egy multikulturális városról beszélünk, a magyar történelem számtalan fontos eseménye kötődik a városhoz. Üdvözölte a többnyelvű kolozsvári várostáblák kihelyezését és nehezményezte, hogy ez a folyamat hosszas bírósági tárgyalások eredményeként válhatott valóra.
Emlékeztett arra, hogy Magyarország számos nemzetközi fórumon elvszerűen áll ki a kisebbségi és kisebbségeket megillető jogokért. Igéretet tett arra, hogy Magyarország és minden magyar nemzetrész ki fogja venni részét a polgári kezdeményezés érvényesítéséhez szükséges 1 millió aláírás begyűjtésében. Mint fogalmazott, 60 millió emberről beszélünk Európában, és joggal várjuk el, ne csak az alapszerződéseiben deklarálja értékként az unió a kisebbségek sokszínűségét, hanem olyan uniós szintű szabályozást alkosson, amely nem csak védelmet, de kedvező körülményeket teremt kultúránk megőrzésére.
Szili Katalin, a határon túli autonómiaügyekben közreműködő miniszterelnöki megbízott meggyőződésének adott hangot, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság teljes mellszélességgel ki fog állni a Minority SafePack kezdeményezés mellett. „Azt a sokszínűséget, amellyel Európa rendelkezik, meg kell őrizni. „A FUEN a kisebbségek lelkiismeretét jelenti Európában” – fejtette ki. Hozzátette: különbséget kell tenni az őshonos nemzeti közösségek és a bevándorlók között, és a demokrácia csak akkor teljesedhet ki, ha az előbbiek számára biztosítják a jogaikat.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos az etnikai sokszínűség ünnepének nevezte a kongresszust. Szerinte a FUEN szerepe az, hogy előmozdítsa a sokszínűségen át megszülető egységet az EU-ban, és fontos, hogy ez a tagállamokon belül is érvényesüljön. Hangsúlyozta, a nemzeti kisebbségeket nem szabad fenyegetésként kezelni, hanem erőforrásként, államalkotó tényezőként kell tekinteni rájuk. „A Minority Safepack muszáj, hogy sikeres legyen, hiszen 60 millió ember érdekeit képviseljük, és ez egészen új jogi nyomást gyakorol az EU-ra” – fogalmazott.
Államtitkári szintű román üdvözlés
A kongresszust ugyanakkor üdvözölte Constantin Damov, a hivatalos romániai kisebbségként nem elismert aromán közösség vezetője, valamint Radu Nebert, a Német Demokrata Fórum Kolozs megyei elnöke is. A FUEN egyik legfontosabb támogatója, a Német Szövetségi Kormány nemzeti kisebbségi főbiztosa, Hartmut Koschyk levélben kívánt eredményes munkát a küldötteknek Olga Martens FUEN-alelnök tolmácsolásában. Dél-Tirol kormányzója, Arno Kompatcher, illetve a belgiumi német nyelvközösség miniszterelnöke, Oliver Paasch videóüzenetet küldött a kongresszusra, akárcsak a dániai németek régiója, Schleswig Holstein kisebbségi biztosa, Renate Schnack.
A román kormányt egyezdül csak Amet Aledin államtitkár, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője képviselte. Beszédében abbéli reményét fejezte ki, hogy a jelenlévők a tanácskozás nyomán jobban megismerik majd a kisebbségeket, objektíven tudnak majd helyzetükre tekinteni, és fel tudják mérni, hol tart e kérdésben Európa. Emlékeztett arra, hogy a Romániában a nemzeti kisebbségek képviselői jelen vannak a parlamentben, és állami költségvetési támogatásban részesülnek. Kiemelte, hogy a kormányprogramnak kisebbségi fejezete is van, és figyelmet fordítanak az anyanyelvhasználat kiszélesítésére és az identitásmegőrzésre. Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 18.
Szávai Géza - Regényíró nem sikkaszthat
Szávai Géza Székelyföldön született, 1988 óta Budapesten él, az általa alapított Pont Kiadó főszerkesztője. Abból az alkalomból kérdeztük, hogy holnap Szatmárnémetibe érkezik, 9 órától kölcseys kisdiákokkal, délután 6 órától felnőttekkel találkozik.
— Legalább egy évtizede voltál utoljára Szatmárnémetiben író-olvasó találkozón. Azóta sorra jelentek meg új regényeid. Elégedett vagy pályád, életműved alakulásával?
— Kérdéseddel finoman jeleztél valamit, amit én tovább pontosítok: hatvanhat esztendős „fiatalember” vagyok, és ebben az életkorban egy prózaírónak már illik számba vennie, mit valósított meg… Irodalmárok, olvasók körében közhely, hogy az számít érvényes regénynek, amelyet a megjelenése után ötven évvel is elolvasnak. Ez jelenti azt, hogy valóban „él a regény”. Nos, az én huszonnégy éves koromban írt regényem, a Kivégezzük nagyapádat újra megjelent, negyvenhárom évvel később olvassák, a belőle készült hangoskönyv hallható volt a rádióban. Szóval ez a regény közel áll ahhoz, hogy ötvenéves legyen, és úgy tűnik: „él”.
— Nem kellene ilyen szigorúan venni azt az ötven évet. Az erdélyi gyökerű könyved, a Székely Jeruzsálem tizenöt év alatt öt kiadást ért meg.
— Épp előkészületben újabb kiadása is, és ennek örülök, mert nagyon fiatal gyerekként az járt a fejemben, hogy regényekből létrehozok egy kiterjedt elbeszélői „hálót”, regényrendszert, melyben benne legyen a mi teljes, különös világunk. A Székely Jeruzsálem az én elbeszélői tudatomban a létünkről készült epikus hosszmetszet, amely átfogja az elmúlt négyszáz esztendőnk történetét. És elmondja, kik és mik vagyunk, benne van az identitásunk, a maga teljes valóságában, minden „kényes” vonatkozásával.
— És a keresztmetszet?
— A hosszmetszetet is több regény árnyalja, amelyek felsorakoznak a Székely Jeruzsálem mellé. A vallásháborúk idején zajlik a holland Aletta és a japán Kodzsima Miki tragikus története, erről szól az Aletta bárkája című regényem, mely a történelem mélyén szunnyadó félelmetes ösztönökre pillant. Kortárs világunk „keresztmetszete” is hasonlóképpen alakul: regények sorában rajzolódik ki. Középponti szerepe van ebben az elképzelésemben a Múlt évezred Marienbadban című regényemnek, amely a rendszerváltozás utáni Magyarország igen kockázatos epikai ábrázolásának bizonyult.
— Kockázat?
— A kockázatot tudatosan vállaltam. Távoli példával élnék, és csakis magamra utalnék: sportos kamasz voltam, érthető, hogy lányideálom: napbarnított, kisportolt. Gondoljon csak bele az olvasó, ezek a zsigeri késztetéseink eléggé meghatároznak minket. Na, és ez a napbarnított lányokba szédült kamasz, aki voltam, szenvedélyesen olvasta a nagy orosz regényeket, amelyekben a szép hősnőket így istenítették: „és kivillant lábának, vállának (stb.) tejföl-fehérsége”. Sose érte nap, egészségtelen, én ettől egyenesen viszolyogtam! Amivel most csak azt akarom mondani, hogy előfordul: olvasunk valamit, és zsigerileg elutasítjuk. Kár erről nem beszélni! És én azért példálózok, mert tudtam — és aztán tapasztaltam —, hogy Múlt évezred Marienbadban című kortárs regényemet zsigerileg fogja elutasítani a kortárs olvasók egy része. A 2006–2008 körüli esztendőkről szól a regény, politikai csaták, pszichológiai játszmák pontosan leírt forgatagával. Egy politikailag szenvedélyes, zsigerileg megosztott ország állapotát rögzíti. Ahogyan egy matematikus (ezért logikusan józan és szenvtelen) csodagyerek látja. A konkrét, létező politikai szereplőket is beleértve. És a gyerek (Vincze Flórián) olykor kutyákat lát bennünk. Szerinte ők uralják a terepet: egy pitbull Nyugaton (George Bush), egy kopó Keleten (Putyin). A magyarországi politikai szereplőket nem sorolom… A politikailag zsigerekig (vagy zsigerből) elkötelezett olvasót ugyanúgy taszítja saját politikai bálványainak ilyetén megjelenítése, mint engem taszított hajdan a női szépség „tejföl-fehérsége”. A zsigeri dolgok így működnek. De én azért fűznék hozzájuk két észrevételt: ma már nem viszolygok a naptól (is) óvott bőrtől, egyiknek-másiknak állagáról akár szenvedélyes regényoldalakat is írnék (legfönnebb a „tejföl” helyett keresnék más szót). A politikai zsigerállapotok is változnak az időben. A térben távolabb élő (kevésbé elkötelezett) olvasók már most egészen másképp olvassák a Múlt évezred Marianbadbant. Ennek a regények az a bizonyos „ötven esztendeje” is beszédes lesz, akárcsak a benne szereplők „regénye”.
A regényíró számára viszont az a tanulság, hogy vállalni kell az „egy az egyben”, a hitelesen ábrázolás kockázatát, mert ha nem, elsikkadhat a megélt élet. Regényíró nem sikkaszthat!
— A regényeid egy része nem Magyarországon és nem magyar nyelvterületen játszódik…
— … miként a magyar emberek élete sem. A világunk kitágult (mindig is tág volt). A Csodálatos országokba hoztalak című regényem cselekményének helyszíne a svájci Genf. Odavetődött magyarokról, lengyelekről, írekről szól, meg — leginkább — arról az intenzív emberi jelenlétről, amelyben a történelem következő fordulatát „készítik.” Legutolsó regényem, a Makámaszútra helyszíne is Bukaresttől Budapesten át Bécsig terjed. Ez a természetes világunk, „evilági környezetünk”. Bármelyik magyar családot nézzük: a nagypapa Bécsben volt baka, a papa akár Bukarestben, ismerősen rímelő világ?! A makáma egyébként azt jelenti, hogy rímelnek, ismétlődnek a dolgok. A kámaszútra pedig a szerelem szépségének szentelt közismert „emberi alapmű”. Ebből a két szóból — összevonva — keletkeztettem a regény címét. A makámaszútra szóból a makáma arab műfaj (mindenki ismeri: makámában írták-mondták Az ezeregy éjszaka meséit), a kámaszútra pedig a szanszkrit nyelv által lefedett keleti világrészek ősállapotai felé vezet. Egy-egy tágas regény pedig: világregény. Ezt az epikai világállapotot helyzetként, adottságként érdemes felfogni.
— És a gyerekeknek írt meseregényeid?
— Mindig úgy képzeltem, hogy a gyermekirodalom lépcsőzetes bevezetés a létezésbe. Burgum Bélusról, a mesterdetektívről írt könyvsorozatom kezdőpontján még a kicsiknek mesélem újra a Piroska és a farkast, az utolsó pedig (Égi elefántok) már mozgalmas tudományos-fantasztikus regény. Fontosnak tartom odafigyelni a gyerekre. Gyerekmegnyilatkozásokból állítottam össze a Gyermekvilág trilógiát… A lépcsőzetes bevezetés végén a mai gyerek is a világregényekhez érkezik.
Elek György / Hargita Népe (Csíkszereda)
Szávai Géza Székelyföldön született, 1988 óta Budapesten él, az általa alapított Pont Kiadó főszerkesztője. Abból az alkalomból kérdeztük, hogy holnap Szatmárnémetibe érkezik, 9 órától kölcseys kisdiákokkal, délután 6 órától felnőttekkel találkozik.
— Legalább egy évtizede voltál utoljára Szatmárnémetiben író-olvasó találkozón. Azóta sorra jelentek meg új regényeid. Elégedett vagy pályád, életműved alakulásával?
— Kérdéseddel finoman jeleztél valamit, amit én tovább pontosítok: hatvanhat esztendős „fiatalember” vagyok, és ebben az életkorban egy prózaírónak már illik számba vennie, mit valósított meg… Irodalmárok, olvasók körében közhely, hogy az számít érvényes regénynek, amelyet a megjelenése után ötven évvel is elolvasnak. Ez jelenti azt, hogy valóban „él a regény”. Nos, az én huszonnégy éves koromban írt regényem, a Kivégezzük nagyapádat újra megjelent, negyvenhárom évvel később olvassák, a belőle készült hangoskönyv hallható volt a rádióban. Szóval ez a regény közel áll ahhoz, hogy ötvenéves legyen, és úgy tűnik: „él”.
— Nem kellene ilyen szigorúan venni azt az ötven évet. Az erdélyi gyökerű könyved, a Székely Jeruzsálem tizenöt év alatt öt kiadást ért meg.
— Épp előkészületben újabb kiadása is, és ennek örülök, mert nagyon fiatal gyerekként az járt a fejemben, hogy regényekből létrehozok egy kiterjedt elbeszélői „hálót”, regényrendszert, melyben benne legyen a mi teljes, különös világunk. A Székely Jeruzsálem az én elbeszélői tudatomban a létünkről készült epikus hosszmetszet, amely átfogja az elmúlt négyszáz esztendőnk történetét. És elmondja, kik és mik vagyunk, benne van az identitásunk, a maga teljes valóságában, minden „kényes” vonatkozásával.
— És a keresztmetszet?
— A hosszmetszetet is több regény árnyalja, amelyek felsorakoznak a Székely Jeruzsálem mellé. A vallásháborúk idején zajlik a holland Aletta és a japán Kodzsima Miki tragikus története, erről szól az Aletta bárkája című regényem, mely a történelem mélyén szunnyadó félelmetes ösztönökre pillant. Kortárs világunk „keresztmetszete” is hasonlóképpen alakul: regények sorában rajzolódik ki. Középponti szerepe van ebben az elképzelésemben a Múlt évezred Marienbadban című regényemnek, amely a rendszerváltozás utáni Magyarország igen kockázatos epikai ábrázolásának bizonyult.
— Kockázat?
— A kockázatot tudatosan vállaltam. Távoli példával élnék, és csakis magamra utalnék: sportos kamasz voltam, érthető, hogy lányideálom: napbarnított, kisportolt. Gondoljon csak bele az olvasó, ezek a zsigeri késztetéseink eléggé meghatároznak minket. Na, és ez a napbarnított lányokba szédült kamasz, aki voltam, szenvedélyesen olvasta a nagy orosz regényeket, amelyekben a szép hősnőket így istenítették: „és kivillant lábának, vállának (stb.) tejföl-fehérsége”. Sose érte nap, egészségtelen, én ettől egyenesen viszolyogtam! Amivel most csak azt akarom mondani, hogy előfordul: olvasunk valamit, és zsigerileg elutasítjuk. Kár erről nem beszélni! És én azért példálózok, mert tudtam — és aztán tapasztaltam —, hogy Múlt évezred Marienbadban című kortárs regényemet zsigerileg fogja elutasítani a kortárs olvasók egy része. A 2006–2008 körüli esztendőkről szól a regény, politikai csaták, pszichológiai játszmák pontosan leírt forgatagával. Egy politikailag szenvedélyes, zsigerileg megosztott ország állapotát rögzíti. Ahogyan egy matematikus (ezért logikusan józan és szenvtelen) csodagyerek látja. A konkrét, létező politikai szereplőket is beleértve. És a gyerek (Vincze Flórián) olykor kutyákat lát bennünk. Szerinte ők uralják a terepet: egy pitbull Nyugaton (George Bush), egy kopó Keleten (Putyin). A magyarországi politikai szereplőket nem sorolom… A politikailag zsigerekig (vagy zsigerből) elkötelezett olvasót ugyanúgy taszítja saját politikai bálványainak ilyetén megjelenítése, mint engem taszított hajdan a női szépség „tejföl-fehérsége”. A zsigeri dolgok így működnek. De én azért fűznék hozzájuk két észrevételt: ma már nem viszolygok a naptól (is) óvott bőrtől, egyiknek-másiknak állagáról akár szenvedélyes regényoldalakat is írnék (legfönnebb a „tejföl” helyett keresnék más szót). A politikai zsigerállapotok is változnak az időben. A térben távolabb élő (kevésbé elkötelezett) olvasók már most egészen másképp olvassák a Múlt évezred Marianbadbant. Ennek a regények az a bizonyos „ötven esztendeje” is beszédes lesz, akárcsak a benne szereplők „regénye”.
A regényíró számára viszont az a tanulság, hogy vállalni kell az „egy az egyben”, a hitelesen ábrázolás kockázatát, mert ha nem, elsikkadhat a megélt élet. Regényíró nem sikkaszthat!
— A regényeid egy része nem Magyarországon és nem magyar nyelvterületen játszódik…
— … miként a magyar emberek élete sem. A világunk kitágult (mindig is tág volt). A Csodálatos országokba hoztalak című regényem cselekményének helyszíne a svájci Genf. Odavetődött magyarokról, lengyelekről, írekről szól, meg — leginkább — arról az intenzív emberi jelenlétről, amelyben a történelem következő fordulatát „készítik.” Legutolsó regényem, a Makámaszútra helyszíne is Bukaresttől Budapesten át Bécsig terjed. Ez a természetes világunk, „evilági környezetünk”. Bármelyik magyar családot nézzük: a nagypapa Bécsben volt baka, a papa akár Bukarestben, ismerősen rímelő világ?! A makáma egyébként azt jelenti, hogy rímelnek, ismétlődnek a dolgok. A kámaszútra pedig a szerelem szépségének szentelt közismert „emberi alapmű”. Ebből a két szóból — összevonva — keletkeztettem a regény címét. A makámaszútra szóból a makáma arab műfaj (mindenki ismeri: makámában írták-mondták Az ezeregy éjszaka meséit), a kámaszútra pedig a szanszkrit nyelv által lefedett keleti világrészek ősállapotai felé vezet. Egy-egy tágas regény pedig: világregény. Ezt az epikai világállapotot helyzetként, adottságként érdemes felfogni.
— És a gyerekeknek írt meseregényeid?
— Mindig úgy képzeltem, hogy a gyermekirodalom lépcsőzetes bevezetés a létezésbe. Burgum Bélusról, a mesterdetektívről írt könyvsorozatom kezdőpontján még a kicsiknek mesélem újra a Piroska és a farkast, az utolsó pedig (Égi elefántok) már mozgalmas tudományos-fantasztikus regény. Fontosnak tartom odafigyelni a gyerekre. Gyerekmegnyilatkozásokból állítottam össze a Gyermekvilág trilógiát… A lépcsőzetes bevezetés végén a mai gyerek is a világregényekhez érkezik.
Elek György / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. május 18.
A „kicsi magyar világ” adott lelkierőt Erdélyben
Babucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk.
- Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket?
– Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben.
Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt.
– Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele?
– Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
– Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok?
– Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni.
– Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben?
A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.”
– Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést?
– Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg.
– Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni?
– A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot.
– Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik?
– Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem.
– Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni?
– Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók.
– Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták?
– A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Babucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk.
- Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket?
– Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben.
Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt.
– Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele?
– Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
– Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok?
– Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni.
– Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben?
A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.”
– Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést?
– Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg.
– Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni?
– A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot.
– Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik?
– Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem.
– Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni?
– Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók.
– Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták?
– A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. május 18.
Hegedüs Sándor, a százkezű politikus
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. május 18.
Isten és a nemzet szolgálatában
Erdélyi tanúságtevők
Szombaton a Bod Péter Megyei Könyvtárban mutatták be Frigyesy Ágnes budapesti újságírónő Az Úr csodásan működik címet viselő, Ferenc Béla Ervin és Bíró János Antal ferences szerzetesek, valamint Tőkés István református teológus életútját ismertető riportkönyvét. A szerzővel lapunk munkatársa, Bedő Zoltán beszélgetett.
Társalgásukból a jelenlévők megtudhatták, hogy Frigyesy Ágnes értelmiségi családban született 1963-ban Kecskeméten. Felmenői között pedagógusok, jegyzők, jogászok, földbirtokosok, iskolaalapítók és művészek találhatók, így családja nem tartozott a kommunista rendszer kedveltjei közé. Első diplomáját a kaposvári Tanítóképző Főiskolán, a másodikat a szegedi Tanárképző Főiskola magyar szakán szerezte. Újságírói pályára hét év tanítás után, a rendszerváltás után lépett. Munkatársa volt többek között a Kecskeméti Lapoknak, az Új Magyarországnak, a Film, Színház, Muzsikának, a Honismeretnek, a Magyarok Világszövetsége lapjainak: a Világszövetségnek, a Magyarok Világlapjának és a Világlapnak. Nemzeti elkötelezettségű, keresztény újságírónak tartja magát, ezért cikkei központjában sorskérdéseink állnak, és az evangéliumi örömhír közvetítője szeretne lenni. Jelmondatának Kodály Zoltán eme kijelentését választotta: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud.”
Saját bevallása szerint a könyv megírásával e három erdélyi tanúságtevőnek szeretett volna emléket állítani, és helytállásukat példaként az elkövetkező nemzedékeknek felmutatni. Közülük kettővel bensőséges kapcsolatban állt, ezért a velük készített interjúk tulajdonképpen egy-egy őszinte beszélgetés írásban rögzített formái.
A kommunista börtönökben sokat szenvedett Ervin atyát néhai Bartis Ferenc, szárhegyi születésű költő jóvoltából ismerte meg Budapesten. Kölcsönösen ráéreztek a lelki rokonságra, így az évek során hosszú beszélgetésekkel fűszerezett ismeretségük érzelmi kötődéssé mélyült. Tőkés Istvánban némiképp az elvesztett nagyapját vélte felfedezni, és talán e jól érzékelhető rokonszenv hatására alakult ki barátság közöttük. Olyannyira, hogy szekusdossziéjának feldolgozását is rábízta.
Bíró Antal atyával Csaba testvér gyergyószentmiklósi, Szent Annáról elnevezett gyermekotthonának a felszentelésekor találkozott, aki már akkor a bizalmába fogadta. Ennek ellenére vele nem volt könnyű interjút készíteni, mert beszéd helyett inkább írásban szerette megfogalmazni mondanivalóját.
Tölgyesi Erik gitárjátéka, Karola húga csengő hangja, valamint az idézetek Damokos Kinga, Józsa Zsuzsa és Tölgyesi Erik általi tolmácsolása hangsúlyosan hozzájárult az est emelkedett hangulatához.
(berecki) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Erdélyi tanúságtevők
Szombaton a Bod Péter Megyei Könyvtárban mutatták be Frigyesy Ágnes budapesti újságírónő Az Úr csodásan működik címet viselő, Ferenc Béla Ervin és Bíró János Antal ferences szerzetesek, valamint Tőkés István református teológus életútját ismertető riportkönyvét. A szerzővel lapunk munkatársa, Bedő Zoltán beszélgetett.
Társalgásukból a jelenlévők megtudhatták, hogy Frigyesy Ágnes értelmiségi családban született 1963-ban Kecskeméten. Felmenői között pedagógusok, jegyzők, jogászok, földbirtokosok, iskolaalapítók és művészek találhatók, így családja nem tartozott a kommunista rendszer kedveltjei közé. Első diplomáját a kaposvári Tanítóképző Főiskolán, a másodikat a szegedi Tanárképző Főiskola magyar szakán szerezte. Újságírói pályára hét év tanítás után, a rendszerváltás után lépett. Munkatársa volt többek között a Kecskeméti Lapoknak, az Új Magyarországnak, a Film, Színház, Muzsikának, a Honismeretnek, a Magyarok Világszövetsége lapjainak: a Világszövetségnek, a Magyarok Világlapjának és a Világlapnak. Nemzeti elkötelezettségű, keresztény újságírónak tartja magát, ezért cikkei központjában sorskérdéseink állnak, és az evangéliumi örömhír közvetítője szeretne lenni. Jelmondatának Kodály Zoltán eme kijelentését választotta: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud.”
Saját bevallása szerint a könyv megírásával e három erdélyi tanúságtevőnek szeretett volna emléket állítani, és helytállásukat példaként az elkövetkező nemzedékeknek felmutatni. Közülük kettővel bensőséges kapcsolatban állt, ezért a velük készített interjúk tulajdonképpen egy-egy őszinte beszélgetés írásban rögzített formái.
A kommunista börtönökben sokat szenvedett Ervin atyát néhai Bartis Ferenc, szárhegyi születésű költő jóvoltából ismerte meg Budapesten. Kölcsönösen ráéreztek a lelki rokonságra, így az évek során hosszú beszélgetésekkel fűszerezett ismeretségük érzelmi kötődéssé mélyült. Tőkés Istvánban némiképp az elvesztett nagyapját vélte felfedezni, és talán e jól érzékelhető rokonszenv hatására alakult ki barátság közöttük. Olyannyira, hogy szekusdossziéjának feldolgozását is rábízta.
Bíró Antal atyával Csaba testvér gyergyószentmiklósi, Szent Annáról elnevezett gyermekotthonának a felszentelésekor találkozott, aki már akkor a bizalmába fogadta. Ennek ellenére vele nem volt könnyű interjút készíteni, mert beszéd helyett inkább írásban szerette megfogalmazni mondanivalóját.
Tölgyesi Erik gitárjátéka, Karola húga csengő hangja, valamint az idézetek Damokos Kinga, Józsa Zsuzsa és Tölgyesi Erik általi tolmácsolása hangsúlyosan hozzájárult az est emelkedett hangulatához.
(berecki) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 18.
Monográfia jelent meg Kolozsvár elfelejtett múzeumáról
A kolozsvári Műszaki Egyetem Malom utca (G. Barițiu) végén található két épülete előtt járva nem is sejtjük, hogy a huszadik század elején itt többek között japán kézműves termékeket és francia szecessziós kerámiákat csodálhattak a polgárok, ugyanis a 25. szám alatti épületben működött a város legfontosabb múzeuma, az I. Ferenc József Iparmúzeum. Az intézmény történetét feldolgozó könyvet a 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutatták be.
Székely Miklós művészettörténész három év kutatómunkájának eredményét foglalta össze a Nemzet, Ipar, Művészet. A kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum. 1887-1918 című kötetben, amely csak azért lett múzeum-monográfiához képest vékony, mert az intézmény mindössze két évtizedig állt fenn, és az iratanyaga nem került elő, a gyűjteményének pedig csak töredéke maradt fenn az Erdélyi Történeti Múzeumban.
Amint a kötetből kiderül, a kolozsvári ipariskola és a hozzá kapcsolódó iparmúzeum a Kolozsvár 19. század végi modernizációját levezénylő főépítész, Pákei Lajos szívügye és életre szóló projektje volt, neki köszönhetően Kolozsváron is gyűjtötték a korban divatos távol-keleti, illetve később a szecessziós tárgyakat.
Iparmúzeum, a dualizmus kori Kolozsvár „innovációs központja”
A dualizmus kori Magyarország ipari és gazdasági modernizációjának részeként több településen hoztak létre ipariskolát. Ezeknek az oktatási intézményeknek a szertárából, mintaanyagából néhány városban múzeum jött létre, jellemzően ott, ahol állami iparfejlesztésre, gazdaságfejlesztésre volt szükség. „Nem véletlen, hogy Erdélyben két ilyen múzeum is volt, hiszen ide nem csak vasutat kellett építeni, hanem központilag ipart is hozni. Az ország többi részén, a felvidéki bányavárosokban, Budapesten volt egy olyan ipari potenciál, amelyik ki tudta termelni a saját modernizálását” – mondta a kolozsvári bemutatón Székely Miklós.
Az Osztrák-Magyar Monarchia három iparmúzeum épült fel: a budapesti Technológiai Iparmúzeumot (1887-1889) Hauszmann Alajos, a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot (1890-1893) Kiss István, a Kolozsvári két épületet (1896-1898 és 1903-1904) Pákei Lajos tervezte.
Az iparmúzeum intézménye „eltért a történeti múzeumtól, és helyesebb nem múzeumként tekinteni rá, hiszem működését tekintve inkább egy innovációs központ, egy kísérleti laboratórium és egy kereskedelmi bemutatóterem ötvözete volt” – foglalta össze az intézménytípus lényegét a kötetet ismertető Orbán János, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Amint a kötet bevezetőjéből kiderül, „a kolozsvári iparmúzeumban ipari gépek, berendezések és szerszámok mellett történeti jelentőségű enteriőrök részletei, modern iparművészeti tárgyak keveredtek a korszak orientalista gyűjtőszenvedélyének sajátos emlékeivel, illetve az erdélyi és magyarországi háziipar eszközeivel.”
A kolozsvári ipariskolát 1884-ben alapították, de csak 1898-ban költözhetett saját épületbe. Hamar kiderült azonban, hogy az oktatási célokra használt épület nem lesz elég az iparmúzeumi tárgyak elhelyezésére is, így Pákei új épület tervezéséhez látott. A közvélemény is fontosnak tartotta, hogy Erdély fővárosában, Kolozsváron reprezentatív múzeumépület épüljön. Az új, 1904-ben átadott épület egyik előképe a bécsi 1866-1871 között épült Museum für Kunst und Industrie neoreneszánsz épülete, „nagytestvére” pedig a prágai Iparművészeti Múzeum 1897 és 1900 között Joseph Schulz tervei alapján készült palotája.
Pákei Lajos 1921-es halála után a múzeum hanyatlani kezdett, majd 1926-ban megszűnt, épületét a Női Kereskedelmi Állami Iskola vette át, gyűjteményét az épület padlására szállították fel.
Pákei haladt a korral
Bár Pákei Lajos historizáló épülettervei alapján azt gondolhatnánk, hogy a főépítész nem volt túl innovatív alkat, Székely Miklós kutatásaiból az derül ki, hogy felismerte a szecesszió jelentőségét és az Iparmúzeum intézményét is korszerűvé tudta tenni. „Pákei nagyon ellentmondásos figura volt, mert építészetileg mindvégig historizáló maradt, de itt a legújabb, legkortársabb iparművészeti dolgokat vásárolta össze, olyan folyóiratokat járattak Kolozsvárra, amelyeket ezen kívül csak Budapesten lehetett olvasni az Iparművészeti Múzeumban, megvolt ehhez az érzéke” – fogalmazott Székely Miklós.
A Pákei vezette intézmény abban különbözött monarchiabeli társaitól, hogy itt az iparművészet is megjelent a gyűjteményben. A budapesti iparmúzeumban technológiai gyűjtemény volt, a marosvásárhelyiben a technológiai gyűjtemény néprajzi anyaggal vegyült, Kolozsváron viszont Pákei 1900 környékén úgy döntött, hogy iparművészeti tárgyakat is gyűjteni kezd, különböző ausztriai minták alapján. Székely Miklós szerint „Pákeinek ezzel az lehetett a célja, hogy a kolozsvári, és az erdélyi otthonokat modernizálja.”
A budapesti Iparművészeti Múzeumhoz hasonlóan Pákei fontosnak tartja a kortárs angliai és francia iparművészet termékeinek gyűjtését, tehát felismerte a szecesszió jelentőségét, hívta fel a figyelmet Orbán János. Az Erdélyi Történeti Múzeum gyűjteményében fennmaradt például egy Auguste Delaherche-féle váza, vagy a Nancyban működő Daum gyárban készült virágos art nouveu-tál.
A kötetből az is kiderül, hogy Pákei az 1900-as párizsi világkiállítás koncepciójához hasonló módon, hangulati elemekre építve, saját tervezésű tárlókban mutatta be a gyűjteményt, tehát ebben is haladó szelleműnek bizonyult.
Kolozsvárnak is megvolt a maga keletkutatója
A kolozsvári iparmúzeumba japán és kínai tárgyak is kerültek, ezeket Vadona János gyógyszerész, amatőr földrajztudós gyűjtötte.
Az orientalista szemlélet szerint a távolkeleti iparművészet ár-minőség arányban kedvező termékei jelentették a kulcsot a hazai ipar megreformálásához. Mivel tiszta forrásból szerettek volna ilyen tárgyakhoz jutni, több utazó indult beszerző körútra Japánba és Kínába.
Vadona János nagyjából Xantus János földrajztudós, utazó útvonalát követve, az 1880-as évek második felében végigjárta Japánt és két kínai városba is eljutott, ahol kifejezetten a kolozsvári iparmúzeum megbízásából vásárolt, derül ki a kötetből. Az Erdélyi Történeti Múzeum 1942-es leltárában két értékes, az egykori Iparmúzeum gyűjteményéből származó tétel szerepel: egy „japáni áttört faragású díszes henger” és „elefántcsontból faragott tehénszekér (japáni) kazettában”.
A japán iparművészet előnyben részesítése az Vadona elődjének, Xantus Jánosnak a véleményében is tükröződik, aki a kínai iparról a következőket írta: „Türelmök, kitartásuk volna, de ízlésük messze elmarad a japánok finom érzékű leleményessége, alkotó szelleme mögött.”
Zs. E. / maszol.ro
A kolozsvári Műszaki Egyetem Malom utca (G. Barițiu) végén található két épülete előtt járva nem is sejtjük, hogy a huszadik század elején itt többek között japán kézműves termékeket és francia szecessziós kerámiákat csodálhattak a polgárok, ugyanis a 25. szám alatti épületben működött a város legfontosabb múzeuma, az I. Ferenc József Iparmúzeum. Az intézmény történetét feldolgozó könyvet a 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutatták be.
Székely Miklós művészettörténész három év kutatómunkájának eredményét foglalta össze a Nemzet, Ipar, Művészet. A kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum. 1887-1918 című kötetben, amely csak azért lett múzeum-monográfiához képest vékony, mert az intézmény mindössze két évtizedig állt fenn, és az iratanyaga nem került elő, a gyűjteményének pedig csak töredéke maradt fenn az Erdélyi Történeti Múzeumban.
Amint a kötetből kiderül, a kolozsvári ipariskola és a hozzá kapcsolódó iparmúzeum a Kolozsvár 19. század végi modernizációját levezénylő főépítész, Pákei Lajos szívügye és életre szóló projektje volt, neki köszönhetően Kolozsváron is gyűjtötték a korban divatos távol-keleti, illetve később a szecessziós tárgyakat.
Iparmúzeum, a dualizmus kori Kolozsvár „innovációs központja”
A dualizmus kori Magyarország ipari és gazdasági modernizációjának részeként több településen hoztak létre ipariskolát. Ezeknek az oktatási intézményeknek a szertárából, mintaanyagából néhány városban múzeum jött létre, jellemzően ott, ahol állami iparfejlesztésre, gazdaságfejlesztésre volt szükség. „Nem véletlen, hogy Erdélyben két ilyen múzeum is volt, hiszen ide nem csak vasutat kellett építeni, hanem központilag ipart is hozni. Az ország többi részén, a felvidéki bányavárosokban, Budapesten volt egy olyan ipari potenciál, amelyik ki tudta termelni a saját modernizálását” – mondta a kolozsvári bemutatón Székely Miklós.
Az Osztrák-Magyar Monarchia három iparmúzeum épült fel: a budapesti Technológiai Iparmúzeumot (1887-1889) Hauszmann Alajos, a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot (1890-1893) Kiss István, a Kolozsvári két épületet (1896-1898 és 1903-1904) Pákei Lajos tervezte.
Az iparmúzeum intézménye „eltért a történeti múzeumtól, és helyesebb nem múzeumként tekinteni rá, hiszem működését tekintve inkább egy innovációs központ, egy kísérleti laboratórium és egy kereskedelmi bemutatóterem ötvözete volt” – foglalta össze az intézménytípus lényegét a kötetet ismertető Orbán János, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Amint a kötet bevezetőjéből kiderül, „a kolozsvári iparmúzeumban ipari gépek, berendezések és szerszámok mellett történeti jelentőségű enteriőrök részletei, modern iparművészeti tárgyak keveredtek a korszak orientalista gyűjtőszenvedélyének sajátos emlékeivel, illetve az erdélyi és magyarországi háziipar eszközeivel.”
A kolozsvári ipariskolát 1884-ben alapították, de csak 1898-ban költözhetett saját épületbe. Hamar kiderült azonban, hogy az oktatási célokra használt épület nem lesz elég az iparmúzeumi tárgyak elhelyezésére is, így Pákei új épület tervezéséhez látott. A közvélemény is fontosnak tartotta, hogy Erdély fővárosában, Kolozsváron reprezentatív múzeumépület épüljön. Az új, 1904-ben átadott épület egyik előképe a bécsi 1866-1871 között épült Museum für Kunst und Industrie neoreneszánsz épülete, „nagytestvére” pedig a prágai Iparművészeti Múzeum 1897 és 1900 között Joseph Schulz tervei alapján készült palotája.
Pákei Lajos 1921-es halála után a múzeum hanyatlani kezdett, majd 1926-ban megszűnt, épületét a Női Kereskedelmi Állami Iskola vette át, gyűjteményét az épület padlására szállították fel.
Pákei haladt a korral
Bár Pákei Lajos historizáló épülettervei alapján azt gondolhatnánk, hogy a főépítész nem volt túl innovatív alkat, Székely Miklós kutatásaiból az derül ki, hogy felismerte a szecesszió jelentőségét és az Iparmúzeum intézményét is korszerűvé tudta tenni. „Pákei nagyon ellentmondásos figura volt, mert építészetileg mindvégig historizáló maradt, de itt a legújabb, legkortársabb iparművészeti dolgokat vásárolta össze, olyan folyóiratokat járattak Kolozsvárra, amelyeket ezen kívül csak Budapesten lehetett olvasni az Iparművészeti Múzeumban, megvolt ehhez az érzéke” – fogalmazott Székely Miklós.
A Pákei vezette intézmény abban különbözött monarchiabeli társaitól, hogy itt az iparművészet is megjelent a gyűjteményben. A budapesti iparmúzeumban technológiai gyűjtemény volt, a marosvásárhelyiben a technológiai gyűjtemény néprajzi anyaggal vegyült, Kolozsváron viszont Pákei 1900 környékén úgy döntött, hogy iparművészeti tárgyakat is gyűjteni kezd, különböző ausztriai minták alapján. Székely Miklós szerint „Pákeinek ezzel az lehetett a célja, hogy a kolozsvári, és az erdélyi otthonokat modernizálja.”
A budapesti Iparművészeti Múzeumhoz hasonlóan Pákei fontosnak tartja a kortárs angliai és francia iparművészet termékeinek gyűjtését, tehát felismerte a szecesszió jelentőségét, hívta fel a figyelmet Orbán János. Az Erdélyi Történeti Múzeum gyűjteményében fennmaradt például egy Auguste Delaherche-féle váza, vagy a Nancyban működő Daum gyárban készült virágos art nouveu-tál.
A kötetből az is kiderül, hogy Pákei az 1900-as párizsi világkiállítás koncepciójához hasonló módon, hangulati elemekre építve, saját tervezésű tárlókban mutatta be a gyűjteményt, tehát ebben is haladó szelleműnek bizonyult.
Kolozsvárnak is megvolt a maga keletkutatója
A kolozsvári iparmúzeumba japán és kínai tárgyak is kerültek, ezeket Vadona János gyógyszerész, amatőr földrajztudós gyűjtötte.
Az orientalista szemlélet szerint a távolkeleti iparművészet ár-minőség arányban kedvező termékei jelentették a kulcsot a hazai ipar megreformálásához. Mivel tiszta forrásból szerettek volna ilyen tárgyakhoz jutni, több utazó indult beszerző körútra Japánba és Kínába.
Vadona János nagyjából Xantus János földrajztudós, utazó útvonalát követve, az 1880-as évek második felében végigjárta Japánt és két kínai városba is eljutott, ahol kifejezetten a kolozsvári iparmúzeum megbízásából vásárolt, derül ki a kötetből. Az Erdélyi Történeti Múzeum 1942-es leltárában két értékes, az egykori Iparmúzeum gyűjteményéből származó tétel szerepel: egy „japáni áttört faragású díszes henger” és „elefántcsontból faragott tehénszekér (japáni) kazettában”.
A japán iparművészet előnyben részesítése az Vadona elődjének, Xantus Jánosnak a véleményében is tükröződik, aki a kínai iparról a következőket írta: „Türelmök, kitartásuk volna, de ízlésük messze elmarad a japánok finom érzékű leleményessége, alkotó szelleme mögött.”
Zs. E. / maszol.ro
2017. május 19.
Agronómusból lett néprajzkutató
Csángósors-freskó
Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben mutatták be kedden Halász Péter néprajzkutató „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” – Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról című legújabb könyvét.
A szerzővel dr. Balázs Lajos beszélgetett, elsőként a Kriza János Néprajzi Társaság által 2015-ben kiadott kötet címválasztásának magyarázatát kereste – a szemünkben olykor felgyülemlő könnyek kapcsán jellemzően mindig hárítunk, valami külső tényezőre, jelen esetben a füstre fogjuk, amely metaforikus jelentőségű. Az értelmezést egy bogdánfalvi kesergő adja meg, a népi kultúra rejtő-fedő jellegének példája, a bánat, keserűség tagadása.
Egyetlen gondolatba sűrítve, a kötet a moldvai magyarság sorsának másképp elmesélt története, a mindennapi élet ábrázolása révén. Tematikus felépítésének erénye a koncentrikuskör-szerű kialakításban rejlik, a négy fejezet – Az idők homályában, A hagyományos népélet emlékei, Akik előttünk jártak és Az igazsághoz közelítve – a csángó sors freskóját nyújtja az olvasónak. Az első fejezetből többek között megtudhatjuk, hogy Pusztinán ma is áll a Szent István oltalmába ajánlott templom, ám sok másik hasonló elpusztult – történetük a moldvai magyarok sorsának jelképe is egyben, ugyanakkor érdekes, mára eltűnt hagyományról, a „csíki karácsonyról” is olvashatunk. A népéletet leíró fejezetből a kutakról szóló írást emelte ki dr. Balázs: a több mint 200 fennmaradt magyar kútelnevezés is rövidre zárja ugyanis a vitát: magyarok-e vagy románok a csángók.
Akik előttünk jártak címmel tiszteleg a következő fejezet azok előtt, akik kutatták a moldvai magyarságot, köztük román szerzők is, akiket a szakma kiközösített, mert nem voltak hajlandóak a diktált szólamok szerint vélekedni a csángóságról.
Halász Péter a Kézdivásárhelyt a moldvai magyarsággal összekötő személyeket, kapcsolatokat mutatott be, majd felelevenítette: 1966 júliusában járt először Moldvában, miután oda kihelyezett erdélyi orvosokhoz fűződő baráti kapcsolatok révén tudomást szerzett a magyarul beszélő csángókról. A Budapesten született, agrártudományi végzettségű szerzőnek Külsőrekecsinbe vezetett az a bizonyos első útja, és „azóta sem hagyta abba” azt, ami ott, a hatvanas években elkezdődött. Az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba bekapcsolódva tette meg az első lépéseket, ma már számos kötet fémjelzi munkáját az ottani állattartásról, a szántóföldi növénytermesztésről, a hiedelemvilágról, a gyűjtögetésről, gyógynövény-felhasználásról.
– Beszédüket, énekeiket hallva, mintha régi kódexeink szólaltak volna meg, a magyarság több száz évvel ezelőtti állapotát őrizték – elevenítette fel a csángósággal való első találkozásának élményét.
Szerinte szükségtelen parttalan vitát folytatni arról, hogy ők románok vagy magyarok, az összegyűjtött anyagnak kell sugallnia, igazolnia a nyilvánvaló igazságot. A szerző elkötelezettségét mi sem igazolja jobban, minthogy 2010 őszén a Gyimesekbe költözött, hogy minden energiáját az adatgyűjtésre, írásra fordíthassa. A könyvbemutatót követő beszélgetésen az is körvonalazódott: a bonyodalmas viszonyrendszer okán ajánlott moldvai magyarokként emlegetni a magyar nemzettest ezen népcsoportját, éppen azonosságtudatuk erősítése (kialakítása!) érdekében.
Kaszap Johanna pusztinai csángó diáklány, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium érettségi előtt álló tanulója három szép szomorú népdallal gazdagította az eseményt és a hallgatóságot.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Csángósors-freskó
Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben mutatták be kedden Halász Péter néprajzkutató „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” – Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról című legújabb könyvét.
A szerzővel dr. Balázs Lajos beszélgetett, elsőként a Kriza János Néprajzi Társaság által 2015-ben kiadott kötet címválasztásának magyarázatát kereste – a szemünkben olykor felgyülemlő könnyek kapcsán jellemzően mindig hárítunk, valami külső tényezőre, jelen esetben a füstre fogjuk, amely metaforikus jelentőségű. Az értelmezést egy bogdánfalvi kesergő adja meg, a népi kultúra rejtő-fedő jellegének példája, a bánat, keserűség tagadása.
Egyetlen gondolatba sűrítve, a kötet a moldvai magyarság sorsának másképp elmesélt története, a mindennapi élet ábrázolása révén. Tematikus felépítésének erénye a koncentrikuskör-szerű kialakításban rejlik, a négy fejezet – Az idők homályában, A hagyományos népélet emlékei, Akik előttünk jártak és Az igazsághoz közelítve – a csángó sors freskóját nyújtja az olvasónak. Az első fejezetből többek között megtudhatjuk, hogy Pusztinán ma is áll a Szent István oltalmába ajánlott templom, ám sok másik hasonló elpusztult – történetük a moldvai magyarok sorsának jelképe is egyben, ugyanakkor érdekes, mára eltűnt hagyományról, a „csíki karácsonyról” is olvashatunk. A népéletet leíró fejezetből a kutakról szóló írást emelte ki dr. Balázs: a több mint 200 fennmaradt magyar kútelnevezés is rövidre zárja ugyanis a vitát: magyarok-e vagy románok a csángók.
Akik előttünk jártak címmel tiszteleg a következő fejezet azok előtt, akik kutatták a moldvai magyarságot, köztük román szerzők is, akiket a szakma kiközösített, mert nem voltak hajlandóak a diktált szólamok szerint vélekedni a csángóságról.
Halász Péter a Kézdivásárhelyt a moldvai magyarsággal összekötő személyeket, kapcsolatokat mutatott be, majd felelevenítette: 1966 júliusában járt először Moldvában, miután oda kihelyezett erdélyi orvosokhoz fűződő baráti kapcsolatok révén tudomást szerzett a magyarul beszélő csángókról. A Budapesten született, agrártudományi végzettségű szerzőnek Külsőrekecsinbe vezetett az a bizonyos első útja, és „azóta sem hagyta abba” azt, ami ott, a hatvanas években elkezdődött. Az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba bekapcsolódva tette meg az első lépéseket, ma már számos kötet fémjelzi munkáját az ottani állattartásról, a szántóföldi növénytermesztésről, a hiedelemvilágról, a gyűjtögetésről, gyógynövény-felhasználásról.
– Beszédüket, énekeiket hallva, mintha régi kódexeink szólaltak volna meg, a magyarság több száz évvel ezelőtti állapotát őrizték – elevenítette fel a csángósággal való első találkozásának élményét.
Szerinte szükségtelen parttalan vitát folytatni arról, hogy ők románok vagy magyarok, az összegyűjtött anyagnak kell sugallnia, igazolnia a nyilvánvaló igazságot. A szerző elkötelezettségét mi sem igazolja jobban, minthogy 2010 őszén a Gyimesekbe költözött, hogy minden energiáját az adatgyűjtésre, írásra fordíthassa. A könyvbemutatót követő beszélgetésen az is körvonalazódott: a bonyodalmas viszonyrendszer okán ajánlott moldvai magyarokként emlegetni a magyar nemzettest ezen népcsoportját, éppen azonosságtudatuk erősítése (kialakítása!) érdekében.
Kaszap Johanna pusztinai csángó diáklány, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium érettségi előtt álló tanulója három szép szomorú népdallal gazdagította az eseményt és a hallgatóságot.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 19.
Navracsics Tibor: én a jövőben is együtt akarok működni Romániával
Az európai biztos nem tekinti személyes ügynek azt, hogy a román külügy Junckerig menve próbálta távol tartani a FUEN-kongresszustól.
Navracsics Tibor a FUEN-kongresszuson való részvételére is felfigyelt a román külügy. Annak ellenére, hogy az Európai Bizottság vezetőjénél, Jean-Claude Junckernél is kifogásokat emeltek az ellen, hogy az oktatási, ifjúságpolitikai és kultúráért felelő európai biztos Kolozsvárra utazzon, Navracsics mégis úgy gondolta, fontos számára az, hogy eljöjjön a kongresszusra. A Minority SafePack kezdeményezésről, a CEU-ról, az autonómiáról és ideutazásának okáról is megkérdeztük.
- Mindenekelőtt azért jöttem el, mert meghívtak. És általában, ha valahová meghívnak, és a naptáram lehetővé teszi, akkor oda el szoktam menni. Legyen szó az Európai Unió bármely pontjáról. Másrészt azért is fontosnak tartottam, mert mi már javában készülődünk a 2018-as évre, amely a kulturális örökség európai évei lesz. Én úgy gondolom, hogy ez egyrészt egy nagyon jó lehetőség arra, hogy minden helyi közösség európai szinten is megmutassa a saját kulturális örökségét, gazdagságát. Beszéljünk arról, hogy a kulturális örökség hogyan tud hozzájárulni a jövőkép kialakításához, és a jövő gazdasági növekedéséhez. Másrészt pedig bemutatjuk azt is, hogy a nemzeti kisebbségek hogyan tudnak hozzájárulni Európa kulturális gazdagságához, és kulturális örökségének sokféleségéhez.
- A FUEN kongresszus ebből a szempontból egy kiváló alkalom. Erre is kaptam a felkérést, hogy erről beszéljek. A FUEN kongresszus kiemelt pontja lesz az aláírásgyűjtés elindítása Minority SafePack kezdeményezés kapcsán. Arra lennék kíváncsi, hogyha összegyűl az egymillió aláírás, akkor utána milyen lépések következnek?
- Az ügynek a további eseményeiben már nem Bizottság lesz a főszereplő, hanem a jogalkotó szervek, tehát az Európai Parlament és a Tanács. Ha eredményes lesz az aláírásgyűjtés, és a kezdeményezés valóban napirendre kerül, nekik kell majd ennek a kezdeményezésnek a kapcsán a vitákat lefolytatniuk. Ezek a viták végül az akció sikeréhez vagy sikertelenségéhez vezetnek, attól függ, hogy milyen kifutása lesz a dolognak. A Bizottság a kezdeményezés politikai vonatkozásaitól igyekszik távol tartani magát, hiszen a Bizottság alapvető feladata az intézményközi együttműködésben is a döntéselőkészítés, illetve a megszületett döntések végrehajtása. Ilyen értelemben a politikai viták más uniós intézményekben, a Parlamentben és a Tanácsban fognak zajlani.
- A kongresszus köszöntőbeszédében visszatérő téma volt, hogy a román hatóságok, a külügyminisztérium diplomáciai csatornákon érdeklődött az iránt, hogy ki jön ide, mit támogat, miről fog beszélni. Arról értesültem, hogy Jean-Claude Juncker EB-elnök önnel is beszélgetett arról, hogy miért vesz részt a FUEN kongresszusán. Ez összefüggésben áll a román diplomácia intézkedéseivel?
– Amiről én tudok, hogy a román kormány megkereste Jean-Claude Junckert, amiben kifogásolta azt, hogy én ide utazom. Juncker azonban a támogatásáról biztosított. Én beszéltem vele erről, amikor ez a tudomásomra jutott, és ő azt mondta, hogy úgy gondolja, én csak a dolgomat végzem. Semmivel nem lépem túl a hatáskörömet, és támogatja azt, hogy utazzam ide. Ön szerint ennek a román kormány által végzett, nem minden hátsó szándék nélküli kérdezősködésnek lehet valamilyen kivetülése, lecsapódása uniós szinten? – Bízom benne, hogy nem. Nem hiszem, hogy a román hatóságok bármi kifogást is tudnának emelni az én eddigi tevékenységem, vagy Romániához való viszonyommal kapcsolatban, és ez biztos vagyok benne, hogy így lesz a jövőben is. Én nem gondolom, hogy ennek bármilyen lecsapódása, vagy kivetülése lenne. Az uniós diplomácia szintjén az miként csapódik le, hogy Románia ilyen szinten érdeklődik aziránt, hogy a FUEN Kongresszuson ki vesz részt és milyen céllal? – Én nem egészen értem ezt a fokozott érdeklődést, de azért nem akarom ezt személyes üggyé tenni, mert én a jövőben is együtt akarok működni Romániával, a román kormánnyal, mint ahogyan eddig is, ha megkerestek, vagy fogalmazzunk úgy, hogyha megkerestek volna, akkor együtt tudtunk volna működni. Én a jövőben is nyitott vagyok az együttműködésre, vagyis nem veszem személyesre ezt a sok szempontból furcsa műveletet.
- Elmondható az, hogy ez a fajta, hogy egy erős szóval éljek, vegzálás, még inkább szükségszerűvé teszi azt, hogy a Minority Safepack csomag törvényes szintre lépjen?
- Számunkra ez elsősorban hatásköri kérdésként jelenik meg. Az Európai Bizottságnak szigorúan azon keretek között kell eljárnia, amit a szerződés, vagyis az Európai Unió működését szabályozó alapvető dokumentumok megállapítanak. Ebben egy-két kivételtől eltekintve, nem nagyon szerepelnek nemzeti kisebbségekhez köthető jogok, illetve jogok gyakorlása. Van egy-kettő, ami megemlíthető. Alapvetően az Európa Tanács az, amely az ilyen jellegű jogoknak a garanciáját biztosítja. Természetesen, ha a politikai viták kiszélesednek, és eljutnak oda, hogy a Bizottságot is érintik, akkor nyilván a Bizottságnak is állást kell foglalni ebben az ügyben.
- Hogyha Navracsics Tibort személyesen kérdezem, akkor Ön szerint Székelyföldnek mikor lehet területi autonómiája?
– Navracsics Tibor személyesen nem tudja elmondani a véleményét, mert most éppen az Európai Bizottság egyik tagja vagyok, vagyis köt a saját testületem véleménye, és hivatalos álláspontja, és ebben a kérdésben az Európai Bizottság nem nyilvánít véleményt.
- Az Európai Bizottság tagjaként, mi az álláspontja a CEU üggyel kapcsolatban?
– Egyrészt az Európai Bizottság egy kötelezettségszegési eljárást folytat Magyarország ellen a felsőoktatási törvény módosítása miatt, mivel fennáll a gyanú, hogy bizonyos tekintetben, vállalkozások és letelepedés szabadsága tekintetében az új jogszabály sérti a közösségi jog rendelkezéseit. Én magam pedig többször elmondta, noha nekem hatásköröm nincsen az ügyben, hiszen az oktatás kizárólagos nemzeti hatáskör, de én úgy gondolom, hogy a Közép-Európai Egyetem az európai felsőoktatási térségnek is egy meghatározó szereplője. Én mindenképpen fontosnak tartom, hogy tudja folytatni a működését Budapesten. Transindex.ro
Az európai biztos nem tekinti személyes ügynek azt, hogy a román külügy Junckerig menve próbálta távol tartani a FUEN-kongresszustól.
Navracsics Tibor a FUEN-kongresszuson való részvételére is felfigyelt a román külügy. Annak ellenére, hogy az Európai Bizottság vezetőjénél, Jean-Claude Junckernél is kifogásokat emeltek az ellen, hogy az oktatási, ifjúságpolitikai és kultúráért felelő európai biztos Kolozsvárra utazzon, Navracsics mégis úgy gondolta, fontos számára az, hogy eljöjjön a kongresszusra. A Minority SafePack kezdeményezésről, a CEU-ról, az autonómiáról és ideutazásának okáról is megkérdeztük.
- Mindenekelőtt azért jöttem el, mert meghívtak. És általában, ha valahová meghívnak, és a naptáram lehetővé teszi, akkor oda el szoktam menni. Legyen szó az Európai Unió bármely pontjáról. Másrészt azért is fontosnak tartottam, mert mi már javában készülődünk a 2018-as évre, amely a kulturális örökség európai évei lesz. Én úgy gondolom, hogy ez egyrészt egy nagyon jó lehetőség arra, hogy minden helyi közösség európai szinten is megmutassa a saját kulturális örökségét, gazdagságát. Beszéljünk arról, hogy a kulturális örökség hogyan tud hozzájárulni a jövőkép kialakításához, és a jövő gazdasági növekedéséhez. Másrészt pedig bemutatjuk azt is, hogy a nemzeti kisebbségek hogyan tudnak hozzájárulni Európa kulturális gazdagságához, és kulturális örökségének sokféleségéhez.
- A FUEN kongresszus ebből a szempontból egy kiváló alkalom. Erre is kaptam a felkérést, hogy erről beszéljek. A FUEN kongresszus kiemelt pontja lesz az aláírásgyűjtés elindítása Minority SafePack kezdeményezés kapcsán. Arra lennék kíváncsi, hogyha összegyűl az egymillió aláírás, akkor utána milyen lépések következnek?
- Az ügynek a további eseményeiben már nem Bizottság lesz a főszereplő, hanem a jogalkotó szervek, tehát az Európai Parlament és a Tanács. Ha eredményes lesz az aláírásgyűjtés, és a kezdeményezés valóban napirendre kerül, nekik kell majd ennek a kezdeményezésnek a kapcsán a vitákat lefolytatniuk. Ezek a viták végül az akció sikeréhez vagy sikertelenségéhez vezetnek, attól függ, hogy milyen kifutása lesz a dolognak. A Bizottság a kezdeményezés politikai vonatkozásaitól igyekszik távol tartani magát, hiszen a Bizottság alapvető feladata az intézményközi együttműködésben is a döntéselőkészítés, illetve a megszületett döntések végrehajtása. Ilyen értelemben a politikai viták más uniós intézményekben, a Parlamentben és a Tanácsban fognak zajlani.
- A kongresszus köszöntőbeszédében visszatérő téma volt, hogy a román hatóságok, a külügyminisztérium diplomáciai csatornákon érdeklődött az iránt, hogy ki jön ide, mit támogat, miről fog beszélni. Arról értesültem, hogy Jean-Claude Juncker EB-elnök önnel is beszélgetett arról, hogy miért vesz részt a FUEN kongresszusán. Ez összefüggésben áll a román diplomácia intézkedéseivel?
– Amiről én tudok, hogy a román kormány megkereste Jean-Claude Junckert, amiben kifogásolta azt, hogy én ide utazom. Juncker azonban a támogatásáról biztosított. Én beszéltem vele erről, amikor ez a tudomásomra jutott, és ő azt mondta, hogy úgy gondolja, én csak a dolgomat végzem. Semmivel nem lépem túl a hatáskörömet, és támogatja azt, hogy utazzam ide. Ön szerint ennek a román kormány által végzett, nem minden hátsó szándék nélküli kérdezősködésnek lehet valamilyen kivetülése, lecsapódása uniós szinten? – Bízom benne, hogy nem. Nem hiszem, hogy a román hatóságok bármi kifogást is tudnának emelni az én eddigi tevékenységem, vagy Romániához való viszonyommal kapcsolatban, és ez biztos vagyok benne, hogy így lesz a jövőben is. Én nem gondolom, hogy ennek bármilyen lecsapódása, vagy kivetülése lenne. Az uniós diplomácia szintjén az miként csapódik le, hogy Románia ilyen szinten érdeklődik aziránt, hogy a FUEN Kongresszuson ki vesz részt és milyen céllal? – Én nem egészen értem ezt a fokozott érdeklődést, de azért nem akarom ezt személyes üggyé tenni, mert én a jövőben is együtt akarok működni Romániával, a román kormánnyal, mint ahogyan eddig is, ha megkerestek, vagy fogalmazzunk úgy, hogyha megkerestek volna, akkor együtt tudtunk volna működni. Én a jövőben is nyitott vagyok az együttműködésre, vagyis nem veszem személyesre ezt a sok szempontból furcsa műveletet.
- Elmondható az, hogy ez a fajta, hogy egy erős szóval éljek, vegzálás, még inkább szükségszerűvé teszi azt, hogy a Minority Safepack csomag törvényes szintre lépjen?
- Számunkra ez elsősorban hatásköri kérdésként jelenik meg. Az Európai Bizottságnak szigorúan azon keretek között kell eljárnia, amit a szerződés, vagyis az Európai Unió működését szabályozó alapvető dokumentumok megállapítanak. Ebben egy-két kivételtől eltekintve, nem nagyon szerepelnek nemzeti kisebbségekhez köthető jogok, illetve jogok gyakorlása. Van egy-kettő, ami megemlíthető. Alapvetően az Európa Tanács az, amely az ilyen jellegű jogoknak a garanciáját biztosítja. Természetesen, ha a politikai viták kiszélesednek, és eljutnak oda, hogy a Bizottságot is érintik, akkor nyilván a Bizottságnak is állást kell foglalni ebben az ügyben.
- Hogyha Navracsics Tibort személyesen kérdezem, akkor Ön szerint Székelyföldnek mikor lehet területi autonómiája?
– Navracsics Tibor személyesen nem tudja elmondani a véleményét, mert most éppen az Európai Bizottság egyik tagja vagyok, vagyis köt a saját testületem véleménye, és hivatalos álláspontja, és ebben a kérdésben az Európai Bizottság nem nyilvánít véleményt.
- Az Európai Bizottság tagjaként, mi az álláspontja a CEU üggyel kapcsolatban?
– Egyrészt az Európai Bizottság egy kötelezettségszegési eljárást folytat Magyarország ellen a felsőoktatási törvény módosítása miatt, mivel fennáll a gyanú, hogy bizonyos tekintetben, vállalkozások és letelepedés szabadsága tekintetében az új jogszabály sérti a közösségi jog rendelkezéseit. Én magam pedig többször elmondta, noha nekem hatásköröm nincsen az ügyben, hiszen az oktatás kizárólagos nemzeti hatáskör, de én úgy gondolom, hogy a Közép-Európai Egyetem az európai felsőoktatási térségnek is egy meghatározó szereplője. Én mindenképpen fontosnak tartom, hogy tudja folytatni a működését Budapesten. Transindex.ro
2017. május 20.
Erdélyre is kiterjesztik (Budapest gazdaságfejlesztő programjai)
A Vajdaság és Kárpátalja után Erdélyre is kiterjeszti a magyar közösségek megerősítését szolgáló gazdaságfejlesztési programjait a magyar kormány. A Mezőség Maros megyei részét felölelő első, egymilliárd forintos keretösszegű mintaprogram beindítását tegnap jelentette be Marosvásárhelyen Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára.
Nem időszakos beavatkozásról van szó, mostantól a nemzetpolitika stabil pillére lesz az a támogatás, amely a magyar közösségek gazdasági értelemben vett megerősítését szolgálják – mutatott rá az államtitkár. Magyar Levente kifejezte meggyőződését, hogy 2017 – az egész közösség gazdasági megerősödését megcélzó, a magyarokat sújtó gazdaságpolitikai hátrányokat és sérelmeket kiegyensúlyozó fejlesztési program beindulásának éveként – történelmi jelentőségű, sorsfordító esztendővé válik az erdélyi magyarság életében. A Vajdaság példájára alapozva, ahol ötvenmilliárd forintnál tart már a kifizetett támogatások összege, a gazdaságdiplomáciai államtitkár úgy vélekedett: hosszabb távon az erdélyi gazdaságfejlesztési programok a százmilliárd forintos nagyságrendet is elérhetik. „Évtizedek óta először fordul elő, hogy Magyarországnak olyan nemzeti kormánya van, amely nemcsak elkötelezett a nemzeti ügy mellett, hanem anyagi erőforrások tekintetében képes is arra, hogy végrehajtson egy ilyen nagyszabású beavatkozást” – jelentette ki Magyar Levente. Hozzátette: nemcsak a politikai akarat, és a gazdasági képesség szintjén adottak a feltételek, hanem az RMDSZ-ben megtalálták azt a felkészült és elkötelezett helyi partnert is, amely egy ilyen programot képes végigvinni.
A Mezőség szórványtelepülésein élő magyar gazdák és kisvállalkozók június közepétől egy hónapon keresztül nyújthatják be pályázataikat az erdélyi programok lebonyolítására létrehozott Pro Economica Alapítványnál. Az alapítvány Marosvásárhely főterén, a Köpeczi-Teleki-házban rendezte be székhelyét. Az irodát Magyar Levente Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével közösen avatta fel. „Mindannyiunknak az a közös célja, hogy az emberek jobban éljenek, hogy megalapozhassák a jövőt családjaik számára, hogy a szülőföldön boldoguljanak, ne kelljen elvándorolniuk máshová ahhoz, hogy az anyagi jólét feltételeit megteremtsék” – magyarázta az erdélyi politikus, köszönetet mondva a magyar kormánynak, hogy eszközöket rendelt ezen cél megvalósításához. Megjegyezte: a most induló program a román gazdaságra is jótékony hatással lesz, ezért bízik abban, hogy ezt a romániai hatóságok is nyitottsággal fogadják. Amennyiben a mezőségi „főpróba” sikerül, a gazdaságfejlesztési programokat Székelyföldre, Partiumra, Dél-Erdélyre is kiterjesztik, a stratégiai tervezésnél mindenütt figyelembe véve a helyi sajátosságokat és közösségi igényeket – ígérte az RMDSZ elnöke. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Vajdaság és Kárpátalja után Erdélyre is kiterjeszti a magyar közösségek megerősítését szolgáló gazdaságfejlesztési programjait a magyar kormány. A Mezőség Maros megyei részét felölelő első, egymilliárd forintos keretösszegű mintaprogram beindítását tegnap jelentette be Marosvásárhelyen Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára.
Nem időszakos beavatkozásról van szó, mostantól a nemzetpolitika stabil pillére lesz az a támogatás, amely a magyar közösségek gazdasági értelemben vett megerősítését szolgálják – mutatott rá az államtitkár. Magyar Levente kifejezte meggyőződését, hogy 2017 – az egész közösség gazdasági megerősödését megcélzó, a magyarokat sújtó gazdaságpolitikai hátrányokat és sérelmeket kiegyensúlyozó fejlesztési program beindulásának éveként – történelmi jelentőségű, sorsfordító esztendővé válik az erdélyi magyarság életében. A Vajdaság példájára alapozva, ahol ötvenmilliárd forintnál tart már a kifizetett támogatások összege, a gazdaságdiplomáciai államtitkár úgy vélekedett: hosszabb távon az erdélyi gazdaságfejlesztési programok a százmilliárd forintos nagyságrendet is elérhetik. „Évtizedek óta először fordul elő, hogy Magyarországnak olyan nemzeti kormánya van, amely nemcsak elkötelezett a nemzeti ügy mellett, hanem anyagi erőforrások tekintetében képes is arra, hogy végrehajtson egy ilyen nagyszabású beavatkozást” – jelentette ki Magyar Levente. Hozzátette: nemcsak a politikai akarat, és a gazdasági képesség szintjén adottak a feltételek, hanem az RMDSZ-ben megtalálták azt a felkészült és elkötelezett helyi partnert is, amely egy ilyen programot képes végigvinni.
A Mezőség szórványtelepülésein élő magyar gazdák és kisvállalkozók június közepétől egy hónapon keresztül nyújthatják be pályázataikat az erdélyi programok lebonyolítására létrehozott Pro Economica Alapítványnál. Az alapítvány Marosvásárhely főterén, a Köpeczi-Teleki-házban rendezte be székhelyét. Az irodát Magyar Levente Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével közösen avatta fel. „Mindannyiunknak az a közös célja, hogy az emberek jobban éljenek, hogy megalapozhassák a jövőt családjaik számára, hogy a szülőföldön boldoguljanak, ne kelljen elvándorolniuk máshová ahhoz, hogy az anyagi jólét feltételeit megteremtsék” – magyarázta az erdélyi politikus, köszönetet mondva a magyar kormánynak, hogy eszközöket rendelt ezen cél megvalósításához. Megjegyezte: a most induló program a román gazdaságra is jótékony hatással lesz, ezért bízik abban, hogy ezt a romániai hatóságok is nyitottsággal fogadják. Amennyiben a mezőségi „főpróba” sikerül, a gazdaságfejlesztési programokat Székelyföldre, Partiumra, Dél-Erdélyre is kiterjesztik, a stratégiai tervezésnél mindenütt figyelembe véve a helyi sajátosságokat és közösségi igényeket – ígérte az RMDSZ elnöke. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 20.
Megnyílt a Zichy-tárlat!
„A művészet nélküli ország olyan, mint a virág nélküli kert.” (Gróf Zichy Edmund)
Noha az idei Múzeumok éjszakája csak pénteken vette kezdetét, a rendezvénysorozat talán legjelentősebb és legnívósabb tárlatának megnyitójára már csütörtökön sor került. A Zichy-gyűjteményről van szó, amelynek festészeti anyaga a Maros Megyei Múzeum kiállítótermében látható, a Kultúrpalota második emeletén. A méltán hírneves és rendkívül értékes képző- és iparművészeti kollekciót a XIX. században gyűjtötte a mecénás, arisztokrata Zichy család, gróf Zichy Jenő pedig halálakor Budapest városára hagyományozta. Ezen gyűjtemény egy részét állították ki Marosvásárhelyen.
A tárlatnyitóra a galéria szomszédságában, a Kultúrpalota kistermében került sor teljes telt házas közönség előtt, ahol elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója üdvözölte a megjelenteket, köszöntötte a meghívottakat és bemutatta a szervezőket, illetve azok képviselőit.
– Első alkalommal láthatjuk Marosvásárhelyen ezeket az európai műremekeket. Köszönöm a Maros Megyei Tanács segítségét, a vásárhelyi, budapesti és bukaresti kollégáknak, hogy segítettek megszervezni ezt a kiállítást, hatalmas munka volt az anyag szállításának megszervezése, a katalógusanyagok megszerkesztése és román nyelvre fordítása – e gigászi munkát hat hónap alatt sikerült elvégezni. A Zichy család a magángyűjteményéből a 19. században nagyon sokat adományozott a magyar államnak, a kollekció ezen részét tekinthetik meg. Köszönjük, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum másodszor is lehetővé tette egy itteni kiállítás megszervezését, hiszen a Zichy család mottója szerint a művészet nélküli ország olyan, mint a virág nélküli kert. A bukaresti Nemzeti Múzeum a harmadik partnerünk, a tárlat szeptemberben Bukarestben lesz látható, a télen tér vissza Magyarországra.
Péter Ferenc megyei tanácselnök hozzátette: – Megtisztelő számomra, hogy részt vehetek ezen a kiállítás-megnyitón. A Maros Megyei Tanács mindig partnere volt a múzeumnak és más megyei kulturális intézményeknek a filharmóniától a Maros Művészegyüttesig. Örvendek és gratulálok Soós Zoltánnak és csapatának, hogy sikerült az együttműködést megkötni, és elhozni ide ezt a nagyszerű kiállítást, amelyet egy olyan gyönyörű épületben mutathatunk be, mint a Kultúrpalota.
– Minden kiállítás rendelkezik egy olyan érzelmi töltettel, amely nemzeti érzelmeink felé mutat – mondta Magyarország csíkszeredai konzulátusának képviseletében dr. Flender Gyöngyi konzul. – Egy hosszú távú partnerség újabb sikeres lépése ez a több helyen is bemutatandó tárlat, amely főhajtás egy nagyszerű gyűjtő és donátor család előtt. Zichy Edmund gróf monarchiaszerte csodás gyűjteményt teremtett. Rendkívüli tisztánlátással közelített a művészekhez, a művészetek bőkezű támogatója és művelt mecénás volt, kiállításokat kezdeményezett, valamint jelentősen hozzájárult a köz javára megvalósuló képzőművészet támogatásához. Erdélyi felmenőit is szem előtt tartotta, a két erdélyi vasútvonal üzleti részével foglalkozott és publikált is a témáról. Fia, gróf Zichy Jenő számos kezdeményezésében apja nyomdokain haladt. A hatalmas gyűjteményt megnyitotta a közönség előtt, miután pesti palotáját új szárnnyal bővítette. Végrendeletében a teljes gyűjteményt Budapest városára hagyta. A XX. század viszontagságai ellenére a gyűjtemény megmaradt, és külön öröm, hogy egy részét ezúttal Marosvásárhelyen is megtekinthetjük.
Kósa András Lászlónak, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatójának szavai szerint a tavaly a magyar szecesszió világhírű alkotójának, a XIX. század világ-sztár designerének, Róth Miksának a méltó megemlékezésére került sor a világ legszebb szecessziós épületében, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. De a Zichy család gyűjteménye is itthon van Marosvásárhelyen, a kollekció megtekintésekor fedezzük fel Zichy Jenő személyiségét is. Intézményeket alapított és támogatott, többször járt Ázsiában és utazásairól könyveket is írt, hatalmas összeggel segítette és részt vett az osztrák–magyar északi-sarki expedíció megszervezésében – ennek az expedíciónak köszönhető, hogy egy kis sziget a Ferenc József-föld nevet viseli –, valamint iskolát is épített. A műpártoló és műgyűjtő tevékenysége rendkívüli jelentőségű. A kollekció egy olyan mecénás, arisztokrata család gyűjteménye, amely feladatának tekintette a műpártolást és műgyűjtést. A Balassi Intézet mindig is partner lesz az ilyen jellegű kezdeményezésekben, és reményeink, terveink szerint a bukaresti Román Nemzeti Galériában ezek a kiállítás-sorozatok folytatódni fognak.
Gosztola Annamária és Cora Fodor művészettörténészek, a tárlat kurátorai a kiállítás szakmai részéről szóltak. Gosztola Annamária elárulta, hogy a Zichy család tagjai – a családról bővebben olvashatnak majd a kiállítás katalógusában – elkötelezett hívei voltak a tudománynak és művészeteknek. – A hatalmas gyűjtemény Jenő halála után ugyan megőrződött, de kívánsága ellenére nem maradt egyben, művészeti ágak szerint különböző részekre szakadt szét. A mostani kiállítás a gyűjtemény festészeti anyagából áll, bő három évszázadot fog át, és nem kevesebb, mint nyolc iskola munkáiból merít a flamandtól a németen keresztül a magyarig. Bibliai jeleneteket, portrékat, csataképeket, tájképeket, életképeket, csendéleteket egyaránt tartalmaz, és három szekcióra oszlik: az olasz emlékanyag remeke, a német, osztrák, cseh és magyar iskolákhoz tartozó művek, valamint a flamand és németalföldi alkotások – hallottuk az idei Múzeumok éjszakája első tárlatnyitóján.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
„A művészet nélküli ország olyan, mint a virág nélküli kert.” (Gróf Zichy Edmund)
Noha az idei Múzeumok éjszakája csak pénteken vette kezdetét, a rendezvénysorozat talán legjelentősebb és legnívósabb tárlatának megnyitójára már csütörtökön sor került. A Zichy-gyűjteményről van szó, amelynek festészeti anyaga a Maros Megyei Múzeum kiállítótermében látható, a Kultúrpalota második emeletén. A méltán hírneves és rendkívül értékes képző- és iparművészeti kollekciót a XIX. században gyűjtötte a mecénás, arisztokrata Zichy család, gróf Zichy Jenő pedig halálakor Budapest városára hagyományozta. Ezen gyűjtemény egy részét állították ki Marosvásárhelyen.
A tárlatnyitóra a galéria szomszédságában, a Kultúrpalota kistermében került sor teljes telt házas közönség előtt, ahol elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója üdvözölte a megjelenteket, köszöntötte a meghívottakat és bemutatta a szervezőket, illetve azok képviselőit.
– Első alkalommal láthatjuk Marosvásárhelyen ezeket az európai műremekeket. Köszönöm a Maros Megyei Tanács segítségét, a vásárhelyi, budapesti és bukaresti kollégáknak, hogy segítettek megszervezni ezt a kiállítást, hatalmas munka volt az anyag szállításának megszervezése, a katalógusanyagok megszerkesztése és román nyelvre fordítása – e gigászi munkát hat hónap alatt sikerült elvégezni. A Zichy család a magángyűjteményéből a 19. században nagyon sokat adományozott a magyar államnak, a kollekció ezen részét tekinthetik meg. Köszönjük, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum másodszor is lehetővé tette egy itteni kiállítás megszervezését, hiszen a Zichy család mottója szerint a művészet nélküli ország olyan, mint a virág nélküli kert. A bukaresti Nemzeti Múzeum a harmadik partnerünk, a tárlat szeptemberben Bukarestben lesz látható, a télen tér vissza Magyarországra.
Péter Ferenc megyei tanácselnök hozzátette: – Megtisztelő számomra, hogy részt vehetek ezen a kiállítás-megnyitón. A Maros Megyei Tanács mindig partnere volt a múzeumnak és más megyei kulturális intézményeknek a filharmóniától a Maros Művészegyüttesig. Örvendek és gratulálok Soós Zoltánnak és csapatának, hogy sikerült az együttműködést megkötni, és elhozni ide ezt a nagyszerű kiállítást, amelyet egy olyan gyönyörű épületben mutathatunk be, mint a Kultúrpalota.
– Minden kiállítás rendelkezik egy olyan érzelmi töltettel, amely nemzeti érzelmeink felé mutat – mondta Magyarország csíkszeredai konzulátusának képviseletében dr. Flender Gyöngyi konzul. – Egy hosszú távú partnerség újabb sikeres lépése ez a több helyen is bemutatandó tárlat, amely főhajtás egy nagyszerű gyűjtő és donátor család előtt. Zichy Edmund gróf monarchiaszerte csodás gyűjteményt teremtett. Rendkívüli tisztánlátással közelített a művészekhez, a művészetek bőkezű támogatója és művelt mecénás volt, kiállításokat kezdeményezett, valamint jelentősen hozzájárult a köz javára megvalósuló képzőművészet támogatásához. Erdélyi felmenőit is szem előtt tartotta, a két erdélyi vasútvonal üzleti részével foglalkozott és publikált is a témáról. Fia, gróf Zichy Jenő számos kezdeményezésében apja nyomdokain haladt. A hatalmas gyűjteményt megnyitotta a közönség előtt, miután pesti palotáját új szárnnyal bővítette. Végrendeletében a teljes gyűjteményt Budapest városára hagyta. A XX. század viszontagságai ellenére a gyűjtemény megmaradt, és külön öröm, hogy egy részét ezúttal Marosvásárhelyen is megtekinthetjük.
Kósa András Lászlónak, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatójának szavai szerint a tavaly a magyar szecesszió világhírű alkotójának, a XIX. század világ-sztár designerének, Róth Miksának a méltó megemlékezésére került sor a világ legszebb szecessziós épületében, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. De a Zichy család gyűjteménye is itthon van Marosvásárhelyen, a kollekció megtekintésekor fedezzük fel Zichy Jenő személyiségét is. Intézményeket alapított és támogatott, többször járt Ázsiában és utazásairól könyveket is írt, hatalmas összeggel segítette és részt vett az osztrák–magyar északi-sarki expedíció megszervezésében – ennek az expedíciónak köszönhető, hogy egy kis sziget a Ferenc József-föld nevet viseli –, valamint iskolát is épített. A műpártoló és műgyűjtő tevékenysége rendkívüli jelentőségű. A kollekció egy olyan mecénás, arisztokrata család gyűjteménye, amely feladatának tekintette a műpártolást és műgyűjtést. A Balassi Intézet mindig is partner lesz az ilyen jellegű kezdeményezésekben, és reményeink, terveink szerint a bukaresti Román Nemzeti Galériában ezek a kiállítás-sorozatok folytatódni fognak.
Gosztola Annamária és Cora Fodor művészettörténészek, a tárlat kurátorai a kiállítás szakmai részéről szóltak. Gosztola Annamária elárulta, hogy a Zichy család tagjai – a családról bővebben olvashatnak majd a kiállítás katalógusában – elkötelezett hívei voltak a tudománynak és művészeteknek. – A hatalmas gyűjtemény Jenő halála után ugyan megőrződött, de kívánsága ellenére nem maradt egyben, művészeti ágak szerint különböző részekre szakadt szét. A mostani kiállítás a gyűjtemény festészeti anyagából áll, bő három évszázadot fog át, és nem kevesebb, mint nyolc iskola munkáiból merít a flamandtól a németen keresztül a magyarig. Bibliai jeleneteket, portrékat, csataképeket, tájképeket, életképeket, csendéleteket egyaránt tartalmaz, és három szekcióra oszlik: az olasz emlékanyag remeke, a német, osztrák, cseh és magyar iskolákhoz tartozó művek, valamint a flamand és németalföldi alkotások – hallottuk az idei Múzeumok éjszakája első tárlatnyitóján.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 20.
Könyv jelent meg Széles Anna színésznőről
Medgyessy Éva Széles Anna: Az örök Anikó című könyvét mutatják be május 25-én, csütörtökön 17 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában.
Széles Anna színésznőről és Medgyessy Évával Visky András beszélget – közölte a színház. A Polis Kiadó gondozásában megjelent kötet Széles Anna színész pályáját tekinti át, mely egyedülálló az 1960–90-es évek erdélyi, illetve romániai és magyarországi színház- és filmtörténetében.
Széles Anna 1965–1989 között volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, Magyarországra költözését követően Budapesten játszott. Már főiskolai évei alatt nemzetközi fesztiválokon díjazott román filmekben szerepelt, majd televíziós személyiség a bukaresti magyar tévében, filmszereplő számos magyarországi produkcióban.
A kötet három egymásra tevődő és egymást kiegészítő réteg összefonódása. Egyrészt a színésznő nyilatkozik életéről, pályafutásáról. Másrészt Medgyessy Éva színháztörténész és író, a művésznő pályafutásának szemtanújaként és szakemberként a társadalmi, politikai, művészeti hátteret megvilágító kommentárokat és szakmai kiegészítéseket fűz a Széles Anna emlékezéséhez.
Harmadik rétegeként a filmes és színházi eseményeket, előadásokat dokumentáló újságcikkek, riportok vonatkozó részleteit idézi fel a kötet. A könyv méltó kiegészítése a gazdag képanyag valódi ritkaságoknak számító illusztrációkkal, amelyek a kortársakat és a kor film- és színpadi művészetét egyaránt felidézik. Krónika (Kolozsvár)
Medgyessy Éva Széles Anna: Az örök Anikó című könyvét mutatják be május 25-én, csütörtökön 17 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában.
Széles Anna színésznőről és Medgyessy Évával Visky András beszélget – közölte a színház. A Polis Kiadó gondozásában megjelent kötet Széles Anna színész pályáját tekinti át, mely egyedülálló az 1960–90-es évek erdélyi, illetve romániai és magyarországi színház- és filmtörténetében.
Széles Anna 1965–1989 között volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, Magyarországra költözését követően Budapesten játszott. Már főiskolai évei alatt nemzetközi fesztiválokon díjazott román filmekben szerepelt, majd televíziós személyiség a bukaresti magyar tévében, filmszereplő számos magyarországi produkcióban.
A kötet három egymásra tevődő és egymást kiegészítő réteg összefonódása. Egyrészt a színésznő nyilatkozik életéről, pályafutásáról. Másrészt Medgyessy Éva színháztörténész és író, a művésznő pályafutásának szemtanújaként és szakemberként a társadalmi, politikai, művészeti hátteret megvilágító kommentárokat és szakmai kiegészítéseket fűz a Széles Anna emlékezéséhez.
Harmadik rétegeként a filmes és színházi eseményeket, előadásokat dokumentáló újságcikkek, riportok vonatkozó részleteit idézi fel a kötet. A könyv méltó kiegészítése a gazdag képanyag valódi ritkaságoknak számító illusztrációkkal, amelyek a kortársakat és a kor film- és színpadi művészetét egyaránt felidézik. Krónika (Kolozsvár)
2017. május 22.
Iszlám Állam – Böjte Csaba: az elüldözött iraki keresztények „talpra fognak állni"
A menekülttáborban élő, otthonukból elüldözött iraki keresztények összetartanak, szeretik és segítik egymást, és „talpra fognak állni" – mondta Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Budapesti Székely Kör rendezvényén hétfő este Budapesten.
Böjte Csaba előadásában kiemelte: iraki utazása során azt tapasztalta, hogy azok káld keresztények, akiket az Iszlám Állam terrorszervezet fegyveresei elüldöztek otthonukból, és három éve az erbíli menekülttáborban élnek, lelkileg egészségesebbek mint mi.
Hozzátette: az erbíli menekülttáborban 1400 konténerben 5000 ember lakik, de vasárnaponként több szentmisét is tartanak a tábor közepén felállított, 1000 férőhelyes sátorban. Mert, mindazok ellenére, ami velük történt és történik, bíznak és hisznek Istenben. „Ezt a lelkületet kellene megtanulnunk nekünk is" – hangsúlyozta.
Böjte Csaba kitért arra: a térségben az elmúlt ezer évben 12 nagy népirtás volt, többek között az örmény népirtás idején „egy füst alatt közel hatszázezer káld keresztényt is kivégeztek".
Csak a ninivei fennsíkon több mint háromszáz olyan kolostor- és templomrom van, amit az elmúlt száz években pusztították el – fűzte hozzá.
Ugyanakkor az Erbílbe érkező menekültek szinte azonnal egyetemet építettek. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a magyar kormány adományából épülő iskola pedig, amelynek alapkövét tavasszal tették le, ősszel már működni fog.
"Azért mentem, hogy vigasztaljam őket, de én kaptam erőt, bátorítást tőlük" – fogalmazott Böjte Csaba.
Bagdy Gábor főpolgármester-helyettes köszöntőjében hangsúlyozta: egy várost nem csak az épületei, hanem a benne élők szellemisége, lelkülete is meghatároz. Budapest pedig leginkább szellemileg, lelkileg szorul fejlődésre, hogy szociálisan érzékenyebbé, elfogadóbbá váljanak lakói. Ferencz Vilmos, a Budapesti Székely Kör elnöke arról beszélt: Csaba testvér „áldozatos munkája" erősíti a Kárát-medencében és a világban szétszórtan élő magyarok összetartozását. „A nemzetstratégiáról sokat és sokan beszélünk, de Csaba testvér csinálja" – fogalmazott.
MTI; Erdély.ma
A menekülttáborban élő, otthonukból elüldözött iraki keresztények összetartanak, szeretik és segítik egymást, és „talpra fognak állni" – mondta Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Budapesti Székely Kör rendezvényén hétfő este Budapesten.
Böjte Csaba előadásában kiemelte: iraki utazása során azt tapasztalta, hogy azok káld keresztények, akiket az Iszlám Állam terrorszervezet fegyveresei elüldöztek otthonukból, és három éve az erbíli menekülttáborban élnek, lelkileg egészségesebbek mint mi.
Hozzátette: az erbíli menekülttáborban 1400 konténerben 5000 ember lakik, de vasárnaponként több szentmisét is tartanak a tábor közepén felállított, 1000 férőhelyes sátorban. Mert, mindazok ellenére, ami velük történt és történik, bíznak és hisznek Istenben. „Ezt a lelkületet kellene megtanulnunk nekünk is" – hangsúlyozta.
Böjte Csaba kitért arra: a térségben az elmúlt ezer évben 12 nagy népirtás volt, többek között az örmény népirtás idején „egy füst alatt közel hatszázezer káld keresztényt is kivégeztek".
Csak a ninivei fennsíkon több mint háromszáz olyan kolostor- és templomrom van, amit az elmúlt száz években pusztították el – fűzte hozzá.
Ugyanakkor az Erbílbe érkező menekültek szinte azonnal egyetemet építettek. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a magyar kormány adományából épülő iskola pedig, amelynek alapkövét tavasszal tették le, ősszel már működni fog.
"Azért mentem, hogy vigasztaljam őket, de én kaptam erőt, bátorítást tőlük" – fogalmazott Böjte Csaba.
Bagdy Gábor főpolgármester-helyettes köszöntőjében hangsúlyozta: egy várost nem csak az épületei, hanem a benne élők szellemisége, lelkülete is meghatároz. Budapest pedig leginkább szellemileg, lelkileg szorul fejlődésre, hogy szociálisan érzékenyebbé, elfogadóbbá váljanak lakói. Ferencz Vilmos, a Budapesti Székely Kör elnöke arról beszélt: Csaba testvér „áldozatos munkája" erősíti a Kárát-medencében és a világban szétszórtan élő magyarok összetartozását. „A nemzetstratégiáról sokat és sokan beszélünk, de Csaba testvér csinálja" – fogalmazott.
MTI; Erdély.ma
2017. május 22.
Ünnepi kínálat a X. Csíkszeredai Régizenei Nyári Egyetemen
– 2017. július 9–14. –
Idén július 9–14. között zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek immár X. éve kísérője az egyetlen Romániában szervezett Régizenei Nyári Egyetem. Az ünnepi kiadásra készülve a szervezők összefoglalták az évtized tapasztalatait – erről tájékoztatunk, valamint áttekintjük a jubileumi kínálatot, melyből a leendő hallgatóknak június 12-éig, hétfő éjfélig lehet válogatni.
Háromszorosan is jubileumi hangulatban zajlik idén Csíkszeredában a Régizene Fesztivál, és a nemzetközi oktatói palettáról mesterkurzusokat immár tizedszerre ajánló Régizenei Nyári Egyetem: az 500 éves reformáció emlékéve mellett a 450 éve az itáliai Cremonában született Claudio Monteverdi, valamint a 250 éve Hamburgban elhunyt Georg Philipp Telemann zeneszerzők évfordulói. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajló régizenei képzés tizedik évfordulója ugyanakkor az eredmények kiértékelésére, mérlegkészítésre is alkalmat ad.
– A csíkszeredai Régizene Fesztiválnak néhány olyan jellemzője van, amelyek ezt a rendezvényt a romániai zenei élet élére teszik. Fontossági sorrendben véve, a leglényegesebb tényezője a fesztiválnak, hogy a Régizenei Nyári Egyetemmel „szövetkezik” – nyilatkozta a www.regizene.rofesztiválhonlapnak Şorban Elena Maria kolozsvári muzikológus, aki visszatérő oktatója, valamint tolmácsa is a csíkszeredai képzésnek. Romániában ugyanis egyértelműen hiánypótló ez a képzés: a felsőoktatásban ugyanis mindmáig nem létezik kimondottan régizenei szakirány, mely másutt Európában régóta bevett gyakorlat.
Tehetségek kibontakoztatására figyelnek
A tizedik kiadás beharangozójaként nemrégiben csíkszeredai sajtótájékoztatón foglalták össze a kurzus- és fesztiválszervezők a tapasztalataikat, ugyanakkor megvonták a tíz esztendő eredményeinek mérlegét is.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita megye tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület által szervezett Régizenei Nyári Egyetem indításának történetéről megtudtuk: 2008-ban, amikor átvette a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetését Ferencz Angéla, a fesztiválnak nem volt művészeti vezetője, keresni kellett a korábban lemondott László Ferenc tisztjére egy méltó utódot. Így történt, hogy a Kulturális Központ Filip Ignác Csabát, a mester egykori tanítványát kérte fel a csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti vezetőjének. A választást csak megerősíti, hogy maga László Ferenc is őt bízta meg munkásságának folytatásával, a régizene ügyének felkarolásával. Lévén, hogy sok neves zenész megfordul évente Csíkszeredában a Régizene Fesztiválon, már évekkel korábban megérlelődött annak az igénye, hogy fontos volna mesterkurzusokat is tartani a fesztivál ideje alatt. Rövid, de intenzív tervezési idő alatt összeállt a kurzusok rendje, amelyet Filip Ignác korábbi európai mesterkurzusok tapasztalatai alapján a HMKK munkatársaival igazított a helyi viszonyokhoz, és nevet is kapott az új intézmény: Régizenei Nyári Egyetem.
Növekvő igények és kínálat
Az első képzéstől folyamatosan növekvő nyári egyetem statisztikai adatairól Ferencz Angéla elmondta: 250 diák vett részt a mesterkurzusokon, ám köztük visszatérő diákok is vannak, így az intézmény összesen 420 oklevelet adott ki számukra. Az összesítés szerint a résztvevők mintegy fele Hargita megyéből, a többiek Románia más szegleteiből és Magyarországról érkeztek.
„Ez egy több nyelven zajló nyári egyetem, mely magyarul, románul és adott esetben – előadótól függően – angolul, franciául, spanyolul zajlik – mutatott rá a kulturális központ menedzsere. Mint kiemelte, az évtized alatt számos együttműködést is jegyeztek, például azt az ösztöndíjas programot, amely Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával közösen valósult meg, és amely keretében a Románia területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok juthattak ösztöndíjas képzéshez a csíkszeredai mesterkurzusokon – és, mint remélik, az idei, elkövetkezőkben megjelenő kiíráson is sikerrel létrejön ez az együttműködés.
A diákok részéről egyre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben közel harmincan, a legutóbbi nyári egyetemen már több mint hetvenen vettek részt. A kínálat is duplájára növekedett: míg 2008-ban hat, 2016-ra tizenkét mesterkurzust indítottak. Mivel minden mesterkurzuson főleg egyéni foglalkozások vannak, ezért korlátozott a résztvevők száma, és idéntől bevezették az eltérő költségvonzattal járó aktív és passzív hallgatói státust: a jelentkezők eldönthetik, csak megfigyelő résztvevők, vagy egyéni hangszeres gyakorlást is igényelnek.
„A tizedik nyári egyetemet szeretnénk méltóképpen megünnepelni: a fesztiválon is részt vesznek az egyetem diákjai, ez is egy bejáratott különlegesség, hogy egymással kapcsolatban áll a két rendezvény: a fesztivál koncertjei előtt is fellépnek a diákok, utcazenélni is szoktak, a kurzuszáró koncert pedig, amelyen bemutatkoznak a diákok és megmutatják, hogy mit tanultak, az is a fesztivál hivatalos programjának a része” – összegzett Ferencz Angéla.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium gyönyörű épülete tehát idén is várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó, 10 évet betöltött hallgatókat. E tanintézménnyel, valamint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolával folytatott erős stratégiai partnerség pedig nagyon fontos, és nagyon erős biztonságot ad a nyári egyetem lebonyolításában mind a teremhasználat, mind a hangszerek biztosítása tekintetében – hangsúlyozta a menedzser.
A kezdeményezők a tehetségek kibontakoztatását tartják szem előtt, és a tanítványok szakmai pályáját is követik: számontartják, ki milyen külföldi ösztöndíj-lehetőséget kap a csíkszeredai képzéseknek köszönhetően, és hogyan sikerül régizenei projektekhez, együttesekhez csatlakozniuk – tette hozzá.
Ahol „Bach is másként szól”
A régizenét a XX. század elején „fedezték fel”; zenetörténeti érdekesség, hogy a történelem folyamán addig soha nem játszottak régizenét (kevés kivétellel), a korabeli közönség azért ment koncertre, hogy új művet halljon – emelte ki az idei képzés ismertetőjének bevezetőjeként dr. Filip Ignác Csaba.
Mint rámutatott, a két világháború között, majd a második világháború után kezdett ez a stílus divattá válni: elővették a korabeli hangszereket, kezdték „újraépíteni” a korabeli leírások alapján, és kiderült, hogy elég nagy a különbség eleve a között is, ahogyan a zenét akkoriban értették, illetve ma értjük.
A csíkszeredai fesztivál és a képzés is a korabeli igény elve mentén szerveződik – például a fesztivál törzsközönsége is évről évre megtapasztalja a rendezvény teljes időtartamában, hogy hogyan hangozhattak a historikus hangszerek hangosítás nélkül.
Filip Ignác kiemelte: Romániában a régizene-mozgalom Marosvásárhelyen, Brassóban, Kolozsváron és Bukarestben jelent meg először, Csíkszeredában pedig az 1970-es években a Kájoni, majd későbbi Barozda együttessel. A Mikó-várban már 1979-ben volt egy régizenekoncert, majd 1980-ban megtartották az első régizene-fesztivált is.
A művészeti vezető fölhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nem szerepel a zenei középiskolák oktatási programjában a középkor és a reneszánsz zene előadása. S míg iskolák nyíltak Európa-szerte, ahol régizenét oktatnak – például a bázeli Schola Cantorumon kizárólag régizene-oktatás folyik –, Romániában mindmáig nemcsak hogy nincs különálló régizene-egyetem, de külön szakként sem lehet választani. Ezt tanúsította a jubileumi képzést beharangozó sajtótájékoztatón jelen levő Vizi Norbert XII. osztályos csíkszeredai zene szakos hallgató is, jelezve, hogy rendszeresen részt vesz a nyári egyetemen, ahol „Bach is teljesen másként szól”.
Ajánlat 2017-re: abszolút nóvum – népszerű különlegességek
A fiatal és pályakezdő zenészeknek idén is neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat Csíkszeredában. A régi korok zenéjét és a korhű, historikus előadásmódot ismertető mesterkurzusok is részben a fesztivál 2017-es fő témájához, az 500 éves reformáció emlékévéhez illeszkedve az egyházi megújulással járó zenei hatásokkal is hivatottak foglalkozni.
Abszolút nóvum idén a mesterkurzusok sorában a tanárok és a diákok javaslatára meghirdetett kóruséneklés mesterkurzus. Vezetője Ványolós András énektanár és kórusvezető, aki a fesztivál visszatérő fellépője, ugyanakkor „a térség talán egyik legaktívabb és műfaji szempontból a legszínesebb kórusvezetőjének számít” – fogalmazta meg Fazakas Gabriella, aki a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaként több éve programvezetője a régizenei egyetemnek és a fesztiválnak. „Talán ebben az évben a legidőszerűbb e kurzus bevezetése, ugyanis az egyházi megújulásnak az egyik alappillére volt a kóruséneklés, de azon belül is az anyanyelven való éneklés” – tette hozzá. A különböző egyéni kurzusok mellett a nyári egyetem valamennyi hallgatója részt vehet a reneszánsz együttes foglalkozáson (kezdő és haladó hangszeres vagy énekes), valamint közös reggeli tánckurzuson.
Választható képzések:
ÚJ! Kórus – Ványolós András (Csíkszereda)
INGYENES! Régizene előadására alkalmazott zenekritika-kurzus – Şorban Elena Maria (Kolozsvár)
Reneszánsz együttes mesterkurzus (főtárgy) – Csörsz Rumen István (Budapest)
Furulya és fuvola – Széplaki Zoltán (Budapest)
Barokk hegedű – Vitárius Piroska (Budapest)
Ének – Palócz Réka (Budapest)
Ének – Kiss Noémi (Budapest)
Csembaló – Fülöp Mária (Bázel)
Lant és gitár – Kónya István (Budapest)
Viola da gamba és violone – Csata István (Kolozsvár)
Ütőhangszerek a régizenében, ütőhangszeres kamarakurzus: zenei játékok, rögtönzés, szólamszerkesztés – Kasza Roland (Budapest)
Reneszánsz és barokk táncok (min. 6 résztvevővel indul) – Szabó Anikó (Kolozsvár)
A nyári egyetem mesterkurzusainak, oktatóinak bemutatása a fesztivál honlapjáról érhető el: www.regizene.ro
Szakmai előadások – közönségre nyitottan
A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. Míg Fodor Csaba magyarországi előadóművész Internetes források és digitális eszközök a régizene szolgálatában címmel tart előadást, Sam Chapman svájci lantművész az Alexander-technikát ismerteti meg a hallgatósággal. A romániai előadók közül a lamentációk műfaját Szabó András csíkszeredai zenetanár, a reformáció zenéjét Péter Éva kolozsvári egyetemi előadótanár ecseteli majd. A szakmai előadásokra nem szükséges előzetes bejelentkezés.
Jelentkezési határidő a Régizenei Nyári Egyetemre: 2017. június 12., hétfő, éjfél (24:00 UTC+2).
A képzés díját érintő részletek megtalálhatóak a www.regizene.ro honlapon. Kiegészítő információkért kérjük, írjanak a
nyariegyetem@regizene.ro e-mail-címre, vagy keressék a szervezőket az alábbi telefonszámokon: +40-266-372044 (vezetékes), +40-0746-244235 (mobil), illetve Csíkszeredában személyesen, a Temesvári sugárút 4. szám alatt.
A szervezők / Népújság (Marosvásárhely)
– 2017. július 9–14. –
Idén július 9–14. között zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek immár X. éve kísérője az egyetlen Romániában szervezett Régizenei Nyári Egyetem. Az ünnepi kiadásra készülve a szervezők összefoglalták az évtized tapasztalatait – erről tájékoztatunk, valamint áttekintjük a jubileumi kínálatot, melyből a leendő hallgatóknak június 12-éig, hétfő éjfélig lehet válogatni.
Háromszorosan is jubileumi hangulatban zajlik idén Csíkszeredában a Régizene Fesztivál, és a nemzetközi oktatói palettáról mesterkurzusokat immár tizedszerre ajánló Régizenei Nyári Egyetem: az 500 éves reformáció emlékéve mellett a 450 éve az itáliai Cremonában született Claudio Monteverdi, valamint a 250 éve Hamburgban elhunyt Georg Philipp Telemann zeneszerzők évfordulói. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajló régizenei képzés tizedik évfordulója ugyanakkor az eredmények kiértékelésére, mérlegkészítésre is alkalmat ad.
– A csíkszeredai Régizene Fesztiválnak néhány olyan jellemzője van, amelyek ezt a rendezvényt a romániai zenei élet élére teszik. Fontossági sorrendben véve, a leglényegesebb tényezője a fesztiválnak, hogy a Régizenei Nyári Egyetemmel „szövetkezik” – nyilatkozta a www.regizene.rofesztiválhonlapnak Şorban Elena Maria kolozsvári muzikológus, aki visszatérő oktatója, valamint tolmácsa is a csíkszeredai képzésnek. Romániában ugyanis egyértelműen hiánypótló ez a képzés: a felsőoktatásban ugyanis mindmáig nem létezik kimondottan régizenei szakirány, mely másutt Európában régóta bevett gyakorlat.
Tehetségek kibontakoztatására figyelnek
A tizedik kiadás beharangozójaként nemrégiben csíkszeredai sajtótájékoztatón foglalták össze a kurzus- és fesztiválszervezők a tapasztalataikat, ugyanakkor megvonták a tíz esztendő eredményeinek mérlegét is.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita megye tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület által szervezett Régizenei Nyári Egyetem indításának történetéről megtudtuk: 2008-ban, amikor átvette a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetését Ferencz Angéla, a fesztiválnak nem volt művészeti vezetője, keresni kellett a korábban lemondott László Ferenc tisztjére egy méltó utódot. Így történt, hogy a Kulturális Központ Filip Ignác Csabát, a mester egykori tanítványát kérte fel a csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti vezetőjének. A választást csak megerősíti, hogy maga László Ferenc is őt bízta meg munkásságának folytatásával, a régizene ügyének felkarolásával. Lévén, hogy sok neves zenész megfordul évente Csíkszeredában a Régizene Fesztiválon, már évekkel korábban megérlelődött annak az igénye, hogy fontos volna mesterkurzusokat is tartani a fesztivál ideje alatt. Rövid, de intenzív tervezési idő alatt összeállt a kurzusok rendje, amelyet Filip Ignác korábbi európai mesterkurzusok tapasztalatai alapján a HMKK munkatársaival igazított a helyi viszonyokhoz, és nevet is kapott az új intézmény: Régizenei Nyári Egyetem.
Növekvő igények és kínálat
Az első képzéstől folyamatosan növekvő nyári egyetem statisztikai adatairól Ferencz Angéla elmondta: 250 diák vett részt a mesterkurzusokon, ám köztük visszatérő diákok is vannak, így az intézmény összesen 420 oklevelet adott ki számukra. Az összesítés szerint a résztvevők mintegy fele Hargita megyéből, a többiek Románia más szegleteiből és Magyarországról érkeztek.
„Ez egy több nyelven zajló nyári egyetem, mely magyarul, románul és adott esetben – előadótól függően – angolul, franciául, spanyolul zajlik – mutatott rá a kulturális központ menedzsere. Mint kiemelte, az évtized alatt számos együttműködést is jegyeztek, például azt az ösztöndíjas programot, amely Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával közösen valósult meg, és amely keretében a Románia területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok juthattak ösztöndíjas képzéshez a csíkszeredai mesterkurzusokon – és, mint remélik, az idei, elkövetkezőkben megjelenő kiíráson is sikerrel létrejön ez az együttműködés.
A diákok részéről egyre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben közel harmincan, a legutóbbi nyári egyetemen már több mint hetvenen vettek részt. A kínálat is duplájára növekedett: míg 2008-ban hat, 2016-ra tizenkét mesterkurzust indítottak. Mivel minden mesterkurzuson főleg egyéni foglalkozások vannak, ezért korlátozott a résztvevők száma, és idéntől bevezették az eltérő költségvonzattal járó aktív és passzív hallgatói státust: a jelentkezők eldönthetik, csak megfigyelő résztvevők, vagy egyéni hangszeres gyakorlást is igényelnek.
„A tizedik nyári egyetemet szeretnénk méltóképpen megünnepelni: a fesztiválon is részt vesznek az egyetem diákjai, ez is egy bejáratott különlegesség, hogy egymással kapcsolatban áll a két rendezvény: a fesztivál koncertjei előtt is fellépnek a diákok, utcazenélni is szoktak, a kurzuszáró koncert pedig, amelyen bemutatkoznak a diákok és megmutatják, hogy mit tanultak, az is a fesztivál hivatalos programjának a része” – összegzett Ferencz Angéla.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium gyönyörű épülete tehát idén is várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó, 10 évet betöltött hallgatókat. E tanintézménnyel, valamint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolával folytatott erős stratégiai partnerség pedig nagyon fontos, és nagyon erős biztonságot ad a nyári egyetem lebonyolításában mind a teremhasználat, mind a hangszerek biztosítása tekintetében – hangsúlyozta a menedzser.
A kezdeményezők a tehetségek kibontakoztatását tartják szem előtt, és a tanítványok szakmai pályáját is követik: számontartják, ki milyen külföldi ösztöndíj-lehetőséget kap a csíkszeredai képzéseknek köszönhetően, és hogyan sikerül régizenei projektekhez, együttesekhez csatlakozniuk – tette hozzá.
Ahol „Bach is másként szól”
A régizenét a XX. század elején „fedezték fel”; zenetörténeti érdekesség, hogy a történelem folyamán addig soha nem játszottak régizenét (kevés kivétellel), a korabeli közönség azért ment koncertre, hogy új művet halljon – emelte ki az idei képzés ismertetőjének bevezetőjeként dr. Filip Ignác Csaba.
Mint rámutatott, a két világháború között, majd a második világháború után kezdett ez a stílus divattá válni: elővették a korabeli hangszereket, kezdték „újraépíteni” a korabeli leírások alapján, és kiderült, hogy elég nagy a különbség eleve a között is, ahogyan a zenét akkoriban értették, illetve ma értjük.
A csíkszeredai fesztivál és a képzés is a korabeli igény elve mentén szerveződik – például a fesztivál törzsközönsége is évről évre megtapasztalja a rendezvény teljes időtartamában, hogy hogyan hangozhattak a historikus hangszerek hangosítás nélkül.
Filip Ignác kiemelte: Romániában a régizene-mozgalom Marosvásárhelyen, Brassóban, Kolozsváron és Bukarestben jelent meg először, Csíkszeredában pedig az 1970-es években a Kájoni, majd későbbi Barozda együttessel. A Mikó-várban már 1979-ben volt egy régizenekoncert, majd 1980-ban megtartották az első régizene-fesztivált is.
A művészeti vezető fölhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nem szerepel a zenei középiskolák oktatási programjában a középkor és a reneszánsz zene előadása. S míg iskolák nyíltak Európa-szerte, ahol régizenét oktatnak – például a bázeli Schola Cantorumon kizárólag régizene-oktatás folyik –, Romániában mindmáig nemcsak hogy nincs különálló régizene-egyetem, de külön szakként sem lehet választani. Ezt tanúsította a jubileumi képzést beharangozó sajtótájékoztatón jelen levő Vizi Norbert XII. osztályos csíkszeredai zene szakos hallgató is, jelezve, hogy rendszeresen részt vesz a nyári egyetemen, ahol „Bach is teljesen másként szól”.
Ajánlat 2017-re: abszolút nóvum – népszerű különlegességek
A fiatal és pályakezdő zenészeknek idén is neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat Csíkszeredában. A régi korok zenéjét és a korhű, historikus előadásmódot ismertető mesterkurzusok is részben a fesztivál 2017-es fő témájához, az 500 éves reformáció emlékévéhez illeszkedve az egyházi megújulással járó zenei hatásokkal is hivatottak foglalkozni.
Abszolút nóvum idén a mesterkurzusok sorában a tanárok és a diákok javaslatára meghirdetett kóruséneklés mesterkurzus. Vezetője Ványolós András énektanár és kórusvezető, aki a fesztivál visszatérő fellépője, ugyanakkor „a térség talán egyik legaktívabb és műfaji szempontból a legszínesebb kórusvezetőjének számít” – fogalmazta meg Fazakas Gabriella, aki a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaként több éve programvezetője a régizenei egyetemnek és a fesztiválnak. „Talán ebben az évben a legidőszerűbb e kurzus bevezetése, ugyanis az egyházi megújulásnak az egyik alappillére volt a kóruséneklés, de azon belül is az anyanyelven való éneklés” – tette hozzá. A különböző egyéni kurzusok mellett a nyári egyetem valamennyi hallgatója részt vehet a reneszánsz együttes foglalkozáson (kezdő és haladó hangszeres vagy énekes), valamint közös reggeli tánckurzuson.
Választható képzések:
ÚJ! Kórus – Ványolós András (Csíkszereda)
INGYENES! Régizene előadására alkalmazott zenekritika-kurzus – Şorban Elena Maria (Kolozsvár)
Reneszánsz együttes mesterkurzus (főtárgy) – Csörsz Rumen István (Budapest)
Furulya és fuvola – Széplaki Zoltán (Budapest)
Barokk hegedű – Vitárius Piroska (Budapest)
Ének – Palócz Réka (Budapest)
Ének – Kiss Noémi (Budapest)
Csembaló – Fülöp Mária (Bázel)
Lant és gitár – Kónya István (Budapest)
Viola da gamba és violone – Csata István (Kolozsvár)
Ütőhangszerek a régizenében, ütőhangszeres kamarakurzus: zenei játékok, rögtönzés, szólamszerkesztés – Kasza Roland (Budapest)
Reneszánsz és barokk táncok (min. 6 résztvevővel indul) – Szabó Anikó (Kolozsvár)
A nyári egyetem mesterkurzusainak, oktatóinak bemutatása a fesztivál honlapjáról érhető el: www.regizene.ro
Szakmai előadások – közönségre nyitottan
A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. Míg Fodor Csaba magyarországi előadóművész Internetes források és digitális eszközök a régizene szolgálatában címmel tart előadást, Sam Chapman svájci lantművész az Alexander-technikát ismerteti meg a hallgatósággal. A romániai előadók közül a lamentációk műfaját Szabó András csíkszeredai zenetanár, a reformáció zenéjét Péter Éva kolozsvári egyetemi előadótanár ecseteli majd. A szakmai előadásokra nem szükséges előzetes bejelentkezés.
Jelentkezési határidő a Régizenei Nyári Egyetemre: 2017. június 12., hétfő, éjfél (24:00 UTC+2).
A képzés díját érintő részletek megtalálhatóak a www.regizene.ro honlapon. Kiegészítő információkért kérjük, írjanak a
nyariegyetem@regizene.ro e-mail-címre, vagy keressék a szervezőket az alábbi telefonszámokon: +40-266-372044 (vezetékes), +40-0746-244235 (mobil), illetve Csíkszeredában személyesen, a Temesvári sugárút 4. szám alatt.
A szervezők / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 22.
„Hargitai” a Romániából elsőként leírt új baktériumnemzetség
Caenimicrobium hargitense néven elsőként írtak le Romániából a tudományra nézve új baktériumnemzetséget a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) mikrobiólógusai, együttműködve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) kutatóival.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai biomérnöki tanszékén zajló mikrobiológiai kutatások során környezetmérnök szakos hallgatók a tudomány számára eddig ismeretlen új baktériumnemzetséget illetve fajt tenyésztettek ki és azonosítottak DNS vizsgálatok alapján, Máthé István oktató vezetésével. Az új nemzetség leírásához szükséges széleskörű biokémiai, molekuláris biológiai vizsgálatokat Felföldi Tamás (ELTE – Budapest) mikrobiológus irányította, az eredményeket pedig rangos tudományos folyóiratban közölték. A biomérnöki tanszék hétfői, szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleménye szerint a cekendi hulledéklerakó csurgalékvizéből származó új baktérium a Caenimicrobium hargitense nevet kapta. A nemzetségre vonatkozó első névben a latin „caeni” szó a csurgalékvizes reaktor eleveniszapjára utal, ahonnan a baktériumot kitenyésztették, a görög „microbium” szó pedig a magyar mikroorganizmus szó megfelelője. A „hargitense” fajnév a baktérium tágabb származási helyére, a Hargita-hegységre utal.
Az izolált baktériumtörzs jó szénhidrát-, fehérje- és zsírbontó képességgel rendelkezik, így szerepet játszik a csurgalékvíz tisztításában. A Caenimicrobium baktériumnemzetség közeli rokona az Eoetvoesia nemzetség, amely a nevét báró Eötvös Loránd magyar fizikus tiszteletére kapta. Az Eoetvoesia caeni új nemzetséget (és egyben új fajt) szintén eleveniszapos reaktorból izolálta és írta le 2014-ben Felföldi Tamás és csapata Magyarországról, erre utal a mindkét említett új baktériumfaj nevében is megjelenő „caeni” szó. Jelenleg világszerte mintegy 14 ezer baktériumfajt tartanak számon, azonban a szakemberek úgy vélik, hogy a Földünkön élő baktériumok döntő többsége (99 százaléka) jelenleg ismeretlen (azaz több mint egymillió faj), és csupán „genetikai ujjlenyomataik” alapján sejtjük ezeknek a mikrobáknak a létezését. Egy baktériumfajt akkor lehet leírni, behatóbban tanulmányozni, ha sikerül laboratóriumi tenyészetben szaporítani, és a gyakorló mikrobiológusok legnagyobb problémája, hogy a baktériumok nagy részét nem sikerül laboratóriumban, ún. táptalajokon szaporítani, nehéz lemásolni a természetes élőhelyükön uralkodó körülményeket. Genetikai vizsgálatok alapján a baktériumok csoportján belül 61 törzset (ún. phylum-ot) tartanak nyilván, de ezekből csak 29 törzsnél van legalább egy kitenyésztett képviselő, a többi 32 törzs esetében eddig egyetlen baktériumot sem sikerült laboratóriumban szaporítani és vizsgálni. „Ha összehasonlítással kívánunk élni – kissé sarkítva – ez olyan, mintha a teljes állatvilág ismeretlen lenne az ember számára, hiszen a ma ismert állatok is mintegy három tucat törzsbe rendszerezhetők" – olvasható a Máthé István docens által jegyzett közleményben. A most ismertetett Caenimicrobium hargitense baktériumon kívül Romániából eddig öt új baktériumfajt írtak le: a Haloferax prahovense a Prahova megyei Telega-tóból, a Methanobacterium movilense és Methanosarcina spelaei a Konstanca megyei Movile-barlangból, a Rhodococcus sovatensis a szovátai Medve-tóból, a Rufibacter quisquiliarum pedig szintén a cekendi csurgalékvízből származik. Ez utóbbi kettőt szintén a Sapientia EMTE és az ELTE kutatói izolálták és írták le. Krónika (Kolozsvár)
Caenimicrobium hargitense néven elsőként írtak le Romániából a tudományra nézve új baktériumnemzetséget a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) mikrobiólógusai, együttműködve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) kutatóival.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai biomérnöki tanszékén zajló mikrobiológiai kutatások során környezetmérnök szakos hallgatók a tudomány számára eddig ismeretlen új baktériumnemzetséget illetve fajt tenyésztettek ki és azonosítottak DNS vizsgálatok alapján, Máthé István oktató vezetésével. Az új nemzetség leírásához szükséges széleskörű biokémiai, molekuláris biológiai vizsgálatokat Felföldi Tamás (ELTE – Budapest) mikrobiológus irányította, az eredményeket pedig rangos tudományos folyóiratban közölték. A biomérnöki tanszék hétfői, szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleménye szerint a cekendi hulledéklerakó csurgalékvizéből származó új baktérium a Caenimicrobium hargitense nevet kapta. A nemzetségre vonatkozó első névben a latin „caeni” szó a csurgalékvizes reaktor eleveniszapjára utal, ahonnan a baktériumot kitenyésztették, a görög „microbium” szó pedig a magyar mikroorganizmus szó megfelelője. A „hargitense” fajnév a baktérium tágabb származási helyére, a Hargita-hegységre utal.
Az izolált baktériumtörzs jó szénhidrát-, fehérje- és zsírbontó képességgel rendelkezik, így szerepet játszik a csurgalékvíz tisztításában. A Caenimicrobium baktériumnemzetség közeli rokona az Eoetvoesia nemzetség, amely a nevét báró Eötvös Loránd magyar fizikus tiszteletére kapta. Az Eoetvoesia caeni új nemzetséget (és egyben új fajt) szintén eleveniszapos reaktorból izolálta és írta le 2014-ben Felföldi Tamás és csapata Magyarországról, erre utal a mindkét említett új baktériumfaj nevében is megjelenő „caeni” szó. Jelenleg világszerte mintegy 14 ezer baktériumfajt tartanak számon, azonban a szakemberek úgy vélik, hogy a Földünkön élő baktériumok döntő többsége (99 százaléka) jelenleg ismeretlen (azaz több mint egymillió faj), és csupán „genetikai ujjlenyomataik” alapján sejtjük ezeknek a mikrobáknak a létezését. Egy baktériumfajt akkor lehet leírni, behatóbban tanulmányozni, ha sikerül laboratóriumi tenyészetben szaporítani, és a gyakorló mikrobiológusok legnagyobb problémája, hogy a baktériumok nagy részét nem sikerül laboratóriumban, ún. táptalajokon szaporítani, nehéz lemásolni a természetes élőhelyükön uralkodó körülményeket. Genetikai vizsgálatok alapján a baktériumok csoportján belül 61 törzset (ún. phylum-ot) tartanak nyilván, de ezekből csak 29 törzsnél van legalább egy kitenyésztett képviselő, a többi 32 törzs esetében eddig egyetlen baktériumot sem sikerült laboratóriumban szaporítani és vizsgálni. „Ha összehasonlítással kívánunk élni – kissé sarkítva – ez olyan, mintha a teljes állatvilág ismeretlen lenne az ember számára, hiszen a ma ismert állatok is mintegy három tucat törzsbe rendszerezhetők" – olvasható a Máthé István docens által jegyzett közleményben. A most ismertetett Caenimicrobium hargitense baktériumon kívül Romániából eddig öt új baktériumfajt írtak le: a Haloferax prahovense a Prahova megyei Telega-tóból, a Methanobacterium movilense és Methanosarcina spelaei a Konstanca megyei Movile-barlangból, a Rhodococcus sovatensis a szovátai Medve-tóból, a Rufibacter quisquiliarum pedig szintén a cekendi csurgalékvízből származik. Ez utóbbi kettőt szintén a Sapientia EMTE és az ELTE kutatói izolálták és írták le. Krónika (Kolozsvár)
2017. május 23.
Székely majális kilencedszer
Szórakozás és emlékeztetés
Kilencedik alkalommal rendezte meg szombaton Makfalván a helyi önkormányzat, a református egyházközség és a Székely Tanács a Székely majálist. A kedvező időjárás sokakat kicsábított a szabadtéri helyszínre, ahol egész napos szórakozást biztosítottak a szervezők.
A reggeli órákban Makfalva központjában tartottak toborzót a zoltán-étfalvi fúvósok, majd délelőtt 10 órakor méltó pillanattal kezdődött a rendezvény, megkoszorúzták a község elhunyt polgármestereinek emlékére állított emlékoszlopot. Ezután a tömeg lovasok, a fúvósok és hatalmas székely zászlót vivő fiatalok vezetésével a falun végigvonulva ért a majális helyszínére, a Ziegler-kertbe. Makfalva polgármestere, Vass Imre lapunknak elmondta: a rendezvény célja a hagyományok ápolása, tiszteletben tartása, de ugyanakkor ilyen ünnepi hangulat közepette is megerősíteni az emberekben a jelmondatokat, miszerint Marosszék Székelyföld része, és Székelyföld egy és oszthatatlan. A rendezvény a községvezető szerint évről évre bővül, és mindaddig megszervezik, amíg elérik céljukat, Székelyföld területi autonómiáját.
Autonómia a kettétört Európában
Gábor Áron Árpád helyi református lelkész megnyitóbeszédében mindannyiunk sérelmének nevezte, hogy egymástól elválasztó országhatárt kell átlépni, ha magyarországi barátainkkal akarunk találkozni. Ehhez jön erdélyi kisebbségi sorsunknak mindennapi küzdelme, próbája, aggodalma is holnapunkat, megmaradásunkat illetően. Ebben a helyzetben üzeni Isten az ünneplőknek és küzdőknek, hogy a reformáció 500. évében is a magyar és székely embernek az Ő igéjére kell tekintenie. A mi harcaink sokszor emberfelettinek tűnnek, és ebben is csak Istenhez fordulhatunk segítségért – figyelmeztetett a lelkész.
Az ünneplőket köszöntötte Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke is. A kettétört Európa keleti fele meg akarja őrizni identitását, keresztény gyökereit, és el kell viselnie a hajdani nyugati gyarmatbirodalmak támadásait. Magyarországot ma azért támadják, mert Kelet-Európa hangja lett, szerepe felértékelődött, és a keleti országok természetes szövetségesek. Romániának sincs más útja a megmaradásra, és ezen a Románián belül kell megőriznie Székelyföldnek is a regionális identitását, székely öntudatát – emlékeztetett a politikus. Izsák rácáfolt azokra a hangokra, amelyek azt mondják, hogy a székely autonómiatörekvés kifulladt, kiemelve, hogy ez csak erősödik, bár vezetői ki vannak téve büntetéseknek, a hatóságok üldöztetésének, „de a székely autonómia zászlaját felelmeljük és előre visszük”. Az SZNT nem tér le a 2003-ban választott útról, zászlaja mutatja az irányt, és Székelyföld autonómiastatútuma „világosan leírja, hogy mit akarunk” – emelte ki Izsák, aki szerint a jövőben az autonómia központjait át fogják helyezni a székely székekbe, és ebben az értelemben megerősödik Makfalvának Marosszékben betöltött ebbéli szerepe.
Vass Imre polgármester büszke arra, hogy a makfalvi székely majális mintájára már Budapesten is székely majálisokat szerveznek, de meggyőződésének adott hangot, hogy a makfalvi rendezvény nemcsak a szórakozásról szól, emlékeinkben nemcsak a kikapcsolódás marad meg, hanem az itt elfogadott két kiáltvány is, és megerősít minket abban, hogy az eddig tettek nem voltak hiábavalók. „Mondjuk ki ismét, hogy Marosszék Székelyföld része, Székelyföld egy és oszthatatlan, és valóra fogjuk váltani Székelyföld területi autonómiáját” – hangsúlyozta Vass.
Programok és finom falatok
A továbbiakban a szórakoztatás vette át a színpadot, ahol fúvós- és népi zenekarok, magyarországi vendégek mutatták be műsorukat, a vajdaszentiványi Takács Mihály néptánccsoport négyféle táncot hozott, fellépett a marossszentgyörgyi Vadrózsák is, délután pedig elismert nótaénekesek. Este a könnyűzene kapott főszerepet, a napot a Titán együttes fellépése koronázta meg. A nap folyamán kézművestermékeket lehetett vásárolni a téren, tizenhét bográcsban főztek gulyást, de rostonsültet is lehetett kóstolni, a gyerekeket ugrálóvár, az érdeklődőket íjászat várta, de motoros bemutatóval is gazdagodott a program, s nagy érdeklődés közepette bemutatót tartott a községbeli gyerekeket is foglalkoztató szovátai Tigrisek taekwondo sportegyesület.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)
Szórakozás és emlékeztetés
Kilencedik alkalommal rendezte meg szombaton Makfalván a helyi önkormányzat, a református egyházközség és a Székely Tanács a Székely majálist. A kedvező időjárás sokakat kicsábított a szabadtéri helyszínre, ahol egész napos szórakozást biztosítottak a szervezők.
A reggeli órákban Makfalva központjában tartottak toborzót a zoltán-étfalvi fúvósok, majd délelőtt 10 órakor méltó pillanattal kezdődött a rendezvény, megkoszorúzták a község elhunyt polgármestereinek emlékére állított emlékoszlopot. Ezután a tömeg lovasok, a fúvósok és hatalmas székely zászlót vivő fiatalok vezetésével a falun végigvonulva ért a majális helyszínére, a Ziegler-kertbe. Makfalva polgármestere, Vass Imre lapunknak elmondta: a rendezvény célja a hagyományok ápolása, tiszteletben tartása, de ugyanakkor ilyen ünnepi hangulat közepette is megerősíteni az emberekben a jelmondatokat, miszerint Marosszék Székelyföld része, és Székelyföld egy és oszthatatlan. A rendezvény a községvezető szerint évről évre bővül, és mindaddig megszervezik, amíg elérik céljukat, Székelyföld területi autonómiáját.
Autonómia a kettétört Európában
Gábor Áron Árpád helyi református lelkész megnyitóbeszédében mindannyiunk sérelmének nevezte, hogy egymástól elválasztó országhatárt kell átlépni, ha magyarországi barátainkkal akarunk találkozni. Ehhez jön erdélyi kisebbségi sorsunknak mindennapi küzdelme, próbája, aggodalma is holnapunkat, megmaradásunkat illetően. Ebben a helyzetben üzeni Isten az ünneplőknek és küzdőknek, hogy a reformáció 500. évében is a magyar és székely embernek az Ő igéjére kell tekintenie. A mi harcaink sokszor emberfelettinek tűnnek, és ebben is csak Istenhez fordulhatunk segítségért – figyelmeztetett a lelkész.
Az ünneplőket köszöntötte Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke is. A kettétört Európa keleti fele meg akarja őrizni identitását, keresztény gyökereit, és el kell viselnie a hajdani nyugati gyarmatbirodalmak támadásait. Magyarországot ma azért támadják, mert Kelet-Európa hangja lett, szerepe felértékelődött, és a keleti országok természetes szövetségesek. Romániának sincs más útja a megmaradásra, és ezen a Románián belül kell megőriznie Székelyföldnek is a regionális identitását, székely öntudatát – emlékeztetett a politikus. Izsák rácáfolt azokra a hangokra, amelyek azt mondják, hogy a székely autonómiatörekvés kifulladt, kiemelve, hogy ez csak erősödik, bár vezetői ki vannak téve büntetéseknek, a hatóságok üldöztetésének, „de a székely autonómia zászlaját felelmeljük és előre visszük”. Az SZNT nem tér le a 2003-ban választott útról, zászlaja mutatja az irányt, és Székelyföld autonómiastatútuma „világosan leírja, hogy mit akarunk” – emelte ki Izsák, aki szerint a jövőben az autonómia központjait át fogják helyezni a székely székekbe, és ebben az értelemben megerősödik Makfalvának Marosszékben betöltött ebbéli szerepe.
Vass Imre polgármester büszke arra, hogy a makfalvi székely majális mintájára már Budapesten is székely majálisokat szerveznek, de meggyőződésének adott hangot, hogy a makfalvi rendezvény nemcsak a szórakozásról szól, emlékeinkben nemcsak a kikapcsolódás marad meg, hanem az itt elfogadott két kiáltvány is, és megerősít minket abban, hogy az eddig tettek nem voltak hiábavalók. „Mondjuk ki ismét, hogy Marosszék Székelyföld része, Székelyföld egy és oszthatatlan, és valóra fogjuk váltani Székelyföld területi autonómiáját” – hangsúlyozta Vass.
Programok és finom falatok
A továbbiakban a szórakoztatás vette át a színpadot, ahol fúvós- és népi zenekarok, magyarországi vendégek mutatták be műsorukat, a vajdaszentiványi Takács Mihály néptánccsoport négyféle táncot hozott, fellépett a marossszentgyörgyi Vadrózsák is, délután pedig elismert nótaénekesek. Este a könnyűzene kapott főszerepet, a napot a Titán együttes fellépése koronázta meg. A nap folyamán kézművestermékeket lehetett vásárolni a téren, tizenhét bográcsban főztek gulyást, de rostonsültet is lehetett kóstolni, a gyerekeket ugrálóvár, az érdeklődőket íjászat várta, de motoros bemutatóval is gazdagodott a program, s nagy érdeklődés közepette bemutatót tartott a községbeli gyerekeket is foglalkoztató szovátai Tigrisek taekwondo sportegyesület.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 23.
Üzenjük Bukarestnek!
Több mint két évtizeden keresztül az RMDSZ egyik legfőbb hiányosságai közé tartozott, hogy nem volt külpolitikája.
Az anyaország több-kevesebb sikerrel (és persze elánnal, az épp hatalmon lévők nemzeti elkötelezettségétől függően) képviselte ugyan a külhoni, ezen belül az erdélyi magyarok érdekeit nemzetközi szinten, ez azonban nem pótolhatta maguknak az érintetteknek a diplomáciai tevékenységét. Sokan amondóak: elsősorban ez az oka annak, hogy szerte Európában még mindig kevésbé ismert, miszerint Romániában számottevő lélekszámban élnek magyarok, akik történetesen kisebbségi jogaik kiterjesztésére, autonómiára törekszenek.
E téren jelentős előrelépésként könyvelhető el, hogy éppen egy éve erdélyi magyar politikus tölti be az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöki tisztségét, az EU lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségeket képviselő ernyőszervezet pedig – 1996 után másodszor – Erdélyben, ezúttal Kolozsváron rendezte kongresszusát a hétvégén. Az is fontos, hogy szintén Erdély, a bonchidai Bánffy-kastély nevéhez fűződik a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés keretében indult aláírásgyűjtés, amelynek célja EU-s szabályozás kidolgozása és elfogadtatása kisebbségi ügyben.
Korai lenne azonban előre inni a medve bőrére, és abban a hitben ringatni magunkat, hogy most már csak idő kérdése a kisebbségi problémakör megoldása. Borítékolható például, hogy Románia – amely mindent elkövetett a kincses városi FUEN-közgyűlés diplomáciai ellehetetlenítése, jelentéktelenítése érdekében – teljes erőbedobással lobbizik majd azellen, hogy uniós jogalkotás kezdődjön az európai kisebbségvédelemről. Ez ugyanis leradírozná azt a hivatalos, hosszú évtizedek óta hangoztatott bukaresti alapállást, miszerint a kisebbségi kérdés minden ország belügye.
A kérdés nemzetköziesítésén túlmenően viszont épp olyan lényeges az is, hogy az erdélyi magyar politikai alakulatok ugyanazt kommunikálják befelé, Bukarestnek is, mint Európának. E téren rossz példát mutatott az RMDSZ, amikor nemrég rendezett zilahi kongresszusán még csak érintőlegesen, a felszólalások szintjén sem foglalkozott az autonómia kérdésével, holott kiváló alkalom adódott volna arra, hogy Románia egyik legbefolyásosabb embere, Liviu Dragnea PSD-elnök előtt nyilvánvalóvá tegyék az erdélyi magyarok igényeit.
Miközben a területi önrendelkezés témája a nagygyűlésen megszavazott stratégiai dokumentumban sem kapott helyet, a kérdést egyedül Semjén Zsolt magyar kormányfőhelyettes forszírozta. Ami egyrészt jól fog, másrészt viszont azt üzeni Bukarestnek, hogy az autonómia ügye nem is fontos a romániai magyarok legnagyobb politikai alakulata számára, azt egyedül Budapestről próbálják erőltetni.
Ez a kihagyás is arra int, hogy nem árt előbb itthon, mindenki előtt egyértelművé tenni az elvárásokat, célokat és törekvéseket, e nélkül ugyanis kétséges a nemzetközi téren folytatott küzdelem sikere.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
Több mint két évtizeden keresztül az RMDSZ egyik legfőbb hiányosságai közé tartozott, hogy nem volt külpolitikája.
Az anyaország több-kevesebb sikerrel (és persze elánnal, az épp hatalmon lévők nemzeti elkötelezettségétől függően) képviselte ugyan a külhoni, ezen belül az erdélyi magyarok érdekeit nemzetközi szinten, ez azonban nem pótolhatta maguknak az érintetteknek a diplomáciai tevékenységét. Sokan amondóak: elsősorban ez az oka annak, hogy szerte Európában még mindig kevésbé ismert, miszerint Romániában számottevő lélekszámban élnek magyarok, akik történetesen kisebbségi jogaik kiterjesztésére, autonómiára törekszenek.
E téren jelentős előrelépésként könyvelhető el, hogy éppen egy éve erdélyi magyar politikus tölti be az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöki tisztségét, az EU lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségeket képviselő ernyőszervezet pedig – 1996 után másodszor – Erdélyben, ezúttal Kolozsváron rendezte kongresszusát a hétvégén. Az is fontos, hogy szintén Erdély, a bonchidai Bánffy-kastély nevéhez fűződik a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés keretében indult aláírásgyűjtés, amelynek célja EU-s szabályozás kidolgozása és elfogadtatása kisebbségi ügyben.
Korai lenne azonban előre inni a medve bőrére, és abban a hitben ringatni magunkat, hogy most már csak idő kérdése a kisebbségi problémakör megoldása. Borítékolható például, hogy Románia – amely mindent elkövetett a kincses városi FUEN-közgyűlés diplomáciai ellehetetlenítése, jelentéktelenítése érdekében – teljes erőbedobással lobbizik majd azellen, hogy uniós jogalkotás kezdődjön az európai kisebbségvédelemről. Ez ugyanis leradírozná azt a hivatalos, hosszú évtizedek óta hangoztatott bukaresti alapállást, miszerint a kisebbségi kérdés minden ország belügye.
A kérdés nemzetköziesítésén túlmenően viszont épp olyan lényeges az is, hogy az erdélyi magyar politikai alakulatok ugyanazt kommunikálják befelé, Bukarestnek is, mint Európának. E téren rossz példát mutatott az RMDSZ, amikor nemrég rendezett zilahi kongresszusán még csak érintőlegesen, a felszólalások szintjén sem foglalkozott az autonómia kérdésével, holott kiváló alkalom adódott volna arra, hogy Románia egyik legbefolyásosabb embere, Liviu Dragnea PSD-elnök előtt nyilvánvalóvá tegyék az erdélyi magyarok igényeit.
Miközben a területi önrendelkezés témája a nagygyűlésen megszavazott stratégiai dokumentumban sem kapott helyet, a kérdést egyedül Semjén Zsolt magyar kormányfőhelyettes forszírozta. Ami egyrészt jól fog, másrészt viszont azt üzeni Bukarestnek, hogy az autonómia ügye nem is fontos a romániai magyarok legnagyobb politikai alakulata számára, azt egyedül Budapestről próbálják erőltetni.
Ez a kihagyás is arra int, hogy nem árt előbb itthon, mindenki előtt egyértelművé tenni az elvárásokat, célokat és törekvéseket, e nélkül ugyanis kétséges a nemzetközi téren folytatott küzdelem sikere.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 24.
„Jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik” – Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) – Jogtörténeti betekintés (I.)
A jelenlegi sajátos, a román–magyar együttélés jogi problémái által szabdalt erdélyi közéletben úgy gondoljuk, nem mellékes megjeleníteni egy olyan kettős identitású, román–magyar ügyvéd életútját, munkáját és tevékenységét, amelynek hatásai mind a múltban, mind a jelenben érintik mindkét nemzetet.
Gozsdu Manóról (Emanuil Gojdu) van szó. Kettős, román–magyar identitásáért mindkét részről sok kritikusa volt, pedig mindkét nemzetnek óriási szolgálatokat tett mind tevékenysége, mind a nevét viselő magánalapítványa által, amint azt az alábbiakban látni fogjuk.
Gozsdu Nagyváradon született 1802. február 9-én. Apja Atanasie Gozsdu, macedón eredetű román gazdag marhakereskedő, anyja a bihari Ana Poynar volt. Otthon románul, ügyfeleikkel görögül, magyarul és szerbül beszéltek. A középiskolát a nagyváradi premontrei gimnáziumban és az egri érseki gimnáziumban végezte, majd Nagyváradon és Pozsonyban szerzett jogi oklevelet. 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd ugyanitt Vitkovics Mihály mellett volt ügyvédjelölt. Jellemző, hogy Vitkovics mind a magyar, mind a szerb irodalomban mint irodalmár is ismert, kettős kötődésű ember volt, irodája a pesti irodalmi élet egyik központja volt.
Budapesten ismerkedett meg a fővárosi macedoromán családokkal, valamint az erdélyi és magyarországi román értelmiséggel, és barátságot kötött Andrei Şagunával. 1826-ban magyar nyelvű versei jelentek meg a Szép-Literatúrai Ajándékban. Nagy vagyonát főleg bűnügyi perekből szerezte.
Nagyon érdekes, hogy 1827-ben, román–szerb kötődésű ügyvédként a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet.
Erről Nyáry Krisztián az Index.hu-n 2016. 06. 04-én megjelent írásában így beszél: „Az ország történelmében először, 1826-ban magyar nyelven adott be ügyvédi keresetlevelet a törvényben előírt latin helyett. Szokatlanul hazafias tettnek számított ez, amely tíz évvel előzte meg magyar hivatalos nyelvvé nyilvánítását. A városi tanácsban helyet foglaló német ajkú polgárok nem is örültek neki, annál inkább a pesti magyar írók, a 24 éves jogász barátai. A magyar nyelvért kiálló ügyvédet Gozsdu Manónak hívták, és románnak született. Egyszerre tartotta magát jó magyarnak és jó románnak. Ő lett az erdélyi és magyarországi románság legfontosabb mecénása, akinek örökségén még halála után 140 évvel is pereskedett Magyarország és Románia. Életében a román nacionalisták a magyarokat kiszolgáló árulónak tartották, a magyar nacionalisták pedig román szeparatistának. Ő azt vallotta, hogy a két nép összefogásra van ítélve.”
Mindezt tette azért, mert érdekelte a közélet, amelynek formálásában részt is vett, ezen belül is kiemelt figyelmet fordított a nyelvhasználatra, amely törekvés jelenleg, fordított alapállásban a romániai magyar közösség jogos igénye. Érdekes és tanulságos paradoxon – a jelenlegi helyzetből visszatekintve –, hogy a magyar hivatalos és szakmai nyelv térhódításáért Magyarországon egy román származású jogász harcolt az – akkor még – német többségű Budapesten… Mellesleg az akkori törvények szerint a beadvány a magyar nyelv használata miatt törvényellenes volt.
1848 tavaszán egy ideig részt vett a magyarországi és erdélyi ortodox egyház egyesüléséért folyó küzdelemben. 1848. június 24-én, a képviselőházi választásokon vereséget szenvedett Eftimie Murguval szemben az oravicai kerületben. Ezután visszavonult az aktív politizálástól. Az Októberi diploma kibocsátása után, 1861 elején kinevezték Krassó vármegye főispánjává. Az első vármegyei közgyűlést 1861. február 27-én az ő elnökletével tartották meg, ezen a román többségű törvényhatósági bizottmány részletesen szabályozta a hivatali nyelvhasználatot. Az év nagyobb részét azonban az Országgyűlés felsőházának vitáin töltötte, amely az ülésszak kezdetén titkárává választotta. Novemberben, az Országgyűlés feloszlatása után lemondott a főispáni tisztségről. Politikai és főleg az 1848-as tevékenységéről később beszélünk.
1854-ben fölosztotta a budapesti Király utcai telket, amelyre később egy sor raktárépületet emelt, erre a telekre építette a nevét viselő alapítvány 1901-ben a ma Budapest egyik legfelkapottabb szórakozási (és nem csak) központjaként ismert Gozsdu-udvart.
Hangsúlyos közéleti, szakmai és jótékonysági tevékenysége során szép lassan a budapesti román szellemi elit vezetője lett, véleményének súlya volt az egész magyarországi románság körében. Tevékenységére jellemző, hogy mindkét nemzetet támogatta, megvásárolt például a Magyar Tudós Társaságnak egy ritka régi magyar okiratot, vagy finanszírozta a Budai Egyetemi Nyomda román nyelven kiadott műveit. Jelen anyag megírásakor Nyáry Krisztián hivatkozott műveit, valamint a Wikipedián fellelhető információkat használtuk fel.
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)
A jelenlegi sajátos, a román–magyar együttélés jogi problémái által szabdalt erdélyi közéletben úgy gondoljuk, nem mellékes megjeleníteni egy olyan kettős identitású, román–magyar ügyvéd életútját, munkáját és tevékenységét, amelynek hatásai mind a múltban, mind a jelenben érintik mindkét nemzetet.
Gozsdu Manóról (Emanuil Gojdu) van szó. Kettős, román–magyar identitásáért mindkét részről sok kritikusa volt, pedig mindkét nemzetnek óriási szolgálatokat tett mind tevékenysége, mind a nevét viselő magánalapítványa által, amint azt az alábbiakban látni fogjuk.
Gozsdu Nagyváradon született 1802. február 9-én. Apja Atanasie Gozsdu, macedón eredetű román gazdag marhakereskedő, anyja a bihari Ana Poynar volt. Otthon románul, ügyfeleikkel görögül, magyarul és szerbül beszéltek. A középiskolát a nagyváradi premontrei gimnáziumban és az egri érseki gimnáziumban végezte, majd Nagyváradon és Pozsonyban szerzett jogi oklevelet. 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd ugyanitt Vitkovics Mihály mellett volt ügyvédjelölt. Jellemző, hogy Vitkovics mind a magyar, mind a szerb irodalomban mint irodalmár is ismert, kettős kötődésű ember volt, irodája a pesti irodalmi élet egyik központja volt.
Budapesten ismerkedett meg a fővárosi macedoromán családokkal, valamint az erdélyi és magyarországi román értelmiséggel, és barátságot kötött Andrei Şagunával. 1826-ban magyar nyelvű versei jelentek meg a Szép-Literatúrai Ajándékban. Nagy vagyonát főleg bűnügyi perekből szerezte.
Nagyon érdekes, hogy 1827-ben, román–szerb kötődésű ügyvédként a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet.
Erről Nyáry Krisztián az Index.hu-n 2016. 06. 04-én megjelent írásában így beszél: „Az ország történelmében először, 1826-ban magyar nyelven adott be ügyvédi keresetlevelet a törvényben előírt latin helyett. Szokatlanul hazafias tettnek számított ez, amely tíz évvel előzte meg magyar hivatalos nyelvvé nyilvánítását. A városi tanácsban helyet foglaló német ajkú polgárok nem is örültek neki, annál inkább a pesti magyar írók, a 24 éves jogász barátai. A magyar nyelvért kiálló ügyvédet Gozsdu Manónak hívták, és románnak született. Egyszerre tartotta magát jó magyarnak és jó románnak. Ő lett az erdélyi és magyarországi románság legfontosabb mecénása, akinek örökségén még halála után 140 évvel is pereskedett Magyarország és Románia. Életében a román nacionalisták a magyarokat kiszolgáló árulónak tartották, a magyar nacionalisták pedig román szeparatistának. Ő azt vallotta, hogy a két nép összefogásra van ítélve.”
Mindezt tette azért, mert érdekelte a közélet, amelynek formálásában részt is vett, ezen belül is kiemelt figyelmet fordított a nyelvhasználatra, amely törekvés jelenleg, fordított alapállásban a romániai magyar közösség jogos igénye. Érdekes és tanulságos paradoxon – a jelenlegi helyzetből visszatekintve –, hogy a magyar hivatalos és szakmai nyelv térhódításáért Magyarországon egy román származású jogász harcolt az – akkor még – német többségű Budapesten… Mellesleg az akkori törvények szerint a beadvány a magyar nyelv használata miatt törvényellenes volt.
1848 tavaszán egy ideig részt vett a magyarországi és erdélyi ortodox egyház egyesüléséért folyó küzdelemben. 1848. június 24-én, a képviselőházi választásokon vereséget szenvedett Eftimie Murguval szemben az oravicai kerületben. Ezután visszavonult az aktív politizálástól. Az Októberi diploma kibocsátása után, 1861 elején kinevezték Krassó vármegye főispánjává. Az első vármegyei közgyűlést 1861. február 27-én az ő elnökletével tartották meg, ezen a román többségű törvényhatósági bizottmány részletesen szabályozta a hivatali nyelvhasználatot. Az év nagyobb részét azonban az Országgyűlés felsőházának vitáin töltötte, amely az ülésszak kezdetén titkárává választotta. Novemberben, az Országgyűlés feloszlatása után lemondott a főispáni tisztségről. Politikai és főleg az 1848-as tevékenységéről később beszélünk.
1854-ben fölosztotta a budapesti Király utcai telket, amelyre később egy sor raktárépületet emelt, erre a telekre építette a nevét viselő alapítvány 1901-ben a ma Budapest egyik legfelkapottabb szórakozási (és nem csak) központjaként ismert Gozsdu-udvart.
Hangsúlyos közéleti, szakmai és jótékonysági tevékenysége során szép lassan a budapesti román szellemi elit vezetője lett, véleményének súlya volt az egész magyarországi románság körében. Tevékenységére jellemző, hogy mindkét nemzetet támogatta, megvásárolt például a Magyar Tudós Társaságnak egy ritka régi magyar okiratot, vagy finanszírozta a Budai Egyetemi Nyomda román nyelven kiadott műveit. Jelen anyag megírásakor Nyáry Krisztián hivatkozott műveit, valamint a Wikipedián fellelhető információkat használtuk fel.
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 24.
Mesebeli megmérettetés
Cserkészek országos vetélkedője
Országos döntőn mérkőzhettek meg a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) és a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség (VMCSSZ) legkitartóbb őrsei. 34 őrs mérte össze bátorságát május 20-án Segesváron. De nézzük csak meg közelebbről, hogy milyen próbákat álltak ki. Figyelem, a cikk nyomokban mesei elemeket tartalmaz!
A MaKCseV – Szövetségi Vetélkedő Őrsöknek több részből álló, országos szintű verseny kiscserkész és cserkész korosztályú őrsök számára. (Az őrs a cserkészet működési egysége, amely 8-10 azonos korú és többnyire azonos nemű gyerekből áll.) Azok az őrsök, amelyek jól teljesítették a feladatokat, részt vehettek a körzeti döntőn, majd akik ott is ügyeskedtek, továbbjutottak a segesvári országos megmérettetésre. Az őrsök térképet kaptak, aminek segítségével az összes helyszínre el kellett jussanak megadott időn belül. A boszorkányok erdejében felvarrták a varázsgombokat a vasorrú bába kendőjére, így kedves öregasszonnyá változott, aki teával kedveskedett a versenyzőknek. Alighogy elhagyták az erdőt, az őrsök újabb próbatétellel találták szemben magukat: a rabul ejtett királykisasszonyt szabadították ki az ördög karmai közül. A tündérek kertjében sem pihenhettek, ugyanis segíteniük kellett nekik a rendrakásban és a vízhordásban – amire csak egy kiskanál állt a rendelkezésükre. A következő helyszínen is össze kellett dolgozniuk az őrstagoknak, hiszen a feladatot kommunikáció nélkül kellett megoldaniuk, nehogy a komor Kacor királyt felébresszék. Bár nem volt a legkönnyebb, egy kis kompromisszummal ezt is megoldották a versenyzők. A varázslépcsőn a memóriájukat ellenőriztük le, és a szőke herceg segítségével átkelhettek a virágos mezőre, ahol kirakósdarabkákat összeillesztve találták ki, hogy ki lopta el a királylány aranyszőrű bárányát. Az éléskamrában a kis gömböccel találkoztak, akinek levest főztek, és megtanították a mértéktartásra. A verseny díjazottai: Kiscserkész korosztály: I. díj: Kentaur őrs (a szilágysomlyói 16-os számú Báthory István cserkészcsapat), II. díj: Mogyorós pele őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Gyöngyvirág őrs (a brassói 105-ös számú Szemlér Ferenc cserkészcsapat). Cserkész korosztály: I. díj: Vöröshangya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), II. díj: Galagonya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Természetvédők őrs (a sepsiszentgyörgyi 14-es számú dr. Kovács Sándor cserkészcsapat). A nyertes őrsök ingyen táborozhatnak Budapesten, a Határtalanul programsorozat keretében. A vetélkedőt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Communitas Alapítvány támogatta. 263 cserkész viselte büszkén a nyakkendőjét ezen a rendezvényen, és bár az idei évben véget ért a verseny, jövőre megújult erővel vágunk bele újra, hogy az őrsökben erősödjön a csapatszellem, fejlődjön az őrstagok közti együttműködés, megtanuljanak kompromisszumot kötni, valamint a legfontosabb: mozgósítsuk a szövetségünket!
Görbe Helga (szatmárnémeti 44-es számú Dsida Jenő cserkészcsapat) / Népújság (Marosvásárhely)
Cserkészek országos vetélkedője
Országos döntőn mérkőzhettek meg a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) és a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség (VMCSSZ) legkitartóbb őrsei. 34 őrs mérte össze bátorságát május 20-án Segesváron. De nézzük csak meg közelebbről, hogy milyen próbákat álltak ki. Figyelem, a cikk nyomokban mesei elemeket tartalmaz!
A MaKCseV – Szövetségi Vetélkedő Őrsöknek több részből álló, országos szintű verseny kiscserkész és cserkész korosztályú őrsök számára. (Az őrs a cserkészet működési egysége, amely 8-10 azonos korú és többnyire azonos nemű gyerekből áll.) Azok az őrsök, amelyek jól teljesítették a feladatokat, részt vehettek a körzeti döntőn, majd akik ott is ügyeskedtek, továbbjutottak a segesvári országos megmérettetésre. Az őrsök térképet kaptak, aminek segítségével az összes helyszínre el kellett jussanak megadott időn belül. A boszorkányok erdejében felvarrták a varázsgombokat a vasorrú bába kendőjére, így kedves öregasszonnyá változott, aki teával kedveskedett a versenyzőknek. Alighogy elhagyták az erdőt, az őrsök újabb próbatétellel találták szemben magukat: a rabul ejtett királykisasszonyt szabadították ki az ördög karmai közül. A tündérek kertjében sem pihenhettek, ugyanis segíteniük kellett nekik a rendrakásban és a vízhordásban – amire csak egy kiskanál állt a rendelkezésükre. A következő helyszínen is össze kellett dolgozniuk az őrstagoknak, hiszen a feladatot kommunikáció nélkül kellett megoldaniuk, nehogy a komor Kacor királyt felébresszék. Bár nem volt a legkönnyebb, egy kis kompromisszummal ezt is megoldották a versenyzők. A varázslépcsőn a memóriájukat ellenőriztük le, és a szőke herceg segítségével átkelhettek a virágos mezőre, ahol kirakósdarabkákat összeillesztve találták ki, hogy ki lopta el a királylány aranyszőrű bárányát. Az éléskamrában a kis gömböccel találkoztak, akinek levest főztek, és megtanították a mértéktartásra. A verseny díjazottai: Kiscserkész korosztály: I. díj: Kentaur őrs (a szilágysomlyói 16-os számú Báthory István cserkészcsapat), II. díj: Mogyorós pele őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Gyöngyvirág őrs (a brassói 105-ös számú Szemlér Ferenc cserkészcsapat). Cserkész korosztály: I. díj: Vöröshangya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), II. díj: Galagonya őrs (a szászrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat), III. díj: Természetvédők őrs (a sepsiszentgyörgyi 14-es számú dr. Kovács Sándor cserkészcsapat). A nyertes őrsök ingyen táborozhatnak Budapesten, a Határtalanul programsorozat keretében. A vetélkedőt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Communitas Alapítvány támogatta. 263 cserkész viselte büszkén a nyakkendőjét ezen a rendezvényen, és bár az idei évben véget ért a verseny, jövőre megújult erővel vágunk bele újra, hogy az őrsökben erősödjön a csapatszellem, fejlődjön az őrstagok közti együttműködés, megtanuljanak kompromisszumot kötni, valamint a legfontosabb: mozgósítsuk a szövetségünket!
Görbe Helga (szatmárnémeti 44-es számú Dsida Jenő cserkészcsapat) / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 25.
Felhívás nyári egyetemen való részvételre
A Kisebbségi Jogvédő Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2017-ben is megrendezi a Kisebbségvédelem Európában c. nyári egyetemet, melyre elsősorban határon túlról származó joghallgatók, fiatal jogászok, ügyvédek jelentkezését várjuk, de indokolt esetben más tudományterületek hallgatóinak, képviselőinek is lehetővé tesszük a részvételt.
Többek között várható előadóink: Potápi Árpád János, dr. Navracsics Tibor, Kalmár Ferenc, dr. Kardos Gábor, dr. Elek Zsófia.
Várható szabadidős programjaink: beszélgetés és közös éneklés Sebestyén Márta előadóművésszel, parlamenti látogatás, QuizNight, nemzetpolitikai vetélkedő, kastély- és templomlátogatás, városnézés.
A nyári egyetem 2017. július 30.–augusztus 5. között kerül megrendezésre Gödöllőn és Budapesten. A hallgatók számára ösztöndíj biztosított, amely magában foglalja a képzést, a szállást, a napi háromszori étkezést, a rendezvény keretében megszervezésre kerülő utazások költségét, valamint a belépődíjakat. Az ösztöndíj nem tartalmazza az oda- és hazautazás költségét.
Jelentkezéssel kapcsolatos további információk:
www.kji.hu
jogvedo.intezet@kji.hu. Nyugati Jelen (Arad)
A Kisebbségi Jogvédő Intézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2017-ben is megrendezi a Kisebbségvédelem Európában c. nyári egyetemet, melyre elsősorban határon túlról származó joghallgatók, fiatal jogászok, ügyvédek jelentkezését várjuk, de indokolt esetben más tudományterületek hallgatóinak, képviselőinek is lehetővé tesszük a részvételt.
Többek között várható előadóink: Potápi Árpád János, dr. Navracsics Tibor, Kalmár Ferenc, dr. Kardos Gábor, dr. Elek Zsófia.
Várható szabadidős programjaink: beszélgetés és közös éneklés Sebestyén Márta előadóművésszel, parlamenti látogatás, QuizNight, nemzetpolitikai vetélkedő, kastély- és templomlátogatás, városnézés.
A nyári egyetem 2017. július 30.–augusztus 5. között kerül megrendezésre Gödöllőn és Budapesten. A hallgatók számára ösztöndíj biztosított, amely magában foglalja a képzést, a szállást, a napi háromszori étkezést, a rendezvény keretében megszervezésre kerülő utazások költségét, valamint a belépődíjakat. Az ösztöndíj nem tartalmazza az oda- és hazautazás költségét.
Jelentkezéssel kapcsolatos további információk:
www.kji.hu
jogvedo.intezet@kji.hu. Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 25.
Új kiállítás a Csíki Székely Múzeumban – nagy nevekkel
Megnyitották a Művészek ágyúdörgésben. Erdély az első világháborúban című kiállítást a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. A huszonnégy művész száz munkájából álló tárlat július végéig látogatható.
Az első világháború éveinek centenáriuma minden országban „mozgósította” a történészeket, művészettörténészeket, muzeológusokat, hogy a máig ható eseménysort újraelemezzék, a dokumentumokat feltárják, az ismert vagy eddig rejtett tárgyi emlékeket bemutassák a közönségnek. Ebben a témában már eddig is számos kiállítás valósult meg szerte a nagyvilágban, ehhez csatlakozott most a Csíki Székely Múzeum is, folytatva az eddigi tárlatok immár elvárt magas színvonalú megszervezését.
Két jeles kutató, Murádin Jenő (Kolozsvár) és Szücs György (Budapest) vállalkozott arra, hogy összeállítson egy impozáns műtárgylistát és egy reprezentatív katalógust.
A csütörtök esti kiállításmegnyitót közel egyéves szervezőmunka előzte meg, amelynek eredményeként huszonnégy képzőművész száz alkotását tekinthetik meg az érdeklődők július 30-ig a Mikó-vár emeleti termeiben – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója.
„A múzeum életében ez az első alkalom, amikor több mint tíz kölcsönző intézményről beszélhetünk, ebből öt magyarországi és öt erdélyi, továbbá a Csíki Székely Múzeum 19 saját alkotással járult hozzá a tárlat megvalósításához. Ez egy rendkívül jó érzékkel, nagyon színvonalasan megvalósított tárlat, amely alkalmával olyan nagy neveket hoztunk Csíkszeredába, amelyek korábban sohasem voltak Székelyföldön, a megyeszékhelyen pedig biztosan nem. Gondolok itt például Vaszary Jánosra, Hans Ederre, Stróbl Alajosra, mellettük pedig a mi székely festőóriásainkra, Nagy Istvánra és Márton Ferencre” – sorolta Gyarmati.
A kiállításmegnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében hangsúlyozta, reméli, hogy ez a kiállítás új áttörés lesz a múzeum életében. „A hasonló témák kapcsán az erdélyi városok együtt mutathatják meg azokat az értékeiket, amelyek összekötnek minket. Az első világháború végén voltak vesztesek és győztesek, és bár mi vesztesekként a nyertesek országában élünk – már ha így éljük meg, de ez nem kötelező –, abban az időszakban sok olyan esemény volt, ami összeköt bennünket, és ezt már sajnos senki sem veheti el tőlünk” – hangsúlyozta a polgármester.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában arról beszélt, mennyire tökéletesen lefedik a kiállított művek az első világháború időszakát.
A köszöntőbeszédeket követően Murádin Jenő művészettörténész méltatta a kiállítást. „Egy olyan kiállítás résztvevői vagyunk, amely példamutató elrendezéssel tárja elénk ezt a hatalmas anyagot, és amely szemléletesen mutatja fel, hogy milyen tényleges vízválasztója volt Európa történelmének a száz évvel ezelőtti világháború” – emelte ki Murádin Jenő. Végül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese a megnyitó zárómozzanataként kiemelte, sok művész már a háború elején életét vesztette, azok munkájából azonban, akik életben maradtak, Csíkszeredán túlmutató, európai színvonalú kiállítást tudnak bemutatni a Csíki Székely Múzeumban.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro
Megnyitották a Művészek ágyúdörgésben. Erdély az első világháborúban című kiállítást a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. A huszonnégy művész száz munkájából álló tárlat július végéig látogatható.
Az első világháború éveinek centenáriuma minden országban „mozgósította” a történészeket, művészettörténészeket, muzeológusokat, hogy a máig ható eseménysort újraelemezzék, a dokumentumokat feltárják, az ismert vagy eddig rejtett tárgyi emlékeket bemutassák a közönségnek. Ebben a témában már eddig is számos kiállítás valósult meg szerte a nagyvilágban, ehhez csatlakozott most a Csíki Székely Múzeum is, folytatva az eddigi tárlatok immár elvárt magas színvonalú megszervezését.
Két jeles kutató, Murádin Jenő (Kolozsvár) és Szücs György (Budapest) vállalkozott arra, hogy összeállítson egy impozáns műtárgylistát és egy reprezentatív katalógust.
A csütörtök esti kiállításmegnyitót közel egyéves szervezőmunka előzte meg, amelynek eredményeként huszonnégy képzőművész száz alkotását tekinthetik meg az érdeklődők július 30-ig a Mikó-vár emeleti termeiben – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója.
„A múzeum életében ez az első alkalom, amikor több mint tíz kölcsönző intézményről beszélhetünk, ebből öt magyarországi és öt erdélyi, továbbá a Csíki Székely Múzeum 19 saját alkotással járult hozzá a tárlat megvalósításához. Ez egy rendkívül jó érzékkel, nagyon színvonalasan megvalósított tárlat, amely alkalmával olyan nagy neveket hoztunk Csíkszeredába, amelyek korábban sohasem voltak Székelyföldön, a megyeszékhelyen pedig biztosan nem. Gondolok itt például Vaszary Jánosra, Hans Ederre, Stróbl Alajosra, mellettük pedig a mi székely festőóriásainkra, Nagy Istvánra és Márton Ferencre” – sorolta Gyarmati.
A kiállításmegnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében hangsúlyozta, reméli, hogy ez a kiállítás új áttörés lesz a múzeum életében. „A hasonló témák kapcsán az erdélyi városok együtt mutathatják meg azokat az értékeiket, amelyek összekötnek minket. Az első világháború végén voltak vesztesek és győztesek, és bár mi vesztesekként a nyertesek országában élünk – már ha így éljük meg, de ez nem kötelező –, abban az időszakban sok olyan esemény volt, ami összeköt bennünket, és ezt már sajnos senki sem veheti el tőlünk” – hangsúlyozta a polgármester.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában arról beszélt, mennyire tökéletesen lefedik a kiállított művek az első világháború időszakát.
A köszöntőbeszédeket követően Murádin Jenő művészettörténész méltatta a kiállítást. „Egy olyan kiállítás résztvevői vagyunk, amely példamutató elrendezéssel tárja elénk ezt a hatalmas anyagot, és amely szemléletesen mutatja fel, hogy milyen tényleges vízválasztója volt Európa történelmének a száz évvel ezelőtti világháború” – emelte ki Murádin Jenő. Végül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese a megnyitó zárómozzanataként kiemelte, sok művész már a háború elején életét vesztette, azok munkájából azonban, akik életben maradtak, Csíkszeredán túlmutató, európai színvonalú kiállítást tudnak bemutatni a Csíki Székely Múzeumban.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro