Székelyföld Budapesten
Székelyföld is jelen volt a hétvégén megrendezett legnagyobb magyarországi turisztikai seregszemlén. Az Utazás Kiállítás 2017 turisztikai rendezvényen Kovászna, Hargita és Maros megye turisztikai egyesületei népszerűsítették a térség idegenforgalmi ajánlatait – közölte közös közleményében a három megye önkormányzata.
Az idén 40. alkalommal megszervezett eseménynek helyet adó Hungexpo Budapesti Vásárközpontban a látogatók 23 ország 300 kiállítójának ajánlataiból válogathatnak. Az országos képviselet mellett fontos, hogy Magyarország piacvezető turisztikai kiállításán Székelyföldet idén új arculattal, közös standdal reklámozzuk – fogalmazott Jánó Szabolcs, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület igazgatója. „A külföldi turista azért utazik Székelyföldre, hogy olyan élményekben és programokban legyen része, amelyeket otthon nincs lehetősége megtapasztalni. Éppen ezért a magyarországi turisták főként a háromszéki mofetták és gyógykezelési lehetőségek felől érdeklődnek, elmondásuk szerint kirándulásuk során szívesen látogatnak el a háromszéki épített örökségekhez, kúriákhoz, kastélyokhoz” – tette hozzá. A budapesti Hungexpón Hargita megyét a Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás képviseli, amelynek alapító tagja Hargita Megye Tanácsa. A társulás munkatársai a megyét népszerűsítő brosúrákat és katalógusokat állítottak ki, illetve programcsomagokat és kedvezményeket kínálnak. A mostani kiállításra ötnapos húsvéti programcsomagot vittek, amely a hagyományos foglalkozásokat, mint például a tojásfestés, de a kikapcsolódást, így a wellnesst is magában foglalja. Ezenkívül sóvidéki programcsomagot is ajánlottak, de jelen voltak a Bringaexpón is, ahol a Gyilkos-tó fölötti via ferratát és a bicikliútvonalakat kínálják. Maros megye turisztikai stratégiájában kiemelt jelentőségű a megyébe látogató magyarországi turisták számának a növelése, éppen ezért tartja fontosnak a Maros megyei önkormányzat elnöke, Péter Ferenc, hogy a megye jelen legyen a budapesti kiállításon. „Jelenleg is igen nagyszámú magyarországi turista érkezik Maros megyébe, és többségük nemcsak a mi látnivalóinkra kíváncsi, hanem továbbutazik Hargita vagy Kovászna megyébe. Ez is azt mutatja, hogy a három megyének érdemes közös turisztikai fejlesztésekben gondolkodnia, illetve egy székelyföldi desztináció kidolgozásával erősíthetjük a közös brandet, és hatékonyabbá tehetjük a régió látnivalóinak és turisztikai programjainak a népszerűsítését” – emelte ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eltávolodás a Neumann-univerzumban
A digitális technológia térhódításával, azáltal, hogy a Gutenberg-galaxistól egyre inkább eltávolodunk a Neumann-univerzum felé, maga a költészet is megváltozik – mutattak rá a Helikon folyóirat legutóbbi estjének meghívottai.
A kincses városbeli Gaudeamus könyvesboltban László Noémi költő, a folyóirat versrovatának szerkesztője három fiatal szerző legújabb műveit, a kolozsvári Horváth Benji: Az amnézia útja; valamint a budapesti Nagy Kata: Inkognitóablak és a szintén budapesti Tolvaj Zoltán: Fantomiker című verseskötetét mutatta be pénteken a gyér közönségnek.
A József Attila Kör (JAK) és a Prae.hu gondozásában megjelent kötetek közös vonása, hogy a veszteségről, annak feldolgozásáról szólnak, néha a szerzők szerint is túl személyesen. László Noémi első, az Arany-év kapcsán felmerült kérdésére, hogy a mai kor költőjére a romantikus vagy a klasszikus költőideál jellemzőbb, a szerzők inkább a kettő közötti folytonos egyensúlyozásra mutattak rá. Bár a budapesti Telep Csoport példája alapján a magyarországi költészetre inkább az eltávolodás a jellemző, egyesek tudatosan is törekednek arra, hogy ne mutassák meg túlságosan magukat, de a költőknél mindig is megfigyelhető bipolaritás továbbra is jelen van – hangzott el.
Tolvaj Zoltán szerint, aki 9 év után publikált ismét, „nála ez a kettősség elég káros tud lenni”. Mint elmondta, a JAK szerkesztői több mint 500 oldalas kéziratból rakták össze az alig százoldalas kötetet. A kemény szerkesztői munka az egyéves szünet után újabb kötettel jelentkező Horváth Benji esetében is megmutatkozott. „Úgy küldtem el a kéziratot, hogy már utáltam kicsit” – vallotta be a kolozsvári költő, aki szerint nyolc év szerkesztett formában már sokkal szimpatikusabb anyaga található meg a kötetben.
„Három hónappal a megjelenés előtt szinte minden verset újradolgoztam” – tette hozzá, költőtársaival együtt elismerve, azáltal, hogy papír helyett számítógépen íródik, és legtöbbször online jelenik meg először, maga a vers, a versírás is átalakul, egyre nehezebben nyeri el végleges formáját, hiszen a szerzőnek lehetősége van folyamatosan alakítani rajta. A virtuális világ más módon is beférkőzik a költészetbe, Horváth Benji például az első magyarországi YouTube-sztártól, Szalacsi Sándortól származó idézettel ütötte fel kötete harmadik ciklusát.
A kötetek kapcsán a modern világ egyre meghatározóbb „kellékeinek” minősülő tudatmódosító szerek is szóba kerültek, és felmerült a kérdés, lehet-e ma egyáltalán józanul írni. Tolvaj Zoltán úgy vélte, a mai nagyvárosi ember rohanó világában egyre inkább alkohol vagy más tudatmódosító szer révén valósul meg „az idő megragadása, jön létre a tér”.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Egy Tisza-örökös Arany Jánosról
Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak, a kommunizmus idején sulykolt híreszteléseknek sokszor ellentmondanak a dokumentumok – állapítja meg Tisza Kálmán, a vele azonos nevű néhai miniszterelnök Marosvásárhelyen élő dédunokája a Krónikának a költő születésnapjának bicentenáriuma alkalmából adott interjúban. Az 1949. március 2-ai kitelepítés és vagyonelkobzás elszenvedőiként kérdezőt és válaszolót sorstársi-baráti viszony köti össze, ezért a beszélgetésben a tegező forma használata.
– Az Arany János szülővárosához, Nagyszalontához közel fekvő Geszt a mai Magyarország területén található. A két Tisza, azaz a két miniszterelnök: Kálmán és István a geszti kastélyból indult útnak. A család egy része Trianon után Erdélyben maradt, édesapád családja is. Elöljáróban talán nem árt egy kis családtörténet, hisz Arany János emléke is indokolja ezt.
– A Tisza család a borosjenői és szegedi előnevet kapta és használta. Geszt a család történetében új szerzeményű birtoknak számít, ugyanis az egyik elődünk/ősünk 1760-ban költözött oda, miután királyi adományként megkapta a török dúlások idején odaveszett Borosjenő helyett. A szegedi előnevet és grófi rangot Tisza Lajos kapta a királytól 1883-ban Szeged városának újjáépítésében szerzett érdemeiért az 1879-es árvíz után, mely csaknem teljesen elsöpörte a várost. A királyi adományozás természetesen kiterjedt jog szerint a törvényes utódokra is. Dédapám – puritán gondolkodása folytán – nehezen egyezett bele az említett méltóságcím elfogadásába, végül halálos ágyán fekvő testvérének kérésére engedelmeskedett. Már öt éve miniszterelnök volt, és még egyetlen hazai rendjelnek sem volt tulajdonosa.
Érdekes például az a történet, amikor Károly román király Budapesten tett tisztelgő látogatása alkalmával román csillagrendet adományozott Tisza Kálmánnak, s erre a magyar király személye körüli miniszter, aki egyébként a Tisza-kabinet minisztere is, azonnal előterjesztést nyújtott be a királynak, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöknek a Szent István-rend nagykeresztje adományoztassék (...). Az I. világháború után meghúzott országhatárok a Tiszák birtokait is átszelték. A Romániához csatolt birtokrészek központja Bihar megyében, Erdőgyarak községben, a Csegőd-pusztán a 19. század második felében épült kastély volt, és a miniszterelnök másodszülött fiának, az én nagyapámnak a tulajdonához tartozott. A háború után az akkori törvények értelmében nagyapám szabadon választhatott az anyaország és Erdély közt. Itt maradt. Csegődön nagyapám virágzó gazdaságot hagyott édesapámra (Györgyre), aki komoly szaktudással, modern agrotechnika alkalmazásával továbbfejlesztette azt. Fejlettségét az is bizonyította, hogy az 1945-ös földreform után is meghagyták mintagazdaságnak, ami elég ritka dolog volt akkortájt, mert a hírhedt 187-es számú törvényrendelet szerint a birtokokat 50 hektárra zsugorították.
Családunkat, szüleimet Csegődön érte az 1949-es kitelepítés, amikor minden ingó és ingatlan vagyont elkoboztak tőlünk, és kényszerlakhelyre hurcoltak bennünket Marosvásárhelyre. Majd sok-sok zaklatás, házkutatás után apámat koholt vádak alapján, a társadalmi rend elleni bujtogatás címén 14 évi kemény börtönre ítélte a kolozsvári hadbíróság. 1964-ben, ötévi raboskodás után szabadult a román politikai irányváltás következtében. Akkor engedték szabadon – amerikai nyomásra – a politikai foglyokat, rá egy évre jelentették ki hivatalosan, hogy vége az osztályharcnak. Gesztet nagyapám testvérbátyja, Tisza István (miniszterelnök) és örökösei bírták a II. világháború végéig.
– Kérlek, beszélj Arany János Geszten töltött éveiről. Hogyan került nevelőnek, házitanítónak a Tisza családhoz?
– A költő 1851-ben és 52-ben lakott Geszten, mely idő alatt már a magánéletbe visszavonult egykori bihari konzervatív politikus, Tisza Lajos (1798–1856) és Teleki Julianna grófnő legkisebb fiának, a költői hajlamú Domokosnak volt a nevelője, házitanítója. Ami most igen fontos: a szabadságharc elbukása után Arany Jánosnak is tartania kellett a megtorlásoktól forradalmi tevékenysége miatt. Szalonta környékén bujkált egy ideig, s a katonai őrjáratok ütemes lépéseit hallva a házaikba húzódott emberek azt suttogták: „Most mennek Aranyért”. De Kenyeres János szalontai szolgabírónak köszönhetően nem esett bántódása. Viszont anyagi gondokkal küzdött, állása bizonytalan volt, mert az akkori megyefőnök kifogásolta a rebellis munkatársat. Röviden: Arany János elfogadta a Tisza család meghívását, Gesztre költözött, és 1851. május 13-án állását elfoglalta. Tanítványa, Tisza Domokos akkor 14 éves volt.
A Tisza család története kötetben
Tisza Kálmán hitelt érdemlően megírta a borosjenői és szegedi nemesi előnevet viselő Tisza család történetét a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére, amelyben szó esik a költő geszti éveiről is (megjelent magánkiadásban is: A Tisza család krónikája, Marosvásárhely, 2003). A szerző írásának ezt a mottót választotta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben." (Arany János: Domokos napra, Geszt, 1851. augusztus 4.)
Arany János személyében a kis Domokos a kor legnagyobb hazai költőjét nyerte mesterül, akit őszintén meg is szeretett. Felügyelete alatt bővíthette világirodalmi olvasottságát, s tőle vehette irányát költői fejlődése. Korai halála ellenére az ifjú költőtanítvány kötetnyi, mintegy kétszáz verset hagyott ránk, melyhez egykori mestere, a magyar irodalom óriása írt előszót. Rövid életrajzát is Arany János állította össze. A nagy költő geszti éveiről fiától, Arany Lászlótól tudhatunk meg többet, ugyanis Laci elég sok időt töltött apjánál, amikor is szabad idejében Tisza Domokossal és a hozzájuk érkező unokatestvérekkel, a Bethlen fiúkkal játszott a kastély parkjában, a tó körül.
Akkor kapta Arany Laci a Marokvas becenevet, mert keménykötésű, fekete hajú kisfiú volt. Aranynak Gesztről való távozásával nem szűnt meg barátsága Tisza Domokossal, amit gyakori levélváltásuk bizonyít. Azokban hazai és világirodalmi kérdésekről is szó esik. A költő később, gimnáziumi tanár korában is ellátogatott Gesztre Tiszáékhoz, majd Domokos is felkereste Aranyékat Nagykőrösön több ízben, de találkoztak ők Pesten is.
Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak sokszor ellentmondanak a dokumentumok. Például nevelői állása elfoglalásakor szállást a kastély első emeletén kapott. Az, hogy a költő a meleg nyári hónapokban szívesen időzött a kastély parkjában álló kies kerti lakásban, melynek zsuppos fedelére hatalmas bükk- és szilfák terjesztették árnyékukat – Arany szabad akaratából történt. 1971 óta Sáfrán György budapesti Arany-kutató és sok egymásba fonódó kéz munkája által az említett geszti házikóban Arany János Emlékmúzeum működik. A Tisza család Arany János emlékét mindig kegyelettel őrizte, műveit olvasta és alaposan ismerte. Tisza István miniszterelnöksége idején előadást is tartott Utazás Arany János körül címmel. Arany ízlésének nemességét, műveinek formai tökéletességét és nyelvének tiszta, bájos magyarságát Tisza István nemcsak csodálta, de baráti körökben gyakran magasztalta is.
– A bő negyedszázada kimúlt párt- és rendőrállam 50-es, 60-as éveiben hazug, rosszindulatú híresztelések kaptak szárnyra Arany János Geszten, a történelmi Tisza családnál töltött éveiről. A valóság feltárása is késztetett téged a költő geszti éveinek kutatására, tanulmányozására?
– A költő iránti tisztelet és a hézagtöltésre való igyekezet mellett motoszkált bennem egy kellemetlen, bántó gyermekkori megrázó élmény, amelyet felnőttkoromban kezdtem tisztázni magamban. Most sem panaszként mondom, csak kérdésedre válaszolok. Apám grófságáról és úgymond „kizsákmányoló” voltáról először az iskolában hallottam, Marosvásárhelyen elemistakoromban B. I. tanítónőtől. Az osztály nyilvánossága előtt történt felvilágosításokból semmit sem értettem sokáig, csak a kiközösítés keserűségét éreztem szégyenkezve. Utólag visszagondolva, valószínűleg a tanítónő a párttól kaphatta az utasításokat a földbirtokosság, az arisztokrácia befeketítésére. A korabeli sajtó is szorgoskodott ilyesmiben (Világosság, Kolozsvár; Brassói Népújság stb.).
Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a tanítónő önszorgalomból a párttól eredő sugallatokra rátett még néhány lapáttal, és túlzásba vitte a dolgokat. Természetesen már rég megbocsátottam neki – de nem felejtettem el! Tőle hallottam órán osztálytársaim előtt, hogy a népnek volt egy nagy-nagy költője, nagyon szegény volt, és apáméknál szolgált (így!), kizsákmányolták, kalibában altatták, és sokat dolgoztatták... Sokáig még otthon sem mertem bevallani az iskolában történteket. Kár volt, rosszul tettem, ahogy az a későbbiekben bebizonyosodott. De a legfontosabb most mégis az, hogy a kerek évforduló és az emlékév alkalmából gondoljunk kegyelettel az áldott emlékű költőre, Arany Jánosra, a magyar nyelv kiváló művészére és védelmezőjére.
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Az értékvesztés veszélye fenyegeti
A Székely Nemzeti Múzeum adott otthont annak a tudományos értekezletnek, melyen neves néprajzkutatók és fafaragók vették számba mindazt, amit nemzeti kultúránknak a székelykapukban formát öltő gyöngyszemeiről jelenleg tudni lehet. A szakmai előadásokkal fűszerezett tartalmas együttlét folyamán ugyanakkor értékes gondolatok is megfogalmazódtak a székelykapu-faragás és -állítás nemes hagyományának megőrzésére vonatkozóan.
A Budapestről, Bukarestből, Kolozsvárról, valamint Csík-, Udvarhely- és Háromszékről érkezett szakembereket, hagyományőrző egyesületek képviselőit, illetve a téma iránt érdeklődők népes táborát a rendezvény házigazdája, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
A meghívottak közül elsőként pedig a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány képviselője, dr. Furu Árpád néprajzkutató emelkedett szóra, aki a népi építészet értékeit felleltározó székelyföldi programokat és bennük rejlő lehetőségeket ismertette a Bartók Termet megtöltő hallgatósággal.
Ezt követően dr. Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató osztotta meg az 1930–1950 időszak háromszéki kapufaragásra vonatkozó ismereteit a jelenlévőkkel. Ennek során kiderült, hogy Erdélyben a román sovinizmus felerősödésével együtt, az 1920-as évek végére a magyarság trianoni sokk után történő feleszmélése és öntudatra ébredése is elkezdődött. Ez többek között a hagyományok felelevenítésében, köztük a székelykapu-állításban is megnyilvánult. Az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 1940-es bécsi döntés okozta öröm hatására pedig az a szokás újabb virágkorát élte. Ez a fordulat mondhatni az utolsó pillanatokban történt, ugyanis az 1800-as évek végén főleg Háromszéken bekövetkezett polgárosodás, majd a már említett román elnyomás hatására a székelykapu-állítás már kihalófélben volt. Éppen ezért a létező állomány megmentésére több próbálkozás is történt. Így Kézdivásárhelyen fafaragó szakosztályokat indítottak, Vargyason és Bitán tanfolyamokat szerveztek, az iskolákba általánosan bevezetett kézimunka órákon pedig a diákok a hagyományos díszítő motívumokkal is megismerkedhettek megyeszerte. A kézdivásárhelyi Józsiás-kert bejáratánál felállított óriás székelykapu például ennek a fellendülésnek volt az eredménye.
A kommunizmus idején ismét korlátozták ezt a fajta tevékenységet, ezért a székelykapu-állítás a passzív nemzeti ellenállás egyik eszközévé vált. Ugyanakkor kerültek olyan elkötelezett vidéki tanítók, mint a háromszéki id. Haszmann Pál, akinek a felkészültségén túl a kellő bátorsága is megvolt ahhoz, hogy a népi hagyományok ápolását intézményi keretek közé helyezze. Neki köszönhető 1973-ban megnyílt az immár nevét viselő csernátoni falumúzeum, mely időközben a népi faragás egyik Kárpát-medencei bástyája lett. Tevékenységéről az alapító unokája, az intézmény vezetését jelenleg ellátó Dimény-Haszmann Orsolya számolt be a hallgatóságnak. A családi hagyományt átörökítő és kiszélesítő édesapja, Haszmann Pál Péter pedig a kezdeteket idézte fel a rá jellemző ízes, székely nyelvezettel.
Dr. Pozsony Ferenc zabolai születésű néprajzkutató, kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus, a Székelykapuk új terekben és kontextusokban címmel tartott előadása szintén értékes elemekkel bővítette a témára vonatkozó ismereteinket. Többek között értelmezte a kapu fogalmát is, mely szerint az egyéni, családi, privát, közösségi és nyilvános, vagy tiltott, szakrális és profán terek elválasztását, védelmét, valamint szabályozott átlépését valósítja meg. Végig vezetett a közösségi székelykapuk történetén is, melyeket romantikus kultúra- és társadalomszemléletet tükrözött, világi középületek és intézmények előtt emelték őket a regionális és nemzeti jelentések közvetítésének céljával. Állításuk fénykora 1916–1920 közé esett, és újabb felvirágzása a Székelyföld 1940-es felszabadulásával vette kezdetét, amikor ez a magyar honvédek bevonulásának tiszteletére történt minden érintett településen.
Azt már dr. Kinda István sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató hozta tudomásunkra, hogy a Székelyföld fölötti uralmat a II. világháború végével ismét megkaparintó bukaresti hatalom ezek túlnyomó részét megsemmisítette. A kommunizmus bukása után azonban egy-egy település bejáratát jelző falukapuként visszaállították és ismét a nemzeti és helyi öntudat hordozóivá, valamint kifejezőivé váltak. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a polgármesterek közötti, kapuügyben megnyilvánuló versengés negatív hatására is, mely következtében eme nemzeti kincseinket az értékvesztés veszélye fenyegeti. A hagyományos és kézzel faragott, székely mivoltunkat tükröző jelképrendszer hordozása helyett ugyanis a méretbeli mutatók váltak elsődlegessé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Paksi atom: Orbán Viktort dicséri Victor Ponta
Facebook-bejegyzésben gratulált Magyarországnak és Orbán Viktor miniszterelnöknek Victor Ponta volt román kormányfő, miután az Európai Bizottság is hozzájárult a paksi atomerőmű orosz finanszírozással történő bővítéséhez.
A Bravó, Magyarország! Bravó, Orbán Viktor! felütéssel kezdődő bejegyzésben Ponta bírálja a Dacian Cioloș vezette előző, szakértői kormányt, amiért az nem foglalkozott a cernavodai atomerőmű bővítésével.
A szociáldemokrata politikus emlékeztetett: még miniszterelnökként megállapodást írt alá a kínai China General Nuclear Power Group állami céggel a cernavodai atomerőmű hármas és négyes reaktorának megépítéséről, amelynek hatmilliárd eurós költségeit teljes egészében Kína finanszírozta volna. Az erről szóló memorandumot 2015 novemberében írta alá Andrei Gerea akkori energiaügyi miniszter. „Aztán jött a szakértői kormány, és gúnyt űztek a projektből – és most őszintén nem táplálok vérmesebb reményeket az energiaügyek terén az új kormánnyal szemben sem. Úgyhogy felejtsük el az új cernavodai blokkokat" – fogalmaz Ponta.
Ezzel szembeállítva emlékeztet: Magyarország ez idő alatt a paksi bővítés orosz közreműködéssel és finanszírozással történő megvalósításáról tárgyalt. „Most pedig megkapták az Európai Bizottság engedélyét. Munkához látnak, és olcsó energiát termelnek, amit kinek adnak el? Eltalálták: Romániának!" – írta Ponta. Ezt azzal indokolta, hogy Romániában 2016-ban visszatértek a vajdahunyadi és olténiai szénüzemű erőművek felszámolásának ötletéhez, így az ország Ponta szerint kénytelen lesz Erdélyt az orosz technológiával előállított magyar árammal ellátni. „Most igazat adnak nekem abban, hogy Magyarország és Orbán Viktor dicséretet érdemel? Az, hogy mi belehalunk a saját ostobaságunkba, nem az ő dolguk" – fogalmazott Ponta, aki miniszterelnökként többször is keményen bírálta Orbán Viktort.
Orbán-Putyin telefonbeszélgetés
A paksi atomerőmű-beruházásról tárgyalt telefonon Orbán Viktor miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz államfő kedden, egy nappal azután, hogy az Európai Bizottság jóváhagyta: az építkezés magyar állami támogatást kapjon – közölte a budapesti Miniszterelnöki Sajtóiroda. A megbeszélést a magyar kormányfő kezdeményezte. Putyin és Orbán megvitatták a kétoldalú kapcsolatok aktuális kérdéseit, beleértve azon megállapodások teljesítését, amelyekről az orosz elnök február 2-ai budapesti látogatásán állapodtak meg. „Kifejezték egyebek mellett elégedettségüket az Európai Bizottság döntésével kapcsolatban, amely elhárította az akadályokat a Roszatom állami vállalat részvételével zajló, a magyar Paksi Atomerőmű két új blokkal való bővítésének megvalósítása elől" – áll a közleményben.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Székely szabadság napja: átlépné az akadályokat az SZNT
Bár a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal ismét akadályokat próbál gördíteni a székely szabadság napján tartandó tiltakozó megmozdulás szervezői elé, a Székely Nemzeti Tanács leszögezte: az eredeti forgatókönyv szerint tartják meg a pénteki rendezvénysorozatot.
Várhatóan idén sem marad konfliktusmentes a székely szabadság napján, pénteken tartandó megemlékezés, felvonulás és autonómiapárti tüntetés, melyet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nevében eljáró Siculitas Egyesület szervez Marosvásárhelyen. Bár a rendezvénysorozat szervezői a törvény előírásai szerint – már 2015-ben – bejelentették az idei megmozdulást a polgármesteri hivatalban, a városháza szerdán közleményben jelentette be: pénteken csak a székely vértanúk emlékműve melletti megemlékezést hagyta jóvá, a résztvevők felvonulását nem, és még kevésbé azt, hogy a résztvevők az úttesten vonuljanak.
A polgármesteri hivatal a dokumentumban megjegyezte: a szervezők rendelkezésére bocsátja a Mihai Eminescu Központ nagytermét, „hogy ott kulturális rendezvényeket tartsanak a székely szabadság napja alkalmából". Azt is hozzátette, hogy a polgármesteri hivatal „jóváhagyta, hogy legfeljebb tíz résztvevő a prefektusi hivatalhoz menjen, és ott petíciót nyújtson be, amint azt a törvény írja" – áll a közleményben. A hivatal álláspontja szerint a székely szabadság napja résztvevői kizárólag a járdán távozhatnak a megemlékezés helyszínéről.
Nem térnek el a forgatókönyvtől
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) csütörtökön közleményben szögezte le: véleményük szerint a polgármesteri hivatal sajtónyilatkozatban közölt tiltása törvénybe ütközik, s a rendezvényt az eredeti forgatókönyv szerint tartják meg. Kincses Előd, a megmozdulás szervezőinek jogi képviselője az MTI-nek elmondta, a városháza nem is tájékoztatta a székely szabadság napja szervezőit, csupán a sajtóközleményben rögzítette álláspontját.
Az ügyvéd egyértelműen hivatali hatalommal való visszaélésnek tekintette a városháza állásfoglalását. Emlékeztetett rá, hogy tavaly júniusban jogerős bírósági ítélet született arról, hogy a 2016-os és 2017-es demonstráció 2015 elején tett bejelentése jogszerű volt, és a bíróság arra kötelezte a polgármesteri hivatalt, hogy vegye tudomásul a bejelentést. A törvény értelmében a polgármester a bejelentést követő 48 órában tilthatta volna be a két rendezvényt, ezt azonban nem tette meg. Kincses Előd átiratban kérte a csendőrséget, hogy járjon el a szervezőkkel múlt pénteken kötött megegyezésnek megfelelően.
„Florea magyarellenessége nem meglepő már”
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján azt mondta, Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester az elmúlt húsz évben mindig is magyarellenes módon nyilvánult meg, nem csoda, hogy ismét akadályokat próbál gördíteni a székely szabadság napján tartandó tiltakozó megmozdulás elé. A szövetségi elnök az MTI kérdésére válaszolva megjegyezte: „Dorin Florea már nem tudja meglepni". Csak azon csodálkozik, hogy még mindig vannak olyan magyar emberek Marosvásárhelyen, akik nem veszik észre Florea magyarellenességét.
„Úgy emlékszem, hogy sem a bukaresti százezres kormányellenes tüntetést nem hagyta jóvá a polgármester, sem pedig a kolozsvári tízezrest, de ettől még felvonultak az emberek, és elmondták a véleményüket" – jelentette ki Kelemen Hunor. A politikus megjegyezte, ő maga egy korábban egyeztetett program miatt nem tud részt venni a marosvásárhelyi székely szabadság napján.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester csütörtöki sajtótájékoztatóján a marosvásárhelyi rendezvényen való részvételre buzdította a háromszékieket, és megjegyezte: minden olyan rendezvényt fontosnak tart, amely erősíti a magyar közösséget. Az elöljáró szerint Marosvásárhelyen „tapintható a kettős mérce", hiszen míg az orvosi és gyógyszerészeti egyetem (MOGYE) esetében egy hatályos törvény be nem tartása miatt senki nem vonja felelősségre az intézmény vezetőit, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében szülőket hallgat ki a korrupcióellenes ügyészség (DNA), és azt firtatják, hogy aki nem katolikus, mit keres abban az iskolában.
Antal is egyértelmű visszaélésnek tartja, hogy a polgármesteri hivatal két nappal a rendezvény előtt közleményben jelezte, hogy nem engedélyezi a felvonulást. „Nem értem, hogy most, amikor Romániában a spontán tüntetések idejét éljük, egy hatóság miért foglal állást ilyen kérdésben" – szögezte le Antal Árpád, aki pénteken a sepsiszentgyörgyi megemlékezésen fog részt venni.
Az SZNT 2004 óta szervez megemlékezést Marosvásárhelyen a székely vértanúk vesztőhelyén állított obeliszknél, a vértanúk kivégzésének évfordulóján, amelyet a székely szabadság napjává nyilvánított. A 2013-as, a 2014-es és a 2016-os rendezvény felvonulással és a régiók kialakítására vonatkozó kormányzati elképzelések elleni, a székelyföldi autonómiaigényt megjelenítő tiltakozással végződött. A szervezők becslése szerint mind a 2013-as, mind a polgármester által részben betiltott 2014-es felvonuláson tízezrek vettek részt. 2015-ben Dorin Florea polgármester hivatalosan is betiltotta a demonstrációt, melynek megtartásától el is álltak a szervezők.
A csendőrség a 2016-os felvonulást is betiltottnak tekintette, és mintegy száz szervezőt és résztvevőt bírságolt meg, „be nem jelentett, be nem iktatott vagy tiltott tömegrendezvény" szervezéséért, illetve ilyen rendezvényen való részvételért. A marosvásárhelyi táblabíróság azonban 2016. július elején jogerős ítéletben mondta ki, hogy érvényes volt a demonstráció 2015-ös bejelentése, és az első fokon eljáró bíróság közel hetvenet érvénytelenített a bírságolási jegyzőkönyvek közül.
A március 10-ei megmozdulás szervezői szerdán elmondták: felvették a kapcsolatot a csendőrséggel, hogy a karhatalom – törvényes kötelezettségének eleget téve – biztosítsa az idei rendezvényt. A marosvásárhelyi hagyományos megmozdulás mellett csaknem tíz magyarországi és nyugati helyszínen lesz rokonszenvtüntetés, ezeket több helyütt a román külképviseletek előtt szervezik. Budapesten, a Hősök terén 18 órakor kezdődik a székely szabadság napi megmozdulás – közölték az SZNT vezetői.
A Postaréttől a prefektúráig
A székely szabadság napján tartandó megemlékezés pénteken 16 órakor kezdődik a Postaréten, a székely vértanúk vesztőhelyén állított obeliszknél, ahol többek közt a társszervező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, Tőkés László is felszólal. A rendezvényen várhatóan beszédet mond a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamenti frakcióvezetője, Aitor Esteban Bravo, valamint Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója is.
A beszédeket követően Ferencz Csaba SZNT-alelnök felolvassa a résztvevők követeléseit tartalmazó petíciót, ezt követően a felvonulók elindulnak a prefektúra főtéri épülete felé, s a rendfenntartókkal kötött megállapodás értelmében az egyik közúti sávot is használhatják. A felvonulás után egy tíztagú küldöttség átadja a kormánynak szánt dokumentumot a prefektúra képviselőjének. A székely szabadság napja utolsó mozzanataként 19 órától díjátadó ünnepségre kerül sor a Kultúrpalotában, ahol az SZNT Gábor Áron-díjjal jutalmazza az Európai Szabad Szövetséget.
Vásárhelyi vesztőhely
1854. március 10.-én végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten a székely vértanúkat: bágyi Török János kollégiumi tanárt, martonosi Gálfi Mihály ügyvédet és nagyváradi Horváth Károly földbirtokost, akik a Makk-féle összeesküvés tagjaiként kívánták az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újra fellobbantani.
A szabadságharc leverése után, az önkényuralom idejében sok magyar hazafi nem tudott belenyugodni az ország függetlenségének elvesztésébe, így terveket kovácsoltak egy újabb, esetleg külföldi segítséggel szervezendő forradalom kirobbantására. Egyik ilyen terv volt a Makk-féle összeesküvés: Makk József volt tüzérezredes főszervező a Törökországban emigrációban tartózkodó Kossuthtól 1851-ben felhatalmazást nyert Habsburg-ellenes nemzeti felkelés hirdetésére. A szervezkedésben részt vett Török, Gálfi és Horváth is.
A kormány tudomást szerzett a készülő felkelésről, Heydte tábornok érkezett Marosvásárhelyre a dolgok kikémlelésére. Árulója is akadt az összeesküvésnek Bíró Mihály személyében, aki megszerezte Török Jánostól a tervezeteket és átadta Heydtenak, ki 1852. január 24-én elfogatta a szervezkedőket. A haditörvényszék tartott felettük a vizsgálatot, melynek eredményeképp a foglyokat felségárulás és összeesküvés vádja miatt kötél általi halálra ítélték.
1854. március 10-én Postaréten állították fel a bitófákat, Nuppenau ezredes katonai parancsnok nem teljesítette a város polgárságának kérését, hogy az ítéletet megváltoztassa golyó általi kivégzésre. Már az 1860-as évektől mozgalom indult, hogy a székely vértanúk sírja fölé síremléket állítsanak. Lázár Ádám képviselő elnökletével szoborbizottság alakult, 1873. augusztus 10-én az emlékoszlop elkészítésével Aradi Zsigmond szobrászt bízták meg. A leleplezési ünnepséget 1875. június 27-én tartották.
Krónika (Kolozsvár)

Az autonómia jár
Az autonómia nem alku tárgya, az autonómia jár – hangoztatta a székely szabadság napján, tegnap Budapesten a Hősök terén rendezett megmozduláson Pánczél Károly, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke. Kijelentette: az autonómia követelését egy őshonos nemzeti kisebbségnek nem szabad feladnia, a román politikának pedig fel kell ismernie, hogy az autonómia nem szeparatizmus, más jogainak csorbításával nekik nem lesz több.
Pánczél Károly hangsúlyozta: mihamarabb közmegegyezésen nyugvó tervezetet kell kidolgozni a témában, mert négy-öt egymással harcoló autonómiaterv olyan, mintha egy sem lenne. A mintegy ezerfős hallgatóság előtt a politikus kijelentette: székely hősök vannak és lesznek, ahogy székely szabadság is lesz a közeljövőben. Az autonómiáról végre nem beszélni kellene, hanem megélni azt – fogalmazott. Mint mondta, a magyarok a haladás évszázadának gondolták a huszadik századot, ehelyett két világháború és két szörnyű diktatúra következett. Máig érezzük a bőrünkön az 1918 és 1920 közötti vészkorszak, az első világháború elvesztésétől Trianonig tartó évek következményeit – fűzte hozzá.
Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész annak a véleményének adott hangot, hogy a világot ma a hazugság vezérli, például az a valótlanság, hogy szabadok a magyarok Székelyföldön. Székelyföld a székelyeké volt és a székelyeké lesz, most és mindörökké – zárta beszédét. György-Mózes Árpád, a megmozdulást szervező Székelyföldért Társaság elnöke azt emelte ki, hogy a romániai magyaroknak ugyanannyi jogot kell kapniuk, mint a magyarországi románságnak. A szónok felolvasta hétpontos követelésüket, amelyben egyebek mellett szerepel, hogy Romániában is ismerjék el államalkotónak az őshonos nemzetiségeket, amelyek anyanyelvhasználata a gyakorlatban is valósuljon meg, és a bukaresti kormány folytasson párbeszédet a székelyek küldöttségével.
Magyarország több településén megemlékeztek a székely szabadság napjáról, többek között Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Esztergomban voltak rendezvények.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életműdíj Bálint Zsigmondnak
A népszerű marosvásárhelyi fotóművész idén ősszel tölti 80. életévét. Több mint hat évtizede a fotográfia megszállottja, fotómozgalmunk fáradhatatlan animátora. Képei számos rangos hazai és nemzetközi díjat hoztak számára, munkássága elismerését kitüntetések is tanúsítják. Legújabban a Magyar Fotóművészek Világszövetsége Életműdíjjal jutalmazta. Budapesten a fotós alakulat március 5-i közgyűlésén adták át az idei elismeréseket, Bálint Zsigmond akkor is „munkával ünnepelt”, az alsósófalvi farsangtemetés eseményeit rögzítette, újabb vidéki felvételek sokaságával gyarapítva gazdag fotótárát. A díjat fia, Bálint László vette át, a budapesti felvételt is ő készítette. Gratulálunk a kitüntetettnek, további szép sikereket kívánunk!
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Bodor Pál, író, újságíró
Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Több álnéven is írt, ezek közül talán a legismertebb a Diurnus volt. Ezen a néven jelentek meg írásai a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban.
Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán kezdte meg tanulmányait, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette.
1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt. Az ő nevéhez fűződik a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása.
Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Több álnéven is írt, ezek közül talán a legismertebb a Diurnus volt. Ezen a néven jelentek meg írásai a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban.
Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán kezdte meg tanulmányait, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette.
1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt. Az ő nevéhez fűződik a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása.
1983-ban Budapestre költözött, ahol 1984-től a Magyar Nemzet, 1991-től a Népszabadság szerkesztője lett. Itt naponta jelentek meg jegyzetei, tárcái, publicisztikái. Fontos szerepe volt a Ceausescu-diktatúra és a 1989-as decemberi romániai események hazai magyarázatában és megismertetésében.
index.hu
Bodor Pál /Budapest, 1930. július 28. – Budapest, 2017. március 12.
Erdély.ma

Nemzeti ünnepünkre készültek a kalotaszentkirályi diákok
Kalotaszentkirály-Zentelkén idén korábban ráhangolódtak a március 15-ei hagyományos nemzeti ünnepre, hiszen ehhez az alkalomhoz kötődik a Gyarmathy Zsigmond-ösztöndíj átadása, amelyre ezúttal pénteken, március 10-én került sor. A tizennegyedik alkalommal kiosztott ösztöndíjban hat diák részesült a húsz pályázóból, akik közül egyre nehezebb választani a zsűrinek – tudtuk meg a díj egyik alapítójától. A nemzeti ünnepre hangolódó programmal is készültek a helyi Ady Endre Általános Iskola diákjai: volt kokárda-készítés, táncház, vetélkedő az 1848-as szabadságharcról, ünnepi műsor és koszorúzás. Lelkesen fogadtak az iskolában, a vidám hangulat könnyen ránk ragadt. Készségesen beavattak a kisdiákok a kokárdakészítés fortélyába, és azt is elárulták, ők miért is mikor viselik. Az ünnepi eseményen részt vett az ösztöndíjat támogatók közül többek közt László Attila szenátor, Sógor Csaba és Winkler Gyula EP-képviselők.
Kolozsvárról pénteken reggel indulunk Kalotaszentkirály irányába, ahol az Ady Endre Általános Iskola diákjai készülnek a március 15-i ünnepségre. Rohonyi D. Iván fotósunk alkalmi idegenvezetőnek szegődik, havas hegycsúcsokról, az ezeken működő sípályákról, Kalotaszentkirály jellegzetességeiről, polgármesterekről, turizmusáról mesél, miközben navigálja sofőrünket.
A kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskolához érkezünk, az iskolaigazgató, Lakatos András lelkesen üdvözöl minket, majd el is magyarázza melyik termekben készítik épp a diákok a kokárdákat. Az igazgató lelkessége a terembe belépve a kisdiákokon és az őket segítő tanárokon is visszatükröződik, nagy zsivajjal készülnek a március 15-i ünnepség jelképei.
Lelkesen készített kokárda, ajándékba
Először a hetedik és nyolcadik osztályosokhoz nézünk be, őket kérdezem, hogy készül Kalotaszentkirályon a kokárda.
– Először a hosszabb szalag zöld csíkjába fűzzük a cérnát, majd kicsi öltésekkel végigvarrjuk. Ezt összehúzzuk, és utána összedolgozzuk a két végét, ebből lesz a karika része. Aztán a rövidebb szalagot kettéhajtjuk, majd hozzávarrjuk a karikához – magyarázza kézimunkázás közben egy hetedikes lány.
A lány mellett magányosan ülő fiút kérdem, szerinte miért készítik a kokárdákat:
– Az ünnepség alkalmából készítjük, és amikor énekelünk és szerepelünk, akkor ezeket fel kell tegyük, a jeles nap alkalmából kell viseljük.
Kérdem, ő hogy készítette kokárdáját, bele is fogna a mesélésbe, ám a rövidebb szalagja elveszett, így inkább azt kezdi keresni. Egy asztalnál ülő három fiú még csak a cérnát fűzi a tűbe, de annál hangosabban kacag. Őket is kérdem, hogy miért kell az 1848-as ünnepkor felrakni a kokárdát, kicsit pironkodva mondják, hogy nem tudják, de köze van Kossuthhoz. A végén közösen kisütik: a márciusi ifjak viselték először. Mikor visszanézek, az előző fiú még mindig a szalagját keresi.
Az ötödik és hatodik osztályosoknál is ugyanúgy folyik a munka, az egyik tanárnő hangosan magyarázza, mit hova kell illeszteni, melyik szalagot hogyan kell varrni. Itt már néhány diáknak a mellén díszeleg saját műve. Egy hatodikos lány többet tud a kokárdákról, mint felsőbb éves társai, emlékszik, hogy Petőfinek a felesége készítette március 15-én első kokárdáját. Egy fiúcska szégyenlősen közelít, majd közli velem: „Ezt magának készítettem!” Kezembe nyomja, majd tanári intésre a kabátomra is tűz egy kokárdát.
Jók a körülmények, mégis kevés a diák
Míg nagyban folyik a munka, mi felnézünk a tanári szobába. A tanítók szomorúan mesélik, hiába a jó körülmények, az ingyen szállítás és a napi háromszori étkezés három lej fejében, mégis kevés a diák.
– Tizenöt faluból hozzuk Kalotaszentkirályra a diákokat, de így is nagyon kicsi létszámú osztályaink vannak. A tehetősebbek Kolozsvárra viszik a gyerekeiket, pedig mi is biztosítunk ingyen buszos szállítást minden diák számára. Emellett az iskola étkezdéjében ehetnek is naponta a gyerekek, jelképes összegért – közli az egyik tanár.
Délben kezdődik a kultúrházban a néptánc oktatás. Az iskola tornatanára, Csüdöm Norbert meséli, hogy Bíró Júlia és Varga Zoltán néptánc oktatók, akik az ünnepi alkalomkor is táncra invitáltak minden diákot és tanárt, péntekenként foglalkozásokat is tartanak két gyermekcsoportnak a faluban. A táncoktatásról ellógott fiúbandával találkozom az udvaron, megkérem, meséljenek az iskolában megrendezett 1848-as témájú vetélkedőről.
– Mi fogunk nyerni – vágja rá a választ Török Pali Tamás, nyolcadik osztályos tanuló. – Négyen voltunk egy csapatban, minden évfolyamról kellett egy-egy diák a csapatba. Én Dáviddal voltam, meg még két kisebb diákkal. Az egyik feladat az volt, hogy a 12 pontot írjuk le, de úgy, hogy kicserélünk benne egy-egy szót. Mi Budapest helyett fővárost írtunk és unió helyett egyesülést.
– Azért jelentkeztem, mert érdekesnek találtam, és nem az a lényeg, hogy ki győz, ki nem, hanem, hogy együtt legyünk és tanuljunk. Számomra azért volt izgalmas a verseny, mert tanulhatsz is belőle, és ezeket még hasznosítani is tudod – meséli Márton Anett Mónika, nyolcadik osztályos tanuló.
Komolyan versengenek az ösztöndíjért
A Gyarmathy ösztöndíj kiosztása előtt diákok özönlötték el a kultúrház színpadát, Megfogyva bár, de törve nem címmel mutatták be ünnepi műsorukat. A hatodik osztályosok Arany János életéről és munkásságából készült rövid előadást mutattak be, a hetedikesek A walesi bárdokat vitték színpadra. Az előadásokra a diákokat Márton Mónika zenetanárnő és Péter Mónika magyar szakos tanárnő készítette fel.
A Szózat közös eléneklését követte az esemény fénypontja, az ösztöndíjban részesülő diákok névsorának kihirdetése. Az egybegyűlteket házigazdaként Lakatos András, az Ady Endre Általános Iskola igazgatója köszöntötte, majd Póka András György polgármester tartott ünnepi beszédet.
Idén hat tanulót díjaztak. A jó tanulmányi átlag mellett, a tanárokból álló zsűri pontozza a jó magaviseletet és az iskolán kívüli tevékenységeket is. Az ösztöndíjért komoly versengés folyik, a faluban nagy híre, presztízse van annak, hogy ki kapta meg – közölte Okos Márton. Évről évre sok diák pályáz, nehéz helyzetbe hozva a zsűrit. Már szinte hagyomány, hogy hat díjat osztanak ki, öt külön elbírálásban részesül, az egyik díjat pedig az iskola egyik bentlakó diákja kapja meg – mesélt az ösztöndíj elbírálásáról az igazgató. Az idei 20 pályázóból Gasca Ferenc Norbert hatodikos diák, Péter Jani Debóra, Varga Dóra, Lukács Eszter hetedikes tanulók, és Kolcsár Lilla, Török Pali Tamás nyolcadik osztályosok részesültek.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Vargyasi Melinda: „Kötelesség megőrizni a régit, és megújulni”
Míves munka nemzedékeken át
A munkái üzenetek. Igényességről árulkodnak, nyugalmat árasztanak, és a megújulásra való képességről beszélnek. Vargyasi Melindáról inkább csak azok hallottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön, akik maguk is kézműveskednek, varrnak, szabnak, és összefutottak vele vagy ott, ahol tanít, vagy ahol tanul, netán vásárokban, ahol díszes kiegészítőit árulja, esetleg magánvállalkozásában, ahol megvarrja a nőknek álmaik egyedi alkalmi ruháját. Mindezt csendben végzi: a műve szerepel, ő pedig szerényen öltöget a háttérben.
– Nagymamámnál töltöttem, falun a gyermekkorom nyarait, s valamivel el kellett üssem az időt, így ő mutatta meg nekem a különböző kézimunkafajtákat, öltéseket, hogy lefoglaljam magam – meséli. – Édesapámnak is volt tehetsége ehhez a fajta munkához. Nekünk az iskolában komoly kézimunkaóráink voltak, ma is megvan a jegyzetfüzetem a kötésmintákkal, a mintakendőm, amelyen a különböző hímzéstechnikákat gyakoroltuk. Még befőzést is tanítottak nekünk, recepteket írtunk. Ezeken az órákon nyúltam először varrógéphez, s ennek hatására suttyomban az otthoni gépet is előszedtem, mert az addig tabu volt számomra.
Játékszer és karrier
– Mivel a szüleim váltásban jártak munkába, egyik távozása és a másik érkezése között volt szinte egy óra, amikor egyedül voltam otthon; ez volt az én időm. Csak hát a kapkodásban eltört tűk, becsípett cérnák elárulták titkos tevékenységemet, így aztán rájöttek, de tovább már nem tiltották ténykedésem.
Vargyasi Melinda, a Vármeli márkanév méltán büszke birtokosa a kézdivásárhelyi ruhaipari technikumban végzett 2000-ben, a ruhatervező-technikus szakon, még a néhai Kosztándi Jenő festőművésztől tanulta a divatrajzot.
– Látjuk, tapasztaljuk, a szakmában a gép a főszereplő. Aki varrni akar, megteheti a készruhaiparban is, de ott csak egy munkafázishoz fér hozzá. Aki szeretne érteni is ahhoz, amit csinál, a folyamatot elejétől végig ismerni, a végeredményben is gyönyörködni, az szabás-varrás tanfolyamon sajátítja el a szakma csínját-bínját: tervezéssel indul a folyamat, szabásminta-szerkesztés, szabás, összeállítás, próba következik, majd a véglegesítő műveletek. Egyediségre mindig lesz igény – vallja meggyőződéssel Melinda, aki a technikum elvégzése után szinte azonnal magánvállalkozásba fogott.
Mindig van, mit tanulni
– A békéscsabai kézműves szakiskola oktatói Erdélyben tartottak kétéves hímzőtanfolyamot, persze, nem hagytam ki a lehetőséget. Az ottani iskolából két hónaponként lejártak Szentgyörgyre, a katolikus plébánián működő Kolping Házba, ahol egy-egy intenzív hétvégén tanultunk, majd a közbeeső periódusokban gyakoroltunk. Több mint húsz magyarországi és Erdélyi tájegység mintáit sajátítottuk el, varrtuk, többnyire hagyományosan, lakástextíliákon alkalmazva a mintákat, néhányan azonban ruhadarabokra is ráloptuk.
A szakmában nem egy szezonra tervezik a ruhákat, a népviseletből átmentett szabásvonalakat kicsit modernizálják, de mindenképpen klasszikusabb darabokat terveznek, hogy a viselhetősége arányos legyen a belefektetett munkával, idővel és pénzzel. A megvarrt gyönyörűségeket Vargyasi Melinda a budapesti Hagyományok Háza szakmai zsűrijével bíráltatja el a „modern” kategóriában, ami azt feltételezi, hogy a régi mintákat a mai kor emberének igényeit kiszolgáló ruhadarabokra alkalmazza. Kellő tapasztalatszerzés után (ez legkevesebb 30 pozitívan elbírált darabot jelent) nyert el a népi iparművész címet-rangot, közben, ugyancsak Békéscsabán elvégezte a játszóházvezetői és kismesterség-oktatói tanfolyamokat. A napokban a népi viseletvarró-tanfolyamra is beiratkozott, amit a Békés Megyei Népművészeti Egyesület a Hagyományok Házával közösen indított.
Türelemmel oktatva
Közben a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában varrótanfolyam oktatójaként is kenyérbe esett. Itt a szoknyától a kabátig mindent megtanítanak, egész kollekciókkal kellett levizsgázniuk a tanoncoknak – már a második évfolyam végzett –, akik nem győzték elismerő szavakkal illetni Melinda végtelen türelmét, ami a sokszoros elbontások után sem lankadt. A hét minden napjára jut délutáni szakkörös tevékenység, ahol az elsajátított tudást adja tovább, a hobbivarrás-tanfolyamon a szabás-varrás alapjaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők, az Öltögető hímzőkörben a kézi hímzés technikáit sajátíthatják el, akár kezdők is, a Varróklubban tematikus foglalkozásokon fejlesztik tudásukat a visszajáró tanítványok.
Míg nekünk mindezt felsorolni is sok, Melinda lazító tevékenységnek tartja a kézimunkát, csak a határidők nyomasztják. – A varrás alkotás, amit csak odaadással, összpontosítással lehet csinálni (tehát minden más kizárásával) mert ha nem, legközelebb az ollóval kell kezdeni – mondja.
Jó vásár-e vásározni?
A művek megtalálják a maguk hordozóit. Melindával kézművesvásárokon lehet találkozni, de internetes oldalakon is fellelni egyedi alkotásait. Innen adódik a kérdés. Jó vásár-e vásározni?
– Ha állandóan újul a készlet, akkor igen. De nem ártana több lehetőség az értékesítésre. Magyarországhoz képest harmincévnyi bepótolnivalónk van, ott ugyanis rengeteg pályázattal segítik a kézműveseket, népművészeket, egyesületi szinten is menedzselik őket, míg itthon nem látok változást ebben az irányban. A helyi egyesületek és a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége inkább tájékoztatással segíti az alkotókat.
Azt viszont már nem kell búsulnia, hogy nem lesz, aki továbbvigye a szakmát.
– A lányom, Dorka is tevékenykedett a Kreakids stúdiónál, rajzol, tervez, varrogat mindenféle apróságot kicsi korától. Sőt, már pocaklakó korától megbarátkozott a varrógéppel, annak a zakatolása volt nálunk az altatódal – emlékszik vissza mosolyogva.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Így látnak bennünket ők – a székelyföldi román közösség hangadóit kérdeztük
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyez

B. Fülöp Erzsébet kapta a Kemény-díjat
Kiemelkedés az óceánból
Múlt héten a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban adták át az idei Kemény-díjat, amellyel ezúttal B. Fülöp Erzsébetet, a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett közkedvelt művészt és egyetemi oktatót tüntették ki. A Bioeel kozmetikum és gyógyszergyártó cég anyagi támogatásával létrehozott, az egyik színházalapító, báró Kemény János emlékére elnevezett színházi díjjal (egy jelentős pénzjutalommal) együtt jár Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kisplasztikája is.
A díj átadására ez év március 10-én, a színház „71. születésnapján” került sor: 1946. március 10-én első ízben gördült fel a függöny a Kultúrpalota színpadán, ahol az akkor alapított Székely Színház első előadását tartotta Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjével. Amint azt a színház közleményében olvashatjuk, az évfordulóra emlékezve és a jelenkori színházi alkotók értékteremtő munkáját elismerve adták át a 2017-es Bioeel–Kemény Díjat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, Molière Tartuffe című színművének előadását követően.A produkció rendezője Keresztes Attila, aki több sikeres előadásában bízott főszerepet a jeles művésznőre.
– Közel 20 éve vagyok a társulat tagja, és még sohasem kaptam „belső” díjat. Mindig „kívülről” jöttek a díjaim. Annak ellenére, hogy régóta vagyok társulati tag, most éreztem magam igazán „beérkezettnek” a csapatban. Lehet, hogy most jött el az ideje… A díjhoz kötődő érzéseim előzménye az volt, amikor a társulat rám szavazott a Kaszás-díjra való felterjesztéskor, és többségi szavazatot kaptam. Amikor Kiss Éva felhívott, elsírtam magam.
Azután következett a Kemény-díj. Ugyanazt a „bensőségességérzetet” erősítette bennem, hogy tartozol valakikhez, akik ebben a pillanatban ezt gondolják a munkádról.
Persze, tudatában vagyok, hogy minden folyamatosan változik, nem tudhatom, hogy a jövőben mit tudok kihozni magamból, milyen impulzusok érnek és hogyan hatnak vissza rám, hogyan öregszem, hogyan kondícionál a memóriám.
Amit tudok, hogy most, ebben a pillanatban, amikor kérdezel, nagy szeretetet érzek a kollégáim iránt. Tiszteletet és elismerést Keresztes Attila iránt, aki értékteremtő és objektív művészeti igazgatóm. Hálát Gáspárik Attila igazgató iránt, hogy lehetővé teszi a jó rendezőkkel való találkozásainkat, Pál Attilának, aki eltávolítja az akadályokat a munkánkban. És Kemény Jánosra gondolok, aki utolsó vagyonát nem a nehéz sorsban tengődő családjára, hanem a színházra áldozta, hogy támogathassa azt. Albert Attilára, a Bioeel igazgatójára, hogy micsoda fanatikus színházszeretet áll az adományozó gesztusa mögött, hogy a „hasznosra”, a „láthatóra” épülő világunkban ezzel a nagylelkű gesztusával mintegy megállította az időt, és az adott színész munkájára irányítja mindannyiunk tekintetét.
A színész teste az emlékezet és a felejtés bipolaritásában mozog.
Számomra 2017. március 10-én este néhány pillanatra megállt az idő, és az öröm pillanataiban úgy éreztem: egy színész emelkedett ki a felejtés óceánjából – írta nekünk a díjjal kapcsolatos érzései kapcsán Bözse.
B. Fülöp Erzsébet az utóbbi évek egyik legsikeresebb marosvásárhelyi művésze, művészi elismertségét rangos egyéni szakmai díjak fémjelzik: 2000 – Poór Lili-díj – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díja, 2002 – Legjobb női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2002 – Női alakítás díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Thalia Open Fesztivál, Marosvásárhely (Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszereplőnek járó díj, Topfest Országos Színházi Fesztivál, Marosvásárhely (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó UNITER felterjesztés (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2006 – Női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (SEN-TE/SUI-TA – Bertolt Brecht: Valahol Szecsuánban, rendező: Barabás Olga), 2007 – Jászai Mari-díj, 2009 – Közönségzsűri díja, valamint dr. Oláh Albert, Kisvárda város polgármesterének díja, Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda, 2015 – meghívott a 10 pentru film programban – a TIFF szervezésében, 2016 – jelölés a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjra.
Az immár Bioeel–Kemény díjas B. Fülöp Erzsébetet a közönség legközelebb Csehov Sirály című színjátékának előadásában láthatja március 18-án, szombaton este 8 órától nagytermi stúdiótérben, majd A nyugalom című, Bartis Attila regénye alapján színre vitt, Radu Afrim által rendezett produkcióban március 19-én, vasárnap este 8 órától a Kisteremben.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)

Arany kétszáz
Csütörtök volt. Március 2-a. Mint minden olyan reggelen, amikor 8 óra felé már egyedül maradok otthon (mivel a család tanuló, illetve tanító tagjai addigra már elmennek az iskolába), tennivalóim közepette Petőfi rádiót hallgattam. Aznap reggel az a meglepetés ért, hogy a Talpra, magyar! című műsor témájául Arany Jánost nevezték meg.
Azt tudtam ugyan, hogy a közmédia egész napos műsorfolyamot szentelt a bicentenáriumnak (épp elégszer hallottam ezt a megelőző napokban), arra mégsem gondoltam, hogy az egyébként könnyed reggeli műsorban Peller Mariann, Harsányi Levente és Kardos-Horváth János is arról fog beszélgetni, hogy mit jelent számukra Arany János költészete. Pedig ezt történt: kiderült, hogy mindenkinek van egy meghatározó emléke iskolás korából, egy darabka Toldi, egy Ágnes asszony vagy A dalnok búja, amelyet azóta is hord, visz magával. Aztán a műsorba telefonon bejelentkezett a tudósító Nagyszalontáról: elmondta, hogy a szikrázó reggeli napsütésben az ünneplők épp a református templomból sétálnak át a városházára, ahol hamarosan kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett ülésszaka. Ez volt az a pillanat, amikor a kávém kortyolgatása közben kicsit el is érzékenyültem, arra gondolva, hogy igen, most talán egy rövid időre mindenki arra a picike bihari városra figyel, ahol Arany János 200 évvel ezelőtt megszületett.
Hogy mi mindent jelentett és jelent nekünk, szalontaiaknak Arany János, azt nehéz lenne felsorolni. Nemcsak a minden év márciusában felöltött ünneplő ruhákat, nemcsak a beszédeket és koszorúkat a szobornál és az egykori szülőház telkén lévő tájház falán, nemcsak a városban itt-ott megtalálható emléktáblákat és intézményneveket. Illetve dehogynem, de ezeket csak mintegy negyedszázada, amióta már nem tilos, amióta lehet nyíltan és szabadon ünnepelni. Szüleink, nagyszüleink generációja azonban nemcsak akkor tartotta számon Aranyt, amikor már lehetett, hanem azokban az időkben is, amikor még a büszkeséget is titkolni kellett. Valamikor könyvesbolti eladóként dolgozó nagymamámnak köszönhetően családi könyvtárunk polcán elég korán felfedezhettem a három kötetes Arany-összest. Ma is szeretem kézbe venni, lapozgatni némiképp már barnuló oldalait, és bár azóta több újabb kiadás is került a polcokra, nekem ez a régi, patinás, papírszagú az igazi, mert ez őrzi az első szembesülést, az első megtanult verseket, a később már saját érdeklődésből felfedezett, szépséges sorokat. Nekem valamiért mindig Arany volt az a költő, akivel nem lehetett, nem tudtam betelni. Merem állítani, mindig többet tudtam róla, mint egy átlagos iskolás, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy középiskolás koromban több éven át rendszeresen összeállítottunk róla szóló emlékműsorokat, ezért alaposan elmélyültünk a versein túl többek között a levelezésében, a fordításaiban, esszéiben, de még azElveszett alkotmányból is simán tudnék idézni néhány szakaszt, holott az nem is volt tananyag. Balladái közül jónéhányat megtanultam, nemcsak azért, mert eljuthattam a nagykőrösi balladamondó versenyre is, hanem mert jól esett tudni az V. Lászlót, a Tengeri-hántást, vagy épp a legnagyobb kedvenc Vörös Rébéket (amelynek két kezdő soráról Moldova György is azt vallja: borzongató hatású, tökéletes remekmű). Mindezek ellenére is valami iszonyatos lázban izgultam végig a magyar szóbeli érettségit, mert híre ment, hogy olyan bizottság jön ki az egyik nagyváradi gimnáziumból, akik különösen érzékenyek arra, hogy ha egy szalontai diák Aranyból húz tételt, akkor tündököljön, és pontosan tudtam, hogy bármennyi tudás sem elég. Mindig van tovább, mindig van az embernek, a költőnek egy olyan oldala, amelyről alig-alig tudunk valamit.
Március 2-a elmúlt, az ünnep azonban nem. Tart egész éven át. Bízom benne, hogy idén sokan felkerekednek, teljesítik az Arany-emléktúrát, végigjárják Nagyszalonta, Debrecen, Nagykőrös, Budapest emlékhelyeit, előveszik a verses köteteteket, akár meg is tanulnak néhány sort, és felfedezik a nyelvnek azt az egyedülálló zamatát, ami csak Aranynak a sajátja. S ha ötlet kell, azt is szívesen adok: mi éppen arra készülünk, hogy április 11-én, a magyar költészet napján néhány száz diákkal és további verskedvelőkkel együtt Baja főterén hangosan elmondunk egy Arany-balladát. Nevezhetnénk ezt villámcsődületnek, de mégsem az, mivel nem lesz meglepetésszerű: előre készülünk rá, hirdetjük, szervezzük, és bízunk benne, hogy messzire száll majd a hangunk. Lehet követni a példát, vagy kitalálni egyebet, a lényeg csak az, hogy ne hagyjuk veszni ezt az örökséget sem, hozzuk minél közelebb a gyerekekhez, hiszen Arany sosem lesz korszerűtlen. Mindig fénylik.
Sándor Boglárka
Szabadság (Kolozsvár)

Hősök téri 7 pont Bukarestnek címezve
Hősök téri 7 pont – Mit kíván a székely nemzet 2017-ben? című kiáltvánnyal fordulnak elsősorban magyarországi civil szervezetek Románia kormányához, arra kérve a Grindeanu-kabinetet, hogy legalább annyi joggal illesse az erdélyi magyarságot, mint amennyivel rendelkezik a magyarországi románság.
A kezdeményezők arra kérik Románia kormányát, hogy vegyen példát Magyarország kisebbségvédelmi törvénykezéséről, és biztosítsa azokat a jogokat a területén élő több mint 1,2 millió magyarnak, mint amit biztosítanak a magyar törvények a Magyarország területén élő kisebbségeknek, többek között a 0,36 százalékos románságnak.
A jogkörök bővítését kérik
A kiáltvány megfogalmazói már az első pontban azt kérik a román államtól, hogy az ország területén élő őshonos közösségeket az alkotmányban államalkotó tényezőnek ismerje el. Idézik Magyarország 2011-ben elfogadott alaptörvényét, melyben a következő mondat áll:
„Kinyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” Kérik, hogy az állami intézmények biztosítsák az anyanyelv szabad használatát a gyakorlatban, mert ez egyelőre csak papíron érvényesül. „Az állam biztosítsa a szükséges anyagiakat ezen jogok gyakorlatba ültetéséhez, kapjanak célzottan forrásokat azok az intézmények, amelyekben a kétnyelvűséget garantálni kell” – olvasható a dokumentumban.
Felszólítják továbbá a bukaresti hatóságokat, hogy ne használják a bíróságokat a jogcsorbítás legfőbb eszközeiként. Emlékeztetnek, hogy az utóbbi időben futószalagon születnek a városháza és községháza feliratok eltávolításával kapcsolatos ítéletek. A negyedik pontban kitérnek a jelképhasználat engedélyezésére. „Amíg a székely zászlót Romániában pillanatnyilag csak a közintézményekről, közterületekről száműzik, addig például a magyar zászlót Romániában a jelenlegi törvényi értelmezés szerint még magánházra sem szabadna kitűzni. Ezzel szemben Magyarországon a román zászló szabadon loboghat bármelyik közintézmény homlokzatán” – figyelmeztetnek az aláírók.
A civilek azt is el szeretnék érni, hogy a hivatalosan elismert nemzetiségekhez tartozó személyek kétnyelvű hivatalos okmányokat kapjanak. Az anyanyelvhasználati küszöböt a jelenlegi 20 százalékról 10-re szeretnék csökkenteni. A hetedik és egyben utolsó pontban azt javasolják, hogy a magyar és román külügyminiszter találkozója után hangoztatott párbeszéd gyakorlatba ültetéseként a román kormány üljön tárgyalóasztalhoz egy székely küldöttséggel, amelyben helyet kapnak a civil szervezetek, egyházak és a politikum, „hiszen jó kapcsolatot csak párbeszéd útján lehet megvalósítani”.
„Románia vegyen példát Magyarországról!”
György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke hangsúlyozni kívánta, a dokumentumot ugyan lehetne követelésnek is nevezni, de az egy agresszív kifejezés, amit a párbeszéd kialakítása miatt kerülnek, ezért egyelőre kérésnek hívnak. Az elnök szerint a Hősök téri 7 pont – Mit kíván a székely nemzet 2017-ben? lényegében azokat a jogokat kéri az 1,2 millió Romániában élő magyarnak, mint amivel rendelkezik a 35 ezer Magyarországon élő román.
„Lehet, hogy minimalistának tűnök egyesek szemében, de én inkább realistának nevezem magam. Évek óta hangoztatjuk az autonómia szlogent, miközben annyit sem tudtunk elérni, mint amennyi a Magyarország lakosságának 0,36 százalékát kitevő románságnak jár. Amondó vagyok, ne kezdjük a ház építését a tetővel, induljunk el az alapoktól, próbáljuk rávenni a párbeszédre a román kormányt” – fejtette ki a gyergyóremetei származású, jelenleg a Budapest melletti Érden élő György-Mózes Árpád. Azért is kezdeményeznek párbeszédet, mert ennek szükségességét az utóbbi időben éppen a román fél vetette fel. A kezdeményezők ugyanakkor felhívással fordulnak a magyarországi románokhoz, segítsenek a párbeszéd létrejöttében, mondják azt, hogy igazunk van, mert, „ha erre mást mondanak, akkor hazudnak”.
A magyar fél le szeretné bontani azt a sztereotípiát, miszerint Románia példaértékűen oldotta meg a kisebbségi kérdést. György-Mózes szerint éppen Magyarország az, amelytől Románia e téren példát vehetne. Az aláírt kérvényt a kezdeményezők minél előbb eljuttatnák a román kormánynak, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatához és a magyar Országgyűlés román nemzetiségi szószólójához. Tájékoztatásképpen elküldenék a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak és a Nemzeti Összetartozás Bizottságának. A Székelyföldért Társaság vezetője nem csak a székely vagy erdélyi körök vezetőire, az erdélyi vagy Erdéllyel kapcsolatos egyesületek elnökeire számít: minden olyan civil szervezetet meg szeretne szólítani, amely fontosnak tartja az önrendelkezés ügyét.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Elvásik a veres csillag? Betehet a magyar kormány a Heinekennek
Az Igazi Csíki Sör gyártójával Romániában vitába keveredett holland Heineken lehet a magyar kormány által kidolgozott, az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú hasznosításának tilalmáról szóló törvényjavaslat első számú célpontja.
Megtiltaná a horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, a sarló-kalapács, az ötágú vörös csillag haszonszerzés céljából való felhasználását a magyar kormány frissen beterjesztett, részben a büntető törvénykönyvet módosító javaslata. Magyarországi sajtóbeszámolók szerint ha a budapesti Országgyűlés elfogadja a Lázár János kancelláriaminiszter és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által jegyzett törvénytervezetet, a jogszabály megakadályozná például a Heineken sörök szokásos címkével való árusítását, mivel vörös csillag látható rajtuk.
A 444.hu portál által ismertetett előterjesztés szerint az önkényuralmi jelképeknek kereskedelmi célból történő felhasználhatósága nem olyan jog, amely – a véleménynyilvánítás szabadságával ellentétben – magasabb rendű lenne az önkényuralmi jelképek tiltásához fűződő közérdeknél. A törvényjavaslat arra is kitér, hogy a kormány egyedileg felmentést adhatna a tilalom alól, ha a kérelmező bizonyítja, hogy „különös méltánylást érdemlő magánérdeke fűződik" a jelkép használatához. Viszont az indoklás szerint „önmagában az a tény, hogy a kérelmező önkényuralmi jelképet tartalmazó védjegy jogosultja, nem minősül sem különös méltánylást érdemlő magánérdeknek".
Lázár János kancelláriaminiszter a hódmezővásárhelyi közgyűlésen februárban Heineken-bojkottra szólította a fel a város lakóit, a vendéglátósoktól és a kereskedőktől pedig azt kérte: ne rendeljenek a holland multicég termékeiből. A Miniszterelnökséget vezető miniszter a múlt közölte, találkozót kezdeményeznek a Heineken vezetőjével és a holland nagykövettel. „Nyilvánvalóan ki fogunk állni a Tiltott Csíki Sör gyártója mellett, s a Heinekennek tudnia kell, mibe bocsátkozik bele" – mondta Lázár, hozzátéve: két hét múlva elutazik a Heinekennel perben álló Igazi Csíki Sör csíkszentsimoni sörfőzdéjébe, hogy személyesen is biztosítsa támogatásáról annak tulajdonosát.
Miután a Heineken februárban pert nyert Romániában az Igazi Csíki Sört gyártó Hargita megyei cég ellen, tulajdonosa megváltoztatta az Igazi Csíki Sör nevét, és immár Igazi Tiltott Sör néven folytatja a termék forgalmazását. A pereskedés azonban továbbra sem ért véget a Lénárd András vállalkozó tulajdonában lévő Lixid Project Kft. és a holland multi között, a Heineken ugyanis bíróságon támadja meg az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalának másodfokú, jogerős döntését is, amely szerint – a marosvásárhelyi táblabíróság ítéletével ellentétben – bejegyezhető az Igazi Csíki Sör védjegy. Az uniós szabadalmi hivatal döntése alapján az Igazi Csíki Sör egy unikális márka és nem összetéveszthető a Heineken Románia által gyártott Ciuc Premiummal.
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi írókat is díjaztak a magyar nemzeti ünnepen
Március tizenötödike alkalmából állami művészeti díjakat adtak át Budapesten.
József Attila-díjat vehetett át Molnár Vilmos író, a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője a Pesti Vigadóban kedden. Nem ő az egyetlen erdélyi származású szerző az idei József Attila-díjasok között: a Budapesten élő, de székelyudvarhelyi születésű Csender Leventét szintén a rangos állami irodalmi díjjal jutalmazták.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a díjátadón hangsúlyozta: a szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell, és akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik – tudósít az MTI.
A miniszter hozzátette, 1848 és a ma kérdései hasonlóak: hogyan őrizhetjük meg a hazát nyelvével, kultúrájával együtt, hogyan tudunk előrelépni mindahányan.
A válaszok megtalálásához nem elég a politika, az érvényes válaszok a kultúrában születnek – hangsúlyozta Balog Zoltán, aki Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
A kitüntettek között van Deák Kristóf, a frissen Oscar-díjat kapott Mindenki című rövidfilm rendezője is, aki Balázs Béla-díjban részesült.
foter.ro
Erdély.ma

Az özvegyek mint hősök
A sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja idén kiemelt kulturális rendezvénysorozattal tiszteleg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt, melynek részeként tegnap délután a Szabadság téren tartották a Carola Egyesület által kezdeményezett Hátrahagyottak emlékezete című rendkívüli kültéri tárlat megnyitóját. A kiállítás a szabadságharc aradi mártírjai után maradt özvegyek sorsával foglalkozik.
Az érdeklődőket Szebeni Zsuzsa, az intézet vezetője köszöntötte, aki elmondta, azért nagy öröm számára ez a kiállítás, mert a forradalom azon résztvevőinek állít emléket – honleányoknak és gyermekeknek –, akikről gyakran megfeledkezünk.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Kőrösi Viktor Dávid konzul szólt az egybegyűltekhez, aki szerint a bemutatott életutak két dologra tanítanak meg bennünket: arra, hogy meg kell becsülnünk a családunkat, szeretteinket – ugyanis csak rajtuk keresztül kaphatunk erőt a hétköznapok küzdelmeihez –, és arra, hogy a szülőföld és a szabadság védelméhez, a szimbólumainkért, anyanyelvünkért való kiálláshoz nélkülözhetetlenül fontos a honleányok életéből is sugárzó bátorság. A család és a nemzet elválaszthatatlan egymástól, mondta a konzul, „a család jóléte egyben a nemzet jóléte, prosperáló család nélkül nincs prosperáló nemzet, de egyén sem” – fogalmazott.
Kőrösi Viktor Dávid konzul után Molnár-Bánffy Kata, a kiállítás ötletgazdája és támogatója szólalt fel, beszámolt arról, hogy a történészek, fotósok, grafikusok munkájának közreműködése nyomán létrejött kiállítást 2015. október 6-án mutatták be először Budapesten a honvédelmi minisztérium felkérésére. Mint elmesélte, amikor a felkérés érkezett, már régen foglalkoztatta a történelem női szemmel való láttatása, de nagyon nehéz volt az özvegyek mint hősök koncepciójának az elfogadtatása a megbízókkal. Az ötletgazda a kiállítást létrehozó Carola Egyesületet is bemutatta röviden a közönségnek, mely egyesület Bornemiszáné Szilvássy Karoláról, Bánffy Miklós múzsájáról kapta a nevét, és amelynek tagjai között olyan „talpraesett nők” vannak, mint Szebeni Zsuzsa, Ugron Zsolna vagy Gergely Erzsébet, a Házsongárdi temető őrangyala. Mint mondta, az aradi hősök mellett igazi nagy formátumú nőket találtak, akik kivétel nélkül mindnyájan érdemesek arra, hogy az utókor emléket állítson nekik. A vértanúkból tizenegy volt nős, ennek a tizenegy nőnek az életútját mutatják be a rövid szövegek, melyek Hernádi Zsolt történész munkáját dicsérik.
A téren látható forgó pilonokon modellek személyesítik meg a nőket, akiket egyik oldalon életük teljében, díszruhában, a másik oldalon pedig gyászruhában, már özvegyként láthatunk. Azokról a honleányokról, akikről nem készültek fotók, a háttérben látható nagy közös pannón olvashatnak az érdeklődők. Az életutakat bemutató szövegekből kiderül, hogy a forradalom után mindegyik özvegy és gyerekeik is életük végéig hordozták férjük, vőlegényük, édesapjuk tragédiájának lelki és fizikai terheit, sokszor a legnehezebb körülmények között.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

„Mindig kíváncsi voltam a világra”
Jósa Piroska kör- és üzemorvos, helytörténetíró és utazó Váradpósán (Păuşa) született 1934. március 14-én. Az apai ágon háromszéki eredetű család tagjaként ma Váradszőllősön élő, a 83. életévét ünneplő Piri nénit az általa előszeretettel „Nufărul City”-nek becsmérelt, villamosok és gépkocsik zajától terhes városrészben, háromszobás lakásán látogattuk meg. Életének történelmi jelentőségű állomásairól és arról a hosszú évszázadról mesélt, amelyekben ezek felépültek.
Csodaszép bútorok, könyvszekrények és a mennyezet felé törő kötetek oszlopai, és öt jól megtermett macska fogadja Piri néni oldalán a meglehetősen gyakori látogatókat, akik az életkorát meghazudtoló asszony frissességét jól ismerve nem minden esetben érkeznek előre megbeszélt időpontban, mint én. Piri néni szívesen fogad látogatókat, és előfordul, hogy a szomszédok is nyomósabb okkal néznek le hozzá, mint szomszédok általában szoktak: ha például rosszul érzik magukat, megkérik, hogy vizsgálja meg őket, írjon fel nekik valamit – amit a doktornő előzékenyen meg is tesz: megméri a vérnyomást, meghallgatja a tüdőt, felméri a tüneteket és receptet ír. Bevásárlás, főzőcskézés és estébe nyúló beszélgetés jellemezte a gazdag napot, amelyhez kétkezi segítségként és beszélgetőpartnerként, két generációt összekapcsolva, Jósa M. Levente is hozzájárult. „Apámnak volt a nagynénje Piri” – közli elsőkben, a rokonság szerteágazó szálait tisztázva.
– Meséljen a származásáról, a családjáról!
– Nagyapámnak, Leventének a dédapja Háromszéken volt tanító, úgy hívták, mint édesapámat: Jósa Gábor. Nagyapámnak kilenc gyereke volt, hatan érték meg a felnőttkort, köztük Leventének a nagyapja és az én apám is. Apámnak is megvolt a tanítói diplomája. Én Váradpósán születtem, kisbaba voltam, amikor Szőllősre jöttünk, édesanyámnak pedig a nagyapja volt itt katolikus kántortanító. Húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb nálam, már Váradszőllősön született. Tanítócsalád volt tehát a Jósa is, meg az anyai Kuglis is, akik Szatmár megyeiek voltak. Apám igazi gazdaember volt, sok földünk volt akkoriban az úgynevezett Külső Határban, és még volt Mezőbottyánban is (ami Szakadáthoz tartozik). Nagy portánk volt, még a ház körüli földet is lovakkal szántotta fel apám, mert túl nagy volt ahhoz, hogy felássa, és mindenfélét veteményeztünk, amit a jószágok ettek.
– Történelmi pillanatokban élt. Kezdjük az 1940-es évekkel, amelyeket később kutatott is, és helytörténeti könyvekben írt róluk.
– Hatéves voltam, amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, akkor kezdtem az elemi iskolát. Apám református volt, anyám katolikus, engem is katolikusnak kereszteltek. Református és katolikus iskolába is jártam, a magyar leánylíceumban érettségiztem 1952-ben.
Tízéves voltam, amikor elkezdtek hullani a bombák 1944 júniusában, majd szeptemberében, kétszer is. Emlékszem, apám fogta a fejét, és hívta anyámat: „Nézzétek, hogy hullnak a bombák!” (Itt félbeszakítom, és rákérdezek a deportálásokra). Szőllősön nem nagyon voltak zsidók, de hallottuk, mi történik Váradon. Nagynéném mondta: „Elvitték a zsidókat, nincs már becsületes kereskedelem!” Én jártam Auschwitzban, még a kommunista rendszerben. Borzalmas volt.
Az oroszok bevonulásakor itt község volt, nem voltak tömbházak. Nagyon kiürült Szőllős, sokan elmentek, mert féltek. Szegény apám azt mondta, mi nem menekülünk. Hát maradtunk, és az oroszok nem bántottak minket, a húgomat játékosan feldobálták a levegőbe. Mongoloknak néztek ki, a gyerekeik képeit mutogatták, kedvesek voltak, de az egyik szobát oda kellett adni nekik, és persze agyonlőtték a disznónkat, a nagynéném pedig finom paprikást készített nekik belőle. Nagynéném aztán elszántan vasalta utánuk az ágyneműt, félt a tetvektől.
– Meséljen az orvosi pályafutásáról, milyen volt orvosnak lenni vidéken a kommunizmus éveiben?
– Marosvásárhelyen magyarul végeztem el az egyetemet, és 1958-ban szereztem általános orvosi diplomát. Utána egy évig gyakorló orvos voltam Váradon a Szülészeti és Nőgyógyászati Kórházban, aztán kikerültem falura, Köröskisjenőbe, Telegd mellé, ott dolgoztam 15 évig mint falusi körorvos. Tíz évig két körzetet láttam el, hat falut, Köröskisjenőt, Köröskisújfalut és Bottyánt, Szakadátot, Szabolcsot és Borsát, hozzáteszem, egy fizetéssel. Állandóan úton voltam, és az volt a szerencsém, hogy volt ott egy kordé egy félszemű lovacskával, és a kocsis örvendett, hogy a doktornő tud bánni a lovacskával. Tudtam hajtani, gyerekkoromtól ismertem és szerettem az állatokat, hiszen volt tehenünk, disznónk is. Köröskisjenőn, ahol kicsi volt a református közösség, még villany sem volt. Volt egy román cigánynegyed, és itt nem volt olyan család, ahol ne kereszteltem volna gyermeket, sőt volt, ahol hármat is kereszteltem. Kétévente mindig át kellett vizsgálni az egész lakosságot: házhoz mentem, megmértem a vérnyomást, meghallgattam a szívet, megkérdeztem, ki hogy érzi magát. Mindig volt egy szanitécem és egy felcsernőm, és volt bábaasszony is, mert sokszor otthon szültek az asszonyok. A legszigorúbban a csecsemők (nullától egyéves korig) vizsgálatát és felügyeletét vették és a várandós asszonyokét. Gyerekeknél kis korban a vírusos tüdőgyulladás volt gyakori, de előfordult, hogy az egyévesnél fiatalabb gyerekek balesetben haltak meg. A cigányfaluban például petróleumlámpa miatt kigyulladt egy kunyhó, és mire kicipelték ágyastól, füstmérgezésben meghalt egy öreg bácsi. Volt olyan, hogy egy 18 éves fiú belefulladt a Körösbe, de volt egy öreg cigány, Murvai Józsi bácsi, aki például százegy évet élt, és mindig azt mondogatta: „Tetszik tudni, én mindig kisbíró voltam, amikor jött Horthy, azt is én doboltam ki a faluban”. Szerettem falun lenni, ez az igazság, jó levegő volt, és engem is mindenki szeretett, sokat kereszteltem, románt, reformátust is. Minden cigányasszony meghívott komaasszonynak, néha egyik-másik még ma is meglátogat.
Végül a rendszerváltás után vonultam vissza, mert hamarabb elengedtek. Tizenöt évig voltam falusi orvos, aztán tíz évig Nagyváradon üzemorvos. A visszavonulás után az RMDSZ székházában rendeltem körülbelül 2007-ig, amíg baj nem lett a szememmel.
– Visszatekintve ezekre az évekre, mi volt a legmegrendítőbb önnek?
– Volt egy húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb. Ő matematika-fizika karon járt egyetemre Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Első éven kiküldték őket a Szamoshoz, amelyen megakadtak a nagy jégtáblák, hogy dobálják ki azokat, és szívreumát kapott. Nem tudta befejezni az első évet sem, mert kórházba került, és abban az időben szívbillentyűműtétet nem nagyon végeztek itt, még gyerekcipőben járt az operáció. Én 1956-ban negyedéves voltam, és átküldtek egy hónapra kórházi gyakorlatra Pécsre, aztán Budapestre. Rendes volt a professzorom, akinek elmeséltem a húgom esetét, és ő közölte, hogy ők már operálják a szívet, és adott is egy beutalót a húgom számára. De aztán jött ’56, és nem tudtunk kimenni, lezárták a határokat. Itt Romániában pedig félt a műtéttől, és addig félt, hogy huszonnyolc éves korában meghalt. Borzasztó volt látni. Csak kaptam egy táviratot. Ennyi volt. Apám akarta, hogy hazahozzuk, de itt Szőllősön se tudott nyugodni, mert ugye felszámolták ezt a temetőt.
Szőllősön aztán nagyon sokan belehaltak a bánatba, amikor kisajátították a telkeket, és lebontották az egészet. Apám is kórházba került. Virágoztak a gyümölcsfák, és mindent szétbontottak, azt a szép nagy kertet, alma, diófa, szőlő… Apám nem bírta nézni. Nagynéném azt mondta, hogy nem kell bánkódni, legalább majd folyik a víz, nem kell a kútra járni. Azért is élt 98 évig, mert mindig fantasztikusan optimista volt. De apám belerokkant, hiába vigasztalták. Aztán jött a temető, amit felszámoltak. Itt voltak a nagyszüleim, akiket nem ismertem, anyám és a húgom. A katolikus pap szervezett egy temetőmentő akciót: a templom mögött közös sírba kerültek azok, akiknek a még itt élő hozzátartozói igényt tartottak erre. Egy tábla néhány névvel és sok sírkő. Ennyi maradt belőlük. „Fiam, még a temetőt is megölték!” – mondogatta nagynéném.
– Hogyan lett világutazó, helytörténész, közíró?
– Az irodalom vonzott, szerettem írni. Egészségügyi felvilágosításokat írtam először, fiatal orvosként az akkori Fáklyának. Később, mivel sokat jártam a világban, megkértek, hogy írjak ezekről az utakról is. Ekképpen írtam meg a könyvet is belőlük, kibővítve.
A világjárás volt a hobbim, a mániám, mindig kíváncsi voltam a világra, és fontosnak tartottam, hogy ezt megosszam, és kaptam adottságot az Istentől, hogy le tudjam írni.
Az első kirándulásaim itt Romániában voltak, a Nyomdászklubbal, aztán ők szerveztek csoportos utakat a szocialista országokba, Csehszlovákiába, Magyarországra, a Szovjetunióba. Hatszor voltam Moszkvában, elég jól gagyogtam oroszul is. Mindenütt minden ki volt írva oroszul. Odáig voltak értünk például Szamarkandban, ahol ízletes sárgadinnyét lehetett kapni, mert európaiak voltunk. A legérdekesebb számomra Egyiptom volt és Észak-Korea. A Kheopsz-piramisba bemászni, negyven méter magasan a sírkamra belsejében lenni nagy élmény volt, vagy II. Ramszeszt látni a kairói múzeumban. Aztán Koreában például, a vendéglőben, ahol étkeztünk, a maradékot mindig az éhezők ették meg, akiket beengedtek az asztalokhoz, miután mi végeztünk.
Jártam Svájcban, a rendszerváltás előtt és után is, az egyik asszisztensnőm innen ment ki Zürichbe, ő a Félixfürdőn ismerte meg a férjét, aztán ’89 után jártam náluk ismét: elküldték a jegyet, vendégül láttak. A férje valamilyen északi származású volt, franciául beszéltünk egymással, jópofa volt, és nagyon sok kiállítást néztünk meg. Aztán persze ott volt még Párizs, Olaszország és sok más csodás világ. Közben mindig gondolkoztam azon is, hogy írjak valami mást is, ne csak az utakról, és így az elmúlt években öt helytörténeti kötetem látott napvilágot, amelyekre büszke vagyok, és amelyekhez közösen kutattunk Leventével. Jelenleg is dolgozunk egy újabb könyvön, amely a régi Szőllőst lesz hivatva megörökíteni visszaemlékezések, történetek, anekdoták révén.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Kossuth-nagydíjat kapott Kallós Zoltán néprajzkutató
MTI „Mindig a magyarságért akartam tenni, soha nem a díjakért csináltam” – mondta az MTI-nek Kallós Zoltán erdélyi magyar néprajztudós, népzenegyűjtő, aki Kossuth-nagydíjat vehetett át szerdán a Parlamentben a nemzeti ünnep alkalmából.
Kallós Zoltán példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgáló értékmentő munkája, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában és fenntartásában vállalt szerepe elismeréseként részesült a Kossuth-nagydíjban. Mint felidézte, még gyerek volt, amikor a szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton a helyi népdalokat, a magyar, a román és a cigány népszokásokat gyűjteni kezdte. „A kolozsvári Református Kollégiumban, ahová jártam, nagy divatja volt a falujárásnak, kiváló felügyelőtanárom volt, aki ebbe ez irányba terelte az érdeklődésemet. Anyám feketelaki volt, apám válaszúti, kezdetben a rokonság körében gyűjtöttem Szék környéki falvakban, Észak-Mezőségben” – mondta a 90 éves Kallós Zoltán. Gyűjtőmunkáját előbb tanítói, majd zeneakadémiai végzettsége mellett végezte, és azután is kitartott, hogy az ötvenes években koholt vádak alapján börtönbe került. Eredményeire Magyarországon is felfigyeltek. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatót 1956-ban ismertem meg. Akkor Moldvában tanítottam, ő egy csoporttal egyetemi kiránduláson járt Romániában, és a tengerparti út helyett eljött hozzám. Később rajta keresztül ismertem meg Martin Györgyöt, Pesovár Ferencet, egy budapesti út során Kodály Zoltánnal is találkoztam. Kaptam tőle egy magnót ajándékba, és felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket vegyek fel és hangszeres zenét, amit addig felszerelés hiányában nem gyűjtöttem – emlékezett Kallós Zoltán.
Hosszú évtizedeket átívelő munkája során négy nagy gyűjtőterülete volt: Kalotaszeg Nádas menti falvai, Észak-Mezőség falvai, a Gyimes és a moldvai csángók. „Ezek voltak a legkevésbé feltárt területek, a Mezőséget elkerülték a gyűjtők, mert vegyes nemzetiségű terület volt, sokan azt gondolták, itt nem maradtak meg magyar javak, pedig még sokkal jobban, mint más területeken. A kincs leginkább a zenei anyagot jelentette. Még mindig vannak olyan helyek, ahol soha senki nem járt gyűjtési szándékkal. Szerencsére a táncházmozgalommal a hetvenes években Magyarországon is elindult a fiatalok érdeklődése”. A néprajzkutató fő műve, a Balladák könyve 1970-ben jelent meg először, a kötet újrakiadásai hoztak kedvező változást a finanszírozás, a megélhetés szempontjából. „Domokos János, az Európa Könyvkiadó korábbi vezetője nagyon támogatott. A Balladák könyve öt kiadást élt meg, 1989-ben Budapesten jelent meg a Tegnap a Gyimesben jártam népdalgyűjteményem is”. Kallós Zoltán egyszer azt mondta, addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelhetünk. Mint most kifejtette, bízik a romániai magyar kisebbség megmaradásában, és ebben nagyon fontos a zene és a tánc. A Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő, a nemzet művésze saját vagyonából 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek oktatására Válaszúton bentlakásos kollégiumot is működtet. Több mint kétszáz diák került ki már a négyosztályos iskolánkból, innen a szamosújvári Téka Alapítványhoz mehetnek tovább a gyerekek, ahol beindítottuk a mezőgazdasági szakiskolát. Főleg vegyes nemzetiségű házasságokból származó gyerekekről van szó, sokan egyáltalán nem tudtak magyarul, amikor hozzánk kerültek, itt tanultak meg – mondta Kallós Zoltán az MTI-nek.
Székelyhon.ro

Mindig a magyarságért cselekedett (Kallós Zoltán néprajzkutató Kossuth Nagydíjas)
„Mindig a magyarságért akartam tenni, soha nem a díjakért csináltam” – mondta az MTI-nek Kallós Zoltán erdélyi magyar néprajztudós, népzenegyűjtő, aki Kossuth Nagydíjat vehetett át szerdán a Parlamentben a nemzeti ünnep alkalmából.
Kallós Zoltán példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgáló értékmentő munkája, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában és fenntartásában vállalt szerepe elismeréseként részesült a Kossuth Nagydíjban.
Mint felidézte, még gyerek volt, amikor szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton a helyi népdalokat, a magyar, a román és a cigány népszokásokat gyűjteni kezdte. „A kolozsvári Református Kollégiumban, ahová jártam, nagy divatja volt a falujárásnak, kiváló felügyelőtanárom volt, aki ebbe ez irányba terelte az érdeklődésemet. Anyám feketelaki volt, apám válaszúti, kezdetben a rokonság körében gyűjtöttem Szék környéki falvakban, Észak-Mezőségben” – mondta a 90 éves Kallós Zoltán.
Gyűjtőmunkáját előbb tanítói, majd zeneakadémiai végzettsége mellett végezte, és azután is kitartott, hogy az ötvenes években koholt vádak alapján börtönbe került. Eredményeire Magyarországon is felfigyeltek. „Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatót 1956-ban ismertem meg. Akkor Moldvában tanítottam, ő egy csoporttal egyetemi kiránduláson járt Romániában, és a tengerparti út helyett eljött hozzám. Később rajta keresztül ismertem meg Martin Györgyöt, Pesovár Ferencet, egy budapesti út során Kodály Zoltánnal is találkoztam. Kaptam tőle egy magnót ajándékba, és felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket vegyek fel és hangszeres zenét, amit addig felszerelés hiányában nem gyűjtöttem” – emlékezett Kallós Zoltán. Hosszú évtizedeket átívelő munkája során négy nagy gyűjtőterülete volt: Kalotaszeg Nádas menti falvai, Észak-Mezőség falvai, a Gyimes és a moldvai csángók. „Ezek voltak a legkevésbé feltárt területek, a Mezőséget elkerülték a gyűjtők, mert vegyes nemzetiségű terület volt, sokan azt gondolták, itt nem maradtak meg magyar javak, pedig még sokkal jobban, mint más területeken. A kincs leginkább a zenei anyagot jelentette. Még mindig vannak olyan helyek, ahol soha senki nem járt gyűjtési szándékkal. Szerencsére a táncházmozgalommal a hetvenes években Magyarországon is elindult a fiatalok érdeklődése.”
A néprajzkutató fő műve, a Balladák könyve 1970-ben jelent meg először, a kötet újrakiadásai hoztak kedvező változást a finanszírozás, a megélhetés szempontjából. „Domokos János, az Európa Könyvkiadó korábbi vezetője nagyon támogatott. A Balladák könyve öt kiadást élt meg, 1989-ben Budapesten jelent meg a Tegnap a Gyimesben jártam népdalgyűjteményem is.” Kallós Zoltán egyszer azt mondta, addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelhetünk. Mint most kifejtette, bízik a romániai magyar kisebbség megmaradásában, és ebben nagyon fontos a zene és a tánc.
A Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő, a nemzet művésze saját vagyonából 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amely a szórványvidéken élő magyar gyermekek oktatására Válaszúton bentlakásos kollégiumot is működtet. „Több mint kétszáz diák került ki már a négyosztályos iskolánkból, innen a szamosújvári Téka Alapítványhoz mehetnek tovább a gyerekek, ahol beindítottuk a mezőgazdasági szakiskolát. Főleg vegyes nemzetiségű házasságokból származó gyerekekről van szó, sokan egyáltalán nem tudtak magyarul, amikor hozzánk kerültek, itt tanultak meg” – mondta Kallós Zoltán.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sabin Gherman: Mióta tilos Erdély zászlaját lobogtatni Romániában?
- teszi fel a kérdést Sabin Gherman a Romania Liberă-ban közölt írásában a Március 15-i kolozsvári zászló-incidensre utalva. Az ismert erdélyi román újságíró, az Elegem van Romániából manifesztum szerzője felháborodva vette tudomásul, hogy néhány fiatalt 500 lejes pénzbírságra büntették, mert Erdély történelmi zászlajával vonultak ki a magyar szabadságharc és forradalom évfordulóján.
Gherman szerint a csendőrség magatartása már csak azért is elfogadhatatlan, mert az ország más régióiban az ottaniak jelképei egyáltalán nem zavarják a hatóságokat. Még akkor sem, ha ezek Uram bocsá’ 1918 előttről származnak. És sorolja (vélhetően a teljesség igénye nélkül): 2015. november 28-án Gura Humorului településen leleplezték Stefan cel Mare szobrát, az ünnepségen felbukkant Bukovina történelmi zászlaja is, amely azóta is ott lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta akkori miniszterelnöknek a Szociáldemokrata Párt (PSD) megyei szervezetei Moldova történelmi zászlajával kedveskedtek. 2008. május 29-én Calin Popescu Tariceanu akkori kormányfő nagybányai hivatalos látogatása alkalmával Máramaros zászlaja előtt tisztelgett. 2012. október 4-én Gorj megye akkori prefektusa Victor Ponta jelenlétében bejelentette, hogy a vidék jobb reklámozása kedvéért kihelyezi a megye zászlaját a Retyezát-hegység egyik csúcsára, a Papusára.
„Ha Bukovinában, Olténiában és Moldovában is szabad használni az 1918 előtti zászlókat, mi lehet azzal az Erdély-zászlóval, hogy ennyire megijednek tőle a román hatóságok? A színek ugyanazok, mint a román trikolóron, csak másképpen, sárga-piros-kék sorrendben. Hogy 1918 előtti? Miért, 1918 előtt nem volt élet Erdélyben? Csak azért, mert minket 1918. december 1-én „örökbe fogadtak”, most muszáj kussolnunk, amikor látjuk, hogy a mostohaszülők kevesebbet engednek meg nekünk, mint a többieknek?” – fejezi ki értetlenségét Gherman.
Az újságíró emlékeztet az 1849-es nagyszebeni ún. kokárda-perre, és ajánlja, hogy a román hatóságok vonják le ebből is a tanulságot. Az esetről 1895-ben beszámolt a bukaresti Universul Literar folyóirat is. (https://eurocom.wordpress.com/2016/04/18/erdely-zaszloja-nem-kepviseli-a-romanokat-magyaromania). A nagyszebeni bíróság elé állított öt erdélyi lányt azzal vádolták, hogy a memorandum-per vádlottjainak tiszteletére trikolór kokárdát viseltek és politikai tüntetéseket szerveztek. A kérdésre: elismerik-e, hogy május 27-én, amikor Kolozsvárról visszatértek a memorandum-per elítéltjei, román trikolór kokárdát viselek, az egyikük úgy válaszolt: azért viselték a román trikolórt, mert minden nemzetnek joga van viselnie a trikolórját. „Mi a nemzet iránti szeretetből és a román ügy mártírjai iránti tiszteletből viseljük”. A trikolór kokárda viselésével nem az állam ellen akartak tüntetni, hanem a nemzeti érzéseiket akarták kifejezni, hangzott el az Universul Literar-ban megjelentek szerint. A bíró megkérdezte azt is: tudatában voltak-e annak, hogy tilos ilyenfajta trikolór viselése? A válaszra a kérdezett lány úgy fogalmazott: „Nem tudtam, hogy tilos. De még ha tudtam is volna, akkor is hordom. Senkinek sem ismerem ez azt a jogát, hogy megakadályozzon nemzeti érzéseim kifejezésében.” „Felszólítottak a csendőrök arra, hogy vedd le a kokárdát?” – kérdezett ismét a bíró. „Igen. De nem vettem le, hanem a mellemen hordtam, mert egyetlen csendőrnek sem ismerem el a jogát, hogy megakadályozzon a román trikolór viselésében.” „Tudtad-e, hogy a román trikolór állam elleni tendenciákat fejez ki?” „Nem. Mi szent dolognak tartjuk a román trikolórt és minden nemzeti ünnepen viseljük” – folytatódott a bíró és vádlott közti párbeszéd a Maghiaromania portálon idézett szöveg szerint, amelyet Gherman is említ cikkében.
„Odajutottunk, hogy most, a 21. században is ugyanúgy büntessenek a csendőrök identitásunk vállalásáért, mint régen? Erdélyben mindennek létjogosultsága van, kezdve az olasz vendéglőre kihelyezett olasz zászlótól a cégek, vagy focicsapatok jelképeit viselő lobogókig, csak az Erdély-zászlónak nem? Visszatérünk megint Brătianu hülyeségéhez, aki azt mondta: „Akarjuk Erdély, de az erdélyiek nélkül?” – emlékeztet Gherman az egykori liberális politikus elszólásához, amelyet az 1918-as egyesülés krónikásai révén maradt fenn.
„Mi az, hogy nem ismered el az identitásomat? Vagyis az én identitásom a te félelmeid függvénye? Ha egyszer erdélyi vagyok, nem mindegy, hogy Ioannak, Jánosnak vagy Johannak hívnak, hiszen román állampolgár vagyok ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinaiak vagy a moldvaiak? Nem kellene inkább tisztelni azt, hogy János és Johann is magukénak érzik a trikolórt, mint a közös értékek jelképét?”- fogalmaz Gherman ironikusan megjegyezve: sajnos sem a politikusoknak, sem a csendőrüknek nincs honnan tudniuk, hogy az erdélyi románok is ezt a zászlót hordták 1918 decemberében.
„Én, erdélyi román, amikor látom az utcán Románia és Magyarország nemzeti zászlóit szabadon lobogni, miközben az Erdély-zászló tiltott, azt gondolom: Erdélyre még annyi idő után is félelemmel tekint Románia, ahogy évszázadokkal ezelőtt Magyarország is tette. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a buna ziuából, jónapotból és gutentágból alakult ki, itt mindegyik kultúra egyenlő, mindegyik adott és kapott valamit a másiktól”, idézzük Ghermant.
Nem érti sem Bukarest, sem Budapest, hogy túl az aranyon, ezüstön és kőolajon, Erdély legnagyobb gazdagsága az emberek, azok az erdélyiek, akik szilveszter éjszakáján kétszer is pezsgőt bontanak, 12-kor és 1 órakor, kétszer ünneplik a Húsvétot, akik nem a breaking news-ból értesülnek, hogy megjött a tél, és ahol nem kell a csendőrséget kivezényelni havat lapátolni … - összegez Sabin Gherman.
(http://www.romanialibera.ro/opinii/comentarii/de-cand-e-interzis-steagul-transilvaniei-in-romania----opinie-443782)
Szabadság (Kolozsvár)

Egy főszerkesztő halálára
Az utóbbi hatvan év egyik legjelentősebb erdélyi magyar kultúrpolitikusa hunyt el a napokban Budapesten. Bodor Pál az anyaországban is rendkívüli pályát futott be, számunkra az azt megelőző kolozsvári és bukaresti évtizedei teszik igazán emlékezetessé. A kiváló tollú publicista és író tulajdonképpen főszerkesztői tevékenységével emelkedett a kisebbségi politikusok első sorába, része volt a legfontosabb döntésekben, ezek talán legjelentősebbike az az alku volt, amit a történelem egy kivételes pillanatában, a hatvanas évek végén a román pártvezetéssel sikerült kötnie a belőle, Domokos Gézából, Huszár Sándorból és pár társukból álló magyar értelmiségieknek a másfél milliós népcsoport képviseletében. Az egy-két évig tartó olvadás, eredményei révén, két évtizeden át tartotta a lelket az erdélyi magyarokban, ezért voltak a diktatúrák idején oly létfontosságúak eme kivételes pillanatok. (Tán három-négy volt belőlük eddig a román impérium alatt.)
Én itt mint volt munkatársa, aki sajtós pályára lépésemet is részben neki köszönhetem, kivételes főszerkesztői teljesítményéről szeretnék megemlékezni. Azzal állította ugyanis a maga meggyőződése mellé az embert, hogy hagyta, tehetségét bontakoztassa ki szabadon, ezzel a tévé magyar adásának alapítójaként és vezetőjeként jó évtizeden át kiváló riporterek sorát nevelte fel. A hétfő délutáni tömbösített adás nézői – akkor szó szerint százezrek ültek a képernyők elé – emlékezhetnek Aradits László, Csáki és Boros Zoltán, Huszár Irma és sok más riportjaira, műsoraira, filmjeire, interjúira stb.
A szabad választás kötése a legerősebb közéleti meggyőződés dolgában. Azt, ami megyénkben megtörtént, hogy nem író csellel családi tulajdonba vesz egy eredetileg közösségnek alapított lapot, egzisztenciális kényszerhelyzetet teremt, majd funkcióval vásárol meg publicistát, és teszi a maga mondanivalójának szócsövévé, botrányosnak tartotta volna, mint ahogy az is. Az autonóm egyéniségek lehetnek igazán meggyőzőek a nemzeti önrendelkezésért folyó küzdelemben is, mert nem szajkóként mondanak fel egy leckét, hanem saját szabadságukat vívnák ki és osztanák meg olvasóikkal.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Űzött vad a béke apostolából
Beszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk.
Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott.
– Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül?
– Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata.
– Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak?
– Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet?
– Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie?
– Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem.
– Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban.
– Itthon szembesült bármilyen retorzióval?
– Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza.
– Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait?
– Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat.
KINCSES ELŐD
Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíkszékiek szerepe a szabadságharcban
Tudományos ülésszakot tartottak pénteken a csíkszeredai Hargita Megyei Kulturális Központban, ahol történészek mutatták be az 1848-as forradalom és szabadságharc csíkszéki vonatkozásairól szóló kutatások legújabb eredményeit.
Pál-Antal Sándor csíkmadarasi születésű, Marosvásárhelyen élő levéltáros, akadémikus, a konferencia főszervezője a megnyitón elmondta, az ötletet Süli Attila magyarországi hadtörténész adta, akivel két éve közösen dolgoznak a csíki ’48-as események kutatásán. Úgy vélték, hogy az eredményeket elsősorban a csíkiakkal kell ismertetni. „Nem egy általános megemlékezéssel kapcsolatos múltfelidézést szerettünk volna, hanem az volt a célunk, hogy a legújabb kutatások eredményeit mutassuk be. Nagyon régi tervem volt a székelyföldi ’48-as események forrásainak közlése. Úgy gondoltam, hogy öt szék – öt kötet. 2001-ben sikerült a marosszékit kiadni, rá két évre az udvarhelyszékit, és ott elakadtam. Pedig a csíki eseményekre vonatkozóan ezelőtt több mint ötven éve kezdtem gyűjteni a forrásokat, nagyon sok iratot átmásoltam abból a csíki levéltárból, amelyiknek az anyaga mindmáig nem kutatható. Levéltáros lévén, alkalmam volt kezembe venni mindegyiket. A forráskötet összeállítása során meglepődtem, hogy milyen sok forradalmi eseményre vonatkozó tényről nincs tudomásunk, a múlt homályába vesztek. Ezek közzétételével igazán fel lehet vetíteni a múlt eddig elfelejtett részeit is” – mutatott rá Pál-Antal Sándor, aki Csíkszereda az 1848-as forradalomban című előadással nyitotta meg az ülésszakot. Ezt követően Süli Attila budapesti hadtörténész és Komán János maroshévízi történelem szakos tanár Bodor Ferencről szóló előadásai következtek, majd a gyergyószentmiklósi Garda Dezső a gyergyóiak részvételét mutatta be a forradalom és szabadságharc jelentősebb eseményeiben.
Azért fontos ez a konferencia, mert eddig egyféleképp ismertük a székelység részvételét a ’48-as forradalomban és szabadságharcban. Azt az irányvonalat Imre István és Egyed Ákos kutatásai szabták meg, Pál-Antal Sándor és Süli Attila kicsit másfelé és másképpen közelítik meg ezeket az eseményeket – magyarázta Garda Dezső, aki az ülésszak első részét vezette le.
Mihály János lövétei történész Magyar nemzeti színek Székelyföldön 1848–1849-ben címmel értekezését Tamási Zsolt marosvásárhelyi történelem szakos tanár előadása követte, aki arról beszélt, hogy milyen mértékben vett részt a csíkszéki római katolikus papság a ’48-as történésekben. Orbán Zsolt csíkszeredai történelem szakos tanár 1848 – a székely identitás vége? című előadásában arra kereste a választ, hogy igaz-e az az elmélet, amely szerint ’48-ban a székelység feladja a teljes, nációval járó előjogait, része lesz a magyar nemzetnek, integrálódik, és ezzel vége lesz a székely identitásnak. Az ülésszakot a csíkszeredai Forró Albert történelem szakos tanár Az 1848-as csíkszéki események a história tükrében című előadása zárta.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Új lehetőség a magzati diagnosztikában (A Czeizel Intézet Sepsiszentgyörgyön)
A húsz éve működő budapesti Magzati Diagnosztikai Központ, amely – tisztelegve a neves magyar genetikus, Czeizel Endre szakmai hagyatéka előtt, 2016. április 1-jétől felvette a Czeizel Intézet nevet – diagnosztikai kirendeltséget nyitott Sepsiszentgyörgyön dr. András Pál szülész-nőgyógyász közreműködésével. A Czeizel Intézet első romániai egységének megnyitásáról tavaly decemberben szakmai fórumon tájékoztatták a háromszéki nőgyógyászokat, az első várandósvizsgálatokat februárban végezték, majd múlt pénteken és szombaton újból rendeltek Sepsiszentgyörgyön a budapesti intézet szakorvosai. A hazai várandósgondozásról és a kirendeltségnek köszönhetően immár Háromszéken is elérhető diagnosztikai lehetőségről dr. András Pállal beszélgettünk.
A hazai egészségügy általános helyzetéhez hasonlóan a terhesgondozásban is van lehetőség fejlődésre. Nincs egy jól meghatározott várandósgondozási protokoll, a terhesség kilenc hónapja alatt csak bizonyos alapvizsgálatok elérhetők, és jobbára az akut problémákat oldják meg egészségbiztosítási térítéssel, vagyis a páciens számára ingyenesen, a gondozás igazi lényegét jelentő terheskövetés leginkább magánrendelőkben és az anya költségén történik. Ezt azonban nem minden kismama engedheti meg magának, és a szociálisan hátrányos közegekben hiányzik a várandósok felelősségérzete saját és leendő gyermekük egészsége iránt. Nemrég írtunk arról, hogy az egészségügyi minisztérium statisztikai összesítése alapján 2015-ben országosan 187 ezer szülést jegyeztek, az esetek közel 10 százalékában kiskorú hozta világra az újszülöttet, 41 ezer kismama szülés előtt egyetlenegyszer sem volt terhesvizsgálaton, a csecsemőhalandóság meghaladja a 8 ezreléket. Háromszéken ugyanabban az esztendőben ezer szülésből 80–90 esetben volt kiskorú az anya, a megyében 2050-en születtek, és tizenhat csecsemő vesztette életét egyéves kora előtt, közel ötszáz várandós nem vett részt egyetlen terhesvizsgálaton sem. Januárban a szaktárca elrendelte egy munkacsoport létrehozását, amelynek feladata olyan protokollok, illetve útmutatók kidolgozása, amelyek alapján a védőnők bevonhatóak a terheskövetésbe, valamint az újszülött és a kismama állapotának felügyeletébe, de gyakorlati lépés azóta sem történt, a helyzet változatlan.
Javasolt vizsgálatok
– A szakorvos szerint már a családtervezés időszakában javasolt egy találkozó a nőgyógyásszal, amikor elmondják a leendő kismamának, miként készüljön a terhességre. Dr. András Pál: – A felkészülés időszakában nőgyógyászati szűrővizsgálatokat végzünk bizonyos kórokozók kiszűrésére, amelyek ártalmasak lehetnek a magzatra, illetve a várandósságra általában. Ha minden rendben van, indulhat a babaprojekt. A következő találkozó akkor ajánlott, amikor a terhességi teszt pozitív. Ilyenkor az orvos megállapítja, hogy a terhesség hol van beágyazódva, hiszen ritkán ugyan, de előfordulhat, hogy méhen kívüli terhességről van szó. Két hét múlva már kimutatható a kis embrió szívműködése is. Az első három hónapban van egy általános laboratóriumi vizsgálat is, amelyet a családorvos ír fel. A 12. hét körül esedékes az a nagy jelentőségű, részletes vizsgálat, amely elsősorban a fejlődési rendellenességek kiszűrésére irányul. Az ultrahangvizsgálat során megfigyeljük a magzat szívműködését, látjuk, ha valamilyen nagy fejlődési rendellenességgel állunk szemben, például koponyahiány, végtaghiány. Ilyenkor mérjük a tarkóredő vastagságát, nézzük az orrcsont meglétét, ezek fontos információval szolgálnak bizonyos kromoszóma-rendellenességek, mint például a Down-kór esetleges jelenlétére. A terhességnek ebben a szakaszában vagy egy kicsit később már jó eséllyel meg tudjuk állapítani a magzat nemét is. Az úgynevezett genetikai ultrahangvizsgálat a 18–24. hét között történik, amikor a magzat mérete már lehetőséget nyújt arra, hogy alapos ultrahangvizsgálattal minden látható rendellenesség azonosítható legyen, hogy fel tudjuk készíteni az anyukát az esetleges problémákra. Ilyenkor észrevehető a vízfejűség, a nyitott hátgerinc, mellkasi malformációk, szívmalformációk, rekeszizomsérv, gyomorhiány, a kiválasztórendszer patológiája, húgyhólyagprobléma. Ellenőrizni kell a végtagok hosszú csontjait, a magzatvíz és a méhlepény állapotát. Ma már ott kellene tartanunk, ha valaki átesik egy ilyen részletes magzati vizsgálaton, nyugodt lelkiállapotban távozhat a rendelőből, mivel nagy valószínűséggel a baba morfológiai szempontból teljesen rendben van. Ez azért nagyon fontos, mert ha észreveszünk valamilyen elváltozást, felhívjuk az anya figyelmét az adott fejlődési rendellenességre, és elmondjuk, hogy a probléma születéskor azonnali beavatkozást igényelhet. Minél jobb az echográf és felkészültebb az orvos, annál biztosabban ki tudjuk szűrni a rendellenességeket.
A 20. hetet követő találkozó a magyarországi protokoll szerint később lenne, de az alapellátás hiányosságai miatt mi havonta visszahívjuk a várandóst. A harminchatodik héttől hetente vizsgáljuk a kismamát és a magzat életfunkcióit.
– Ártalmas-e a gyakori echográfvizsgálat az anyára vagy a babára?
– Sok felmérés történt ezzel kapcsolatban, és a jelenlegi szakmai álláspont szerint az ultrahanghullám nincs káros hatással a magzatra. A baba észleli a vizsgálatot, és egy kicsit jobban mozgolódik.
– Ebből a sok vizsgálatból melyek költségét fedezi az egészségbiztosító pénztár?
– Az egészségbiztosítási rendszerben, ha a várandós akut problémával vagy családorvosi küldőpapírral jelentkezik a járóbeteg-rendelésben, kötelező megvizsgálni, viszont a speciális vizsgálatok nincsenek benne a támogatott vagy térített csomagban. Ezekhez az alapos, speciális vizsgálatokhoz sajnos önköltséges alapon juthat hozzá a várandós.
– Egy jól végigkövetett terhesség után indokolt-e a császármetszéses szülés? – Nem, annak megvannak a megfelelő okai, ha császármetszést kell végrehajtani. Az ember természetes szülésre van teremtve, és csak abban az esetben kellene beavatkozni, ha a szülészeti helyzet megköveteli.
Rendellenességek szűrése magas színvonalon
– Napjainkban a gyermekvállalás egyre inkább kitolódik a harmincon túli anyai életkorra, és ezzel növekszik a kockázata a különböző magzati rendellenességeknek. Az anyai életkorral összefüggő rendellenesség a Down-kór. Nemzetközi adatok szerint huszonöt év alatt ezerötszázból egy a Down-kór-rizikó, harmincévesen 910-ből egy, harmincöt évesen 380-ból egy esetre lehet számítani. A Kovászna Megyei Közegészségügyi Igazgatóságnak a családorvosoknál nyilvántartott esetekre alapozó adatai szerint 2013-ban 26 Down-szindrómás gyermeket és 20 felnőttet tartottak nyilván, tavaly 43 kiskorú és 24 felnőtt szerepelt a statisztikában. A számok értékelésénél figyelembe kell venni, hogy a gyermekek időközben betöltik a tizennyolcadik életévüket, és a felnőtt kategóriába sorolják, illetve lehet olyan eset, hogy az érintett elköltözik a megyéből. A gyermekjogvédelmi igazgatóságnál tavaly három Down-kóros gyermek besorolását kérték hátrányos helyzetű kategóriába, mindhárman 2015-ben születtek, és nyolcan jelentkeztek szívmalformációval született kisbabával, közülük öten 2015-ben jöttek világra. Nem minden szülő kéri a besorolást, a hatóság nyilvántartásában csak a hátrányos helyzetűként bejegyzettek szerepelnek. Az elmondottak rávilágítanak, hogy mennyire fontos a szűrés, éppen ezért mérföldkőnek számít a háromszéki terheskövetésben a Czeizel Intézet sepsiszentgyörgyi diagnosztikai kirendeltsége. – Ezelőtt tíz-tizenegy évvel a Down-szűrést vettem be elsőként a praxisomba, a Czeizel Intézeten keresztül kerültem kapcsolatba az angol Wolfson Betegségmegelőzési Intézettel, amely világvezető a Down-kór várandósság alatti szűrésének széles körű alkalmazásában, és ahová jelenleg is vizsgálatra küldjük a várandósok vérét kockázatbecslés érdekében. Ez azt jelenti, hogy anyai vérből olyan fehérjéket vizsgálnak meg, amelyekkel pontosítani tudjuk a magzat Down-kór-kockázatát, és így az adott terhességre adhatunk információt. A Czeizel Intézet által Sepsiszentgyörgyre kihelyezett nagy felbontású ultrahangkészüléknek köszönhetően pedig a három hónapos várandósnál olyan morfológiai elváltozások azonosíthatóak, amelyek segítik az adott szűrés hatékonyságát. Ez egy általános ultrahangvizsgálat során nagyon nehezen észrevehető. A nagy egyetemi központokban működnek hasonló teljesítményű echográfok, de oda az anyának el kell utaznia.
– Miért fontos, hogy a 12. hét körül végezzék el ezt a szűrést?
– A hazai törvények szerint tizennégy hét után csak abban az esetben lehet terhességet megszakítani, ha megállapítható, a magzat olyan súlyos rendellenességgel sújtott, hogy állapota nem összeegyeztethető a méhen kívüli élettel, vagy a terhesség veszélyezteti az anya életét. Ezért nagyon fontos, hogy ezeket a szűréseket a tizennegyedik hétig végezzük el, ha pozitív az eredmény, az anya dönthessen, hogy megtartja-e a babát vagy sem. A Down-kór-szűrés esetében, ha magas kockázatot állapítunk meg, vagy egyéb genetikai vizsgálatra lenne szükség a magzatban, ajánljuk az anyának a magzatvízvizsgálatot, vagy a terhesség korábbi szakaszában a lepényképződmény-biopszia is szóba jöhet, azonban ezek orvosi beavatkozással járnak, és vetélési kockázatuk 0,5–1 százalék. 2013-tól egy olyan új vizsgálati módszert tudtunk bevezetni a Czeizel Intézetnek köszönhetően, amellyel a magzat genetikai állományát az anyai vérben tudjuk vizsgálni. A terhesség 9. hetétől végezhető az anyai vérmintából a PrenaTest-vizsgálat, amely jó alternatívája az amniocentézisnek a magzati Down-kór kimutatására. Romániában elsőként a mi rendelőnk révén tudják elvégeztetni a hazai partnereink – sepsiszentgyörgyiek, marosvásárhelyiek, kolozsváriak, bukarestiek, dévaiak – ezt a korszerű vizsgálatot. A vérmintát a németországi LifeCodexx laboratóriumba küldjük a Czeizel Intézet segítségével. Világviszonylatban nem sokkal hazai bevezetése előtt, 2012-ben kezdték alkalmazni ezt a vizsgálati eljárást. Rájöttek arra, hogy a várandós vérében keringő DNS-részek 10 százaléka a magzattól származik. Ezek a DNS-arabkák szerkezetük alapján beazonosíthatóak, hogy mely kromoszómáról származnak, és ezután egy mennyiségi értékeléssel kimutathatóak az olyan számbeli kromoszóma-rendellenességek, mint például a Down-kór. A mi rendelőnkben tíz év alatt háromezer Down-szűrést végeztünk, mely esetekben az angliai Wolfson Intézetben vizsgáltattuk meg az anyai vért, és több mint tíz pozitív eredményt szűrtünk ki. A kismamák reakciója változó, volt, aki megtartotta a terhességet, és volt, aki megszakította.
Babás élmény a képernyőn
– A Czeizel Intézet által Sepsiszentgyörgyre telepített GE Voluson E8-as ultrahangkészülék egy nagyon nagy felbontású echográf, amellyel apró részletekben lehet a magzatot vizsgálni. Azt reméljük, ez a magas színvonalú diagnosztikai lehetőség segíti a megyében folyó magzati diagnosztikai munkát. Például, hogy húszhetesen meg tudjuk számolni a kisujjban lévő három ujjpercet, ami azért fontos, mert a Down-kóros babának csak két ujjperce van a kisujjában. Látjuk az epehólyagot, amely egy gyengébb felbontású készüléken nem látható, és már a tizenkettedik hét végén észrevehető a nyílt hátgerinc, jól megfigyelhető az orrcsont.
– Mennyibe kerül a vizsgálat, és mit kap érte a kismama?
– Az ultrahangvizsgálat huszonöt perces, a Czeizel Intézet magasan képzett ultrahang-specialistája alaposan átnézi a magzatot, az idegrendszert, a hátgerincet, a mellkast, a szívműködést, gyakorlatilag mindent, erről a kismama kap egy DVD-felvételt és részletes leírást, valamint egy színes fotót a baba arcáról. Az értéke száz euró. Kérdésünkre, hogy a Czeizel Intézet Sepsiszentgyörgyre kihelyezett magzati diagnosztikai kirendeltsége hozzáférhető-e a megye nőgyógyászai számára, dr. András Pál elmondta: a rendelő nyitott a kollégái előtt, aki a páciensét ott szeretné megvizsgálni, megteheti. Hangsúlyozta, a munkapont idetelepítésével azt szeretnék elérni, hogy a várandós székely asszony azt az ellátást kapja meg, amelyet egy budapesti vagy akár nyugat-európai kismama.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszteletadás
A budapesti Nemzeti Színház képviselői hétfőn délben a marosvásárhelyi református, illetve katolikus temetőben megkoszorúzták Sütő András író és Tompa Miklós rendező, a Székely Színház alapító tagjának sírját városnéző körútjuk során.
Sütő Andrásra mint a legtöbbet játszott erdély magyar drámaíróra emlékeztek, illetve Tompa Miklós mint színházalapító előtt rótták le kegyeletüket. Este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében Tamási Áron Vitéz lélek című darabját adták elő. Ma Farkaslakára utaznak, ahol a szerző szülőfalujában levő művelődési otthonban is bemutatják a darabot.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)