Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Birtokba veszik a főteret a Temesvári Magyar Napok szervezői
„Szeretnénk megmutatni a többségi lakosságnak a magyar kultúrát”
Lázas készülődés folyt pénteken délelőtt a temesvári Opera téren, ahol „sátrat bontottak” az első Temesvári Magyar Napok szervezői, a nagyszínpadon kipróbálták a hangosítást, benépesültek a faházikók, felállították a lacikonyhákat, a hagyományos kézművestermékeket forgalmazó standokat. A péntek délután rajtoló háromnapos rendezvénysorozat fő támogatója, a Nemzetpolitikai Államtitkárság nevében Potápi Árpád államtitkár tartott sajtótájékoztatót a főtéri óra tőszomszédságában.
A szervezők nevében Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszönte meg Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak a támogatást, amely nélkül nem jöhetett volna létre a rendezvénysorozat. „Ez a rendezvény a Kolozsvári Magyar Napok mintájára jött létre, ott hetedik alkalommal rendezték meg az idén, itt első alkalommal – nyilatkozta a sajtó képviselőinek Potápi Árpád államtitkár úr. – A rendezvények fő szervezője a Várbástya Egyesület, amelynek 28 tagja van és akik különböző szervezeteket, egyesületeket, intézményeket jelenítenek meg, illetve képviselnek. Széles civil összefogáson alapul az eseménysorozat, ezért is gondolta a magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárságán keresztül, hogy támogatja ezt a rendezvényt. Reméljük, hogy sikerül megmutatni, nem csak az itteni magyaroknak, hanem a többségi lakosságnak is a magyar kultúrát, az itteni magyarságot. Szeretnénk, ha ez a rendezvénysorozat a többnemzetiségű Temesvár kulturális életének kiemelt rendezvénye lenne szeptemberben.”
Az első Temesvári Magyar Napokra két héttel az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének kihirdetése után kerül sor. „Nagyon örülök annak, hogy a magyarság számára is nagyon fontos város kapta meg ezt a címet – nyilatkozta Potápi Árpád. – Temesvár az újkori történelemben többnemzetiségű város, amelyet magukénak vallhatják a németek, a románok, a magyarok, de a szerbek, a bolgárok és a többi itt élő nemzetiség is. A temesvári magyarok aránya ma már csak 5-10 százalék közé tehető, de nagyon remélem, hogy a kulturális életben és a gazdasági életben ennél fontosabb a magyarság szerepe. Temesvár 2021-ben lesz Európa Kulturális Fővárosa, ezt hosszas előkészítő munka előzi majd meg, aminek a gyümölcse talán nem is 2021-ben, hanem a következő években fog beérni. Ez meg fog mutatkozni intézmények, épületek, terek, rendezvénytereknek a felújításában, ami a külső szemlélőnek látványos, ugyanakkor fontos, hogy magával a rendezvénysorozattal ne csak maga a város tudjon bemutatkozni, hanem az egész régió, a történelmi Bánság. Ez jó alkalom lesz arra, hogy Temesvár mellett Arad, Szeged, Hódmezővásárhely, Nagybecskerek, Nagykikinda, Lugos, Resicabánya is megmutassa magát, és a román kultúra mellett a magyar, a német, a szerb, a bolgár, a szlovák, a cseh kultúra is bemutatkozhasson.”
A sajtótájékoztatón azt is megtudtuk: Temesvár központjában az utóbbi száz évben nem volt ilyen többnapos szabadtéri magyar rendezvény, ahol hangosan zenghet a magyar szó, a magyar dal, méghozzá rendőrségi-csendőrségi védelem, biztosítás mellett. Tamás Péter, a fő szervező Várbástya Egyesület elnöke a Nyugati Jelennek elmondta: itt a Bánságban egyértelműen pozitív fogadtatásra számít a többségi román lakosság részéről, mert erről a vidékről nagyon sokan járnak át Szegedre, Makóra, Budapestre, a Balatonra és nagyra értékelik a magyar gasztronómiát, a fürdőket, a magyar vendéglátást. A Temesvári Magyar Napok költségvetéséről csak annyit tudtunk meg, hogy a példaképül szolgáló kolozsvári rendezvénysorozat költségeinek az egynyolcadánál tartanak a szervezők, de az összeg még nem végleges. 
A pénteken 17.30 órától kezdődött megnyitóünnepség után 19 órakor a Csárdáskirálynő 100. operettelőadására invitálják a temesváriakat (és nem csak) a szervezők. 20.30 órától néptánc-találkozó, és kiállításmegnyitó volt a kínálatban, 22.30-tól táncház a magyar színházban. Szombaton és vasárnap délelőtt 10 órától éjfél utánig zajlanak a programok: délelőttönként családi és gyermekprogramok, tematikus városnéző séták, délután harcművészeti bemutatók, könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, bor-, sör- és pálinkakóstolók, koncertek stb. Részletes program a www.temesvarimagyarnapok.ro honlapon, illetve a közösségi oldalon.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartok
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa. 
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá. 
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk.  A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik. 
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig  Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben. 
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte. 
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással. 
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük. 
Az orosz kapcsolat 
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál. 
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”. 
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti. 
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire. 
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon. 
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek. 
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét. 
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt. 
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk. 
Lehallgatásból rádiójáték 
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék.  A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,

„Idejétmúlttá válnak” Sütő András művei?
Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján Marosvásárhelyen szeptember utolsó napján, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel. Az író sírjánál tartott megemlékezésen alig húszan vettek részt.
Demeter József lelkipásztor, a baráti társaság elnöke arról beszélt, többen is megpróbálják kétségbevonni az író irodalmi munkásságának értékét, mondván, művei immár „lecsengtek”, idejétmúlttá váltak. Az egyik, nemrég megjelent magyar irodalmi lexikonból a szerkesztők kihagyták a nevét, a baráti társaság elnöke azonban hiszi, hogy a munkájuk és a törődésük nem hiábavaló. Demeter József úgy fogalmazott, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak olvasója.
Az emlékezők az író kedvenc zsoltárát, Tebenned bíztunk kezdetűt énekelték el. A koszorúzást követően Demeter József kihirdette, hogy október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson is tartanak egy megemlékezést a Sütő András szülőházánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a ház felújítását követően rendbe tette a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkáváját is. Az emlékezők a helyi református templomban ünnepi istentiszteleten vehetnek részt, majd a szülői háznál róják le tiszteletüket.
Érdeklődésünkre, hogy vajon mikor lesz Sütőnek szobra Marosvásárhelyen, hiszen az önkormányzat költségvetésében idén immár harmadik éve szerepelt a terv, a baráti társaság tagjai szkeptikusan válaszoltak. Kilyén Ilka színművésznő elmondta, úgy látja, még csak utalás sem történik az utóbbi időben a szobor felállítására: „Sajnálatos módon ahányszor változik a képviseletünk az önkormányzatban, feledésbe merül a terv, aztán elölről kell kezdeni mindent” – mondta a baráti társaság tagja.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma.
Antal Erika | Krónika (Kolozsvár)

Véget ért a XV. MIÉRT Akadémia
Idén a Magyar Ifjúsági Értekezlet és a Bihar megyei Területi Ifjúsági Egyeztető Tanács szeptember 30 – október 2. között szervezte meg a MIÉRT Akadémiát Püspökfürdőn. 2016 kihívásai volt az akadémia fő tematikája, amely köré az előadások csoportosultak. A nagy hagyományra visszatekintő rendezvény a számos szakmai program mellett kikapcsolódási lehetőségeket is nyújtott a részt vevő fiataloknak. A program célja, hogy minden évben azokkal az aktuális témákkal foglalkozzon, ami a fiatalokat leginkább érdekli. Az eseménysorozat péntek délután kezdődött ünnepélyes megnyitóval, amely keretében Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-elnök, Geréd Imre, az RMDSZ ifjúsági ügyekért felelős ügyvezető alelnöke és Horváth Béla BTIET-alelnök, Szalacs község fiatal polgár-mestere köszöntötték a résztvevőket. A megnyitó után Bodor László, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető alelnöke a közelgő parlamenti választások tétjéről mesélt az akadémia résztvevőinek.
A szombati program dr. Bárdi Nándor előadásával kezdődött, aki a budapesti kormányzatok kisebbségpolitikájáról tartott előadást, részletesen felvázolva Magyarország kisebbségpolitikáját a második világháború végétől napjainkig. Ezt követően dr. Székely István Gergő a választási törvény által behozott kampányszabályozásokat vázolta fel, a legfontosabb változtatásokra fektetve a hangsúlyt, pontosabban, hogy milyen hatással lesznek a módosítások a közelgő parlamenti választásokra és az azt megelőző kampányra. Nagy Gábor a Romániai Vállalkozásokért Egyesület (ROVE) részéről sikeres szociális roma vállalkozásokról tartott előadást, bemutatta a projekt által létrehozott sikeres vállalkozásokat. A projekt célja a megcélzott roma kisebbségi csoport munkapiacra való integrálásának elősegítése volt, amelynek eredményeképpen a projekt keretében hat céget alapítottak az építőipar területén. Dr. Mészáros Edina Lilla a Brexit okait és lehetséges "forgatókönyveit" tag-lalta, részletesen bemutatta, hogy mely politikai intézkedések vezethettek a brit népszavazáshoz és mik lehetnek a kilépés lehetséges következményei.
A délutáni blokk első előadója dr. Kádár Magor volt, aki a kampányon belül zajló kommunikációs stratégiákat mutatta be, valamint kitért a jelöltek arculatépítésére is. Egy interaktív beszélgetés keretében a résztvevőkkel közösen formálták meg egy jó politikus profilját. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a szövetség 2016-os kihívásairól beszélt. A decemberi parlamenti választásokat illetően elmondta, hogy fontos választás elé nézünk, hiszen 2016 decembere után olyan időszak következik, amikor nagy reformokra, változásokra számíthatunk. A szövetségi elnök a választásokra való felkészülés két fontos eleméről is beszélt, elsőként említve az MPP-vel való együttműködést, másodsorban pedig a szövetségen belüli szolidaritást nevezte meg. Ugyanakkor továbbra is fontosnak tartja a MIÉRT-tel való szoros együttműködést a parlamenti választások kapcsán is.
Dr. Melegh Attila a migráció globális perspektíváiról beszélt. Általános diagramok és statisztikák köré építve prezentálta a napjaink rendkívül bonyolult problémájának titulált migrációs témát. Előadásában bővebben kifejtette Magyarország aktuális migránspolitikáját, valamint a jelenleg uralkodó pánik strukturális alapjait. Ezt követően dr. Kováts András A menekültek és fogadtatásuk Magyarországon című előadása zárta az estét. Elmondása szerint az idei évben hangsúlyos szerepet kapott Magyarországon a menekültek bevándorlásával kapcsolatos befogadási politika. Ő is statisztikákra hivatkozott, és fontosnak tartotta megemlíteni, hogy jelenleg a magyar államnak legtöbb napi 300 bevándorló befogadására van kapacitása, illetve azt, hogy a menekültkérelmek 15%-át részesítik pozitív elbírálásban.
Vasárnap Szabó Ödön RMDSZ parlamenti képviselő Kihívások a parlamenti választások tükrében címmel című előadása zárta a rendezvény szakmai programját. Elmondta, hogy ekkora méretű újítás, ami a parlamenti képviselői listát illeti, nem volt az RMDSZ-ben megalakulása óta. Véleménye szerint a 2016-os év nagy kihívása, hogy az országszerte többféleképpen megélt többség-kisebbség kapcsolatot hogyan lehet egységbe kovácsolni, valamint a kisebbség biztonságának helyreállítását is az idei év egyik nagy kihívásának tartja. Népújság (Marosvásárhely)

Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított  GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk

Bibó Erzsébet, az elfelejtett nagyasszony
A sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Tanítóképző Intézet épületét, amelynek akkori igazgatója Zayzonné Stöger Adél volt, 1919-ben elvette a román állam. A tantestület egy része elhagyta az országot, a másik részét a Református Székely Mikó Kollégium fogadta be a tanulókkal együtt. Így történhetett meg, hogy az 1919–20-as tanévtől a fiúgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú- és leányiskola is volt. A fiúgimnázium tagozataként a négyosztályos polgári leányiskola (későbbi leánygimnázium) működött a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódjaként.
Ennek a tagozatnak az élére nevezték ki 1924 januárjában Bibó Erzsébetet, aki Jancsó Gábor fiúiskolai igazgatót váltotta fel, mivel a törvények nem engedélyezték, hogy férfi álljon a leányiskola élén. Húsz éven át vezette Böske néni az intézetet, szerzett elismerést a nőnevelés terén. Karöltve Csutak Vilmossal, a Fiúgimnázium rektor-igazgatójával síkra szállt a leányképzés ügyéért. Mivel a felettes tanügyi szervek kifogást emeltek, amiért a fiúk és a lányok egy épületben tanulnak, mindent latba vetett, hogy különálló iskolaépületet teremtsen a lányoktatás számára. A különálló épület létrehozásának gondolatát Csutak Vilmos 1925-ben terjesztette a kollégium tanári nagygyűlése elé, és a városi tanácshoz fordul ennek érdekében.
Kemény szervezőmunka következett: elvi engedélyeztetés Bukarestben, felhívás a megye lakosságához az anyagi támogatás érdekében. Az anyagi fedezet megteremtése után Kós Károly építész jóvoltából elkészült az új iskola épületének terve, és 1927-ben már áll is az Ujjvárossy-kertben az új épület, a kicsi Mikó (a mai Kós Károly szakközépiskola), majd 1935-ben mögötte szintén Kós Károly tervei alapján az internátus. Ezen tetteivel Csutak Vilmos beírta magát a mai Mikes Kelemen Főgimnázium történetébe.
A tanulólétszám növekedésével az új épület már nem volt elegendő, ezért használták a Székely Tanalap (a mai C. Brâncuşi-iskola) épületét, valamint a Kriza János utca sarkán álló, ma is használt kicsi Mikest. Ezek az évek voltak az iskola történetében a vándorlás kezdetei. De semmi sem törhette meg a tantestület és igazgatója fáradságot nem ismerő munkáját. Olyan nagyszerű pedagógusokat jegyezhetünk ebből az időből, mint Zakariás Erzsébet (későbbi igazgató), Seprődi Anna, akik szívvel-lélekkel álltak Bibó Erzsébet mellé nemes hivatásuk teljesítésében.
De ki is volt Bibó Erzsébet, mindenki Böske nénije?
Csombordon született 1885. október 19-én. A család barátosi eredetű. Iskoláit Hódmezővásárhelyen, Nagyváradon az Orsolyák Intézetében végezte, majd Győrben tanítói oklevelet szerzett. Milyen érdekes. Itt Pálmai Lenke tanítványa volt, akinek később utódja lesz. 1907-ben Budapesten magyar nyelv és irodalomból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Baróton kezdi meg, majd Segesvár, Rimaszombat, a bácskai Kula következett. 1918 őszén kerül Sepsiszentgyörgyre a polgári leányiskolához, 1924 januárjában nevezik ki az iskola igazgatójának. Új megbízatása kezdetén fő feladatának a lányoktatást szolgáló megfelelő iskolaépület létrehozását tartotta. Ezt sikerült elérni a fent vázolt körülmények között. Igazgatói tevékenysége nem szorítkozott csupán az épületkérdés megoldására.  Mindenki Böske nénije nagyszerű, de szigorú pedagógus volt, élményszerű órákat tartott, ezért is szerették növendékei. Kollégái tisztelték demokratikus vezetési módszereiért. Igényességét, pontosságát és következetes vezetési eljárásait a felsőbb szervek által hátrahagyott jegyzőkönyvek is igazolják. Ő volt, aki kezdeményezte a leányiskola főgimnáziummá való fejlesztését (ami Zakariás Erzsébet igazgatósága alatt vált jogerőssé). A tanárokon kívül nagy hozzáértéssel tanított színdarabokat (fiatal korában a színészet felé is kacsingatott) diákjainak, de a felnőtteknek is. Nevelői tevékenysége mellett mintegy két évtizeden át a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének alelnöke.
1971 februárjában bensőséges ünnepségre került sor az akkori 2. számú középiskolában, majd 1995 novemberében a szemerjai templomban. Az 1971-es találkozón még részt vett Böske néni is. Ez volt az utolsó találkozása volt iskolájával. Beszédében hangsúlyozta, hogy ,,tanító ne legyen az, akiben nincs hivatásszerűség, és nem szereti a gyermekeket...”, és hogy belső adottság szükséges a tanítósághoz. Az ünnepség kezdeményezője – úgy, mint az 1995-ös hálaadó ünnepségnek is – Kelemen József, az iskola egykori tanára és igazgatója volt. Kelemen József köszöntőjében (1971) így jellemezte Böske néni: ,,Életét sohasem szennyezte be az öncélúság, a lelkiismeretlenség, a becstelenség, az igazságtalanság, a rosszindulat.” Szemét mindig a közérdeken tartotta, munkaerejét annak szolgálatába állította, erre serkentvén másokat is.
Sokatmondó néhai Szabó József uzoni református lelkipásztor ,,értékelése”: ,,Sokszor elmondta: mindig a boldog családi élet után vágyódtam, nem adatott meg nekem, de nem panaszkodom, családom volt az iskola, gyermekeim a tanítványaim, s örömöm az ifjúság nevelése.” Pályafutásának 40 évéből huszonkilencet töltött az iskola szolgálatában. 1971. május 22-én halt meg. Sírja a szemerjai régi református temetőben található, 1989-ben aligazgatóként kezdeményeztem az akkori líceum építészeti szakosztályai és a Megyei Építészeti Vállalat anyagi támogatásával felújítását. Emléke legyen áldott halálának 45. évfordulóján is!
Jancsó Árpád Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen.  Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji,  Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák  Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)

Fiatal erdélyi magyar költők versei jelentek meg románul
Azért volt nehéz lefordítani románra a fiatal erdélyi magyar költők verseit, mert a szerzők új szavakat alkotnak, amelyeket bajos átültetni egy másik nyelvre – avatott be a műhelytitkokba Dósa Andrei költő, műfordító a Csend, béke, perverziók, hepiend – Fiatal romániai magyar költők antológiája (Linişte, pace, perversiuni, hepiend – Antologia tinerilor poeți maghiari din România) című verseskötet kolozsvári bemutatóján.
A besztercei Max Blecher Kiadó gondozásában napvilágot látott kiadványt az október 4. és 9. között zajló, IV. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál keretében mutatták be kedden este a Főtéren felhúzott sátorban. Claudiu Komartin, a könyv szerkesztője elmondta, a kilenc fiatal költő verseit tartalmazó kiadvány egy nagyobb projekt része, amely még a tavaly kezdődött el egy Beszterce-Naszód megyei román–magyar írótáborban. A kötetben szereplő költők életkora 20 és 34 év között mozog, a verseket Dósa Andrei fordította, az előszót pedig Szántai János kolozsvári író írta.
Ștefan Baghiu, a kötet gondozója elmondta, két évvel ezelőtt találkozott először a kortárs fiatal magyar költők verseivel, pontosabban azoknak angolra fordított változatával, és tavaly nyáron szervezték az egyhetes alkotótábort, ahol az erdélyi magyar és román költők találkoztak. Ennek eredménye, hogy Dósa Andrei fordításának köszönhetően olyan szövegekhez jutottak, amelyek visszatükrözik az eredeti verseket, ugyanakkor román nyelven is megállják a helyüket.
Baghiu azt is elmondta, a magyar költők nagyon jól alkalmazkodnak a slam poetryhez, legalábbis román társaikhoz képest. Szántai János közbevetette, hogy a slam poetry műfaja Budapestről érkezett Erdélybe, és az erdélyi mgyar fiatal költők élesen megkülönböztetik a slam poetryt az igazi verstől.
A beszélgetés „hajrájában” több verset is felolvastak André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár, lapunk volt munkatársa és Serestély Zalán tollából. Ștefan Baghiu úgy értékelte, az antológia azt is dokumentálja, hogy a fiatal magyar költők miként próbálják feloldani belső szorongásaikat. A nemzetközi könyvvásáron magyar könyveket is vásárolhatnak az érdeklődők, az Erdélyi Magyar Könyves Céh megbízásából az IDEA Könyvtér és a Kriterion Könyvkiadó képviseli az erdélyi magyar kiadókat a főtéri sátor Mátyás-szobor felőli bejáratánál.
A rendezvény, amelynek az a mottója, hogy „Nem menekülhetsz a könyv elől”, romániai és külföldi kiadók könyveit is felsorakoztatja. A vasárnapig tartó eseménysorozaton többek közt könyvbemutatók, felolvasások, előadások, író-olvasó találkozók, koncertek és vitaestek várják az érdeklődőket.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)

Védhatalmi státus és autonómia
Budapesti ülésén újraválasztotta elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. A 12 éve megalakult szervezetről és az immár 26 éve életben tartott nemzeti önrendelkezés alternatívájáról Tőkés Lászlóval beszélgettünk.
– A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács újraválasztott elnökeként hogyan értékeli a KMAT eddigi tevékenységét? A szervezet 12 évvel ezelőtti megalakulásával sikerült-e áttörést hozni az autonómiaküzdelembe?
– A történet igazából az 1998 szeptemberében megtartott alsócsernátoni autonómiafórummal kezdődött, válaszul arra, hogy az RMDSZ látványosan elhajolt a programjában szereplő autonómiapolitikától, hallgatólagosan jegelte az ügyet, és a nemzeti önrendelkezés politikáját felváltotta a kormánypolitika. Mi kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy ne engedjük szőnyeg alá seperni, és valamiképpen éltessük a nemzeti önrendelkezés alternatíváját. Az Alsócsernátonban elkezdődött fórumsorozat más helyszíneken folytatódott, és ennek jegyében született meg 2004-ben Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. Ekkor már nemcsak a gyászos emlékű RMDSZ-kongresszust kellett ellensúlyozni, hanem a magyarországi kommunista visszarendeződést is. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gyakorlatilag megszűnt, de még nem jött létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ezért úgy gondoltuk, hogy a MÁÉRT és a magyar autonómiatörekvések vonalát folytatnunk kell. Noha a kezdeményezés jól indult, rendre elfogyott körülöttünk a levegő, a Medgyesi–Gyurcsány-korszak kihúzta a lábunk alól a talajt, így csak nagyon vegyes teljesítményt nyújthattunk. Az autonómiaküzdelem folyamatára nemcsak az RMDSZ, hanem az akkori magyar kormányzat is negatívan hatott.
– Furcsa helyzet állt elő azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közképviseleti szervezetek közül gyakorlatilag az RMDSZ nem aktív tagja az autonómiatanácsnak. Ennyire nem lehetett közös nevezőre jutni?
– Az RMDSZ viszonyulása az autonómiatanácshoz egyféle barométer szerepét tölti be. Vezetői ma tagadják, de a szövetség valamikor tagja volt KMAT-nak. Később ezt úgy magyarázták, hogy csak megfigyelőként vesznek részt a munkánkban, de ma már ezt a státust sem tartják fenn, meghívásainkra nem válaszolnak.
– Egyféle műhelymunkát végeznek az önrendelkezés témakörében. Mennyire működnek együtt más szervezetekkel?
– A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárultával újult erővel próbáltunk életet lehelni az elalélt autonómiatanácsba, közben azonban visszatért a MÁÉRT és tovább működött a KMKF is, így bizonyos fokig több szervezet is foglalkozik ugyanazokkal a témákkal. A három szervezet között nehéz megtalálni azt a pászmát, amely a mi profilunknak a legmegfelelőbb. Úgy érzem, hosszas útkeresés után idén új lendületet nyert a tanács működése. A 2014-ben elgondolt állapotmegfigyelés – divatos szóval a monitoring – lett a sajátságos pászmánk. Az önrendelkezés ügyét leghatékonyabban egy olyan állapotmegfigyelés révén támaszthatjuk alá, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar közösségek számára nincs alternatíva.
– Az autonómiatanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a magyar nemzeti közösségek mindenhol diszkriminált helyzetben vannak. Hogyan tudna a magyarság ebből az ördögi körből kitörni?
– Ahogyan azt a tusnádfürdői táborban korábban megfogalmaztam, és erre idén ráerősítettem, a mindenkori magyar kormány és állam védhatalmi szerepének az érvényesülésére van szükségünk. Könnyű belátni, hogy anyaországi és nemzetközi támogatás nélkül nem vagyunk képesek hatékony munkát végezni. Mi a kezdetektől a Fidesz szövetségesei voltunk. Az autonómiatanács megalakulása óta többször is megtisztelt jelenlétével Orbán Viktor, máskor a KDNP elnöke, Semjén Zsolt vett részt a munkánkban. 2010 óta mindvégig tartottuk a kapcsolatot a nemzetpolitikai államtitkársággal. Az eltelt hat évben ez az együttműködés mégis hullámzó lett. Azt gondolom, hogy mi mindvégig jó szolgálatot tettünk a magyar nemzetpolitikának azzal, hogy ébren tartottuk az autonómiát. Idén ez az együttműködés látványosan javult azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megbízottjaként Szili Katalin személyében külön kormányzati tárca foglalkozik a Kárpát-medencei magyarság autonómiájának kérdésével, tehát jelentősen nőtt munkánk kormányzati támogatottsága. A teljes felmérő és szakmai munkába besegít a Kántor Zoltán vezette Nemzetpolitikai Kutatóintézet, illetve Csóti György révén a Kisebbségi Jogvédő Intézet is. Most készülünk intézményesíteni a monitoringrendszerünket, amit az Európai Parlamentből jövet egy rendkívüli fontos fejleménynek tartok. Csak azzal lehet meggyőzni bárkit, ha a tények nyelvén ismertetjük a Kárpát-medencei magyarság valós helyzetét. Ehhez kapcsolódik egy reprezentatív Kárpát-medecei autonómiakonferencia megrendezése is.
– Említette a mindenkori magyar kormány szerepét. A húsz évvel ezelőtt, 1996-ban megkötött román–magyar alapszerződés milyen mértékben vetette vissza az autonómia ügyét?
– A Horn Gyula miniszterelnöksége idején megkötött román–magyar alapszerződés számunkra felért Kádár János gesztusával, amikor a forradalom leverése után, 1958-ban Magyarország kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román hatalom kénye-kedvének. Ezt még a nemzetinek tartott Tabajdi Csaba államtitkár is átérezte, amikor a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori elnökeként fogadott Budapesten. Együtt mentünk át Horn Gyulához. Tisztában voltak vele, hogy mit követtek el: éppen csak hogy meg nem követtek, bocsánatot nem kértek. Tulajdonképpen azért hívattak, hogy egy olyan alapszerződést nyomjanak le a torkunkon, amiről kidolgozása és aláírása előtt nem konzultáltak velünk, tehát kész helyzetet teremtettek. Az akkor már gyengülő pozícióm viszonylatában a Markó Béla vezette RMDSZ – hogy finoman fogalmazzak – beletörődött a helyzetbe.
– Van-e esély arra, hogy az ön által szorgalmazott védhatalmi státus Magyarország és a környező országokban élő magyar közösségek viszonylatában működőképessé váljék?
– A mindenkori magyar kormánynak kötelessége egy támogatási minimumot biztosítania a határon túli magyar közösségek számára. A védhatalmi státus egy történelmi-politikai analógiára alapozott, kimerevített példa, az anyaországi támogatás eszményi változata. Magyarország viszonylatában ez nagy valószínűséggel hosszú ideig még nem valósulhat meg. Ma más viszonyok vannak, mint a háború utáni években Ausztria és Olaszország között. Antall József valamikor leütötte az alaphangot a 15 millió magyarral kapcsolatban, de ennek az erkölcsi töltete a Horn-kormány idején elfogyott. A határok fölötti nemzetegyesítési politikája révén a Fidesz ezt visszahozta a státustörvénnyel, majd az újabb szocialista kormányváltás után a történet ismét takaréklángon égett. Új korszakot jelenthetne ebben az ügyben az immár harmadik Orbán-kormány, de látni kell, hogy olyan nemzetközi események írják felül a magyar–szlovák vagy magyar–román kapcsolatokat, amelyben Magyarországnak ma nincs lehetősége arra, hogy olyan politikát folytasson a környező országok magyar közösségei irányában, mint ahogyan tette azt például Nyugat-Németország Kelet-Németországgal. A szlovák példán látjuk, hogy ma már az autonómia és a kettős állampolgárság ügye sem botránykő.
– Az erdélyi közbeszédben időnként szóba kerül a nemzetközi nyomás lehetősége. Az Európai Parlament képviselőjeként milyen esélyt lát erre?
– Nem használjuk ki a lehetőségeinket. Ha azt veszem figyelembe, hogy az Európa Tanácsban a Kalmár- és a Gros-jelentés kapcsán születtek eredmények, akkor van keresnivalónk az európai intézményekben nemzeti közösségeink jogvédelme terén. Az Európai Néppárt a legutóbbi programjában felvette a hagyományos kisebbségek ügyét. Inkább az a baj, hogy nagyon gyámoltalanok és szkeptikusok vagyunk. Eleve lemondunk ezekről az ügyekről, nem akarjuk zavarni az összhangot a kisebbségi kérdéssel. Túl óvatosak vagyunk: betuszkoljuk magunkat a korrekt politikai beszéd és a politikailag korrekt Európai Parlament korlátai közé. Az egyéni emberi jogok szűk mezsgyéjén igyekszünk megpróbálni a lehetetlent. Ezért is tartom nagy eredménynek, hogy idén egyáltalán egy konferenciát szentelhettünk az autonómia kérdésének az Európai Parlamentben.
– Az Európai Unió polgárainak mintegy tíz százaléka, azaz ötvenmillió ember tartozik az őshonos nemzeti kisebbségekhez. Hogyan történhet meg az, hogy az unió mégsem hajlandó tudomást venni ekkora tömegekről?
– Ennek az álláspontnak a fő oka abban keresendő, hogy az Európai Unió kettős mércével méri a lakosság tíz százalékát kitevő őshonos nemzeti közösségeket és az összlakosság mintegy 5 százalékát jelentő bevándorlókat. A mi ügyünk intézését a tagországok hatáskörébe utalja, miközben ezzel éles ellentétben az unió tagországainak a szuverenitását is képes megcsorbítani annak érdekében, hogy a migráns kisebbség helyzetéről és jövőjéről gondoskodjon. Ebből csak úgy lehetne jól kijönni, ha Orbán Viktor szavaival élve, a segítséget helybe visszük, és nem a bajt hozzuk be a nagyobb közösségbe. Vagyis az őshonos kisebbségek helyzetét otthon kell megoldani, és nem Európába exportálni a bajokat. Ezt kell megértetnünk az Európai Unióval.
– De hogyan lehet megoldani ezt a gondot egy olyan Romániában, amelyiknek egyetlen kormánya sem akar a közösségi jogokról hallani?
– Azt gondolom, hogy ezt meg sem próbáltuk. Kormányra kerülésünk pillanatában, 1996-ban az ennek ágyát megvető neptuni paktum nyomán a román hatalom egy piros és egy zöld lámpát állított fel nekünk. Az utasítás egyértelmű volt: mi csak a zöld lámpa által jelzett úton haladhatunk. Azon az úton, amit a román nacionál-kommunista parancsuralmi rendszer eszköztára alapján dolgoztak ki nekünk. Azóta is ez folytatódik. Ennél még a provokáció is jobb: példa rá a székely zászló esete Klemm amerikai nagykövettel. A baj az, hogy mára egy olyan kontraszelektált politikai osztály alakult ki, amelyik ezt az utat gond nélkül elfogadta, és természetesnek tartja. Legmarkánsabban Victor Ponta volt kormányfő fejtette ki ezzel kapcsolatos véleményét: a román–magyar együttműködésben csak az RMDSZ jöhet számításba. Bukarest a kisebbségi közösségeknek járó pénzösszegekkel tartja őket pórázon, és engedélyezi számukra a mozgásteret. A román hatalom szerint aki nem ezen az úton jár, az szélsőséges, nacionalista, politikailag inkorrekt, szeparatista, autonomista... De hát így tekint ránk az RMDSZ is.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyardellő, az élni akaró falu
Vadregényes környezetben fekszik a Maros által körülölelt kis magyar település, a Maros megyei Magyardellő. A pár éve immár hídon is megközelíthető falucskát kezdik felfedezni a fiatal családok, ami reményt ad arra, hogy az érintetlen környezetben fekvő település turistaparadicsommá válhat.
Virágvázaként öleli körbe a Maros a települést, miközben óvja és elrejti. Igazi vadregényes táj fogadja a Marosvásárhelytől alig 25 kilométerre fekvő Magyardellőn az oda tévedőt vagy vendéget. Pár éve csak gyaloghídon és a kompon lehetett megközelíteni. Emlékszem, itt utaztam először komppal, s nem ismerve a komp működését, azon csodálkoztam, hogy a fiatalember milyen könnyedén vontatja át a gépkocsikat úsztató vastálcát a Maros egyik partjáról a másikra. Azóta már megépült a híd, de a táj még mindig meseszerű. A hídról letérve viszonylag jó úton kell poroszkálni egy szűk kilométert a legelő szomszédságában, amelyen kecskék és lovak békésen legelnek egymás mellett. Az alig száz füstöt rejtő faluban ma is sok ház üresen áll, vannak olyanok, amelyben csak hétvégenként vagy nyaranként szellőztetnek, portalanítanak. Az utcák többnyire kihaltak, mindenki a maga portájával, dolgával foglalkozik. A legtöbb kert végében békésen hömpölyög a Maros, amely azonban sokszor volt haragos, de mindig megbékélt: az elmúlt években gátakkal szabályozták, hogy ne öntse el a dellőiek portáját. A kis falu egyetlen boltja két váltásban fogadja a vevőket, ebédidőben pár órára bezár, s délután nyit újra, hiszen mindig akad olyan, akinél elfogyott a só, a cukor vagy csak váratlan vendégek érkeztek, akiket illik megkínálni valami itókával. Az idősebbek hetekig nem mozdulnak ki a faluból: hova is mennének?
A helyiektől tudom, hogy a 1960-as években még színtiszta magyar település volt, Magyardellőt Kicsi–Magyarországnak nevezték. Utcái gyermekzsivajtól voltak hangosak, a templompadok nem kongtak az ürességtől. A hetvenes-nyolcvanas évektől azonban lassan, de biztosan apadásnak indult. Legtöbben a fő útvonalak mentén levő, biztos munkahelyeket és megélhetést biztosító településekre költöztek. A családi házakból lassan kihaltak az idős szülők, és sok házat megpróbáltak olcsón értékesíteni, de kevés talált új gazdára.
Gyermekként Dellő jelentette az életet
Az egykori Magyardellő hangulatát részben visszaadja Szász Gyöngyike, született Demeter, vallomása, akit arra kértem, hogy pár szóban foglalja össze, mit jelent számára szülőfaluja. Már évek óta Budapesten lakik, de valahányszor teheti, szívesen hazajön Erdélybe, és ilyenkor kilátogat Dellőre is. Szülei hétvégenként járnak haza a családi házhoz kertészkedni. Szász Gyöngyike legutóbb az augusztusban szervezett falutalálkozó alkalmából látogatott Dellőre, ahol emléklapot is kapott: kereken harminc évet töltött az idén.
„Számomra gyerekkoromban Dellő legfőképp a szabadságot jelentette. Nagyszüleim ott éltek, tehát a hétvégék és szünidők nagy részét ott töltöttem. Dellő volt az a hely, ahol lényegében felnőttem. Megtanulhattam azokat a dolgokat, amiről Móra Ferenc a Kincskereső kisködmönben vagy Tamási Áron az Ábel a rengetegben ír a vidékről, azaz a falusi életről. Ott követtem el életem csínytevéseit, mint például a csoportos szőlőlopást, a saját kertünkből való almalopást, az egész napos ingyenes strandolást a Marosban. Ott tanultam meg főzni, szilvás gombócot készíteni. Szombatonként Dellőn hagyománya volt a gulyásfőzésnek, és minden este puliszkát ettünk vacsorára hol paprikás mártással, hol hagymás tokánnyal, de volt olyan, hogy üstben főzött szilvalekvárt higítottunk vízzel, és azt mártogattuk puliszkával. Dellőnek köszönhetően ismerem levelükről a gyümölcsfákat, és tudom, mi a veteményezés, a kertészkedés. Itt tanultam meg kapálni, kaszálni, szénát forgatni vagy kukoricát, krumplit betakarítani. Tudom, mit és mennyit esznek a háziállatok. Hogyan kell tehenet, illetve kecskét fejni, kacsát tömni, tyúkot etetni. Otthon tanultam meg kenyeret dagasztani és sütni. Ma is a számban érzem ennek az ízét: milyen finom a frissen sült kenyeret a kútból mert vízzel enyhén meglocsolni és cukorral beszórni” – meséli Szász Gyöngyike, aki ma is hálásan emlékezik vissza gyerekéveire. Mint fogalmaz, igazából most döbben rá, hogy mennyire gazdag gyerekkora volt, mennyi tapasztalatot szerzett, mi mindennel felruházta egy életre ez a száz házból álló kis falucska.
Híd és árvízvédelmi rendszer
A kerelőszentpáli polgármester, Simon István nem vette le szemét és kezét a kihalófélben levő kis településről, Magyardellőről. Mindig úgy osztották a községi költségvetést, hogy abból ebbe a kis elzárt falucskába is jusson. 2006-ban készült el az új gyalogoshíd, de a gépkocsik, szekerek továbbra is komppal kellett megközelítsék a Maroson át a települést.
Minden további beruházás hatalmas összegeket igényelt, de rendre minden elkészült. 2011-ben befejezték a gátrendszert: a megfelelő magasságú töltésekkel immár sikerült megóvni a települést a gyakori árvízveszélytől, azelőtt ugyanis évente négyszer-ötször is kiöntött a Maros. Az árvízvédelmi rendszer elkészültével élhetőbb lett ugyan a település, de még mindig nehezen lehetett megközelíteni, a község tehát hozzálátott az addigi legnagyobb beruházásához, a Maroson átívelő hídhoz. A megyei önkormányzati támogatásból megépült híd látványosan megváltoztatta a falu hétköznapjait. Az addig jórészt parlagon heverő magyardellői földeket ma már szinte teljes egészében megdolgozzák. A Maros árterületén található kiváló minőségű, jó termőképességű földekre egyből nagy lett az igény, az erőgépek most már gond nélkül megközelíthetnek minden parcellát. „Az utóbbi években sokan bérelnek földet Magyardellőn, és ez gazdaságilag jótékony hatással van nemcsak a falura, hanem a községre is” – magyarázza a polgármester, aki azt is nagy megvalósításnak tartja, hogy sikerült bevezetni az ivóvizet a faluba.
Noha élhetőbb és lakhatóbb településsé vált, az előző évtizedek hatalmas elnéptelenedési trendjét az utóbbi tíz év masszív beruházásai sem tudták megváltoztatni. Gyerekhiány miatt nemcsak az iskola szűnt meg, hanem a néhány óvodás is Kerelőszentpálra ingázik. 2007-ben a márciusi ifjaknak állítottak kopjafát a református templom udvarára: egy évtizeddel ezelőtt még 140 lelkes volt a gyülekezet, de azóta is folyamatosan apad.
Munkalehetőség a községben
Az immár kényelmet nyújtó Magyardellőt azonban kezdik felfedezni az olyan fiatal családok, akik tiszta levegőre és csendre vágynak. Suba Csongor és felesége, Réka, két és fél éve költöztek ki a faluba. Megváltották Csongor nagyszülői házát, felújították és berendezkedtek. A feleség arról mesél, hogy férje kertészmérnök, így mindenképp falura akart költözni. Lévén, hogy ősei itt születtek, kézenfekvő volt Magyardellőre kitelepedni, annál is inkább, mert a falu közel van a városhoz. „Nagy szerencsénk volt, hogy miután kiköltöztünk, éppen elkészült a híd is, ami nagy segítséget jelent az olyan ingázóknak, mint én. Bár Marosvásárhely viszonylag közel van, mégsem lehet azt mondani, hogy egyszerű az ingázás. Magyardellőre nem jár ki busz, az időseknek és fiataloknak is egyaránt ki kell gyalogolniuk Kerelőszentpál főútjára, tőlünk mintegy másfél kilométerre, és többek között egy mezőn is át kell haladni, ahol juhnyájak és juhászkutyák vannak” – magyarázza a fiatalasszony. Az ingázás annak sem olcsó mulatság, aki kocsival teszi meg a megyeközpontig tartó távot, hiszen havonta legalább 400 lejbe kerül az üzemanyag. Ezt minimálbéres állás mellett nem lehet vállalni. Vendéglátóm szerint a munkaképes dellőiek nagy többsége mégsem Marosvásárhelyre ingázik, hanem a Kerelőszentpál határában működő kábelgyár alkalmazottja: a nagyvállalat saját kisbuszaival biztosítja a munkások szállítását.
Vadregényes táj és nagy csend
„Reggel olyan tiszta és friss a levegő, mintha a hegyekben ébrednél. Nagy a csend. A falut körbeöleli a Maros, így nyáron nagyon sokat csónakázunk. Aki meglátogat, azt is elvisszük egy-egy csónaktúrára. Ezt mindenki nagyon szereti. Sok mindent megtermelünk magunknak. Csongor nemcsak a saját kertünkben, hanem két szomszédos kertben is gazdálkodik, és ismerősöknek, barátoknak értékesíti a minimális vegyszerrel kezelt zöldségeket, de tartunk rucát is” – magyarázza mosolyogva a városi asszony.
Magyardellő jövőjét tekintve Suba Réka optimista: bár most sok az üresen álló ház, van már néhány fiatal család, akik megpróbálják kimozdítani a holtpontról a kis magyar közösséget. Ennek egyik példája a nemrég megszervezett falunap. A bemutatott színdarabnak olyan sikere lett, hogy máris Kerelőszentpálra és Búzásbesenyőbe hívták az előadókat. „Tudjuk, hogy kihalóban van a falu: az itt élő idős emberek mellett zömében öt-hat család jár hétvégeken haza. De Csongor unokatestvérei közül van már olyan, aki komolyan fontolgatja, hogy hazaköltözik családostól. Víz, gáz és villany van, hamarosan aszfaltutunk is lesz és megoldódik a csatornázás” – magyarázza bizakodóan Réka.
Sáfárkodni a talentumokkal
Csorbai Loránd református lelkész hét éve szolgál a gyülekezetben, fiatal feleségével együtt kinn lakik a parókián. Elismeri, hogy emberi számítások szerint nincs nagy esély arra, hogy Magyardellő újra Kicsi-Magyarország legyen, de optimista. „Noha a falu többsége idős ember, vannak kiköltöző fiatal családok és mintegy 15 gyerek. Magyardellő az anyaegyházközség, de már régóta kevesebben vagyunk itt, mint Kerelőszentpálon, ahol gyarapodik a református közösség. Most a dellői gyülekezethez 80-an tartoznak és a faluban 120-an laknak. Mivel közel van a város és érintetlen, szép a természet és ma már hídon is meg lehet közelíteni a falut, bízom benne, hogy még több fiatal család választja majd otthonaként Magyardellőt. Azt szeretnénk, ha a települést felvennék a Natura 2000-es természetvédelmi területek közé. Ezen a vadregényes tájon turisztikailag sok a kiaknázásra váró lehetőség. Szeretnénk csónaktúrákat beindítani, gyermekfoglalkozásokat szervezni. Meg kell találnunk azokat az utakat, amelyek fejlesztik Magyardellőt és helyben is megélhetést biztosítanak” – fogalmaz a református lelkész.
Az idei augusztus végi falunap keretében játszóteret avattak. Nem az uniós előírásoknak megfelelő gumiszőnyegest, hanem olyan tájba illőt. A bizakodás jele ez is. Ma 15 gyerek hintázhat, csúszdázhat és rúghatja a bőrt a falucska játszóterén. Meglehet, tíz év múlva már kicsi lesz a mostani játszótér, és újra gyermekzsivajtól lesznek hangosak a dellői utcák. Újra csapatostól fognak a kertek végéből a Marosba ugrani, lubickolni a gyermekek.
Simon Virág Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vári Attila erdélyi szászokról szóló regényét mutatták be Marosvásárhelyen
Vári Attila Szomorú hold című új regényében egy erdélyi szász zsákfalu egykori lakóiról, illetve a háborúból oda visszamenekülő és negyven évig bujkáló férfiról ír. A Mentor Könyvek kiadó gondozásában megjelent kötetet Káli Király István szerkesztő mutatta be csütörtök este a Bernády Házban a szerző jelenlétében.
A szerkesztő elmondta, egyik közös útjuk során, amikor Sepsiszentgyörgyről Brassóba tartottak, Vári Attila kérte, hogy térjenek Prázsmár felé, ahol a szászok történetéről, annak egy jellegzetes momentumáról beszélt neki. Megmutatta az Alapi-szárnynak nevezett építményt, amely a prázsmári várhoz tapadt és amelyet azért építettek az egykori városlakók, hogy ott tárgyaljanak Apafi Mihállyal. Ugyanis az erdélyi fejedelmeket a szászok nem engedték be várfalaikon belül, inkább külön épületet húztak, ha tárgyalniuk kellett valamelyikükkel.
Vári Attila Erdély tájainak jó ismerője, a Székelyföldön, illetve a vele szomszédos – egykor szászok lakta – Királyföldön nincs is olyan település, ahol ne járt volna és amelynek történelmét ne ismerné. A legújabb regényében azoknak a szászoknak, annak a szász életstílusnak állít mementót, akik ma már nem léteznek, arra a világra emlékezik, amely a szászok kitelepedésével végleg megszűnt. Ám mindez nem csak a történetért lehet érdekes, ha nem mert az erdélyi magyar falvakra is hasonló sors vár a dolgok állása szerint, mondta el Káli Király István.
„A történet rendkívül egyszerű” – fogalmazott Vári Attila a regényéről – „négy generációról van szó”: a fiatal, Budapesten élő újságíró elindul Erdélybe, hogy nagyapja elbeszélése nyomán megkeresse azt a szász falut, ahol az, mint a németül jól beszélő fiú, összebarátkozott egy vele egykorú szász gyerekkel, és így közeli kapcsolatba került annak családjával, majd az egész közösséggel.
A nagyapa történeteiből kikerekedik egy ma már nem létező közösség belső élete, annak szokásaival, szigorú törvényeivel, amelyek által 800 éven át fennmaradhatott. A nagyapa is és szász barátja is 16 évesen katonai oktatásban részesül, az egyik a levente-képzőben, a másik a Hitlerjugendben.
Mindketten kikerülnek a frontra, majd hadifogságba esnek, egymástól alig negyven kilométerre, anélkül, hogy ezt tudnák. A német katona megszökik és visszatér a falujába, ahol negyven évig a szülőháza padlásán bújkál, ahol a vele sorsközösséget vállaló szolgálólány halála után feladja magát a román hatóságoknál.
Az újságíró keresi a házat, a templomot, a kis patakot és sehogy sem találja mindazt, amit olyan pontosan, részletesen elmesélt neki a nagyapja. Kiderül, hogy a taxis, akit megkért, vigye a megnevezett faluba, becsapta és máshová vitte.
A szerző azt is elmondta, a regény alapötletét egy újsághír adta. Valóban megtörtént, hogy egy székelyföldi katonaszökevény negyven évig élt szülőháza padlásán, amely akkor derült ki, amikor az őt gondozó édesanyja meghalt.
Antal Erika maszol.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel.  Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe.  Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván  született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. 
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt  Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. 
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. 
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. 
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban  nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika.  A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyi szobrászok Budapesten
Városunkban élő és alkotó és innen elszármazott szobrászművészek alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember 30-án Budapest XVII. kerületében, Rákosmentén. A Laborcz Ferenc Szobrászműhely Alapítvány szervezte esemény színhelye a B. L. Terem és szabadtéri környezete. A tárlat a XVIII. Szobor és szobrászrajz, valamint a XI. Szabadtéri kiállítások elnevezésű sorozatok eseménye. Dr. Beke László művészettörténész nyitotta meg. A marosvásárhelyi kötődését időről időre jelentős rendezvényekkel jelző budapesti szobrász házaspár, Benedek József és B. Laborcz Flóra munkái mellett a meghívott kollégák, Kiss Levente, Gyarmathy János, Sánta Csaba, Makkai István, Veress Gábor Hunor, Gheorghe Muresan, Diénes Attila, Székely János Jenő és Zagyva László művei láthatók az október 30-ig nyitva tartó kiállításon. Népújság (Marosvásárhely)

Legyek hálás
Ma egy – egyébként jó szándékú – barátom azt mondta egy vita hevében, hogy örüljek, és legyek hálás: ha az egykori magyar kormány nem lett volna „befogadáspárti”, ma én se lennék, nem lehetnék itt, ahol vagyok. Ezért inkább lássam be, árnyaltabban kell kezelni a migránsügy megítélését...
Legyek hálás... Megvallom: az vagyok. Már 26 éve folyamatosan. Ennyi éve dolgozom itt, az „anyaországban”, adót fizetek (nem máshol, nem off-shore, nem keveset), nem segélyen élek. A történet úgy indult, hogy anno, a nyolcvanas években, a Ceaușescu-érában kérvényeztem a „családegyesítést”, ez alapján pár év után megkaptam az áttelepedési engedélyt. Minden „vagyonomról” le kellett mondanom odaát, szigorú határátlépési okmányellenőrzés és tételes vámvizsgálat után átjöttem. Volt itteni igazolt szállásom és jövedelmem. Állampolgári ismeretekből is sikeres írásbeli vizsgát tettem. Előtte természetesen befizettem az ezért kért illetéket a magyar államnak. Így lettem magyar állampolgár (is), amire – magyarként – azóta is büszke vagyok.
Nem lettem agysebész. Ez is igaz. Vannak defektusaim. Tehát valószínűleg nem lennék jó migráns. Az is igaz, nem bombázás elől menekültem, és nem is a zöldhatáron, mint egykor a diktatúra elől menekülők, akikre akkor még lőttek a szekus katonák a román oldalon... Igen, hálás vagyok, hogy engem befogadott anno az „anyaország”, azt is köszönöm, hogy évekig lehetőséget kaptam, hogy munkámmal bizonyítsam, megérdemlem, én, a „román” is. Mert ezt is megkaptam nem egyszer.
Aztán jött az a bizonyos 2004. december 5-ei népszavazás. Hálás vagyok, hogy azon is szavazhattam. Szégyelltem magam azok helyett, akik akkor elmentek, és úgy szavaztak, ahogy, nemmel. Akkor ugyanis az volt az ukáz: elmenni, nemmel szavazni. Most pedig: nem elmenni, vagy legalábbis igennel szavazni. Igen, hálás vagyok neked, kedves humanista/emberbarát barátom, hogy párhuzamot vontál köztem és a jelenleg is a magyar határra tartó pár ezer, „allah u akbart” kiáltó muzulmán „testvérek”, leendő, integrálandó „nemzettársak” között, mert így – erdélyiként, magyarként – mindezt most leírhattam. Köszönöm. Neked is.
Utóirat: az ittlétemről, az áttelepülésemről anno nem Brüsszel, hanem Budapest döntött. Nem kvóta szerint, hanem egyénileg. Árnyaltan. Még egy apró adalék: én is vittem ki – a kisfiammal együtt – egy éve a Keletinél sátorozó szerencsétlen, kisgyerekes családoknak élelmet, ruhát, játékot. Többször is. Humanizmusból, őszinte sajnálatból, együttérzésből. Nem érzem magam érzéketlen gonosznak, mint aminek a NEM-mel szavazókat próbálják láttatni a voksolástól távol maradók, igenezők.
Sükösd Levente
A szerző marosvásárhelyi származású újságíró Krónika (Kolozsvár)

Átvette az EMKE a pusztakamarási Sütő-emlékház rehabilitált épületeit
A Sütő András-emlékház legutóbb rehabilitált épületeit vette át a hét végén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson. 
Az egyesület közölte, a nyárikonyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, ezt elismerendő a nyári konyha falán táblát helyezett el az EMKE. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, az egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
Halálának 10. évfordulóján, szeptember utolsó napján emlékeztek az íróra Marosvásárhelyen, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel a sírjánál tartott megemlékezésen, amelyen alig húszan vettek részt. A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma. kronika.ro

Szőcs Petra nyerte a Filmgalopp fődíját
Átadták a 16. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyprogramjának díjait. A fődíjat Szőcs Petra Csoszogj úgy című alkotása nyerte el, a közönségdíjas Püsök Botond Kendeffyje.
A Csoszogj úgy története szerint egy anya felbérel egy színészt, hogy helyettesítse elhunyt férjét, és így megvigasztalja gyászoló lányukat. A múltat hangok, szagok, gesztusok által idézik meg, az eleinte fiatal, életerős színész is egyre jobban azonosul a beteg apa szerepével. Kérdés marad, hogy az újrajátszás közelebb hozza-e az anyát és lányát a trauma feldolgozásához vagy képtelenek elengedni a múltat, amely mintha fogva tartaná őket a polgári életmódot idéző régi bérházban.
A 14 perces rövidfilm elnyerte a 2. Filmgalopp fődíját. A díj pénzjutalom, értéke 1 millió forint, felajánlója az NMHH Médiatanácsa.
Szőcs Petra, a film rendezője Kolozsváron született, Budapesten él. Az ELTE magyar–német, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem forgatókönyvíró szakán végzett. 2013-ban Kétvízközcímmel verseskötete jelent meg a Magvető Kiadónál. Kivégzés című, 2014-ben készült rövidfilmje bekerült a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába.
A versenyszekció filmjeire a fesztivál 11 helyszínén szavazhatott a közönség (a 12. város, Arad közönsége jövő héten láthatja a „galoppos” rövideket). A legnépszerűbbnek idén Püsök Botond Kendeffy című, történelmi ihletésű, kosztümös filmje bizonyult. A Filmgalopp közönségdíjasa 1000 lej pénzjutalomban részesült a Nobila Casa felajánlásával.
A 12 perces alkotás a 1833-ban, Erdélyben játszódik. Főszereplője egy szegény származású fiú, aki gróf Kendeffy Ádám támogatásával ösztöndíjat nyer az első magyar viadalintézetbe. A fiú monológján keresztül, amit korhű kosztümökben, remekül megválasztott helyszíneken eljátszott jelenetek illusztrálnak, megismerjük a gróf élettörténetét és jellemét. Egy színes ismeretterjesztő filmről van szó, amely konfliktusokkal teli rövid történettel tesz élvezhetővé és könnyen megjegyezhetővé néhány információt, amin egy történelemkönyvben esetleg könnyen átsiklottunk volna.
Püsök Botond a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Fotóművészet, Filmművészet, Média szakán végzett. Angéla című dokumentumfilmje kapta a legjobb film díját a Mediawave Úton online filmfesztiválján 2016-ban és az október 2-án véget ért București Docuart Fest legjobb rendezésért járó díját is elhozta.
A Filmgalopp második kiadásán 7 kisjátékfilm és 1 animációs film versenyzett. A Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle keretében megszervezett erdélyi magyar filmek versenyének célja alkotásra ösztönözni a helyi, fiatal tehetségeket. A szakmai zsűri tagjai idén Osváth Gábor producer, Hegedűs Bálint forgatókönyvíró, valamint Kárpáti György filmesztéta voltak. A fesztivál szervezői korábban elmondták, hogy 2017-ben dokumentumfilmeket várnak majd a Filmgaloppra.
Bogdán Tibor maszol.ro

Monográfia a mai Szlovákia területén elhelyezett erdélyi menekültekről
Az első világháború egyik olyan eseménysorát tárja fel L. Juhász Ilona közelmúltban megjelent kötete, amely mára kihullott az emlékezetünkből. Száz évvel ezelőtt, miután az addig semleges Románia csapatai betörtek Erdélybe, tízezrek hagyták el otthonukat és menekültek Magyarország biztonságosabb régióiba, így a mai Szlovákia területére. Róluk szól az Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz...
A kötet alcíme: Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Persze nemcsak a menekültek, hanem a befogadó közösségek képe is kirajzolódik a komáromi Etnológiai Központ munkatársának könyvében, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában jelent meg. L. Juhász Ilona egy forráscsoportot, a korabeli sajtó – pontosabban a mai Szlovákia területén megjelent magyar nyelvű lapok – beszámolóit áttekintve összegzi a menekültek körülményeit és a befogadók terheit.
A kötet első pillantásra egy történeti kutatás eredményének tűnik. Hol ér össze a néprajzzal?
Azt mondanám, történeti néprajzi jellegű kutatás volt. A néprajztudomány már régen nem az, amit a 19. században gondoltak róla. Európában sokféleképpen nevezik: történeti antropológiának, etnológiának, kultúrakutatásnak. A néprajztudomány is történeti jellegű kutatással foglalkozik, csak mélyebben beleás a társadalmi kapcsolatokba. Nem csak a száraz adatokra kíváncsi, hanem a részletekre is, a vizsgált események hatására a társadalom szövetére. De tény, hogy olykor nehéz határt vonni a tudományterületek között.
Az erdélyi menekültek történetének feltárása során kifejezetten a korabeli sajtóra, mindenekelőtt a regionális sajtóra támaszkodott. Mennyire kapunk részletes képet ebből a forrásból?
Eredetileg egy másik kutatás során figyeltem fel a sajtóban az 1916-os erdélyi menekültekre vonatkozó hírekre. Kíváncsi voltam, van-e a témának irodalma. Ezzel a kérdéssel nálunk senki sem foglalkozott: sem történészek, sem néprajzosok, sem szlovákok, sem magyarok. Adatközlőket ma már nem lehet megszólítani. Az első világháború centenáriuma felé közeledve Erdélyben és Magyarországon születtek munkák a tárgyban, de a mai Szlovákia területét ilyen vonatkozásban nem vizsgálták. Átnéztem az itt megjelent magyar nyelvű regionális lapokat, és kiderült, hogy nem volt olyan megye, ahova ne érkeztek volna menekültek. Legalább 22 ezer fővel kell számolnunk, de többen is lehettek. A korabeli sajtó pedig szinte minden mozzanatról beszámolt. Onnantól kezdve, hogy „Menekülnek erdélyi véreink!” egészen a visszautazásig. A Honti Lapok, az Eperjesi Lapok kifejezetten részletesen foglalkozott az eseményekkel, a gyűjtött adományokat is tételesen közölte. De más újságokból is érdekes mozzanatokra derült fény: előfordult, hogy a menekültek csomagjait fertőtlenítették, hogy orvosi vizsgálatnak vetették alá őket… Szóval: a sajtó mozaikkockáit összerakva kifejezetten komplex kép bontakozik ki a történésekről.
Csak a sajtóra támaszkodva van érezhető vakfoltja a történetnek?
A háború idején a sajtót erősen cenzúrázták, a konfliktusokról nem szívesen írtak. Találtam bizonyos utalásokat: Ipolyságon például előfordult, hogy a menekültek bedobálták az Ipolyba a kapott ételt, mert nem ízlett nekik, Komáromban a cipő minőségére panaszkodtak. Nagyon érdekelne az is, milyen emberi vagy családi kapcsolatok alakultak ki, de ezt száz év után nem lehet kideríteni, illetve egészen más jellegű kutatást igényelne. De vannak érdekes véletlenek. A könyv címlapján szerepel egy fotó, belül pedig egy születési anyakönyvi kivonat. Domus ösztöndíjjal kutattam Budapesten, az MTA vendégházában kaptam szállást. Szokás, hogy a kutatók összejönnek, és mindenki beszámol arról, mivel foglalkozik. Amikor felvázoltam a témámat, egy fiatal erdélyi hölgy elmesélte, hogy a dédszülei is a menekülthullámmal tartottak, így történhetett meg, hogy a nagyapja – a fotón látható csecsemő – Pozsonyban született.
Összességében mi a benyomása: a korabeli híradások, tudósítások mennyire voltak objektívek, vagy mennyire érezni a propagandacélokat, a hangulatkeltést? Milyen hangot ütött meg a sajtó az erdélyi menekültek ügyében?
Az első világháborús sajtó szeretett túlozni. A propagandára nagyon nagy hangsúlyt helyeztek, igyekeztek az érzelmekre is hatni. Kicsit rosszabbnak tüntették fel a helyzetet, mint amilyen volt. Azt írták például, hogy a menekültek mezítláb, egy szál ruhában indultak útnak, ami nem okvetlenül volt mindenkire igaz. A társadalmi összetételt tekintve igen tarka volt a kép: a gazdagabbak között akadtak, akik szállodába mentek, nem kellett róluk gondoskodni, a többieket viszont családoknál, kollégiumokban, a legkülönfélébb szállásokon kellett elhelyezni. Azoknak a falusiaknak pedig, akik a jószágot is magukkal hozták, megfelelő helyen, vidéken kellett lakhatást biztosítani, és az állatok takarmányozását is meg kellett oldani. Azt gondolom, a regionális lapok többé-kevésbé tárgyszerűen tájékoztattak, de például a Budapesten kiadott Az Est munkatársai elég szenzációhajhász módon írtak a menekültek fogadásáról. Például Érsekújvárban szívtelennek, közömbösnek tüntették fel a helyieket, azt írták, senki sem törődött a menekültekkel. Máshol felrótták, hogy a gyerekek napok óta nem kaptak tejet, hogy a családok napokig sínylődtek a vagonokban. Persze volt fejetlenség, de az is tény, hogy egyik napról a másikra egy hatalmas tömegről kellett gondoskodniuk a hivataloknak és a lakosságnak, ami nagy feladatot adott mindenkinek.
Mi lehet az oka, hogy ez a történet kiesett a köztudatból, nem része az élő emlékezetnek?
Az első és a második világháború kutatása és feldolgozása elsősorban hadtörténeti szempontból valósult meg. A néprajzkutatók között például régebben amolyan bennfentes tréfának számított, hogy ha terepen gyűjtöttek, és az adatközlő bácsi előjött Doberdóval meg Isonzóval, rögtön menekülőre fogták. A hátország hétköznapjai, a mikrotörténelem az utóbbi években vált érdekes kutatási területté. Az erdélyi menekülteken túl sok más első világháborús történetet sem tartunk számon. Mondok egy példát, a közelmúltban írtam is róla egy tanulmányt. Tanultuk annak idején, hogy József Attila egyszer nyaralhatott gyerekkorában, de a részletekről nem sokat tudunk. A Károly király gyermeknyaraltatási akcióról van szó. IV. Károly azért találta ki, hogy valahogy élelemhez jussanak a nagyvárosokban, elsősorban Bécsben élő gyerekek. Már a tervek sem voltak arányosak, végül Magyarországra 75 ezer osztrák gyerek került családokhoz, 8 ezer magyar gyerek pedig az „osztrák tengerpartra”, az Adriára utazhatott. Csak a margóra: ott végül a magyar kormánynak kellett lecsillapítania a kedélyeket, mert a helyiek felzúdultak, hogy nekik sem jut elég élelmiszer, nincs mivel még több éhes szájat betömniük… 1918 augusztusában vagyunk, amikor már nagy problémák voltak az ellátással. A sajtóban szépen megmutatkozik, mennyit változott a hátország hangulata 1916-hoz képest. A Szepesi Lapokban találtam egy írást, amelyben egy képviselő nagyon erélyesen tiltakozik az ellen, hogy osztrák gyerekek jöjjenek Magyarországra. Itt már, a háború vége felé határozottan felmerül a kérdés: a hadiözvegyek, a hadiárvák, a hadirokkantak, az erdélyi menekültek támogatása, a kárpáti falvak újjáépítése, az osztrák hadsereg ellátása után hány bőrt lehet még lehúzni a lakosságról?
Lakatos Krisztina ujszo.com/online

A volt ozsdolai orvos ötödik könyve
A kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban több mint száz érdeklődő jelenlétében pénteken este mutatták be a céhes városban született és jelenleg Kolozsváron élő Turóczi Ildikó, egykori ozsdolai családorvos ötödik könyvét: az Eszter idén látott nyomdafestéket Budapesten, mégsem a legfrissebb, ugyanis a Buen Camino! és a második kameruni kötet között született.
Eszter műfajilag önéletrajzi elemekkel átszőtt regény, és a szerző vallomása szerint nagyon sok olyan rész is szerepel a könyvében, amiket szó szerint másolt át levelekből. A szerző első könyve, az Álomcsapda 2010-ben a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál jelent meg, amit újabb három követett, kettőben afrikai, kameruni élményeit, a Buen Camino! Jó utat! címűben pedig spanyolországi 800 kilométeres gyalog megtett zarándokútját örökítette meg. A szerzővel Fábián Helén, a Polyp Televízió munkatársa beszélgetett. A kötetből Deme Róbert színművész, rendező olvasott fel részleteket. (iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Egy világ, amelyik szereti az embereket” - Forró Ágnes gyógyító hatású festményei Marosvásárhelyen
Forró Ágnes festőművész, művészetterapeuta szemeket fest a házaknak, hogy azok is figyelhessenek minket. Születésnapi kiállítása október 25-ig tekinthető meg Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
Forró Ágnes meseszerű festményei az eltűnőben levő faluképet örökítik meg, megszemélyesítve a házakat, azok berendezését, az évszázadokon át használt tárgyakat. Idén a bálványosi Incitato táborban vett részt Forró Ágnes, itt készültek a lovas képei, de járt Budapesten a Hegyvidék- és Borzonton a Vadárvácska táborban is, majd Sárándon, Mezőmadarason, Zsobokon festett, rajzolt, megörökítette a sok látnivalót.
Korábban, hét évvel ezelőtt keramikusként mutatkozott be egyéni tárlatával Marosvásárhelyen, most pedig sajátos formavilágú, kék, lila, zöld dominanciájú festményei, pasztelljei láthatók a Bernády Házban.
Elsősorban a falusi világ ragadta meg a képzeletét, az ott látottakat meséli el, házainak szemet fest, hogy ne csak mi láthassuk azokat, de azok is figyelhessenek minket. Ahogy Nagy Miklós Kund, a Bernády Ház házigazdája fogalmazott, „nem gonosz világ ez, hanem olyan, amelyik szereti az embereket, kedvesen fogad be mindenkit”.
A dülöngélő házak között az emberek, ember-szerű lények, manók és bábuk is megjelennek, a többi, életet nyert tárgy között. Forró Ágnes elmondta, eddig nem rajzolt embereket, de egyszer csak munka közben „kibújt” az egyik ház mögül „valaki”, egy emberformájú lény, egy bábu, akit meg kellett festenie.
A marosvásárhelyi kiállítás születésnapi alkalomra jött létre, hiszen éppen a napokban töltötte a művész a „kétszer harmincat” – ahogy fogalmazott. A gyógyító művészetről is szólt Forró Ágnes, aki már tizennégy éve művészetterápiával foglalkozik. Az alkotás enyhíti a stresszt, levezeti a feszültséget, ahogy az is jótékony hatással van az emberre, ha csupán művészi alkotásokat nézeget. 
Forró Ágnes munkái a Bernádyban biztos, hogy gyógyító hatásúak: jobb kedvre derítenek, megmosolyogtatnak, ezért is érdemes megnézni a kiállítást.
Antal Erika maszol.ro

Az önkéntes szemorvos, aki előtt nem marad rejtve a probléma
Szekeres Márta nyugalmazott szemész főorvos több ezer erdélyi gyermeket vizsgált meg a húsz év alatt, amióta részt vesz a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) munkájában.
A héten – idén második alkalommal – Hargita megyei településeken dolgoznak a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai és egészségügyi szakemberei. Szekeres Márta főorvos a tusnádi Imets Fülöp Jákó Általános Iskola épületeiben vizsgálja hétfőtől csütörtökig a gyermekeket. Ottjártunkkor az újtusnádi tanintézet egyik – szemészeti rendelővé átalakított – tantermében vizsgálta az iskolásokat asszisztense segítségével.
A főorvos már több ezer gyereket vizsgált meg erdélyi útjai során, huszadik éve jár évente kétszer Erdélybe a gyermekmentő szolgálat orvosaival. „Már sokfelé jártam, Tusnádon azonban most vagyok először. A vizsgálatok során már itt is derültek ki olyan szemhibák, amelyről nem tudott sem a gyermek, sem a szülő. Például csak szűrővizsgálat során derülhet ki, hogy a gyermeknek csak az egyik szemével van látásprobléma” – fejtette az önkéntes munkát végző szakember.
„Az eddig megvizsgált székelyföldi gyermekek körülbelül 15–20 százalékának volt valamilyen szemproblémája. Magyarországon is hasonló ez az arány” – részletezte a szemorvos. A leggyakoribb betegségek – mondta – az úgynevezett fénytörési hibák, amelyekből sokféle van. „Például van, aki távolra lát rosszul, van, aki közelre vagy esetleg kancsal. Ezeket a rendellenességeket sokszor nem veszik észre a szülők, vagy ha észreveszik is, nem sikerül elvinniük gyermekeiket szemorvoshoz” – magyarázta. Megjegyezte, ha problémát észlel egy gyereknél, szól a tanítójának, aki majd egyeztet a szülővel. Hozzátette, ha a szülő nem tudja fedezni a szemüveg árát, a gyermekmentő szolgálat elkészítteti azt Budapesten. A szervezet tájékoztatása szerint tavaly 54 csíki gyermek jutott ingyenesen szemüveghez.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

A Pető-módszer Háromszéken
Ötödik alkalommal tartottak háromhetes fejlesztő foglalkozásokat a budapesti Pető András Főiskola gyógyítói Sepsiillyefalván, a hét végén zárult terápián naponta harmincegy gyermek és tizennégy felnőtt vett részt. A zárónapra a helyszínre érkezett Csuka Pál, az intézet külkapcsolatainak felelőse is, aki érdeklődésünkre megerősítette: jó úton halad az első határon túli kihelyezett képzőközpont előkészítése, jövő szeptemberben elindul a hároméves, másoddiplomás oktatás az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakónia Alapítvány (KIDA) központjában.
Az eredmények magukért beszélnek
A központi idegrendszeri károsodás következtében mozgássérült személyek fejlesztését célzó konduktív pedagógiai módszert alkalmazó Pető András Főiskola munkatársai első alkalommal 2014 októberében végeztek kihelyezett kezeléseket Erdélyben, majd  Sepsiilyefalva után Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen és Kolozsváron is elindították a programot. Az említett helyszíneken félévente három-három hetes időszakokban foglalkoznak gyermekekkel és felnőttekkel. Az eredmények maguktól beszélnek: múlt héten például egy három és fél éves kisfiú – akit mind az öt alkalommal elvittek szülei Illyefalvára a  Pető-gyógykezelésre – először tett meg segítség nélkül több métert, egy hasonló korú kislánynál, akit korábban ölben hozott az édesanyja, szintén hasonló fejlődést tapasztaltak – meséli Nagyné Péter Éva visszajáró terapeuta. Az ingyenes lehetőségbe sokan kapaszkodnak, hisz Romániában csupán évente kétszer tíz gyógytornát finanszíroz egy betegnek az egészségbiztosító pénztár, míg Magyarországon  az érintettek egész évben térítésmentesen vehetnek részt a kezelésben. 
Csuka Pál lapunknak elmondta, a Pető Intézet (szívesen használja az intézet köztudomásban meghonosodott régi nevét) féléves kortól vesz fel gyermekeket, felnőtteket pedig akár kilencvenkilenc éves korig. A rendszer végigkíséri a gyermeket, megkezdik a korai fejlesztést, és ha állapota annyira javul, akkor normál bölcsődébe, később óvodába mehet, és majd külsősként viszik őt gyógykezelésre, ha nem, akkor az intézet óvodájában, iskolájában tanul bentlakóként, és hét végén engedik haza – magyarázza a szakember. Az intézetben ugyanazt a tananyagot követik, mint Magyarország bármely óvodájában és iskolájában, amit kiegészítenek a napi gyógyító gyakorlatok. Az iskola nyolcosztályos, és lehetőség van még utána két esztendőre maradni, ami egyfajta előkészítő a középiskolára, illetve előfordul, hogy a gyermek két év alatt végez el egy tanévet, és akkor maradhat tizennyolc éves koráig.  A Pető Intézetben sem a gyermekeknek, sem a felnőtteknek nem kell fizetniük a gyógykezelésért, az intézet állami finanszírozással működik. Magyarország százötvenkét településén és a legtöbb kórházban működik Pető-konduktor, aki végezheti a fejlesztést, de magánintézményekben, civil szervezetek által működtetett kezelőközpontokban is dolgoznak Pető-terapeuták – tájékoztatott Csuka Pál. Intézetük eddig közel kétezer gyógyítónak bocsátott ki diplomát, jelenleg kétszázötven konduktor dolgozik náluk. Száznegyven diák bentlakó, még közel nyolcvan iskoláskorú bejáró, az óvodába több mint százan járnak, közülük két csoport bentlakó. A Pető Intézetben naponta négy-ötszáz gyermekkel és felnőttel foglalkoznak.
Kérdésünkre, hogy mitől más a Pető-módszer, mint a többi hasonló gyógyító terápia, a szakember részletezte: „A kulcsszó itt is a mozgás, a mozgatás, de nem mindegy, hogy miként. Ez nem egy passzív tornásztatás, masszírozás, nem az izomra akarunk hatni, hanem meg akarjuk tanítani a gyermeket járni, enni, viselkedni, és ehhez sokféle eszközt használunk. Konduktoraink énekelnek a gyermekekkel, beszélnek velük, játszanak, kognitív tevékenységektől a mozgásig mindenre megpróbálnak egyszerre hatni. Csoportban foglalkozunk velük, így látják egymást, hogy ki hogyan halad, és ez ösztönzőleg hat. Az agyat próbáljuk arra kényszeríteni, hogy újból vegye fel a funkciókat és dolgozzon. Tehát a gyermeket, a felnőttet megtanítjuk, hogy maguk végezzék a gyakorlatokat a mi segítségünkkel.” Hároméves oktatóprogram
Évente hetven-nyolcvan, esetleg kilencven hallgatót vesznek fel a főiskolára, de időközben harmaduk lemorzsolódik, mert kiderül, hogy alkalmatlan erre a hivatásra, vagy rájön, hogy nem jól választott. Többen amiatt jelentkeznek, mert arról értesülnek, ezzel a diplomával külföldön nagyon jól kereső álláshoz juthatnak, de ha kiderül, hogy nem igazán nekik való ez a munka, félbehagyják a tanulást, ha pedig nagyon ügyesek, már negyedéven van szerződésük – magyarázza Csuka Pál. Magyarországon a képzés négy évig tart, negyvennyolc százaléka gyakorlat. Az erdélyi oktatóprogramot háromévesre tervezik. A KIDA-val közösen
Tizennyolc éve építi Csuka Pál a Pető Intézet nemzetközi kapcsolatait, és rádöbbent, hogy míg Ausztráliától Amerikáig sok helyen segítenek a beteg emberen, a Kárpát-medencében nem kerestek partnereket – így kezdeményezték a kihelyezett kezeléseket, és ezek eredménye, valamint a külhoniak részéről megfogalmazott igény indította el egy határon túli képzőközpont létesítésének gondolatát. Mivel az illyefalvi KIDA-val létesítették  az első erdélyi munkakapcsolatot, és az alapítvány fogadókészséget mutatott a képzésre, az intézet vezetősége júniusban rábólintott, hogy jövő szeptemberben induljon az oktatás. A döntés tehát nem új keletű, adott időben lapunk is tájékoztatott erről, de az előkészítés részleteit azóta is folyamatosan egyezteti a két fél.  Felmerül a kérdés, hogy miért nem Budapesten képeznek határon túliakat erre a gyógyító technikára, hisz a Pető Intézetben erre minden feltétel adott? A válasz egyértelmű: „Nem az a célunk, hogy Magyarországon képezzünk erdélyieket és majd külföldre menjenek, hanem olyanokat képeznénk, akiknek itthon kötődésük van, rendelkeznek egy oklevéllel, és itthon szeretnének boldogulni.”  Tegyük hozzá, a képzés gyakorlati részéhez mozgásukban korlátozott gyermekekre és fiatalokra van szükség, ők lesznek a gyakorlóiskola páciensei, akik ezáltal folyamatos fejlesztéshez jutnak. Ehhez a KIDA az épületei alkalmassá tételével és szervezéssel járul hozzá.
Kató Ibolya programfelelős lapunknak elmondta, a gyermekfalu kiüresedett házait alakítják át egyrészt a fejlesztő foglalkozások számára, másrészt szálláslehetőséget biztosítanak a távolról érkező hallgatóknak és a pácienseknek. Szeretnék, hogy minél nagyobb szórásból jelentkezzenek a hallgatók, hogy majd minél szélesebb körben végezzék ezt a munkát. Mivel a gyakorlati oktatáshoz biztosítaniuk kell a beteganyagot, ami felelősséggel jár, a gyermekek szüleivel és a felnőtt páciensekkel szerződést kötnek, hogy vállalják a jelenlétet a teljes időszakra. Másoddiplomás képzésről van szó, pedagógusokra, pszichológusokra, különböző oktató foglalkozásúakra számítanak, az alapképzésen szerzett ismeretekre alapoznak, ezáltal is rövidül a tanulmányi időszak. Kató Ibolya elmondta, az első végzős évfolyam a Pető András Főiskolától kapja az oklevelét, de ezzel már elindulhatnak a képzés hazai akkreditálásáért, ami később lehetővé teszi a diplomák honosítását. „A mentálhigiéné területén már elértük, hogy a hároméves, ötszázhúsz órás képzés megfeleljen a mesteri fokozatnak, ugyanerre a mintára lehetne mesteriként működtetni a Pető-képzést is” – véli Kató Ibolya.
Az már biztos, hogy a Pető András Főiskola komolyan gondolja a módszer kiterjesztését a határon túli területekre, egyrészt a már folyamatban lévő terápiás hetek által, másrészt a kihelyezett képzés révén, a magyar kormány jelenleg is finanszírozza az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági gyógykezelést, következik Felvidék bevonása, a képzéshez is tetemes támogatást ígért, de majd rajtunk is múlik, ki tudjuk-e használni ezt a rendkívüli lehetőséget. Vállalkozók, civil szervezetek segítségére lesz szükség, hogy azok is hozzáférjenek a képzéshez, akik támogatás nélkül nem tudják feladni állásukat azért, hogy tanuljanak, illetve, hogy azok is részesüljenek fejlesztésben, akiknek az utazás, az otthontól távolmaradás költségeire nem jutna.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihallgatnak a szoborrobbantásról (Egy megfigyelt család / 27.)
Egy – naponta többtucatnyi titkos informátor és securitatés által – ellenőrzött diktatúrában hogyan történhetett meg 1984. június 5-én 12.35 órakor a Szakszervezetek Művelődési Háza előtt a Vitéz Mihály szoborcsoportnál bekövetkezett robbanásos merénylet, amely Vaszi Jánoska 11 éves iskolás kisfiú halálát okozta? Szülei kérésére jómagam és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója jártuk végig a megfelelő választ végre megtudó utat.
 A „sajátos román forradalom” után meg mertek szólalni a megye volt vezetői. Rab Sándor, a volt megyei első titkár, valamint Aulich Sándor nyugalmazott belügyminisztériumi ezredes, a Securitate akkori parancsnoka interjúkban egyértelműen a hatalom provokációjának tulajdonította a történteket (csakhogy Vaszi Jánoska halála ebbe nem volt belekalkulálva!). 
„Sakkozó” (ez én vagyok) célszemélyt 1984-ben kihallgatja az I. Vezérigazgatóság II. Ügyosztályának főnöke, hogy megállapítsa a svájci Komlóssy Józseffel (aki unokatestvére) fenntartott kapcsolatának természetét. Ez alkalommal – a tiszt kérésére – bemutatja a célszemély azt a könyvet, amely 1984-ben jelent meg Budapesten Mályusz Elemértől Zsigmond király uralma Magyarországon címmel, melyet egy idegen állampolgár hozott be az országba. (Lásd a dokumentumot.)  Nos, ez a mellébeszélően megfogalmazott közbevetés egy 1989. február 6-ai, szintén Komlóssyval foglalkozó jelentésben található. Valójában az történt, hogy nekem a könyvet Komlóssy Jóska unokaöcsém hozta (de én ezt nem mondtam), és a robbantás előtti napon olvasgatva a hálószobánk asztalán volt, amikor meglátogatott Demse Márton csángó tanító Szántó Vilma néprajzos hölgy kíséretében. Nyilván később a nyomról nyomra követett Demsét tüzetesen kihallgatták sepsiszentgyörgyi látogatásairól (Ősz Erős Péterhez ment tőlem), s így kerülhetett a könyv szóba. A szoborrobbantást követően a Bukarestből jött securitatés csoport több gyanúba került magyar polgárt hallgatott ki napokon keresztül. Velem egy zömök és rendkívül dühös ezredes állt szóba, s csak fokozódott a haragja, amikor arra került a sor, hogy bizony Zsigmond király az egész Kárpát-medence uralkodója volt, az akkori Nagy-Magyarországé. Miután tartalmát románra lefordítva átadtam neki, elkobozta a könyvet, és kijelentette, hogy Erdély csak az 1867-es kiegyezés után volt Magyarországé. Szerény ellenvetésem paprikavörössé ingerelte, megrögzött nacionalistának, félrevezetett tudatlannak nevezett, és elküldött, de még megkérdezte (búcsúzóul), hogy hallottam-e, amit beszélnek, hogy a szobrot provokáció szándékával robbantották fel? Mindenfélét beszélnek az emberek – adtam a semmire sem kötelező választ, de senkit „nem tudtam megnevezni”.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Magyar Szabadság Éve Kolozsváron: jótékonykodni is lehet
A hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében, Budapesten békés tüntetéssel kezdődő, majd az egész országra kiterjedő forradalmat és erdélyi, illetve romániai vonatkozásait eleveníti fel Kolozsváron a Kincses Kolozsvár Egyesület, csatlakozva a magyar kormány által meghirdetett Magyar Szabadság Évéhez.
A 2016. október 12. és november 21. között zajló, összesen 36 programot felölelő rendezvénysorozatot huszonkét szervezettel karöltve szervezik meg – derül ki az egyesület közleményéből. Szabadság (Kolozsvár)

Az örmény kultúra napjai Marosvásárhelyen
Hatodszorra rendezi meg szombaton és vasárnap a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület az örmény kultúra napjait.
Szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében 10 órától Örmények és forradalmak címmel kerül sor előadásra. A csíkszeredai Orbán Zsolt 1956 – körülmények, események, örmények címmel tart előadást, a székelyudvarhelyi Balázs Árpád pedig élménybeszámolót Találkozásom Pongrátz Gergellyel címmel.
A budapesti Fancsali János a magyarörmények zenei életéről beszél, a gyergyószentmiklósi Fórika Sebestyén Az emlékezés lapjai – tiszteletadás Görög Joachimnak címmel értekezik. Az örmény sportéletről a székelyudvarhelyi Balázs Árpád tart előadást Hentesből világbajnok címmel Keresztes Lajos birkózóról. Az András Lóránt Táncszínház Kaukázusi táncokat mutat be, Ősz Domokos fagottművész, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tagja Marosvásárhelyen először tart dudukkoncertet.
Délután 6 órától a múzeum várbeli kiállítótermében nyílik meg az örmény nagykövetség térképészeti vándorkiállítása – Örményország határmódosulásai a világ kódexeiben címmel. Ezután kerül sor az I. Erdélyi Magyarörmény ifjúsági vetélkedő díjazására. Este 7 órától a Keresztelő Szent János templomban szentmisére kerül sor.
Szombaton este 8 órakor a Cupola étteremben vendégeikkel közös örmény vacsorára hívják a tagokat és barátaikat.
Vasárnap déli 12 órakor a Bolyai téri unitárius egyház Dersi János termében kézműves kavalkádra kerül sor. Csiki Margit „falifákat”, Duha László fafaragást, Demeter Irén és Dobribán Anna kerámiatermékeket, Lili Adam Seyranyan bőrdíszmű alkotásokat mutat be. Örmény énekeket ad elő Kántor Anna és Andrea.
A rendezvény fővédnöke Turgyán Tamás, a magyar Országgyűlés örmény nemzetiségi szószólója, az I. Erdélyi Magyarörmény ifjúsági vetélkedő fővédnöke, Wertán Kinga, a Magyar-Erdélyi Magyarörmény Egyesület társelnöke, jelen lesz és köszöntőt mond Hamlet Gasparian, Örményország bukaresti nagykövete, valamint Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja, továbbá Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója. Támogatók: Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala, Communitas Alapítvány és a Maros Megyei Múzeum.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro, 

Forr a dal már – Ötvenhatról egészen másképp
Tóth Péter Lóránt Radnóti-díjas versmondó rendhagyó történelem- és irodalomórát tartott október 13-án, csütörtökön a Csiky Gergely Főgimnáziumban. Kettőt is. Délben az V–VIII.-asokat, 14 órától a IX–XII.-es diákokat vitte vissza az időben, a 60 évvel ezelőtti, véres budapesti utcákra. Vetítéssel, versekkel, történelmi adatokkal, hősökkel és a szabadság hatalmas erejével tarkított tanóra volt ez a javából, egészen másképp. Mégpedig úgy, hogy a jelen lévő diákok nagy része – egy-két kivételtől eltekintve – szájtátva hallgatta a testnevelés-történelem szakos tanár előadását.
A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsor mottója: Diákok voltak. És ők csinálták a dicsőséges forradalmat!, címe Forr a dal már. Aktuális műsorát Tóth Péter Lóránt az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak.
A 65 helyszín legelső állomása Arad volt, október 14-én, pénteken pedig Kisiratosra viszi az 56-os eseményeket a kunszentmiklósi versmondó.
Tóth Péter Lóránt pódiumműsora diákközpontú, képes megszólítani a fiatalokat és fenntartani a figyelmet több mint egy órán keresztül, segítségül hívva József Attila, Márai Sándor, Faludy György, Jobbágy Károly, Bereményi Géza stb. szellemét.
„Én azt kívánom, hogy nekünk soha ne kelljen utcára vonulni, soha ne kelljen fegyvert fogni és azt a szabadságot, amit örökségbe kaptunk, tudjuk értékelni, megőrizni és átadni az utánunk következőknek. De csak úgy tudjuk tovább adni, ha a mindennapi életünkben olyanokat cselekszünk, és úgy viselkedünk, hogy nekünk ne kelljen barikádokat emelni, és ne kelljen meghalnunk a szabadságért” – ezekkel a gondolatokkal zárta rendhagyó óráját Tóth Péter Lóránt.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár 1716 – kiállításmegnyitó a Katolikus Püspökségen
„Háromszáz évvel ezelőtt tűzték ki a fehér zászlót a törökök”
A temesvári Római Katolikus Püspökség épületében október 12-én este került sor a Temesvár 1716 – Egy európai város kezdetei című kiállítás megnyitójára. A város török uralom alóli felszabadításának 300. évfordulója tiszteletére megszervezett jubileumi kiállítás-megnyitón részt vett Őexcellenciája Roos Márton megyés püspök, Őszentsége Lukjan Pantelic budapesti szerb ortodox püspök, Nicolae Robu temesvári polgármester, Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő, a történelmi Bánság területén működő, a kiállításhoz hozzájárult múzeumok (Temesvár, Makó, Szeged, Nagybecskerek, Nagykikinda, Pancsova, Újvidék, Versec) küldöttei, intézményvezetők, politikusok, a helyi felekezetek képviselői és közéleti személyiségek.
Az ünnepi rendezvényt Őexcellenciája Roos Márton temesvári püspök, a jubileumi kiállítás kezdeményezője és házigazdája nyitotta meg, aki felelevenítette a 300 esztendővel ezelőtti történelmi eseményeket: „1716. október 12-én tűzték ki a fehér zászlót Temesvár várának falaira a törökök. Ezzel a kapitulációval súlyos harcoknak vetettek véget. A harcban állt felek emberséges, mondhatni keresztény megegyezésre jutottak. A török hódítók szabadon elvonulhattak a városból, javaikkal együtt. Nem folyt vér, mint a vár 1552-ben történt törökök általi meghódításakor. Az addigi ellenségek emberségesen viselkedtek, Temesvár várának békés feladása például szolgált az elkövetkezőkben más várak átadásához is.” A püspök megköszönte valamennyi temesvári és bánsági intézménynek, elsősorban a múzeumoknak, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel segítették ennek a kiállításnak a létrejöttét, és jubileumi emlékérmet nyújtott át mindenkinek, aki hozzájárult a Temesvár 1716 – Egy európai város kezdetei című kiállítás megvalósulásához. A jubileumi érem Savoyai Jenő herceget, Temesvár felszabadítóját és Gróf Florimund de Mercy-t, a bánsági osztrák katonai adminisztráció vezetőjét ábrázolja.
Nicolae Robu polgármester folytatta a püspöknek a temesvári vár példamutató, emberséges átadásával kapcsolatos gondolatait. „Nem véletlen hogy az 1716-os kapituláció után Temesvár keresztény és emberséges szellemben fejlődött. Látványos fejlődés következett be az infrastruktúra területén a XVIII. században, ami folytatódott a XIX. században is, egészen napjainkig. Ennél is fontosabb Temesvár kulturális fejlődése, ami egy egészséges értékrenden, a vallási és etnikai sokszínűség elfogadásán, egymás tiszteletén és a szolidaritáson alapszik. Ezek az értékek a mai napig a város szellemiségének meghatározói” – mondta a polgármester, aki szerint talán az sem volt véletlen, hogy Temesvár éppen az európai újrakezdés 300. évfordulójának évében nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet.
A közel 100, a történelmi Bánság valamennyi szegletéből összesereglett vendég megtekintette a Temesvár felszabadításáról megemlékező és a bánsági felekezetek történetét bemutató kiállítást. Az első teremben a látogatót a Temesváron beszélt valamennyi nyelven (román, magyar, német, szerb) és angolul köszöntik a szervezők. A következő termekben a török hódoltság idejét, az 1716. októberi eseményeket, Temesvár felszabadítását, az osztrák adminisztráció bevezetését illusztráló anyagot láthatnak a látogatók. Nagyobb tér jutott a temesvári történelmi egyházak kegytárgyai és régi dokumentumai bemutatásának, amelyek 1716 óta jelen vannak a városban. A színvonalas kiállítás 2016. december 10-éig látogatható, előzetes bejelentkezés alapján, a Temesvári Római Katolikus Püspökség patinás épületében. Magánszemélyek és csoportok látogatását a 0040-256-490-081-es és a 0040-256-497-201-es telefonszámokon kérik bejelenteni.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatnák a Váradhoz kötődő személyiségeket
Legalább negyedévente szeretnének bemutatni Nagyváradon született vagy egykor Váradon tevékenykedő személyiségeket – mondta Kecse Gabriella RDMSZ-es önkormányzati képviselő –, például Kabos Endre olimpiai bajnok vívót, Wágner Nándor szobrászművészt, az itt tanárkodó Juhász Gyulát vagy éppen Mottl Román grafikust. Az önkormányzati képviselő arról is beszámolt, hogy a szeptemberi Olvaslak verseny három győztesével október 4-én a budapesti Gyermekparlament ülésén vettek részt, az utat a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat ajánlotta fel.
Az októberi 6-i, aradi vértanúkról szóló, illetve a 12-i, a hídvédőkről megemlékező rendezvények kapcsán Kecse Gabriella elmondta: 6-án jó volt látni, hogy a zuhogó eső ellenére is van olyan közösség, amelyik összegyűlt emlékezni, 12-én pedig jó érzés volt együtt énekelni a Szent László templom előtt a Himnuszt és a Szózatot.
Készülnek a december 11-i parlamenti választásokra is. „Van elegendő önkéntes, de fontos tudatosítanunk, hogy ezt követően két és fél évig nem lesznek választások Romániában, ezért az eredmény létfontosságú lehet” – hangsúlyozta Kecse Gabriella.
A váradi tanácsban jól látszik, hogy milyen a kétharmados önkényuralom, ennek ellenére a frakció tagjai beadványokkal, illetve hozzászólásaikkal teszik, ami módjukban áll. Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Mindig új élet lesz a vérből”
A magyar irodalom megrázóan szép szövegein keresztül emlékeztek meg az ’56-os forradalom hőseiről és áldozatairól szerdán a Magyar Örökség-díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színházban. A fellépő színművészek, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos a résztvevők visszaemlékezései, korabeli sajtóbeszámolók, periratok, illetve az ’56-os események által ihletett versek és prózai művek révén idézték fel a szovjet erők által vérbefojtott magyar forradalom jelentős mozzanatait a békés tömegtüntetéstől a Magyar Rádió ostromán és Sztálin budapesti szobrának ledöntésén át egészen a Kossuth-téri mészárlásig, a szovjet invázióig, majd az azt követő koncepciós perekig és a tömeges kivándorlásokig.
A színművészek ugyanakkor találó érzékenységgel kiemeltek egy-egy egyéni sorsot, tragédiát is, felelevenítve néhány halálra ítélt szabadságharcos háttértörténetét, valamint az utolsó szó jogán elmondott szavaikat. Az előadáson felvételről felcsengett az idén nyáron elvesztett Varga Vilmos hangja is, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versének sorait zengve hirdette: „Mindig új élet lesz a vérből”. A megindító előadást Vörösmarty Szózata zárta Meleg Vilmos szavalatában.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tudományos konferencia Ottományban
Az ottományi Komáromi kúria rendbehozatala óta a legrangosabb esemény zajlott le ott szombaton, amikor a kiállítóház és a Kriza János Néprajzi Társaság szervezett konferenciát Az archívumok használatának változó kontextusai címmel.
Annak idején beszámoltunk az ottományi Komáromi kúria rendbetételéről, arról, hogy az épület és környezete nagyszerűen alkalmas kulturális események, konferenciák megtartására. Azóta több hasonló is volt, ám, mint a helyszínen elhangzott, az eddigi legrangosabb volt, amit szombaton tartottak az Ottományi Kiállítóház és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) szervezésében, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Néprajztudományi Intézetének és a Bethlen Gábor Alap támogatásával. A megjelenteket, miután azok  érkezésüket követően elfogyasztottak egy-egy “életmentő” kávét, Horváth Béla, Szalacs község polgármestere köszöntötte. Örömélnek adott hangot, hogy elöljáróként ilyen rangos eseménynek adhat otthont a községhez tartozó falu, köszönetet mondva a szervezőknek. Ugyancsak a térség kiemelkedő kulturális-tudományos eseményének nevezte a konferenciát Szabó Ödön képviselő.
Folytatódik a rendbetétel
Az RMDSZ megyei ügyvezetője úgy vélte: a régióban nagy hagyománya van néprajznak, a helytörténetnek, jeles művelői közül köszöntötte is a megjelent dr.Kéri Gáspárt és dr.Wilhelm Sándort (Székelyhíd), és Kovács Rozáliát (Érmihályfalva). Felelevenítette a Komáromi kúria renoválásának pályázatát, hozzátéve: folytatás is lesz, a belső freskók, melléképületek, a park rendbetételével, ami hozzájárul, hogy a létesítmény igazi régiós kulturális központtá váljon. Újra a polgármester vette át a szót, Horváth Béla bemutatta a község két települését, kiemelve, hogy egyenlő távolságra vannak Budapesttől és Kolozsvártól, illetve köszönetet mondott a szervezőknek, köztük Szűcs Györgynek, a kiállítóház ügyintézőjének. Balogh Balázs, a MTA Néprajztudományi Intézetének igazgatója a tanácskozásra kiváló helyszínnek minősítette Ottományt, dicsérte a témaválasztást, amihez kapcsolódva arról is beszámolt, hogy saját intézetük átszervezés előtt áll (szavaiból nem a feltétlen öröm csengett ki emiatt).
Kötet lesz az elhangzottakból
Jakab Albert Zsolt, a KJNT elnöke kifejtette: a vándorkonferenciákkal céljuk, hogy fórumot biztosítsanak a néprajzosoknak, a mostani találkozás is teret ad a tapasztalatcseréknek, az adatbázisok létrehozásának vagy éppen bővítésének. A konferencián elhangzott előadásokat kötetben is megjelentetik. A továbbiakban két plenáris előadás hangzott el, egyik Pozsonyi Ferenc KJNT-tb.elnök, akadémikus, a másik Gagyi József egyetemi tanár előadásában, délután pedig két szekcióra bontva tartottak további előadásokat és megbeszéléseket (a részletes programot október 12-i lapunkban közöltük – szerz.megj.). A nap végén, hogy ne csak a kultúra iránti szomjukat olthassák a konferenciázók, az ezer pince falujának, Szalacsnak a pincesorát is felkeresték.
Rencz Csaba erdon.ro