Generációs látlelet (Pulzart)
Meggyőződése, hogy egy nemzedéket nem az átlaggal, nem a többséggel lehet megjeleníteni, hanem egy szűk réteggel – nem csak vallja, de ezt is cselekszi Potozky László írásaiban. Vasárnap délután Éles című regényének erdélyi ősbemutatóján, a Sepsiszentgyörgyi Tein teraszán beszélt a fiatal író alkotásról, inspirációról, terveiről.
A Csíkszeredai születésű, Budapesten élő Potozky Lászlónak csak jó véleménye van Sepsiszentgyörgyről, a városba megérkezni számára mindig inspiráció: a vasútállomásról kilépve olyan tájat látni, amely csak itt van, a kommunizmus ironikus tömbházai, a román katona szobra – „mindig volt bennem egy perverzió az elrontott tájak iránt”, válaszolta beszélgetőtársa, Részeg Imola egyetemi oktató kérdésére. Más szempontból is jó a véleménye Sepsiszentgyörgyről: „kárhoztatják Székelyföldet, hogy nem lehet előrelépni, és akkor itt van ez a pulzArt”. Potozky László nem az a fajta író, aki már az iskolai diáklapba is írt, viszonylag későn került kapcsolatba az irodalommal. Újságírói szakra járt Kolozsváron, azelőtt nem sokat bújta a könyveket, csak egyetemistaként kezdett tudatosan regényeket olvasni. Aztán egyszer csak leült, és megírt egyhuzamban egy tizenhatezer leütéses novellát, amit le is közölt a Látó – nem azért, mert olyan jó szöveg lett volna, hanem mert a folyóirat szerkesztője meglátta benne a tehetséget. Első két kötetében a novellák cselekménye részint gyűjtött történetekből, részint személyes élményekből adódott, stílusára nagy hatással volt Bodor Ádám, merészségére Bartis Attila. Éles című regényének alaptörténete és sok figurája is valós, önéletrajzi elemeket is bőven tartalmaz, „a sok élmény összegyűlt, amihez csak hozzá kellett tenni a fantáziát” – mondta. A regény arról a rétegről szól, amelyet ő látott, amely, mint a lakmuszpapír méri le, milyen egy generáció: „elég érzékenyek, hogy megértsék a szociális folyamatokat, de nem elég jól eleresztettek, hogy magasról tegyenek rá” – foglalta össze jellemzésüket.
Ami a közeljövőt illeti: egyféle folytatása lesz az Élesnek a Mellettem fal című, már készülő regénye, amelynek cselekménye egy meg nem nevezett, ám jól felismerhető kelet-európai országban történő forradalom idején zajlik.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hozzáférhető múlt és örökség a bonchidai kastélyban
Az örökség fogalma képlékeny: folyton változásban van, egyszerre csökken és növekszik, pusztul és gyarapodik.
A hazai helyzetben, nem alaptalanul a diskurzus legtöbbször az eltűnő (épített) örökségről szól, a hiányról és a helytelen megoldásokról, tehát a negatívumokról. A hétvégén Európa-szerte a Kulturális Örökség Napjait ünnepelték: műemlék épületeket nyitottak meg, amelyek máskor nem látogathatóak – Budapesten többek között a Sándor-palotát –, múzeumok szerveztek külön erre az alkalomra beszélgetéseket, eseményeket. Az országok programjait különböző honlapokon lehet böngészni, de ahttp://www.europeanheritagedays.com oldalon elérhető mindennek az összesítése. Található még itt egy nagyon beszédes Európa-térkép: erre kis csillagokkal feltüntették, hogy az országok milyen városokban rendeznek megmozdulásokat erre az alkalomra. Érdemes Romániára ráközelíteni: a történelmi Erdélyben egyetlen csillag sem jelenik meg. Nem kell viszont megijedni, a mozgalomhoz azért csatlakoztak más városokból, térségekből – például a nagybányai ásványtani múzeum, vagy a konstancai múzeum. A címek, rövid leírások alapján a programok a kulturális örökség jelentése, hasznosítása és mindebben a közösségek szerepének, felelősségének témakörére épültek leginkább.
Kolozsvár (és környéke) nem volt ugyan rajta az említett térképen, mégis volt a hétvégén egy olyan esemény, amely teljes mértékkel beleillik a programsorozatba. Vasárnap, szeptember 19-én került sor Bonchidán a Metamorphoses Bánffy címet viselő rendezvényre, amelynek célja a család iránti tisztelet kifejezése is – így újra találkozhattak a leszármazottakkal, hiszen itt volt Bánffy Miklós unokája, Nicolette Bánffy-Jelen is. De mindemellett megnyitották az Arts and Crafts (Művészetek és Mesterségek) Központot, beszélgetésre is sor került, valamint a Váróterem Projekt színházi előadására. A központ neve utal arra a szellemiségre, amelyet követni szeretnének. A magyarul művészeteknek és kézművességnek fordítható elnevezés takarja azt a mozgalmat is, amely a 19. század végén indult Nagy-Britanniából, és a mindinkább háttérbe szoruló kézművesség újra fellendítése, a művészetben való felhasználása is célja volt. A bonchidai kastély is egy hasonló elveken működő központ funkcióját hivatott betölteni, ahol a különböző művészeti ágak találkozhatnak, egyszerre létrehozva valami újat és követve Bánffy Miklós szellemiségét. A főépület tereinek berendezése nem egyszerű feladat, az alkotók szem előtt tartották a falak textúráját, amelyet a tégla és a kő építőanyagok tesznek változatossá, valamint a tér arányait, amelyhez a szintek, elválasztófalak leomlása is hozzájárult. Ezért egy olyan megvilágítási rendszert készítettek el, amely több tucat egyforma méretű lámpából áll, amelyeket hullámvonal-szerű alakzatban lógattak be a térbe. Ezzel a formával érzékeltetni kívánták a hiányzó boltozatokat is.
ÚJVÁRI DOROTTYA
Szabadság (Kolozsvár)

Nyolc új kötet a Nemzeti Könyvtárban
Balassi Bálint, Asbóth János, Székely János, Karinthy Ferenc, Sárközi György, erdélyi novellisták, valamint Rákosi Viktor munkái jelentek meg a Nemzeti Könyvtár tizedik sorozatában. A legfrissebb munkákat tegnap mutatták be Budapesten.
Fábri Péter a Balassi tükör című kötetbe Balassi Bálint lírai életművének mintegy felét választotta ki, ezek mellé rövid bevezetőket írt, és Balassi életéhez kapcsolódó dokumentumokat társított. Asbóth János Az álmok álmodója című regényét a nemrég elhunyt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész ajánlására és gondozásában adták ki a sorozatban.
Szabadság (Kolozsvár)

A nyugalom című produkció kapta a Színikritikusok Díját Budapesten
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának A nyugalom című, Radu Afrim rendezte produkciója kapta a legjobb előadásnak járó elismerést a Színházi Kritikusok Céhének szerdai díjátadóján a Budapest Bábszínházban, ahol az előző évad legkiemelkedőbb teljesítményeit jutalmazták. A 37. alkalommal odaítélt elismerésre a kritikus céh tagjai legalább évi kilencven premier megtekintése után voksolhattak. A Színikritikusok Díját a legtöbb szavazatot kapó művész, illetve produkció vihette haza. A gála keretében 15 kategóriában hirdettek győztest, a díjakért a kategóriák mindegyikében három jelölt volt versenyben.
A magyar dráma napján tartott ünnepélyes díjátadó gálán a legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg díját Pintér Béla A bajnok című műve nyerte el, amelyet a Katona József Színház mutatott be. A legjobb rendezés díját Zsótér Sándor vehette át a Nemzeti Színház Galilei élete című produkciójáért. A legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést is ebben az előadásban nyújtott alakításáért vehette át Trill Zsolt.
A legjobb női főszereplő díját Tenki Réka kapta az Orlai Produkciós Iroda és a Füge Produkció Egy asszony című előadásában mutatott játékáért.
A Kohlhaas című produkció, a Zsámbéki Színházi Bázis, a Szkéné Színház és a szegedi MASZK Egyesület előadása, Hegymegi Máté rendezése a legjobb független színházi előadásnak járó elismerést nyerte el. A legjobb gyerek- és ifjúsági előadás díját Az időnk rövid története című, Hoffer Károly rendezte produkció, az ESZME és a győri Vaskakas Bábszínház előadása kapta.
A legjobb női mellékszereplő díját Csombor Teréz vette át a Kecskeméti Katona József Színház Macska a forró bádogtetőn című, szintén Zsótér Sándor rendezte előadásában játszott szerepéért. A legjobb férfi mellékszereplő díját Tasnádi Bence kapta a Katona József Színház Az Olaszliszkai című produkciójában nyújtott alakításáért.
Két tervező megosztva nyerte el a legjobb díszlet díját: Adrian Damian a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának A nyugalom című előadásáért és Ágh Márton a Proton Színház Látszatélet című produkciójának díszletéért. A legjobb jelmez díját Bajkó Blanka Aliz, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgár című előadásának jelmeztervezője vehette át. A legjobb színházi zene díját Kákonyi Árpád kapta az Örkény Színház Mesél a bécsi erdő című előadásáért. A Ma este megbukunk, a Centrál Színház Mark Bell rendezte produkciója a legjobb kommersz előadás díját nyerte el. A legígéretesebb pályakezdő díját Kovács D. Dániel kapta. A Különdíjat a Tünet Együttesnek ítélték oda a Szabó Réka rendezte, Sóvirág című előadásért.
Egy kategóriában már korábban odaítélték a díjat: a színikritikusok 6. alkalommal adományoztak életműdíjat, ezt az idén Székely Gábor rendező kapta. Székely Gábor a díjat átvéve emlékeztetett arra, hogy pár héttel ezelőtt „az egyik Budapesti színháznál megint iszonyú botrányt okozott a politika – vagy okoztunk?" „Valahogy ki kellene javítani, korrigálni kellene ezt a helyzetet" – mondta, közös kiállásra buzdítva a kritikusokat.
A Színházi Dramaturgok Céhe is ezen az ünnepségen adta át az évad legjobb magyar drámájának járó díjat, amelyet Esterházy Péternek ítéltek Mercedes Benz című darabjáért. A díjat a közelmúltban elhunyt író özvegye, Esterházy Gitta vette át Radnai Annamáriától, a dramaturg céh elnökétől. A laudációt Závada Pál író mondta.
A Színikritikusok Díjának gálaműsorát Novák Eszter rendezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak fellépésével. A díjakat átadó művészek között volt Békés Itala, Molnár Piroska, Hegedűs D. Géza, Bodrogi Gyula, Csomós Mari, Oszvald Marika színművész, Tordai Hajnal jelmeztervező, Darvas Ferenc zeneszerző, Antal Csaba díszlettervező, Radnóti Zsuzsa dramaturg, Orlai Tibor producer, Meczner János, Bagossy László, Zsótér Sándor és Ascher Tamás rendező, továbbá rendező szakos hallgatók.
MTI
Erdély.ma

Dr. Pap Zoltán
gyermekgyógyász-professzor
1928–2016
Tanítványai, kollégái, barátai, akik tiszteltük és szerettük, mély megrendüléssel értesültünk, hogy dr. Pap Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyermekgyógyászati Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanára, professzor emeritus, a 2. Számú Gyermekgyógyászati Klinika volt klinikavezetője, 2016. szeptember 20-án, életének 88. évében elhunyt.
1928. szeptember 28-án született a Kovászna megyei Gidófalván. Középiskolai tanulmányait Zilahon a Wesselényi Kollégiumban végezte, 1947–53 között a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gyermekgyógyászati Karán tanult. Fiatal gyermekorvosként Erdőszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen dolgozott. A gyermekgyógyászati szakvizsga letétele után, 1959-től nyugdíjazásáig a MOGYE Gyermekklinikáján dolgozott, kezdetben tanársegédként, majd 1972-től adjunktusi, 1982- től egyetemi előadótanári és 1990-től egyetemi tanári beosztásban. 1998-ban történt nyugdíjazásáig a 2-es Számú Gyermekklinika vezetője, ezután konzultáns professzora volt.
Tudományos ismereteit Prágában, Budapesten, Berlinben, Drezdában, Frankfurtban is tökéletesítette. Tudományos érdeklődése a gyermekkori gyomor- bél rendszeri bántalmak felé irányult. Az általa bevezetett újszerű diagnosztikai és terápiás módszerek, mint a vékonybél- biopszia és a verejték pilocarpinos iontoforézise révén 1972-től a Marosvásárhelyi 2-es Sz. Gyermekklinikán is lehetővé vált a lisztérzékenység és a mucoviscidosis diagnózisa és kezelése. Saját készítésű receptúrája szerint közel20 évig gyártották Gyergyóremetén a Gluvilact 0, 1 és 2 elnevezésű csecsemőtápszereket.
A krónikus májbetegségben szenvedő gyermekeknél bevezette a tűbiopsziás szövettani vizsgálatot. Kiváló szakmai tudása és tudományos érdeklődése eredményeképpen rendes és tiszteletbeli tagja volt számos hazai és nemzetközi tudományos társaságnak, mint a Romániai Gyermekorvosok Társasága, a Magyar Gyermekgyógyász Társaság, az Európai Mucoviscidosis Társaság, a Német Gasztroenterológiai és Táplálkozástudományi Társaság, a Nemzetközi Gyermeknefrológiai Társaság.
Negyvenéves oktatói tevékenysége alatt diákjaival lelkesen, alaposan, baráti szellemben foglalkozott. Gyermekgyógyászati poliklinika című önálló jegyzete 1981-ben, majd az általa szerkesztett kétkötetes Gyermekgyógyászat egyetemi jegyzet 1982-ben román, 1989-ben magyar nyelven jelent meg. Több mint 150 szakközleménye jelent meg elismert orvosi folyóiratokban. Nagy sikernek örvendtek az 1983-ban megjelent Kismamák tudnivalói, valamint az 1989-ben kiadott Csecsemő- és gyermekgondozás – hasznos tanácsok szülőknek című könyvei.
1994–98 között az Erdélyi Múzeum- Egyesület Orvostudományi Szakosztályának elnöki tisztségét töltötte be.
Pap Zoltán személyében nemcsak a kiváló gyermekgyógyászt és mentort, hanem a néptanítót és közéleti személyiséget is tisztelhettük. Munkásságának elismerése jeléül számos kitüntetésben részesült: 1998-ban Marosvásárhely díszpolgára címmel tüntették ki, 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választották, 2004-től a Magyar Gyermekgyógyászok Társaságának tiszteletbeli tagja, 2007-ben a MOGYE professzor emeritus címmel tüntette ki, 2008-ban az Egészségügyi Minisztérium és a Maros megyei Prefektúra kiválósági oklevéllel tüntette ki, 2009-ben Pápai Páriz Ferenc- emlékdíjat nyújtottak át neki.
Tevékenységét a gyermekek iránt érzett meleg, őszinte, szívből jövő szeretet jellemezte.
Emlékét örökké megőrizzük. Nyugodjon békében!
A MOGYE magyar tagozatának vezetősége nevében dr. Nagy Előd rektorhelyettes
A 2. Számú Gyermekklinika nevében dr. Horváth Adrienne egyetemi előadótanár, gyermekgyógyász főorvos
Marosvásárhely, 2016. szeptember 21.
Népújság (Marosvásárhely)

Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban, életének 87. évében elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró. A hozzá fűződő emlékeit idézi fel Székely Ferenc.
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségén, amely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – éppen tíz éve annak! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna tévé élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27–28-án megtartott Sütő-megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Ablonczy László író, Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó irodalmi útja Erdélybe! Előadásának címe Beszélgetések és álmok volt, s kiemelte benne, hogy a „trianoni mocskos ügynek” mai napig tartanak a következményei. A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő, 80. születésnapja (2010. február 3.) alkalmából adjon egy interjút. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra „csúsztattuk”. Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést is, aki szintén 2010-ben töltötte 80. életévét. Sajnos, sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze: Dobos hirtelen közbejött betegsége miatt hamarabb kellett visszautazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett pusztakamarási templomozáson való részvétel is.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, válasza január 25-én érkezett: „Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internetkapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket — 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás című új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra, vagy miután elmúlik ez a ’rohamozás’, akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését!
Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.”
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagy rumli végét… Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre, a következő válasz érkezett: „Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.”
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága…
1988-ban jelent meg a Breviárium című kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: „Anyámnak fáj a feje, / anyámnak fáj a semmi, / anyám fekete rózsa, / nem tud kiszínesedni. / Egy éjjel földre roskad, / megtört lesz majd, kicsi – / Bejön egy madár érte / s csőrében elviszi.” Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Ferencz Imre
Szeptemberi fecskék
Csoóri Sándor halálára
A szeptemberi napsütésben fecskék cikáztak az ablakom előtt, készülődtek a nagy útra. Szétrepültek, majd összegyűltek a huzalon, mintegy rózsafüzért alkotva. Megható volt a szertartásuk, a búcsúzkodásuk, elmerengve bámultam őket az ablakon át.
Akkor mondta be a tévé, hogy elhuny, meghalt, eltávozott az élők sorából a költő.
Ifjúkorom óta szerettem a verseit, azok kesernyés ízét, az összetéveszthetetlen stílust, az őszinte kitárulkozást. Ellenzékinek számított, mert igazat mondott, mert nem dörgölőzött a hatalomhoz, nem simogatta szőre mentén a rezsimet. Nem írt ugyan felhőkarcoló-poémákat, csak belakható verseket, amelyekben szerettem elidőzni.
Valamikor nehezen jutottam hozzá a könyveihez, később viszont már könnyen. (Talán azért, mert ma már nem zavar, tehát nem is érdekel senkit a költészet…)
Néztem a cikázó, búcsúzkodó fecskéket, s rá gondoltam, akinek a versei annyiszor felráztak, felkorbácsoltak az évek során, – mondhatni megfűszerezték az életemet. Arra gondoltam, hogy ezután a szeptemberi fecskék mindig eszembe juttatják őt. Arra gondoltam, hogy ha ebből a világból egy lakatlan szigetre távoznék, az ő verseit is magammal vinném…
2016. szeptember 12.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Nem panaszkodik a kopjafafaragó, csak szóvá teszi azt, ami nyomja
Az ő kopjafái jelölik nagy személyiségek sírját, történelmi eseményeknek állított örök emléket. székely kapuk is az ő keze nyomát viselik, mégis kevesen tartják számon a gyergyószentmiklósi Orbán Bélát.
Már csak nyaralni jár haza Orbán Béla. Az év nagyrészét Magyarországon tölti, gyergyószentmiklósi lakását viszont fenntartja. Többször jelezte, hangot adna fájdalmának, minap sikerült alkalmat teremteni a találkozásra. Sok-sok fényképpel érkezett, amelyeken alkotásai láthatók.
Előkerül a Tarisznyás Márton sírhantja fölé készített kopjafa fényképe. A nyolcvanas évek elején faragta azt, hogy az 1980-ban elhunyt múzeumigazgató sírját jelölje. Amióta a család márvánnyal fedte a sírhelyet, e kopjafa a múzeum udvarán található, restaurálva. Fényképen van a Kiss Antal emlékét őrző alkotás is, korábban minden március 15-én megkoszorúzták. Kétágú kopjafa, mely korábban a gyergyószentmiklósi művelődési ház melletti parkban nagy becsben volt, most – mondja neheztelve – el van dugva egy fa alá. Mutatja az enyedi pap megrendelésére Karancsi Sándorral közösen készült faragott tévéasztalt, a szintén odaszánt címereket, majd újabb képsorok következnek, a gyergyószentmiklósi református templomba faragott szószék, az úrasztala, Erdély- és Gyergyó-címer. Budapesten is van székely kapuja, lányának portája előtt áll – igazolja egy fotográfia.
Orbán Béla Kós Károly-díjas is. A Hét vezérért kapta, mely 3,5 méteres kopjafákból áll a Fradi-pályán, a centenárium alkalmával avatták. „Hét van felállítva, de nyolcat faragtunk társammal, az utolsó nem tudjuk, hová lett, ki sem fizették a munkadíját” – mondja az idős fafaragó, és hozzáteszi, nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor elmAradt a javadalmazás.
„Összesen tíz kopjafát faragtam ingyen, csak a fa árát kaptam” – jelenti ki Orbán Béla, és egy papírlapon mutatja is a felsorolást: ugye, a Hét vezér-együttes nyolcadik kopjafája, a Kiskunmajsára faragott ötméteres, a kultúrháznál lévő kettős alkotás, két kopjafa a Gac-oldalban... De ez csak a kopjafák sora, hozzájuk társul a Gac-oldali tölgyfatábla, a városbejárathoz tervezett makett, amely talán ajándék lett valamelyik testvértelepülésnek. A Mária-szobrot keretező székely kapuért a megegyezett összegnek csak felét kapta, szűkös volt akkor az eklézsia. „Tehát összesen több mint tízezer lej értékben faragtam a városnak. Most pedig beadtam egy kérést, hogy a téli hónapokban, amikor amúgy is Pesten vagyok, csökkentsék le a lakásom fűtésköltségét, és azt mondják, nem lehet. Ennyit nem érdemeltem meg. Ezt akartam elmondani, ez nyom” – mondja a 84 éves ember.
Orbán Béla Kibéden született 1932-ben, Székelykeresztúron, a tanítóképzőben tanulta a fafaragást. Haáz Sándor, a Filharmónia vezetőjének édesapja volt az osztályfőnöke, rajz- és kézimunkatanára. Később is tartotta vele a kapcsolatot, a népviseletes kötetéhez Orbán Béla adta a kibédi szőttest. A hadseregben műszaki főiskolát végzett, ami egyenértékű a géptervező üzemmérnöki végzettséggel. Egy évig volt tiszt, de nem szerette a hadsereget, Sófalvára ment tanárnak, majd volt szovátai kultúrház-igazgató, dolgozott Csíkszeredában. Mint mondja, nevéhez fűződne a Hargita együttes megalakulása, ha erről is meg nem feledkeztek volna.
Miután Gyergyószentmiklósra kihelyezték, kezdett faragni. Első alkotása a szövödénél megrendelt élmunkástábla volt. Bár sokakat bevezetett a vésőforgatás tudományába, olyan tanítványa nincs, akire ráhagyná tudását. De azért üzen az ifjabb fafaragóknak: „a kopjafa motívumrendszerét lehet túlokoskodni, de csak kevés szabály van: a férfiak kopjafáját zárt, a nőkét nyitott motívummal kell befejezni, a köztes motívumok közé pedig megszakítás kell. Egyéb törvény nincs, Haáz Sanyi bácsi is megmondta, a többi csak belemagyarázás. Mert honnan ered a kopjafa? A kopjás meghalt, és fejfaként sírjára szúrták kopjáját. Aztán stilizálták, faragták, így lett a kopjafa.” Üzeni azt is, hogy csak tölgyfát használjanak, öleset, a közepét ki kell vágni, abból nem szabad faragni. Ha külsőbb rétegekből lesz az alapanyag, nem reped majd annyira.
Orbán Béla tavalyig faragott itthon. Ma már csak a lánya pesti műhelyében veszi kézbe a szerszámokat, kisebb alkotásokat, képrámákat, gyertyatartót, falilámpát, kazettát készít csak. Azt mondja, betelt az idő.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Nemzeti jogvédelem nélkül nincs önrendelkezés
Kétnapos szakmai találkozót tartottak Kárpát-medencei – felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki – magyar ügyvédek és nemzeti jogvédők Budapesten szeptember 9–10-én. A tapasztalatcserére és önképzésre is lehetőséget nyújtó összejövetelre dr. Morvai Krisztina független európai parlamenti képviselő és a Nemzeti Jogvédő Szolgálat (NJSZ) közös meghívására és szervezésében került sor.
A rendezvényen részt vett dr. Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott, Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetője, és dr. Pákozdi Csaba, a szomszédos államokban élő magyarokért felelős külügyminiszteri biztos munkatársa is. A kormányzati képviselők kifejezték készségüket az együttműködésre, a kölcsönös véleménycserére és tájékoztatásra. Rámutattak, hogy a nemzeti jogvédő munka mennyire fontos szerepet játszik az elcsatolt magyar területeken élő magyarok önrendelkezésének kivívása szempontjából.
A részvevők – egyedi jogesetek ismertetésével – megosztották egymással jogi és mozgalmi tapasztalataikat a Kárpát-medenceében elszakított sorban élő magyar közösségek egyéni és közösségi jogainak érvényesítésével kapcsolatban, úgymint a nyelvi jogok, a véleménynyilvánítási szabadság, gyülekezési jog, egyesülési jog gyakorlói elleni jogsértések, a nemzeti, közösségi szimbólumok használatával kapcsolatos gondok (pl. székely zászló üldözése), a rehabilitálási és restitúciós ügyek, a magyarok elleni nemzeti alapú büntető és szabálysértési eljárások, a nyilvánosság és árnyékjelentések szerepe a nemzeti jogvédelemben. Saját tapasztalatként elmondtam, hogy nálunk a csángó-magyarok szervezetét megpróbálták feloszlatni, iskoláikat pedig bezárni, de ez nem járt sikerrel. Más eseteket is ismertettem, olyant is, amelyikben a per elveszett (például az Új Jobboldal 2013-as Sepsiszentgyörgyi felvonulása után).
A találkozón jelenlevők megegyeztek abban, hogy ez a szervezet továbbra is segíteni fogja azokat a magyarokat, akiket nemzetiségük miatt jogsértés ért, és ennek érdekében intenzívebbé teszik együttműködésüket, megpróbálják összehangolni módszereiket, fokozottan odafigyelni az európai normák alkalmazására, illetve a jogsértések széles körű ismertetésére, az európai intézmények tájékoztatására. Az elhangzottakból egyértelműen kiderül: annak ellenére, hogy a Kárpát-medencei magyarság különböző országokban, szétszakítottan él, mint nemzet, egységes.
Rozsnyai Sándor
nemzeti jogvédő és ügyvéd
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkezdődött Kolozsváron a középiskolás sportolimpia – Szabó Katalin életműdíjat kapott
Hatalmas ováció és tapsvihar fogadta Szabó Katalin olimpiai bajnok tornászt Kolozsváron, az Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpia nyitógáláján, amikor átvette az RMDSZ frissen alapított sport-életmű díját.
Az 1984-es Los Angeles-i olimpián négy arany- és egy ezüstérmet szerző világklasszissal, a rendezvény fővédnökével a Kolozsvári Magyar Operában találkozhatott a zömében résztvevő diákokból és tanáraikból álló közönség szerda este.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta, a diákrendezvényt a kincses város önkormányzata is támogatja. Kifejtette: a fiatalok nevelése legalább olyan fontos, mint az oktatásuk, és az erdélyi magyar közösség jövőjét az határozza meg, hogy milyen értékrendet sikerül nekik átadni.
Bodor László, az RMDSZ programokért felelős főosztályának ügyvezető elnöke a rendezvény sikerének tartja, hogy idén szinte kétszer több diák vesz részt, mint tavaly – az első olimpián 400 diákot fogadtak, most 700-an kapcsolódnak be a sportrendezvénybe. Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese biztosította a szervezőket, hogy a BBTE jövőre is partnere lesz a rendezvénynek, a versenyek többségének ugyanis az egyetem sportparkja ad otthont.
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke az egészséges életmódra nevelés fontosságára hívta fel a figyelmet. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a sport kapcsán a munka fontosságáról beszél. Mielőtt átadta volna az életműdíjat Szabó Katalinnak, azzal viccelődött, hogy a zágoni születésű világklasszis lehetne akár Portugália is, ugyanis egyedül annyi érmet nyert az olimpiákon, mint az ibériai ország az ötkarikás játékok történetében összesen.
A mindenki által csak Szabó Katiként ismert tornászlegenda meghatódva vette át az elismerést, saját bevallása szerint nagyon jól esett neki. Természetesen a sportoló diákoknak is szolgált jó tanáccsal: „Minden napra legyen egy célotok, amibe kapaszkodhattok” – mondta.
A díjátadást követően tartották azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyen Szabó Katalin mellett Trandafir Norbert és Miklós Andrea, a Rio de Janeiro-i olimpián szereplő két erdélyi magyar sportoló is részt vett. A beszélgetést szintén a brazil nagyvárosban zajló paralimpiáról hazatért Kádár Zoltán sportriporter moderálta. Többek közt megtudhattuk: Szabó Kati tornász pályafutása annak köszönhető, hogy hatéves korábban egy orvos azt tanácsolta, kezdeni kell valamit a kislánnyal, mert „sokat mozog”.
Az olimpiai bajnoki cím megszerzése előtt is halmozta a sikereket, ifiként egyedül neki sikerült a címvédés az ifjúsági világbajnokságon. A négyszeres olimpiai bajnok nem hazudtolta meg Székely mivoltát, ugyanis arra kérdésre, hogy újra kezdené-e még egyszer, határozottan válaszolt: „újrakezdeném és még jobban csinálnám!”
A kommunista sportvezetés kulisszatitkaiba is betekintést nyerhettünk. Szabó Katalin elmesélte, az 1983-as Budapesti világbajnokságon aranyérmet hozó talajgyakorlatát csárdásra mutathatta be, mert a vezetők mindig a nemzetközi versenyeket rendező országra jellemző zenét választottak. Hozzáfűzte, megtiltották, hogy magyarul nyilatkozzék a magyarországi sajtónak. Ennél is sokkolóbban hatott, amikor azt is elárulta, hogy annak idején a Déván őt edző Károlyi házaspárral sem beszélhettek magyarul.
Természetesen a Los Angeles-i olimpia is szóba került. Noha a megszerezhető öt aranyéremből négyet nyert el Szabó Katalin, az egy ezüst, jobban mondva az aranyérem elvesztése egyéni összetettben mégis fájdalmas volt számára, mert alig fél ponttal mAradt alul amerikai riválisával szemben. Azt is elárulta, hogy utána sokáig nem beszélgettek, míg idén Mary Lou Retton felvette vele a kapcsolatot a világhálón. „Az első kérdése az volt: emlékszel, milyen fiatalok voltunk az olimpián?” – nevettette meg közönségét Szabó Katalin.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Tudjuk
Hogy az október 2-i kvótareferendumot megelőző magyarországi kampány meglehetősen, túlságosan is agresszív, az igaz. Legalábbis innen, Erdélyből, Székelyföldről nézvést, ahol azért a román államhatalom nyílt vagy burkolt magyarellenes megnyilvánulásai, a választások előtt feléledő nacionalizmus, a posztkommunista visszarendeződés sokkal időszerűbb és égetőbb gondnak tűnik, mint a migránsválság.
Hogy az elsősorban az érzelmekre ható Budapesti kormányzati kommunikáció sokakban aggodalmat kelt, az is érthető – bár az emiatt sikítva jajveszékelők és krokodilkönnyeket hullatók őszinteségét megkérdőjelezi, hogy legtöbbjük látványosan hallgat, valahányszor mi magunk kerülünk összehangolt gyűlöletkampány célkeresztjébe, mint pár napja, amikor az amerikai nagykövet Székelyföldi látogatása után a román média és politika osztály versenyt üvöltve szapulta közösségünket, alapvető emberi jogainkat, létezésünket is tagadva. Mintha nem is annyira a gyűlöletkeltés maga aggasztaná őket, inkább az Orbán Viktorral szembeni elvakult gyűlölet vezérelné megnyilatkozásaikat… De mindettől eltekintve: tényleg tudjuk. Ha valakinek, hát akkor nekünk igazán nem szükséges elmagyarázni, mit is jelent a kényszerbetelepítés, egy régió, egy város etnikai, kulturális átalakítása. Tapasztalatból tudjuk, hisz látjuk, mihez vezetett a külső hatalom – esetünkben nem Brüsszel, hanem a nacionálkommunista rezsim – által végrehajtott kényszer - ki- és -betelepítés Erdélyben. Látjuk, mivé lett Szászország a kilóra eladott szászok hiányában omladozó házaival, templomaival, mi lett nagyvárosainkkal a zsidók nélkül, miként alakult Kolozsvár, Marosvásárhely sorsa a betelepítések nyomán, jól látjuk, miként szítanak konfliktust és gyűlöletet Székelyföldön a betelepítettekből lett megélhetési románok. Látjuk, hogy mindez nem tett jót Erdélynek, pedig jóval kisebb volt a kulturális különbség az itt élők és a betelepítettek között, mint az európaiak és a most ide érkezők között. Azért is tudjuk, miről szól a kvótareferendum, mert autonómiáért küzdő Székelyföldiekként mi is ragaszkodunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, kivel kívánunk együtt élni. Számunkra is éppen az ígérkezik a következő időszak egyik legnehezebb harcának, hogy a közelgő adminisztratív átszervezés során ne olvasszanak be, ne daraboljanak fel olyan közigazgatási régiókba, ahol számarányunk folytán elenyésző kisebbséggé válnánk.
S bár az emberi jogok ádáz védelmezői és a demokrácia bajnokai lazán megtehetik, hogy antidemokratikusnak titulálják a népszavazást – a várható, számukra borítékolhatóan kedvezőtlen eredmények miatt –, itt, Romániában a politikai elit és az ország vezetői oly látványosan és gátlástalanul veszik semmibe a népakaratot, hogy mi még tudjuk értékelni, ha véleményünket kérdezik valamely kérdésben.
Mert a népszavazás alapvetően mégiscsak erről szól: véleményt lehet nyilvánítani az Európa előtt álló legégetőbb kihívás kezelési módjáról. Éppen ezért minden kormányzati hirdetésnél avagy ellenzéki lejáratásnál fontosabb maga a kérdés: akarjuk-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Negyedszázados Erdélyi Gondolat
A 300. könyv
A szépirodalom alkotóit és őrzőit, költőket, írókat, irodalomtörténészeket, egyetemi tanárokat és nem utolsósorban sajtómunkatársakat ültetett egy képzeletbeli asztal köré 300. kiadványában a Székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó.
A küllemében is impozáns, borítója színvilágával is sokatmondó kötet a kiadó negyedévente megjelenő, idén hétesztendős lapját, az Erdélyi Tollat ajánlja az olvasók figyelmébe.
A Toll-szerzőkkel és értékelőkkel folytatott beszélgetésekből ugyanakkor az irodalmi, művészeti lapok, mellékletek "prérijére", a kultúrát szolgáló kiadványok rendszerváltás utáni helyzetére, sorsának alakulására, jövőképére is rálátás nyílik.
A kötet a 18 beszélgetőtárs rövid bemutatásával indul, majd a 2009-ben alapított Erdélyi Tollról talál pontos könyvészeti leírást, egyebek mellett a szerkesztőség tagjairól, a szerzőkről, az állandó és alkalmi rovatokról, az egyes lapszámok oldalszámáról, a terjesztésről tájékozódhat az olvasó. A továbbiakban a lap sajtóvisszhangjairól kapunk útmutatást. A számtalan újságcikk, hivatkozás, ismertetés, recenzió időrendbe állítása mögött hatalmas munka a Tollakban is mAradéktalanul tetten érhető értékgyűjtő, -megőrző szándék érezhető.
Az erdélyi lapokban, közöttük a Népújság Múzsa mellékletében is megjelent írásokból csaknem hetven oldalon szemelgethetünk, és csak ezután kezdődik a tulajdonképpeni beszélgetés. Az érintett témaköröket az eszmecserének szentelt fejezet alcímei is jelzik: Vélemények az 1989 utáni erdélyi sajtótermékekről, Az írói pályát alakító közlési lehetőségekről, A (…) média jelentősége a romániai magyar irodalom alakulásában, Erdélyi Toll – a mű, a folyóirat, a fórum, a lehetőség, "az erdélyi magyar szellem új otthona", Az Erdélyi Toll első öt évfolyamának (2009–2013) szakmai értékelése, Az Erdélyi Toll öt év óta "thesaurusa, kincsestára az erdélyi, Székelyföldi gondolatnak", Erdélyi Toll – "karakteres profil, sajátos értékrend", "azt reprezentálja, ami végtelenül hiányoznék, ha nem jutna szóhoz", Erdélyi Toll – a negyedévente megjelenő folyóirat mint szellemi ünnep.
A beszélgetőtársak hozzászólásaikban mindenekelőtt az Erdélyi Toll műfaji, tematikai sokszínűségét, szerkesztésben, formai kivitelezésben bizonyított igényességét emelték ki. Beke Sándor főszerkesztőnek a Toll jövőjére, ismertebbé tételére vonatkozó kérdésére legtöbben az olvasókkal való kapcsolat erősítését, közönségtalálkozók szervezését javasolták. Kiss Lehel költőlelkipásztor viszont így fogalmazott: "Az, aki az Erdélyi Toll bármelyik lapszámát fellapozva nem jönne rá magától, hogy "elidegenített világunk- létünk hétköznapjai" között egy "kis szellemi ünnepre" adódott lehetősége, megérdemli a sorsát! Nem magyaráznék neki semmit". A számok viszont azt bizonyítják, hogy sokan ráéreztek a lap üzenetére. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy sikerült túllépni a "fizikai" terjesztés nehézségein, és a nyomdában negyedévről negyedévre megszülető lapszámok mellett a világhálón is elérhető az udvarhelyi irodalmi-művészeti útravaló.
Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, az Erdélyi Toll, a Székely Útkereső és a Székely Útkereső kiadványok szellemi műhelyeinek közös honlapját 2009-től 2014 januárjáig 12.438-an látogatták, nemcsak Európából és az Egyesült Államokból, hanem a Fülöp- szigetekről, Afrikából, Ausztráliából is vannak követői. Az internetes látogatók száma szerint kialakított 250-es településlistán az első helyen Budapest, a másodikon Székelykeresztúr, a harmadik helyen pedig Marosvásárhely szerepel.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Markó a kvótareferendumról: szomorú ez a felelőtlen gyűlöletkeltés
„Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki” – jelentette Markó Béla magánvéleményként a Népszavának arról, hogy erdélyiek is részt vesznek a hétvégi magyarországi kvótareferendumon.
Az RMDSZ volt szövetségi elnöke egy Budapesti könyvbemutató után adott interjút a magyarországi napilapnak. Ebben főként a politikából történő visszavonulásáról, a romániai politikai helyzetről beszélt, de szó esett a magyarországi népszavazásról is.
A politikus kifejtette, „egyáltalán nincs meggyőződve arról”, hogy a menekültkérdés érinti az erdélyi magyarokat. „Ebben a történetben a legszomorúbb az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?” – mondta a magyar kormány kampányáról.
Arról, hogy ha most is az RMDSZ elnöke lenne, az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna-e, a szenátor kijelentette: különbséget kell tenni a szövetségi elnök felelőssége és a gondolkodásmódja között. „Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye” – szögezte le.
Markó ugyanakkor elismerte, a kötelező befogadási kvóta nem válasz a menekültkérdésre, csak pillanatnyi tűzoltás. „De ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett (…) mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos” – vélekedett.
Markó szerint történelmi okai is vannak annak, hogy a sok diszkriminációt megélt teljes Kárpát-medencei magyarság empátia nélküli, elutasító álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben. „Betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat” – jelentette ki.
Előzmény:
Népszava, 2016. szept. 24.
Nem könnyű lemondani a napi politizálásról
maszol.ro

A határon túli magyarok másodrendűek
Budapest - A kisebbségben élő magyarok másodrendű állampolgárokként élnek, az asszimilációval szemben védtelenek – állapította meg a Kárpát-medencei Autonómia Tanács (KMAT).
A KMAT kétnapos ülést tartott Budapesten, Tőkés László, a szervezet újraválasztott elnöke elmondta, idén felmérték a magyar közösségek helyzetét. Felmérésük szerint diszkriminált helyzetben vannak, a fő probléma, hogy a közszolgálatban szinte egyáltalán nem foglalkoztatják őket.
A felmérés szerint a közepes szintnél rosszabban érvényesül az autonómiához, a politikai képviselethez való jog, alacsony a nemzeti közösségek állam általi védelme, az együttes önrendelkezési jog is alig érvényesül.
A felmérés szerint kielégítő a magyar nemzeti közösségek állapota, ha a saját szervezetekhez való jogot, az egyenlő bánásmódot és az akadálytalan kapcsolatokhoz való jogot vizsgálják. Azonban mindennapi küzdelmet jelent a tájékoztatáshoz, a védelmi mechanizmusokhoz, a nyelvhasználathoz való jog érvényesítése. Magyar nyelven felsőfokon lényegében csak a magyar állam által létrehozott vagy működtetett egyetemeken lehet tanulni. A magyar kultúrát, történelmet nem megfelelően tanítják, s ez nem oldja a nemzeti ellentéteket.
Tőkésék szerint csak Romániában rosszabb, mint nálunk
A felmérés szerint a legjobb helyzetben a jogok érvényesülését tekintve a szlovéniai magyar kisebbség van, őket a horvátországi, az ukrajnai, a szerbiai kisebbség követi, a legrosszabb helyzetben a legnagyobb lélekszámú szlovákiai és a romániai magyarok vannak.
2014-ben állították össze a felmérés szempontrendszerét. Az űrlap 163 kérdést tartalmazott, 86 szempontot alapján, 14 témakörben, és hat ország kilenc szervezete koordinálta a kitöltetést.
Kőrösi Ildikó, az MKP alelnöke szerint Szlovákia közigazgatási rendszere és a hiányos törvényi szabályozás az oka annak, hogy a szlovákiai magyarok helyzete az egyik legrosszabb a vizsgált országok közül. Darcsi Karolina, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke elmondta: Ukrajnában ugyan széles körűen garantáltak a kisebbségi jogok, de ezeket a gyakorlatban nem lehet érvényesíteni.
Kis Ferenc–Szalai Laura
ujszo.com

Továbbra is Tőkés László a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács elnöke
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Budapesten tartott munkaülést szeptember 23-án délután, a várbeli Magyarság Házában, amit másnap délelőtt egy állásfoglalás elfogadása és sajtótájékoztató tetőzött be.
Egyebek mellett megtárgyalták a KMAT monitoring-rendszerének kérdéseit, megejtették az elvégzett állapotfelmérés kiértékelését, áttekintették a különböző együttműködési formákat és lehetőségeket, illetve megtartották a tisztújítást. Ez utóbbi eredményeként újraválasztották a tanács elnökévé Tőkés László püspököt, európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét.
Az ülést követő sajtótájékoztatón a püspök felidézte: a tanács 2004-ben alakult meg Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére, a külhoni magyar polgári és politikai szervezetek egyesítésére, a Kárpát-medencei közösségek autonómiatörekvéseinek támogatására. Elmondta: a tanács idénfelmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. Megerősítést nyert, hogy a számszerű kisebbségben élő, őshonos magyar nemzeti közösségek a környező országokban diszkriminált helyzetben, másodrendű állampolgárokként élnek, a szórványosodással és asszimilációval szemben védtelenek.
A felmérés szerint az egyik legnagyobb problémát az okozza, hogy a közszolgálatban szinte egyáltalán nem foglalkoztatják őket. Ugyanakkor a közepes szintnél rosszabban érvényesül a közösségi önrendelkezési jog, a független és demokratikus politikai képviselethez való jog, alacsony a nemzeti közösségek állam általi védelme. Összességében: reális autonómiával egyik magyar kisebbség sem rendelkezik a Magyarországgal szomszédos államokban.
A felmérés szerint ennek ellenére kielégítőnek mondható a magyar nemzeti közösségek állapota, amennyiben a saját szervezetekhez való jogot és az akadálytalan kapcsolatokhoz való jogot vizsgálják, elvi és törvényi szinten pedig a megkülönböztetés nélküli, egyenlő bánásmódhoz való jog is biztosított. Ugyanakkor a kutatás szerint a határon túli magyarok számára mindennapi küzdelmet jelent a tájékoztatáshoz, a védelmi mechanizmusokhoz, a nyelvhasználathoz való joguk érvényesítése, a legkevésbé pedig az anyanyelven történő, teljes vertikumú oktatáshozvaló jog érvényesül. Magyar nyelven lényegében csak a magyar állam által létrehozott vagy működtetett egyetemeken lehet tanulni. A magyar nemzet és a magyar nemzeti közösségek történelmét, kultúráját nem megfelelően tanítják a többségieknek, ez pedig gátolja a társadalmi együttműködést, mivel nem oldja a meglévő nemzeti ellentéteket.
A felmérés szerint a legjobb helyzetben a jogok érvényesülését tekintve a legkisebb létszámú, azaz a szlovéniai magyar kisebbség van, őket a horvátországi, az ukrajnai, a szerbiai kisebbség követi, a legrosszabb helyzetben a legnagyobb lélekszámú szlovákiai és a romániai magyarok vannak.
A felmérés részleteiről Bedő Árpád, a KMAT titkára elmondta: 2014-ben állították össze a szempontrendszert a kisebbségben élő nemzeti közösségek társadalmi állapotának vizsgálatára. Az űrlap 163 kérdést tartalmazott, 86 szempontot alapján, 14 témakörben, és hat ország kilenc szervezete koordinálta a kitöltetést.
A továbbiakban Tőkés László, a KMAT újraválasztott elnöke hangsúlyozta: a Kárpát-medencei Autonómiatanács az október 2-i népszavazáson való részvételre és a nemmel való szavazásra buzdít. Hozzátette: egyetértenek Orbán Viktor miniszterelnökkel abban, hogy a problémákat helyben kell megoldani, ezért nem az elvándorlás jogát, hanem az otthonmAradás jogát támogatják.
A helyben mAradás a környező országokban élő magyar kisebbségeknek olyan európai érték, amihez ragaszkodniuk kell – hangsúlyozta a püspök. „Mi nem vagyunk kivándorlók, mi otthon szeretnénk megoldani a problémáinkat” – jelentette ki, hozzátéve, hogy ezért teljes szívvel tudnak csatlakozni a népszavazás ügyéhez, és egyértelműen nemmelfelelnek a feltett kérdésre. Szerinte a népszavazáson való részvétellel a kettős állampolgárság valóságtartalommal telik meg, és szélesedik az újrahonosított magyarok jogköre azzal, hogy részt vehetnek a voksoláson.
Az erről szóló állásfoglalást aláírta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt, a Magyar Közösség Pártja, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Szövetség, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, valamint a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége. Ebben az áll: erőszakos támadás zajlik Európa ellen, humanitárius köntösben, ezért útját kell állni az önsorsrontó Brüsszeli politikának. Az illegális bevándorlók inváziója Európa történelmének legsúlyosabb válságát jelenti, mely középtávon az egész európai kultúrát eltűnéssel fenyegeti. Az elmúlt egy évben beigazolódott, hogy az idegen kultúrájú, beilleszkedésre a legkisebb hajlandóságot sem mutató, saját normáikat a befogadó társadalmakra ráerőltetni igyekvő betolakodók a közbiztonság radikális megromlását, terrorfenyegetést, az ún. no-go (a hatóságok által is került) zónák megszaporodását hozzák magukkal. Az állásfoglalás szerint az Európai Unió jelenlegi vezetőségének politikája semmilyen kilátással nem kecsegtet, hiszen bevándorló tömegek eltartására a kontinens egyszerűen képtelen, a kötelező kvótarendszer azon túl, hogy súlyosan sérti az érintett országok szuverenitását, nem old meg semmit.
Arra a kérdésre, hogyan tudják ösztönözni az erdélyi magyarokat a népszavazáson való részvételre, Tőkés László a sajtótájékoztatón kifejtette: az EMNT és az EMNP aktívan kampányol, nagy szerepet vállaltak a külhoni magyarok választási regisztrációiban, segítenek az azonosító nyilatkozatok kitöltésében és a levélszavazatok eljuttatásában az illetékesekhez. Sajnálatosnak nevezte ugyanakkor, hogy az RMDSZ visszafogottan kampányol. Ennek ellenére reményét fejezte ki, hogy Erdélyben a magyarországinál is nagyobb lesz a részvétel.
tokeslaszlo.eu/cikk

Nem könnyű lemondani a napi politizálásról
A közelgő romániai parlamenti választások kapcsán nagyon sok kérdőjel fogalmazódik meg az RMDSZ jövőjét illetően. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Bukaresti parlamentből olyan személyiség fog hiányozni, aki a rendszerváltás óta meghatározta a romániai, és nagymértékben befolyásolta a Kárpát-medencei kisebbségi politizálást. Markó Bélát Budapesti könyvbemutatója előtt kérdeztük visszavonulásáról, és arról, hogyan látja mindazt, ami ma körülöttünk zajlik.
- Második könyvbemutatója lesz Budapesten az idén. Hosszú ideig nem igazán jelentek meg kötetei. Mi változott?
- Újabban próbálom megváltoztatni az életemben a politika és irodalom arányát. Nem mostani elhatározás ez, valamikor a kétezres évek elején döntöttem úgy, hogy túlságosan hosszú ideig nem éltem az eredeti hivatásomnak. Azóta fokozatosan, lépésről lépésre próbálok változtatni ezen. Bevallom, van bennem egy sietség is, hogy azt, amit elmulasztottam, pótoljam, hogy azt, amit nem írtam meg akkor, amikor egyébbel, politikával foglalkoztam, írjam meg most. De azt hiszem, ez nem lehetséges. Azt kell megírnunk, ami most foglalkoztat. Persze, hogy még mindig a vers áll hozzám a legközelebb, de egyre inkább leköt az esszé, és nagyon érdekes, hogy megszerettem a publicisztikát, amit sem 1989 előtt, de azután sem nagyon műveltem. Valószínűleg azért írok most rendszeresen publicisztikát, mert legalább a magam számára próbálom kötelezőnek tartani azt, amit egyébként minden értelmiséginek nagyon ajánlanék, hogy bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba.
-2017-től értelmiségiként fog beleszólni a társadalmi folyamatokba? Nem indul újra a decemberi romániai parlamenti választásokon. Bírni fogja a pálya szélén, amelyen 26 évig aktív játékos volt?
- Azt gondolom, nem mi döntjük el, hogy értelmiségiek vagyunk-e. Mi legfeljebb törekedhetünk erre. Meg kell mondanom, nem könnyű lemondani a napi politizálásról. Most megjátszhatnám magam, állíthatnám, hogy miután meghoztam egy döntést ezelőtt öt évvel, amikor nem vállaltam újabb RMDSZ elnöki mandátumot és jeleztem, hogy néhány év múlva a parlamentből is vissza fogok vonulni, attól kezdődően ez mindenféle kétely nélkül érvényesült az életemben.
- De akkor még nagyon távlati volt az egész?
- Persze. A dilemmáimat nem nagyon láthatta kívülről senki. Nyugodtan modhatnám, hogy nem gond, el kell határozni, és minden rendben van. De nem így van. Nagyon nehéz nyilván lemondani arról, hogy nap, mint nap beleszólhat az ember a döntésekbe, az a benyomása, hogy fontos kérdéseket válaszolhat meg, az egész társadalmat, vagy legalábbis az erdélyi magyar közösséget befolyásolhatja. Azért fogalmazok feltételes módban, mert azt is másnak kellene később megítélnie, hogy én magam mennyire befolyásoltam azt, ami körülöttünk volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy hatással voltam – nem egyedül, hanem másokkal együtt – a saját közösségem sorsára. Ez nem ugyanaz, mint amikor íróként, értelmiségiként valamilyen formában véleményt mond az ember. Annak is lehet közvetve hatása, de ez mégiscsak más. Úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű, de azért utólag is állítom, hogy helyesen döntöttem. Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük. Ezzel azt is mondom, hogy nem mindent. De azért alapvetően más jogi kereteket teremtettünk Romániában az erdélyi magyarság számára, mint amitől indultunk 1990-ben. És szerintem az utánunk következő nemzedékeknek egyrészt az a feladatuk, s egyben nagy felelősségük, hogy ezeket a törvényeket és a létrehozott intézményeket stabilizálják, megvédjék. De ezen kívül, mivel számos kérdést nyilván nem tudtunk megoldani, nekik tovább kell haladniuk az intézményépítés, illetve az új jogok megszerzése, az önkormányzatiság megerősítése és bővítése útján. Van teendőjük elegendő.
- De van még esélyük az utódoknak továbbvinni ezt a munkát?
- Csak azt mondhatom el, hogy én mit gondolok. Meglehetősen gazdag és talán fontos tapasztalattal lépek ki a politikából, holott erre senki és semmi nem kényszerített. És energiám is lett volna folytatni. Ugyanakkor azt hiszem, miután nem magányos harcos voltam, hanem van egy szervezet, erős, tehetséges politikusgárdával, az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken. Nem szabad személyeken múlnia. Nem hiszek abban sem, hogy a politikában nem számítanak a személyiségek, hogy egy-két ember nem tudja a dolgokat egészen más irányba terelni. De ismétlem, ma már nem szabad ezen múlnia annak, hogy mi lesz az RMDSZ-el és mi lesz az erdélyi magyar közösséggel. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a prognózisomban az is ott volt, hogy akkor már éreztük mindannyian, hogy egyfajta állóháború alakul. Akár az ideológiák között, akár az etnikumközi kapcsolatokban, olyan korszak következik, amikor nehéz lesz továbblépni, nehéz lesz valamerre kitörni, és minden bizonnyal azt kell megvédeni, amit addig elértünk. Ugyanúgy az is jól látható volt akkor is, és most már nap, mint nap érzékelhető, hogy a politika nem az, ami volt a 90-es években. Azért akkor jól vagy rosszul, illúziókkal vagy azok nélkül, de mégiscsak programokat dolgoztunk ki és azokat próbáltuk érvényesíteni. Én ezt most nem látom sehol. A társadalom egésze szempontjából sem látom, sem Romániában, sem Magyarországon. Az égvilágon semmiféle vita, véleményütköztetés nincs arról, milyen típusú társadalmakat kellene építeni. A kilencvenes években folyt erről gondolkodás.
- Visszakanyarodva kicsit az RMDSZ és az utódok esélyeihez… A júniusi helyhatósági választás, amelyen 4,8 százalékon végzett az RMDSZ, nem sok jót ígér a parlamenti képviselet tekintetében.
- Az önkormányzati választások tapasztalata valóban nem túl jó, ami a szavazatarányt illeti. De ehhez hozzá kell számolni, hogy ezek önkormányzati választások voltak, a tömbvidéken nem volt konfrontációs helyzet, és emiatt nem volt nagy késztetés a részvételre. Ez úgymond a negatív tapasztalat. De van egy fontos pozitív tapasztalat is. Annak ellenére, hogy Romániában az utóbbi években nőtt a magyarellenesség mértéke, amit főképp Székelyföldi, de más konfliktusok is igazolnak, mégis, amikor a politikai érdekek úgy kívánták, a román pártok hajlandók voltak egyezséget kötni az RMDSZ-el. A részvétel nem volt jó, az utólagos tárgyalások viszont igen. Az RMDSZ a két székely megyén kívül, - ahol többségben vagyunk és nyilvánvaló, hogy tudtunk magyar többségű vezetést és megyei elnököket választani-, még három másik, Maros, Bihar, Szatmár megyében, ahol nem vagyunk többségben, szintén magyar elnök van. Mert a politikai érdekek fölülírták egy adott pillanatban a magyarellenes nacionalizmust, létrejöhettek ezek a helyi koalíciók. Ez azt bizonyítja, hogy amennyiben van egy működő demokrácia, amennyiben van artikulált politikai élet, amikor kialakítható többség és kisebbség egy politikai testületben, akkor, ha mi viszonylag jó súllyal rendelkezünk – mert azért kellett ehhez a helyi súly is – akkor tudjuk a céljainkat érvényesíteni. Való igaz, jelen pillanatban attól félek, hogy ilyen artikulált politikai élet inkább van az említett megyék önkormányzatában, mint Bukarestben, a parlamentben.
- Ezt hogy értsük?
- A román parlamentben teljesen egybefolytak az ideológiák, ha egyáltalán léteztek valaha. Ez a hajától előrerángatott ötlet, a szakértői kormány, amely hovatovább egy éve működik, lassan tönkretette a parlamenti demokráciát – nincs deklarált többség a parlamentben, nincs deklarált ellenzék. Tudjuk, kik támogatják inkább a technokrata kormányt és kik állnak szemben vele, de ez nem egy artikulált politikai valóság.
-Hát ez sem teszi könnyűvé az utódok dolgát...
- Hogy ilyen körülmények között milyen lehetőségei vannak egy új politikusnemzedéknek, ezzel kapcsolatosan csak azt tudom mondani, hogy 1990 és 1996 között mi sem igazán tudtunk előrelépni. A magyar jogkövetelések csak az RMDSZ kormányra kerülése után kezdtek megvalósulni. Volt egy kezdeti hat éves időszak, amikor folyamatos konfrontációban voltunk a román nacionalizmussal, de közben tudtunk dolgozni, saját programunkon. Folyamodványok, memorandumok sora bizonyítja milyen intenzív munkát folytatott az RMDSZ. Nemcsak protest megnyilatkozások voltak, hanem dolgoztunk azon, milyen modellt kellene működtetni Romániában. Még akkor is, amikor esetleg nincsenek partnerek a román politikában, ha vannak eszközei egy szervezetnek, van mód arra, hogy lépjen a programalkotásban, készüljön arra a pillanatra, amely fél év múlva, 2 év múlva, nem tudjuk, mikor bekövetkezhet, és akkor továbbvihetjük a megoldásokat.
- Bejut a parlamentbe az RMDSZ az őszi választásokon? Nem az alternatív küszöbre gondoltam, ami nyilvánvalóan mentőöv, hanem az öt százalék teljesítésére.
- Igen, be fog jutni. De öt százaléknál azért több kellene, 2008-ban még hat százalék fölött voltunk. Jó lenne, ha megkerülhetetlenek lennénk a parlamentben, például kormányalakításkor.
- Lehet, hogy jókor hozta meg döntését, jókor fordul újra az irodalom felé?
- Most, 65 évesen nem gondolom, hogy fel fogok építeni egy új irodalmi életművet. Én írtam a magamét évtizedeken át, könyveim sora jelent meg, nem hiszem, hogy most egy új írói pályát kellene építenem. Hozzá kell tennem természetesen ahhoz, amit megírtam. Igen, bizonyos szempontból, lehet, hogy jókor. Ismétlem, ma azt tapasztalom, hogy Európa-szerte, de főképp Európa ezen részén megtorpant a politikáról és a társadalmak jövőjéről szóló gondolkodás. Nagyon sokszor öncélúnak mutatkozik a politika és öncélúak a politikai pályák is, ezért hiszem, hogy például nekem is kötelességem lenne végiggondolni és meg is írni azt, amit az elmúlt 25-26 esztendőben tapasztaltam. Választ kell keresnünk arra, hogy mi miért történt és történik velünk.
- Mi történik?
- Miután kezdtünk itt ezekben az országokban, Romániában is, és Magyarországon is, felépíteni működőképesnek látszó demokráciákat, egyszer csak leállt ez az építkezés, kezdték visszabontani azt, amit addig létrehoztunk. Jól láthatóan autoritárius rendszerek alakulnak ki körülöttünk. Erre nekünk választ kell keresni. Nem nekem feltétlenül, hanem végül is mindenkinek, aki részese volt az elmúlt negyedszázad közéletének. Ami viszont engem közvetlenül érint, és ami számomra a politika volt kezdettől fogva, hogy itt a nemzetek, etnikumok közti viszonyok hogyan alakulnak, hogyan alakíthatók, miért van az, hogy miután a 90-es években kezdtünk élhető modelleket elképzelni, kidolgozni, itt-ott be is indítani, mindez most leállt.
-Ön mondta, hogy autoriter rendszerek épülnek. Nem ezért?
- Az nagyon jól látható, mi épül, csak azt nem tudom, hogy miért nem láthatók az ezzel szemben felmutatott alternatívák, miért nincsenek ezzel ütköztethető markáns vélemények és programok. Romániában teljesen másképpen épül az autoritárius társadalom, mint Magyarországon, de egyformán nincsenek felmutatható alternatívák.
- Mi a különbség a két autoriter rendszer között? A magyar eléggé átlátható, de Romániában ki mozgatja a szálakat? Míg Traian Basescu volt az államfő, úgy tűnt, hogy ő. Most viszont senki sem látszik.
- Traian Basescunak elnökként alapvető hozzájárulása volt ahhoz, hogy sikerült a parlamentet kompromittálni, hogy egy idő után a döntések nem ott születtek, ahol születniük kellett volna, hogy például az ügyészség túlságosan nagy szerepet kapott. Az ő tíz éves tevékenysége arról szólt, ami most már működik is Romániában - kivinni a politikán kívülre a döntéseket. Volt egy erős elnök, aki alkotmány szerint ugyan nem erős, de mégis nagyon nagy erőt gyűjtött össze a kezében és próbált egy olyan rendszert alakítani, ahol ő és a körülötte lévő tanácsadók kormányoznak „a nép segítségével”, a kormány és a parlament pedig ennek a tényleges hatalomnak csak egyfajta függeléke. Az lett a következménye, hogy tényleg kikerült a parlamenten kívülre, tulajdonképpen a pártokon és a politikán kívülre is a döntés. Márpedig az közhely, és azzal mindenki egyetért, hogy többpártrendszer nélkül demokrácia nincsen.
A parlament egyetlen országban sem igazán népszerű, mint ahogy a politikusokról sem igazán jó a vélemény sehol. Basescu elnöksége idején viszont Romániában annyira kompromittálni lehetett a parlamentet, annyira defenzívába lehetett szorítani a politikusokat, hogy ma már hol a közvéleménytől, hol a választótól, hol az ügyészségtől félnek oly mértékben, hogynemigazán hoznak szuverén döntéseket. De tagadhatatlan, hogy most Romániában rá lehetne mutatni egyvalakire, aki mindezt irányítja, aki mindezért felelős. Ezzel szemben úgy vélem, bár nem az én tisztem, hogy a magyarországi rendszert elemezzem, itt az autoriter döntések látszólag a politikán belül maradtak. Van egy olyan parlamenti többség, amely mindent eldönthet. Ezzel a lehetőséggel él, és visszaél a kormány.
- A magyarországi kialakult rendszer személyfüggő vagy pártfüggő? Annak köszönhető, hogy van egy erős párt, vagy annak, hogy van egy erős ember?
- Hogy mi tesz lehetővé egy ilyen rendszert, én nem tudom, és az az igazság, hogy nem is élem meg nap, mint nap. Kívülről úgy látom, nagyon központosított döntési mechanizmus alakult ki, nemcsak informálisan, hanem formálisan is, ami megváltoztatta a rendszert. Például az önkormányzatok igencsak meggyengültek az én tudomásom szerint, miközben nekünk magyaroknak Romániában egy hasonló centralizációs folyamat már-már katasztrofális lenne.
- Tudom, a politikában sincs visszamenőleges „ha”, képzelt szituációkbeli „ha”. De mégis, ha most Ön lenne az RMDSZ elnöke, akkor az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna, mint teszi azt a Vajdasági Magyar Szövetség és részben az RMDSZ is? Elnökként is ugyanazt képviselné, mint független értelmiségiként?
- Hogy RMDSZ elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye.
- És érdeke is?
- Igen, az is. Amíg RMDSZ elnök voltam, akkor is fel lehetett volna tenni ezt a kérdést fordítva, hogy vajon független értelmiségiként ugyanúgy döntöttem volna-e. És meg kell mondanom, hogy sokszor nem. Vagyis nem feltétlenül helyes azt latolgatni, hogy ha az ember másféle felelősséggel bírna, hogyan döntene. Egyébként a kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy az RMDSZ a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar szervezet, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar közösséget képviseli, ilyenként minden jelentős nemzetpolitikai kérdésben meg kell próbálnia mérvadó véleményt mondani. Én ezt tudnám ajánlani az utánam jövő politikus kollégáknak. Nekünk sok kérdésben a lehető legnagyobb súllyal kell megszólalni, és ha nem értünk egyet azzal, amit a magyarországi politikusok gondolnak, legyen szó kormányoldalról vagy ellenzékről, azt is a leghatározottabban ki kell mondani. Kezdettől így próbáltunk politizálni, magam is ezt próbáltam érvényesíteni. Ami persze, sokszor konfliktussal járt, nem csak egy politikai párttal, hanem szinte mindegyikkel volt nehéz vitánk, ütköztünk fontos kérdésekben. Úgy hogy akár kvótareferendumról van szó, akár másról, nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy egyetértsünk. Ha egyetértünk saját meggyőződésünk szerint, az jó, de ha nem, akkor azt ki kell mondani. De én ma már tényleg csak a magam nevében akarok nyilatkozni.
- És mit mondana a saját nevében?
- Azt gondolom, Európa nem tudott még igazi választ adni egy nehéz kérdésre, a menekültkérdésre. A kvóta egyelőre nem válasz, csak pillanatnyi tűzoltás, ezt mindannyian tudjuk. Ráadásul a mostani helyzet kialakulásához Észak-Afrikában, például Irakban, közvetve vagy közvetlenül Európa is hozzájárult annak idején, erről is beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett, tehát hogy megpróbáljuk elérni, hogy hosszútávú döntések is szülessenek, ne csak pillanatnyi tűzoltás legyen, ahelyett mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos. Mellesleg nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?
- Azt minek tulajdonítja, hogy egy kisebbségi közösség, jelen esetben a teljes Kárpát-medencei magyarság, amely sok diszkriminációt megélt, mégis ilyen empátia nélküli, elutasító álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben?
- Nem tudom, mennyire bevándorlásellenes a határon túli magyar közvélemény, de ha igen, annak történelmi okai is vannak. Bár nem a mostani helyzet analógiája, mert Erdélyben mi egészen más etnikai problémákkal találkoztunk a történelem folyamán, a betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat. Vagyis lehet ennek az okát is magyarázni, de lényeg az, hogy nem feltétlenül jó, ha mi tömegesen mondunk véleményt arról, ami nem minket érint.
Gál Mária
Népszava

Felmérés a magyarság helyzetéről
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Budapesten tartott munkaülést szeptember 23-án délután a várbeli Magyarság Házában. Egyebek mellett megtárgyalták a KMAT monitoring-rendszerének kérdéseit, megejtették az elvégzett állapotfelmérés kiértékelését, áttekintették a különböző együttműködési formákat és lehetőségeket, illetve megtartották a tisztújítást. Ez utóbbi eredményeként újraválasztották a tanács elnökévé Tőkés László püspököt, európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét.
Az ülést követő sajtótájékoztatón Tőkés felidézte: a tanács 2004-ben alakult meg Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére, a külhoni magyar polgári és politikai szervezetek egyesítésére, a Kárpát-medencei közösségek autonómiatörekvéseinek támogatására. Elmondta: a tanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. Megerősítést nyert, hogy a számszerű kisebbségben élő, őshonos magyar nemzeti közösségek a környező országokban diszkriminált helyzetben, másodrendű állampolgárokként élnek, a szórványosodással és asszimilációval szemben védtelenek.
A felmérés szerint az egyik legnagyobb problémát az okozza, hogy a közszolgálatban szinte egyáltalán nem foglalkoztatják őket. Ugyanakkor a közepes szintnél rosszabban érvényesül a közösségi önrendelkezési jog, a független és demokratikus politikai képviselethez való jog, alacsony a nemzeti közösségek állam általi védelme. Összességében: reális autonómiával egyik magyar kisebbség sem rendelkezik a Magyarországgal szomszédos államokban. A felmérés szerint ennek ellenére kielégítőnek mondható a magyar nemzeti közösségek állapota, amennyiben a saját szervezetekhez való és az akadálytalan kapcsolatokhoz való jogot vizsgálják, elvi és törvényi szinten pedig a megkülönböztetés nélküli, egyenlő bánásmódhoz való jog is biztosított. Ugyanakkor a kutatás szerint a határon túli magyarok számára mindennapi küzdelmet jelent a tájékoztatáshoz, a védelmi mechanizmusokhoz, a nyelvhasználathoz való joguk érvényesítése, a legkevésbé pedig az anyanyelven történő, teljes vertikumú oktatáshoz való jog érvényesül. Magyar nyelven lényegében csak a magyar állam által létrehozott vagy működtetett egyetemeken lehet tanulni. A magyar nemzet és a magyar nemzeti közösségek történelmét, kultúráját nem megfelelően tanítják a többségieknek, ez pedig gátolja a társadalmi együttműködést, mivel nem oldja a meglévő nemzeti ellentéteket. A felmérés szerint a legjobb helyzetben a jogok érvényesülését tekintve a legkisebb létszámú, azaz a szlovéniai magyar kisebbség van, őket a horvátországi, az ukrajnai, a szerbiai kisebbség követi, a legrosszabb helyzetben a legnagyobb lélekszámú szlovákiai és a romániai magyarok vannak. A felmérés részleteiről Bedő Árpád, a KMAT titkára elmondta: 2014-ben állították össze a szempontrendszert, az űrlap 163 kérdést tartalmazott 86 szempont alapján, 14 témakörben, és hat ország kilenc szervezete koordinálta a kitöltetést.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Aradi Magyar Napok megnyitója, könyvbemutató
Kettős rendezvény az evangélikus-lutheránus templomban
Vasárnap az Aradi evangélikus-lutheránus templomban 17 órakor kezdődött istentisztelettel, hivatalosan is elindult az Aradi Magyar Napok idei rendezvénysorozata. Ehhez igazodva, nt. Jakab István helybeli lelkipásztor köszöntötte a mintegy 80, különböző vallású hívet, név szerint megemlítve Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, aki Fekete Károly művelődési alelnök társaságában vett részt a szertartáson. Ünnepi igehirdetésében nt. Jakab István lelkipásztor Józsoé könyvének V. fejezete, 13. és 15. verseiből kiindulva – miszerint az Úr seregének a vezére, Józsoét felszólította: oldd le sarudat a lábadról, mert szent hely az, ahol állsz! –, mélyreható elemzést tartott a magyar nyelv szépségeiről, egyedülálló szinonimáiról, majd a Hunor és Magor legendájával kezdve, mintegy negyvenperces előadást tartott a magyar történelemről. Előadásának végkövetkeztetése: az isteni szeretet kiáradása közöttünk, töltse el a magyarok lelkét is az egymás iránti szeretettel, az összetartozás nemes érzésével!
A kor legjobb tradíciója szerint készült
Az igehirdetés után következett könyvbemutatóra felkért Ujj János történelemtanár, helytörténész nem véletlenül bocsátotta előre: ennyi történelem után meg sem mer szólalni, majd kifejtette: mi, a Kárpát-medence délkeleti részén élő magyarok furcsa helyzetben vagyunk, hiszen ha valaki megkér, hogy mutassunk olyan régi egyházi épületeket, amelyek az ezeréves kereszténységünket bizonyítják, nem tudunk ilyeneket felmutatni. Miközben Nyugat-Európában állnak a gyönyörű középkori gótikus épületek, mint a párizsi Notre Dame vagy a kölni dóm, nálunk a XVIII. század előttről szinte semmi nem mAradt, csupán olyan romok, mint a glogováci romtemplom vagy a hasonló világosi rom. A török fennhatóság után elérkezünk a XVIII. század elejére, amikor már gyakorolni szabad a keresztény vallást. A török uralom másfél évszázada alatt ugyanis a történészek szerint, nálunk nem volt keresztényüldözés, csakhogy eltüntették a templomainkat, velük együtt a papságot is, ami felért a keresztényüldözéssel. Csupán a Bánságban 41 templom veszett oda. Az 1699-ben megkötött Karlócai Béke alkalmával készített kimutatás szerint, az egész Arad Vármegyében egyetlen, a máriAradnai kistemplom állott, az is siralmas állapotban. Tehát a XVIII. századtól az egyházra és a papságra hárult az előző 150 év alatt elpusztult egyházi javak újjáépítésének a feladata. A Vörös-templom egyike az újraépített templomainknak. Ujj János elmondta, ha fel kéne sorolni az újraépítéseket, kezdhetné az 1699–1702. között újraépített szerb ortodox templommal, majd folytathatná a két katolikus, illetve a XIX. század közepén a belvárosi református templommal. Vagyis minden magyar felekezetnek volt újraépült temploma, kivéve az evangélikus felekezetet. Róluk viszont tudni kell, hogy amikor a megyében a legtöbben voltak, 13 500 lelket számláltak, de a felét annak is a nagylaki szlovákok adták. A magyar evangélikusok Aradon, illetve a megyében oszlottak meg. Ez a gyönyörű templom viszont maga a csoda, mégpedig azért, mert egy 2000 fős gyülekezet képes volt felépíteni, 1906-ban fejezték be. Nála 2 évvel előbb épült fel a belvárosi minorita templom, csakhogy ahhoz 26 000 hívő tartozott. Az evangélikus-lutheránus templomnak a Szántay Lajos tervei alapján történt felépüléséről Brittich Erzsébet olvasott fel egy részletet Az Aradi evangélikus-lutheránus (Vörös) templom című kötetéből, amelyben sok, helyi érdekességre vonatkozó lábjegyzet található. Egyikben éppen Szántay Lajos életéről ír, aki 1872. február 20-án Aradon született, Zürichben végezte el a műépítészeti egyetemet, majd Aradon nyitott tervezőirodát. Aradon és környékén 77 kivitelezett tervet hajtott végre, de 16 munkája tervben mAradt. Ezenkívül kitűnően hegedült, a Filharmóniai Egyesület, illetve a Zenede elnöke volt. 1919 után a Magyar Párt országos alelnökévé választották, a szocializmus éveiben nagyon ínséges időket élt meg, 1961. március 8-án halt meg Aradon. Az elhangzottakhoz Ujj János helytörténész még hozzáfűzte: amit a templomban látnak, mindaz a kor legjobb tradíciója szerint készült, Frick József építésvezető irányításával, aki a belvárosi római katolikus templom építkezéseit is vezette. Egy olyan sváb ember volt, akit Tabakovicz Emil, de Szántay Lajos is szívesen alkalmazott terveinek a kivitelezésére. A harangok Hőnig Frigyesnek a harangöntő műhelyében készültek. Wegenstein Tibor, a környék legjobb orgonaépítője készítette az elektro-pneumatikus, két manuálos orgonát. A vitráliák a Budapesti Palka Józsefnek a munkáját dicsérik. Mondandójához hozzáfűzött egy vallomást: másfél évtizeddel ezelőtt, egy egyházi vezetőt azzal a javaslattal keresett fel, hogy meg kellene írni Arad templomainak a történetét. Azt a választ kapta, hogy felekezetenként kellene megírni, majd maga utána néz, de máig sem kapott semmiféle választ. Ez idő alatt Nagyváradon Fodor József általános helynök megírta a Szent László-templom, míg Temesváron Szekernyés János a Szent György-székesegyháznak a történetét. A régiónkban a Brittich Erzsébet munkája a harmadik ilyen jellegű mű. Adja Isten, hogy az elkövetkező időszakban kerüljön vállalkozó az Aradi templomok történetének a megírására.
Az elhangzottakhoz Brittich Erzsébet hozzáfűzte: a mostani munka felújítása annak, amit 10 évvel ezelőtt készített a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolájának a Rajz-és Művészet Tanszékére. 2006-ban, részletekben már megjelent a Kisharang egyházi kiadványban. Miután felolvasott egy részletet a vitráliák jóvoltából, a templomban kialakuló csodás fényvilágról, a szerző dedikálta a könyvét.
Nagy kár, hogy a kettős rendezvényt olyan fájdalmasan kevesen tisztelték meg a jelenlétükkel.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár nagybetűs lehetősége magyar szemmel
Elsősorban a lehetőséget látják az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésében a Temesvári magyar közösség kulturális és közéleti vezetői. A Krónikának ugyanakkor nem győzték hangsúlyozni: a történelmi Bánság egészét, illetve a teljes romániai magyar közösséget be kívánják vonni a nagyszabású programsorozatba.
Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója a Krónikának elmondta: az általa vezetett intézmény a tervezés időszakában, már a kezdetektől csatlakozott a pályázat kidolgozásához. „Amikor megalakult az Európa Kulturális Fővárosáért Alapítvány, a Temesvári magyar színház alapító tag volt, majd később, amikor az alapítvány átalakult kulturális egyesületté, akkor is jelen volt az intézményünk a pályázat előkészítésének minden szakaszában” – magyarázta. Hozzáfűzte, a továbbiakban a teátrum a tervezés helyett cselekvési fázisba lép, egyszerűen megvalósítják mindazt, amit elterveztek.
2021 csak a jéghegy csúcsa
Balázs Attila elmondta: a pályázatba foglalt szinte valamennyi programban részt vesznek, ezeknek nem csupán kulturális, hanem szociális vetülete is van. Az eseménysorozat a teljes történelmi Bánságot lefedi, ugyanakkor szerinte az egyik legerősebb eleme a programsorozatnak az általuk szervezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) lesz, amelyet 2017 májusában tizedik alkalommal valósítanak meg, 2021-ben pedig a 14. fesztiválra kerül sor. Hozzáfűzte, a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió legjelentősebb előadásait évről évre bemutató seregszemlére igyekeznek olyan előadásokat, alkotókat meghívni, akik meghatározóak a térségben, az esemény találkozó, fórum jellege pedig a továbbiakban is megmArad.
Mint részletezte, maga a tény, hogy egy épületben – a Kultúrpalotában (közismert nevén opera), amelyet a Fellner és Helmer bécsi építésziroda tervei alapján építettek 1873 és 1875 között – négy különböző intézmény, az opera, a román színház, a német színház és a magyar színház kap helyet, mutatja, hogy a multikulturalitás eddig is jelen volt Temesváron, „ezt sem kellett újonnan kitalálni”.
A magyar és a német színháznak egyébként korábban is voltak koprodukcióban készített előadásai. Elmondta: a következő időszakban kell kikísérletezniük, hogy ezeket az együttműködéseket hogyan lehet úgy bővíteni, hogy 2021-ben egy valóban átütő erejű, európai projektet hozzanak össze. A magyar társulat a régió egyéb színházaival is együttműködik, idén például egy horvát színházzal dolgoznak közös előadáson, ugyanakkor Arad támogatása is fontos volt a kulturális főváros cím elnyerésében.
Kérdésünkre, hogy mindez mennyire segíthet a Temesvári magyarság identitásának a megőrzésében, úgy nyilatkozott: elsősorban a lehetőséget teremti meg a cím a magyar közösség számára. „A felkészülés a pályázat legfontosabb része, a jéghegy alja, 2021 csak a csúcsa lesz. A projekt mindenképpen lehetőségeket teremt, hogy ezzel fog-e élni a magyar közösség vagy nem, azt nem tudom. Kulturálisintézmény-vezetőként magam sem tudok mást tenni, mint lehetőségeket teremteni. A lényeg az lenne, hogy a közösség éljen ezekkel a lehetőségekkel” – nyilatkozta a Krónikának Balázs Attila.
Az egész régiót képviselik
Molnár Zsolt Temesvári parlamenti képviselő ugyanakkor úgy értékelt: nagy megtiszteltetés Temesvár számára, hogy elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, hiszen a döntőbe kizárólag kiváló pályázatok kerültek be: Kolozsvár és Nagybánya pályázata is nagyon jó volt, ráadásul Temesvár Bukarestet is legyűrte a versenyben. Szerinte a cím nagy lehetőség a városnak, hiszen a kulturális élet fellendülése mellett az infrastruktúra és az idegenforgalom fejlesztését is elősegíti.
„A felkészülés évei alatt sokat fog gazdagodni a Temesvári kulturális élet, sok európai és világszínvonalú produkciót fognak ez idő alatt bemutatni a városban, ugyanakkor – ahogy az már Szeben esetében is látható volt – a városkép átalakítására is lehetősége lesz a Bánság fővárosának. A címnek köszönhetően felújíthatják a belvárosi régi épületek homlokzatát, 2021-ben pedig várhatóan sok turista látogat majd Temesvárra” – fogalmazott Molnár Zsolt.
A képviselő szerint Temesvár pályázatának nagy erőssége az volt, hogy már eleve a teljes régió pályázataként jelentkezett. Már a kezdetektől a testvérvárosokkal, valamint a Bánság többi városával közösen dolgozták ki a pályázat programját. Magyarországról Budapest és Szeged testvérvárosi minőségükben támogatták a Temesvári pályázatot, de Szerbiából is több város (Újvidék, Nagykikinda, Versec) melléjük állt. Szintén a Temesvári pályázatot támogatták a környező megyék megyeszékhelyei: Resicabánya, Déva és Arad.
„Feltett szándékunk, hogy a három országhatár által elválasztott történelmi Bánság régióban, de még azon is túl érezhető legyen a kulturális fővárosi cím hatása, a pályázat vezetői valamennyi támogató várossal külön együttműködési szerződést kötnek” – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: a Bánságban hagyománya van ennek a kapcsolatrendszernek, sokat dolgoztak azon, hogy a jelenleg Szerbiában élő bánsági magyarok is becsatlakozhassanak a romániai oldalon élő bánságiak kulturális életébe.
„Az Európa Kulturális Fővárosa cím lehetőséget biztosít a Temesvári magyar közösségnek is, hogy felmutassa kulturális értékeit, ugyanakkor a bánsági multikulturalizmus szellemében valamennyi nemzeti közösség számára lehetőség nyílik erre. Mi, magyarok arra számítunk, hogy az egész romániai magyar közösség be tud majd kapcsolódni ebbe a folyamatba, igyekszünk partnerségeket, kapcsolatokat építeni valamennyi magyar kulturális intézménnyel, hogy 2021-ben méltóképpen tudjuk felmutatni a romániai magyarság értékeit Temesváron” – nyilatkozta a Krónikának Molnár Zsolt.
A magyar napoknak is több forrás juthat
Tamás Péter, a Temesvári Magyar Napokat szeptember 30–október 2. között először, de hagyományteremtő szándékkal megszervező Várbástya Egyesület elnöke, Magyarország tiszteletbeli Temesvári konzulja a Krónikának úgy értékelt: a kulturális fővárosi címnek köszönhetően jövőre a Temesvári Magyar Napok megszervezésére is biztosan több forrás jut, hiszen napi szinten együtt dolgoznak a Temesvári városvezetéssel. A magyar napok része kíván lenni a 2021-es programsorozatnak, kölcsönösen segítik egymást ebben. A Temesvári Magyar Napokat egyébként a Várbástya Egyesület már jóval azelőtt elkezdte szervezni, hogy kiderült: Temesvár lesz Európa kulturális fővárosa 2021-ben, de természetesen lobbiztak a cím elnyeréséért.
Kérdésünkre, hogy a Temesvári Magyar Napok tervezését a jövőben mennyiben változtatja meg a cím elnyerése, úgy nyilatkozott: „Bátrabbak leszünk, számítunk arra, hogy Európa egyik kulturális fővárosa a kisebbségeivel is figyelmes lesz. Tudjuk, hogy ez így lesz, hiszen Temesvár polgármesteri hivatala mindig is példamutatóan összefogta az itteni kisebbségi közösségeket” – fogalmazott. Tamás Péter emlékeztetett, hogy Temesvár a különböző nemzetiségeket illetően egyébként is a legsokszínűbb városa Romániának. „Itt mindig is nagyon nyitott, európai hangulat volt” – mutatott rá Tamás Péter.
A fény metaforájára építettek
Temesvár nyertes EKF-pályázata több mint 1000 eseményt, a város infrastruktúrájának javítását, átfogó kulturális stratégiát ígér, amelynek hatása 2021 után is érezhető lesz. A pályázat „a fény erőteljes metaforájából” indul ki, abból, hogy 1885-ben Temesvár volt az első város Európában, ahol bevezették az utcai közvilágítást, 1989-ben pedig a Ceauşescu-rezsim elleni forradalom szikrái Temesvár utcáin pattantak ki. Kulturális programtervezetüket úgy képzelték el, mint képzeletbeli utazást a magány és közösség, sötétség és fény között.
A programtervezet szerint Temesváron 2017-től kezdődően konferenciák, rezidenciaprogramok, „innovációs laboratóriumok” lesznek. 2021-re megrendeznék az 1989 előtti és utáni kelet-európai művészeti mozgalmak retrospektív kiállítását, létrehoznák többek között a Szubverzív Zene Galériáját és a Forradalom Interaktív Múzeumát, amelyek felnőtteknek és gyerekeknek is emészthető módon mutatnák be az eseményeket.
Amint arról már beszámoltunk, Temesvár 48,5 millió eurós költségvetéssel készül az európai kulturális főváros projektre, ezzel Bukarest után a második legnagyobb költségvetése volt a döntős romániai városok közül. 2017-re hozzávetőlegesen az összeg 5,5 százalékát különítenék el, az elkülönített összeg pedig évről évre nőne 2021-ig. A teljes költségvetésből 20 millió euró a Temesvári Polgármesteri Hivatal, 5 millió euró a Temes megyei tanács hozzájárulása, a fennmAradó összeget európai uniós alapok és szponzorok segítségével fedeznék, de a művelődésügyi minisztérium támogatására is számítanak.
Temesvárnak több mint 300 000 lakosa van, és több mint 40 000 egyetemista látogatja a város öt egyetemét. A városban 24 könyvtár, 19 mozi, 11 konferenciaterem, 14 kortárs művészeti galéria, hat színház, négy múzeum, egy filharmónia és egy opera, négy kulturális tér, 24 iskola működik. Több fesztivált is szerveznek itt, a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón kívül például az Európai Előadóművészeti Fesztivált, a Temesvári dzsesszesztivált vagy a Plai Fesztivált. A címre tizennégy város pályázott az országból. Közülük választották ki decemberben a négy döntőst, majd Temesvárt. Az 1985 óta osztott címet évente két város viseli az Európai Unió tagországaiból vagy a csatlakozni vágyó országokból. Temesvár mellett 2021-ben egy görögországi város lesz Európa Kulturális Fővárosa.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Mentor – Bevinni a kétnyelvűséget a hátsó kapun a gazdaságba és a nagyobb nyilvánosság elé
Csata Zsombor szociológus szerint az erkölcsre és méltányosságra hivatkozni kevés
Kit ajánlana következő interjúalanynak? – kérdeztem a Mentor rovat alanyaitól, amire a sorozat fotósa mindig hűségesen emlékeztetett. Ezek az ajánlások jelentősen segítették és formálták az interjúkat. Volt azonban egy név, ami szinte minden egyes beszélgetés során elhangzott: Csata Zsomboré, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Szociológia és Szociális Munkás-képző Karának tanáráé. Nem csak kiterjedt szociológiai munkássága miatt csenghet ismerősen a neve: 2012-ben egy társával együtt egy vele egyidős, 1978-as Daciával vágtak neki a két kontinensen (Európa, Afrika) áthaladó, fapados Dakarként is ismeretes Bamako–Budapest-ralinak. Jelenleg szintén egy másik kontinensen, történetesen Amerikában tartózkodik, ennek megfelelően e-mailben kommunikáltunk. Az „itt” tehát Amerika, az „otthon” pedig Erdély. Legfrissebb kutatásairól, az etnicitás és a gazdaság viszonyáról beszélgettünk, például arról, hogyan lehetne Kolozsvár bejáratánál könnyebben magyar felirat.
Akiknek a határt átvitték a fejük felett
– Jelenleg Austinban tartózkodik, a Texasi Egyetemen (University of Texas) senior kutatóként dolgozik. Mi ennek a története és mivel foglalkozik ott?
– Ez egy Fulbright kutatói ösztöndíj, amire meghívást kaptam innen, megpályáztam és elnyertem, de jövőre már visszatérek a BBTE szociológia tanszékére. Az utóbbi időben az etnicitás és a gazdaság viszonya foglalkoztat intenzívebben, a kutatási témám is erről szól. Ennek rengeteg részlete van, most éppen azt vizsgálom, hogy az etnikai és nyelvi sokféleség jót vagy rosszat tesz a gazdaságnak és általában a jólétnek. Illetve ez fordítva is egy hasonlóan értelmes kérdés: fejlettebb gazdaságokban hogyan viszonyulnak a diverzitáshoz, hogyan hasznosítják a sokféleségből fakadó előnyöket, és hogyan próbálják csökkenteni a negatív hatásait.
Amerika és különösen Texas az etnikai múltja és a folyamatos bevándorlás miatt egy jó kutatási terep ehhez. Nem a legváltozatosabb része Amerikának, hiszen a legnagyobb heterogenitás a partokon és a metropoliszokban van. Én viszont az analógiát keresem Kelet-Európával, sajátosan pedig Erdéllyel, ahol történelmi kisebbségek élnek, és ezeknek a kultúráknak több évszázados vagy évezredes lenyomatuk van. Őslakosból Texasban már nagyon kevés van, de mivel ez a terület 1836-ig Mexikóhoz tartozott, sok spanyolajkú járt úgy, mint az erdélyi magyarok Romániával, hogy a határt átvitték a fejük felett és az Egyesült Államokban találták magukat. Őket tejanóknak hívják. Erre jön rá a rengeteg, főként a jelenlegi Mexikóból érkező migráns, ezért a kétnyelvűség szinte mindenütt jelen van.
Nálunk nincsenek bevándorlók, és a sokféleség intézményi környezete is rengeteg mindenben különbözik az ittenitől. Eltérő szabályozások vannak érvényben például a hivatali nyelvhasználattal vagy az oktatással kapcsolatban. Némelyek előnyösebbek a nyelvi kisebbségek számára, mások pedig nem. Ami viszont hasonló itt is, és otthon is, hogy a gazdaságban, pontosabban a magánszektorban alacsony a reguláció. Sehol nem írja a törvény, hogy egy terméket spanyolul is kell reklámozni, de nem is tiltja meg. Nem írja elő, hogy tudni kell spanyolul egy alkalmazottnak, de nem is korlátozzák a spanyol nyelvhasználatot a munkahelyen.
Engem tehát az érdekel, hogy miként alakul ki a különböző piacokon egy spontán rend a sokszínűség kezelésével, sajátosan például a nyelvhasználattal kapcsolatban, és ez milyen feltételek mellett tudja előre vinni a gazdaságot. Úgy gondolom, hogy ebből a tapasztalatból haza is tudok vinni valami hasznosat. Egyébként nem ez az első külföldi helyszín, ahol ezen a területen nézelődöm. 2013-ban egy hónapot Beninben töltöttem, ahol a sokszínűség inkább akadálya a fejlődésnek. Izgalmas kihívás ezeket a helyszíneket összehasonlítani.
Hátat lehet fordítani
– Milyen megállapításokra jutott idáig?
– Itt most azt látom, hogy a gazdaságban rengeteg olyan eszköz van, amivel a sokféleséget, például a nyelvi diverzitást fenn lehet tartani és hasznosítani lehet. Sokkal több, mint amit otthon használunk, vagy amiről egyáltalán tudomásunk van. A legjobban működő piacgazdaságnak is rengeteg tökéletlensége van, szociológusként a legfájóbbat szoktuk emlegetni, hogy társadalmi egyenlőtlenségeket generál és erősít fel. Az előnye viszont az, hogy a jövedelmemtől függően szűkebben vagy tágabban, de lehetőséget ad arra, hogy megválasszam mit vásárolok, milyen szolgáltatást vegyek igénybe.
Például, ha fontos számomra, a legtöbb helyen kikövetelhetem magamnak, hogy spanyolul szolgáljanak ki, különben hátat fordítok, mert megtehetem: nálam van a pénz. Ez egyfajta etnikai fogyasztói tudatosság, ami Erdélyben egyelőre csak elszórtan jelenik meg. Ennek a fő oka persze az, hogy az emberek nálunk szegényebbek, ezért jóval árérzékenyebbek. Sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ráfizessenek azért, hogy anyanyelvükön szolgálják ki, nem is annyira a bevásárlásnál, hanem ott, ahol tényleg fontos az árnyalt és pontos kommunikáció: az orvosnál, ügyvédnél, stb.
Kutatásaink viszont azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok többségénél létezik egy erős nyelvi tudatosság a fogyasztói diszpozíciókban, ami nem függ a társadalmi réteghelyzettől. Arra lehet számítani tehát, hogy ha az életszínvonal nőni fog és egyre több embernek lesz egyre nagyobb mozgástere a választásban, akkor ezek az attitűdök habitussá válnak, gyakorlatokká alakulnak át. A kínálatnak pedig reagálnia kell: valószínűleg egyre több cég, üzlet és szolgáltatás lesz kénytelen kitalálni vagy újragondolni a nyelvpolitikáját, hogy ne veszítsen fogyasztókat.
Ez nemcsak többnyelvű feliratokat és tájékoztatást jelent, hanem azt is, hogy több magyarul is tudó embert lesznek kénytelenek alkalmazni. Ez pedig a kisebbségek társadalmi pozíciójának a javulását is eredményezheti. Vannak ebbe az irányba mutató egyértelmű jelek. Azt talán a szkeptikusok is látják, hogy egyre több a kétnyelvű hirdetés a városokban, az óriásplakátokon, nagyobb felületeken, egyelőre inkább csak a Székelyföldön, de pár évvel ezelőtt még ott is nagyon ritka volt. Igaz, hogy nagyon félszegen és esetlenül, de már a román politikusok is próbálkoznak magyar hirdetésekkel!
Aztán egyre népszerűbbek az etnikai termékek, például azok, amelyekre ráragasztják a „székely” címkét. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy marketingfogás, amivel a közös identitástudat egyfajta kommodifikációja zajlik. Sokan nehezményezik, hogy egy közjószágot, tehát azokat a pozitív jelentéseket, amelyek a közösen megélt és formált történelem során rakódtak rá a „székely” jelzőre, magánemberek magáncélra használnak fel, és ez nem fair.
Egy termék is válhat közösségi szimbólummá
– Mit gondol ezekről a kezdeményezésekről?
– Bár ezekkel javarészt egyetértek, nekem ennél árnyaltabb a véleményem, és nagyon fontos lenne, ha többet vitatkoznánk erről. Ezek egy része közösségi projekt, amely civilek vagy megválasztott önkormányzati képviselők felügyeletével zajlik. De egy jól felépített magánprojekt, egy minőségi termék is válhat közösségi szimbólummá, ami egy profánabb környezetben ugyan, de ugyanúgy megerősítheti az emberek együvé tartozásának az érzését, mint ünnepekkor egy köztéri szobor vagy egy vallási ceremónia. Ezeket csúnya szóval kulturális markereknek nevezzük, és tele van velük a modern nemzetállamok gazdaságtörténete, gondoljunk például a német autómárkákra.
De visszatérve az alapkérdéshez, ha becsületesek és profik, én ezeket a típusú üzleti kezdeményezéseket kifejezetten hasznos társadalmi innovációknak gondolom. Mert a piaci dereguláció farvizén, szinte észrevétlenül, a hátsó kapun viszik be a kétnyelvűséget a gazdaságba és teszik ki a lehető legszélesebb nyilvánosság elé a termékeikkel együtt, mintegy árukapcsolásként: látjuk a magyar nyelvű reklámjaikat az út szélén, az üzletek ablakaiban, tévében, rádióban. Ezzel megváltoztatják az indokolatlanul homogén és egyhangú nyelvi tájképet. Nos, ilyen és ehhez hasonló folyamatokkal akarok jobban megismerkedni itt, és olyan társadalmi projektek megtervezésében segíteni otthon, amelyek ösztönzik a többnyelvűség terjedését Erdélyben. Szerencsére ebben nem vagyok egyedül, ott vannak például a Kolozsvári Igen, tessék! mozgalom energikus tagjai, akikkel nagyon sok dologról hasonlóan gondolkodunk.
Félreértés ne essék, a hagyományos nyelvi jogi védelmi törekvések fontosak és hasznosak, ezen a területen sok előrelépés történt és még rengeteg a megoldásra váró feladat. De ez a politikum és a civilek dolga. Én csak azt állítom, hogy a gazdaságban is rengeteg a kiaknázatlan lehetőség, amivel értéket lehet rendelni a sokszínűséghez. Ezeket nem ismerjük eléggé, pedig alkalomadtán sokkal zökkenőmentesebbek és hatékonyabbak lehetnek, mint a hagyományos, konfrontatív, számonkérő stratégiák, amelyek indulatokat keltenek, fedezékbe küldik az „ellenfelet”. Ezekre, mint egymást kiegészítő eszközökre gondolok, amelyek szinergikusan erősíthetnék egymást. Hogy egy nagyon aktuális példával éljek: valószínűleg sokkal kevesebb román embert és elöljárót zavarna, hogy Kolozsvár bejáratánál van-e magyar felirat vagy nincs, ha minden ötödik üzleten ott lenne a magyar felirat, amit viszont nem tilt semmilyen félreértelmezhető törvény, sőt, a felmérések azt igazolják, hogy a román vásárlók sem büntetik.
Ezzel kapcsolatban a vállalkozók részéről túl nagy az óvatoskodás, amire a magyar fogyasztók látszólagos közönye és passzivitása erősít rá, mert úgy tűnik, hogy ők viszont nem jutalmazzák eléggé a kétnyelvűséget. Mert bár sok magyar embert zavar a román nyelvi hegemónia az utcán, kevesen teszik meg közülük, hogy magyarul rendeljenek például egy étteremben, majd hátat fordítsanak, ha ez nem lehetséges, és olyan helyre menjenek, ahol magyarul is kiszolgálják. Ugyanaz a magyar polgár viszont rendszerint elvárja az önkormányzati képviselőitől, hogy verje az asztalt a kétnyelvű várostáblákért, még egy a négy ellen is. Sőt, a politikai rátermettségét is ennek sikerétől teszi függővé.
Nem segíti az ügyet a kétféle történelem
– Mi lehetne eredményre vezető magatartásforma?
– Ezekben a vásárlási helyzetekben éppen az a jó, hogy nem kell a moralitásra vagy a méltányosságra apellálni. Itt egyszerűen egy fogyasztói igényről van szó: teljesen észszerű, hogy a pénzügyeimet, az egészségügyi problémáimat, de a kevésbé intimebb ügyeimet is az anyanyelvemen szeretném rendezni. Nem rosszindulatból, hanem mert ez így számomra kevesebb kockázattal jár, kevésbé áll fenn annak a veszélye, hogy valamit félreértek, rossz döntést hozok és ráfizetek. Ez egy tipikusan amerikai, pragmatikus érvelés, de ezzel egy román átlagember is könnyebben tud azonosulni. Többet kellene használni a gazdasági érveket. Hibának tartom kizárólag az erkölcsre és a méltányosságra hivatkozni ezekben a helyzetekben, és még inkább elszomorodom azon, ha valaki az egyébként jogos sértettségét egy történelmi narratívában mondja el. Ez azért haszontalan, mert a két oldal kétféle történelmet ismer, és ebben nagyon sokáig nem lesz konszenzus. És főként nem segít a probléma lényegének a felismerésében, a közös érdekekről és az együttműködés lehetőségéről nem is beszélve.
Ami egyébként az etnikumok közötti együttműködést illeti, épp most értem egy elemzés végére, ahol azt néztem meg: Erdélyben van-e összefüggés aközött, hogy hány etnikum és milyen arányban él egy településen, és mennyire fejlett az adott település. Az összefüggés nem túl erős, de negatív: minél heterogénebb a népesség, annál fejletlenebb a település, miközben minden másban hasonlítanak egymásra. Ez elsősorban amiatt van, mert a roma népesség sajnos jóval szegényebb és ez lefele viszi az átlagot. De ha leszűkítjük a vizsgálatot azokra a településekre, ahol csak magyarok és románok élnek, akkor is megmarad egy nem túl erős, de még mindig szignifikáns negatív kapcsolat. Ennek sokféle oka lehet, amit sorban meg kell vizsgálni. Az egyik nagyon valószínű magyarázat az, hogy az etnikailag polarizált településeken jellemzően párhuzamos társadalmak alakulnak ki, ahol a felek jobb esetben passzívan szemlélik, rosszabb esetben bojkottálják egymás társadalmi projektjeit, mindannyiuk kárára. Minél nagyobb a párhuzamosság, annál inkább eltérnek az igények, a közjavak fejlesztéséről pedig nem alakul ki konszenzus.
Nincs rendben minden a hétköznapokban sem
– Miért nem alakul ki az együttműködés kultúrája az etnikumok között?
– Népszerű, de nagyon felületes az a válasz, hogy a politikusok, papok és más véleményvezérek „fentről” generálják a feszültséget, mert a hétköznapokban egyébként minden rendben lenne. Én úgy látom, hogy nincs rendben minden a hétköznapokban sem, rengeteg a lenyomott, ki nem mondott frusztráció és tabu, ami lehetetlenné teszi a felszabadult és őszinte kommunikációt és együttműködést. Rengeteg képmutatást látok az erdélyi nagyvárosokban magyarok és románok közötti szomszédi, munkatársi, de még a párkapcsolati viszonyokban is. Ennek számos oka van, de az egyik legfontosabb szerintem a nyelvi aszimmetriának a folyamatos megtapasztalása. A román nyelv szinte kizárólagos használata az etnikumok közötti kommunikációban folyamatosan emlékeztet arra, hogy kisebbségiek azok, akiknek erőfeszítéseket kell tenni és többségiek azok, akiknek ugyanolyan könnyen megy, mint a levegővétel.
Ami ennél is fontosabb, hogy szinte azonnal létrejön egy hatalmi aszimmetria is a résztvevők között, amit a szakirodalom nagyon kifejezően „nyelvi főhajtásnak” nevez. És ez nemcsak egy szituatív hátrány, több felmérésünk is azt igazolta, hogy a román nyelvtudás magyarázza a jövedelmek közötti különbségek szignifikáns hányadát. Ugyanabban a szakmában, ugyanazzal a végzettséggel az keres többet, aki jobban tud románul. Ez persze nem is lenne baj, ha a nyelvtudás csak a befektetett egyéni erőfeszítést tükrözné, de általában azok a körülmények is nagyon fontosak, amelyeket a tanuló nem tud befolyásolni. A székely gyerek például nem tehet arról, hogy a román nyelv helyett neki irodalmat és nyelvtant tanítanak, amivel görccsel a gyomrában szokott elszámolni, miközben egy Kolozsvárinak már megvan az alapja a játszótérről. Bár azt látom, hogy ilyen fesztelen és felszabadult játszótéri együttlétekre is egyre ritkábban kerül sor.
– Mi jelenthet megoldást?
– A méltányos megoldást a szimmetrikus többnyelvűség jelentené, más szóval az, hogy a románoknak is meg kellene tanulni magyarul ott, ahol jelentős számban élnek magyarok. És nekünk, magyaroknak is meg kellene tanulni cigányul ott, ahol jelentős cigány közösség él. Természetesen nem kell és nem is lehet mindenkinek tökéletesen megtanulni. De a másik nyelv megértése már elég a szimmetriához, mert azzal, hogy mindenki a saját nyelvét használhatja, megszűnik a hatalmi aszimmetria és a retorikai hátrány is. Ennek persze plusz költségei vannak, de sokkal méltányosabb annak az elosztása. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy növekedne az állampolgárok otthonosságérzete és ezzel együtt a közös ügyekért való tenniakarása. Egy másik változat az lenne, hogy mindenki egy semleges világnyelvet, az angolt tanulná meg. Ha a globalizáció tovább terjed, szép lassan mindenkinek meg kell tanulni angolul, tehát ez nem is olyan elvetemült ötlet, mint ahogy első hallásra tűnik. Az egyik itteni kollegám egyébként a most megjelent könyvében éppen azt vizsgálja, hogy a többnyelvű távol-keleti országok közül miért éppen azok fejlődtek jobban, ahol egy semleges közös nyelv lett az állam hivatalos nyelve. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a forgatókönyvek egyelőre nagyon távoliak nálunk. De szociológusként azt hiszem az a dolgunk, hogy ébren tartsuk az ezzel kapcsolatos tárgyilagosságra törekvő, empirikus megfigyelésekre alapozott társadalmi vitát.
Csata Zsombor
1978-ban született Gyergyócsomafalván
• 2000-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia szakán, a doktorátusát is itt szerezte
• hosszabb tanulmányi és kutatói kitérőket tett a Budapesti Corvinus Egyetemen, és az Indiana University-n, rövidebbeket a benini Abomey-Calavi Egyetemen és az Amszterdami Egyetemen
• 2008-tól a Kolozsvári székhelyű Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának az igazgatója
• jelenleg az etnolingvisztikai sokféleség és a gazdasági fejlődés viszonyát kutatja a Texasi Egyetemen
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Előadás a szatmári irodalomról
A magyarországi Kölcsey Társaság szeptember 23-25. között zajló évi közgyűlésén Kereskényi Sándor előadást tartott Szatmárnémeti irodalmának rövid, de fontos szakaszáról.
1985 és 1995 között hosszú időre eldőlt a helyi kultúra és irodalom sorsa. Az irodalomtörténész először a román vonatkozásokról beszélt, hangsúlyozva, hogy volt szekusok kerítették hatalmukba a többségi nemzet helyi irodalmi életének irányitását. A cél természetesen az elrománosítás zavartalan folytatásának biztosítása volt, némi nyerészkedéssel karöltve.
A szatmári magyar irodalom új gazdái képtelenek voltak megszabadulni az egyéni érdekek diktálta szűklátókörűségtől. A középszerűség diadalmenete azonban csaknem katasztrófához vezetett, különösen akkor, amikor olyan mérvadó személyiségek, mint Láng Zsolt prózaíró (akkor darai helyettesítő tanár), illetve Visky András (éppen informatikus mérnök), eltávoztak a városból, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra.
Mivel nem alakult ki szellemi műhely, mások is elmentek, mint a tehetséges Papp Sándor Zsigmond, aki Budapesten folytatta pályafutását. A szatmári magyar irodalom igazi sírásói azonban az igénytelen tanárok voltak, a műveletlen és tájékozatlan egyházfiak, valamint a kultúra képzetlen de törtető munkásai, mondta Kereskényi Sándor.
Biztató jeleket csak mostanában tapasztalunk, bár erősen kérdéses, hogy visszaforditható-e a hanyatlás egyre általánosabb tendenciája.
szatmar.ro

Farkaslakat látni kell!
Tamási Áronról tartottak előadást
Hétfőn a kovásznai művelődési házban, a helyi Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében Tamási Áron közöttünk címmel tartott vetített képes előadást Hadnagy Jolán, a farkaslakai Tamási Áron Egyesület vezetője.
A zsúfolásig megtelt teremben az előadó az 1897. szeptember 20-án Farkaslakan született, és 1966. május 26-án Budapesten elhunyt, Kossuth-díjas próza- és drámaíró életútját ismertette, valamint Tamásival kapcsolatos hangfelvételeket játszott le az érdeklődő közönségnek. Hadnagy Jolán kiemelte: az évek során zarándokhellyé vált az író szülőfaluja.
– Rengetegen vannak, akik bejönnek a faluba, meglátogatják Tamási sírját, aztán sokan közülük továbbállnak. Pedig a településen, aminek szépségét csillaggá énekelte Tamási, sok más olyan hely is van, ami az író emlékét őrzi, érdemes ezeket is felkeresni – mondta Hadnagy Jolán, ajánlva többek között az író szülőházának megtekintését.
A tartalmas előadás fennköltségét fokozta a népdalbarátok csoportjának éneke Gyerő Katalin vezetésével, valamint a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpadának előadása Molnár János rendező irányításával.
Sz. Zs.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beszélgetéssorozat kezdődik erdélyi magyar irodalmárokkal a Bukaresti Balassi Intézetben- Erdélyhez kötődő irodalmárok vallanak egyebek mellett transzszilvanizmusukról abban a beszélgetéssorozatban, amely szerda este kezdődik a Balassi Intézet Bukaresti központjában - közölték a szervezők.
A program a Balassi Intézet Bukaresti központja és az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) együttműködése nyomán jön létre. A sorozat első estjének Vincze Ferenc író a meghívottja, akivel Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke beszélget.
A Marosvásárhelyen született író Budapesten él, az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének tudományos munkatársa. Kutatási területe a regionalitás- és identitáselméletek, illetve regionális magyar és német irodalmak a 20. században. 2014-ben jelent meg a legutóbbi kötete, a Desertum című regény.
Az E-MIL 2002-ben Kolozsváron alakult meg, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése és az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása.
A Bukaresti Balassi Intézet a magyar-román fordítói programok mellett rendszeresen szervez irodalmi esteket. Az elmúlt években ilyen volt a Magyar Írószövetséggel közösen havi rendszerességgel megtartott irodalmi szalon, valamint a Román Irodalmi Múzeummal szervezett programok.
Hasonló kezdeményezés a Donau Lounge projekt romániai könyvvásárokon való bemutatása, aminek célja a Duna-menti kultúra és irodalom népszerűsítése. E sorozatok célja bemutatni a magyar irodalmat a román olvasóknak - közölték a szervezők
Bukarest

„Nem minket érint…”
Markó Béla szerint nem helyes részt venni a referendumon
Budapesti könyvbemutatója alkalmából Markó Béla, az RMDSZ korábbi szövetségi elnöke interjút adott a sziklaszilárdan baloldali elkötelezettségű Népszava napilapnak. Ebben kerek-perec kimondja, hogy nem ért egyet a magyar kormánynak a migránskérdésben kinyilvánított álláspontjával, s azzal sem, hogy az erdélyi magyarok egyáltalán részt vehetnek a kvótanépszavazáson. Részletek a válaszaiból.
Hogy RMDSZ-elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ-elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nemcsak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye.”
… nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon. vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?”
Nem tudom, mennyire bevándorlásellenes a határon túli magyar közvélemény, de ha igen, annak történelmi okai is vannak. Bár nem a mostani helyzet analógiája, mert Erdélyben mi egészen más etnikai problémákkal találkoztunk a történelem folyamán, a betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat. Vagyis lehet ennek az okát is magyarázni, de lényeg az, hogy nem feltétlenül jó, ha mi tömegesen mondunk véleményt arról, ami nem minket érint.
---
Márpedig szavazzunk!
Az RMDSZ korábbi elnökével szemben merőben más álláspontot képvisel az RMDSZ Háromszéki elnöke, Tamás Sándor, aki azt mondja, tulajdonképpen az egész székelység véleményével van összhangban, amikor a népszavazáson való részvételre buzdít. „Háromszéken az a fontos, amit az emberek akarnak, nem az, amit Markó Béla elnök úr ebben a kérdésben nyilatkozott, mert látjuk, hogy a Székelyföldi embereknek, természetes módon fontos ügy a magyar állampolgárság és az ezzel járó jogok, így a szavazásban való részvétel és a népszavazás kérdése – nyilatkozta a maszol.ro-nak. – Valószínű, Markó Béla elnök úr nyilatkozatából a múlt sérelmei beszélnek, szerintünk pedig a jövőt kell építeni, ami megítélésünk szerint az erős magyar nemzet… Nekünk, székelyeknek kötelességünk részt venni az október 2-án sorra kerülő népszavazáson, ezért arra buzdítok mindenkit, hogy éljünk a jogunkkal, szavazzunk.”
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szavazás az önkény ellen
Akivel az elmúlt napokban szóba álltam abban a Kolozsvár melletti magyar faluban, ahol lakom, olyan magától értetődően állította, hogy szavazni fog a kvótanépszavazáson, mint két évvel ezelőtt a Budapesti országgyűlési választásokon. Mivel naponta bejárok Kolozsvárra, többen is megkértek, vigyem be levélszavazatukat a magyar konzulátusra. A helyi református lelkipásztornak végképp nem könnyű a dolga, hiszen nemcsak istentisztelet után, hanem az azt megelőző napokban is sorban álltak nála, hogy a szavazó adatait rögzítő űrlapot ő töltse ki, nehogy hiba csússzon bele, és érvénytelen legyen a szavazat.
Utcán vagy boltban az egyszerű falusi emberek lelkesedésével magyarázzák nekem, mennyire örülnének, ha minden rendben lenne, ha minél többen szavaznának, ha megmutathatnánk, hogy minket, erdélyieket is érdekel a dolog.
Az ember igazából itt, egy-egy életszagú magyar közösségben érzi és látja, hogy mindenféle híresztelés ellenére az emberekből nem veszett ki a közügyek iránti érzékenység, és legtöbben nemcsak megtiszteltetésnek veszik a visszaszerzett magyar állampolgárságot, hanem kötelességnek is. A kötelességtudat mögött pedig semmiféle gyűlölet nincs, mint ahogyan azt ma a Budapesti kormány ellenzékéből állítják.
Hogy ezeket az egyszerű embereket mennyire nem a gyűlölet motiválja, azt jól mutatja a bő egy évtizeddel ezelőtti távol-keleti szőkőár-tragédia áldozatainak megsegítésére és a lerombolt környezet újjáépítésére gyűjtött pénz, ami ebben a faluban is elég jelentős összeg volt. Az emberekben nem úgy tevődött fel a kérdés, hogy keresztényeknek, muszlimoknak, fehéreknek vagy színesbőrűeknek kell az adomány, hanem rászoruló embereknek adták a dugig megtelt perselyek tartalmát. És így volt ez mindenhol Erdélyben.
Az álhíresztelések ellenére most sem a gyűlöletről szól a népszavazás. Nem gyűlöletből nem akarja a lakosság többsége, hogy más kultúrájú idegen bevándorlók tömegei jöjjenek Magyarországra és Európába. Ha valakit nem hívok be a házamba, nem azt jelenti, hogy gyűlölöm. Ha szükséges, az emberek jelentős része képes jó ügyeket támogatni, de azt ne várja el tőlük sem baloldali, sem liberális, sem konzervatív politikus, hogy önmagát, életterét, vallását feladva az őshonos helyi lakos egy idő után maga is idegennek érezze magát hazájában, ahogyan az manapság egyre több franciával vagy némettel történik. Ezért kell tehát a népszavazás, ezért van szükség arra, hogy a magyarság maga döntse el, hogyan képzeli el gyerekei jövőjét. Az ugyanis régen rossz, ha erről politikusok az emberek megkérdezése nélkül önkényesen döntenek. Ahogyan jó ideje Brüsszel teszi.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Októberben indít a fiókintézet
Jövő hétfőtől alkalmazza a magyar külügyminisztérium, és valamikor október folyamán fogják kinevezni a Bukaresti Magyar Kulturális Központ Sepsiszentgyörgyi fiókintézete vezetőjévé – tudtuk meg Szebeni Zsuzsától.
Mint arról a Háromszékben már beszámoltunk, Lakatos Mihály korábbi intézetvezető megbízatásának lejártával a Balassi Intézet vizsgát hirdetett, melyet Szebeni Zsuzsa nyert meg, kinevezésében azonban akadályt jelentett, hogy a Kolozsvári születésű, Budapesten élő színháztörténész román állampolgársággal is rendelkezett, a hatályos magyar jogszabályok értelmében viszont ilyen tisztséget kizárólag magyar állampolgársággal rendelkező személyek foglalhatnak el. Következésképp Szebeni Zsuzsának le kellett mondania román állampolgárságáról, de az ügyintézés igencsak lassan haladt. Végül e hónap első felében kapta meg a román külügytől az állampolgársága visszavonásáról szóló határozatot, melyet „érdekes módon” épp azon a napon postáztak számára, amelyen a Háromszékben megjelent a fiókintézet vezetője kinevezésének késéséről szóló írásunk.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tíz éve hunyt el a romániai magyarság „égtartó embere”, Sütő András
A romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta. Sütő András 2006. szeptember 30-án távozott az élők sorából.
Sütő András a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Tanulóéveit a Nagyenyedi Református Kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, 1971-től ’89-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt.
Marosvásárhely a haláláig otthona mAradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben.
Ízes kép az erdélyi paraszti életről
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. AzAnyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a Mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmAradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Hallgatásra ítélve
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a Csíkszeredai Neptun Kiadó).
Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markábancímmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját.
Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta, legutóbb 2013 decemberében a Pesti Színházban Szász János állította színpadra.
Az égtartók
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, “égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek),Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek),Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Az anyanyelv volt a meghatározó
Egyik monográfusa, Görömbei András azt mondta róla: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Jóllehet folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatta a romániai magyarokat is. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket.
Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának.
Bántalmazták, megvakult
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a Marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ Székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége Budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Kitüntetések sora
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el Marosvásárhelyi házán, később Sopronban és Székelyudvarhelyen mellszobrot állítottak emlékére.
Három esztendeje magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, felújított emlékházát tavaly októberben avatták fel.
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. (…) – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros pAradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1971)
hirado.hu

Se veled, se nélküled, Bukovina!
A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. 
Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen.
Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét.
Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van.
Magyar orvoskolónia
Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát.
A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja.
Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség
Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor.
Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni.
A vallás mint mentőöv
Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően.
Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz.
A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva.
A megszokhatatlan szép városka
Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja.
Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő.
Kezelésre szoruló építészeti örökség
Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő.
Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén.
Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.”
Nem azt kapták, amit otthagytak
A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis…
Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is.
Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma