Hitélet – Piaristák az 1848-as forradalom és szabadságharcban
Ma már kevesen tudják, hogy az 1848-as forradalom és az azt követő szabadságharc idején mintegy tíz piarista paptanár működött a honvédsereg és a nemzetőrség tábori lelkészeként. A legnagyobb hírnévre közülük Erdősi (Poleszni) Imre tett szert, aki 1849 januárjában Selmecbányán állt be a Guyon Richárd vezette feldunai hadtest nyolcadik dandárjába. Rendtársai közül tucatnyian egyszerű honvédnek álltak (közülük ketten a rendet is elhagyták), a kolozsvári és szegedi piaristák pedig 1848 őszén nemzetőrként harcoltak.
Megtiltották a novíciusok felvételét
A feldunai hadtestnél Erdősi Imre február 5-én kulcsszerepet játszott a branyiszkói ütközetben, ahol keresztjével a hágót támadó hadoszlop elé állt, és „Előre, utánam, velünk az Úristen” bátorítással győzelemre vezette a honvédzászlóalj zólyomi önkénteseit. Mindez természetesen kemény megtorlást vont maga után. Cseh Ferenc kolozsvári házfőnököt már 1848 novemberében elfogta az osztrák hadsereg, Petlanovics Alajost és Perlaky Lászlót 1849 elején Pesten, illetve Budán tartóztatták le a szabadságharcot éltető megnyilatkozásaikért. Utóbbit nyolc évnyi várfogságra ítélték, de 1850 júliusában kegyelemmel szabadult. A szabadságharc bukása után a harcokban részt vevő piaristák ilyen súlyos büntetést már nem kaptak, de a tanítástól néhány évre eltiltották őket. Sőt 1849. augusztus 26-án Geringer Károly császári helytartó Palotai József tartományfőnököt is elmozdította hivatalából, majd szeptember 6-án letartóztatta. Két hónapig volt vizsgálati fogságban, míg november 15-én ártatlannak nyilvánították és szabadlábra helyezték.
Az osztrák kormányzat a piarista rend eltörlését is fontolgatta, és ennek első lépéseként 1850. január 21-én megtiltotta a novíciusok felvételét. Ekkor azonban éppen azok álltak a piaristák mellé, akikkel 1848-ban a szerzetesi ruha és hittantanítás elhagyásának kérdésében szembekerültek, azaz a magyar főpapság és kiemelten az újonnan kinevezett hercegprímás, bíboros, Scitovszky János (1785–1866) esztergomi érsek. A prímás a rend általános vizitátoraként felkereste a rendházakat, majd 1852. szeptember 1-jére káptalant hirdetett Vácra, ahol az 1848-as reformereket kirekesztve Nagy Pétert választották tartományfőnöknek. Így sikerült megakadályozni a rendtartomány megszüntetését.
FODOR GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Károly Róbert – Kolozsvár – hétszáz év
Az a javaslat született a helyi önkormányzatban, hogy a város fennállásának 700. évfordulója alkalmából nevezzék el a Kajántói út mentén található Szentháromság, jelenleg a Karl Liebknecht nevét viselő teret Károly Róbert Anjou-házi magyar királyról, akitől Kolozsvár 1316. augusztus 19-én a városi rangot kapta. A kezdeményező Adrian Mureşanu, a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) városi tanácsosa. A város önkormányzatának valóban figyelembe kellene vennie: a Kolozsvárt városi rangra emelő egykori uralkodót, Károly Róbertet megilleti, hogy egy, az annak idején létezett településen, a mai belvárosban, méltó helyen, utca vagy tér viselje a nevét. Erre a legmegfelelőbb a Főtér vagy a Deák Ferenc utca (Hősök útja) lenne. Semmiképp egy külvárosi sikátor. Ezzel egyidejűleg szobrot is kellene állítani a tiszteletére. Amint azt tavaly a temesváriak már megtették. Annak emlékére, hogy városuk évekig Károly Róbert székhelye volt.
Károly Róbert, helyesen I. Károly néven magyar király, Anjou Martell Károly magyar trónkövetelő és Habsburg Rudolf császár leányának, Klemenciának a fiaként, V. István magyar király dédunokájaként 1288-ban született Nápolyban. 1300 augusztusában hajója a dalmáciai Spalatóban kötött ki, amikor még III. András ült a trónon. A délvidéki tartományok urai – Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csák Ugrin –, valamint Bicskei Gergely esztergomi érsek, Mihály zágrábi, János nyitrai püspök és a nemesek kisebb csoportja támogatta, külföldről VIII. Bonifác pápa és a Habsburg hercegek.
András király 1301 januárjában váratlanul meghalt. A támogatói által Esztergomba vitt Károlyt, Bicskei Gergely május 13-a előtt – egy alkalmi koronával – megkoronázta. Károly ez időtől számította uralkodását. A pápa 1301. május 13-án Boccasini Miklóst Károly Róbert támogatására Magyarországra küldte.
A többségi ellenpárt azonban az ország szabadságának vélt sérelme miatt a koronázást nem tekintette érvényesnek. Helyette előbb II. Vencel, Cseh- és Lengyelország királyának – IV. Béla dédunokájának – azonos nevű, 12 éves fiát (1301–1305), III. András leányának, Erzsébetnek a jegyesét –, majd utána a bajor Ottót (1305–1307) ismerte el Magyarország királyának. Vencel behívásának előkészítéseként 1301 augusztusában Kőszegi (Németújvári) Iván megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly és Bicskei Gergely menekülni kényszerült. Vencelt 1301. augusztus 27-én Fehérvárt a Szent Koronával János kalocsai érsek koronázta királlyá. Az illetéktelen koronázás miatt a pápa az érseket a Szentszék elé idézte, aki azonban elhalálozott.
Károly 1302-i, Buda elleni ostroma sikertelen maradt. Nem változtatott az erőviszonyokon az sem, hogy VIII. Bonifác pápa 1303. május 31-én Károlyt nyilvánította királynak. De Esztergom 1306., majd Buda 1307. évi elfoglalása és Gentilis bíboros, pápai legátus működése lehetővé tette, hogy 1307. október 10-én a rákosi országgyűlés királynak ismerje el. 1309. január 16-án Budán újból megkoronázták, majd ugyancsak Gentilis közreműködésével 1310. augusztus 20-án Fehérvárt, végre a Kán László erdélyi vajda által visszaszolgáltatott Szent Koronával koronázták meg.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Trunkon jártunk a IV. Tánc és Hujjogató Találkozón
Negyedik alkalommal szerveztek Tánc és Hujjogató Találkozót június 11-én, szombaton a Bákó megyei Trunkon. A Bákótól 15 km-re, a Szeret folyó partján fekvő csángó településen több környező csángó faluból érkeztek hagyományőrző csoportok a rendezvényre. Délelőtt gyerekfoglalkozásokat tartottak (kézművesség, furulyaoktatás, moldvai táncok oktatása, hujjogatás oktatás), majd a közös ebéd után az általános iskolások mutathatták be tánc- és hujjogató tudásukat a hatalmas sátorban felállított színpadon. Este a felnőtteké volt a terep, a közös vacsora után ők léptek színpadra (ezt sajnos már nem várhattuk meg). A trunki hagyományőrző csoport, a trunki magyar oktatás (Botezatu Franciska tanító néni), a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és Dobozi Róbert falugazda által szervezett rendezvényen a következő településekről érkeztek csoportok: Forrófalva, Buda, Diószén, Diószeg, Lészped, Dumbravén, Gajdár, Külsőrekecsin, Lábnyik, Somoska, Pusztina, Rácsila, Pokolpatak, Nagypatak, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Klézse. A helyi hagyományőrző csoport mellett fellépett még a Csángó Továbbtanulók közössége is. Néhány gyerek betegsége miatt a frumószaiak ezúttal „igazoltan” hiányoztak, Máthé Krisztával és Neagu Adriánnal viszont nagy öröm volt találkozni. Köszönettel tartozom László Juditnak, az ő segítségével vehettem részt a rendezvényen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Scolari püspök és a humanizmus kezdetei
Szombaton halálának 590. évfordulója alkalmából Andrea Scolari váradi püspök és a humanizmus kezdetei Magyarországon címmel szerveztek egyháztörténeti konferenciát a Püspöki Palotában.
A Székesegyház kriptájában megtartott közös imádkozás után a jelenlevők megtekintették az egyházmegye főtemploma oldalsó bejáratának két ajtója közti egyik falába beépített Scolari-síremléket, mellyel kapcsolatban azt tervezi a püspökség, hogy egy méltóbb és biztonságosabb helyre teszi át.
Ezután immár a Püspöki Palota dísztermében Lakatos Balla Attila egyházmegyei referens köszöntötte a megjelenteket. Mielőtt bemutatta volna a rangos meghívottakat, megjegyezte: az egyháztörténeti konferencia sorozat egy újabb mérföldkövéhez érkezett, hiszen ezúttal jó néhány évszázadot visszamennek az időben, és ennek a korszaknak a tanulmányozása bonyolultabb és összetettebb probléma, mint a 18. vagy a 19. századé.
Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: kíváncsian várja az előadásokat, hiszen a 15. századdal inkább csak a szakértők foglalkoznak, az átlagemberek kevésbé, ráadásul kevés forrásanyag áll rendelkezésre. Két Bunyitay-idézetet ajánlott az érdeklődők figyelmébe. Az egyik arról szólt, hogy ideérkezésekor Andrea Scolari püspök meg volt elégedve minden szempontból a püspöki lakkal, vagyis úgy tűnik, hogy otthonra lelt Váradon, a másik pedig arra utalt, hogy fontosnak tartotta a meglévő műalkotások megőrzését, az egyházmegye felvirágoztatását. Úgy fogalmazott a főpásztor: minden fejezet egy tégla az egyházmegye és a város történetében, és erre a kontinuitásra nekünk alapoznunk kell, nem szabad megszakítanunk.
Prajda Katalin, az MTA BTK Történelemtudományi Intézet kutatója Andrea Scolari mecénás tulajdonságáról értekezett. Mint elhangzott, a Scolari-család a 11. századig vezethető vissza Firenze városában, ahol nemességet kapott, de elszegényedett, így a 14. századra elveszítette politikai és társadalmi súlyát. Andrea Scolari születésének pontos dátuma nem ismert, az egyetemet Bolognában végezte. 1407-ben került a zágrábi püspökség élére, majd 1409-ben a pápa áthelyezte Váradra, ahol másfél évtizeden keresztül, 1426-ban bekövetkezett haláláig szolgált. Itt kisebb firenzei közösséget alakított ki, kereskedőket, a medicina és a jog doktorait hozatta ide. Püspöksége idején növelte családi vagyonát, ugyanis egy kanonokkal kereskedelmi társaságot alapított, melynek tevékenységi körébe a textilanyagokkal és a nemesfémmel való kereskedelem tartozott. Az ebből származó, illetve a püspökségi jövedelemből a családtagjait támogatta, valamint fontos kultúraközvetítői szerepet töltött be Firenze és Várad között a kapcsolatai lévén.
Takács Imre, az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet igazgatója Scolari András és a magyar főpapok Zsigmond király korabeli művészeti reprezentációjáról tartott expozét, úgy hogy kiemelten szólt Scolari pecsétjéről, püspöki címeréről és a síremlékéről, valamint a várról, az első Székesegyházról és a váradi Szent László-hermáról. (Utóbbi kapcsán később Böcskei László püspök bejelentette: nagyobb összefogás körvonalazódik arra nézve, hogy a 2017-es Szent László-évben a győri herma nem véglegesen ugyan, de hazalátogasson Váradra).
Scolari végrendelete
Mikó Gábor, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa Scolari 1426-ban kelt végrendeletéről beszélt, melyből kiderült, hogy a 15. században is erős volt a bürokrácia. Többek közt arra tért ki: a magyar történetírók a 19. században kezdték el a lelőhelyét keresni a végrendeletnek. A firenzei állami levéltárban Vaisz Ignác találta meg nem hitelesített másolatát 1883-ban, de a szövegét nem adta ki. Az első és máig utolsó nyomtatás Balogh Jolánnak köszönhető (1923). A másolás helye és pontos ideje nem ismert. A dokumentum első részében a püspök firenzei személyeknek adományoz, a másik felében pedig a püspökség területén levő egyházi intézményeknek. A végrehajtónak unokatestvérét, Filippo Scolarit nevezte meg. A halála után aztán kalandos utóélete volt a testamentumnak, „köszönhetően” a bürokráciának.
Lővei Pál professzor, az MTA BTK Művészettörténeti Intézet munkatársa Andrea Școlari püspök síremlékének és más váradi, illetve Kárpát-medencei sírkőleleteknek a helyéről értekezett a a középkori magyar síremlék-művészetben, míg Zsupán Edina, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos osztályának a vezetője azt ismertette: milyen szerepet játszott Pier Paolo Vergerio itáliai humanista budai jelenléte abban, hogy Vitéz János váradi püspök lelkes híve legyen ennek az új irányzatnak.
Az Egyház, tudomány, kultúra. Főhajtás püspökeink emléke előtt című gyűjteményes kötetet a két szerkesztő, dr. Fleisz János egyetemi oktató és Fodor József vikárius mutatták be röviden. Az érdekes rendezvényt Böcskei László püspök szavaival zárult, aki az elhangzottakból azt a következtetést vonta le, hogy Várad az évszázadok folyamán az európai művelődés vérkeringésének meghatározó eleme volt, van mire tehát alapoznunk, csak nyitottnak kell mutatkoznunk erre, hiszen csak így tudunk mi is adakozókká válni.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Nem kidőlt keresztfa!
A kommunista táborban mindenki gyanús volt, aki élt. Aki nem volt gyanús, azt gyanúba keverték, hogy tovább ne éljen. Ezt az elvet vallotta következetesen a román diktatúra is, nem kis haszonnal. Önmagát úgy nevezte: a Szovjetunió leghűségesebb testvére. Ami azt illeti, a magyar kommunista rendszer sem maradt messze mögötte a véres hűségben. Rákosi (Rosenfeld) Mátyás 1945–1956 között a párt vezére volt, a minisztertanács elnöke, mindenes, és abszolút hűségesen követte az ún. Tanácsköztársaság szellemi és hóhéri vezérét, Kun (Kohn) Bélát.
Mindez bevezetésnek tűnhet írásomban, noha csak az ok jelzése a rettenet előzeteseként; a rettenet a forradalom és szabadságharc leverése volt 1956 őszén, el november 4-ig, amikor a szovjetek lerohanták Magyarországot, és kezdetét vette a vérbosszú. A világ egyik fele bámult, a másik fele segített volna a magyaroknak, de képtelen volt feléjük mozdulni. És a nyugati pénzvilág vihogott, látván a nagy szovjet ellenfél zavarát. Igen találónak érzem a mondást: ha olaj folyt volna ’56-ban Magyarországon és nem vér, az USA és a Nyugat bizton segített volna nem csak csokoládéval meg banánnal…
Debrecenben, Szegeden, Budán a Bem-szobornál – az értelem és érzelem szintjén lobbant föl a szabadság szikrája, majd lángja az egyetemisták, diákok, suhancok, aztán katonák, egy elárvult nép világában. El is söpörte volna azt a szennyes halmazt, amit a kommunizmus maga alá és maga fölé gyűjtött. A megtorlásra Románia is jelentkezett, de nem kapott lehetőséget Moszkvától arra, hogy „ismét döngjön a román bakancs” a Körúton, a Kossuth téren.
Sortüzek. A Kossuth téren halottak mellé zuhant sebesülten Ágh István költő is a Földművelési Minisztérium tetőzetéről elindított sortüzek idején. Bibó István államtitkár, filozofikus gondolkodó egymaga maradt az Országházban, amikor a szovjetek berontottak. Bibó megúszta, de következtek a kivégzések. A rettenet, az emberirtás az „emberiség jótevője”, Sztálin nevében.
Románia kezdetben, pár történelmi óráig, kushadt, aztán Gheorghiu Dej főtitkár rádöbbent, hogy ezt az alkalmat ki kell használni az erdélyi magyarok ellen! Elindult hát a gőzhenger a temetőben szavalók, a Bolyai Tudományegyetemen egyetemi autonómiát követelők ellen, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Vastag Lajos és száz meg száz magyar tanár, diák ellen. Rettenetben a rettegést akarván beltenyészteni, Románia kihasználta a magyar szabadságharcot, annak leverését a maga biztonságára. A félelem esztendeje volt 1959. Kolozsváron, és azután is és mindenütt el máig. Akkor voltam másodéves egyetemista. Nekünk itt az jutott a magyar forradalom hullámveréséből,  a verés, a börtöncella. A magyar egyetemek megszüntetésének első napjaiban lett öngyilkos Szabédi László költő, egyetemi tanár, egykor Sepsiszentgyörgyön újságíró.
Önáldozat. Őt követte még három professzor azon az úton… A román párt akkor beszüntette a hivatalos, szinte lázadásnyi temetéseket…
A román hatalom mintha beteljesíteni akarná a magyar népdal jóslatát: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Magyarország és a romániai magyarság nem dőlt ki még. Nemcsak merjük, de hisszük, nem is fog kidőlni ez a nemzet, mely világ csodájára és a veszettek bosszúságára még ma is áll, él, és példára is van ereje Európában. 1956-ban ez a világ bizony nem a Szuezi-csatornával volt elfoglalva, a nagyhatalmak önmaguk gyávaságát locsolgatták. Százezrek menekültek belé a semmibe magyarokként, legyen, aki sírjon messze idegenben is.
Erdély és Székelyföld, nemzetünk egyik szerelmese, Nagy Gáspár (1949–2007) barátom írta versbe (Öröknyár: elmúltam 9 éves): egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét  1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam.  A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos.  Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében
Egy nemzetközi konferencia margójára
A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát.
Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 résztvevőjének előadását, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek Kolozsvár amúgy sem nagy számú középkori emlékeire.
A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11–14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák, valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félre- értelmezett régészeti anyag az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát.
Gáll Erwin előadásában elmondta: mind a kolozsmonostori temető(k), mind a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak mind azok kronológiáját, mind pedig a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámiaanyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.
Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtető – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélyrehatóan. A történész felsorolta azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. A magyar történész megjegyezte: bár egyáltalán nem megnyugtató a hír, német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.
Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, 19. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum”, azaz régi vár, régi erődítés néven volt ismert és az új fal építése már 1404-ben megfogalmazódott. Az építés 1405 és 1500 között folyamatosan zajlott, a városfalat igen nagy számban megszakított városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében állt (1460–1470-es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni.
Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos 18-19. századi festményen és metszeten is megjelenő háromszintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.
A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek 19. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.
A Közép-utcai kaputorony, amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a 15. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk. A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.
Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban, valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály-templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Arra, hogy ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Ünneplő tömeg a Patkóban
Több ezren gyűltek össze Székelyudvarhely központjában, a Márton Áron téren szerdán délben, hogy megemlékezzenek az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. A március 15-ei események 169. évfordulóján ünnepi beszédekkel, énekléssel és koszorúzással tisztelegtek a hősök, a márciusi ifjak eszméi és emléke előtt.
Tisztelet a bátraknak! mottóval tartotta meg Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 169. évfordulója alkalmából szervezett megemlékező ünnepséget. A világ magyarságával együtt a Márton Áron téri megemlékező tömeg is a szabadságharc hőseinek önzetlen, megalkuvást nem tűrő bátorsága előtt tisztelgett. Számtalan magyar és székely zászló, megannyi kokárda díszítette a Patkót, ahol hármas kopjafa őrzi a helybéli forradalmi hősök emlékét. A huszárok felvonulását és tiszteletadását követően Dakó Tibor, a Székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred kapitánya adott ünnepi jelentést a város polgármesterének, Gáfi Árpádnak. Ezt követően a magyar és székely lobogókat lengető, kokárdákat viselő tömeg a Székely Dalegylet, a Balázs Ferenc Vegyeskar és az Alla Breve Vegyeskar egyesített kórusával együtt, valamint az Udvarhelyszéki Fúvószenekarral elénekelte a magyar és a székely himnuszt.
Bajkó Norbert római katolikus, Hegyi Sándor nyugalmazott református lelkipásztor és Kedei Mózes unitárius lelkész mondott imát és ünnepi beszédet az eseményen, szóltak az erdélyi magyar kisebbség nehézségeiről és az udvarhelyi társadalom kihívásairól, arra biztatva a jelenlévőket, hogy merítsenek példát az 1848-as honvédek kitartásából, hitéből és felebaráti szeretetéből. Ezt követően Baricz Gergő borzonti énekes dalban adta elő Petőfi Sándor Talpra, magyar! című költeményét.
Ünnepeljük a nemzet születésnapját, a magyarok szabadságvágyát, ami azóta is ott van minden magyar szívében, és ezt tudja rólunk az egész világ – mondta ünnepi beszédében Gálfi Árpád polgármester. Emlékezésre és ünnepelésre buzdította a jelenlévőket, hangsúlyozva: összefogásra és bizalomra van szükség ahhoz, hogy egy közösség jól működjön. Ezt követően Osváth Ildikó népdalénekes a Kedves zenekar kíséretében katonadalokat énekelt.
Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára a 169 évvel korábbi eseményeket felidézve emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy nemcsak Pesten és Budán, hanem Székelyudvarhelyen is csatlakoztak a forradalmi követelésekhez. Hangsúlyozta, hogy Székelyudvarhelyről harminctagú küldöttség indult Kolozsvárra az egyesülést kikiáltó országgyűlés megtartását kérve.
Az udvarhelyszékiek nyomására május 29-ére összehívták az országgyűlést, másnap pedig kimondták Erdély újraegyesítését Magyarországgal.
Az Udvarhely Néptáncműhely udvarhelyszéki táncait követően Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi üzenetét tolmácsolta Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott követe. „Hét esztendővel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. (…) Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e '48-as hőseink álmait, büszkén hirdetve: a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez” – közvetítette Orbán Viktor üzenetét Szász Jenő.
Végül Pál Emil középiskolás diák osztotta meg kortársai nevében az egybegyűltekkel, hogy 2017-ben mit kívánnak az udvarhelyszéki magyar fiatalok: egyebek mellett tiszta és egyenes beszédet, korrupciómentességet, tisztességes munkabéreket, valamint szabadságot és egyenlőséget. Az ünnepséget koszorúzással zárták.
Veres Réka
Székelyhon.ro

A szabadságharc nem ért véget
Méltóságteljesen ünnepelt az erdélyi és partiumi magyarság tegnap, a forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján. Kolozsváron a csendőrség Erdély-zászló miatt bírságolt, Emil Boc polgármester pedig nem vett részt az ünnepségen.
Kolozsváron több százan vettek részt szerdán az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére szervezett rendezvénysorozaton, a korábbi években rendszeresen jelen lévő Emil Boc polgármester azonban ezúttal távol maradt. Nem tudni, hogy az elöljáró a többnyelvűségért harcoló Musai–Muszáj mozgalom hétfői felszólítása miatt mondta-e le a részvételt.
A civilek ugyanis nyílt levélben arra kérték az elöljárót, hogy ne vegyen részt a március 15-ei ünnepségen, amennyiben meg akarja fellebbezni a kétnyelvű táblák kihelyezéséről szóló ítéletet, az viszont sokatmondó, a polgármesteri hivatal részéről még csak nem is koszorúztak a hagyományos ünnepi helyszínnek számító Biasini-szállónál. Alin Tişe, a Kolozs Megyei Tanács elnöke viszont jelen volt és koszorúzott is az általa vezetett intézmény nevében.
Ismét zavart az Erdély-zászló
Az ünnepség egyébként a hagyományos menetrend szerint felvonulással kezdődött a protestáns teológia épületétől a Szent Mihály-templomig. A 13 órakor kezdődő ökumenikus istentisztelet előtt megkoszorúzták a Bem József Deák Ferenc (Eroilor) utcai emléktábláját is, majd az istentisztelet követően a Biasini szálloda előtti koszorúzási ünnepségre vonult a tömeg. A felvonulás közben egyébként a csendőrség – akárcsak a tavaly – kiemelte a tömegből Fancsali Ernőt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári elnökét és egy másik kolozsvári polgárt a tömegből –, utóbbit azonban, mivel feltekerte a zászlót, elengedték.
A csendőrség véleménye szerint törvénytelenséget követtek el, amikor Erdély zászlajával vonultak fel. Az államhatalmi szerv a szervezőkre – az RMDSZ kolozsvári szervezetére – hivatkozva kezdett intézkedni, utóbbiak pedig a csendőrségre hivatkoznak – derült ki az EMNP közleményéből. Fancsali Ernő elmondta: valószínűsíti, hogy a csendőrség bírságot szab ki, az ügyet azonban – jogorvoslat reményében – bíróságra viszi. Később az EMNP kolozsvári elnöke Facebook-bejegyzésben közölte: 500 lejre büntették, mert „nem vonta be” az Erdély-zászlót.
Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke nem hagyta szó nélkül az incidenst, és az ünnepi felszólalása alkalmával, a Biasini Szálló előtt leszögezte: semmilyen törvénytelenséget nem lát az Erdély-zászlóban, hiszen annak szimbólumai megtalálhatóak Románia címerében is. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke beszédében utalt a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében tapasztalt visszásságokra, és felelősségvállalásra biztatta a közösséget. „Mernünk kell világosan és bátran arról beszélni, ami körülöttünk zajlik. Arról, hogy nem működik a jogállam, hogy túl sok a rossz a törvény, és azt a kevés jót sem tartják be. Arról, hogy az állam lehallgat ahelyett, hogy meghallgatna” – fejtette ki Porcsalmi Bálint.
„Az erő a fiatalok kezében van"
Több ezren gyűltek össze szerdán délben Székelyudvarhely központjában, a Márton Áron téren, ahol hármas kopjafa őrzi a helybéli forradalmi hősök emlékét, ezúttal pedig magyar, román, német zászló, az EU és Székelyudvarhely lobogója, valamint rengeteg kokárda emelte az ünnep fényét. A huszárok felvonulását és tiszteletadását követően Dakó Tibor, a Székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred kapitánya adott ünnepi jelentést a város polgármesterének, Gáfi Árpádnak, majd a jelenlévők elénekelték a magyar és a székely himnuszt. „Ünnepeljük a nemzet születésnapját, a magyarok szabadságvágyát, azt, hogy a függetlenség sorsunk saját kezébe vételének vágya, azóta is ott van minden magyar szívében, és ezt tudja az egész világ rólunk” – fogalmazott Gálfi Árpád polgármester ünnepi beszédében.
Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára emlékeztetett: nemcsak Pesten és Budán, hanem Székelyudvarhelyen is csatlakoztak a forradalmi követelésekhez. Soltész egyébként Holló Lászlóval, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnökével szerdán 50 millió forint vissza nem térítendő támogatásról szóló szerződést írt alá, melyből környékbeli tanintézeteket finanszíroznak.
Marosvásárhelyen több helyszínen is megemlékeztek az 1848–49-es szabadságharc kitöréséről, a jó időnek köszönhetően pedig Postaréten, a vértanúk emlékművénél szervezett ünnepségen különösen nagy tömeg gyűlt össze, becslések szerint akár háromezren is lehettek a helyszínen.
Péter Ferenc megyei tanácselnök, az RMDSZ Maros megyei elnöke úgy fogalmazott: „a mostani ünneplés próbatétele annak, hogy ki tudunk-e állni magunkért, vagy hagyjuk, hogy eltapossanak”. A szónoklatokat követően verssel, énekkel köszöntötték a tavaszi ünnepet, majd koszorúkat helyeztek el az emlékmű körül, és a Rügyesző nevű furulyazenekar kisgyerekeinek megható előadására is sor került.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezete által a Petőfi-szobornál szervezett március 15-ei ünnepi megemlékezést a fiatalos lendület jellemezte. Ferencz Katalin, a Sapientia hallgatói önkormányzatának elnöke arról beszélt: a „szabadságharc képviselői értünk, az utódaikért is harcoltak, az elvek pedig azóta se sokat változtak: az erő a fiatalok kezében van”.
A Magyar Polgári Párt (MPP) kedden tartott gálaestet a Maros Művészegyüttes előadótermében, ahol Biró Zsolt pártelnök, parlamenti képviselő arról beszélt: „ma Marosvásárhelyen nem érezhetjük magunkat szabadoknak, miközben huszonhét év után sem ismerjük a fekete március eseményeinek kiprovokálóit”.
A sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban felavatták szerdán Berde Mózsa 1848-as kormánybiztos, parlamenti képviselő egészalakos szobrát, amelyet a székelyudvarhelyi származású, Magyarországon élő Harmath István alkotott.
A megemlékezésen felszólaló Antal Árpád polgármester úgy fogalmazott: „Székelyföldet nem ajándékba kaptuk, nem szerencsejátékon nyertük, nem azért vagyunk itt, mert ezért 20 százalékos fizetéspótlékot kapunk, mint a román belügy alkalmazottai. Székelyföld a miénk, a legjobb helyen a székelyek kezében van”.
A nagyváradi magyarság először ünnepelhetett március 15. alkalmából a város megújult főterén. A partiumi városban tartott megemlékezés keretében, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rendezvényén néptáncos toborzóra hívták a helyi magyarságot.
Krónika (Kolozsvár)

Győztes szemléletű magyarságtörténet
A nagy érdeklődésre való tekintettel újra Nagyváradon tartott előadást múlt csütörtökön Bíró András Zsolt antropológus kutató, a Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés főszervezője.
A magyarság múltja, jelene és jövője a nemzetstratégia tükrében című előadást a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében tartotta meg Bíró András Zsolt április 20-án, csütörtökön délután hat órai kezdettel. A vendéget meghívó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének a nevében Csomortányi István, az EMNP megyei elnöke kifejtette, hogy Nagyvárad egy kultúrharc terepe, ezért nem mindegy, hogy a helyi magyarság milyen történelmi ismeretekkel rendelkezik, illetve az sem, hogy miképpen viszonyul saját múltjához, ezért fontos erősíteni a magyarságtudatot.
Nem vesztes, győztes
Ennek a célkitűzésnek a jegyében tartotta meg előadását Bíró András Zsolt, aki nem egy témát, történelmi korszakot mutatott be, hanem végighaladt a hunok, majd a magyarok történetén, kiemelve néhány sorsfordító momentumot. E rövid cikk keretében lehetetlen összefoglalni az elhangzottakat, csak jelzésszerűen említjük meg azokat a mozzanatokat, amelyek során megmutatkozott Bíró András Zsolt sajátos, a nemzettudat erősítését célzó múltinterpretációja. Például felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarok a kalandozások korában (9–10. század) bizonyítottan negyvenhét hadjáratot indítottak, és ezek közül csak kettőt veszítettek el. „Azt, hogy Merseburgnál és Augsburgnál a magyarok vesztettek, ezt mindenki tudja, de a többi negyvenöt hadjáratot ki ismeri?” – tette fel a kérdést az előadó.
Ugyanennek a korszaknak a jelentős eseménye a 907-ben vívott pozsonyi csata, amelyről alig hallani a magyar történelemkönyvekben, noha annak a győztes csatának köszönhető az, hogy ma is létezik a magyarság.
A szemlélet a fontos
Bíró András Zsolt a későbbiekben kifejtette, hogy a tatárjárást, ami az elnevezésével ellentétben mongol hadjárat volt, szintén az országot összeroppantó hadjáratként tanítják a történelemkönyvek, amiből az előadó szerint csak annyi igaz, hogy ott, amerre a mongolok jártak, mindent elpusztítottak, de Magyarországot, a környező államoktól eltérően nem tudták elfoglalni, II. Béla királyt nem tudták elfogni, így az országot újjá lehetett építeni a támadás után. Véleménye szerint a mohácsi csatavesztés is túl van hangsúlyozva, hiszen, mint mondta, Mohács után a törökök még évekig nem is mentek Budára. Magyarország tragédiáját akkor nem a mohácsi csatavesztés okozta, hanem a belső széthúzás és a Habsburgokkal kötött „balfék” szerződés. Ugyanez érvényes Trianon esetében is, hiszen az előadó szerint az első világháborút Magyarország nem vesztette el, elvégre a magyar csapatokat az ország határaitól távol levő csataterekről kellett hazahívni, ezzel szemben a nagy háború végén a Károlyi Mihály, majd Kun Béla nevével fémjelzett, az előadó szerint belső ellenségnek tekintett erők politikája vezetett Trianon tragédiájához.
Pap István / Erdély.ma; erdon.ro

A Szent Korona hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk
Dicsőség és hányatott sors
A Szent Korona hányatott sorsáról, valamint a koronaőrség történetéről tartott nagy ívű előadást v. Kerecsen László koronaőr-parancsnok péntek este a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményt népes hallgatóság tisztelte meg jelenlétével.
A rendezvény nemzeti ereklyénk hiteles másolatának a koronaőrök által a Bartók-terembe történő ünnepélyes behozatalával, elhelyezésével és nemzeti imánk eléneklésével kezdődött. A felemelő pillanatok után a szervező Történelmi Vitézi Rend sepsiszéki állományának képviseletében v. Molnár Zsolt hadnagy köszöntötte a jelenlévőket, majd Wass Albert A bujdosó imája című verse hangzott el v. Bagaméri László tolmácsolásában.
– A Szent Korona a magyar államiság jelképe, és a hagyomány szerint a főhatalom birtokosa, az alattvalók érdekeit és az ország területi integritását megjelenítő független személy, aki az uralkodó felett áll. Éppen ezért, amint szüleink fényképére, úgy a hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk – szögezte le az előadó, majd rátért a korona történetének vázlatos ismertetésére. Ennek során megtudhattuk, hogy Szent István koronája beavató jellegű volt, vagyis csak királlyá szentelésekor kerülhetett a magyar uralkodó fejére, ha pedig ez nem történt meg, valódi királyi hatalommal nem rendelkezhetett. Pótolhatatlan volta a koronaőri intézmény kialakulásához vezetett.
A 14. századig az egyház őrizte Székesfehérváron, a Szűz Máriáról elnevezett székesegyházban, mely az Árpád-házi királyok koronázási temploma és egyben temetkezési helye volt. Ennek a szokásrendnek Vencel vetett véget, aki 1301-ben történt koronázását követően cseh földre vitette, és személyes felügyelete alá helyeztette. Innen az 1310-ben trónra került Károly Róbert hozatta vissza Magyarországra, de már nem Székesfehérvárra, hanem az új királyi székhelyre, Visegrádra. Nagy Lajos (1342–1382) és Zsigmond király (1387–1437) uralkodása alatt egy ideig Budán őrizték, 1434 és 1439 között pedig Esztergomban, az érseki palotában. Albert király ismét Visegrádon őriztette, ahonnan 1440-ben özvegye ellopatta, és vele együtt Bécsbe menekült, ahol átadta Frigyes császárnak. Tőle Hunyadi Mátyás vásárolta vissza, akinek a Szent Korona hiányában hat évet kellett várakoznia a megkoronázására. Mindebből okulva 1464-ben törvénnyel szabályozták őrzésének helyét (Visegrád) és körülményeit, ezzel létrehozván a koronaőri intézményt és meghatározván annak működését.
Szent Koronánk hányatott sorsa azonban ezzel nem ért véget, a történelmi viharok következtében ugyanis többször menekítették vagy hurcolták egyik helyről a másikra. Trencséntől Siklóson, Budán, Erdélyen, Kassán, Bécsen, Prágán, Pozsonyon, Zólyom várán, Kassán, Ecseden, Győrön át Passauig, majd onnan vissza Budára. De a magyar forradalom és szabadságharc leverése után volt elásva Orsován és a II. világháború végén az ausztriai Mattseeben is. Itt került az amerikai hadsereg birtokába, majd a Fort Knoxban (Kentucky állam) lévő katonai támaszpontra, és Jimmy Carter elnöksége idején, 1978. január 5-én szolgáltatták vissza Magyarországnak.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Melyik út vezet itt Budára?
Az RMDSZ elmúlt huszonhét évét figyelemmel kísérve egyre inkább erősödhet az a benyomás, hogy ez egy magyar nyelven úgy-ahogy beszélő alibi párt, amelynek legkisebb gondja az, hogy a romániai magyarok megmaradjanak, netán gyarapodjanak lélekszámban, magyarságban, gazdasági erőben. Ezt a benyomást sokszor nem is a politikai szempontból fontosnak mondott események, hanem látszólag jelentéktelen, de sokatmondó történések erősítették.
zt már megszokhattuk, hogy az RMDSZ kommunikációjában az autonómia többnyire csak választási kampány során kerül elő, majd a kampány végeztével igyekeznek minél hamarabb megfeledkezni róla. Az autonómia, mely az európai tapasztalatok szerint egy kisebbségben élő nemzeti közösség megmaradásának, gyarapodásának egyetlen valódi békés útja (a népszavazásos területi revízión kívül), valahogy sosem időszerű a magát érdekvédelmi szövetségként aposztrofáló szervezet háza táján. Azt, hogy ez miért van így lehet találgatni. A legnépszerűbb válasz erre a kérdésre általában az szokott lenni, hogy az RMDSZ nem akarja veszélyeztetni gyümölcsöző kapcsolatait a román politikummal, ezért sem hozakodik elő a parlamentben holmi autonómiázással.
Autonómia helyett persze kínál nekünk az RMDSZ mást: kötelező női kvótát a politikában, a homoszexuálisok jogainak kiterjesztésén keresztül a hagyományos családkép rombolását, a kultúrában tinglitangli majálisokat, falunapokat és a kutyát sem érdeklő öntömjénező konferenciákat. Van ugyanakkor válaszuk azoknak is, akik holmi nemzetiségi, kisebbségi jogokat kérnek számon az érdekképviseleten: óriási hírverés mellett győzelemként tálalják, hogy sikerült elfogadtatni a magyar nyelvhasználatot a kórházakban (papíron), miközben az általuk uralt önkormányzatokban sem képesek a már meglevő jogokat betartatni, azokkal élni. Aláírásgyűjtést kínálnak az erdélyi magyarnak, mondván majd a FUEN és az Európai Unió megoldja azt, amire ők képtelenek voltak.
Az RMDSZ a közösség valós igényeire adott valós válaszok helyett hosszan sorolhatja, mibe bukott bele, illetve melyek azok az ügyek, melyekbe bele sem vágott, némi hangzatos szócséplést leszámítva. A vásárhelyi katolikus líceum ügye, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli harcok, a székely és magyar jelképek üldöztetése, a mai napig vissza nem szolgáltatott ingatlanok problémája ékesebben beszél minden pártprogramnál, választási ígéretnél és elnöki expozénál.
Nem hátrálunk meg – mondják ők, illetve hazudják, hiszen naponta meghátrálnak egészen kicsiny, de jelképes erejű dolgokban is. Az, hogy Kelemen Hunor a saját pártja kongresszusán nem énekli a magyar himnuszt, vegytiszta meghátrálás, mint ahogyan az is meghunyászkodás, hogy Nagyszalontán az első román soviniszta acsarkodásra azonnal átfestették egy játszótér oszlopait, nehogy véletlenül a magyar lobogó színei akár ebben a formában is bárkinek bántsák a szemét. Itt már nem a meghátrálás ténye a kérdés, hanem az, hogy a hátrálásból ki lehet-e jönni, és ha igen, hogyan, merre? Melyik út vezet itt Budára? Mert amit alternatívaként kínál az RMDSZ, az nem más, mint a nyugaton éppen bukófélben levő liberalizmus, az pedig az erdélyi magyarság számára egy sehová sem vezető zsákutca.
Barta Béla / http://itthon.ma/szerintunk

A lendületes Szent Korona
A Szent Korona 2001. augusztus 20. óta nem mozdult túl sokat, ennélfogva a magyarság legszentebb, legemblematikusabb szimbólumát aligha nevezhetnénk manapság „lendületesnek”. Ellenben több évszázados és misztikussá lett története tucatnyi várost, országot és kontinenst kötött össze, itineráriuma jelenlegi őrzési helyéig, a Parlament kupolacsarnokáig igen hosszú és kalandos volt. Bár a legismertebb szimbóluma a magyar államiságnak és történelemnek, mégis eddig nem kutatta senki a korona pragmatikus, használati kontextusát, azaz a magyar királyi koronázások történetét. Ezt a tudománytörténeti hiátust igyekszik pótolni prof. dr. Pálffy Géza történész és kutatócsapata, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének egyik legnagyobb projektjét, a Lendület Szent Korona kutatócsoportot vezeti 2012 óta.
A Kolozsvári Magyar Napok egyik záróakkordjaként került bemutatásra a Pálffy Géza által felügyelt és Bárány Dániel, valamint testvére, Bárány Krisztián által rendezett dokumentumfilm (A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában, Filmever Stúdió, 2017), amely az eddigi legfrissebb eredményeket ismertette a Szent Korona-kutatásról.
A Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem közreműködésével létrejött esemény nagyrészt Lupescu-Makó Mária és Lupescu Radu történészek közbenjárásának köszönhető, akik meghívták a Kolozsváron egyébként gyakran járó és előadó Pálffy Gézát. A neves történészt, kutatótársa és az utolsó magyar királyi koronázás kutatásának szaktekintélye, Maczó Ferenc kísérte el. A Bárány Krisztián és Dániel által viszonylag szerény költségvetésből, de kiválóan megrendezett és kivitelezett 65 perces alkotás az első részletes és tudományos igényű dokumentumfilm a magyar koronázások 1526 utáni történetéről. A kutatás azért foglalkozik csak a Mohács utáni koronázásokkal, mivel a korai időszakra vonatkozóan olyan sok a bizonytalanság és a tudományelméleti feltételezés, ami nem teszi lehetővé, hogy a felmerülő kérdésekre megnyugtató választ adjunk. Pálffy Géza a filmvetítést követően többször hangsúlyozta, hogy a Szent Korona keletkezéséről és korai történetéről ő maga nem tud érdemben nyilatkozni – annyi bizonyos, hogy ma csupán azt tudjuk, hogy a jelenleg Szent Koronaként ismert szimbolikus erejű tárgy bizonyosan nem létezett ilyen formában Szent István korában és valószínűleg a XII. században keletkezett. Első, ilyen néven ismert említése csak a XIV. századból származik. Ahogy a koronázási ékszerek többsége, így a koronán lévő kereszt is jóval későbbi, elferdülése pedig a legújabb kutatások szerint a XVII. századra tehető.
Míg a korai keletkezéstörténetről sokféle tudományelméleti bizonytalanság és megannyi megválaszolatlan kérdésünk van, a Mohács utáni időszak kutatása azért is biztosabb, mert egyrészt a Szent Korona első, hiteles ábrázolása 1555-ből, Augsburgból származik, másrészt a koronázásokra vonatkozó részletes leírások is csak ezt követően jelennek meg. Az írott és tárgyi források együttléte adja tehát ennek a projektnek az erősségét, ám mégis, a Szapolyai János és IV. Károly koronázása között eltelt időszak óriási feladatot jelent és érthető, hogy a projekt 5 év után sem állt le és az eddig megjelent tucatnyi kötet ellenére további nagy munkák közlését igényli még a témában.
A dokumentumfilm számos új részletet közölt a Lendület Szent Korona projekt eredményeiből. Megtudhattuk többek között, hogy Pálffy Géza és csapatának köszönhetően sikerült azonosítani a fraknói Esterházy várban őrzött Magyarország legrégebbi koronázási zászlaját, amely azóta hivatalos nemzeti kincsként őriznek, de ugyanitt található a legrégebbről fönnmaradt, Horvátország-zászló is, amit a XVII. századi koronázásokon hordoztak a magyar arisztokraták. Zászlót vinni, koronázási pálcát hordozni, ceremónia-mesternek lenni vagy netalán koronaőri címet kapni a legnagyobb megtiszteltetések egyike volt évszázadokon keresztül, amiért a nemesek valósággal harcoltak. Olyan is előfordult, hogy a nádor vagy épp az esztergomi érsek már betegen, hordszékben tudott csak részt venni a koronázáson, de semmi áron nem mondta volna le élete nagy eseményét. A kutatócsapat megtalálta az egyetlen koronázási pálcát is, amelyet a Pálffy család őrzött évszázadokon keresztül, de sikerült felfedezni a Nemzeti Múzeum alagsorában az Orsován 1849-ben elrejtett koronázási kincsek közzé tartozó királyi cipellőt is. Előkerült ugyanakkor egy festmény is, amely azt a magyar történelemben egyedülálló pillanatot ábrázolta, amikor Szent László hermája és a Szent Korona egy helyen tartózkodott.
A kutatás az ilyen apró, de annál fontosabb részletek mellett ugyanakkor számos más, jóval jelentősebb történelmi következtetésre is jutott. Az öt éves projekt bebizonyította, hogy az iskolában tanultak (lásd a magyar király érvényes koronázásának három feltétele: esztergomi érsek, Székesfehérvár, Szent Korona) nem mindig helytállóak. Az érvényes koronázásnak ez a három, hagyományos tétele nagyon ritkán valósult meg egyszerre. A helyszín változott a legtöbbször, főleg Mohács után: többször volt koronázás Pozsonyban, Sopronban majd végül Budán is. Bár az esztergomi érsek jelenléte alapkövetelmény volt, ez nem mindig valósult meg: előfordult, hogy a rangidős főpap (például a nyitrai püspök) vezette az eredetileg vallásos szertartásként létrejött koronázási ceremóniát. Megtudhattuk azt is, hogy míg a középkorban a koronázás mélyen vallásos jellegű szertartás volt, a XVI. század óta fokozatosan telítődött világi jegyekkel és elemekkel, majd később az arisztokrácia versengési színhelyévé és a hatalomjátékok színpadias ceremóniájává lett.
Ahogy közeledünk a modern korhoz, úgy tudunk egyre többet a koronázások legapróbb részleteiről is, egészen a koronázási lakoma menüjéig vagy annak ausztriai szakácslistájáig, akik a magyaros ételeket készítették. Pálffy Géza megemlítette a Szent Koronához kötődő erdélyi történéseket és az itt található koronázási emlékeket is: Kolozsváron, a Történeti Múzeumban található az a XVII. századi koronázási emlékérem, amelyből egyetlen darab ismert jelenleg a világon, így az valóságos nemzeti kincsnek számit.
Az előadást követően kialakult beszélgetésből megtudhattuk például azt is, hogy furcsa módon egyetlen királynéi korona sem maradt fönt Mohács után, annak ellenére, hogy ebből többet is készítettek az elmúlt öt évszázadban. A legutolsó, már fotókon és videón is dokumentált koronázáson a Zita királyné fejét díszítő hatalmas korona állítólag 1920 után eltűnt.
Pálffy Géza – az akadémiai álláspontok ellen hevesen küzdő ember megrökönyödésére – eloszlatott néhány alapvető tévhitet is a Szent Koronáról: bizonyíthatóan nincs köze szkíta-ősmagyarokhoz, a Kheopsz piramishoz és nem valószínű, hogy a Kalapos király (II. József) tette Dukász Mihály bizánci császár arcképét a koronára. A történész azt is elmondta, hogy a Szent Koronát két koronázás között egy értékes vasládában őrizték, amely több alkalommal nem nyílott fel, így azt fel kellett feszíteni. Ilyen esetekben a korona akár meg is sérülhetett.
A legutolsó ilyen eset – amelyről a sajtó akkor nem számolt be – 2000-ben történt, amikor a Szent Koronát és a koronázási ékszereket a Nemzeti Múzeumból átvitték a Parlament épületébe és ott helyezte el a most is kormányzó (sic!) miniszterelnök. Arra, a közönség soraiból érkező kérdésre, miszerint hol lenne a történész szerint legméltóbb helyen a Szent Korona, Pálffy Géza elmondta: személyes véleménye szerint az összes koronázási ékszerrel, így az azóta előkerült cipellővel, koronázási pálcával, koronázási zászlókkal, emlékérmékkel együtt egy grandiózus kiállításban lenne a helye a Budai Várban. Erre azonban – ahogy a korona története során mindig – csakis a politika fog végső választ adni.
Szabó T. Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

CLUJ ÉS NAPOCA: EGY NÉVCSERE TÖRTÉNETE
Györke Zoltán volt prefektus – helyettes közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15-i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával – többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municípiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj–Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.
A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124-ben a település municípiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj–Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.
Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható.
Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott.
A rómaiak már a 106-ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar.
Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.
Bár az 1950-es és 60-as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe.
Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.
A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.
1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170 között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.
1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.
Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztratív következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön – London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben. T. Szabó Csaba / Erdélyi Krónika; Erdély.ma

Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknál
Csütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett.
Egyetemek
Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást.
Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE.
Felvilágosodás
A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg.
A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott.
Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését.
A 20. században
A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Csángó bál Budapesten – Idén Lakatos Demeter költő előtt tisztelegnek
Idén is megrendezik a Csángó bált Budapesten; a pénteki rendezvényen Lakatos Demeter csángó magyar költő munkássága előtt tisztelegnek születésének 100. évfordulója alkalmából. Az eseményt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke nyitja meg.
A szervezők a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra akarják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, felemelkedését célzó erőfeszítésekhez. A rendezvény alapvető célja a moldvai és a gyimesi csángó magyarok rendkívül régies, páratlanul gazdag népművészetének – a viseletek, szokások, táncok – bemutatása.
A XVI. Csángó Bálon Lakatos Demeter csángó magyar költőnek állítanak emléket születésének 100. évfordulója alkalmából – közölte a szervezők nevében a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány az MTI-vel. Mint kiemelték, Lakatos Demeter volt az északi csángó nyelvjárás egyetlen szépirodalmi megörökítője. Versei – irodalmi értékük mellett – elsősorban tájnyelvi dokumentumként fontosak a magyar művelődés számára.
A csángó magyarok hagyományos budapesti fesztiválja, amelynek fővédnöke Schmitt Pál köztársasági elnök, egész estés, párhuzamosan futó programokból álló rendezvénysorozat. A Petőfi Csarnokban színpadra lépnek hagyományőrző zenészek, énekesek és táncosok Forrófalváról, Budáról, Klézséből, Külsőrekecsinből, Pusztinából, Somoskáról, Gastenyből, Prajoaiaból, Setétpatakáról, Balahányospatakáról, Gyimesfelsőlokról.
A bál vendége lesz Legedi László István, Hodorog András, László Erzsébet, Nyisztor Ilona, László Paula, László Ioána, Mandache Aurel, Antim Ioan, Timár Viktor, Tímár János, Antal Tibor, Mojszi Gábor, Kicsi Kóta Károly, Petrás Mária és a Dresch Quartet. Fellép a Jászság Népi Együttes, a Berka Együttes, a Fanfara Complexa, a Tűz Lángja Zenekar, a Kőketánc Gyermektáncház, a Somos, a Zurgó Együttes. A műsorban részleteket vetítenek a „Messze hol nap szentül le” című, Lakatos Demeter emlékére készült filmből.
A színpadi műsort több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követik. Kiállítás nyílik Petrás Mária keramikus alkotásaiból, valamint Kocsán László és Mucsi Gyula fotóiból, amelyek a moldvai csángók életébe engednek bepillantást. Emellett fényképészek, textil- és kerámiaművészek is bemutatják be a csángó kultúrkörből merített munkáikat.
A színpadi műsort megelőzően tartják a Kőketánc Gyermektáncházat, amelynek minden évben hatalmas sikere van a kisgyermekes családok körében. erdon.ro