A csángókról tartottak közmeghallgatást az EP-ben
Az Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László a csángók helyzetéről tartott brüsszeli közmeghallgatáson. A népcsoport jelenlegi helyzetéről új jelentés készül, melyet februárban mutatnak be az EP-ben.
Megvédenék őket. Az EP-ben tartott közmeghallgatáson a moldvai csángó népcsoport is képviseltette magát
Az Európai Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke azon a kedd délutáni brüsszeli közmeghallgatáson, amelyen a moldvai csángók helyzetéről tájékozódtak az EP-képviselők.
Az erdélyi magyar politikus veszélyeztetett kisebbségnek nevezte a csángókat, akiknek – mint fogalmazott – „az elrománosítása az utóbbi húsz évben is folytatódott”. „Ha az erdőket és a medvéket védjük, akkor méltó, hogy ezt a jobb sorsra érdemes magyar nemzeti közösséget még inkább védelemben részesítsük” – fogalmazott Tőkés.
Unióban tehetetlen az EU?
Tőkés kifogásolta, hogy az Unióban élő kisebbségi közösségek problémáinak kezelésében az EU „szinte tehetetlen”, miközben a kívül élő csoportok ügyét határozottan képviseli. Példának hozta a felvidéki magyarság ügyét a szlovákiai államnyelvtörvény esetében, de említést tett a szerbiai románok, valamint a Timok-völgyi vlachok és a görögországi macedónok nehéz helyzetéről is. A kolozsvári egyetem ügyében húsz év alatt szintén csak apró lépéseket sikerült megtenni. „Jó, hogyha a média ingerküszöbének szintjére tudjuk juttatni ezeket a problémákat” – fogalmazott.
Több más EP-képviselő mellett részt vett és felszólalt a meghallgatáson Tytti Isohookana Asunmaa, aki az évtized elején az Európa Tanács jelentéstevője volt a csángók kérdésében. Tőkés úgy fogalmazott, hogy eddig a finn politikus érte el a legnagyobb eredményt a csángók védelmében. Mint mondta, fontos lenne, hogy az EU átvegye az Európa Tanács joganyagát az emberi jogi kérdésekben. Elmondta, hogy a csángók közül a korábbi 250 ezerrel szemben ma már csak mintegy 50 ezren beszélik a nyelvet, a nehéz gazdasági helyzet következtében pedig a fiatalság menekül a térségből. A csángókat többek között Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, valamint Hegyeli Attila alelnök képviselte. Jelen volt Nyisztor Ilona alelnök, énekművész, aki csángó népdalokkal is megismertette a hallgatóságot.
Solomon Adrián saját életútjának bemutatásán keresztül érzékeltette azt az állami nyomást, amelynek következtében sok csángó elveszíti anyanyelvét. Mivel mind anyanyelvük, mind pedig vallásuk alapján a csángók különböznek a többségi román nemzettől, ezért sok szülő attól fél, hogy gyermeke egész életében hátrányos megkülönböztetésben fog részesülni, ha ragaszkodik anyanyelvéhez.
Hegyeli Attila oktatási alelnök, aki mintegy tíz éve vezeti az oktatási programot, elmondta: jelenleg 992 gyermek vesz részt ebben a programban, ebből félszázan nem az iskolák épületében, a hivatalos tanórák után, hanem magánlakásokban, közösségi házakban tanulhatnak heti három órában magyarul. Felméréseik szerint kellő támogatás biztosításával további 7500 magyarul tudó gyermek vehetne részt a magyar nyelv elsajátítását célzó programban.
Gál Kinga néppárti EP-képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke az Európa Tanács ajánlásának fontosságát, annak pozitív hatásait hangsúlyozta. Victor Boştinaru román szocialista képviselő hozzászólásában leszögezte, hogy a problémát nem Brüsszelben, hanem Bukarestben kell megoldani, és feltette a kérdést: a csángómagyarok miért nem fordulnak az RMDSZ minisztereihez problémáikkal?
Újabb jelentés készül
A moldvai csángómagyarok helyzetéről egyébként újabb jelentést készít a Romániai Helsinki Bizottság (Apador CH) és a Pro Europa Liga. A két szervezet 2002-ben kiadott jelentését aktualizálja, melyben elítélték a helyi és állami hatóságokat, illetve a római katolikus egyház képviselőit a csángómagyar népcsoportra gyakorolt asszimilációs nyomás miatt. A dokumentum aktualizálása céljából október közepén Bákó megyébe látogatott a Pro Europa Liga egy küldöttsége, hogy a helyszínen győződjék meg a csángóföldi magyarok jelenlegi helyzetéről, a magyar nyelvű oktatás és misézés terén beállt változásokról.
A Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Románia finnországi hajdani nagykövete, illetve az emberjogi szervezet két marosvásárhelyi munkatársa, Kacsó Judit-Andrea jogtanácsos és Szikszai Katalin néprajzkutató alkotta delegáció több településen találkozott a helyi hatóságok és civil szervezetek képviselőivel. A Bákó megyei tanfelügyelőségen és prefektúrán tárgyaltak az intézmények vezetőivel, majd háromnapos tartózkodásuk során Nagypatakra, Forrófalvára, Klézsére, Budára, Külsőrekecsinbe, Lujzikalagorba, Gajdárra és Pusztinára látogattak az MCSMSZ vezetőinek kíséretében.
A Pro Europa Liga képviselői az itt látottakat egy jelentésben foglalják öszsze. Smaranda Enache a Krónikának elmondta, a dokumentum készül, Gabriel Andreescuval közösen írják, és egyelőre nem tudnak részleteket elárulni róla. A dokumentumot jövő év februárjában mutatják be az EP frakcióközi ülésén, melyet az MCSMSZ 20 éves fennállása alkalmából szerveznek Sógor Csaba EP-képviselő kezdeményezésére.
Újabb impulzusra várnak
Bartha András, az MCSMSZ alelnöke a Pro Europa Liga képviselőinek látogatása kapcsán kiadott közleményében úgy fogalmaz, hogy több településen az elmúlt években pozitív változások történtek. Nagypatakon idén beindult az iskolai oktatás, sőt a polgármester jóvoltából saját kabinetben zajlanak a magyarórák. Klézsén ellenben gondok vannak, fogalmaz az alelnök, aki szerint mind az iskola, mind a helyhatóság képviselőinek változtatniuk kellene felfogásukon.
Lujzikalagorban szintén a helyi hatóságok ellenkezése miatt nem indulhatott be a magyarnyelv-oktatás az állami iskolában. Bartha András kifejti, azt remélik, hogy a most készülő jelentés „újabb impulzust ad a romániai hivataloknak, hogy jobban figyeljenek, segítsék a csángó kultúra megőrzését szorgalmazó nonprofit szervezeteket, támogassák nyelvmegőrző tevékenységüket”. Krónika (Kolozsvár)

Bakk-Dávid Tímea
MENŐ A MAGYAR BESZÉD
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 2. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Csík nem Csíkszereda, és Buda nem Budapest. Nem magyarul éneklik a Tente babát, de egy asszony próféta lehet a saját falujában.
Transindex és az Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) egyik magántámogatója, a Tusnád Ásványvíz Rt. képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva volt, utána Külsőrekecsinbe, egy bejáratott oktatási helyszínre szálltunk ki, ahol működik a Gyermekek Háza is. Riportunk második részében csíki és budai helyszíni tapasztalatainkról számolunk be – nem Csíkszeredáról és nem Budapestről van szó, hanem két Bákó megyei csángó településről.
Magyarok a csíki „sectorul Bucuresti”-ben
Külsőrekecsinből Csík faluba érkezünk. Itt 2004-ben kezdődött a magyar oktatás; elég nehezen indult be, eleinte ellenségesen fogadták az MCSMSZ programját. Ám az utóbbi években megfordult a folyamat – meséli Solomon Adrián MCSMSZ-elnök.
A szövetség egy falusi házat, illetve melléképületeket vásárolt meg; a ház és az udvar egyáltalán nem tűnik ki a szomszédai közül a falu „sectorul Bucuresti”-nek nevezett szegletében. Itt is sár van; aszfalt még nyomokban sincs a főúttól távolabb lévő csángó falvakban. Az új idők jeleként egy kisgyerek gördeszkázni próbál – betonfelület vagy aszfalt híján a patak befagyott jegén, nem túl nagy sikerrel.
A „tanterem”-szobában épp egy nyolcadikos kislány nyelvtanozik Tamás Tündével, aki már 2008 óta tanít a faluban.
Fekete-Kászoni Rita félév közben érkezett Csíkszeredából, mert, mint mondja, már nagyon akarta látni, mi történik a moldvai magyar oktatási programban. „Szüleim kostelekiek, a nyarakat ott töltöttem, az ott tanító magyartanárok – Imre Éva és Ferencz András – példája volt hatással rám.” Biokémia és menedzsment után most pedagógiát tanul Székelyudvarhelyen. Az MCSMSZ más tanáraihoz hasonlóan vállalta, hogy Moldvában tanít az egyetem ideje alatt, ennek fejében a szövetség fizeti a tandíját, mintegy továbbképzésként. Ötödiktől tizenkettedikig tanítja Csík falu gyerekeit iskolán kívül; az iskolai órákat Tamás Tünde tartja.
Ahol menő magyarul tudni
„Az emberek nem fogadnak be egykönnyen a közösségbe; de ha befogadtak, akkor alig engednek el. Kezdünk a fiatalsággal is összebarátkozni, ami olyan szempontból is fontos, hogy lehet majd táncsoportot alapítani.” Fekete-Kászoni Rita szerint a felnőttek mind tudnak magyarul; ha látogatóba mennek, a családban egymás közt is magyarul beszélnek a szülők és gyermekek. A középiskolások meg egyenesen élvezik, hogy olyan nyelven tudnak egymás közt beszélgetni, amit a román többség nem ért: menő dolog magyarul tudni. „Sajnos ez nem jellemző mindenhol az egész megyében” – teszi hozzá Solomon Adrián.
Ritának bejön a moldvai tanárkodás. Nem szeretne Kosteleken tanítani? „Senki ne legyen próféta a saját falujában” – mosolyog. Adrián hozzáteszi, még van olyan tanáruk, aki csángóföldi, de nem a saját falujában tanít.
A „magyar iskola”, ahogy a faluban nevezik, kicsi, ezért nem alkalmas nagyobb rendezvények szervezésére. Az egyház ifjúsági házában vagy a kocsmában szoktak koncertet, táncházat tartani. A pappal jóban vannak a lányok, elhívták házszentelni is, az osztálytermet is megáldotta.
A sepsiszentgyörgyi születésű, de ugyancsak kosteleki származású Tamás Tünde azt mondja: nem is menne más faluba. Már harmadik éve Csíkban tanít, és még maradna. Nem tudja meddig, de jól érzi itt magát, jól kijön a helyiekkel. A legtöbben szívesen segítenek, ha valamire megkérik őket; jó a viszony a szomszédokkal. Egyetlen ellenpéldát mondanak, amikor megtudták, hogy egy részeg helybeli csúnyán beszélt (egyébként magyar nyelven) „a magyarokról”, akiket „fel kéne akasztani”, de ez a férfi is szemtől szemben kedves velük.
Másodiktól negyedikig azok a gyerekek, akik járnak órára, járnak az iskolában is; Tünde 3 csoporttal, 24 gyerekkel foglalkozik. Az iskolában 2 tanítónő van, az 1-3., illetve a 2-4. összevont osztályban tanítanak. Közreműködőek a magyartanárokkal. Néha egy-egy szülő aggodalmaskodik, hogy minek az a plusz óra, így is annyi tantárgy van, olyankor Tünde megnyugtatja őket: úgysem hagy sok házifeladatot.
Csíkból Csíkszeredába – s vissza
Akik 2005-ben másodikos-harmadikosként elkezdték, nagyrészt folytatják a magyartanulást – mondja Tünde. Csík faluból volt három gyerek, akik Csíkszeredába mentek továbbtanulni, ám hazajöttek, a társaik biztatták, jöjjenek át Bákóba; nehéz is volt Csíkszeredában mindent magyarul tanulni, s ennek híre ment a faluban, kicsit elbátortalanodott a többi gyerek is, nem akarnak menni. Most is van egy gyerek, aki menne kilencediktől – de egyedül nem akar.
Sulibörzét kellene tartani, más csángó falvakból Csíkszeredában tanuló diákok kéne eljöjjenek Csík faluba, hogy elmeséljék, milyen az ottani élet – vetik fel a pedagógusok. Solomon Adrián szerint szoktak is kivinni a csíkszeredai kollégiumba kisebb csángó diákokat, hogy a helyszínen győződjenek meg arról, jó hely, és érdemes székelyföldi iskolába felvételizni. Hogy utána mi történik velük, az nagyon változó – van, aki munkába áll, Erdélyben marad, vannak továbbtanulók is. Akik nyolc-tíz éve magyarul tanultak egy darabig, majd Bákóban végeztek, hazajöttek, családot alapítottak, azok nem éneklik a gyereküknek magyarul a Tente babát, fogalmaz Tamás Tünde. Inkább a nagyszülők beszélnek magyarul az unokáikkal. Ám valószínűleg ez a generáció nem zárkózik majd el attól, hogy a saját gyerekeit is magyarórára adja, tehát lesz folytonosság. Előfordul, nem is ritkán, hogy a fiatalok az utcán magyarul szólnak egymáshoz.
A mostani 30-40 évesek korosztálya azonban minden szinten kiesett a magyar oktatásból és mentalitásváltási folyamatból – véli Solomon Adrián. Nagyon szépen beszélnek magyarul, a házastársak anyanyelvükön szólnak egymáshoz otthon, ám „a gyerekhez meg a kis állatokhoz már románul beszélnek”.
Aki próféta a saját falujában
A Klézse községhez tartozó Buda az utolsó állomás: itt a moldvai magyar hagyományőrzés és visszatanítás egyik helyi apostolához, a szívélyes és katonás, karakán „néne Vittorihoz” – ahogy mindenki nevezi – kopogunk be. Épp baj van a kéménnyel, füst van a szobában, a gyerekekkel kijött az udvarra, ahol ugrókötéllel játszva a hét napjait gyakorolják.
Botezatu Victoria a saját házában tanít nemcsak magyar beszélgetést, de csángó hagyományos mesterségeket, szokásokat, régi dalokat, táncokat a fiataloknak. „Nem hivatalosan a rendszerváltás óta foglalkoztam fiatalokkal, gyermekekkel. Soknak már gyermeke van azóta. Akkor még nem magyaróráztunk, mindenki tudott beszélni magyarul. Énekeket és táncokat tanultunk vissza az öregebbektől” – meséli. Mikor már kiderült, szükség lenne nyelvtanításra is, mert a kisebbek közül egyre kevesebben tudtak magyarul, akkor kezdett kommunikációt, mindennapi beszédet is tanítani.
„Nem sokat írok velük, én magam sem jártam magyar iskolába. De beszélünk, játszunk, hogy megtanulják a nyelvet.” A falubeliek megszokták, hogy néne Vittori magyart tanít, küldik a gyermekeket. Bár olyan is volt, aki az ablaka betörésével fenyegette meg az asszonyt. A környékről mindegyik gyerek idejár, s lennének többen is, csak a települést kettészelő „nagyúton” kísérő nélkül nem lehet átkelni – itt van tehát infrastrukúra, aszfalt, főút, de hátrányai is akadnak.
Botezatu Victoria iskolán kívül foglalkozik a gyerekekkel, akik már elmúltak háromévesek, azokat szívesen várja. Közel százan járnak hozzá. Bár pedagógusi végzettsége nincs, jó érzékkel, mondókákkal, játékokkal ülteti el észrevétlenül az ismereteket tanítványaiban. Ugyanakkor a szülőknek azt tanácsolja, beszéljenek otthon is velük magyarul. A felnőtteknek is szervez foglalkozást, guzsalyast, ahol a régi szokásokat közösen felelevenítik; ilyenkor természetszerű, hogy mindenki magyarul társalog.
Klézsében három helyre is járhatnak a gyerekek magyarórára: a Szeret-Klézse Alapítványhoz, illetve Szász Annához. Néne Vittori szerint a környéken csak 3-4 család volt, ahonnan nem jártak a gyermekek, de amikor nyári óvodát tartottak, s az összes gyerek odacsődült, ők se maradhattak ki. Most már annyira belejöttek, hogy ők is járnak órára.
A pap félt megengedni karácsonykor, hogy a gyerekekkel magyar szenténeket is énekeljenek az oltárnál. De amúgy nem ellenséges, megszentelte az osztálytermet is, nem tett epés megjegyzéseket, barátságos. Nehezményezte ugyanakkor, hogy miért tőlük – a moldvai katolikus egyháztól – kérik az igazolásokat a magyar állampolgárságért folyamodó csángók; hogy nem lehetett volna ezt másképp megoldani? „Mondtam neki, az egy puszta igazolás, hogy az illető meg van keresztelve, olyan máshova is szokott kelleni, az én gyermekeim teológiát végeztek, ők is kellett vigyenek.” Nem mondhatni, hogy sokan kérnék amúgy; a legtöbben úgy gondolják, ez csak a székelyföldieknek jár, vagy nem is tudnak róla, hogy kérhetnék.
"Néne Vittori" próféta a saját falujában: még a kommunizmus ideje alatt is úgy ismerték a faluban, mint aki tud olvasni magyarul, hívták halottvirrasztáshoz olvasni a magyar szertartási szöveget, megkérték, másoljon le régi magyar énekeket, imákat. „Nem is tudtam volna letagadni, azelőtt is mindig úgy néztek a faluban, mint aki egy kicsit ’magyarabb’, mint a többiek. Olyan volt az én családom, ezt nem én kerestem, nagyapám magyar Bibliát olvasott, voltak könyvek, olvastak nekünk mesét. Mai napig egymást között nem beszélünk románul, ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes.” Botezatu Victoria a gyermekeire hagyta a családi örökséget. Lánya a szomszéd faluban, Trunkon tanít.
„Ki keresztapám, komám, ki rokonom, ki szomszédom – mindenki ismer, mindenki tudja, milyen foglalkozás zajlik, s ellenség most nincs. Ez nagyon jó érzés, mert voltak olyan idők, mikor a legjobb barátod nem szólt feléd, s nem is tudtad, minek, aztán derült ki, azért viselkedett így, mert valaki azt mondta neki, mi nem kéne ebbe beleavatkozzunk, ilyen politikákkal foglalkozzunk. Úgyhogy voltak félrevezetések, s rossz érzés volt, de már hál’ Istennek elmúltak. Mindenki meggyőződött arról, ebben semmi veszélyes dolog nincs, semmi rosszat a gyermekek nem tanulnak. Elértük azt, hogy az óvodában az óvónők mondják a szülőknek: mennyire látszik azokon a gyerekeken, akik magyarórára járnak, hogy foglalkoztak velük!”
Transindex.ro

Erdély aranykora: a transzilvanizmus gyökere
Nagyvárad – Szerda délután a Bihar Megyei RMDSZ-szervezet által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozat keretében Oborni Teréz, az MTA tudományos főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást a nagyváradi Ady Endre Középiskola dísztermében.
A Szacsvay Akadémia keretében Oborni Teréz történész Az erdélyi fejedelemség címmel tartott előadást szerda délután, teltházas közönség előtt. Kijelentette: a Mohácsutáni magyar történelem egyik legérdekesebb és ugyanakkor a legtöbb vitát kiváltó korszaka ezen államalakulatnak a létrejötte, melyet egy nehéz katonai és politikai folyamat eredményezett. Ennek egyik lényeges mommentuma a kettős királyválasztás volt:Szapolyai Jánost 1526 őszén, Habsburg I. Ferdinándot pedig ugyanezen év decemberében választották meg uralkodónak, azonban míg előbbit még ebben az évben megkoronázták, utóbbit csupán 1527 novemberében. Így a Mohácsot követő első évben egyetlen legitim uralkodó volt, Szapolyai János. 1526-1538 között a két király mindent megtett annak érdekében, hogy a saját maga számára biztosítsa az egyedüli uralmat. Szapolyai különböző diplomáciai manőverekbe kezdett, 1528 tavaszán például szövetséget kötött a török szultánnal, melynek betudhatóan 1541-ig az ő, illetve özvegyének birtokában volt Buda vára. Kevesen tudják, hogy 1528-ban I. Ferdinánd is követséget küldött a Portához ugyanazon céllal, de sikertelenül járt. Az ő érdemei közé sorolták egyébként, hogy a testvérbátyja volt V. Károly német-római császár, akitől azt remélték, hogy segít a törökellenes harcban. Ennek az áldatlan, váltakozó sikerű polgárháborús állapotnak vetett véget az 1538. február 24-én aláírt Váradi béke, mely többek közt kimondta: a felek elfogadják egymást királynak, viszont Szapolyai halála után I. Ferdinánd kapja meg a vetélytársa által birtokolt országrészt is.
Fráter mesterkedései
Közben Fráter György barát, korának politikai vezéralakja tárgyalásokat folytatott arról, hogy a lengyel király leányát, Jagelló Izabellát összeházasítsa Szapolyaival. A frigy 1539-ben köttetett meg, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond, mely gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Szapolyai ebben az évben bekövetkezett halála előtt ugyanis olyan szóbeli végrendeletet hagyott, hogy az ifjú herceg érdekeit mindenáron védelmezni kell.
Az első jelentős fordulat 1541-ben, Buda elestekor következett be, amikor Szulejmán szultán úgy döntött: Erdélyt török szandzsákként Izabella királyné és János Zsigmond birtokába adja, a Temesköz pedig Petrovics Péteré lett. Létrejöttek tehát a területi keretek, ezt követően pedig 1541-1544 között alkotmányozási folyamat zajlott Erdélyben: megindult egyfajta közjogi élet, melynek szintén Fráter György volt a motorja. Fontos döntések születtek a tordai országgyűléseken, 1544 augusztusában pedig a tiszántúli vármegye töredékek rendjei is megjelentek a tanácskozáson. 1551-1556 között Erdély a Habsburgok fennhatósága alákerült, azonban 1556-ban a királyné visszatért és 1571-ig a Szapolyaiak vezetik Erdélyt. Újabb fordulópontot az 1571-ben aláírt Speyeri szerződéshozott, amikor János Zsigmond egyezséget kötött I. Miksa magyar királlyal, s Európa számára világos lett, hogy létezik az erdélyi fejedelemség. Erdély ugyanakkor önálló államalakulat lett, de kettős függésének betudhatóan korlátozott szuverenitással rendelkezett. Ekkorra datálható amúgy a Partium kifejezés megjelenése is.
Erdély aranykora
Báthory István uralkodásával 1571-ben kezdetét vette az 1613-ig tartó Báthory-korszak. Ezt követte Erdély fénykora, mely az 1613-1629 között uralkodó Bethlen Gáborfejedelemsége idején csúcsosodott ki. A meghívott előadó szerint a 16. századba nyúlik vissza a transzilvanista életérzés gyökere is. Bethlent követték a trónon: I. Rákóczi György(1630-1648), II. Rákóczi György (1648-1660) és I. Apafi Mihály (1661-1690). 1690-ben írták alá a Diploma Leopoldinum elnevezésű közjogi dokumentumot, mellyel Erdély, mint önálló fejedelemség megszűnt, és új korszak kezdődött a történelmében.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Csángó oktatás – program és megvalósítás – Borbáth Erzsébet kiértékelője
1. A csángó oktatási program indulása
Kilenc évvel ezelőtt pontosabban 2002. április 10.-én írt, a jelenlegivel azonos című beszámolómat is a fenti József Attila verssorral indítottam. Akkor a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége felkérésére, a moldvai csángó oktatási program szakirányítójaként számoltam be a 2001-2002-es tanévben beindított csángó oktatási program nehézségeiről, eredményeiről. Az akkori beszámolóból, amely megjelent a Moldvai Magyarság című folyóirat 2002. júliusi számában is, fontosnak tartok kiemelni három megállapítást.
1.1. „Az iskolán kívüli magyar nyelvoktatási program kidolgozása és a 2001-2002-es tanévtől történő beindítása a moldvai csángó falvakban, annak a folyamatnak az eredménye, amely 1990-ben kezdődött, és 2000. november 5-én Klézsén (a Szeret-Klézse Alapítvány székházában szerk. megj.) kidolgozott átfogó Cselekvési tervben összegződött.” (Ezen tényállás következetes elhallgatása több, mint elgondolkodtató.)
1.2. „2001. szeptemberétől 7 helységben (Pusztina, Klézse, Buda, Somoska, Külsőrekecsin, Diószén, Trunk) 12 pedagógus (Bârnat Simona, Bilibok Jenő, Bogdán Melinda, Borsos Gyöngyi, Farkas Mónika, Ghiurca Valentin, Hegyeli Attila, Mihálydeák Adél, Nistor Ilona, Róka Silvia, Sarca Felicia, Ségercz Ferenc) közülük 7-en szülőfalujukba hazatért moldvai csángó értelmiségi fiatalok (szerk. megj.) irányításával elkezdődött az immár szakmailag is szervezett iskolán kívüli magyar nyelvtanítás.”
(A fiatal moldvai csángó értelmiség feladatvállalása tehát már a program indításakor nyilvánvaló volt. Tanulságos lenne egy tanulmányban feldolgozni, miért keseredtek bele, távolodtak el a Csángószövetségtől a kezdetben hittel és bizakodással feladatot vállaló csángó fiatalok. Kapnak-e kellő megértést, segítséget, elismerést azok, akik tehetségükkel, munkájukkal kibocsátó közösségüket is szolgálják, és mintát adnak az utánuk jövők számára?) 1.3. „Moldvai látogatásom még inkább megerősített abban, hogy az anyagi támogatás mellett, a szakmai felkészültség, elhivatottság, az adott közösség ismeretén, tiszteletén, szeretetén alapuló következetes, tisztességes munka visz sikerre egy programot.”
2. A program átvilágításának célja, lebonyolításának módja Meg kell vallanom őszintén, hogy váratlanul ért a Csángószövetség felkérése, hogy a szovátai (Románia) Teleki Oktatási Központ és a Csángószövetség közös „minőségbiztosítási programjában” részt vegyek. (A Csángószövetség minőségi oktatásra vonatkozó elképzelései miatt szakmai kapcsolatunk 2004. szeptemberétől megszakadt.) Mindezek ellenére megtisztelő, felelősségteljes feladatként vállaltam el, hogy a Teleki Oktatási Központ igazgatójával és egy fiatal történelem-filozófia szakos tanárral együtt „szakmai segítséget nyújtsunk, átvilágítsuk a moldvai csángó oktatási programot, véleményezzük a Csángószövetség munkáját”. (Így szólt a felkérés.)
A feladat súlyának megfelelően 2011

(Erdélyi) magyar történetírók
Korunk, 2011. május
”A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki. (…) komoly küldetésű nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. (…) míg történeteinek mesés hajdanán és mitológiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes címe” – hangzik gróf Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat első elnökének a szervezet megalakulásakor, 1867-ben elhangzott intése, amely a 21. századra sem vesztett időszerűségéből.
A Korunk legfrissebb lapszámának súlypontját az (erdélyi) magyar történetírás képezi; az összeállítás megkísérli összegezni az erdélyi historiográfia évszázadait, a kezdetektől a 20. századi történészek munkásságáig.
A felvezető tanulmányban Romsics Ignác a magyar – és ezen belül az erdélyi – historiográfia történeti elemzését adja, ezt követően hazai és magyarországi szerzők jóvoltából Szamosközy István, Cserei Mihály, Bod Péter, Mikó Imre, Kőváry László, Jakab Elek, Márki Sándor, Szádeczky Lajos, I. Tóth Zoltán, Makkai László, Pósta Béla és a Kolozsváron kialakult régészeti iskola, valamint Jakó Zsigmond történetírói tevékenységébe kapnak betekintést az olvasók.
”Twitteratúra”: klasszikusok 140 karakterben
Sokak számára a világirodalom egyet jelent vastag kötetekkel, emelkedett nyelvezettel és nagy szerzőkkel, most viszont már a Twitter közösségi portálon is olvashatók lesznek 140 karakteres bejegyzésekben a legjelentősebb művek.
Minderre két chicagói diák vállalkozik. Ők nemcsak Szophoklész Oedipus király, Goethe Az ifjú Werther szenvedései, Shakespeare Hamlet című klasszikusait, hanem modern kori slágereket, többek közt a Harry Potter-köteteket is feldolgozzák.
Az Alíz csodaországban például így kezdődik: “Oh! Egy fehér nyuszi, mint a Mátrixban. Menő film, ha az ember drogokon él”. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése a Twitteren így indul: “A fene ebbe a diákéletbe. Töméntelen munka, ócska szállás, és nekem van a legrondább kalapom az Urálnak ezen az oldalán”.
Ízelítő
2010. november 20-án a Kosztándi házaspár – Katalin és Jenő – képeinek bemutatására, Hegedűs Ferenc vállalkozó kezdeményezésére állandó galéria nyílt Kézdivásárhelyen. A megnyitóra aktualizált közös album jelent meg az Élet-Jelek Pallas- Akadémia sorozatban, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész gondozásában. (Deák Ferenc) * Örök igazság, hogy egy művészről teljes képet csak egy gyűjteményes kiállítás képes nyújtani. Még akkor is, ha az ott bemutatott munkák szinte mindegyike ismerős. Egységükben azonban másként hatnak, mondhatni új minőséget képeznek. (...) A múzeum birtokában lévő 80 metszet mellett Feszt László év elején, nagylelkű gesztussal, újabb 151 alkotását adományozta az intézménynek. (Németh Júlia) * Családi házuk közelében, a Szamos menti dombsághoz tartozó Csicsókeresztúron pár éve szobrot emeltek Torma Károlynak, a régésznek, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjának, Aquincum föltárójának. (Murádin János Kristóf) * Miklóssy Gábor (1912–1999) festőművész Pogány Ö. Gábor művészettörténésznek, a Magyar Nemzeti Galéria ny. igazgatójának írott levelét Zwikl András művészettörténész találta meg Budán, meglehetősen különös, lomtalanítási körülményekben. (...) Keserű és őszinte látlelet, jeremiáda a levél. A késői Ceausescu-korszak egy megmerevített pillanata, a valóság szinte szürreálisnak tűnő elemekkel történő átvilágítása, állapotrajza. (Sümegi György) * Tanárként távolságtartó volt, katonás, szigorú, de nem merev. Diákjai észrevétlenül szerették meg. Huszárkapitány volt – ahogyan Ioan Horváth Bugnariu emlegette, a szó legnemesebb értelmében. (Andrásy Zoltánról – Szuszámi Zsuzsa) * Goethe azt kérdezte, hogy melyik az a műalkotás, amely van olyan fontos, mint egy fa. Valovits László erőteljes vonalaival, kompozícióival az ember és művének útját, az alkotás folyamatát tanulmányozza, az alkotó emberi jelenlét drámáját képszerűsíti. (Józsa István) * Az erdélyi kastélyok életében a vigasságnak nagy becsülete volt. Igen sok nagyúr tartott a XVI–XVIII. században udvari bolondot, markalfit, mint aminőt Bánffy György produkáltatott a gyalui menyegzőn. Báthory Zsigmondot az olasz léhűtők, mimusok, udvari bolondok, tréfacsinálók, mágusok, szellemidézők egész serege vette körül; Bethlen Gábor bolondját Mihály bírónak hívták, ki a fejedelem lakodalmán Balassi Ferenc cserkesz nevű bohócával tört kelevézt. (Biró József) * Erdélyi Művészet, 2011/1.
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)

Hazai és Külföldi Tudósítások – a 205 évvel ezelőtt megjelent újság
Kultsár István (1760–1828), az újságíró, egyben lapalapító, művészetpártoló
205 évvel ezelőtt, 1806. július 2-án indította útjára Kultsár István magyar nyelvű újságját, a Hazai Tudósításokat, amelynek címe két év múlva Hazai és Külföldi Tudósításokra módosult. A Pesten hetente kétszer – szerdán és szombaton – megjelenő lap hír- és információanyaga a korszak kimeríthetetlen tárháza.
Két hazára terjedő levelezőinek köszönhetően hitelesen, a korszak postajárataihoz alkalmazkodva, gyorsan tudósított a mindennapi élet fontos eseményeiről. Tudósításaikból, munkatársainak írásaiból Kultsár haláláig szerkesztette és írta újságját. A helyitől az általánosig kalandozott, térben és időben is nagy távolságokat ívelt át. Itt jelentette meg pályázati felhívásait, közölt recenziókat a természet- és társadalomtudományok, a művészetek körében megjelent újdonságokról. Maga a műfaj is lapjában formálódott. Első szerkesztőként fizetett honoráriumot a közölt versekért. A hazában úttörőként magyarul közreadott sajtótermék nem egy nyelvjárást használt, hanem teret adott az ország különböző tájegységei nyelvi kultúrájának. A Tudósításokat Trattner Mátyás pesti nyomdájában állították elő negyedrét formában, kéthasábos szedéssel. Az évek során fokozatosan növekedett újsága iránt az érdeklődés, ez az 1820-es évek elején 800 eladott példányt jelentett, a szerkesztő azonban élete végéig kevesellte előfizetői számát. 1810-ben engedélyt kapott a Majna melletti Frankfurtban megjelenő Neuwieder Zeitung közleményeinek kiadására, amelyeket munkatársa, Szemere Pál fordításában „Toldalék”-ként ragasztott főlapjához. Három év múlva Gazdaságbéli Gyűjtemény címmel a házi- és mezei gazdaság témaköreiről szólt, különös tekintettel Festetics György gróf keszthelyi Georgikonjával kapcsolatos eseményekre.
A lapalapító
Jó nevű csizmadiamester nyolcadik gyermekeként 1760. szeptember 16-án Komáromban született. Tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban kezdte. Az iskolát, a rend feloszlatását követően, 1776-tól a bencések vettek át. Ez időben Baróti Szabó Dávid is tanárai közé tartozott. Középiskolai tanulmányai után a bencés rend kötelékébe lépett. Tihanyban filozófiát tanult, ezután Pannonhalmán képezte magát, majd a pozsonyi szeminárium hallgatója lett. A rend feloszlatását követően a tanári pályát választotta hivatásául. Egy tanévet szülővárosában, majd 1789-től hét éven át Szombathelyen oktatott. 1794-ben itt jelentette meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amellyel a Rákóczi-kultusz egyik elindítójává vált. 1796-tól három évig Esztergomban folytatta pedagógiai tevékenységét. Kitűnő latinos volt, beszélt németül, franciául, olvasott olaszul, görögül és szlovákul is. Diákjai mindenütt szerették könnyen érthető, szabadon előadott és világos magyarázataiért. Nem fogadta el a bemagolt feleleteket, viszont a latin mellett örömmel vette a magyarul adott válaszokat is. 1799-ben a hivatalos oktatási formát a magántanárival cserélte fel; Péteri Takáts Józseftől vette át Festetics György gróf László fiának nevelését. A hatéves együttlét jelentős ismeretségeket, kapcsolatokat hozott Kultsárnak, aki felkészültségével, tanítási módszerével, jellemével egyaránt kivívta munkaadója elismerését. Az ifjú grófot kísérve, annak külföldi utazásai során az ő látóköre is szélesedett, egyre tájékozottabb, műveltebb ember lett, aki megszerzett tudását már nem egyetlen fiatal vagy egy osztály hallgatói, hanem sokkal szélesebb kör szolgálatába kívánta állítani.
 „Dicső nemzet! Néked szenteltem ezen áldozatot, melyet ma tészek le a haza oltárára. Nem olyan nagy ugyan, mint méltóságod kívánná, de nem kisebb, mint az idő engedte. A jó szándéknak is akadályt vethet a hatalom. Ámbár csekély is igyekezetem, legalább azt a szennyet eltörlötte nemzeti nevünkről, hogy a magyarnak még újságja sincs a maga hazájában. Pedig mely hasznos az újság egy nemzetnek! Azáltal érti meg távullévő embertársainak állapotjokat, és maga sorsát képzelvén bennük örömre vagy szánakodásra gerjed. Azáltal tudja meg a polgári társaságoknak változásaikat, és örvendez hazájának boldogságán. Azáltal ismeri meg az emberi találmányokat, fáradságos igyekezeteket, és önnön könnyebbítésére gerjed. Azáltal az egészséget oltalmazni, a gazdaságot jobbítani, a kereskedést jól intézni tanulja. Azáltal a jó hazafiakat ismerni, és az országban lévő dolgokat nem késő és homályos hírekből, hanem meghatározott értelmes tudósításokból meríteni megszokja; azáltal nyelvét, mely minden nemzetnek fő dísze gyarapítja és csinosítja.”
Ezzel az 1805 Szilveszter napján írt programmal indította útjára lapját, amely az engedélynek megfelelően 1808 júliusától közölhetett hivatalosan is külföldi híreket, de ezek elszórtan már korábban is jelentkeztek.
Lapjának fejlécét egy epigramma, esetleg egy korábbi dátumhoz kapcsolódó jeles esemény felidézése követi. Magyar- és Erdélyország rovatcím alatt fő helyen az uralkodóházzal kapcsolatos aktuális események szerepelnek, majd az iker-főváros; Pest és Buda hírei jönnek. Ezután sorakoznak vidéki levelezőitől/tudósítóitól érkezett beszámolók. 1826. február elsején örömmel értesíti olvasóit az elveszettnek vélt Kőrösi Csoma Sándor felbukkanásáról: „Tudva vagyon a haza előtt, hogy tudós Körösi Sándor erdélyi fi azon nagy nyomozásra szánta el magát, hogy Ázsiában magyaroknak eredeti lakhelyét felkeresse. (…) midőn a reménységnek majd minden sugara elenyészett, most ismét váratlanul (…) az a jelentés érkezett Konstantinápolyba, hogy őt a Himalája hegyen találta. Ezen tudósítás a konstantinápolyi követség által Bécsbe, s onnan a (…) Helytartótanácshoz Budára megküldetett, mely azt a nagyméltóságú erdélyi kormányszékkel közölte. Ennélfogva reménységünk lehet, hogy érdemes hazánkfiát még valahára láthatjuk.”
Az egyes települések különböző hivatalaiban történt személyi változásokról, jelentős közéleti eseményeiről, szokatlan időjárási jelenségeiről tudósított néha meglepő gyorsasággal. Az 1818. június közepei pesti rendhagyó hideg is lapjába kívánkozott: „Addig beszélnek az északi sarknál lett változásokról, a jeges tenger megtöréséről és a jégszigeteknek délfelé úszkálásáról, hogy valóban nálunk is több ízben oly hűvös idők voltak, melyekben mind az asztronómusoknak jövendöléseik, mind a régi gazdák tapasztalásaik megcsalatkoznak. Annyira, hogy már ama híres Orbán napja sem lehet regulánk. Ugyanis a héten (…) Pest körül oly dér volt, hogy a babnak, krumplinak és szőlőnek leveleit is a hideg megcsípte.”
A hazai hírek után a külföldi események sorjáznak. „Tudományos dolgok”-ban új könyvekről közölt ismertetéseket. Az újságot hirdetésekkel zárta. A kezdetben folyamatosan szedett szöveg hamar kéthasábos tördelést kapott, így szellősebbé, áttekinthetővé vált. Tanításkor alkalmazott tiszta gondolkodását, közérthető stílusát lapjaiba is átmentette. Újsága helyesírásában, nyelvhasználatában egységességre törekedett, amelyet egy-egy tudós szerzője nem fogadott örömmel, de Kultsár kitartott elgondolása mellett. Szóhasználatában kerüli a nyelvújítási túlzásokat, de nem maradi.
A színigazgató
„Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut.”
Másfél hónappal a lap indulását követően, 1806. augusztus 16-án egy Kolozsvárról érkezett közleményből: „Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut. Azóta népessége 15 ezerről 20 ezerre szaporodott, sáros utcái kövekkel kirakattak, az utcákon lévő sok gémes- és kerekes kutak szivárványos kutakká változtak. Mindenfelől minden esztendőben új és csinos nagy házak épülnek, már új utcák is támadtak, a mesteremberek megszaporodtak. Több rendbeli fabrikák állíttattak fel, egy policiai tisztség formaruhás katonaság díszesíti a várost. A magyar játszó társaságoknak is már oskolájává vált. Szülte s nevelte most nemrégiben azt a társaságot, mely Ernyi úrnak vezérlése alatt szárnyára bocsáttatott kifelé Magyarországra. De ami a pallérozódást legkellemetesebbé teszi; az a sokrendbéli lakosoknak atyafiságos megegyezése. Kár hogy ezen városnak fekvése a kereskedésnek nem kedvezhet.”
A Kolozsvárról ideérkezett színészek otthonra találtak Pesten. Előbb a Hacker-szálában, egy magánház nagytermében játszottak a mai Károly körúton. 1812-ben a jelenlegi Vörösmarty téren megnyílt a díszes német színház. A városi tanács jóvoltából a magyar társulat ingyen birtokba vehette a német színészektől elhagyott pesti városfal déli körbástyáját a mostani Régi posta utca 4. számú ház helyén. Nehezen bírták azonban a versenyt az újonnan épült német színház csillogásával, a korszak gazdasági mélyrepülésével. A látogatók elpártoltak, a színészek eladósodtak, a vármegye a társaság feloszlatását fontolgatta. E válsághelyzetben vállalta fel Kultsár – 1813 szeptemberében – a színház igazgatását. Először is rendbe hozatta a rozzant Rondellát. Ez idő alatt társulatát Székesfehérvárra küldte, ahol pártfogásra és lelkes közönségre találtak. A megkopott öltözeteket jutalomjátékok bevételéből frissítették. E játékfajtát is Kultsár honosította meg hazánkban. Igazgatósága eredményes és sikeres, de tiszavirág-életű lett. Pest város Szépítő Bizottmánya – a kor építési hatósága – városrendezési szempontokra hivatkozva 1814. június 10-én eladta, majd lebontatta a Rondellát, így a magyar színészek játszóhely nélkül maradtak a fővárosban. Kultsár ekkor telket vásárolt szerkesztősége mellett a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán, amelyet Pest vármegye az év júniusi közgyűlésén felajánlott színházépítésre. Kitűnő retorikai rendben sorakoztatja érveit. Schillerre támaszkodva a színházat a legfőbb nyelvmegtartó intézménynek, kitűnő ízlésformálónak és erkölcsnemesítő közegnek tartotta. Érvei között példaként szerepelt a Kolozsvári Színház építése. Még ez évben közzéteszi „Hazafiui javallását” a Magyar Nemzeti Teátrum létrehozásáról.
HIDVÉGI VIOLETTA. Szabadság (Kolozsvár)

Közlemény
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének lemondott vezetői közös közleményben fordulnak utoljára a közvélemény felé. Az utóbbi időben olyan súlyos vádakkal illették eddigi munkásságunkat, hogy kénytelenek vagyunk azokra tényszerűen, tételesen válaszolni.
1. A bennünket ért túlzott üzemanyag fogyasztással kapcsolatos vád: a KIM képviselői 4 autóval osztották az üzemanyagköltséget, a valóságban azonban a 4 MCSMSZ tulajdonában levő autó fölött (2 Dacia, egy Matiz és egy VW kisbusz – ez utóbbi nem MCSMSZ tulajdon, de tartós használatra nálunk van új kora óta) van további 15 autó, amely szerződéses alapon áll az oktatás szolgálatában (Contract de comodat). Ezek általában a tanárok saját tulajdonú autói, amelyek amikor szolgálati ügyben járnak üzemanyag térítésre jogosultak (versenyek, tanári gyűlések, bákói ügyintézés, de helyszínek közti ingázása a tanárnak pl. Klézse-Somoska-Buda – ezek mind-mind benne vannak). A Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár asszony által említett 2010. áprilisában pl. szavalóversenyt bonyolítottunk. Kérjük, hogy vetítsék térképre: a 25 oktatási helyszínről elhozni Frumószára a gyerekeket és tanárokat majd hazaszállítani hány autó kell, ez hány km-t jelent...
Ugyanakkor elismerjük, hogy hiányoztak az üzemanyag számlák mellől a menetlevelek, ezt a vizsgálat után bevezettük és az elmúlt fél évben szigorúan megköveteltük minden elszámolótól.
2. Az AMMOA által visszatartott támogatások kapcsán:
Csak az utolsó esetet hozva fel példaként: 2011 decemberének elején az MCSMSZ nem rendelkezett a december 4-én esedékes tanári bérek kifizetéséhez szükséges összeggel, az AMMOA számláin pedig mintegy 15 millió Ft volt. Kértük, hogy küldjék át, de arról kaptunk értesítést, hogy lekötötték ezeket a pénzeket, nem utalhatnak. Ezt követően december 23-án mégiscsak megérkezett egy célirányos támogatás az AMMOA-tól (44.000 lejt), amelyet a magyarfalusi közösségi ház építésének folytatására szánt egy támogató, de a működési keretet továbbra sem. 2012 január 23-án megérkezett a keresztszülők nyomására a keresztszülők által befizetett támogatásokból 83.000 lej (csak összehasonlításképpen: az egy havi béralap: januárra 84.273 lej volt – járulékokkal együtt), az AMMOA számláján maradt közel 10 millió Ft, amely a magyarországi 1%-okból fakadt. A vita ekkor már hónapok óta azon folyt, hogy ezt az összeget az AMMOA és a KEMCSE saját működésére valamint óriásplakátokra szerették volna felhasználni az AMMOA kurátorai, az MCSMSZ pedig ezt nem tudta elfogadni. Kérjük, hogy az AMMOA hozza nyilvánosságra a számláin levő összegek listáját: működésük során minden hónap elsején mennyi pénz volt lekötve és/vagy folyószámláikon (miközben Moldvában többször elakadt a tanárok bérezése stb.)
3. A gépkocsik irreálisan magas javítási költségei kapcsán:
Csakis az MCSMSZ tulajdonában levő gépkocsik szervizelését számoltuk el. Elavult, régi gépkocsiparkkal rendelkeztünk, aki járt Moldvában az tudja, hogy a moldvai útviszonyok mellett évi több mint 50.000 km/autó megtételével sajnos a javítási költségek is magasak.
4. A gépkocsik magas autómosási költsége
Az autókkal gyakran szállítunk gyerekeket is. A sáros utakon túl a legnagyobb gondot a kárpit tisztán tartása jelenti, ennek tisztítása a drágább (a gyerekek rosszul viselik az utazást).
5. Olyan számláról nem tudunk, amit elszámoltunk az AMMOA és a Kormány felé is (ellenőrizzük – évente több mint 3000 könyvelési alapakta van).
6. Nem különítjük el a könyvelésben a pályázati elszámolásokat
Ez valóban igaz, az MCSMSZ-nél az volt a gyakorlat, hogy csak az előkönyvelés szintjéig kezeljük külön a pályázati elszámolásokat, a könyvelésben már együttesen szerepelnek a költségek.
7. Nem érvénytelenítettük a pályázati elszámolásokhoz csatolt bizonylatok eredeti példányát.
Ez is igaz. Oka: korábban úgy tudtuk, hogy nem áll jogunkban egy eredeti könyvelési aktára ráírni semmit (hiszen a számla kereskedőnél, szolgáltatónál maradó példányára ez már nem kerülne rá). Ezt azóta megértettük, hogy nem így van, az ellenőrzés lefolytatása óta érvénytelenítette pénzügyes kollégánk a számlák eredetijét is.
8. Hiányoznak a társadalmi szervezetek működéséhez szükséges belső szabályzatok
a. Romániában minden civil szervezet elsősorban a bíróság által elfogadott Alapszabálya szerint működik, ezzel természetesen az MCSMSZ is rendelkezett, megtekinthető itt.
b. Az MCSMSZ rendelkezett számviteli politikával, ezt azonban az ellenőrök nem tartották megfelelőnek
c. Az MCSMSZ rendelkezett SZMSZ-el (Szervezeti Működési Szabályzat), ezt elavultnak mondták, elismertük, és készítettünk új SZMSZ-t és elkészítettük a további szabályzatokat is (Pénzkezelési szabályzat, Telefon, gépkocsi, lakás használati szabályzat, Csíkszeredai Csángó Bentlakás szabályzata, Leltározási szabályzat). Meg szeretnénk jegyezni, hogy a szabályzatok készítése közben 2011 végén felhívtunk több nagy erdélyi magyar civil szervezetet, hogy mintát kérjünk szmsz-re, pénzkezelési szabályzatra, autó-és telefonhasználati szabályzatra, de nem tudtak segíteni
8. A könyvviteli rendszer áttekinthetetlen.
Ez számunkra értelmezhetetlen, hiszen az MCSMSZ-t 2007 óta az a Debreczeni János könyvelte, aki ezekben az években a Könyvviteli Szakértők és Hites Könyvelők Testülete (CECCAR) Kovászna megyei fiókjának elnöke volt, elismert kiváló szakember. Cenzorunk (ez Romániában a Felügyelő bizottság elnökének a megfelelője) pedig ezekben az években végig Sipos Éva volt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének mérlegképes könyvelője. A cenzori jelentések az évek során nem mutattak ki „súlyos anomáliákat” ahogyan az évek során többszörösen előforduló román pénzügyi, munkaügyi ellenőrzések sem.
10. Hiányzott a vagyonleltár
Az MCSMSZ vagyona 1.650.278,3 lej értékű. A vagyonleltárt megtekinthetik itt (tartalmazza az ingó és ingatlan vagyont egyaránt). A leltár létezett a könyvelésünkben, a leltár kötelező éves (minden decemberben kellene) ellenőrzése hiányzott, amely mulasztást elismertük és azonnal pótoltuk.
Ugyanakkor szeretnénk megjegyezni, hogy nincs olyan vagyontárgya az MCSMSZ-nek, amely ne az oktatást szolgálná elsődlegesen. Ugyanazon vagyontárgyak segítségével valósítottunk meg más programokat is (kulturális, szociális), de alapvetően az oktatást szolgálják/szolgálták.
Az MCSMSZ a következő ingatlanokkal rendelkezik:
Külsőrekecseni magyar ház (telek és ház)
Lábnyiki magyar ház (telek és ház)
Csík falusi magyar ház (telek és ház)
Diószegi magyar ház (telek és ház)
Lujzikalagori magyar ház (telek és ház)
Kosteleki magyar ház (csak a telek az MCSMSZ tulajdona, a rajta levő ház a Szegediek Rotary Clubja Alapítvány birtokában van).
Magyarfalusi magyar ház (itt van egy kis ház, amit megvásároltunk, ugyanazon telken pedig építkezni is kezdtünk – a ház és telek is az MCSMSZ tulajdonában van).
Ezekről a közösségi házakról honlapunkon fotókat és leírást is lehet találni itt. Szeretnénk megjegyezni, hogy a fent felsorolt ingatlanok a jelenleg felmondott vezetőség „idejében” születtek az elmúlt 5-6 esztendőben.
A fent felsorolt házak vásárlásához/építéséhez a magyar állam nem járult hozzá, kivételt képez Szili Katalin 1 millió Ft értékű adománya, amelyet a külsőrekecseni házra fordítottunk, illetve a Külügyminisztérium 2 millió Ft adománya, amelyet a magyarfalusi ház (a régi kis ház) felújítására fordítottunk. Ez a két összeg az MCSMSZ vagyonának mintegy 2,7 %-át teszi ki.
11. Zárolta az MCSMSZ számláit a román adóhivatal.
Az MCSMSZ számláit a román adóhivatal 2011 nyarán zárolta, amikor 139.157 lej járulék-befizetési elmaradásunk volt. Az MCSMSZ-nek minden évben volt egy év elején elfogadott költségvetése, a bevételi oldalon azonban azt nem tudtuk betervezni, hogy a kormánytól érkező támogatások súlyos hónapokat késtek, az AMMOA pedig inkább zsarol bennünket a pénz visszatartásával mintsem, hogy segítsen a likviditási gondok orvoslásán.
Ugyanekkor történt az is, hogy az MCSMSZ 3 gépkocsijára (2 Dacia Logan és egy Daewo Matiz) zálogbejegyzés történt, tovább használhattuk a gépkocsikat, de az adósság törlesztéséig nem adhattuk volna el, nem is állt szándékunkban.
Szeretnénk megjegyezni, hogy mindez elsősorban azért fordulhatott elő, mert a késve érkezett támogatások miatt több mint 30 millió Ft adósságot halmoztunk fel. Ebből hozzávetőlegesen 5-6 millió Ft “előre menekülés” is volt, azaz “költségvetési hiány”, ami azt jelenti, hogy a tervezett költségvetésünk bevételi oldala sajnos elmaradt a várakozásainkhoz képest. A kasszánkban természetesen soha sem volt hiány (ezt azért hangsúlyozzuk, mert sokan úgy értelmezték, hogy a 30 millió Ft hiány az kasszahiány volna, erről szó sincs).
Minden évben feszített költségvetést terveztünk, mert úgy ítéltük meg, hogy Csángóföldön az idő nem nekünk dolgozik, nem várhatunk az újabb és újabb helyszínek elindításával és az egyes magyar házak építésével, befejezésével. A késve érkező kormánytámogatás miatt több mint 1 millió Ft büntetőkamatot is be kellett fizetni a román államkasszába. De talán legfőbb bizonyítékunk arra nézve, hogy költségvetésünk egyensúlyban volt az, hogy a 2011-es év zárása 4 millió Ft külső adóssággal történt, mert decemberben beérkezett a kormány támogatása is, melynek futamideje szintén decemberben járt le a korábban megkötött támogatási szerződés értelmében, így sikerült rendezni az adósságok nagy részét. Ha az AMMOA számláján december végén meglevő több mint 10 millió Ft támogatást is átutalták volna, akkor szinte teljesen rendezni lehetett volna nem csak a 4 millió Ft külső tartozást, hanem azt a „belső tartozást” is, amely a Magyarfalusi Magyar Ház építésére szánt célirányos támogatások kapcsán sajnos fennáll 153.362 lej értékben, ezt kénytelenek voltunk működésre átcsoportosítani a fent említett okok miatt, ezért a felelősséget úgyszintén vállaljuk.
A pontos adatok a KIM támogatása kapcsán arra az időre amikor számláinkat a tartozás miatt zárolta a román pénzügy:
A KIM-el szerződést kötöttünk 2011. július 20-án, amely szerződés az MCSMSZ és az oktatás működtetésére szólt április, május, június hónapokra 30 millió Ft értékben. A támogatás pedig számlánkra 2011. augusztus 3-án érkezett be. A késés miatt később módosítani kellett a futamidőt április-augusztusra, hogy elszámolható legyen.
Arra a vádra, hogy az MCSMSZ anyagi gondjait, likviditási problémáit nem jeleztük volna írásban arról tájékoztatjuk Önöket, hogy a KIM helyett a létrejött Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-vel tartottuk intenzíven a kapcsolatot (azt az utasítást követve, hogy a BGA veszi át a működéssel kapcsolatos kérdések rendezését). A BGA akkori, azóta testületileg felmondott vezetősége pl. 2011. január 25-én kapott tőlünk hivatalos levelet (iktatószáma: 5003), de tucatnyi e-mail váltás is volt a 2011-es év költségvetése kapcsán.
Sajnos a fenti késés nem egy egyedi eset mind a jelenlegi, mind a korábbi kormányok bevett szokása volt és nem csak az MCSMSZ kapcsán. Ezekre az időszakokra meg kellett előlegezni valahonnan a működési költségeket (ugyanakkor hibánk, hogy nem képeztünk tartalékot, mert minden forrást az oktatás fejlesztésére szántunk). Magánemberektől kaptunk kamatmentes kölcsönt többször, jelenleg is 4 millió Ft ilyen jellegű tartozása van az MCSMSZ-nek. Elismerjük azt is, hogy az AMMOA – ha késve is – de Horváth Szilárd elnök nyomására 2011 nyarán minden számláin levő elérhető forrást átutalt az MCSMSZ-nek, hogy a román állam felé fennálló tartozást kiegyenlíthessük.
12. A Csoma létrehozása és működése jogtalanul történt. Ki az alapító? Amikor létrejött, élt még a kizárólagosságot biztosító szerződés az MCSMSZ és az AMMOA között a magyarországi adománygyűjtésről?
A CsOMA létrehozására Horváth Szilárd, az AMMOA korábbi elnöke buzdított bennünket (amikor az AMMOA kuratóriuma és közte, mint kuratóriumi elnök közt egyre nőtt a feszültség), azzal érvelve, hogy legyen egy alapítvány, amely tartalékban van, egy alvó entitás. Ezt akkor mi is jónak láttuk, hiszen ezzel lehetett csökkenteni az AMMOA kuratóriumának „zsarolási potenciálját”.
A CsOMA-t a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mintájára hozta létre Solomon Adrián, azaz a Magyarországon bejegyzett Csoma alapítója Solomon Adrián MCSMSZ elnök, ahogyan a Magyarországon bejegyzett DSZFA alapítója Böjte Csaba atya, aki a romániai rendszert is vezeti. Ez nem törvénytelen, hiszen elnökünk a CSOMA kuratóriumában nem vett részt, a CSOMA-hoz befolyt támogatásokból pedig ő személy szerint semmilyen juttatásban nem részesült (csak az általa vezetett MCSMSZ). A Csoma létrejöttekor kizárólagosságot feltételező szerződésünk nem volt az AMMOA-val, ez azt követően jött létre.
13. Nem készült a beruházásokat megalapozó pénzügyi terv
Elismerjük, hogy az ellenőrzés pillanatában nem rendelkeztünk egy átfogó szakemberek által készített kivitelezési tervvel, amely a pontos anyag- és munkadíj árakkal kalkulálva az épület végső bekerülési összegét kiszámította volna. Ezt azért nem készíttettük el az építkezési engedély megszerezéséhez szükséges rendes tervek mellé, mert tudtuk, hogy forráshiány miatt sok évre át fog húzódni az építkezés, addig pedig jelentősen változnak az építkezési anyagok árai, értelmetlennek láttuk megrendelni ezt a drága és hamar elavuló tervet.
14. Székelyudvarhelyi Irish Pub számlája mint étkezési számla
Nem találunk a könyvelésünkben ilyen számlát. Az MCSMSZ alkalmazottai, vezetői nem jártak ezen a helyen soha. Azt azonban sikerült kiderítenünk, hogy ugyanazon cég működtette az Irish Pubot, amely számlázta továbbtanuló diákunk, Pogár Gabriella akkori tanítóképző főiskolás hallgató, jelenlegi magyarfalusi magyartanár étkezési költségeit is.
Megjegyezzük, hogy a továbbiakban nem kívánunk reagálni semmiféle vádra, felvetésre, nem tartjuk helyesnek és célravezetőnek, hogy saját kormányunkkal vitába szálljunk, magyar emberek vagyunk, a nemzeti érdeket nem szeretnénk sérteni. Döntésüket tudomásul vettük és tiszteletben tartjuk, elismerjük, hogy többet, jobban kellett volna kommunikálnunk, nyitottabbak legyünk. A moldvai csángók ügye ezzel a vitával már eddig is súlyosan sérült, ezt a helyzetet tovább rontani semmiképpen se szeretnénk.
MCSMSZ volt vezetői
2012.02.09.
Csango.ro

Tarló(s)hántás
Pistinek nem tetszik Attila. Igaz, nincsenek is egy súlycsoportban. Pistinek és pajtásainak nem tetszik Mihály sem. A pajtások Pistivel a púpjukon sem nyomnak annyit a latba, mint Mihály egymagában. Pistinek sok minden nem tetszik, de mit tegyünk, ő csak egy szürke inzsellér, akit a városi csínytevések löktek a felszínre, meg az, hogy a városnak már nagyon nem tetszett Gábor, aki legalább húsz évig volt osztályelső.
Mielőtt valaki nekilátna azonosítani (nem beazonosítani, ahogyan most Pistiéknél divat mindenhez hozzácsapni a be igekötőt), vajon melyik bolyais vagy dögis osztályról van szó, elárulhatom, hogy nem a barátságos erdélyi tájakon játszódik a történet. Kissé odébb, ahol plagizálnak. Nem mintha nálunk nem lenne elég plágiumvád, elég, ha csak a MOGYErósban bóklászunk, de most a székesfővárosra gondolunk, ahol plagizálnak a fiúk. Más szóval: megismétlik az 1945-1948-as, 1989-90-es döntőket.
Vágod már, haver? Megvilágosodott már a burád? Igen, arról beszélek, hogy a Pisti mérnök tarol. Szobrot irtogat, akár a gyomot. Térrendezés ürügyén elszállíttatta József Attilát, elhurcolta, máshová kívánja áthelyezni gróf Károlyi Mihály szobrát. (Akit mellesleg Trianonért okolnak, holott a szerződés megszületésekor már régen száműzetésben élt, éppen Horthy Miklós kormánya írta alá a szégyenletes okmányt nemzetközi kényszer hatása alatt.) Szóval fontos, hogy a székesfővárost ne rondítsák el a magyar haladás és demokrácia jelképes alakjai. A jó irodalomé sem. Gondolom, nemsokára eltávolítják Raoul Wallenberg szobrát Budáról, majd József Attilát kiemelik a tankönyvből és száműzik a tantervből, helyette p.o. beteszik Vízváry Mariskát, aki mégiscsak művészember volt, színésznő és az össznépi zabát jobbnál jobb (nem balnál balabb) falatokkal gazdagította, hadd Kövéredjen a nép s az ország.
Ha már a pártpolitika belekottyintott a szellemi életbe, a történelmet és jelképet átrendezi, miként a komcsik is tették hét évtizeddel ezelőtt, ne feledkezzünk meg Kossuth Lajos szobrának eltávolításáról sem. Miként azt Gerő András történésztől is tudjuk, nem ez a szobor állott a keresztény kurzus idején a parlament előtt. És egyáltalán Kossuth gyanús, ugyanis nem vett részt a magyar életben 1849 után, hanem élte nagyobbik felét a szabadkőműves, rohadt liberális Nyugaton töltötte, az emigrációból agitált a kiegyezés és a fennálló Ferenc József-i rendszer ellen. Ha már akkor lett volna IMF, nos, minimum annak az elnöke lett volna.
Szóval tarolós Pisti szoborritkításba fogott, amit más hasonló akciók is követni fognak, amivel helyreáll a régi rend a székesfővárosban, és végre megszabadulhat Pest, Buda és Óbuda a bűnös jelzőtől.
Bár én tamáskodom: József Attila szobra újra méltó helyen fog állni nemsokára, miközben régészek azért túrják fel a Kossuth teret, hogy kiderítsék, ki is az Tarlós Pisti, a kultúrbarbár?
Sebestyén Mihály. Népújság (Marosvásárhely)

Budapesten „vendégszerepel" Jakubinyi György
Idén Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mondja a szentbeszédet az augusztus 20-i Szent István-napi ünnepi szentmisén. A budapesti Szent István-bazilika előtti téren Erdő Péter bíboros és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai mutatják be a szentmisét.
Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hivatalának közleménye szerint az eseményre, amelyen jelen lesz Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius, meghívták mások mellett a közjogi méltóságokat, a kormány, illetve a diplomáciai testület tagjait, továbbá a parlamenti pártok reprezentánsait.
A szertartás Szent Jobb-körmenettel zárul, amely a Szent István tér-Zrínyi utca-Október 6. utca-József Attila utca-Széchenyi tér-Zrínyi utcán haladva tér vissza a bazilika előtti térre. A körmenetben az ereklye előtt az Apostoli Szentszék által elismert szerzetes- és lovagrendek, az apostoli élet társaságai, valamint a plébániák zarándokcsoportjai vonulnak.
I. Szent István király testét halála után az eredeti szarkofágból kiemelték, hogy a fehérvári bazilika padlója alá rejtsék, és ekkor jobb karját levágták. Ereklyeként a fehérvári káptalan kincstárába került, ennek őre, Merkur a Szent Jobbot eltulajdonította és családi monostorában, Biharban helyezte el, ahonnan a XV. században Székesfehérvárra, majd Raguzába vitték.
Mária Terézia szerezte vissza az ereklyét 1771-ben. A Szent Jobbot ünnepélyesen Budára hozták, és 1777-ig az angolkisasszonyok rendjének gondjaira bízta a királynő. 1865-től 1944-ig az Esztergomi Főegyházmegye papsága őrizte a budavári királyi palota Zsigmond-kápolnájában. A II. világháború végén külföldre vitték, majd egy amerikai katonai küldöttség közvetítésével került vissza Magyarországra. 1945-től a budapesti angolkisasszonyok templomában őrizték a Szent Jobbot.
Maszol.ro

Marossárpataki huszárbál – nyolcadszorra
I. Apafi Mihály mellszobrával bővült a marossárpataki szoborpark
Tizennyolc fejedelem mellszobra fogadja immár a marossárpataki szoborparkba látogatókat. Miholcsa József legújabb alkotását, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem mellszobrát szombaton avatták fel, az eseményt huszárbál követte.
A szemerkélő esőben gyülekeztek szombat délután Marossárpatakon, az erdélyi fejedelmeket ábrázoló szoborpark előtt a huszárok. Az idei bál szervezői, a Göndör Rezső kapitány vezette 15. Mátyás-huszárok mellett Csontos János hadnagy vezetésével képviseltette magát a debreceni 2-es huszárezred, a Szász Dénes hadnagy vezette székelyudvarhelyi huszárezred, András Zoltán kapitány Gyergyóból, de ott voltak a havadi és szovátai huszárok, a sáromberki lovasok, a Turulmadár Hagyományőrző Csoport. A lovasfelonulást követően avatták fel Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotását: I. Apafi Mihály, Erdély fejedelmének mellszobrát. Az erdélyi fejedelmeket ábrázoló emlékparkban ez a tizennyolcadik mellszobor, a művész pedig érdeklődésünkre elárulta, jövőre elkészül II. Apafi Mihály és Székely Mózes, "az egyedüli székely fejedelem" szobraival is. "Igyekeztem a kerek évfordulókra elkészíteni a szobrokat, ezért választottam idén az 1632-ben született I. Apafi Mihályt. Mintegy tíz évvel ezelőtt képzeltem el, hogy 20 választott erdélyi fejedelem szobrát elkészítem, ebből immár 18 megvan, jövőre be is fejezem a parkot. A tervezettől kissé eltértek, hiányosságnak tartom, hogy a hét kiemelt, fontosabb fejelem félkörében üres maradt a tér, úgyhogy amint belépünk a park kapuján, a fejedelmek háttal állnak, ezért oda még kíván valamit a szemem... Először egy nagy, nyers sziklára gondoltam, hogy jelképezné a sziklaként porló maroknyi székelyt, utána egy haranglábat. Ha már idén nyáron elkészítettem Szent László szobrát, aki Erdély védőszentje, akkor meg kellene a Boldogasszonyt is mintáznom, aki a Kárpát-medence és a magyarság védőszentje. A parkra tekintve megnyugtató érzésem támad: nem éltem hiába" – mondta a művész.
Az ünnepségen Kovachich Horváth Ignác huszárezredesre és a 164 éve lezajlott marossárpataki csatára emlékeztek, I. Apafi Mihály fejedelemről Farkas Ernő történelemtanár beszélt. "Huszonkilenc évig volt a török és a Habsburg-ház között manőverező kis állam fejedelme. Erdélyi sors: sem itt, sem ott... 1661-ben Ali pasa ültette fejedelmi székbe, ami sokáig és sokak számára negatív képet festett a fejedelemről. A valóság összetettebb, bonyolultabb. Apafi okosan, diplomatikusan kezdett politizálni, építkezni. A magyar főurakat egyesítette, és nem vált a törökök bábjává. 1661-ben hozzákezdett a felégetett Gyulafehérvár újjáépítéséhez, és ha már építkezésről van szó, akkor érdemes megnézni a romosan is szép erzsébetvárosi palotát, a felújított fogarasi illetve balázsfalvi palotát, vagy akár a radnótit. Sokat köszönhetnek Apafinak az erdélyi örmények, mert 1685-ben Erzsébetvárosban letepedhettek, és ők is gyönyörű épületeket hagytak az utókorra. A sóbányászat fellendítése, a görgényszemtimrei papírmalom újraindítása, a posztógyártás fellendítése fűződik a nevéhez, iskolapolitikája is jelentős: a karteziánus szellemben nevelt fejedelem a gyulafehérvári iskolát Enyedre telepítette 1662-ben, nyomdáról, anyagi háttérről gondoskodott, támogatta a fogarasi román iskolát – toleranciának nevezik ezt a magatartást. Misztótfalusi Kis Miklóst is támogatta a kolozsvári nyomda felállításában. A XVII. századi európai politikai események behatárolták a fejedelem mozgásterét, a törökök térvesztése az osztrák hatalom felerősödését hozta, Erdély államisága veszélybe került, Buda visszavétele és a pozsonyi Országgyűlés a császári erőknek kedvezett. 1688-ben elhunyt felesége, a fejedelem fizikailag, lelkileg nehezen viselte a többoldalú megpróbáltatásokat. 1690-ben halt meg, Erdély elvesztésének tudatában. Tragikus személyiség volt, nem élt hiába" – mondotta róla Farkas Ernő. A szobrot Stupár Károly lelkipásztor és Pál atya áldották meg, koszorút helyezett el az önkormányzat és a Marossárpatakért Egyesület nevében Berekméri Edmond valamint Módi Attila.
A szoboravatást huszárbál követte, a megfelelő hangulatot a vajdaszentiványi zenészek biztosították. Az ünnepség keretében vetített könyvbemutatóra, a marokkói nemzetközi lovasnapokról való beszámolóra is sor került, a program szerint éjfélkor bálkirálynő- választást tartottak, majd tánc, zene és nótázás volt – hajnalig.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Ki volt Tatrangi Dávid?
Jókai Mór A jövő század regénye című művét 1872–74-ben írta, miután többször is meglátogatta Erdélyt. A történet 1952-ben kezdődik, és 2000-ben ér véget, főhőse a székely Tatrangi Dávid, aki a regény végén légjáróival menti meg a Kárpát-medence népét.
A kommunista magyar kultúrpolitika meggátolta, hogy Jókainak ezt a regényét a magyar olvasók új kiadásban olvashassák. Mindez szándékosan történt, hiszen e regényben Jókai minden társadalmi utópiája ellenére megjósolta a huszadik századnak azokat a borzalmait is, melyeket az ateista-kommunista Oroszország idézett elő Magyarország megtámadásával, saját népének kiirtásával.
Itt említhető akár Boszniának Szerbia által történt bekebelezése vagy a szerb–magyar háború is. Magyarország talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.
Magyarok a legszélső határszélen
Jókai a következőket írja: „Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely. Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép. Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen.
És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenekfelett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.
Földjét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet… Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él.
És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei.
A 19. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem. És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél.”
Ha ma megkérdezem székely barátaimat, elmondják, hogy Erdély az elmúlt 90 évben elbalkanizálódott, a székely falvakban megjelentek az idegen kocsmák, és bizony egyre több a kevert vérű ember. De még mindig elegendő ősi erő, becsület, önérzet van, hogy megálljt parancsoljon a további süllyedésnek. Még sok kis Tatrangi Dávid van a ma már az egész Földön szétszórtságban élő székelység között, hogy elkezdje az ősi múltra és hitre épülő jövőt építeni. Elindítsa az egész magyarságot azon az úton, hogy küzdjön, munkálkodjék, tanuljon, és hátrányaiból is előnyt kovácsolva az igazságosság, kölcsönösség, méltányosság jegyében legyen a Kárpát-medence a tudásból eredő megértés, a megértésből fakadó szeretet hazája.
A nemzettudat szintje
Kiről is mintázta Jókai Tatrangi Dávidot? A Tatrangi családnévként is ismert volt a Barcaságon. Az uzoni nép emlékezetében élénken él a Tömösi-szorost élete árán védelmező lelkészük, Sükösd Sámuel hősi emléke, Tatrangi György „gyalogkatona” fia (született 1797. október 3.), az 1848–49-es szabadságharc résztvevője. Tatrangi Sándor és neje, Benke Juliánna 1857-ben végrendeletileg vagyonukat iskolaépítésre adományozták.
Ennek az iskolának a mai utódja a Tatrangi Sándor Általános Iskola Uzonban. Tatrangi Pál András (Tatrang, 1886. szeptember 25. – Brassó, 1971. december 21.) költő, novellista családneve felvett családnév, akár csak a Zajzoni Rab Istváné. Tatrangi János 1731–1759 között Szemerja-Sepsiszentgyörgy református lelkésze volt, Tatrangi József pedig 1760– 1767 között Gidófalván református lelkész. Torján is ismert a Tatrangi családnév. Neves írónk, Jókai Mór Martin Lajos (Buda, 1827. augusztus 30. – Kolozsvár, 1897. március 4.) matematikusról, feltalálóról, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról (képünkön) mintázta a jövő magyarságmintaképét.
A Ferenc József Tudományegyetem tanáraként Magyarországon ő volt az első, aki a repülőgép, illetve a kormányozható léghajó elméletével foglalkozott. Elsőként javasolta a csűrőfelületek használatát a repülőgép kormányzásánál. Konstruált egy helikopterszerű, kerékpármeghajtással működő szerkezetet, amely hat méter magasra emelkedett. A modell ma a kolozsvári történeti múzeumban található. Külföldről több ajánlatot kapott szabadalmának megvásárlására, de magyar hazafiként nem volt hajlandó találmányát idegen országnak eladni. A jelképes hat méter felemelkedés a magyarság tudati szintjének a megemelését jelenti. Ez a tudatosodási folyamat tényleg megmentheti a Kárpát-medencét.
Egy másik kérdés az, hogy Jókai honnan vette, és miért pont a Tatrangi nevet adta főhősének? Jókai 1853-ban meglátogatta Belső-Erdélyt és a Székelyföldet, és 1884-ben Országgyűlési képviselőként Sepsiszentgyörgyre és környékére utazott, mindkét alkalommal a Barcaságot is érintve. Jókai Brassót először 1853. május 25-én, majd 1884. április 22-én látogatta meg, nyilván Hétfalut se hagyta ki. 1853-ban Zajzoni Rab István – a Honterus-gimnázium érettségi előtt álló diákjaként – a Csukás-hegységben bujdosott a brassói szász terror elől. Költőnk Jókait a következő verssel köszöntötte: „Téged, kit halhatatlanság / Fennhordoz szárnyain, / Üdvözölünk, honfiú, ezerszer körünkben! / Kit kísérnek az istenek / Babéros útjain, / Helyt adunk buzgóan elvérző keblünkben! / Rabok vagyunk és fia én / A rabság népének, / De boldog ily napon, újul az életünk, / S a kínos lánc tágulni kezd, / Egy honfi fényének / Ha kevés ideig üdvében élhetünk. /Oh, mit szabad, mit adhatunk / Ha tőlünk távozol, / Hogy eszedből soha ne múljon emlékünk? / Te szív! Egy könnyet s szent fohászt, / Mit mélyen hordozol, / Áldozz a honfinak, ez egy szabad nékünk.”
Zajzoni életében megjelent három könyvében nem szerepel ez a vers. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy Zajzoni diákként találkozott Jókaival. Diákkorában két kéziratos kötetnyi verset írt, ebből szavalt iskolástársainak és a körútjain. Mindkét kötet elveszett. Az egyik kötet Olosz Katalin segítségével került elő 1996-ban a kolozsvári egyetemi könyvtárból, és ebben található a még nem publikált fenti vers. Zajzoni másik kéziratos kötete még nem került elő. Az 1848–49-es forradalom után Zajzoni írásaiban mindig tiltakozott az ellen, hogy az osztrák terror hatására a magyar társadalom külföldi, számunkra semmitmondó írók műveit olvastassa, ahelyett, hogy a hazai írók munkáit részesítse előnyben, többek közt a Jókai könyveit. Arany János mellet Jókai is szerette és tisztelte Zajzoni verseit és személyét.
Elkallódott levelek
Jókai beavatott, az ősi magyar táltosok tudásával megáldott író volt. Barcaságon jártakor megismerkedett a hétfalusi csángóság történetével, írásaiban ő említi először a női boricát, ami azóta kihalt, csak a férfiváltozata maradt meg. A hétfalusi csángóságot a székelység egyik legősibb ágának tekintette, és főhősének pont innen választotta a Tatrangi nevet, mert Jókai tudta e név ősi eredetét. Útleírásában így vall: „Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bodzai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye.
Körös-körül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tűnik elő a Kapri-előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótól; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátanak föl a zöld fák közül; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, amíg a hegyek közül kijut zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból, a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalu, messze elnyúlt utcájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, ahogy a nap rásüt, Tatráng, éppen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, s meszsze, igen messze belátszanak nagy sötéten, ködösen Brassó falai, s akkor még jó karban lévő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola.
A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, nyugat felé eső bástyája meredek sziklára van épülve, honnan éppen a házak tetejére eshetik le az ember egypár száz ölnyi magasból.” Dávid Gyula kutatásaiból megtudjuk, hogy a családi hagyomány szerint Tatrangon és Zajzonban is megfordult Jókai. Erről állítólag ő maga is mesélt Istók János csángó szobrászművészünknek, aki a szobrát készítette. Úgy tudjuk, hogy Jókai-levelek is voltak a hétfalusi csángó ismerősöknél, ezek a történelmünk viharában elkallódtak. Érdekelne, hogy kik voltak Jókai ezen csángó ismerősei. Sajnos erre még nem tudunk válaszolni, de hátha a jövőben előkerülnek ezek a hiányzó adatok is.
Tatrang mint bölcső
Több írásomban foglalkoztam már a Tatrang név eredetével, lássunk egy kis ízelítőt belőle. A barcasági csángók őstörténetének megértésében a legfontosabb a Tatrang név értelmezése. A barcasági Tatrang egyben falu, folyó és völgy szent névazonossága, egy nép ideális élettere, bölcsője. Tatrang és Tatrangi családnévként is ismert. Üzbegisztánban szintén található egy Targan (Tatrang), ami egy egész hegyoldal és településrész. Tatrangol alakban található folyó Afganisztánban. A negyedik Tatrang Ujgurhonban található, a mai Kína területén. Ha a magyar ősnyelv szerint vizsgáljuk a Tatrang (Thatrang, Tathranl) nevet, akkor azonnal szembetűnik a Tatra + ng szóösszetétel.
Az utolsó szórész -ng = nagy jelentéséből: Tátra-nagy jelentést adhatunk neki mai hangalakkal. Most már csak az a kérdés, hogy mit jelent a Tatra fogalomrész. Mivel nem tűnik ki, hogy a nagy szórész mire vonatkozik, vagyis az alanya, fel kell tételeznünk, hogy az első szórészben van elrejtve. Ha tovább etimologizáljuk, akkor a Tat-rang felbontáshoz jutunk. Ismét a második szórész ismerős, mégpedig ra-ng formában, amiből egyértelmű, hogy a Rá Napisten és a nagy szavak összetételéből képződött, így a Rá-nagy = Nagy-Napisten szolgálata az, ami rangot jelent az életben.
Már csak a Tat szórészt kell megfejtenünk az eredményhez. Mégis melyik ősi szavunkkal vethető össze ez a szórész: Tátos, Táltos, vagyis egy ősi papi fogalommal. Ebből kiindulva csakis vallási eredetű fogalommal állhatunk szembe. De ha ómagyarul gondolunk e fogalmunkra, azonnal a tát = kitátja a száját, vagyis a papi igehirdetésére. De átvitt értelemben a kitát megfelel a magas helyeken és hegycsúcsokon az égiekhez, közvetlen a napistenhez imádkozó ókori pap szájához, amit kitát annak érdekében (tátott szájú), hogy a Nap fénye beleszálljon az ő lelkébe, és amit majd közvetít az igehirdetéskor a hívőivel.
Nos innen érthetjük meg a Tártra-hegység fogalomképződését. De hasonló eredetűek a kitárul, kinyit, tárt kapuval vár stb. fogalomtársításaink. Ide kapcsolódik a tata, azt a kort megért nagyapa, aki élettapasztalata által bölccsé vált. Erdélyben még ismert a tanor fogalma, a kerek templom kitárt (nyitott) kapujával, mint ahogy az ilyen templomokban tanított a tanár (táltos). A Tátra-hegység a napistenhez kitát, kitáruló vagyis nyitó fogalomértelmezésből eredt ősi szóképzésünk. Hiszen az ősi templomok mindig magas helyekre épültek. Valahogy a napistenhez tartozás terméke a folyó vagy völgy, de akár mint helységnévként a Tatrang fogalma (Tátrához tartozó). Lehet, hogy a Tátra-hegység lakói is ugyanazon népek lettek volna? Még létezne az égi nő értelme is.
Még a That vagy a Tath forma mutat azonosságot az egyiptomi Tót = Thóth mint tudós pap szóképzéssel. Összefoglalva Tatrang jelentése: Nagy napistenhez-tátó (nyitó) hely. A négy ismert Tatrang (több is lehetett) a Tatrang főtáltosok, beavatott magyar papi kaszt megnevezése és szálláshelye, mágusközpontja volt, melyekre jellemző volt a folyó, a völgy, és a szakrális épület, ami köré kialakult a település és a jövő. Tatraing rovó táltos volt: „Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra.
Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték, és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.” (5. Arvisura, Tatraing rovása Kr. e. 3965–3947.) Tatrang főtáltos volt Ujguriában (Turfán, és Karaul vidék) i.e. 146-ban (más források szerint i.e. 216-ban), és az ő testvére volt Karaul kán, akinek szintén táltosi szerepe volt. Tatrang a már említett Vu-Ti császártól egy szakrális köntöst kapott, amit az év négy időszakában a sorra kerülő ünnepeken, szertartásokon használt. A köntösön látható az oltalmazó égi sátor, amely átöleli a napot és a holdat.
A köntös maradványát és másolatát ma is őrzi Karaul (Horváth János, meghalt 2009. december 18-án) magyarországi megőrző tokmak táltos, az aranykopjások fővezére, aki a fenti állításokat 2009. augusztus 24-én Buzsák-Tatárváron a cikk írójának személyesen megerősítette. Karaul kán a Loknor (Turfán, Ujguria) vidék őrvonalai mentén Tatrang (Tátrang) főtáltossal őrtornyokat, őrvártákat építettek, melyek a híradáson kívül a környék éjszakai ügyeletét is biztosította. A brassói Warte-hegy (Honvéd), szintén egy ilyen őrvár, őrvárta, szemben a Cenk mágusközponttal.
Tatrang és Karaul családjából származik a tüskehajú Dzserep, a leghűségesebb aranykopjás. Tatrang főtáltos őrvonala és mágusközpontja a Tátra-hegységben is megtalálható, a Tátra ezek szerint a Tatrang névből ered, hatalmasat, főt, fontosat jelent. A Tátra, a Barcaság és a Kárpát-medence több helységében található Hétforrás, ami különleges energiaközpont, gyógyítóhely. Tatrang főtáltos szerepköréhez a gyógyítás is hozzátartozott. Tatrang főtáltos a regös, a gyógyító, a révülő, a csatabűvölő (garabonciás), a baksa (tanuló, segítő) sámánok, valamint a rimalányok (táltoslányok) képzésével is foglalkozott.
Mindezek ismeretében most már érthető, hogy miért adta Jókai főhősének a Tatrangi családnevet. Hétfalusi csángóként köszönjük Jókainak, hogy ennyire szeretett minket, és bízott bennünk. Az utókor hálájának az lenne a legszebb jele, ha minden csángó és székely család megvásárolná, és el is olvasná Jókai összes könyvét. 
Bencze Mihály
Krónika (Kolozsvár)

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Mikor született Mátyás király?
1443. február 23-án, vágjuk rá. A szülőházán elhelyezett emléktábla szerint viszont március 27-én.
A történetírók véleménye sokáig eltérő volt. Nem csupán Mátyás király születése napját, hónapját, hanem évét illetően is. Jeles történettudósaink, mint Katona István, Pray György, Horváth Mihály, Szalay László, a Hunyadi-kor kiemelkedő kutatójával, gróf Teleki Józseffel együtt, a XIX. század végéig mondhatni egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy Mátyás 1443-ban született.
Ezzel szemben a király halálának 400. évfordulóján, 1890-ben Fraknói Vilmos, különböző forrásokra hivatkozva, Hunyadi Mátyás király élete: 1440–1490. (Magyar történeti életrajzok) című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy nem 1443-ban, hanem 1440-ben látta meg a napvilágot. Véleményét a magyar tudományos élet elfogadta és évtizedekig kitartott mellette. Ez az esztendő a történészektől az iskolai tankönyvekig általánosan elfogadott lett. Még véletlenül sem közölt senki 1443-at. A századokig fönnmaradt hagyományt, az ezen alapuló felfogást kiszorította az új vélemény.
Érdekes, hogy azokat a forrásokat, amelyek alapján Fraknói 1440 mellett állt ki, egy-két kivétellel már Katona, előtte pedig Kaprinai István jezsuita történész (1714–1785) – aki hitszónokként, tanárként a rend kolozsvári házában is tevékenykedett – szintén ismert, mégis mindketten kitartottak 1443 mellett.
A Mátyás szülőházán Fraknói könyvének megjelenése előtt egy évvel, 1889-ben elhelyezett emléktáblán még 1443 olvasható. A két év, 1440 és 1443 közül természetesen csak az egyik valós. 1943-ban, a király születésének 500. évében, Guoth Kálmán (1912–1949), 1941 decembere és 1944 decembere között Kolozsvár főlevéltárnokaként vállalkozott a kérdés tisztázására. Megvizsgálta a fönnmaradt forrásokat, hogy kiderítse, melyek a hitelesek, és melyek a tévesek.
Keletkezésük időrendjében vette számba a forrásokat.
1. Thomasi velencei követ 1458. január 24-én, Mátyás királlyá választásakor azt jelentette a dózsénak, hogy az új király körülbelül 18 éves (giovane de anni circa 18).
2. Giovanni de Ulissis, a milánói herceg követe a császári udvarnál, 1458. február 18-án Németújhelyről (később Bécsújhely) azt jelentette, hogy Mátyás húszéves.
3. Aeneas Sylvius 1458. március 9-én Rómából – valószínűleg Carvajal [karvahal] pápai követ jelentése alapján – azt írta egyik barátjának, hogy Magyarország új királya, Mátyás, 18 éves. Másutt viszont egykorúnak említi V. Lászlóval.
4. Az 1463. évi pápai követjelentésben az olvasható, hogy Mátyás akkor, mikor V. László magával vitte Bécsbe – 1457 májusában –, 16 éves volt.
5. A németül Lausitzben, az ott lakó szorb – szláv – lakosság nyelvén Luzsicában, az Odera bal partján fekvő, németül Görlitz, szorbul Zhorjelc város 1469-ben követeket küldött Boroszlóba (lengyelül Wroclaw, most Lengyelországban). Útjukról a követek naplót írtak. Ebben az áll, hogy június 1-jén érkeztek Boroszlóba, meglátogatták az ott időző pápai követet és megkérdezték tőle, hány éves lehet Mátyás király. A pápai követ azt válaszolta, hogy harmincadik évében van.
6. Dlugosz János lengyel történetíró több ízben járt diplomáciai küldetésben Magyarországon. Historica Polonica című terjedelmes munkájában, amelyen 1460-ban bekövetkezett haláláig dolgozott, azt írja, hogy királlyá választásakor Mátyás 13. évében volt.
7. Galeotto Marzio, latinosan Galeottus Martius, 1485 körül keletkezett munkájában kétszer is azt írja, hogy királlyá választásakor Mátyás 14 éves volt.
8. Petrus Ransanus 1487 és 1490 között írt munkája szerint Mátyás 1458-ban, mikor királlyá választották, 15. életévében járt.
9. Helias Lampridus Cervinus raguzai humanista 1490. május 4-én, Mátyásról tartott emlékbeszédében azt mondta, hogy a nagy király 1443. február 23-án született.
10. Antonius Bonfini Rerum Hungaricarum Decades című, 1486 és 1495 között írt munkájában háromszor is utal Mátyás életkorára. Megválasztásakor 17 évesnek, 1468 tavaszán 27 évesnek mondja. 1490. április 6-án, halála napján viszont 47 évesként említi.
11. Heltai Gáspár szerint Mátyás 1443. március 27-én jött a világra. Tőle származik a király óvári szülőházán 1889-ben elhelyezett emléktábla születési időpontja.
A források adatai tehát meglehetősen eltérők. Sőt, egyazon szerző, Bonfini is három eltérő évet említ. Melyik e három közül a legelfogadhatóbb?
Bonfini 1486-ban jött Magyarországra. Így 1458-ban nem volt jelen a királyválasztáskor, ugyanígy az 1468. évi csehországi hadjárat idején sem. Azt azonban, minthogy a királyi udvarban élt, pontosan tudta, halálakor hány éves volt Mátyás. Első két adata valószínűleg úgy született, hogy Mátyásnak a halálakor betöltött életkorából, a 47 évből Bonfini levonta az 1458, illetőleg az 1468 és 1490 között eltelt éveket. És közben tévedett. Erre utal az, hogy az 1458-ra és 1468-ra vonatkozó életkor meghatározása ellentétes egymással, és mindegyik külön-külön ellentmond hiteles tudósításának, annak, hogy Mátyás 1490. április 6-án bekövetkezett halálakor 47 éves volt.
Bonfini följegyzéseiből tehát egyedül az utolsó a megbízható. Vagyis Mátyás 1443-ban született.
A görlitzi követek naplója is ellentmondó adatokat tartalmaz. Ugyanis ha Mátyás június elseje után született, és 1469. június 1-én életének harmincadik évében járt, akkor 1439-ben született. Ha viszont június 1-e előtt, akkor a követek följegyzése 1440-re utal. De mivel a források, melyek a király születésének hónapját is közlik, februárt és március említenek, a görlitzi követnapló adata 1440-re vonatkozik.
Ezek után, februárt és márciust véve a születés hónapjául, a források adatait csoportosítsuk évek szerint. Mátyás tehát születhetett:
1. 1438-ban – Giovanni de Ulissis szerint.
2. 1440-ben – Thomas, Aeneas Sylvius és a görlitzi követek naplója szerint.
3. 1441-ben vagy 1442-ben – az 1463. évi pápai követjelentés szerint.
4. 1443-ban – Galeotto Marzio, Ransanus, Helias Lampridus Cervinus, Bonfini Antonius és Heltai Gáspár szerint.
5. 1445-ben – Dlugosz szerint.
Ebből kiderül, hogy csak 1440 és 1443 jöhet számításba. Mégpedig azért, mert a források többsége, mennyiségileg és minőségileg egyaránt erre a két esztendőre utal. Giovanni de Ulissis az eseményektől távol élt, tudósítása hallomáson alapulhatott. Az 1463. évi pápai követjelentés egy öt évvel korábbi eseménnyel kapcsolatban szerepel. Dlugosz tudósítása eleve téves, Mátyás nem születhetett 1445-ben, mert egy 1444. július 3-án kelt oklevél két ízben is említést tesz róla. De Dlugosz, tévedése ellenére, inkább 1443 javára bizonyít.
A kérdés most már az, hogy 1440-ben vagy 1443-ban született Mátyás király.
Fraknói 1440 mellett érvelve azt mondja: „Mindent összevetve a születési évre nézve Thomasi és Aeneas Sylvius följegyzését kell a leghitelesebbnek tekinteni, a hónapot és a napot illetőleg pedig a raguzai szónokot.” Vagyis Helias Lampridus Cervinust. Ez az érvelés azonban nem helytálló, ugyanis ha a raguzainak az évre vonatkozó tudósítása nem fogadható el, miért fogadható el a hónapot és a napot illetően. Fraknói azt sem mondja meg, miért Thomasi és Aeneas Sylvius följegyzését kell a leghitelesebbnek tekinteni. Az időrendi csoportosításból viszont arra következtethetünk, hogy Fraknói a legkorábbi források alapján döntött 1440 mellett.
Ezzel a véleményével minden 1443-ra vonatkozó adatot tévesnek tekintett és elvetett. De vajon elképzelhető-e, hogy ezek szerzői, akik Heltai kivételével Mátyás kortársai voltak, valamennyien tévedtek? Különösen Galeotto, Ransanus és Bonfini, akik évekig Mátyás közvetlen közelében éltek, gyakran voltak vendégei és bizalmát élvezték.
A kérdés tisztázása végett külön-külön szemügyre kell venni minden forrást.
Az 1440-re utaló források mind követjelentések vagy követjelentéseken alapulnak. Thomasi és Aeneas Sylvius értesítése figyelemreméltó, mert a legkorábbi időpontról, fontos eseménnyel, a királlyá választással kapcsolatban, egyidejűleg tudósítanak. Az 1469. évi görlitzi követnapló is ugyanazt állítja, mint Aeneas Sylvius, és meglehet, hogy miután a pápai követ a forrás, ez is ugyanonnét, vagyis Carvajal követ jelentéséből való, mint Aeneas Sylvius tudósítása.
Thomasi tudósítása 1458. január 24-én, mint mondja, a királyválasztás napján kelt. De Mátyás ekkor még Prágában, Podjebrád fogságában volt, és csak február 14-én érkezett Budára. Így a két pápai követ Thomasitól származó adataiból világosan látható, hogy Mátyás életkorát hallomásból, becsléssel állapította meg.
Születése pontos idejének meghatározásánál figyelembe kell vennünk a csillagjóslást, amit ma szélhámosságnak tartunk. De nem tekinthetünk el attól, hogy a horoszkópok adatainak megbízhatósága nem attól függ, hogy ma hiszünk-e a csillagjóslásban vagy sem, hanem attól, hittek-e benne annak idején, s hitt-e Mátyás király, aki a horoszkópokat készíttette.
Trónra lépése után, számtalan baja közepette, a király egyik fontos gondja az volt, hogyan szerezhetne magának udvari csillagjóst, asztrológust. A raguzai csillagászt, Gazulo Jánost akarta megnyerni magának, de ő korára hivatkozva, nem vállalta. Helyette a lengyel Ilkus Márton lett udvari csillagjósa. Galeottus szerint idővel maga Mátyás is jártas lett ebben a „tudományban”, s ezért „rex et astrologus”-ként említi.
Mikor Mátyás a titokzatos jövendőt akarta kifürkészni, tőle telhetően a legpontosabb adatokat közölte asztrológusainak. Horoszkópjai pontosságához így nem férhet kétség. A Szadeczky Lajos által megtalált krakkói horoszkóp Ilkustól, Mátyás udvari asztrológusától származik, s ebben Mátyás születési éve 1443. A Huszti József által a vatikáni könyvtár egyik kódexében fölfedezett horoszkóp még pontosabb adatot tartalmaz: 1443. február 23., 15 óra 7 perc, 34 másodperc. A készítő hozzáteszi, a másodperc csak föltevés. Ebből következik, hogy a többi adat viszont pontos.
Ez azonban a csillagászati időszámítás szerinti adat. Ami polgári időre átszámítva 1443. február 24., 3 óra 7 perc. A csillagászati nap déli 12 órakor kezdődik, míg a középkori polgári időszámítás általában napkeltétől számította a napot. Innét a különbség.
Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a források túlnyomó többsége, beleértve a leginkább hitelt érdemlőket, 1443-ra utal. Nem azért, mert közvetlen egymástól vették volna adataikat, hanem azért, mert valamennyien egyetlen forrástól származnak. Mátyás királytól. Annak eldöntésére tehát, hogy Mátyás mikor született, ő maga a legilletékesebb. Eszerint a nagy király minden kétséget kizáróan 1443. február 24-én 3 óra 7 perckor, Mátyás-nap hajnalán látta meg a napvilágot. Tegyük hozzá, Kolozsvárt, Méhfi Jakab óvári házában.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár),

Moldvában csángómagyarokat tanító pedagógusok továbbképzése Lakiteleken
A moldvai csángók magyar falvaiban élő és ott dolgozó pedagógusok részére szervezett egyhetes továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola.
A képzésen 22 csángómagyar településről harminc tanító vett részt, akik a magyar nyelvet tanítják a falvak iskoláiban - mondta az MTI-nek Márton Attila, aki a tanítók szakmai munkáját koordinálja Lakiteleken, de otthon Moldvában is.
A vendégek Banána, Buda, Diószeg, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Frumósza, Gajdár, Klézse, Kostelek, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a csütörtökön záruló rendezvényre, amelynek témája az erőszakmentes kommunikáció volt.
"Mindannyian elkötelezettek vagyunk a magyar nyelv tanítása iránt, iskolában és iskolán kívül, hogy óvjuk nyelvünket és kultúránkat, mert csak ez tarthat össze minket a következő ezer éven át" - fogalmazott Márton Attila.
Hangsúlyozta: az oktatási programban a tanító a kulcsember, mert rajta áll vagy bukik a magyar oktatás a faluban, mert neki kell megtalálnia az összhangot a hivatalos szervekkel, a gyerekekkel, a szülőkkel.
A Lészpeden élő tanító elmondta: az ezeréves határtól is csaknem száz kilométerrel távolabb fekvő négyezer lakosú település 80 százaléka csángómagyar. A családokban a szülők még beszélik a magyar nyelvet, a hivatalokban is lehet magyarul beszélni. A távoli település alpolgármestere felvette a magyar állampolgárságot, a példáját egyre többen követik - tette hozzá.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke 2012 decemberében járt Moldvában, akkor hívta meg a moldvai magyar oktatási programban dolgozó pedagógusokat a Bács-Kiskun megyei településre.

Moldvai csángókat tanító pedagógusok Lakiteleken
Másodszor tartanak a moldvai csángók magyar falvaiban élő és dolgozó pedagógusoknak továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskolán.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke csütörtökön a népfőiskolán tartott köszöntőjében hangsúlyozta: rendkívül nagy felelősség, de egyúttal óriási lehetőség is a moldvai csángó magyarok gyermekeinek magyar nyelvre tanítása. Az ott élő magyar családok éppen csak megértik a magyar szót, a történelmi múlttal, a vallással kell felébreszteni bennük, hogy hova is tartoznak – fogalmazott. Az Országgyűlés alelnöke szerint a moldvai magyar többségű falvakban a történelmi múlttal, a mai nehézségekkel szembesülve, bizonytalanságban élnek a csángó magyar családok. A pedagógusokat arra kérte, hogy segítsenek a helyi értéktár felmérésében. Szólt arról, hogy a Lakiteleki Népfőiskola ebben az évben a moldvai, a gyimesi és a szórványban élő csángók részére kollégiumot szervez. Lezsák fontos előrelépésnek nevezte, hogy a moldvai Bákó településen népfőiskola alapítását tervezik a Kárpát-medencei hálózat keretében.
A vendégek Bahána, Bogdánfalva, Buda, Csík, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Gajdár, Kostelek, Külsőrekecsin, Lábnik, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Trunk, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a kedden záruló rendezvényre.
A Lészpedről érkezett Márton Attila programkoordinátor elmondta: 27 helyszínen 43 tanító mintegy 2200 gyerekkel foglalkozik. Fontosnak nevezte, hogy 2013 után idén is tart továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola számukra. Hozzátette: a nagyszülők egymás között az archaikus magyar nyelvet használják, sőt, gyermekeikkel is magyarul beszélnek, az unokák azonban többnyire románul beszélnek egymás között. A magyartanítás hatására egyre több fiatal magyarul beszél a másikkal, sőt, lehetőségük van Csíkszeredában magyarul továbbtanulni – tette hozzá. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy politikai kalandor

Kétszáz év, nulla fő növekedés
Az egri Eszterházy Károly Főiskola professzora, DR. GEBEI SÁNDOR A török hódoltság demográfiai következményei címmel tartotta meg előadását a nagyváradi Szacsvay Akadémián. A népesedési, elnéptelenedési folyamatok mellett Szilágyi Aladár a fejedelmi Erdély státusára, helyzetére vonatkozó véleményéről is faggatta a jeles történészt.
A törökök még jóval Mohács előtt, a 14. század vége felé be-bekaptak a történelmi Magyarország területére. Később Mátyás alatt Váradot is feldúlták. Nem beszélve arról, hogy Mohács után a déli végvárakat mind elfoglalták…
A 14. századtól fokozódik a nyomás a déli határokra. Az oszmán-törökök megjelenése évről évre ismétlődik. Nem véletlen, hogy Luxemburgi Zsigmond idején komoly építkezések indulnak a déli határvidék biztosítása érdekében. Végvárak, mégpedig kővárak épülnek, a déli határok biztonságát kell garantálniuk. De Mátyás Szerbia, Bosznia és Horvátország irányába még egy külső végvárrendszert is létrehozott. Ez jól működött addig, míg a legfontosabb elemét meg nem hódítja a török. Ez pedig Nándorfehérvár. A 15. században többször próbálkoztak vele, 1521. augusztus 29-én Szulejmán szultánnak sikerült elfoglalnia ezt a fontos végvárat. Attól kezdve nincs megállás 1521 és 26 között. A mohácsi csatáig a déli vármegyéket, a Szerémséget is elfoglalják. 1526-ban Mohács egy olyan vesztes csata, amely még nem jelentett helyrehozhatatlan vereséget. Hiszen Mohács után is maradt katonai, gazdasági ereje, sőt, európai támogatottsága Magyarországnak, csakhogy a megbomlott egység miatt nem lehetett kihasználni e támogatásokat. A régebbi magyar történetírás, az újabb is kronológiai határként mégis 1526. augusztus 29-et, Mohácsot jelöli meg a közép- és koraújkor elválasztó dátumaként. Talán helyesebb lenne Nándorfehérvár elestét tekinteni ilyen korszakelválasztó dátumnak.
Mohács után az előbb két, majd három részre szakadt Magyarország szinte állandó hadszíntérré vált…
Az én felfogásom talán meghökkentő: ugyanis kétségbe vonom, hogy valóban „három részre szakadt” ez az ország. Arra gondolok, hogy 1526 után Szulejmán szultán bevonult Budára, hadai kirabolták a várost. Amit lehetett, fölpakoltak a gályákra, és elhagyták az országot. 1529-ben, egész más szituációban, de újra Magyarországon van, Bécs ellen vonul, iszlám fölfogás szerint az úgynevezett kizil elmát, az aranyalmát le kell szakítani, vagyis Bécset el kell foglalni. Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. 1532-ben ismét behatol Magyarországra, majd kivonul. Ez az állandó ki- és bevonulás belpolitikai egyenetlenségekkel magyarázható, a Ferdinánd és János hívei közötti küzdelemmel. Nem nevezném testvérharcnak, inkább polgárháború. Ennek a következménye az is, hogy Szapolyait senki nem fogadja el Magyarország királyának, függetlenül attól, hogy őt megválasztották és megkoronázták Székesfehérváron. Az ő legitimitása a töröktől függött, ma úgy mondanánk: a fegyverek erején nyugodott, ami kitaszítottságot jelentett Európában. Szapolyainak hiába voltak komoly kapcsolatai a Jagello dinasztiával, mégsem sikerült Lengyelországot bevonnia a maga oldalán szövetségesnek Ferdinánd ellen. Ennek egyszerű az oka: 1515-ben a Jagello dinasztia és a Habsburg dinasztia családi és államszerződést kötött. Ily módon valamelyik dinasztia kihalása után egymásnak ígérték országaikat, területeiket. Ezt egy keresztházassággal is megpecsételték, tehát a két dinasztia szoros rokonságba került egymással. Szapolyai Borbálán keresztül a Jagello dinasztia Szapolyaival szintén rokonságban van. Tehát a „sógorok háborújába” nem hajlandó beavatkozni a Jagello ház. Éppen ezért Jagello Zsigmond, akit „Öreg Zsigmondnak” neveznek a lengyel történészek, nem avatkozik be egyik oldalon sem. Ez a semlegesség Ferdinánd javára billenti a mérleg nyelvét. A törökök magyarországi ki-bevonulása gyakori maradt 1541-ig, amikor Szulejmán meggondolja magát, hiszen ez a jövés-menés nincs ínyére a töröknek sem. A küzdő feleket el lehet választani, a küzdő felektől el kell venni Budát, sem egyik, sem másik kezére nem adni. Ilyen értelemben egy elválasztó korridort hoz létre a felek között, ami nem jelentette azt, hogy lecsendesedtek volna az indulatok.
Ettől a „korridortól” keletre később mégis létrejött egy harmadik, önállónak tekinthető államalakulat, az Erdélyi Fejedelemség.
Tudjuk, hogy a testamentumos urak, elsősorban Martinuzzi Fráter György az, aki esküt tesz arra, hogy Szapolyai János és Jagello Izabella csecsemő fiának, János Zsigmondnak fogja biztosítani a trónt. Magától értetődő az is, hogy a törökkel való kapcsolat, előbb Szapolyai, majd halála után János Zsigmond és Szulejmán között él és hat, a szultán a fiává nyilvánította. És ettől a pillanattól a gyámfia hatalmát, uralmát törekszik elismertetni. Ez egy furcsa szituáció, mert a királyság nem szűnt meg: keleti és nyugati félre osztódott. 1541-ben nincs még hódoltság, Buda elfoglalása még nem jelentette az első közigazgatási egység megszervezését Magyarországon. Az csak 1547-ben következik be. A budai vilajet megszületése jelenti a részekre történő bomlást. A kérdésben emlegette, hány részre is szakadt az ország. Hogy is állunk ezzel? A keleti térség mindig a Magyar Királyság részének tartotta magát, függetlenül attól, hogy Szulejmán hogyan rendelkezett, tízezer arannyal hogyan kötelezte el a maga számára e térség fölötti uralmat. Ez egy formális uralom a keleti térség fölött, mégpedig szerződésben, athnáméban rögzített formulában írták le. Hogy ez katonai megszállást jelentett volna, vagy durva beavatkozást a térség belügyeibe, erről nem beszélhetünk. Hogy a keleti térség különleges jogállását, ezt a bizonyos királysághoz való tartozást, de közben Ferdinándtól, majd Miksától való különállását megtartotta, az igenis a töröknek magyarországi jelenlétéhez kötődött. Az 1551-52-es nagy várháborúk kiváltó oka éppenséggel Fráter Györgynek a meggyilkolásával hozható összefüggésbe, aki mindvégig lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy Budát a török az ő hibája miatt foglalta el. Hisz ő mozgósította annak idején Szulejmánt Buda védelmére, és a szultán a bevonulás-kivonulás helyett az állandó ott-tartózkodást választotta. Az 1551-52-es várháború azért fontos, mert a budai vilajet mellett Szulejmán a temesvári vilajet megszervezésére is parancsot adott. Ezzel visszafordíthatatlanná váltak a folyamatok. Amit 1547-ben még lehetett esetlegesnek, egyedinek tartani, az is bizonytalan volt, hogy lesz-e folytatása, vagy nem. De 1552-ben bebizonyosodott: szó nincs arról, hogy a török ideiglenesen rendezkedett volna be. Ez már a tudatos kiépítés, a Balkánhoz való szorosabb kapcsolat, mely a Duna vonalának az ellenőrzését jelentette. A temesvári vilajetet a Maroshoz, a Tiszához, a Dunához kötődően fontos stratégiai régiónak fogja átalakítani. Ám a keleti térség jogi státuszának a keresztény világban való rendezése még nem történik meg. Nem lehet azt mondani, hogy a térségnek a királysághoz való kötődése már rendezett lett volna. Ellenkezőleg, 1556-ban, amikor János Zsigmond Izabellával Lengyelországból visszatér a török parancsára, és a 16 éves ifjút uralkodásra szólítja föl, ő a rex electus címet viseli. Ez a bizonyos „választott király”, nem koronázott, de igényt, jogosultságot fog feltételezni. Az igényjogosultság veszélyt jelent az uralkodóra. 1564-ig Ferdinánd uralkodott, őt Miksa követte. Egyelőre János Zsigmond igénye Ferdinándra jelenti a veszélyt. 1556-ról kijelenteni, hogy az Erdélyi Fejedelemség ekkor született, helytelen. Nem született meg. Miért? Mert a fejedelem címet a király nem adományozta, hanem kompromisszumként ennek a koronázatlan államfőnek átadja a jogokat, amelyek őt illették meg korábbról, az egész királyi Magyarország területén. Ez az 1570-es speyeri egyezményt jelenti. Ez János Zsigmondnak biztosítja a princeps titulust, amit mi fejedelemnek fordítunk. Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, hogy rámutassak: hogyan is állunk ezzel a két vagy három részre szakadással.
A fő hadszíntér a két nagyhatalom között szinte mindig Magyarország területe volt. Ráadásul az úgynevezett békeidőkben sem volt „béke”. Akár a határok menti, végvári csatározásokra gondolunk, akár a zsákmányszerző portyákra, a kétoldali adóbehajtásokra, számos olyan dolog történt, ami pusztította, vagy menekülésre késztette a lakosságot…
A tizenöt éves háború (1591-1606), amit nagy háborúnak szokott nevezni a nyugati történetírás, komoly pusztításokat eredményezett Magyarországon, az azt megelőző török portyák mellett. Mint említettem, az első vilajet megalakulása egy rohamtempóban kialakított végvárvonal felállítását hozta magával. Léteztek komolyabb várak, ezeket meg kellett erősíteni, Kanizsa, Veszprém, Komárom, később Érsekújvár, Kassa, majd Szatmár zárta a sort. A huszárvárakkal vagy palánkvárakkal együtt a számuk meghaladta a százötvenet. Volt, amelyikben csak néhány fős őrség volt, volt, ahol néhány tucatos, és voltak néhány száz fős állandó katonasággal rendelkező erősségek is. Ez a végvárvonal jelentette a török hódoltsággal való közvetlen érintkezést. Ez a mindennapos összetűzések időszaka és színtere. Kisháborúnak is nevezhetjük: ebbe a kisháborúba beletartoztak a néhány száz fővel indított portyázások, beletartoztak az erőszakos adóbehajtások is, mindkét oldalról, mindkét fél részéről.
Egyébként a török szandzsákbég vagy beglerbég gyakran jó viszonyt ápolt a szomszédos vármegyék főembereivel, egyikük Isztambulból virágmagvakat, tulipánhagymákat hozatott Kanizsai Orsolyának. Ez az egyik véglet. A másik a pusztulást, a falvak eltűnését eredményezi. Az Alföld több ezer falujából alig marad valamennyi.
És az egész településszerkezet szinte teljesen összeomlott…
Abszolút összeomlott. De azért tegyünk hozzá valamit. Mint említettem, sokan bemenekültek a török fennhatóság alá. Ekkor keletkeztek az igazi nagy mezővárosok. Egy Ceglédnek, egy Nagykőrösnek, egy Kecskemétnek, egy Szolnoknak a lakossága ekkor duzzad föl. Gyöngyöst, Hatvant, Szegedet vagy Gyulát is említhetem.
E korszakra visszatekintve alkothatunk megbízható demográfiai képet a magyarság helyzetéről?
A demográfiai kép gyökeresen átalakult, de nem mondhatjuk azt, hogy elnéptelenedett az ország. Egész más volt a törökök stratégiája a vilajetek megszületése után, azok adózó központokat is jelentenek. Az élükön álló bégek felelősek azért, hogy a defterbe, adólajstromba fölvett keresztények évről évre befizessék az állami adót. Ezt az adónemet öt évre határozták meg, és ami az adófizetőket illeti: akár elköltöztek, akár nem, akár elszöktek vagy elhaltak, az előre megállapított összeg akkor is érvényes maradt, a visszamaradottakra jutott nagyobb adóteher. De a török adózásnak volt egy könnyebben teljesíthető feltétele: a török általában a naturáliákhoz ragaszkodott. A török földesúrnak, aki lehetett tímár-birtokos vagy ziamet-birtokos (közigazgatási alkalmazott vagy katona), az volt az érdeke például, hogy a mustból részesedjen – nem a borból, természetesen –, részesedjen a gyümölcsből, a juhállományból, a marhából, az erdőnek, mezőnek minden begyűjtött terményéből és termékéből részesedjen. Ha ezeket külön adótételnek fogjuk föl, több mint harmincféle járulékkal, illetékkel tartozott egy magyar jobbágy a töröknek. Ebben benne volt a tűzifa is, amit a rituális fürdőnek kellett biztosítani.
Az, hogy viszonylag nem csökkent Magyarország lakossága a pusztító háborúk következtében – mialatt nyugaton népességrobbanás következett be –, nem a természetes szaporulatnak volt köszönhető, hanem a már akkor elkezdődött bevándorlásoknak, betelepítéseknek. A törökvilág alatt, után a magyarság legnagyobb vesztesége az áldozatok mellett a nemzetiségi arányok visszafordíthatatlan eltorzulása volt.
A természetes szaporodás megakadt, mert a háborúk, az éhínség és az azok következtében föllépő járványok elvitték. És addig, míg a szerencsésebb helyen fekvő országok, háborúk által kevésbé sújtott területek negyven-hatvan ezrelékes természetes szaporulattal gazdagították a népességüket, ez Magyarországon nem következett be. Az első tizenötéves háború, a „második tizenötéves háború” (1683-99-es felszabadító háború) is óriási veszteségeket okoztak, de a gyakori járványok is legalább annyi áldozattal jártak. A Rákóczi-féle szabadságharc időszakában 80-85 ezer emberre tehető az áldozatok száma. Ebben benne van az Erdélyi Fejedelemség területe is. Ugyanakkor az 1709-10-es pestisjárvány 3-500 ezer emberi életet követelt. Bercsényi egyik levelében azt írta: „nem a császár győzött le bennünket, hanem a pestis kényszerített térdre”. Kubinyi András az 1490-es évek konskripciójának alapján – Mátyás uralkodásának utolsó időszakában – 3,5-4 millióra becsülte Magyarország lakosságát. Ugyanezt a számot tudjuk kimutatni egy évszázad múltán. És még egy évszázaddal később is. Tegyünk kétszer száz évet a négymillióhoz – mintha semmi sem történt volna demográfiailag Magyarországon…
A háborúk befejezése, a Rákóczi szabadságharc lezárása után Bécsnek nagy fejtörést okozott a lakatlan területek revitalizálása. Döntés született arról, hogy magánföldesurak is hozhatnak telepeseket, biztosíthatnak kedvezményeket a betelepülőknek. Ezt azért fontos kiemelni, mert a magyar jobbágyokat nem illette meg ez a kedvezmény. A váradi püspök vagy Károlyi Sándor telepítései mind ilyen nem magyar, Biharban román, Szatmárban főleg sváb kedvezményezetteknek az érkezését fogja jelenteni. A mindenkori váradi püspök – korábban is – főleg Havasalföldről szerzett magának munkaerőt. Az 1720-as, 40-es, 60-as években folyamatos a bevándorlás. Nyárádi R. Károly erdélyi demográfus tanulmányt írt a bevándorlás dinamikájáról. A nemzetiségi, illetve a felekezeti összetétel következetes tanulmányozásával földolgozta az Erdélyi Fejedelemség demográfiai arculatát. A 18. század végére már kétmillió Erdély lakossága, a Partiumot is beleértve, ez komoly betelepítési akciókat, a folyamatos bevándorlások sokaságát jelentette. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Egészségmegőrző program a Csángóföldön
Negyedik alkalommal fordult elő, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Közegészségtani Tanszéke és a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezete szervezésében, ezúttal a Vitalion cég támogatásával, egészségnevelési programot szerveztünk a Csángóföldön. Ennek során kollégáimmal együtt (dr. Bálint József, dr. Ferencz József Loránd és Filep Róbert, Ortoprofil) tematikus egészségügyi felvilágosító előadásokat tartottunk a helyes táplálkozásról, a dohányzás (pipálás) káros hatásairól, a daganatos és a szív-érrendszeri megbetegedésekről, a helyes testtartásról. Továbbá vérnyomást és testsúlyindexet mértünk, járási és testtartási vizsgálatot végeztünk, tanácsokkal szolgáltunk, kérdőíveket töltöttünk ki az egészséges életmódról, valamint a táplálkozási szokásokról. A gyermekek egy kis ajándékcsomagot kaptak, míg a felnőtteknek tombolasorsolást szerveztünk.
A június 15-17. közötti kiszállás során mintegy háromszázötven személlyel "találkozhattunk" (főleg gyermekekkel, de szülőkkel és nagyszülőkkel is) az öt helyszínen: Ferdinándújfalu, Lujzikalagor, Klézse (Buda, Tyúkszer, Pokolpatak), Dumbravén és Külsőrekecsin. Mindenhol nagy vendégszeretettel fogadtak.
Következtetésképpen kiemelendő, hogy Csángóföld szociális gondjai nagyobb figyelmet érdemelnek a Kárpátokon túli részek, így az Erdélyben élők részéről is. Az elszigeteltség, a szegénység, a munkanélküliség, az egészségügyi biztosítás hiánya, a helyenként gyakorlattá váló hátrányos megkülönböztetés miatt keveseknek adatik meg, hogy szakszerű orvosi véleményért és ellátásért fordulhassanak, ráadásul mindezt időben tegyék. Megállapítható továbbá, hogy a vizsgált közösségekben a szokásosnál nagyobb az igénytelenség a helyes higiéné iránt, gyakori a gyermekek helytelen lábbelihasználata, és feltűnően sok a kezeletlen magas vérnyomásos és a májcirózisos beteg.
A mi hozzájárulásunk egy csepp volt a tengerben. De úgy láttam, érdemes folytatni, más helyszíneken is jelen lenni, a kínálatot bővíteni. Rendszeres szűréssel, valamint az egészségnevelő-egészségfejlesztő tevékenység kiterjesztésével esély teremtődik a helyiek életminőségének a javítására, a távolság és a szegénység által létrejött esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölésére.
Prof. dr. Ábrám Zoltán. Népújság (Marosvásárhely)

Köpecről indulva… (3.)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Elpusztulnak a magyarok maguktól is”
Az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, KALMÁR JÁNOS kandidátus, történész a 18. századi magyarországi betelepítésekről tartott előadást Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián. Beszélgetésük első felében Szilágyi Aladár a törökvilág elmúlta utáni helyzet elemzésére, az ország újjáélesztésére vonatkozó tervek ismertetésére kérte az előadót.
Ma már elfogadott, hogy a 18. évszázadot „hosszú századnak” minősítik. Hogy 1686-tól – legalábbis magyar szempontból –, Buda visszafoglalásával kezdődjön. Több forrás állítja, már ekkorára megszűnt a magyar többség Magyarországon és főleg Erdélyben.
Mennyire megbízhatóak a történelmi demográfia korabeli adatai?
Szerintem nincs közmegegyezés arról, hogy a 18. század „mikor kezdődik” a magyar történetírásban. Mert van erre példa, a tízkötetes Magyarország története a legnagyobb összefoglalásunk, az valóban ott választja el a két századot, ott vonja meg a kronológiai határt közöttük. Viszont az összes többi, azóta keletkezett összefoglaló munka továbbra is 1711-nél húzza meg a választóvonalat, amivel én nem értek egyet. A kérdés érdemi részére térve, egyáltalán nem megbízhatóak a források, nincsenek komolyan vehető, országos léptékű adatok a korabeli népesedésre vonatkozóan. Amikre támaszkodhatunk a 18. század végét megelőző időszakban, ami a középkorig visszamenően érvényes, azok az adójegyzékek. Egyházi, állami adóösszeírások, helyileg a földesúrnak fizetett adók. Csakhogy ezek közös rákfenéje, hogy csak az adótípus fizetésére kötelezetteket veszik számba. Például az adott felekezethez tartozó híveket. Másrészt tudjuk, hogy az állami adó alól a nemesség egésze mentes volt, a szabad királyi városok meg kollektíve adóztak, tehát családfőkre bontott összeírások nincsenek. A másik problematikus eleme a dolognak, hogy ezek az összeírások is csak részlegesen maradtak ránk. Úgy alakult, hogy például a peremterületekre, Erdélyre, Horvátországra nézve, csupán becslésekre vagyunk szorulva, ami óriási mértékben hordozza magában a tévedés kockázatát. A 18. század végén II. József idejében gyökeresen megváltozik a helyzet, ő készíttette az első modern értelemben vett összeírást. Alapvetően katonaállítási céllal, de ez már egy statisztikai felmérési szándékot is magában rejtett: az állami adóztatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Ahogy ez a monarchia más tartományaiban érvényben volt a nemességre is kiterjedően. A nemesség az ő halála után ezért is igyekezett megsemmisíteni ezeket az összeírásokat, hogy ne maradjon nyoma, rájuk nézve kedvezőtlen következményei ne lehessenek. Ez az a bizonyos összeírás II. József uralkodása idején, sőt az első olyan, amelyik minden korábbinál lényegesen teljesebb. Az egyetlen hiányossága, hogy Erdélyre, illetve Horvátországra nézve nem készült el. Megint oda jutunk, hogy ezekre a területekre nézve becsülnünk kell a lélekszámot.
Buda visszafoglalása után nem ért véget a hódoltsági területek visszaszerzése, hiszen még legalább harminc évig tartott… Viszont meglepően hamar próbáltak lépni, hiszen tudták, hogy a hódoltsági területeket újra kell építeni. Már három évvel Buda visszafoglalása után Kollonich Lipót elkészítette a maga tervezetét, a maga „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A Magyar Királyság berendezése) című művét, ezzel párhuzamosan más javaslatok is születtek, többek között az Esterházy Pálé, a Széchenyi Györgyé.
Miben különböztek ezek a tervezetek?
Az uralkodó, illetve a kormányzat különböző politikai csoportosulásoktól kért javaslatokat erre vonatkozóan. Esterházy Pál, az ország akkori nádora volt értelemszerűen az egyik ilyen ellaborátum készítője. Ő voltaképpen elsősorban nádorként a magyar katonaság parancsnoka is volt. Főleg a katonai szervezet átalakítására helyezte a hangsúlyt. Buda és az ország területének visszafoglalása nyomán nemcsak az addigi hódoltsági terület szűnt meg, hanem a végvárrá lett várak elveszítették a funkciójukat. Megint csak a középkori, hovatovább a Dráva menti határ védelmére kellett koncentrálni a törökkel szemben. Ez magával hozta azt a törekvést, hogy az egész katonai szervezetet át kell alakítani az új adottságoknak megfelelően. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy ugyancsak Esterházy nádori minőségével összefüggő kérdés, hogy a legfőbb bíró is – a király után – a nádor volt, aki az igazságszolgáltatási rendszernek a korszerűsítését is javasolta, ami példátlanul rossz állapotban volt. Csak alkalmanként ülésező vándorbíráskodás zajlott. Ennek jóval később lett is foganatja, de azt ő már nem érhette meg. A következő dolog, amit ő kívánt, a nádori hatáskör kiterjesztése volt. Mint a legfőbb rendi tisztségviselő, a magyar rendeknek nagyobb beleszólási lehetőséget kívánt a politikába az addiginál. Addig kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a hadiállapotra való tekintettel, a hadvezetésnek, a tisztikarnak az átlagosnál nagyobb beleszólása volt a dolgokba. De amint a háborúk befejeződnek, ez már indokolatlan, ráadásul a katonaság rengeteg visszaélést követett el, például adószedés közben. Ez is indokolttá tette a változásokat, meg a politikusok igénye, hogy ők vehessék kezükbe az ország irányítását, ne a tábornoki kar, a haditanács és annak a megbízottai. Esterházy ellaborátuma nem egy terjedelmes mű, körülbelül húszoldalnyi. Viszont a Kollonich Lipót győri püspök, esztergomi érsek vezette bizottság tervezete jó 400 oldalas terjedelmű munka.
Nemde, több területre kiterjed, mint az Esterházy-féle javaslat?
Igen. Öt nagy fejezetből áll, az igazságszolgáltatás, a katonai ügyek, a politikum, ami lényegében a közigazgatást fedi le, az egyházi ügyek mellett a legtágabb értelemben vett gazdasági ügyekre terjed ki. Ezt nyolcvan ülésen át készítették elő, másfél éves munkával. Egy bizottság együttes munkájának a gyümölcse, amelynek Kollonich volt az elnöke.
Tudtommal, egyetlen magyar tagja sem volt a bizottságnak…
Valóban nem volt magyar tagja, de Esterházy Pálnak és a magyar rendeknek odaadták véleményezésre. Lesújtó véleményt írtak róla egyébként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nézőpont kérdése is, hiszen Kollonich maga magyar főméltóság volt, Komáromban született. Ha anyanyelvét tekintve nem is volt magyar, de magyar főrend volt. Tehát Bécsből nézve abszolút megfelelt. Nem beszélve arról, hogy korábban nem csak mint főpap, hanem egy időben, mint a Magyar Kamara elnöke is működött. Tehát a gazdasági ügyekre is országos rálátása és ezzel összefüggő tapasztalata volt.
Az a bizonyos forráskiadvány, amit ön Varga. J. Jánossal közösen adott ki németül, tartalmazza az összes korábbi berendezési javaslatváltozatot?
Az ember nem mondhatja, hogy „valamennyit”, mert sose tudhatja, később mi bukkan elő. Úgy mondanám, hogy az ismerteket igen. Igyekeztünk közreadni ebben a kötetben az úgynevezett vitajegyzőkönyvet is – szinte páratlanul ritka szerencse, hogy megmaradtak –, melyben a magyar rendi bizottság, illetve a bécsi miniszteri konferencia is véleményezte, az uralkodó elnökletével.
Az örökös tartományok is beleszóltak a vitába?
Nem a tartományok, hanem az egyes miniszterek nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekkel kapcsolatban, és ezekről az ülésekről készült jegyzőkönyvek ránk maradtak. Úgyhogy lehet tudni, névre szólóan, hogy melyik miniszternek, milyen kérdéssel szemben, mi volt az álláspontja. Mindez nem minden esetben könnyen értelmezhető, hiszen minden ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt jegyzőkönyv a titkár jegyzésében született. Túl azon, hogy ez egy borzasztó, alig kiolvasható irka-firka, hiányos is. A szöveg megfogalmazója jelen volt, őt a feljegyzett szavak, utalások emlékeztették valamire, de az utókor kutatója, aki nem volt ott, nehezen tudja az odavetett szavak mozaikjából összeállítani az elhangzottakat. De a lényeg, ez ritka szerencse, hogy megmaradt.
Vélhetően a dolgok tovább is formálódtak, alakultak, kiegészültek, esetleg kompromisszumok köttettek. Bizonyára sokan örültek annak, hogy a franciákkal vívott háború miatt elhalasztódott az egész, majd később vált hatékonnyá.
A magyar nemesség érdekeit mennyire tudták érvényesíteni?
A rendek véleménye beszédes ezzel kapcsolatban. Általában eléggé elmarasztalták. Túlságosan udvarhűnek titulálták, főleg azt nehezményezték, hogy nem törekszik a nemesi kiváltságok megőrzésére. Különösképpen a nemesi adómentesség fenntartásának a hiányát fájlalták. Viszont Bécsből sok miniszternek az volt a véleménye, hogy a tervezet túl retrográd. Nagy mértékben akar kedvezi a magyar nemességnek, holott az anakronisztikus jogokhoz ragaszkodik, Isten tudja, hány száz éves törvényekhez. Sőt, az Aranybullától kezdve a Tripartitumot is szóvá teszik. A Kollonich-féle bizottság két tűz közé került, hiszen magyar szempontból nagyon udvarhűnek, szervilisnek tűnt, a másik oldalról meg épp az ellenkezőjével vádolták. A magyar történetírásba az előbbi nézet került bele, ez a szemlélet kap hangot ismételten.
Ha felállítjuk a történtek mérlegét, a nyelve merre billen? Kollonich megítélése ellentmondásos. Azt írta őfelségének, hogy „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék, természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”.
A mai történész, aki tudja, hogy akkor és azóta mi minden történt, hogyan ítéli meg ezt a javaslatot?
Az ön által is idézett mondatokat sose szabad kiszakítani a környezetükből. Hozzá kell tenni még egy dolgot. Ezt az ellaborátumot, e négyszáz oldalnyi terjedelmű tervezetet természetesen az uralkodó nem olvasta el. Hiszen az egész német-római birodalmat, a császárságot is irányítani kellett. Ma is úgy működnek a minisztériumok és a kormányzat, hogy a legfelsőbb szinten nem olvasnak el mindent az utolsó betűig. Készítettek Lipót császár számára egy húsz oldalas preambulumot. És ebben a summázatban már megjelent a miniszteri konferenciának is a véleménye. Abban semmi ilyen szöveg nem szerepel. Én azt gondolom néhány kutatótársammal egyetemben, hogy ez a miniszteri konferenciának a megnyerésére szolgált. Egy politikus – és Kollonich is az volt – ha valamit meg akar valósítani a tervei közül, úgy kell megfogalmaznia, hogy az adott fórumnak, amelyik abban dönt, vagy véleményt nyilvánít, minél inkább elnyerje a tetszését.
Tehát az idézett szöveg inkább „csomagolás” volt, mint lényegi elem?
Persze. Mert a császárnak, azaz a magyar királynak készült summázatban semmi ilyen tartalom nincs. Egyébként az eredetiben, a teljes verzióban is elsikkadó, soha vissza nem térő kijelentés. Egyszerűen arról van szó, tekintetbe kell venni, hogy Kollonichnak személyes ellentéte volt Caraffa felsőmagyarországi főkapitánnyal. Caraffának nem egy átlagos tábornoki szintű befolyása volt a bécsi udvarban, a nápolyi Caraffák, a Rómában legbefolyásosabb bíborosokat adó család tagja volt. Az ő személyes kapcsolatai messze túlmentek azon, ami egy átlagos tábornoknak a súlyát jelentette a bécsi udvarban. Ezért ezt az ellentétet – ha tetszett neki, ha nem – az uralkodónak is figyelembe kellett vennie. Itt Kollonich tesz egy gesztust az egyébként általa gyakran bírált császári hadvezetésnek. Nyíltan kritizálta őket, hogy nem tartanak fegyelmet, a népet kiszipolyozzák az adókkal és a beszállásolással. A tábornoki kar meg nem győzte ezeket a vádakat visszautasítani. Tehát tesz ez irányba egy gesztust, hiszen az udvari haditanács vezetője is ott van a konferencián. Ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Thököly-mozgalom leverése után vagyunk.
Az viszont mai szemmel, a mi szemünkkel is nézve javára írható, hogy – ha nem is volt a „nép barátja” – a paraszti terheknek a megkönnyítésére is próbált javaslatot tenni. Ez mennyire valósult meg?
Kollonich ellentmondásosságát én nem tagadom, de nem ezzel az ellaborátummal összefüggésben látom, hanem azzal, amit ő főpapként cselekedett a protestánsok ellen. Ez egy más vonulat, és az ellenük folytatott perekben játszott sajnos gyalázatos szerepet. Az ellaborátum viszont a kor viszonyai mellett, az adott helyzetben korszerű és végrehajtható javaslat volt. A többivel, akár az Esterházy Páléval, akár a magyar rendekével összevetve, azokban valóban rengeteg Mohács előtti kiváltság, jogelem van. Ők megállították az órát. Kollonich viszont valódi, korszerű reformokat szorgalmaz, próbál a nyugati, a törökök által nem érintett örökös tartományokban életbe lépett reformokhoz hasonlóakat bevezetni. Valóban, a jobbágyságot is meg akarta kímélni a túlkapásoktól, de nem csak a katonaiaktól, hanem a földesúri túlkapásoktól is. Szabályozni kívánta azokat a terheket, amelyekkel a földesurak sújtották a jobbágyokat, s amelyek teljesen szabályozatlanok voltak. Mária Terézia úrbéri rendelete fog majd több nemzedékkel később államilag rendet teremteni. S az is mekkora tiltakozást váltott ki…
Alig fejeződött be a 16 éves háború a törökkel, a Rákóczi-szabadságharcnak is sok áldozata volt. Egyrészt több feléledő vidék ekkor süllyedt vissza, sőt, voltak vidékek, ahol több falu pusztult el, nem csak a labancoknak, hanem a kurucoknak köszönhetően is. Ráadásul kitört a pestisjárvány is. Fel lehet mérni, hogy e két tragikus eseménysorozatnak hány áldozata lehetett?
Úgy vannak adataink, hogy némely település esetében tudjuk, milyen okból, hány embert temettek el, másutt csak olyan feljegyzések vannak, hogy szekérszámra hordták a halottakat a tömegsírokba. Az ilyen megjegyzéseket nem tudjuk számszerűsíteni. Országos adataink nincsenek. A pestisjárványt 1708-tól kezdve, Lengyelország felől hurcolták be, bár Rákóczi tényleg igyekezett mindent megtenni ellene, karantént létesítettek a határon, bizonyos ideig a beutazókat ott tartották.
Bercsényi szerint a pestis több áldozatot követelt, mint a harcok…
Igen, ő próbálta ezzel a feltételezéssel is menteni a kuruc mundér becsületét. Az kétségtelen, hogy 1709-ben Savoyai Eugén, a haditanács elnöke – amikor a katonai párt Bécsben végleg le akart számolni a szabadságharccal, és követelte, hogy több császári katonát kellene Magyarországra vinni – megjegyezte, „nem érdemes, elpusztulnak azok maguktól is a járványban.”
Erdélybe főleg románok települtek be. Földolgozta-e valaki az erdélyi román betelepítési folyamatot?
Csupán elszórt résztanulmányok jelentek meg egy-egy település vonatkozásában. Ugye, ez a folyamat már az Erdélyi Fejedelemség korában elkezdődött. A 18. században új hulláma következett be, s ennek két oka volt. A Kárpátokon kívüli területeken, ahol a görög eredetű fanarióták uralkodtak, az oszmán hatalom, mivel a porta elvesztette Erdélyt, a megmaradó Havasalföldet és Moldvát igyekezett minél nagyobb adókkal sújtani, s ezt az ottani lakosok szenvedték meg. Ez volt az egyik ok, ami arra ösztönözte a románokat, hogy vándorbotot fogjanak. A másik, hogy az erdélyi szászok is érdekeltté váltak a betelepítésben. A szászoknak az volt az egyik kiváltságuk, hogy ők kollektíve adóztak. De ha az együttes adózásban minél többen vannak, akik az adott területen élnek, egy családra annál kisebb adóteher jut. Tehát érdekeltek voltak abban, hogy a románokat letelepítsék Királyföldére. A Bánságot akkor még vissza se foglalták, tehát a Királyfölde volt az a vidék, ahová a 18. század elejétől kezdve sok román települt. Korábban a szászok szinte teljesen elzárkóztak a románság spontán beszivárgása elől, most ők szorgalmazták a saját érdekükben.
Ami a hódoltsági területeket illeti, az Erdélyen kívüli részeket, a Dél-vidéken, Bánságban, Baranyában, egyebütt, három nagy hulláma volt a betelepítésnek, főleg a német ajkú jövevényeket illetően. Az első III. Károly uralkodása alatt zajlott.
Hogyan lehetne sommázni e folyamatot?
A Bánság különleges jogállású területté vált. 1716-18 között foglalták vissza, de nem integrálták a magyar intézményrendszerbe, csak 1778-ban, Mária Terézia uralkodásának legutolsó éveiben. Az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács közös igazgatása alatt állt. A Kamarához azért tartozott, mert a Kincstár birtokában lévő terület volt, A Haditanácshoz pedig azért, mert a határőrség intézménye oda is kiterjedt. A Kincstárnak az volt az érdeke, hogy ne ossza ki magánbirtokosok között a földeket, hanem államilag irányított, monokulturális gazdálkodást vezessen be. Savoyai Eugén császári hadvezérnek volt egy nevezetes szárnysegédje, Claude Florimond de Mercy gróf, vallon tábornagy, akit megtettek a Bánság első katonai parancsnokának. Ő nagy lelkesedéssel látott neki a régió újraépítésének. Fel akarta virágoztatni a területet, oly módon, hogy számos mintagazdaság létesüljön, ami példát kínál a földesuraknak is, hogy miként kellene korszerűen gazdálkodni. Másrészt arra törekedett, hogy a hódoltsági területek az Örökös Tartományok manufaktúráit mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal lássák el. Itt főleg a gyapotra kell gondolni, s az iparág természetes festőanyagaira. De Mercy gróf figyelme arra is kiterjedt, hogy az ott termelt áru elszállítását biztosítsa. Utakat is építettek, de a legolcsóbbnak a vízi utak, a csatornák kiépítése bizonyult. A folyók szabályozása is megtörtént.
Volt egy olyan időszak, amikor a bevándorlók ódzkodtak a Bánságba telepedni, hiszen állítólag Mária Terézia nagy számban telepített oda büntetett előéletű egyéneket is. Ez valóban így volt?
Volt egy idő, amikor valóban sor került erre. III. Károlynak a második török háborúja 1737 és 39 között zajlott le, azt elvesztette a Monarchia, és a törökök feldúlták a Bánság egy részét. A Mercy gróf alatt fölvirágzó, fejlődésnek induló terület egyszeribe tönkrement, lakosai jelentős részét elvesztette, elmenekültek, áldozatul estek, és a hadsereg nyomán megint járvány is felütötte a fejét. A helyzet kilátástalan volt. Egy év múlva, 1740-ben meghalt Károly, akkor lépett trónra Mária Terézia. Egy ideig a kormányzat nem tudott mit kezdeni a területtel. És valóban fegyenceket, prostituáltakat hoztak oda.
A Bánság a Monarchia „Szibériája” lett…
Pontosan. Amíg lassacskán az 1760-as években – az osztrák örökösödési háború nyomán, amit szintúgy elvesztettek a poroszokkal szemben – arra a fölismerésre jut a kormányzat, hogy a veszteség okai mélyebbek, mint a katonai irányítás kudarcai, annak strukturális okai is vannak. A gazdasági, társadalmi elmaradottság még Oroszországéhoz képest is nagyobb volt, nem is szólva Nyugat-Európáról. Újra kellett gombolni a kabátot, ahhoz, hogy versenyképesek legyenek. Ennek a gondolatnak a jegyében veszik elő újra a Bánságot, amelyet föl lehetne lendíteni. Megint elsősorban német telepesek behívására gondolnak, most már szervezettebben, mint III. Károly alatt.
Már érvényesült az a gyakorlat, mely szerint protestánsokat is beengednek?
Mária Teréziánál ez már valóban így van. Persze, az ő idejében is a katolikusokat látják legszívesebben, őket favorizálják. Most már előre megtervezett településeket hoznak létre. Építőanyagot bocsátottak az érkezők rendelkezésére, voltak területek, ahol elvetették a magot, hogy mire megérkeznek, az új telepesek első dolga az aratás legyen.
Végül Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz a Bánságot. Ha jól tudom, a magyarokat csak ekkor kezdték beengedni?
Ettől kezdve nagyobb mértékben települtek be magyarok, bár korábban sem zárták ki őket teljesen. Az kétségtelen, hogy kedvezményt inkább a németek számára helyeztek kilátásba, de ne feledjük: ahhoz, hogy valaki, mondjuk Felső-Bajorországban ott hagyjon csapot-papot, és eljöjjön ide, ahol minden ismeretlen a számára, azért az nagy áldozat volt a részéről. Sokan elpusztultak, sokan csalódottan vissza is mentek az óhazába.
II. József 1782-ben rendelte el, s öt évig tartott az úgynevezett „große Schwabenzug”. Valóban ez volt a legnagyobb mértékű a három akció közül?
Főleg a legszervezettebb. Olyan körülményeket igyekeztek megteremteni, amit ma is csak bámulhatunk. Fejlett országok esetében is példa lehetne, ahogy előre fölépítették a templomot, az iskolát, a kórházat, a kocsmát is, széles, szabályos utcákat, kimérték a lehetőleg egyforma telkeket, fölépítették a parasztházakat, típustervek szerint. Volt, ahol az ökröt bekötötték az istállóba, a szerszámokról is gondoskodtak. Mindez a szervezettségnek olyan fokát jelentette, amire addig nem volt példa. Mindennek jelentős költségvonzatai is voltak, hiszen semmi sem épült ingyen, az előleg gyanánt biztosított támogatást később vissza kellett téríteni. Számos probléma is akadt emiatt, hiszen volt, aki hamar túladott az ölébe hullott ingó és ingatlan vagyonon.
Így jöhettek létre azok a német többségű kishazák, amelyeknek egyikét Baranyában, Tolnában „Schwabische Türkei”-ként, Sváb-Törökországként emlegették. Feljegyeztem egy kilencven esztendős szentannai bácsi jóvoltából a Dunán, hajóval érkező bevándorlók himnuszszerű dalát, mely szerint „aki Magyarországra ment, / Nem jön már vissza soha.”, de azzal a derűlátó sorral folytatódik, hogy „Magyarország a leggazdagabb, / búzája, szőleje jó…”
Mennyire lehettek tájékozottak a hazát váltók?
Ezt nehéz volna megmondani. A propaganda igyekezett rózsaszínre festeni az égboltot, a valóságot szebbnek láttatni, mint amilyen valójában volt. Aztán a valósággal szembesülve sokan csalódtak. De azt is látni kell, hogy a németeknél a törzsöröklés járta, ami azt jelentette, csak a legidősebb fiú örökli a telket, a földet. Ez azzal járt, hogy a többi testvér zsellérsorsa jutott, az ingóságokból örökölhetett, de a földből nem. Ily módon polarizálódott a német paraszti társadalom. Kenyérkereset után kellett nézniük, sokan iparosok lettek, még többen katonának álltak, hiszen ekkor kezdett kialakulni a militarizálódó német társadalom. Azok a nincstelenek, akik a kivándorlást választották, ugyancsak örültek, hogy földhöz jutnak, nem is akármilyenhez, hiszen a Bácskában vagy a Bánságban legendásan jó földek voltak. És akinek volt munkabírása, meg ambíciója, az valóban jómódú lett, amire otthon nem lett volna esélye.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Új, jogers elnökség az Mcsmsz élén
Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2014. augusztus 29-én, Lábnyikban megtartott küldöttgyűlésén, Alapszabályzatának megfelelően eljárva szavazott bizalmat a következő két évre az új elnöknek, a magyarfalusi származású Pogár Lászlónak. Az elnök mellett teljes tisztújításra került sor, a 19 helyi szervezetet képviselő 20 küldött két új alelnököt, a klézsei Nagy Annát, valamint a budai Szőcs Viktóriát választotta, ugyanakkor megújította a vallási, kulturális, szociális, ifjúsági, továbbtanulási, gazdasági és oktatási felelősök személyét, akik mindannyian a moldvai magyar közösség tagjai.
A küldöttgyűlés új cenzor, valamint etikai bizottságot nevezett ki, és felügyelőbizottsági tagokat választott Dr. Edvi Péter (a Nemzetközi Gyermekment Szolgálat Alapítvány elnöke), Járai Zsigmond (a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke), Dr. Szili Katalin (a magyar Országgyűlés volt elnöke), Polgár Róbert (murakeresztúri plébános) és Dr. Veress László (a magyar Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke) személyében.
Az ülésen elfogadták Solomon Adrián leköszön elnök éves tevékenységi beszámolóját, illetve az elmúlt időszakra vonatkozó pénzügyi jelentést is.
A gyűlésen szinte kivétel nélkül minden moldvai csángó civil szervezet képviseltette magát, ezzel is bizonyítva a széleskörű akaratot, miszerint csak együttműködésben lehet érvényesíteni a csángók érdekeit. A bejegyző határozat jogerős.
Mcsmsz
csango.ro/index

Maros menti falvak egykori leírása
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL
Cintos
Marosbogáttól délre, az ózdi patak torkolatánál fekszik. Régen Jacinthus, Acintus, Acintos néven is előfordult. 1358-ban Lajos király Visegrádról rendeli, hogy Domokos erdélyi püspököt Acinthos birtokába visszahelyezzék. 1469-ben Báthori István erdélyi fejedelem Budáról rendeli a kolozsmonostori konventnek, hogy Baska Balázst a budai vár provisorát és Jakeh Lászlót több jószágokkal együtt Jacinthus birtokába beiktassa. 1495-ben Acintost a szebeni királybíró, Altenburg Tamás özvegye veszi meg más jószágokkal együtt. 1615. november 10-én Bethlen Gábor Acintost több Alsófehér és Torda megyei faluval együtt 10 000 forintért inscribálja Szilvási Boldizsárnak. A továbbiakban Oroszi, Szentjakab, Péterlaka és Bogáttal együtt egy birtokos kezén forog. Lakóinak száma: 70 magyar, 560 román, 45-50 cigány és zsidó, kik 149 házban 2323 hold földterületről éltek, melyből 1254 hold jó minőségű szántó és 383 hold kaszáló. Ugyanitt báró Kemény Gerő szépen berendezett gazdaságot működtetett igen jó cukorrépa termeléssel.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Kelet és Nyugat között az Erdélyi Fejedelemség
Az Erdélyi Fejedelemség létrejöttéről, annak az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom közötti helyzetéről, politikai állapotáról, aranykoráról és hanyatlásáról tartott előadást Oborni Teréz, a Kós Károly Akadémia meghívottja. Folytatódott az időutazás, amely a kezdetektől érkezett el a 16-17-ik századokig, az Erdélyi Fejedelemségig. A Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatának csütörtöki meghívottja, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa Oborni Teréz volt, aki egy órás előadásában három szempontból járta körül a múltnak ezt a szeletét: a Porta szemszögéből, a Magyar Királyságból nézve, valamint az erdélyiek szempontjából, ahogy ők maguk definiálták magukat, mint önálló állam az Erdélyi Fejedelemség.
Mit jelentett a fejedelemség léte? Egyrészt török vazallus állam volt, de a magyar államiság őrzője is ugyanakkor, az összenemzeti politikai érdekek képviselője, a nemzeti kultúra őrzője. Erdély a török birodalomban különleges státust élvezett: a belpolitikájába a szultán nem avatkozott be, nem küldött állandó itt-tartózkodással hivatalnokokat, sem hittérítőket, hogy a muszlim vallást erőltessék az itt élő népre. Bár szerződés született a szabad fejedelem-választás jogáról, végső soron a szultán határozta meg, hogy meddig tart a mozgástér, amely keretei között az erdélyiek politizálhattak.
Az előadó korabeli dokumentumok fotóit is bemutatta, szerződéseket, amelyek a fejedelmek és a szultán között köttettek, egy olyan festményt, amely az 1626-os követfogadást örökíti meg Bethlen Gáborral és Toldalaghy Mihállyal Gyulafehérváron, valószínűleg az úgynevezett Bokályos Házban.  A festmény néhány évvel ezelőtt bukkant fel egy bécsi aukción, a kikiáltási ára 150 ezer euró volt. Bár jó lett volna, ha a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába jut, ez nem sikerült, egy török gyűjtő vásárolta meg – árulta el az érdekességet Oborni Teréz.
Mohács és Buda között
A Magyar Királyság szempontjából nézve az erdélyi helyzetet a Mohácsi vész és Buda eleste közötti zavaros időszakban, (1526-1541) ismertette a történész. A királyok harcáról beszélt, arról, hogy mindketten, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd is legitim király volt, és egyik a másikat nem ismerte el. Az 1538-as váradi béke során az ország ketté oszlik, és ahogy Fráter György barát megállapítja, a keleti és nyugati országrész önmagában nem tud helytállni. Az Erdélyi Fejedelemség létrejöttében nagy szerepe volt az 1571-es Speyeri szerződésnek, amelyben először nevezik meg az új államot, a Principatus Transilvaniaet.
Erdélyből nézve a Szapolyaiak királysága jelentette a fejedelemség történetében a legszebb korszakot, az 1541-1571 közötti periódus az építkezésé, gazdagodásé és fejlődésé volt. Erdély a legbefogadóbb ország volt ekkor, otthont adott a reformációnak, intézményesítette a négy bevett vallást, iskolák, nyomdák működtek, amelyek hozzájárultak az anyanyelvi kultúra kibontakozásához is. Az európaiság és a nemzeti elkötelezettség közötti harmónia jellemezte. A történész a fejedelemség sorsát Apafi Mihály halálával zárja, amely egyben az önálló fejedelemség vége is (1690).
Oborni Teréz végül Áprily Lajos Bethlen Gáborhoz írt sorait idézte.
Antal Erika
maszol.ro

Károly Róbert-szobrot avattak Temesváron
Károly Róbert magyar király köztéri mellszobrát avatták fel szombaton Temesváron annak emlékére, hogy hétszáz évvel ezelőtt az Anjou-házi uralkodó Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát, és nyolc éven át innen irányította az országot.
A Szakács Béla szobrászművész által készített szobor Temesvár központi parkjába, a város történetét alakító személyiségek sétányára került. A szoborállítást a Temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezte, és a város önkormányzata közpénzből támogatta. Az alkotást Nicolae Robu polgármester és Titu Bojin, a Temes megyei önkormányzat elnöke leplezte le a Bánsági Magyar Napok keretében.
A polgármester nyilatkozatában elmondta, úgy kell tisztelni a történelmet, ahogy volt. Károly Róbert fővárosi rangot adott Temesvárnak, és ezzel fejlődést indított el a városban. Hozzátette, Temesvár olyan város, ahol az emberek az etnikai vagy vallási sajátosságoktól függetlenül harmóniában élnek. Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke történelmi pillanatnak nevezte a szoborállítást. Hozzátette, nem volt példa arra az utóbbi évtizedekben Romániában, hogy egy román többségű város közterén közpénzből egy magyar királynak állítsanak szobrot.
A szoboravatón Raffay Ernő történész felidézte, Károly Róbertet a belső harcok kényszerítették arra, hogy ne Székesfehérváron, Esztergomban vagy Budán rendezze be, hanem egy időre Temesvárra költöztesse királyi udvarát. A történész azt tartja az uralkodó érdemének, hogy az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok után stabilizálni tudta a helyzetet, és erős országot adott át a trónon őt követő Nagy Lajos királynak.
Károly Róbert király szobra a temesvári személyiségek sétányán álló 22 mellszobor egyike. A sétányon áll még Hunyadi János, Bartók Béla, Ormós Zsigmond bánsági magyar politikus, író, valamint a város két korábbi polgármestere, a lóvasutat bevezető Telbisz Károly és az utcai villanyvilágítást Európában elsőként bevezető Török János szobra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az államalapító Szent István
Minden év augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) és augusztus 20-án (Szent István ünnepén) tisztelettel emlékezünk, lélekben feltöltődünk és megerősödünk. Az István által alapított királyság a középkor egyik legjelentősebb országaként vonult be Európa történelmébe. Egy 12. századi német krónikás, Freisingi Ottó püspök az Árpád-házi királyok hatalmát korlátlannak nevezi, mert mindenki engedelmeskedik a királynak.
Az államszervező István királyt méltán tartjuk a magyar történelem legnagyobb személyiségének. Neki köszönhetjük, hogy a világ legcsodálatosabb nyelvét, a magyart beszéljük. Neki köszönhető, hogy népünk ezer éven át – Kelet és Nyugat között – dicső történelmet és kultúrát teremtett. A magyarság évszázadokon keresztül nemcsak a történeti Magyarországot, hanem a keresztény Európát is védte.
István kultusza és tisztelete soha nem halványult el. Bár országát – a magyar történelem színterét, a magyar nemzet történelmi hazáját – a magyarságra kényszerített trianoni békediktátum (1920) feldarabolta, ma is szülőhaza. Ma is egységes, mert minden magyarul érző és gondolkodó ember, aki kiejti a Magyarország nevet, a történeti országra gondol. Népünket is felszabdalták, de a lelki egység szilárd, mert az a nagy király teremtette alapokon nyugszik. Annak ellenére, hogy Szent István földjén ma másodrendű állampolgárként kezelnek, felszámolásunkra törnek, megaláznak, büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk. Bízunk abban, hogy utódaink még hosszú évszázadokon keresztül is emlékezni fognak István királyra, az államalapítóra. Születése, megkeresztelése, házassága
István Esztergom várában született, pogány neve Vajk. Megkeresztelésére 972-ben került sor, amikor édesapja, Géza nagyfejedelem hittérítő papokat kért Nagy Ottó német-római császártól. A magyar állam megszervezését Géza alapozta, és fia, István király teremtette meg. Felismerték, hogy a magyar nép kereszténységre térése, a magyar állam megszervezése halaszthatatlan. István herceg királyhoz illő nevelésben részesül és katolikus hitben nő fel. Szorgalmasan tanulja a latin nyelvet, melyen ír és olvas. Részt vesz a vadászatokon. Géza a serdülőkorú herceget még életében trónörökösének nevezi ki.
István házassága Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával, III. Ottó, a Német-római Birodalom császára közeli rokonával mind német, mind magyar szempontból politikai, dinasztikus jellegű. A bajorok a magyarok megkeresztelését remélik, míg azok a diplomáciai kapcsolatok rendezését. Mindkét fél a jószomszédságra és békére törekszik. A fiatal fejedelmi pár a dukátus (hercegség) központjában, Nyitrán telepedik le. Gizella kísére­tében a dunai hajókon Regensburgból nagyszámú német világi pap, szerzetes és katona érkezik, akik hozzájárulnak a keresztény magyar királyság megszervezéséhez.
A fejedelemségért folyó harc
István – apja minden előrelátó óvintézkedése ellenére – már uralkodása kezdetén kénytelen fegyverrel a kézben harcolni a fejedelemségért és leszámolni rokonával, a trónkövetelő Koppány vezérrel. Amikor Géza nagyfejedelem 997-ben távozik az élők sorából, István mellett egy jól szervezett, részben páncélos – nagyszámú német (sváb és bajor) lovag –, egy besenyő csapattest és magyar csapat áll készen arra, hogy szükség esetén a kijelölt trónörököst támogassa. A hadsereg parancsnoka a német Vecellin, a testőrség vezetői Hont és Pázmán német lovagok. E jól szervezett hadseregre szükség volt, mert a keresztény apa-fiú elsőszülöttségi jog ütközik az ősi magyar pogány szokásjoggal, amely szerint a trónörökös mindig az Árpád nemzetség legidősebb tagja. Koppány vezér e minőségben tart igényt a nagyfejedelemség fölötti hatalomra. A veszprémi csatában a keresztény hadak győzedelmeskednek. E csata nemcsak István és Koppány közti harc, hanem a keresztény világnézet és az ősi pogány hagyományok közti küzdelem is. Utólag könnyű okoskodni, de az adott történelmi helyzetben István államszervező munkája és a kereszténység felvétele történelmi szükségesség. A pogányságnak nevezett ősi hagyományok védelmezői kiszorulnak a hatalomból. Koppány vezér holttestét négyfelé darabolják és kitűzik Győr, Esztergom, Veszprém és Gyulafehérvár kapujára. Ez utóbbi Prokuj gyula (fejedelem) székhelye. István e kegyetlennek tűnő eljárással arra figyelmeztet, hogy mindenkitől, még a közeli rokonaitól is engedelmességet követel.
Az első magyar király
István nagyfejedelem a belső ellenállás leverése után erősíteni kívánja a magyar törzsek fölötti egyeduralmát. Rómába küldi Asztrik apátot, hogy II. Szilveszter pápától koronát, keresztet és apostoli áldást kérjen. A koronaküldést alapos diplomáciai tárgyalás előzi meg. E gesztussal a pápa és a császár elismeri István sikereit a kereszténység védelmében folytatott harcban. Theotmár merseburgi püspök lejegyzi, hogy a pápa III. Ottó császár „biztatására” küldi a koronát. Istvánt Esztergomban koronázzák meg, ünnepélyes ceremóniával emelik királyi rangra. Az eseményre 1000 karácsonyán, december 25-én, más forrás szerint 1001. január elsején kerül sor. István parancsára a koronázási jelvényeket a székesfehérvári bazilikában őrzik. Megkoronázása a következő magyar királyok számára a koronázási ceremónia megszervezésének mintájául is szolgál. A koronázás csak akkor jogérvényes, ha azt a mindenkori esztergomi érsek celebrálja. István királlyá koronázása a magyar állam születésének időpontja is. Ettől kezdve a magyar király az összes magyar teljhatalmú uralkodója, egy személyben király és pap. Ez azt jelenti, hogy nincs alárendelve a pápának és a német-római császárnak. Saját belátása szerint dönt az állam és az egyház szervezésében. Saját elképzelései szerint szervezi a közigazgatást, szedhet adót, verethet pénzt, adhat ki törvényeket.
Országegyesítés A magyar törzsfők az Árpád vezette honfoglalástól (895) kezdve még sokáig megtartják az országaik fölötti hatalmat. A magyar nyelv őrzi a hetedhét országon át kifejezést, annak a kornak az emlékét, amikor még hét magyar fejedelem birtokolta a Kárpát-medencét. Az államegyesítés során István a békés eszközök mellett kénytelen igénybe venni a hadsereget is. A magyar fejedelmek számára egyértelmű figyelmeztetésként hat Koppány leverése és István megkoronázása. A nagyfejedelem mindkét alkalommal jelzi, hogy az összes magyar királya kíván lenni, aki alattvalóitól megköveteli a keresztény vallásra való áttérést és államszervező munkájának elfogadását, támogatását.
Ha a törzsi fejedelmek hűségesküt tesznek, megtarthatják törzsi birtokaik egyharmadát. A törzsi birtokok kétharmad része mint királyi birtok az államszervezés anyagi alapját biztosítja. Mindazokat, akik ellenállnak, fegyverrel kényszeríti meghódolásra. Így jár el Erdélyben Prokuj gyulával és a vele szövetséges, alárendelt Keán bolgár-szláv eredetű magyar előkelővel. Délvidék nagy hatalmú fejedelme, Ajtony vezér is Keánhoz hasonlóan csatában veszti életét. István király a kavarok (kabarok) urát, fejedelmét, Aba Sámuelt dinasztikus házassággal láncolja magához. Hasonlóképp a magyar királyság hatalmát szolgálja az is, amikor 1009-ben egyik húgát Velence uralkodójához, Orseolo Ottóhoz adja feleségül. E házasság révén javul a magyar állam Bizánccal való kapcsolata, mivel Velence a Bizánci Birodalom vazallusa. A két nagyhatalom közti politikai szövetséget István tovább erősíti azáltal, hogy 1018 körül Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasítja össze.
Imre herceg és az Intelmek
István Ottó fiát jelöli trónörökösnek, ezért Imre herceget vallásos nevelésben részesíti. Nevelői közt találjuk édesanyját, Gizella királynét, édesapját, István királyt és Gellért püspököt. Ottó korai halála után Imre herceg elméleti oktatását kiegészítik kormányzási és politikai ismeretekkel. Tanul lovagolni és fegyverrel bánni. Részt vesz a vadászatokon. 1030-ban hadvezérként személyesen vezeti a bihari dukátus hadseregét és a nyugati határszél páncélosseregeit is.
Imre nagyszerű nevelését szemlélteti a számára összeállított Intelmek. E könyvecske műfajilag erkölcstanító királytükör. Célja bemutatni a jó királyt és kormányzást. Összeállítója István király, lejegyzője pedig egy királyi udvarban élő tudós pap. A helyes kormányzás alapelvei – a tízparancsolat mintájára – tíz fejezetbe tömörítve ismerhetők meg. A király arra inti fiát, hogy tartsa tiszteletben az egyházat, a papságot, a főembereket, a vitézi rendet, a királyi tanácsot. Kiemeli, hogy az igaz ítélet és a türelem gyakorlása alapján „a türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak”. Fontosnak tartja az idegenek befogadását és támogatását, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Imre herceg egy vadászat alkalmával, 1031. szeptember 2-án hunyt el. Szent László király idejében Imre herceget, István királyt és Gellért püspököt egyszerre avatják szentté.
István, a szent
István király Nagyboldogasszony napján, 1038. augusztus 15-én hunyt el, miután halálos ágyán felajánlotta országát Szűz Máriának. A Nagy Legenda írja, hogy a király „imáiban magát és királyságát a mindenkoron Szűz Istenanya, Mária oltalmába helyezte”. Magyarországot ezért nevezik még Mária országának is. Mária a magyar nép égi oltalmazója. Égi patrónusának a magyarság minden év augusztus 15-én tisztelettel adózik.
István temetésére Székesfehérváron kerül sor a Boldogasszony tiszteletére szentelt bazilikában. Három éven keresztül gyászolják. Mivel sírja közelében több csoda történt, többen meggyógyulnak, István király szentként való tisztelete már ekkor elkezdődik.
Az erőskezű és határozott István király halála utáni évtizedekben két pogánylázadás tört ki. Az 1061-es alkalmával a vandál pusztításoktól tartva a székesfehérvári egyház kanonokjai kiemelik István mumifikálódott testét a koporsójából és elrejtik a bazilika alatti kriptába. Ez alkalommal egy Merkur nevű szerzetes leválasztja István kardforgató, igazságosztó jobb karját a testéről. A Szent Jobbot egy Berettyó folyó melletti családi monostorba helyezi el. A Szent Jobbra Szent László király egyik országjárása idején talál rá, és egy kőmonostorba, a szentjobbi apátságba helyezteti el. Szent László király 1083. augusztus 15-én István király szentté avatásának tiszteletére országgyűlést hirdet. A ceremónia megtartását azonban váratlan esemény akadályozza. A kripta bejáratát súlyos kőlap zárja el, amely csak akkor mozdítható, amikor – egy Caritas nevű apáca tanácsára – László király szabadon engedi a visegrádi várba zárt Salamon királyt. Ezt a kortársak úgy értelmezik, hogy Szent István király még holtában is a megbocsátásra buzdít. István földi maradványait a „legtisztább gyolcsba” göngyölik, majd ezüstládában Szűz Mária oltárára emelik. István király szentté avatására 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápa írásbeli engedélyével és a pápai legátus jelenlétében kerül sor. Mivel kultusza Európában is elterjedt, Buda várának visszafoglalása tiszteletére 1686-ban XI. Ince pápa az egyetemes egyház nevében is szentté avatja.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Csengő vers Lujzikalagorban
„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak.
Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”.
Bármilyen kicsit, ha tudtam adni...
A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”.
Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi.
Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.”
Mindig történik valami
Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket.
Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.”
A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen.
A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.”
Zenés barangolás a Kelekótyával
Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!”
Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme.
A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve.
Tudatosan, lépésről lépésre
A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják.
Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyházfélők
Talán még 48 órára sem maradtak templomépítési támogatás nélkül az egyházak – vagyis mondjuk ki őszintén, az ortodox egyház –, a kormány máris visszavonulót fújt.
Hogy mi állhat amögött, hogy a Dacian Cioloş vezette szakértői kabinet egyik nap még azt mondta, hogy az egyházak is próbáljanak európai uniós pénzeket szerezni maguknak az építkezésre, alig másfél nap múlva viszont egyetlen telefonbeszélgetés a pátriárkával elég volt ahhoz, hogy mégis jusson pénz erre a célra, talán soha nem fogjuk megtudni. Sejtéseink azonban vannak.
Közép-Kelet-Európában egyetlen egyház sem mondhatja el annyira magáról, hogy „királycsináló", mint az ortodoxok, nyílt titok immár, hogy a pópa a választás napján elég sok – főként vidéki – településen buzdítja úgy voksolásra a híveket, hogy a félreértés elkerülése végett azt is konkrétan megjelöli, hogy hova kell ütni a pecsétet.
Bátor lépésnek tekintettük a szakértői kormány részéről, hogy meg merte lépni: lefarag az egyházak támogatásából, ugyanakkor azt mondtuk, könnyű nekik ezt megtenni, mivel nem pártemberek, és egyelőre úgy néz ki, hogy nem is igen akarják egyéves mandátumuk után pártszínekben folytatni a kormányzást.
Azonban minden jel arra mutat, hogy a kabinet mögött álló politikai erők – immár nem beszélhetünk többségről és ellenzékről, a Cioloş-kormány pedig elég széles körű elfogadottságnak örvend – is beszólhattak, hogy nem oda, Buda, épp csak az hiányzik, hogy az ortodox egyház megorroljon rájuk, hiszen nekik meg kell szavazniuk a költségvetést.
Ugyanakkor az ortodox egyháztól sem állnak távol az olyan praktikák, hogy beleszóljanak a döntéshozók munkájába, igaz a színfalak előtt azt mondták, rendben, tartsák meg a pénzt, sőt adót is fizetnek, csak kapják vissza elkobzott vagyonukat. Sajnos ezúttal sem így történik, pedig ez lenne igazságos. A magyar történelmi felekezetek számára is. A mindenkori hatalomnak pedig csak az egyházak egészségügyi, szociális és oktatási tevékenységét kellene támogatnia, a többit ki tudnák gazdálkodni.
De 2015 végének Romániájában úgy tűnik, hogy a politikum inkább egyház-, mint istenfélő.
Bálint Eszte
Krónika (Kolozsvár)

A gyalui egyezmény (1541. december 29.)
1541. december 29-én kötötte meg Fráter György váradi püspök, a keleti magyar királyság kincstartója a gyalui egyezményt az I. Ferdinándot (ur. 1527–1564) képviselő Serédy Gáspár főkapitánnyal. A szerződésben a barát hozzájárult ahhoz, hogy a keleti királyság Habsburg-uralom alá kerüljön, ezért cserébe azonban azt a fő feltételt támasztotta, hogy a császári hadak foglalják vissza Buda várát.
1541 augusztusában, nem sokkal azután, hogy a Fráter György, Török Bálint és Petrovics Péter vezette védősereg visszaverte a Budát ostromló Roggendorf generálist a város alól, megérkezett I. Szulejmán (ur. 1520–1566) hatalmas serege, melyet maga az oszmán uralkodó vezetett. Ismeretes, hogy augusztus 29-én a szultán találkozóra hívta táborába a Szapolyai-párti magyar nemesek küldöttségét, és a látogatás alatt janicsárjaival csellel hatalmába kerítette Buda várát, ezzel pedig végérvényesen három részre szakította az országot. Szulejmán sátrában aztán megszületett a keleti magyar királyság, mely Szapolyai János (ur. 1526–1540) király fia, János Zsigmond (választott királyként ur. 1540–1570) nagykorúságáig – évi tízezer arany adó fejében – Izabella királyné és Fráter György kincstartó irányítása alá került.
Az újabb tragédia, Buda elvesztése súlyos teherként nehezedett György barát lelkére, aki vélhetően már a lippai Szapolyai-uradalomban, majd Gyulafehérváron az Izabellának átadott püspöki palotában is arról elmélkedett, miként tehetné jóvá az elkövetett hibát. A megoldás év végére született meg a püspök fejében, amikor is követet küldött Ferdinándhoz azzal az üzenettel, hogy hajlandó tárgyalni a keleti országrész átadásáról, a hódoltságon kívül eső területek egyesítéséről. A király követe, Serédy Gáspár és a formálisan Izabella nevében tárgyaló György barát 1541. december 29-én egyezett meg Gyalu várában, titkos szerződésük pedig igen egyszerű feltételeket tartalmazott. A püspök – azon túl, hogy a szepességi Szapolyai-birtokok visszaadásával biztosítani akarta az özvegy királyné és János Zsigmond egzisztenciáját – Buda várának visszafoglalását kérte a keleti királyság és a Szent Korona átadásáért cserébe, ami világosan tükrözte Fráter György szándékait, tudniillik rá akarta kényszeríteni a Habsburgokat arra, hogy minél nagyobb erőt fordítsanak Magyarország felszabadítására, azon ígéret beváltására, amelyet Ferdinánd a koronázáskor tett. Ez a feltétel a Porta alá tartozó keleti országrész számára ugyanakkor abszolút kockázatmentes volt, hiszen bárhogy is alakult a Habsburgok vállalkozásának sorsa, Szulejmán bosszúja minden bizonnyal elkerülte Erdélyt és a Partiumot. Fráter György tehát a gyalui egyezménnyel a lehető legokosabban cselekedett, ugyanis azzal teljes mértékben kihasználta a keleti királyság számára kínálkozó mozgásteret.
A barát végül sikerrel is járt, az országegyesítés lehetősége ugyanis elég vonzó volt ahhoz, hogy 1542-ben Ferdinánd hadjáratot indítson a török ellen, sőt, a dinasztia terjeszkedésének esélye még V. Károlyt (ur. 1519–1556) is arra sarkallta, hogy segédcsapatokat küldjön öccsének. Más kérdés, hogy az 1542-ben, II. Joachim brandenburgi választófejedelem (ur. 1535–1571) vezetésével meginduló hadi vállalkozás még a gyengén erődített Pest falaival sem tudott megbirkózni, miközben a keresztény katonák az út nagy részét dorbézolással és a hadipénztár felélésével töltötték. A gyalui egyezmény megkötése ellenére Szulejmán bosszúja később elkerülte Erdélyt, Fráter György viszont hasznos tapasztalatokat szűrt le az 1542. év eseményeiből, jelesül, hogy a Habsburgok nem rendelkeznek elég erővel Magyarország egyesítéséhez.
Ez a felismerés arra sarkallta a püspököt, hogy – miután elnyerte a rendektől a kormányzói jogkört – hozzálásson az önálló keleti királyság intézményeinek megszervezéséhez, melyek a későbbi Erdélyi Fejedelemség magját képezték. Jóllehet 1542 után megalázó vereségek következtek Ferdinánd számára a magyar végeken, 1547-ben Drinápolyban pedig hasonlóan szégyenteljes békére kényszerült a Portával, egy évtizeddel később Fráter György újra megpróbálkozott az ország egyesítésével, ami közvetett módon az életébe került.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Jó pár esztendővel ezelőtt esett meg, hogy – a müncheni Alte és Neue Pinakothek remekművektől pompázó termei után áhítozva – az akkor már évtizedek óta a bajor fővárosban élő, Kolozsvárról még a nyolcvanas évek elején eltávozott régi barátommal, Tóth Lászlóval – a helyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festészet szakának egykori docensével – arról folytattunk eszmecserét: szűkösre szabott időnkből hány órát kellene fordítanunk a két világhírű múzeum megtekintésére.
A vitának komoly tétje volt – annál is inkább, mivel tőlük alig szökkenésnyire még a Pinakothek der Moderne gazdag gyűjteménye is reánk várt. Okoskodó érvek ezúttal nemigen állhattak meg lábukon, hiszen az effajta kincseket őrző szentélyekben az Idővel is dacoló művek varázsereje a tér minden egyes pontján láthatatlan sugárral hálózza be, szövi át a termeket – mestertől, kortól, tárgykörtől, stílusirányzattól, technikától függetlenül, bárhova is lépünk, bármerre tekintünk. Ám míg jómagam az erdélyi diktatúra esztendeinek rozsdamarta kalitka-világából kiröppenve – ami Lacinak is otthona volt egykoron –, inkább az emlékezetes történelmi idők bűvkörének csábítását éreztem erősebb vonzerejűnek, ezért aztán Dürer, Altdorfer, Cranach, valamint a flamand és itáliai nagymesterek kisugárzásával kívántam volna inkább szembesülni, addig kiváló festő, grafikus, díszlettervező barátom inkább a moderneket választotta. Ez nem volt számomra meglepetés, hiszen jól ismertem őt.
Meg is győződhettem efelől, midőn Goya, Géricault, Manet, Degas, Toulouse-Lautrec és Cézanne művei előtt elhaladva – már a moderneket bemutató épületben, Georg Baselitz következetesen fejjel lefelé felaggatott, méretes vásznakra felvitt alakjainak megtekintése után –, szinte sóbálványként időzött el Francis Bacon biomorf lényeinek dekódolhatatlan látványvilága előtt. Ez a hármas felépítésű, freudi álomlenyomat-szekvencia hallucinogén ihletettségével, bomlásban erjedő vonal-univerzumával Tóth művészi életpályájának utolsó korszakát nemcsak tagadhatatlanul megérintette, de egyfajta személyes karizmájú keretbe is foglalta. Ott állva a Keresztre feszítés (1965) című triptichon előtt, csak hosszú percek múlva szólalt meg. Közben azt fejtegette, mit jelenthet egy művész számára a kép kizárólagos szemlélésén túl az azt megalkotó személy valóságos énjével is szembesülni, a némaságában is beszédes kép megteremtőjének élő pillanatait érzékelni, hangját hallani, gesztusait, netán alkotó mozdulatait sebesen pergő filmkockák formájában lényünk erre predesztinált archiváló kamráiban megőrizni, majd bármikor, ha a helyzet úgy kívánja, akár fel is eleveníteni. A jelentől térben és időben folyamatosan eltávolodva mindez különös hangsúlyt kap a sajátos életkép-szekvenciák tükrében, miután egy mű jellege és az azt világra hozó személy egyénisége, jelleme között többnyire ok-okozati összefüggés is kimutatható. Nemrég ötlött elém ez a múltból felderengő epizód – éppen akkor, amikor az erdélyi művészet mindeddig példátlan Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című seregszemléjét jártam be Buda tetején, a Magyar Nemzeti Galéria termeiben. Nem kevés szó esett e rendhagyó tárlatról már ez idáig is, és minden valószínűség szerint a jövendő hangjai/visszhangjai tartogatnak még egy és más közérdekű gondolatot, esetleg megszívlelendő tanulságot az eseményről mindannyiunk számára. A gazdag anyag magával ragadó összképe minden kétséget kizáró bizonyítékként szolgált arra, hogy a szóban forgó hét évtized műteremtése mind minőségében, mind pedig sokrétűségében és üzenet-értékében is példásan gazdagította nemzeti kultúránk Pantheonját – még a sorsfordulók legridegebb időszakaiban is. Az igencsak szerteágazó pályaíveket rendszerbe foglaló kiállítási anyag bemutatása Szücs Györgynek, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesének hozzáértő kurátori munkája nyomán valósulhatott meg.  A kiállított több száz mű között vándorolva, amikor Tóth László festményei előtt elidőztem, megilletődöttséggel elevenítettem fel lelki kivetítőm vásznára az ellibbent müncheni pillanatokat, mivel ma már csupán az emlékezés folyamatosan halkuló képei-hangjai adhatják vissza számomra lényének mindenkor nyugalmat árasztó, sugárzóan intellektuális voltát.  Így keríthetett hatalmába a helyszínen akkor és ott egy olyasfajta „kettős látás”, amely egyidejűleg tette lehetővé művek élvezetét, és idézte fel – háttérképekként – az azokat megálmodó és megteremtő, esztendőkön át közös sorscsapásokon együtt haladó művésztársak személyiségét is. Maholnap lassan már három évtizede, hogy egykori kolozsvári létem emlékszelvényei pusztán a mementó szintjén tünedeznek elő. E tárlaton pedig különösen beszédessé vált a múlt, moccanni látszott az Idő, ahogy a művek keretéből azok primér látványán túl a rejtett perspektíva érzéki csalódása újra közel hozta azokat, akikkel valaha közösen pörögtek művésznapjaink.
Jelezni szeretném: nincs szándékomban mélyebb műelemzésekbe bocsátkozni, jobbára csak terem-sétáim közepette elővillanó kaleidoszkóp-képeimből idéznék fel egyet s mást; köztük olyasféléket, amelyek a szemlére kiállított tárgyaknak a látogatók által kevéssé ismert mozzanataiként tarthatók számon.
S ha már a festő, grafikus, díszlettervező Tóth László neve amúgy is szóba került, egy pillanat erejéig megállnék felesége, T. Szűcs Ilona csendéletei előtt. Ezek a metafizikus ihletésű, olykor Chirico formai szűkmarkúságával párhuzamba hozható, már-már depresszíven és lunatikusan sivár, a monokróm színskála spektrumába elhajló kompozíciók rendszerint alig egy-két szimbolikus értelemmel felruházott elemet láttatnak csupán. Hűvös, szomorú kép mindahány. Elgondolkodtatók. Ám ennek szöges ellentéteként Ica valójában nap mint nap a sugárzó jókedv körülrajongott hírnöke volt, a humor és játékosság mindenre kapható cinkosa. Amikor László elhatározta, hogy a diktatúra agóniájának elviselhetetlensége miatt egy közös kiállítás lehetőségével Németország irányában végleg elhagyják az országot, Ica határozottan ellenezte férje radikális szándékát. Ő ugyanis jól érezte magát a Szamos-parti Donát út műtermeinek bohém világában; intenzív társasági életet élt. Ebből László is ki-kivette részét, ám a férj szellemi elmélyülésre hajló habitusa a magány nyugalmát sokszor előnyben részesítette a felesége által kedvelt életformával szemben. László e kiállításon megjelenő méretes képei igazolták is mindezt, ahogy az analitikus szerkezet formarendszereit merevítette ki a vásznakon (Kompozíció alakokkal; Az Utunk szerkesztőségében, Ica kaktusszal, A fizikus és felesége).
Ám akkor, a Tóth család sorsának alakulásában nem akármilyen szerep hárult a Makfalván született festő-grafikus Kusztos Endrére, aki a Nagy István-i hagyományok nyomán a szénrajztechnika bravúros művészi leleménnyel megáldott mesterévé lett. Kusztos Miklóssy Gábor tanítványa volt, miként Tóth László is. Rajzai az erdők és rekettyések, vízparti hínárosok érrendszeri képének „párlatai”; az erdélyi flóra szívverésének érzékeny lélekkel megörökített hiteles kardiogramjai (Fekete csend a fák között, Székely gótika, Fenyők a sziklán). Szerénységtől áthatott galamblelkű lénye egyéni életművet volt képes megteremteni lüktetően karizmatikus fekete vonalak szövevényéből.
De voltaképpen mi köze volt Kusztosnak Tóthék sorsához? Minthogy Ica minden győzködése ellenére képtelen volt férjét szépszerével lebeszélni a végleges eltávozásról, egyfajta „művészcselhez” folyamodott: alkalomadtán szándékosan „elszólta” magát Kusztos Bandi előtt, hogy a tervezett kiállítás apropójával végleg nyugaton akarnak maradni; azt remélve, hogy Kusztos valahol csak kifecsegi a titkot, így a „bűnös” szándék az illetékes elvtársak tudomására jut, s ennek következtében bizonyosan meghiúsul majd a kiutazás is. Bár lassan baktatott az idő, ám egy szép napon a két útlevél váratlanul megérkezett – Laci örömére, Ica bánatára. Mivelhogy Kusztos Bandi – mi sem természetesebb – hallgatott. Így aztán mégiscsak el kellett jönnie a sátorbontás pillanatának. Laci évek múlva, már Németországban – némi önváddal hangjában – megvallotta nekem, hogy Ica soha, egyetlen pillanatig sem érezte otthon magát új hazájában.
Tóth László munkamódszeréről kiegészítésként még csak annyit: képei rendszerint már a fejében végleges formát öltöttek. Erős szellemi motivációtól vezérelve belső énjében előbb minden részletet nagy pontossággal kiérlelt, majd csak azt követőn kezdett a kivitelezéshez. Látványvilágának megformálásakor észrevehetően nem kis szerep jutott díszlettervezői szemléletének és tapasztalatainak is. Köztiszteletnek örvendő professzora, a képzőművészeti főiskola vezető tanára, Miklóssy Gábor, akinek markáns vonalakkal szerkesztett képei ugyancsak jelen voltak a királyi várban látható anyagban (Háton fekvő akt virággal, Öregek), egykor a következőképpen nyilatkozott erről diákjai előtt: „Fiaim, ne feledjék, hogy nem a festés az, ami a legnagyobb lelki megterhelést jelenti egy művész számára, hanem sokkal inkább az a »folyamat«, melynek során a művész »ráhangolódik«, más szóval »felkészül« az alkotás soron következő műveletére”.
Utolsó korszakában Tóthnak is kedvelt témája volt a gyökérzet megjelenítése (teljességgel eltérő megközelítésben, mint Kusztosnál), a „makro” rajzolatok látványának „mikro” pontosságú leképzése; a realizmus és az absztrakció egyetlen felületen történő összebékítésének izgalmas kísérlete. Gyakorta dolgozott tűhegyes grafitceruzával. Akár még méretes felületein is.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)