Romániai magyar könyvtárosok találkoztak Kolozsváron
Szombaton zárult le a romániai magyar könyvtárosok nyolcadik vándorgyűlése, amelynek május 26–28. között a kolozsvári Egyetemi Könyvtár adott otthont. A konferencia a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének egyik legfontosabb rendezvénye, idén választott témája a könyvtári szolgáltatások átjárhatósága és hálózata volt. A mintegy 60 résztvevő, különböző erdélyi könyvtárak (közművelődési, oktatási és tudományos, illetve szakkönyvtárak) képviselői olyan témákat boncolgattak az előadások során, mint a könyvtári érdekképviselet és fundraising, digitális gyűjtemények fejlesztése, illetve a kutatás és tudománytermelés, valamint közművelődési tevékenységek erdélyi könyvtárakban.
Az idei rendezvényen a hangsúly kifejezetten a problémaközpontú, a mindennapi könyvtári gyakorlat szempontjából kiinduló előadásokra került, ezért a Hargita Megyei Könyvtár munkatársai (Bedő Melinda és Berényi Erzsébet) a közkönyvtárak számára beindított Biblionet programról és annak hatásairól, illetve a könyvtárak, könyvtárosok között működő együttműködési formákról és kapcsolathálóról beszéltek. Bitay Enikő, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) főtitkára a könyvtárakban zajló digitális gyűjteményfejlesztés módozatairól, valamint az ehhez kapcsolódó tudományos kutatás formáiról és lehetőségeiről, Brem Walter, a Codespring informatikus szakembere pedig az átjárható könyvtári rendszerek kiépítéséhez és működéséhez szükséges technikai háttér feltételeiről tartott előadást.
A résztvevő könyvtárosoknak lehetőségük nyílt más könyvtári és közművelődési hálózatok sajátosságairól is hallani: Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök az Erdélyben mintegy kulturális autonómia szigetként működő Magyar-Ház láncolatról beszélt, Sorina Stanca, a Kolozs Megyei Könyvtár igazgatója pedig az amerikai gyakorlat kapcsán mutatta be a könyvtárak hálózatba tömörülését, a fenntarthatóság érdekében létrejövő különböző partnerségi viszonyokat.
A rendezvény több fontos újdonsággal szolgált: elkészült a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének honlapja, amelynek végleges formájáról és további tartalmi fejlesztéséről tárgyaltak a résztvevők, valamint egy új, könyvtárosok számára meghirdetett díj (a Váczy Leona Emlékérem és Emléklap) megalapításáról is döntés született. A konferencia alatt Könyvtári kavalkád néven poszterkiállítás formájában lehetett ízelítőt nyerni a résztvevő intézményekben zajló kulturális, közművelődési és más tevékenységekből. Az előadások után a könyvtárosok megismerkedtek a Kolozsváron működő magyar könyvtári hálózat egy részével (a gyakran egyszemélyes könyvtárként vagy egyszemélyben könyvtárként is működő, elsősorban civil szervezetek által fenntartott kulturális-információs struktúrákkal, illetve a felhasználói igények mentén szerveződött nyilvános szakkönyvtári hálózattal): szakmai látogatásra és tapasztalatcserére került sor a Szabédi László Emlékházban az ott található hagyatékok feldolgozása kapcsán, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tárában és a Kriza János Néprajzi Társaság székházában.
A konferencia utolsó napján a résztvevők tanulmányút keretében látogattak el Bonchidára, hogy a kastély felújítási munkálataival és az ott zajló különböző programokkal megismerkedjenek, továbbá Válaszútra, ahol a Kallós Zoltán Alapítvány Szórványkollégiumát, a Kallós Zoltán Múzeumot és Néprajzi Központot látogatták meg.
Kovács Eszter 
Szabadság (Kolozsvár)

Oklevél a magyar állampolgárság tízezredik kolozsvári igénylőjének
Az EMNT irodájához naponta több tucatnyian fordulnak segítségért
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kolozsvári irodájában tegnap állították össze a könnyített magyar állampolgárságot igénylő tízezredik személy iratcsomóját. Schifbeck Sára Éva 1928-ban született Kolozsváron, és vallomása szerint nem csak azért igényelte a magyar állampolgárságot, mivel már volt magyar állampolgár, hanem azért, mert a szülei magyarnak nevelték. Schifbeck asszony oklevelet és virágot vehetett át az EMNT-irodában Szász Pétertől, a Demokrácia Központ igazgatójától és az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökétől, aki lapunknak elmondta: naponta átlag 80 ember látogat el hozzájuk, és 30 személynek állítják össze az iratcsomóját. A megbeszélt napon az igénylőnek segítenek kitölteni az állampolgársághoz szükséges nyomtatványokat, és foglalkoznak a lefordítandó iratokkal is. Megtudtuk: idén sem csökkent a magyar állampolgárságot igénylő személyek száma.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy az anyaország határain túl rekedt magyarok kérvényezhetik a magyar állampolgárságot. Erdélyben mostanáig hányan éltek ezzel a lehetőséggel? – kérdeztük Szász Pétert, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének alelnökét és a Demokrácia Központ igazgatóját.
– Legegyszerűbb, ha egy naptári év adatairól beszélek, hiszen mögöttünk van egy teljes év, amelyben a magyarság határok felett átívelő nemzetegyesítése szempontjából sikertörténetként könyvelhetjük el a honosítást. 2011 az első olyan év, amikor igényelni lehetett szerte a világban a honosítást, illetve a visszahonosítást. Szervezetünknek is egyik fő tevékenysége a honosítást igénylők segítése volt. A kérelmezők bizalommal fordultak hozzánk, és elégedetten távoztak. Az érdeklődés továbbra is töretlenül nagy, irodáinkat nagyon sokan felkeresik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Erdély-szerte működő 26 irodájában egy év alatt 151 213 személyt tájékoztattunk a honosítási eljárásról, ugyanakkor 74 815 személyt irányítottunk összeállított iratcsomóval a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok felé. Az EMNT kolozsvári irodájának munkatársai méltányos részét végezték el ennek a munkának 2011-ben, a 8542 itt honosított személy az erdélyi irodáinkat felkereső személyek 11,42 százalékát teszi ki.
– 2004. december 5-én az anyaországban népszavazást tartottak a magyar állampolgárság megadásáról a külhoni magyarok számára, akkor Erdély-szerte elégedetlenséget szült az eredmény. Hogyan viszonyulnak ehhez a mostani kérelmezők?
– Mindannyiunkban benne él a 2004-es népszavazás traumája. Azt a szomorú emlékű napot nem felejthetjük el, és méltán nevezhetjük lelki Trianonnak. Ennek ellenére 2004. december 5. mégsem volt hiába: gyors röntgenképet adott magyarságunkról, hogy a magyar öntudat mennyire sérült Kárpát-medencei szinten. Figyelmeztetett arra, ha nem történik valamilyen változás, akkor lehet, hogy egy évszázad múlva a magyarság egy színfolttá zsugorodhat Európa térképén. Megerősödésünk első feltétele egy olyan keménykezű budapesti vezetés, amely tényleg a Kárpát-medencei magyarság határokon átívelő egységében, közös jövőjében gondolkodik, nemzeti kérdésekben megalkuvást nem ismer, és tudatja Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban és Brüsszelben, hogy minden magyarral elkövetett atrocitást sajátjának tekint, s mindenki mellett kiáll, aki a magyarsága miatt kerül kellemetlen helyzetbe. Csak így kaphatjuk vissza azt az érzelmi biztonságot, ami több mint 90 éve elveszett. Elmondhatjuk, hogy nem csalódtunk a Fidesz-KDNP-kormányban, hiszen sugallatára a magyar Országgyűlés rekordidő alatt, a beiktatástól számított tizenkettedik napon, szinte közfelkiáltással, mindössze három ellenszavazattal megszavazta az új állampolgársági törvényt. Ezt kell megértenie minden kérelmezőnek, akit ez tart vissza, hogy élesen különbséget kell tennie egy nyolc évvel ezelőtti, nemzetellenes kampány és a magyar állampolgárság összefogó ereje között. Akkor olyanok kampányoltak ellenünk, akiknek a nemzet nem jelent semmit, és értékrendszerüket nem befolyásolta az sem, hogy Mátyás király, Bocskai, Rákóczi, Arany, Bartók, Ady, Kosztolányi, Kós Károly és történelmünk, kultúránk megannyi óriása nem lenne magyar állampolgár, ha most születne.
Ugyanígy nem jelentett semmit, hogy a Hősök terén levő Millenniumi emlékmű panteonjának tizennégy szobra közül nyolc „határon túli” személyiséget ábrázol. Tehát 2004-et nem lehet elfelejteni, de ennél azért sokkal többről van szó. Másrészt most határozottan más szelek fújnak. A több mint egy éves közös munka során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy magyarországi partnereink – lehetnek ők akár politikusok vagy egyszerűen csak a honosítási apparátusban dolgozó ügyintézők – nem úgy tekintenek az állampolgárság megadására, mint valami különös kegyre vagy alamizsnára, hanem tényleg őszintén hozzásegítenek ahhoz, hogy a magyar nemzethez hivatalosan is hozzátartozzunk. Mi több, mivel az állampolgársági törvény tulajdonképpeni alanyai csak mi lehetünk, konzultáció szintjén minden egyes esetben kikérték véleményünket. Nem egyszer kezdeményezésünkre jelentős könnyítéseket tettek az állampolgárság igénylésének előírásaiban.
– Az eddigi tapasztalatok szerint melyek a fő motivációi a kérvényezésnek, miért tartják fontosnak az erdélyi magyarok, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot?
– A motivációkat főleg korosztályonként lehet megkülönböztetni. Az idősebb kérelmezők a magyar állampolgárság megszerzésének lelki vonzatát tartják inkább szem előtt. Nemegyszer elhangzik az a mondat, hogy „magyar állampolgárként szeretnék meghalni”, és teljes mértékben érezhető: ezek őszinte gondolatok. Ez valahol érthető is, hiszen nagyon sok esetben a kérelmező már volt magyar állampolgár, vagy olyan időkben élte gyermek- és ifjúkorát, amikor „magyarabb” volt Kolozsvár és környéke. A fiatalabbak körében inkább a magyar útlevél nyújtotta előnyök vonzóbbak. De itt sem lehet határozottan kategorizálni, mert legtöbb esetben az egész család kéri egy időben, tehát a nagyszülőktől az unokákig itt van mindenki. Van egy olyan irányelv is, amely azt mondja, hogy „minek kérni, tudom én magamról, hogy magyar vagyok”, ez így is van, ezt senki nem vonja kétségbe, de itt valahogy a jövőre is kell gondolni felelősen. Hiszen megszerzett magyar állampolgárságunkat gyermekeink, unokáink fogják örökölni, és ha azt akarjuk, hogy ők hivatalosan is a magyar nemzethez tartozzanak, nekünk kell megtenni ezt a lépést. Személyes véleményem, hogy az állampolgárság megszerzése az elvándorlást nem serkenti, ugyanis aki el akar menni, az úgyis megteszi. Tény viszont az, hogy a magyar állampolgárság felvétele megállíthatja az asszimilációt, mert egy régóta áhított köteléket von közénk.
– Befolyásolta-e az erdélyi honosítási folyamatot a Szlovákiában zajló megfélemlítési akció? Érezhető-e Erdélyben ennek valamilyen hatása, emiatt csökkent-e a honosítást kérelmezők száma?
– Tényként kell kezelnünk azt, hogy sokan, bár szeretnék igényelni, félnek megtenni ezt a lépést. Ezt a kommunista diktatúra négy és fél évtizedének megfélemlítő politikája rovására írnám. Akkor sokaknak adódott kellemetlensége a felvállalt magyar identitás miatt. Itt feltétlenül fontos az ügy több aspektusát megvizsgálni. Minden állam maga jogosult dönteni arról, hogy kit vesz fel állampolgárai sorába. Az állampolgárság jogi kötelék az adott ország és polgára között. Nagyon fontos, hogy Szlovákián kívül egyetlen Magyarországgal szomszédos ország sem emelt és nem emelhet kifogást az új szabályozás ellen. Románia például nem mérhet kettős mércével, hiszen a volt Nagy-Románia területéről származó ukrán és moldovai állampolgárok esetében az 1991/21-es törvény előírja: egyszerű kérelemleadás után a kérvényezéstől számított 6 hónapon belül meg kell oldani a „visszahonosítást”. El kell mondanom, és ez az eljárás magyarországi kidolgozóit dicséri, hogy nagyon okosan a román külügy véleményét is kikérték olyan címen, hogy itt már van tapasztalat. A román külügy készségesen vagy nem, de segített, így a magyar állampolgársági törvény részben a román állampolgársági törvényre épül, így Románia hallgatólagosan tudomásul vette a magyar lépést, és nem lehet beleszólása, hiszen más irányba, de ugyanezt teszik. Szerbia is ugyanúgy megadta a bánsági szerbeknek az állampolgárságot. Ebből problémája senkinek nem lehet, a nemzetközi jog nem tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, amely nem sérti az uniós szabályozást sem. A megoldást több EU-s és EU-n kívüli ország is alkalmazza, ráadásul ez egyre gyakoribb, főleg ilyen régiókban, ahol etnikai mozaikról beszélhetünk.
– Milyen főbb gondokkal, problémákkal szembesültek az elmúlt egy év alatt, voltak-e különösebb panaszok a honosítást igénylők részéről, mennyire haladt zökkenőmentesen a honosítási eljárás?
– Hogy az ügyintézés teljes folyamata ennyire elhúzódik, mindenképpen egy valós problémája az eljárásnak. De sajnos gyorsabban nem lehet elbírálni a kérelmeket. Tapasztalatból mondom azt, hogy a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok munkatársainak megfeszített munkája ellenére gyakorlatilag lehetetlen a procedúrát lerövidíteni. Hogy ezt számokkal is alátámasszam: amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal személyzete másfélszeresére bővült 2010-hez képest, a beérkezett kérelmek negyvennégyszeresére nőttek, ha ugyanezt az időszakot tekintjük.
– Kolozs megyében hol nagyobb az érdeklődés: Kolozsváron vagy a megye más településein?
– Kolozsvári kérelmezők többen vannak, de ennek csupán az a magyarázata, hogy az irodánk is itt működik. A Demokrácia-központok esetében gyakori eljárásnak számítanak a kihelyezett munkanapok. Főleg az idős és mozgássérült embereknek fontos, hogy az Erdély-szerte 26 helyszínen működő irodák néha „házhoz jöjjenek.” Az elmúlt egy évben minden EMNT-iroda saját vonzáskörzetében lakossági fórumokat, kihelyezett munkanapokat tartott számos településen. A Kolozs megyei települések közül egyelőre Szék, Körösfő, Magyarkapus, Bonchida, Türe, Magyarbikal, Magyarszovát, Nádasdaróc, Szamosújvár és Torda azok, ahol munkatársaink honosítottak. De a munka korántsem ért véget, továbbra is kiszállásokat tervezünk oda, ahol igény van a magyar állampolgárságra. Erre minden egykori magyar állampolgár magyarul beszélő leszármazottja jogosult. Felmenőinktől nem kérdezte senki, hogy kell-e vagy sem a magyar állampolgárság, hanem elvették tőlük egyik napról a másikra. Nekünk lényegesen könnyebb dolgunk van: most magunknak kell feltennünk ugyanezt a kérdést, és akár érzésből, akár érdekből, de felelős döntést kell hoznunk.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

A mezőségi Bonchidától a bukaresti parlamentig
„Szakemberként kerültem az RMDSZ-hez, és minden kaput nyitva találtam, nőként semmilyen diszkriminációt nem éreztem" – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Hegedüs Csilla, aki Kolozs megyében, a Mezőségen próbál mandátumot szerezni a választásokon. A képviselőjelöltet politikai pályájáról és a kampányáról kérdeztük.
- Műemlékvédelmi szakemberként vált ismertté a neve. Lehet azt mondani, hogy akkor fertőzte meg a politika, amikor Kelemen Hunor tárcavezetői mandátuma idején Bukarestbe hívta a művelődési minisztériumba?
- Engem nem a politika fertőzött meg, hanem annak a lehetősége, hogy tenni tudjak valami a szakterületemen az erdélyi magyarság helyzetének jobbulásáért. Ezek most nagy szavak, ám másképp nem tudom megfogalmazni. Engem annak a lehetősége fertőzött meg, hogy felveszem a telefont, és azt mondom: „jó napot kívánok, miben segíthetek?".
- Tavaly márciusban felkérték, hogy vállalja el a kulturális főtitkárhelyettesi tisztséget az RMDSZ főtitkárságán. Jelentett-e dilemmát a tisztség elfogadása?
- Ez volt az a momentum, amikor végképp letettem a voksom amellett, hogy ne csak szakemberként, hanem szakpolitikusként létezzem. Nem okozott dilemmát azért, mert addig is egy olyan csapatnak voltam a tagja, amelyiktől nagyon sokat tanultam, nagyon sok pozitív energiát kaptam. Olyan csapatot ismertem meg, főleg a Kelemen Hunor mellett dolgozó munkatársakban, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni. Akkoriban Kelemen Hunor körül megjelent egy nagyon fiatal csapat. Azt hiszem, most én vagyok a legidősebb közülük. Ebben a csapatban óriási tenni akarás van. A Kelemen által meghirdetett új fejezet valóban új fejezet. Olyan szemléletváltás ez, aminek jó része lenni.
- A képviselőjelöltségre felkérték, vagy belső késztetést érzett arra, hogy induljon a választásokon?
- Sokat vacilláltam ezen a kérdésen. Én úgy működök, hogy az ilyen döntésekkor jól jön a serkentés a barátok, munkatársak részéről. Amikor miniszteri tanácsosként elmentem különböző műemléképületek helyreállításáról tanácskozni, éreztem, hogy az emberek odafigyelnek arra, amit mondok, hozzám fordulnak kérdésekkel, számít a szavam, bíznak abban, hogy én meg tudom oldani a problémát. A barátok és a kollégák azt mondták, meg kéne próbálni.
- Miért a mezőségi választókerületben indul?
- Hát, ha valahol indultam volna, az a Mezőség. Bonchidán tizenkét éve dolgozom, ismernek az emberek, felnéznek rám, bíznak bennem. Úgy éreztem, hogy hasznosítani kellene az egész térségben mindazt az energiát, amit Bonchidán befektettem a csapatommal. Hozzám nagyon közel áll ez a térség. Bonchida hatalmas kihívás, mindazért, amit jelent. És itt nem a kastélyfelújításról beszélek, hanem arról, hogy vissza kell adni az emberek hitét abban: ami a miénk volt, azt meg tudjuk menteni, fel tudjuk építeni. Bonchida kapcsán bevonult az erdélyi magyar köztudatba, hogy mindent meg lehet valósítani. Emellett ott van Szék, ahová öt éves koromba vitt magával először nagymamám (Szentimrei Judit – szerk. megj.) varrottasokról adatokat gyűjteni, ott tanultam meg szőni. Nagyon megszerettem Széket, és ismerem a település mai problémáit. A széki közösségnek újra kell építenie önmagát, és ehhez segítségre van szüksége. Óriási kihívás, hogy segíthessek rajtuk.
- Hány települést foglal magába és hány százaléka magyar ennek a választókerületnek?
- Tizenöt településről van szó, a magyarok aránya 17 százalék.
- Végigjárt már valamennyi települést?
- Amikor ez az interjú készül, már harmadszor járom körbe ezt a régiót. Első alkalommal azt szerettük volna megtudni, hogy az emberek mennyire támogatnának egy olyan jelöltet, akiről elsősorban Bonchida kapcsán vagy miniszteri tanácsosként hallottak, és mennyire támogatnának egy női jelöltet. Emellett kezdtük feltérképezni a gondokat is. Szó szerint kapuról kapura jártunk, érdeklődtünk a problémáikról. Érdekes módon az első reakció általában az volt, hogy „tulajdonképpen nagy baj velünk nincs". A faggatózások során derültek ki a gondok: kezdve attól, hogy nincs orvosi rendelő a faluban és az orvos nem jár ki rendszeresen, egészen addig, hogy nincs tánccsoport a településen, és bezzeg a szomszéd falunak van. Kisebb nagyobb problémák gyűltek össze, amelyek kivetítve a teljes térségre 80 százalékban mindenhol visszatérő gondot jelentenek. Ezeken képviselőként tudnék segíteni. Még a kampány hivatalos kezdete előtt falugyűléseket tartottunk, amelynek az volt a mottója, hogy „megbeszéljük, meghallgatjuk, megoldjuk". Elsősorban a falvak véleményformálóival találkoztunk. Ismertettük velük a helyiektől összegyűjtött problémalistát, és arra kértük őket, próbáljunk meg közösen egy prioritási listát összeállítani. Ennek alapján alakult ki az a választási program, amivel most már harmadjára járjuk körbe a vidéket.
- Milyen általában a fogadtatása ezekben a falvakban?
- Jó, rengeteg a pozitív visszacsatolás. Annál is inkább, mert néhány problémát már most sikerült megoldanunk. Mondok egy példát. Szováton kiderült, hogy van 25 gyermek nulladik osztálytól negyedik osztályig, és van egy tanító néni. Törvény szerint legalább 26 diák kell, hogy két tanítónő lehessen. Ám meg kellett találni a megoldást arra, hogy mégis csak indulhasson még egy osztály, mert a nulladik osztályos gyerekkel egészen másképpen kell foglalkozni, mint a negyedikessel. Ezt sikerült kijárni, most Szováton két magyar osztály van. Hasonlóképpen sikerült megoldani a megyei tanácsos kollégáim segítségével a Székre vezető út korszerűsítését is. Úgy gondolom: ahhoz, hogy a vidéki életnek jövője legyen, a fiataloknak megfelelő életkörülményeket kell teremteni. Munkahelyeket kell számukra teremteni, s ez elsősorban a mezőgazdaságba történő befektetések révén lehetséges. Erre a programom azzal válaszol, hogy létesüljenek terméktárolók, vágóhidak, mézfeldolgozó üzemek. Ez azért kell, hogy azok, akik a földet megdolgozzák, ne azzal töltsék az idejüket, hogy bejönnek a kolozsvári piacra árulni a terményeiket, hanem tudjanak dolgozni. Fontos számukra pályázati lehetőségeket biztosítani. Emellett olyan lakhatási körülményeket kell teremteni, amely elmossa a város és a falu közötti különbségeket. Ha ezek a feltételek adottak, akkor visszafordíthatjuk a falusi lakosság kiöregedésének folyamatát. Én tudok azonosulni ezzel a problémával, mert öt éve magam is úgy döntöttem, Kolozsvár túl zajos, ezért kiköltöztem falura.
- Milyen általában a fogadtatása ezekben a falvakban?
- Jó, rengeteg a pozitív visszacsatolás. Annál is inkább, mert néhány problémát már most sikerült megoldanunk. Mondok egy példát. Szováton kiderült, hogy van 25 gyermek nulladik osztálytól negyedik osztályig, és van egy tanító néni. Törvény szerint legalább 26 diák kell, hogy két tanítónő lehessen. Ám meg kellett találni a megoldást arra, hogy mégis csak indulhasson még egy osztály, mert a nulladik osztályos gyerekkel egészen másképpen kell foglalkozni, mint a negyedikessel. Ezt sikerült kijárni, most Szováton két magyar osztály van. Hasonlóképpen sikerült megoldani a megyei tanácsos kollégáim segítségével a Székre vezető út korszerűsítését is. Úgy gondolom: ahhoz, hogy a vidéki életnek jövője legyen, a fiataloknak megfelelő életkörülményeket kell teremteni. Munkahelyeket kell számukra teremteni, s ez elsősorban a mezőgazdaságba történő befektetések révén lehetséges. Erre a programom azzal válaszol, hogy létesüljenek terméktárolók, vágóhidak, mézfeldolgozó üzemek. Ez azért kell, hogy azok, akik a földet megdolgozzák, ne azzal töltsék az idejüket, hogy bejönnek a kolozsvári piacra árulni a terményeiket, hanem tudjanak dolgozni. Fontos számukra pályázati lehetőségeket biztosítani. Emellett olyan lakhatási körülményeket kell teremteni, amely elmossa a város és a falu közötti különbségeket. Ha ezek a feltételek adottak, akkor visszafordíthatjuk a falusi lakosság kiöregedésének folyamatát. Én tudok azonosulni ezzel a problémával, mert öt éve magam is úgy döntöttem, Kolozsvár túl zajos, ezért kiköltöztem falura.
Cs. P. T.
maszol.ro

Két éve jöttek létre a Demokrácia Központok
November 24-én lesz két éve, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Budapesten aláírta a Magyar Külügyminisztériummal, a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és Wetzel Tamás honosításért felelős minisztériumi biztossal azt a dokumentumot, amely kimondja a Demokrácia Központok létrejöttét, és ily módon elkezdődhetett az erdélyi honosítási folyamat.
Sándor Krisztina elmondta: két év alatt 230 ezer erdélyi fordult meg a 28 honosítással foglalkozó irodák egyikében. A Demokrácia Központot honosítási kérelmeikkel megkeresők iratcsomói közül 74 717 lezártnak tekinthető, és ennek köszönhetően 121 637 erdélyi kapta már meg könnyített honosítási eljárással a magyar állampolgárságot. Szász Péter közölte: a kincses városban 25 655-en érdeklődtek, 7784 iratcsomó lezártnak tekinthető, és 13050 személy szerezte meg a magyar állampolgárságot. Gergely Balázs elmondta: jelen volt Budapesten, amikor Toró T. Tibor aláírta a fentebbi dokumentumot.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: az EMNT huszonnyolc erdélyi városban létesített irodát, amelyek hálózatot alkottak. – Az első hat hónapban természetesen nagyon sokan keresték fel a Demokrácia Központokat. A magyar állampolgárságot és a központok segítségét igénybe vevő személyek 53,84 százaléka székelyföldi volt. Közép-erdélyi a kérelmezők 13,67 százaléka, a Partiumbeliek aránya pedig 32,44 százalék. A huszonnyolc iroda közül legtöbben a csíkszeredait, a marosvásárhelyit, a kolozsvárit, a szatmárnémetit és a székelyudvarhelyit keresték fel. A csíkszeredai Demokrácia Központ segítségét 14 568-an, míg a székelyudvarhelyiét 10 582-en igényelték. A huszonnyolc iroda mellett kisebb településekre is ellátogattunk, és segítettünk az iratok lefordításában, a dossziék összeállításában – magyarázta Sándor Krisztina. Megemlítette továbbá, hogy a www.demokraciakozpont.org honlapon bárki tájékozódhat a hozzá legközelebb található központ ügyfélfogadási órarendjéről, vagy a 0264-308-208-as vezetékes számon érdeklődhet a magyar állampolgárság igényléséről.
Szász Péter, az EMNT-iroda kolozsvári vezetője a Demokrácia Központok és a konzulátusok közötti jó együttműködést emelte ki. Szásztól megtudtuk: Kalotaszegen sokkal többen igényelték a magyar állampolgárságot, mint a Mezőségen. Kolozs megyében kiszálltak Székre, Bonchidára, Ördöngösfüzesre, Detrehemtelepre, Jegenyére, Körösfőre, Tordára, Magyarszovátra, Nádasdarócra és Magyarkapusra.
Zárszóként Gergely Balázs, az EMNP alelnöke köszönetet mondott a huszonnyolc központ közel száz munkatársának a tevékenységéért. Szász Péter a történelmi magyar egyházak támogatását említette, amikor a központ kihelyezett tevékenységeit az egyház által a rendelkezésükre bocsátott gyülekezeti termekben fejthette ki. Gergelytől azt is megtudtuk, hogy a magyar állampolgárság elnyerése közösségkovácsoló tény is, hiszen Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben már megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Harina – a mezőségi bazilika
A gyér reggeli ködből bomlott ki az ősz ezer árnyalatában pompázó mezőségi táj. A színpompás háttérből hófehéren magasodott utunk első állomása, a harinai evangélikus templom, az Erdély legkorábbi műemlékének számító román stílusú mezőségi bazilika. A többszintes, különleges formájú, "égbe nyúló" templomot bencés szerzetesek alapították. A tatárjárás pusztította el a települést, s sodorta el a bencéseket kolostorukkal együtt. A későbbiekben Harina volt püspöki és királyi birtok, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben adományozta a Kacsics nemzetségből származó Farkas Tamásnak, aki évszázadokig birtokolta a települést, s nevét Harinai Farkasként használta. A reformációt követően került az evangélikus egyház birtokába, s 1834-ben földrengés rongálta meg. A nagyszebeni evangélikus konzisztórium többször kérte a helyreállítását, majd lebontották a megrongálódott épületrészeket, s hosszú huzavona után 1898-ra újították fel.
1995–99 között Hermann Fabini építész közreműködésével a besztercei Creative Group restaurálta a mezőségi tájban különlegesen ható gyönyörű templomot, amelyet András Péter besztercei református lelkész mutatott be. Kulcsát az egykori szász település vegyes házasságban élő utolsó evangélikus lakója őrzi. A kéttornyos, arányaival a gótikát idéző templom belsejét szép színes textilkiállítás tette hangulatossá.
Cegőtelke – földbe szúrt kard és pajzs
Harináról Cegőtelkére vezetett az út. A református temetőben 68 lépcsőfokon értünk fel a Lármafa találkozók emlékét idéző kopjafák között az emlékműhöz, amely a temetődomb legmagasabb pontján (504 méter) a cserhalmi csatát idézi. Kolozsi Tibor képzőművész alkotásának történetét Pásztor Loránd Zsolt református lelkész ismertette. A sok apró márványdarabból földbe szúrt kard és pajzs rajzolódik ki oldalán kereszttel s a legenda jeleneteit ábrázoló domborművel. Az emlékművet Beder Tibor, a Julianus Alapítvány vezetőjének kezdeményezésére a cegőtelki öregfiúk Cserhalom Művelődési Egyesülete állíttatta nagy nehézségek árán, s Erdély püspökei avatták fel 1998-ban. Tövéből a Kerlésen levő Cserhalomra látni, az egykori csatatérre, ahol a korábban ellenséges viszonyban levő Salamon király, Géza és László herceg összefogásával 1068-ban sikerült visszaverni a magyarságot veszélyeztető betörő pogányokat. A később szentté avatott László herceg hőstettéből, amelynek során a kun vezért legyőzve megmentette a magyar lányt, legenda született, s Vörösmarty Mihály, majd Juhász Gyula foglalta versbe a hajdani csata történetet. A legendák forrásától indul vagy zárul minden évben a Lármafa találkozó. Célja: összefogni azon települések lakóit Erdélytől a Felvidéken, Kárpátalján át, amelyek templomában freskók őrzik a határok védőszentjeként tisztelt Szent László király emlékét.
Árokalja – gázcsövekkel átszúrt címerek
Árokalján (Arcalia) különleges szépségében látható a gr. Bethlen Béla által a XIX. század végén mór-bizánci stílusban építtetett kastély, amely vörös gömbkupoláival, nyolcszögű sarokpavilonjaival az ezeregyéjszaka varázslatos hangulatát idézi. A birtok Bánffy Klárának a Bethlen Ádámmal kötött házassága révén került a Bethlen család tulajdonába, s gr. Bethlen János virágoztatta fel. A Sajót elterelte, az épület köré angolparkot varázsolt, nemes szőlő- és gyümölcsfákat telepített, virágházat épített, híres ménest tartott, aminek szépségét gazdatisztje, Iklandi György László versben örökítette meg (1811). 1803-ban az egész község leégett, s a házak újjáépítését, a szász evangélikus templom felújítását, a torony építését a gróf támogatta, s templomot építtetett a görög katolikusoknak. A bőkezű főúr és felesége, br. Wesselényi Zsuzsa síremléke a kastély kertjében látható. Az utolsó tulajdonost, gr. Bethlen (III.) Balázst 1949-ben telepítették kényszerlakhelyre. A kastély berendezését a környező falvak lakói hordták szét, a könyveket elégették, az egzotikus fák egy részét a helybeli romák tüzelték el. Üzlet, pionírtábor, mezőgazdasági gépállomás működött a kastélyban, 1963-tól kerül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem használatába, majd 1999-től a tulajdonába, de egy Bethlen-leszármazott ma is pereli az egyetemtől és a polgármesteri hivataltól. Az egyetem, amely Regionális Frankofón Központot rendezett be a kastélyban, 1997-ben restauráltatta, így ma teljes szépségében látható az épület. Bár belépti díjat váltunk, a látogatót nem szívesen fogadják. Egy barátságtalan hölgy megtiltja, hogy a mellékhelyiségeket használjuk, s szigorúan csendre int, miközben a diákok esznek és sziesztáznak. Mivel a kastélyba sem léphetünk be, körbejárjuk az épületet. Így vesszük észre, hogy az oldalsó részen pontosan az egymás mellett levő, kőből faragott címereken keresztül vezették ki a központi fűtés kéményeit, s a kijövő égésterméktől, gőztől feketés penész lepi be azokat. Ez lenne a műemlékvédelem – változik meg a tulajdonosról és a Beszterce megyei műemlékvédőkről a bel- és külföldi vendégekből álló csoport véleménye, s az árokalji kastélyból rossz szájízzel távozunk.
Somkerék – Bölöni Sámuel átka
Mindenért kárpótol Somkerék. A Beszterce és Dés között fekvő falu református temploma arányos méreteivel, sarkain kövekkel kirakva, zsindellyel fedett tetőzetével és haranglábra emlékeztető, csúcsíves ablakú, erkélyes tornyával lélegzetelállítóan szép látvány. Ráadásul bőven van ideje csodálkozni a látogatónak, hisz az épületet megkerülve a délre nyíló csúcsos diadalíves ajtón jutunk be a templomhajóba. Történetét Felszegi Imre lelkipásztor mondja el, s minden látogató egy jól megszerkesztett ismertetőt kap ajándékba. A Szűz Mária tiszteletére emelt templom építésének pontos ideje homályba vész, először 1327-ben említik. 1553-ban Országgyűlés színhelye volt Dobó István részvételével. 1602-03-ban Basta hajdúi pusztították el a községgel együtt, 1661-ben a török-tatár hadak dúlták fel Somkeréket, az 1700-as években átvonulnak a kurucok, majd a labancok is, akik felgyújtották a falut. Ennyi viszontagság után gróf Árva Bánffy Mária 1744-ben minden néven nevezendő jövedelmét felajánlja, hogy a somkeréki templom mind kívülről, mind belülről tornyostól együtt újraépüljön, s "tisztességes székek" készüljenek abba. 1761-ben idős Umling Lőrinc festi a kazettás mennyezetet, a bútorokat, az úrasztalát, a szószékkoronát, az énekhirdetőt valamint a karzatot, amelyen a keltezés is olvasható. A lelkész, akire a templom építésének felügyeletét bízta az adakozó grófnő, Bölöni Sámuel, 63 évet szolgált Somkeréken. Mivel tapasztalnia kellett, hogy a török-tatár dúlás után vegyes lakosságúvá váló falu lakói kezdik elfelejteni anyanyelvüket, ünnepélyesen átkot mondott arra a magyarra minden időben, "ki a maga nemzetségét megutálja, s a maga nyelvét nem szereti". Somkeréken megmaradtak a hívek, s a mindenkori lelkipásztorok iránti tiszteletet jelzi, hogy a jótevőknek emelt emléktábla mellett az ő emléküket is kegyelettel őrzik.
Szentbenedek – a pusztulás világa
A Dés melletti Szentbenedeken csak a romok maradtak a Kornis grófoknak a II. világháborúig épen álló kastélyából. Jókai Mór 1877-ben ötletessége, tetőzetének játékos formái, belső díszeinek gazdagsága miatt nevezte "szembetűnően erdélyi alkotásnak". Ma a pálosok fekete madonnájától megfosztott kaputorony előtt álló két szomorú egyszarvú már csak a szemetet "őrzi", amit a várárokba illetve a beomlott pincékbe hordtak a település lakói, sőt még az árkádos fedett kútba is. A kaputorony mögötti épületből a boltozatos pincébe beomlott téglák, kövek maradtak. A Kornisok többször felújították, korszerűsítették a kastélyt. Az 1900-as évek elején III. Károly vizet és telefont vezettetett, s villanyerőművet építtetett, hogy árammal lássa el az épületet, s ő tette lakhatóvá az új kastélyt is. IV. Kornis Károlynak 1944-ben kellett elhagynia az épületet, s azt követően a kastélyt kifosztották, majd hagyták tönkremenni. A tiszafából faragott lépcsőket, a festett mennyezetet elégették, a bútorokat, a berendezést elhordták, a sok ezer könyvet a Szamosba dobták, s elpusztult Európa legnagyobb magánkézben levő madár- és madártojás-gyűjteménye is. Mára már beomlott az évekig iskolának használt új kastély fedélzete is, s a szép fekvésű telket az enyészet vette birtokába.
Bonchida – az újjáépítés jegyében
Késő délután érünk az erdélyi Versailles-nak tartott bonchidai Bánffy-kastély kapujához. Bár a II. világháború óta, amikor a visszavonuló németek felrobbantották, a 16. század közepétől négy évszázadon át épített kastélyegyüttesből csak a romok maradtak, megnyugtató látvány, hogy őrzik, környéke, udvara tiszta, rendezett, s az épületek restaurálása is folyamatban van. A reneszánsz és a barokk jegyeit magán viselő kastély megmaradt romjaiból, a már részben újrafedett, romantikus, neogótikus főépület még ablaktalan belső tereiből, a félkör alakban épült istállók falaiból, a kapuépületben kiállított szobormaradványokból egy kis fantáziával, no meg az olvasmányélményeket is hozzáadva következtetni lehet, hogy milyen értékek mentek tönkre. A gyönyörű berendezés mellett elpusztult a könyvtár, a képtár s Erdély legjelentősebb XVIII. századi szoborgyűjteménye. A Marokkóban élő Bánffy Katalintól a Transylvania Trust Alapítvány koncesszionálta 49 évre a kastélyt, és nemzetközi pályázatok révén elkezdődött a hosszú távú felújítás, amelynek alapját a Románia és Magyarország művelődési minisztériumai által aláírt egyezség képezi. A kívül- belül megújult Miklós-kastélyban Nemzetközi Épületfelújító Szakképző Központ működik az Egyesült Királyság Történeti Épületfelújítási Intézete támogatásával. A központban szakembereket készítenek fel a hagyományos módszerekkel, építőanyagokkal történő műemlék-felújításra, közben folyik a kastély helyreállítása, amely a világ legveszélyeztetettebb épületeinek listáján szerepel. 2008-ban pedig Europa Nostra díjjal ismerték el a központot működtetők munkáját.
Válaszút – az erdélyi gyönyörű gyűjtemény
Az utolsó állomás, Válaszút, a reménység helyszíne. Először is azért, mert az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítja közel száz mezőségi kisgyermeknek, akik olyan falvakból származnak, ahol megszűnt a magyar iskola. A Kallós Alapítvány bentlakásos iskolájában nemcsak szóbeli és zenei anyanyelvünkre oktatják a gyermekeket, hanem az állami oktatásból hiányzó népművészeti ismeretekre is. Ehhez jelent kiváló szemléltetőeszközt a Kallós-kúriában berendezett néprajzi múzeum, amely a mezőségi, kalotaszegi, csángó népművészet legszebb darabjai mellett az erdélyi szászok sajátos népi alkotásait is bemutatja. A romos állapotban visszakapott egykori vadászkastély kívül-belül megújulva egyedi, különleges élményt jelent. A Kallós- archívum mellett az eredeti bútorokkal, népi kerámiákkal, viselettel és kézimunkákkal mintaszerűen berendezett szobák az erdélyi és különösképpen a mezőségi népművészet páratlan gazdagságát bizonyítják. Jó lenne hosszan elidőzni a nyolc helyiségben látható válaszúti, belső- mezőségi, széki, kalotaszegi, csángó gyűjtemény darabjai között (a nyolc helyiségben és a raktárakban nyolcezer tárgyat őriznek), de késő van, indulni kell. Ám Válaszútra annak, aki először látta Erdély egyik legszebb múzeumát, vissza kell térnie. Annak pedig, aki erdélyinek vallja magát, egyszer legalább el kell mennie oda.
Pozitív és negatív élmények kavarognak bennünk, amikor visszaindulunk Besztercére, s körülvesz a szépet és a rútat is beborító mezőségi éjszaka.
Ötvös József
Az EPMSZ Erdélyi Körének konferenciája a besztercei szász evangélikus templomban tartott vasárnap délelőtti istentisztelettel zárult, amelyen Ötvös József, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze hirdette az igét.
Népújság (Marosvásárhely)

Kallós Zoltán: a mezőségi magyar ember kétszáz éve él a szórványban
Értetlenül áll Szász Jenőnek az önkéntes területfeladásra és a szórvány kiköltöztetésére vonatkozó kijelentése előtt Kallós Zoltán néprajztudós. Abból a több mint egymilliárd forintból, amit Szász Jenő kapott a Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére, meg lehetne oldani nem csak az erdélyi, hanem a moldvai szórvány anyagi gondjait is – vélekedett Kallós Zoltán.
– Szívesen elbeszélgetnék a szórvány kérdéséről Szász Jenővel. Vajon járt-e valaha szórványban? Ne riogasson a szórvány halálával, mivel a mezőségi magyar ember, a történelem viharai miatt, már kétszáz éve szórványban él, és remélem, még sokáig élni fog. A mezőségi magyarok még mindig ugyanúgy ragaszkodnak szülőföldjükhöz, kutúrájukhoz, egyházukhoz. Ezt bizonyítja a magyar népi kultúrának az az archaikus rétege, ami itt maradt fenn a legkésőbbi időkig. Ha nem is tudnak magyarul, vállalják a magyarságukat. Szász Jenő nagyot hibázott ezzel a kijelentésével, bizonyára jócskán vesztett népszerűségéből az erdélyi magyarok körében. Ha Szász Jenőt olyannyira érdekli a szórvány, akkor látogassa meg Budapesten az Apáczai Közalapítvány volt igazgatóját, Csete Örsöt, aki az elmúlt években több mint 300 ezer kilométert utazott a Kárpát-medence magyarlakta területein, hogy megismerje a magyar nyelvű oktatás fontosabb szereplőit. Csete ellátogatott olyan kis erdélyi szórványtelepülésekre is, ahol mindössze két-három magyar élt a faluban – magyarázta lapunk kérdésére Kallós Zoltán. (Csete Örsöt idén január 1-jétől nevezte ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő főigazgatójának – szerk. megj.).
Nézze meg továbbá nem csak a válaszúti, hanem a szamosújvári, a kőhalmi, a vicei és a sármási kollégiumot (ez utóbbit ebben a tanévben indítottuk be), vagy a Böjte Csaba által vezetett alapítványt – ajánlotta Kallós. Akár azt is hozzátehetném, hogy jó lenne, ha nem csak a magyar, hanem a román kormány is jobban odafigyelne a kistelepüléseken működő iskolákra, hiszen még a román tannyelvű iskolák is nehéz körülmények közepette működnek ezekben a helységekben – fűzte hozzá Kallós.
– Abból a keretből, amit Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére fordítanak, meg lehetne oldani a Kárpát-medencei szórvány gondjait. Nem hiszem, hogy a politikusok kellő figyelmet fordítanak az elemi tagozatos magyar tannyelvű osztályokra. Tudni kell, hogy a már létező szórványközpontok a nagyon nehéz szociális és társadalmi helyzetből gyűjtik össze a gyerekek többségét, ennek ellenére a tízéves tapasztalat azt mutatja, hogy értékes magyar emberekként nőnek fel. Van olyan nyolcéves tanítványunk, aki a forró csoki megvásárlására kapott heti egy lejt hazaviszi hétvégén édesanyjának, mert tudja: szükség van még arra a kis pénzre is. Egy másik kislányt az édesanyja egy szál ruhában engedett el otthonról a válaszúti kollégiumba. Egy hétéves kisfiú akkor látott életében először vonatot, amikor szülőfalujából Válaszútra hozták tavaly ősszel. A Kallós Alapítvány elnökével, Balázs-Bécsi Gyöngyivel együtt pontosan tudjuk: milyen körülmények közepette élnek nem csak a növendékeink, hanem azok szülei is. Munkalehetőség nincs, a háztáji gazdaság pedig csak a legszükségesebbet biztosítja a családnak. Sok növendékünk, amikor idejön, csak levest eszik, mert nincs kétfogásos ebédhez szokva. S ha ezeket a tényeket nem vesszük figyelembe, ha nem próbálunk gazdaságilag is lépni, akkor pár év múlva nem lesz középiskolás, majd egyetemista, aki magyarul tanuljon – magyarázta Kallós.
Megtudtuk: a Kallós Alapítvány jelenleg több mint 90 elemista gyereknek biztosít otthont, akik 26 településről jönnek.
– Az észak-mezőségi falvakból származó gyerekek többsége olyan közösségekből jön, ahol 15-20 magyar él. Nagyrészük jobban tud románul, mint magyarul, amikor Válaszútra érkezik. A szomszédos Bonchidáról 20 gyerek ingázik. Fontosnak tartjuk, hogy az itt tanuló gyerekek 24 százaléka vegyes házasságból származik, ami a minőségi oktatásnak köszönhető. Az idén hozta el a válaszúti óvódába kisfiát a zsuki rendőr, hogy az magyarul tanuljon – hangoztatta.
Kallós Zoltán magától értetődő természetességgel közölte, hogy vegyes nemzetiségű faluban nőtt fel, ahol románok, magyarok és cigányok éltek, és ennek köszönhetően mindhárom nyelvet megtanulta, és válaszúti cigányasszony szomszédjával ma is tökéletesen beszél cigányul.
A néprajztudós büszkén mondta el, hogy egyik tanítványuk rajzai bekerültek egy gyerekeknek szóló, nemrég Budapesten napvilágot látott verseskötetbe illusztrációként.
– A politikusoknak nagyon oda kell figyelniük a szórványban élő romániai magyarságra. Ha nem ügyelnek, ha nem szívlelik meg a szakemberek és az ott dolgozók tanácsait, akkor 15-20 év alatt akár 500 000 magyart is elveszíthetünk... – összegzett Kallós Zoltán.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Kastélysorsok Erdélyben: mi lesz a magyar örökséggel?
Az összmagyar örökségvédelem egyik legfontosabb rendszerváltás utáni kérdése a külhoni épített örökség védelme, különösen a nehézségekkel sújtott vidékeken. Az erdélyi kastélyok pusztulása és mentése talán a legizgalmasabb terület: ezt járta körbe a Korunk folyóirat júniusi lapszáma.
A Korunk című, kolozsvári központú, erdélyi folyóirat júniusi lapszáma az erdélyi kastélyok viszontagságos 20. századi történetét, azok romániai rendszerváltás utáni sorsát, hol borús, hol reménykeltő fejleményeit járta körbe cikkek, esszék és interjúk egész sorával. Tudták, hogy Trianon óta komplett középkori udvarházak és kora barokk rezidenciák pusztultak el Erdélyben, nem beszélve a török idők utáni barokk, klasszicista vagy eklektikus kastélyok egész sorának omladozásáról? A Korunkban számos ilyen történetet olvashatunk. A magyar örökség végleges elpusztulása miatti szívfájdalmunkat, ha csekély mértékben is, de azért enyhíti az a néhány pozitív történet, ami reményt kelt az erdélyi épített kincsek jövőjét illetően.
Kastély? Gépállomás, istálló, téeszközpont!
Kovács András kolozsvári művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA külsős tagja már a folyóiratot nyitó, Hogyan pusztítsuk el a kastélyokat? című balatonfüredi előadása alapján született írásában megkondítja a vészharangot. „Az élet nem áll meg merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem” – idézi mottóként Biró József 1944-es szavait. És mennyire történelem most a kastély fogalma, hetven évvel később. Kovács András az, aki a fent már említett veszteséglistát sorolja: nyomtalanul eltűnt a Bánffyak bárói ágának bonchidai, középkori udvarháza; a Hallerek 1626 körül épült fehéregyházi rezidenciája; a szamosfalvi Mikola- és a magyarfenesi Jósika-kastély is.
A második világháború romániai kommunista hatalomátvétele után végleg megpecsételődött az úri lakosok sorsa, legtöbbjükből Erdélyben is gépállomás, istálló, téeszközpont vagy közösségi (értsd, senki által nem őrzött, védett, karbantartott) épület lett. Változást hozott azonban a román rendszerváltás és az utóbbi évek néhány fejleménye: a restitúciós törvények értelmében sokan visszakaphatták régi kastélyaikat, birtokaikat – már ami megmaradt belőlük a román kommunizmus évtizedei után. Ez a különös restitúciós rendszer egyrészt tényleg nagyvonalú volt, lehetőséget teremtett arra, hogy akiben van elég kalandvágy, kitartás és ideg, újra életre kelthesse ősei egykori birtokát. Másrészt viszont az országos és helyi szabályok, a bürokrácia és a lokális közélet szereplői számtalan akadályt gördítenek az egykori, jellemzően gyűlölt magyar urak visszatérő utódai elé. „Az ingatlanok fenntartását és helyreállítását a román állam meg a román örökségvédelmi törvény most szemforgatóan rájuk hárította, a továbbiakban őket téve felelőssé az épületek állapotáért” – írja Kovács András.
A szkeptikus erdélyi művészettörténész példákat hoz arra is, hogy nemcsak a szándékolt vagy hanyagságból eredő pusztulás, hanem még a félresikerült felújítási kísérletek is sokat rontottak egyes erdélyi műemlékeken. A fogarasi vár egyik szárnya például az eredeti vakolat leverése után álreneszánsz ablakkereteket kapott. A bonchidai, hatalmas Bánffy-kastélyt (Erdély legnagyobb reneszánsz-barokk kastélyát) vasbeton elemekkel próbálták megmenteni az enyészettől, miután előbb ’44-ben a németek gyújtották fel, majd a falusiak hordták el a maradványait és a park fáit, nem beszélve a barokk szobrok elpusztulását eredményező céltalan vandalizmusról. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt pedig dilettáns, ámde nagyravágyó álhistorizáló elemekkel újították fel oly módon, hogy évszázadokkal ezelőtti tulajdonosai rá sem ismernének már.
Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek és Bethlenek
Mit mentünk, miért és kinek? – teszi fel a kérdést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember írása címében. Hegedüs leszögezi: térségünkben Romániában adták vissza a legtöbb műemléket a tulajdonosok leszármazottainak. „Sajnos az esetek döntő többségében romos állapotban, lelakva s minden gazdasági háttér nélkül, de visszaadták” – erősíti meg e tény jelentőségét. Az örökségvédő örül annak, hogy vannak olyanok, akik a „vakolókanállal együtt a kezükbe vették lepusztított épületeik gondozását”. Hegedüs is említi a bonchidai Bánffy-kastély történetét, de a pozitív fejleményeket kiemelve: zajlik egy nagyon lassú felújítási folyamat, így Bonchida ma már nemzetközi oktatási és kulturális központként működik, félkész állapotban is. A román kulturális tárca műemlék-helyreállítási alapja keretében csak 2012-ben egy sor kastély és vár kapott támogatást, Nagyvárad várától Vajdahunyadig. A legnagyobb teher azonban Hegedüs szerint a régi-új kastélytulajdonosokra hárul: „A Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek, Bethlenek kemény munkával építik vissza mindazt, amit a kommunizmus elvett tőlük” – fogalmaz, s ez szerinte biztosítja: van magyar kastélyjövő Erdélyben.
A partiumi kastélysorsokról írt a Korunkba Emődi Tamás nagyváradi építész-művészettörténész. Partium úri lakjai Emődi szerint művészettörténeti értékükben elmaradnak Erdély, a Dunántúl és a Felvidék kastélyaitól – ennek történelmi okai vannak; de az elmúlt közel száz év őket is ugyanúgy sújtotta. A Telegdiek papmezői reneszánsz várkastélyából már csak falmaradvány látható; de Károlyi Sándor erdődi, Petőfi emlékezetéről híres kastélya is megsínylette az időszakot. Az aranyosmeggyesi Báthori–Lónyay–Teleki–kastély a 17. században nyerte el végső formáját, de ma már válságos állapotban van: nincs tetőzete, komoly statikai problémákkal küzd, és lehet, hogy rövidesen rommá fog válni. Emődi hosszan sorolja a partiumi kastélyokat és jelenlegi helyzetüket, és összegzése szerint rendkívül kevés olyan emlék van, amelyik építészeti vagy kultúrtörténeti értékének megfelelő kezelésben részesült.
Egy normálisan működő társadalmi rendszerben az úgynevezett felső tízezer garantálhatná a társadalom előmenetelét, Erdélyben és Romániában azonban hiányzik ez a réteg – szól a Guttmann Szabolcs műépítésszel, volt nagyszebeni főépítésszel készült interjú fő üzenete. Gutmann kiemeli a nagyszebeni óváros Brukenthal-palotáját, ami szerinte az egyik legszerencsésebb példája az elmúlt húsz évnek; sőt a korábbiaknak is, hiszen múzeumként vészelte át a legsötétebb időszakot. Nagyszeben európai kulturális fővárosként való újjászületése után pedig méltóbb fizikai és szellemi környezetben, az evangélikus egyház tulajdonában képviseli tovább Brukenthal Sámuel egykori erdélyi kormányzó humanizmusát. Guttmann hiányolja a stratégiát és az átfogó gondolkodást és cselekvést: ő és társai már korábban felmérték a Szeben és Fehér megyei kúriákat, kastélyokat, de a dokumentáció minisztériumi levéltárban porosodik. Ugyan sok erdélyi vidék küzd problémákkal, de a fejétől is bűzlik a hal: „Aki ma végigmegy Bukarest főutcáin, láthatja, hogy a 19. századi nagy bérházak többsége lakatlan. (…) Ha ennek a városnak kell felügyelnie az országot és annak épített örökségét, akkor egyetlen reményünk, ha komolyan vesszük a regionalizálást…” A volt szebeni főépítész a fiatal szakember nemzedékektől, az országos párbeszédtől és a civil szféra bevonásától remél szemléletváltást.
Amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani
A szakértők után a legközelebbi érintettek, a kastélyukat visszaszerző nemesi utódok, Mikes Zsigmond és a Bethlen-leszármazott Vályi Zsuzsanna vallanak családi és személyes élményeikről. Vályi nagyszüleit kitelepítették birtokukról, és kényszerlakhelyre hurcolták őket, a nagyszülők minden munkát elvállaltak a túlélésért, de az unokák már nem számítottak osztályellenségnek. A család 1988-ban költözött Magyarországra. Mikes Zsigmond felmenőit szintén kitelepítették. „Tízéves lehettem, amikor Papi kiterített egy hatalmas papírtekercset, rajta színesen megrajzolva a családfa. Mutatta, hogy ez a családunk, de hozzátette: „erről nem szabad senkinek beszélni” – mesél a hallgatás korszakáról Mikes. Az építész végzettségű Vályi Zsuzsanna szerint ma „izgalmas feladat, hogy a visszaszerzett örökségből ma mit lehet kihozni”. Mikes Zsigmond szerint „amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani”, és „a visszaszolgáltatás nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggazdagodtak az egykori kisemmizettek, hanem azt, hogy olyan életvitelt választanak, amiben ezeknek a műemlékértékű épületeknek is szerepük lesz”.
Erre jó példa a Korunk másik cikkében bemutatott Kálnoky-modell: Kálnoky Tibor fiatalemberként tíz évig harcolt az elveszett örökségéért a román állammal. Miklósvári kastélyát hatalmas erőfeszítésekkel kezdte felújítani, saját kézbe véve a munkálatokat, hagyományos technikákat is felelevenítve. Innen-onnan, régiségvásárokból szedték össze a régi, korhű berendezési tárgyakat. Károly herceg, a brit trónörökös is többek között Miklósvár hatására szeretett bele Erdélybe, s évek óta járja tájait, vendégházakat létesítve, őstermelőkkel kapcsolatba lépve. Károly herceg saját bevallása szerint időutazásként éli meg Erdélyt, ahol a természet és a kultúra tökéletes összhangjára lelt, s ahol még van mit tanulni az ebben az összhangban élő emberektől.
Tudjuk, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a régi világot már semmi sem hozhatja vissza, és az évtizedek során sok értékes magyar épített örökségünk pusztult el véglegesen Erdélyben (is). De ahogy a Korunk folyóirat számos írásából kiderül: a Károly herceg által is képviselt elkötelezettségből, a Mikesek, Kálnokyak és a többiek elszánt küzdelméből, az örökségvédők új nemzedékének munkásságából talán újra életre kelhet egy-egy erdélyi birtok. Az újraéledő kastélyok elveszett, halódó környékekre is kisugározhatják a szellemet, kultúrát és civilizációt – pont úgy, ahogy Erdély tette azt régi, „sötét” évszázadokban…
Rajcsányi Gellért
MNO

Családiasabb és magyarabb kastélynapok Bonchidán
A "helyi elem" érezhető távolmaradása miatt a szokásosnál intimebb, családiasabb és ... magyarabb volt a XII. Bonchidai Kastély Napok első, szombati napja, amely vasárnap hasonló hangulatú programösszeállítással várja a kilátogatókat. A maszol.ro ott járt, fényképezett és filmezett.
A legkisebbeket az elmúlt évekhez hasonlóan elkényeztették a szervezők, számtalan tevékenység gondoskodott a szórakoztatásukról. Idén mászófalat is felállítottak, ahol a kis alpinisták tesztelhették képességeiket.
A Transilvania Trust kezelésében levő épületegyüttesen folyamatosan dolgoznak, a tavalyi kastélynapok óta befedték a főépület balszárnyát és a hozzá tartozó bástyát.
A kisgyerekes családok kihasználták az utolsó nyári napokat és birtokba vették az udvart.
A pónik rettentően népszerűek voltak és a szeles időben pompásan lehetett sárkányt is eregetni.
A Kolozsvárról érkezett sajtósok is lazultak egyet a napon, mielőtt témát kerestek volna.
M. Á. Zs.
maszol.ro

Ünnep a bonchidai Bánffy-kastélynál: tető fedi a főépületet
Művésztelepet, fa-, kő-, rézmetszetkészítő központot nyitnának
Fontos napra virradt szombaton a bonchidai Bánffy-kastély: a nemrégiben még összeomlófélben álló főépületet immár teljes egészében tető fedi, az idei kastélynapoknak ez adott különleges töltetet. „Van mit ünnepelnünk, hiszen sikerült a kastélyt befedni, hála a Transylvania Trust Alapítvány és a Pro Restauratio közös erőfeszítéseinek, így nyugodtan elmondhatjuk: megmentettük kulturális örökségünk eme nagyon fontos elemét a pusztulástól”, mondta a XII. Barock – Bonchidai Kastélynapok megnyitóján Hegedüs Csilla, az alapítvány ügyvezető igazgatója. Az eseményen jelen volt Emil Cârhaţ, Bonchida polgármestere és Ioan Oleleu, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke. A kétnapos rendezvénysorozat gazdag és változatos programmal várta a kikapcsolódni vágyókat, a különböző kulturális események helyszínéül a Bástya, a Miklós-épület, a kápolna és az istálló szolgált, a kastély udvarán felállított színpad pedig a koncertek helye volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyéves program Bánffy emlékére
Egész éves programsorozattal emlékeznek 2014-ben Erdélyben a 140 éve született Bánffy Miklósra – közölte az MTI-vel Prőhle Gergely, a magyar Külügyminisztérium helyettes államtitkára, miután szombaton a rendezvénysorozat erdélyi szervezőivel egyeztetett Kolozsváron.
Kifejtette: a kolozsvári születésű volt magyar külügyminiszter emlékének ápolása nem pusztán kegyeleti aktus, hiszen mind politikai, mind művészeti tevékenysége a mai napig hat. Ő kezdeményezte a népszavazást, amelynek köszönhetően Sopron visszakerült Magyarországhoz – ez a politikus szerint önmagában egy elévülhetetlen történelmi tett. A nagy ellenállással mit sem törődve ő mutatta be Bartók Béla darabjait a budapesti Operaházban, amikor annak intendánsa volt – idézte fel Prőhle Gergely. Mint beszámolt róla, a szombati megbeszélésen több rendezvény is körvonalazódott, amelyekkel a magyar külügyminisztérium több kolozsvári kulturális intézménnyel közösen emlékezik meg a nagy magyar művészről és reálpolitikusról.
„Már készül Bánffy Erdélyi Trilógiájának román nyelvű fordítása és kiadása: ezért volt jelen a megbeszélésen Marius Tabacu, aki fordítóként számos magyar művet ültetett át románra. A bonchidai Bánffy-kastélyt is szeretnénk jobban bekapcsolni a kulturális körforgásba. A budapesti Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera szervezésében alakul egy Bánffy-emlékest, ahol nem zárható ki, hogy Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervei újra láthatóvá válnak” – sorolta a helyettes államtitkár. Hozzátette, a magyar külügyminisztérium eddig is „oroszlánrészt” vállalt abban, hogy a Tőkés Erzsébet vezette kolozsvári Házsongárd Alapítvány felújíthassa a Házsongárdi temetőben álló Bánffy-kriptát.
A helyettes államtitkár Kolozsváron oktatási intézményeket is felkeresett. Elmondta: a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen főleg a magyarországi felsőoktatási intézményekkel való együttműködésről volt szó. Örömmel tapasztalta, hogy a magyar tanítóképzőn növekszik a hallgatók száma – tette hozzá. A magyar költségvetési támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a kolozsvári kar utóbbi két évben felépült, átadás előtt álló új épületét látogatta meg. „A nemzeti megmaradás és a modernizáció itt is kéz a kézben jár, és úgy gondolom, egy nagyon helyes cél szolgálatában fektették be a magyar adófizetők pénzét” – mondta Prőhle Gergely helyettes külügyi államtitkár.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Ötnyelvű felirat a Bánffy-palotán, ferences kolostoron
Hosszú politikai egyeztetés, göröngyös út vezetett a tegnapi akcióhoz
Négy műemlékre került ötnyelvű turisztikai tájékoztatótábla tegnap Kolozsvár belvárosában, több helyi tisztségviselő (Máté András megyei RMDSZ-elnök, Horváth Anna alpolgármester, Csoma Botond tanácsi frakcióvezető, Vákár István megyei tanácselnök-helyettes, Hegedűs Csilla volt művelődési államtitkár) jelenlétében. Az engedélyeztetési, szövegegyeztetési és kivitelezési folyamat a múlt év eleji ötlettől mostanáig húzódott. Amint arról lapunk hasábjain több ízben beszámoltunk, Vákár István kezdeményezésére tavaly február végén a Kolozs Megyei Tanács úgy határozott, 60 ezer lejt ajánl fel a kolozsvári önkormányzatnak arra a célra, hogy ötnyelvű (román, magyar, német, angol és francia) tájékoztatótáblákat helyezzenek el a műemlék épületeken, szobrokon és szoborcsoportokon. Ez egyébként a multikulturalitást tükrözni hivatott városfejlesztési stratégia része, amelyet 2006-ban fogadtak el.
– Nagyon boldog vagyok! Végre teljesült az egyik, talán a legfontosabb célkitűzésem, álmom – mondta tegnap Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, miközben a szakosodott cég munkásai a Bánffy-palota falán elhelyezték az első turisztikai tájékoztatótáblát. Az akcióra mintegy órás késéssel került sor, ugyanis a vállalat dolgozói kezdetben Bonchidára igyekeztek, azt hitték, oda kell majd elhelyezni az átlátszó alapon fekete betűkkel ellátott táblát. Az elején a felirat pontos helye sem volt biztos, aztán a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal egyik munkatársa sürgősen a helyszínre hozta a teljes dokumentációt. Innen már egyenes út vezetett az ötnyelvű (román, magyar, német, angol és francia) tájékoztatótábla elhelyezéséhez. Tegnap a Bánffy-palotán kívül a következő helyekre kerültek feliratok: a Szentegyház utcai Római Katolikus Státus bérházai, a római katolikus plébániaház, illetve a ferences templom és kolostor.
Legalább ugyanilyen ügyes-bajos volt a más városokban már hosszú évek óta alkalmazott tájékoztató módszer kivitelezése. Amint arról több ízben írtunk, Vákár István RMDSZ-es alelnök kezdeményezésére, Alin Tişe elnök beleegyezésével a Kolozs Megyei Tanács 2012. februári határozata értelmében a grémium 60 ezer lejt különített el az önkormányzat számára annak érdekében, hogy ötnyelvű turisztikai tájékoztatótáblák kerülhessenek a kincses városban levő műemlékek elé. Mindenki joggal kérdezheti: miért volt szükség a megyei döntéshozó testület anyagi támogatására, hisz a kolozsvári városháza és tanács az illetékes? Mint ismeretes, Sorin Apostu 2001. november elején bekövetkezett, korrupció miatti letartóztatását követően Kolozsvár vezetését ideiglenesen a Nagy-Románia Párt (PRM) egyik volt tisztségviselője, Radu Moisin vette át, így nem volt reális esély a helyhatóság hozzájárulására. Mi több, az átmeneti városvezető levelet küldött a megyei tanácsnak, amelyben kifejtette: módosítanák az összeg rendeltetését, azaz más célokra használnák fel. Vákár István közbenjárására az új megyei tanácselnök, Horea Uioreanu így válaszolt Moisin levelére: fenntartják az összeg eredeti rendeltetését, azaz ötnyelvű turisztikai tájékoztatótáblákat szeretnének a város több pontján látni. A Kolozsvári Városi Tanács tavaly október 17-én úgy döntött: a kapott összegből 20 ezer lejt a megvalósíthatósági tervre, 40 ezret a kivitelezésre fordít. Tavaly ilyenkor Horváth Anna azt nyilatkozta: azt tervezik, hogy év (2012 – szerk. megj.) végéig nyélbe ütik a közbeszerzési eljárással kapcsolatos adminisztratív lépéseket, illetve a kivitelezővel megkötik a szerződést, így 2013 év elejétől fokozatosan jelennek majd meg ezek a tájékoztató feliratok. A rendkívül körülményes politikai egyeztetést, illetve a közigazgatási buktatókat ékesen mutatja a több mint féléves késés.
Tegnap Horváth Anna a Szabadságnak azt nyilatkozta: nem véletlen, hogy többek között Vákár István társaságában került sor a tábla elhelyezésére a Bánffy-palotára. – A helyszín sem véletlen. Az akció a normalitás felé megtett nagyon fontos lépés. Ugyanakkor azt az üzenetet is közvetíti, hogy együttműködve, két csapat erejét egy irányba mozdítva eredményt érünk el. Életem egyik legnehezebb katakomba-harca volt. Amikor a cél elérhetőnek látszott, s azt hittük, rövid időn belül kitehetjük a táblákat, akkor újabb és újabb nehézség gördült elénk.
Vákár István felelevenítette a pénz kiutalásával kapcsolatos politikai egyeztetéseket. – Boldog vagyok, hogy nálunk is lehet olyasmi, ami más hazai helységben már évek óta megtalálható. Bár a megyei tanács költségvetése kisebb, mégis mi utaltuk ki az összeget, mert akkoriban nem volt erre politikai akarat a városi tanácsban. Bár végül csak két ellenszavazat volt, a megyei tanácsban határozottan fellépett az akkori ellenzék, mostani vezető politikai erő. A gyengült ellenállást segítette a szavazás előtti politikai egyeztetés, puhatolózás. Az akkori ellenzék hatalomra került, ennek ellenére támogatták kérésünket. Sikerélményünk van – fogalmazott Vákár. A táblák elhelyezése folytatódik, a tervek szerint ma a Farkas utcai református templomra is felkerülne.
Amint arról a Szabadság is írt, 2009 októberében magyar és német feliratokat is tartalmazó ismertető táblákat helyezett a műemlék épületekre Szatmárnémetiben a helyi önkormányzat, bár a törvények csak román, angol és francia nyelvű tájékoztatást írnak elő. Az ingatlanok építésének körülményeit ismertető feliratok főként a történelmi városrészben található épületekre kerültek fel. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere szerint azért döntöttek úgy, hogy a törvény által kötelezően előírt román, angol és francia nyelvű felirat mellett magyarul és németül is kiírják az ismertető szöveget, mert ez utóbbi két nyelvet beszélő kisebbség tevékenyen részt vett a város és Szatmár megye életében. Emellett a turisták túlnyomó része is ezeken a nyelveken beszél. Évek óta Tordán is több – köztük magyar – nyelvű feliratok tájékoztatnak a műemlék épületek falain, a belvárosi utcanévtáblák is többnyelvűek.
A megyei és helyi önkormányzat hallgatólagosan és konkrétan támogatta az ügyet, ám sokatmondó, hogy személyesen egyetlen többségi elöljáró sem vett részt a táblák elhelyezésében. Távolmaradásukat szeretnénk azzal magyarázni: a normalitás, európaiság e szerény jelzésének megvalósulása nem indokolja tömeges jelenlétüket.
Szabadság (Kolozsvár)

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kemény Zsigmondról neveznék el a mezőségi szórványiskolát
Két éve nincs román pénz, a kiutalt összeget is visszatartották
Habár égető szükség lenne rá, az anyagiak hiányában akár tíz évig is elhúzódhat a Mezőségi Magyar Oktatási Központ felépítése Szamosújváron: a 2012-es hazai kormányváltás óta a korábban kiutalt pénzt sem folyósították, csak az anyaország anyagi támogatására számíthatnak.
Segítség nélkül tíz évbe is telhet az építés – Mezőségen ez végzetesen hosszú idő lehet
A magyar diákok másodrangúak a vegyes iskolákban
A szamosújvári önálló magyar tanintézet létrehozásának ötlete közel tíz évvel ezelőtt fogalmazódott meg a szamosújvári Téka Alapítvány és a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány vezetőségében, 2010 októberében megtartották az alapkőletételt. A 8000 négyzetméteres területen 4 épület állna, ám az elmúlt bő 3 évben csak az alapok megöntésére és két épület részleges felépítésére kerülhetett sor. Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke mégis bizakodó: a mezőségi magyarságot illető negatív demográfiai változásokat az erős szellemi központként működő önálló magyar tanintézmény lassíthatja.
– Miután 2006-ban befejeződött a szamosújvári Téka Alapítvány székhelyének udvarán a bentlakásépítés, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetőségével közösen arra gondoltunk: a szórványban élő magyar gyerekek felkarolására vonatkozó projekt akkor működőképes, ha a bentlakási intézmények mellett van egy teljesen magyar tannyelvű és adminisztrációjú iskola, amelynek keretében a gyerekeket magyar szellemben és kultúrában neveljük. A magyar szellemiséget ugyanis elég nehéz megvalósítani a vegyes intézményekben, hiszen akárhogy is nézzük, a magyar gyerekek másodrangú tanulói azoknak a tanintézménynek, ahova járnak – mondta Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, akitől azt is megtudtuk, hogy a jelenleg Szamosújváron tanuló, közel félezer magyar gyerek három intézmény négy épületében végzi tanulmányait.
– A szamosújvári 1-es számú Általános Iskolába 300 magyar gyerek jár. Az V–VIII. tagozat két párhuzamos magyar osztállyal működik; közülük egy osztálynyira tehető a „tékás” és a közeli településekről (Bonchida, Ördöngösfüzes stb.) ingázó gyerekek száma. Az általános iskola két épületben működik. Magyar tagozat van továbbá a Petru Maior és Ana Ipătescu nevét viselő líceumokban. A helyi RMDSZ-szervezet, a történelmi egyházak, iskolák vezetőségével konzultálva elhatároztuk: belevágunk az iskolaépítésbe. A projekt kivitelezését a Téka Alapítványra bízta a helyi közösség, mert elegendő pályázási és projekt-lebonyolítási tapasztalattal rendelkeztünk már akkor – magyarázta Balázs-Bécsi Attila.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Így járta meg válaszútjait Kallós Zoltán
A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel jelent meg életútinterjú-kötet Kallós Zoltánról, a 20. század viszontagságait végigélő és ma is aktív erdélyi néprajzkutatóról, aki megannyi küzdelem után ma szülőfalujában élvezheti sok évtizedes munkásságának beérett gyümölcseit.
Lehet-e olyan erő egy szülőfalu nevében, ami a szülöttjét hosszú útra és nagy tettekre indítja? Aki Válaszúton, ebben a szép nevű erdélyi községben születik, s irataiban is mindvégig magával hordozza faluja nevét, talán tényleg mindig emlékeztetni tudja magát az élet két alapvető feladatára: az út megtalálására és végigjárására, s a választás lehetőségére, sőt, kötelességére.
Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő Válaszút szülötte volt, megjárta a maga útját, és nem volt híján a választásnak, a jó választásának sem.
Most Ablonczy Bálint és Korniss Péter könyvében, A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai címmel a Helikonnál könyv formátumban megjelent életút-nagyinterjúban ismerhetjük meg e különös sorsú, népből érkezett, néppel élő néprajzkutató kalandos életét. A könyvet Korniss Péter, a legendás fotográfus elmúlt negyven évben Erdélyben készült fotói – közöttük a Kallóssal folytatott közös kalandozások emlékei – illusztrálják.
A Mezőség, a Szamos és a Maros között elterülő dombvidék, földrajzilag Erdély szívében fekszik, még csak nem is messze Kolozsvártól vagy Marosvásárhelytől. Mégis félreeső ez a táj, ahol a régi népi hagyományok, a magyarok és a románok tradicionális életmódja és kultúrája egészen a 20. századig, sőt, a máig megmaradtak.
A Mezőség talán épp az utolsó órában, a 20. századi társadalmi változások idején vált fontossá. Itt fekszik Szék községe is, ami − ahogy Kallós Zoltán a könyvben fogalmaz − nemcsak a táncházmozgalom, de az egész magyar népi kultúra egyik legfontosabb helye. Kallós Zoltán útja is a Mezőségről, Válaszútról indult – ebben a faluban, az itteni kis Bánffy-kastélyban született egyébként Wass Albert is, s ahogy a könyvből kiderül, a néprajzkutató egy távoli rokona, Kallós Karola volt Wass bábája.
A közelben található Bonchida a Bánffyak hatalmas kastélyával, a legendás Bánffy Miklós, az arisztokrata polihisztor családi fészkével. A környék kulturális öröksége tehát az egész magyarságra kisugárzott a 20. században, s a század viszontagságaiból kapott eleget maga Kallós Zoltán is.
Hogy miként került Kallóssal kapcsolatba a kötetet jegyző Ablonczy Bálint? „Otthon megvoltak lemezei, a Balladák könyve; népzene és néptánc iránt érdeklődő gyerekként, kamaszként ezeket hallgattam-olvastam. Az egyetemen néprajz szakra is jártam, ott tehát ismét találkoztam Kallós Zoltán munkásságával. A könyv pedig egy szerencsés találkozásnak köszönhető: a Helikon kiadó tervbe vette az életútinterjú megjelentetését, amihez szükségük volt egy újságíróra, akinek van némi néprajzos előképzettsége, ismeri Kallós Zoltán munkásságát és Erdélyt” – mondja lapunknak a szerző.
A moldvai csángók közé ment tanítónak
Az 1926-ban született néprajzkutató még a királyi Románia magyarellenes légkörében kezdte meg tanulmányait, bekerült a Kolozsvári Református Kollégiumba, ahol az 1940-es évek elején kapta meg első néprajzkutatói feladatát: össze kellett gyűjtenie a Válaszúton énekelt dalokat, amivel saját megfogalmazása szerint könnyű dolga is volt: „Csak elkértem a barátaim, rokonaim füzeteit, és megtanultam a dalokat”.
A háború legutolsó időszakában végül katonának is behívták, az események sűrűjéből kalandos úton jutott haza Nyugat-Magyarországról a már a fronton túli Válaszútra. Az ifjú Kallóst és családját nem sokkal később már a román kommunista diktatúra vegzálja: apját, aki az előző rendszerben még lelkes kommunista sejtet hozott létre egy román és egy cigány emberrel Válaszúton, a hatalomba került kommunisták kuláklistára tették, elzárták és vagyonelkobzásra ítélték.
Kallós Zoltán ezekben az években tanítóképzőt végez, zeneakadémiára jár, majd a román hadseregbe is besorozzák. Katonaként szándékosan a moldvai csángók lakta területekre kéri magát, és alkalma is nyílt találkozni a Kárpátokon túlra szakadt ősi magyar közösséggel. Kallós végül nem rajta kívül álló okok miatt nem tudta befejezni a zeneakadémiát, de az ötvenes években már nagy lendülettel folytatja néprajzi kutatásait a terepen.
1956-ban Moldvába megy tanítónak a csángók közé, akik elmondása szerint akkor még igen archaikus életet éltek. A csángók Kallós szerint „magyarok, még akkor is, ha a nyelvújításból, a nemzetté válásból kimaradtak”. Itt alakult ki Kallós Zoltán kutatói gyakorlata is: soha nem tudott tudósi kívülállással tekinteni az adatközlőkre, ha tehette, ott élt a hagyományaikat őrző közösségek köreiben.
Már ha a hatóságok hagyták: Ablonczy és Korniss életútinterjú-kötetéből számos történetet megismerhetünk, hogyan tapasztalta meg Kallós Zoltán saját bőrén a mindenkori román titkosszolgálat zaklatásait és mesterkedésüket a magyar örökség fenntartói és kutatói ellenében.
Miután a hatvanas években Gyimesben dolgozott, majd szabadúszóként próbálta fenntartani vándorkutatói munkásságát, megírta a Balladák könyvét, amely óriási sikernek számított a hetvenes évek elején, a magyar népi kultúra és a táncházmozgalom fellendülése idején.
Az új nemzedék hőse lett, ellenszélben
Ahogy Sólyom László a néprajzkutató nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntőjében írta: „Kallós Zoltán a mi nemzedékünk számára az iránymutató nagy mesterek egyike lett. (…) Számtalan ember horizontja szélesedett ki.”
Az egyre inkább a román hatóságok látóterébe került Kallós ma már megtehetné, de nem kéri ki a megfigyelése aktáit: nem akar csalódni azokban, akik ezekben az évtizedekben körbevették. „A fiatalok el sem tudják képzelni, milyen sötét világ volt az” – mondja.
Kallós Zoltán Magyarországra is csak nagy nehezen tudott eljutni, ráadásul a hivatalos magyar, aczéli kultúrpolitika sem sietett támogatni őt. A táncházmozgalmat és a kapcsolódó népi kulturális hálózatépítést viszont már sem Magyarország, sem Románia hivatalosságai nem tudták megállítani, s Kallós Zoltán az új nemzedék hőse lett.
Sőt, Kallós már az egymást követő nemzedékeket is összeköti: ahogy Ablonczy Bálint a lapunknak mondja, „Kallós Zoltán 1972-ben egy csángó népdal soraival ajánlotta édesapámnak a Balladák könyvét. Ugyanezt a kötetet negyven évvel később nekem is dedikálta.”
Összegyűjti a mezőségi falvak kallódó gyerekeit
A rendszerváltás már meglett emberként érte Kallós Zoltánt, de a sokat megélt néprajzkutató hatalmas tervekkel vágott neki a szabadabb korszaknak: visszaszerezte a család kommunizmus idején elvesztett válaszúti kúriáját, ahol néprajzi gyűjteményt rendezett be − s ezzel gyerekkori álmát valósította meg.
Ugyanilyen büszke az időközben megteremtett Kallós Alapítvány szórványiskolájára, ahol távoli mezőségi falvak kallódó gyermekei találkozhatnak − nemcsak a magyar kultúrával, de az emberibb élet és a perspektíva reményével. Ahogy Kallós Zoltán a kötetben elmondja: a 20. század második felének és a jelenkornak a kulturális és életmódbeli változásai az erdélyi falvakat is elérte, számos hagyomány elveszett – de az ő munkásságával is megteremtett új népi mozgalom életerejét nem kell már félteni.
Kallós az évtizedek során körülbelül 14 ezer tétel magyar – és kisebb mértékben román, cigány – dalt, muzsikát gyűjtött. A nevével fémjelzett válaszúti néptánctáborokba ma több százan járnak.
Az élete során sokáig hatóságok által üldözött és megfigyelt Kallós Zoltán a rendszerváltás után megkapta a Kossuth-díjat, a Corvin-láncot, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, s ma a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
A válaszúti kollégiumot 2011-ben a Bethlen Gábor Alap kiemelt nemzeti intézménynek minősítette. Az álmaiért megküzdő, és azokat végül meg is valósító Kallós ma is nagyrészt Válaszúton él, családi kúriájában. „Jó levegő van, jól főznek és a gyerekek társaságát nagyon élvezem. (…) Annak örülök, hogy látom beérni a munkám eredményét. Nagy dolog a táncházmozgalom, a népzene térhódítása. És a szívemnek nagyon kedves a válaszúti iskola, meg a múzeum” – mondja a kötet végén.
Megmaradt „egyszerű mezőségi magyar embernek”
„Szeretnék nyolcvan felett ilyen legényes lenni… Jó érzés volt látni, hogy a kollégák, a gyerekek milyen sok szeretettel veszik körül, és ő is milyen otthonosan érzi magát ebben a közegben” – meséli a Kallóssal folytatott találkozásokról Ablonczy Bálint, aki a kötet készítéséről elárulta: „Novák Tamás kollégámmal és barátommal elmentünk Válaszútra, bekvártélyoztuk magunkat a szórványkollégiumba. Több napig ott voltunk, készítettünk egy videót a Heti Válasz online felületére, írtam egy riportot a lapba.” A hosszú beszélgetésekből született maga a könyv. „Jártunk a szórványközpont iskolájában, megnéztük a Kallós-kúriában elhelyezett néprajzi múzeumot, és elkísértük Kallós Zoltánt a szomszéd falvakba tett útjaira, ahol adatközlőkkel, barátokkal találkozott.”
Kallós végül így összegzi mondandóját: „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
(Ablonczy Bálint, Korniss Péter: A Mezőségtől Moldváig – Kallós Zoltán útjai. Helikon Kiadó, 2013)
Rajcsányi Gellért
MNO,

A szórvány gondjairól tájékoztatták Áder Jánost
A szórvány problémáiról tájékoztatták Áder János magyar köztársasági elnököt erdélyi magánlátogatásának utolsó napján. Az államfő és felesége, Herczegh Anita szerdán a bonchidai Bánffy-kastélyt, a válaszúti szórványkollégiumot, illetve a kolozsvári Házsongárdi temetőt kereste fel.
Bonchidán Hegedüs Csilla, a Transsylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója vezette körbe a vendégeket, akitől többek között arról érdeklődött Áder János, hogy mennyibe kerül a kastély teljes felújítása.
A következő állomás Válaszút volt, ahol Kallós Zoltán néprajzkutató várta az elnöki párt. Itt friss süteménnyel kínálták és rövid gyermekműsorral szórakoztatták őket. A műsort követően Kallós Zoltán a kollégium mellett található néprajzi múzeumban is körbevezette az elnököt, akivel – mint a sajtónak elmondta – a szórványkollégium új épületéről beszélgettek.
Az ingatlant kézművesépületnek szánják, a földszinten öt terem a szövő-, varró-, faragó- és agyagozóműhelyeknek ad helyet. Az emeleten öt szobát alakítanak ki a 9–10. osztályos kollégisták számára szálláshelyként.
Kallós Zoltán a sajtónak elmondta, hogy az építkezés finanszírozási gondjairól is tájékoztatta az elnököt. Mint kifejtette, a beruházást támogató magyar minisztérium némi csúszással utalta az építkezésre szánt összegeket, időközben gyengült a forint árfolyama, ezért az átváltással néhány ezer euróra rúg a veszteségük.
A Kallós Zoltán Alapítvány alapítója kifejtette, azért fontos a magyarországi elöljárók látogatása, mivel így megismerhetik a szórványkollégiumok, illetve a vidék gondjait. „Sokan el sem tudják képzelni, milyen munkát végzünk ezen a környéken, és azt, hogy nem is olyan könnyű végigcsinálni” – hangsúlyozta Kallós Zoltán. Emlékeztetett, hogy a kollégiumban mintegy 100 mezőségi gyerek tanul magyarul, akik egyébként a hétköznapjaikat román nyelvű környezetben töltik, még a játszótéren is románul beszélnek.
Áder János és kísérete délután visszatért Kolozsvárra, ahol a Házsongárdi temetőben tett sétát Magdó János kolozsvári főkonzul és Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány vezetője társaságában.
Az elnöki pár többek között a Bánffy- és Bethlen-család kriptáit, illetve Jósika Miklós, Mikó Imre és Brassai Sámuel sírhelyeit kereste fel, valamint 1848-as honvédtisztek síremlékeinél hajtott fejet. Ezt követően a köztársasági elnök Márton Áron püspök főtéri szobránál helyezett el virágot és a Szent Mihály templomot is megtekintette.
Mint arról beszámoltunk, Áder János és felesége hétfőn érkezett háromnapos nem hivatalos erdélyi látogatásra; kedden az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székelyföldi emlékhelyeit keresték fel és kulturális intézményeket látogattak meg. A magyar köztársasági elnök már több alkalommal is volt magánlátogatáson Erdélyben
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro,

Történelmi pillanat: Bánffy-leszármazottak Bonchidán
Gróf losonci Bánffy Miklós (1873–1950) erdélyi politikus, író emlékének is adózott a New York Choral Society énekkar szombati, július 12-i bonchidai szabadtéri koncertjén.
A koncert előtt Nicolette Jelen-Bánffy, a politikus unokája kifejezte örömét, hogy a kórus a Bánffy-emlékév keretében, azon a helyszínen léphetett fel, amely még mindig nagyon sokat jelent a Bánffy-leszármazottak körében. Majd röviden bemutatta a több mint 50 éves fennállással és szép nemzetközi sikerekkel büszkélkedő kórust, amely bonchidai fellépésével zárta közép- és kelet-európai koncertkörútját. Hegedüs Csilla művelődési államtitkár történelmi pillanatként értékelte az eseményt, hiszen 1944 után először történt meg, hogy a bonchidai Bánffy-kastélyban „együtt volt” a Bánffy-család, a Marokkóban élő Bánffy Katalint (Bánffy Miklós lányát) kivéve.
Szabadság (Kolozsvár)

CSALÁDI NAPOK
Bonchidai Kastélynapok: vásár, piknik, babazsúr
A Bonchidai Bánffy-kastély Napokat lassan nyugodtan át lehetne nevezni Bonchidai Családi Napokra, és ezzel nincsen semmi baj.
Az valószínűsíthető, hogy a rendezvényt szervező Transylvania Trust Alapítványnak nincsenek ilyen szándékai, de azért egyre családbarátabb a program, vagy legalábbis annak tűnik. A gyerekek szabadon szaladgálhatnak, sárkányt eregethetnek vagy a különböző foglalkozások közül választhatnak, a felnőttek leheveredhetnek az udvaron felállított árnyékoló sátrak valamelyike alá, sörözhetnek vagy kajálhatnak, esetleg a pénzüket költhetik a régiség-, termény- és kézművesvásárban. A családi kutya pedig szabadon játszhat a parlagon, úgysem zavar senkit, s ha valaki csak most szeretne magának egyet beszerezni, akkor az a Noé bárkája menhelytől fogadhat örökbe. A 13. alkalommal megszervezett Bonchidai Bánffy-kastély Napokon persze vannak kiállítások, filmvetítések és koncertek is. Aki nagyon siet, még elérheti például az Intim Torna Illegál vasárnap esti koncertjét.
Transindex.ro

Évadkezdés a Hargita Együttesnél Csíkban
Az új évad nyitányaként szeptember 10-én, szerdán este 6 órakor lép a közönség elé Csíkszeredában, a Városi Művelődési Házban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Vándorúton – otthonról haza című műsorával.
A műsor mind tánctechnikailag, mind gondolatilag lüktető ritmusban pereg, fenntartva a feszültséget elejétől végéig, előadóban és nézőben egyaránt.
Elődeinkkel és utódainkkal mind egyek vagyunk, részei az Életnek, e nagy körforgásnak, amiben születés és enyészet természetes rendben követik egymást. A természet érzéktelen, mi töltjük meg érzelmekkel: örömmel és bánattal, kacajjal, könnyekkel ... és az élet megy tovább. Közben járjuk az utakat, keressük helyünket a világban. Mindannyian elgondolkodunk néha az életen, az élet értelmén, örök téma ez a művészet minden ágában. Ezt tapogatja le, járja körül Szűcs Gábor rendező-koreográfus is a Hargita Együttes Vándorúton című új műsorában, megállva egy táncra életünk egy-egy kulcspontjánál a születéstől a halálig. Vagy inkább az újraszületésig. Velünk, bennünk él kultúránk. Örököljük, gyarapítjuk és átörökítjük utódainknak.
A műsor folyamán különböző tájegységeink táncai elevenednek meg a színpadon. Felcsík, Jászság, Nyírség, Szilágyság, Kalotaszeg, Bonchida, Mezőkölpény, Vajdaszentivány sorakoznak egymás után. Különbözünk, mégis oly hasonlóak vagyunk. Hasonlóak érzéseink és gondolataink, és bár szokásaink, táncaink részleteikben néha nagyon is különböznek, mégis felismerjük őket mieinknek, egyformán részei közös örökségünknek.
Ez a műsor úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodásra sarkall – írja Rangyák József, az együttes szóvivője közleményében.
maszol.ro

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Reneszánszukat élik a kastélyok Erdélyben
Hivatalos statisztika hiányában civil szervezetek, alapítványok által készített összesítés alapján lehet felbecsülni, hozzávetőlegesen hány kastélyt, udvarházat koboztak el a kommunizmus idején Romániában, és ezek közül mennyit szolgáltattak vissza a rendszerváltás után a tulajdonosoknak.
Nem hivatalos adatok szerint a román állam csak az erdélyi magyar nemesektől mintegy másfél ezer kastélyt és udvarházat, továbbá ötvenezer hektár szántót és több százezer hektár erdőt kobozott el, és még mindig jelentős a megoldatlan restitúciós kérések száma. Bár az örökösök közül sokan visszakapták felmenőik kastélyát, udvarházát, rengeteg per van folyamatban a hazai igazságszolgáltatás fórumain vagy a strasbourgi európai bíróságon a földek és erdők tekintetében.
Haller Béla, a magyar nemesi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke szerint a hazai törvényhozók is ráébredtek, hogy a helyi hatóságok, önkormányzatok érdeke ellentétes a volt tulajdonosokéval, ezzel magyarázható, hogy a tavaly elfogadott új, 165-ös számú restitúciós jogszabály már nem bízza a helyi hatóságokra a restitúciós kérések elbírálását.
„Számos esetben olyan földterületeket kell visszaadni, amiket 1990 után kiosztottak az embereknek, másutt kultúrház, iskola működik a kastélyban, udvarházban, így az érintett helyhatóság nagyon népszerűtlenné válna, ha ezeket visszaszolgáltatná. Emiatt sok kérést elutasítottak, a végtelenségig elhúzzák a restitúciót, vagy rendkívül rossz minőségű területeket, elbokrosodott legelőket ajánlanak az elkobzott földekért cserébe. Az új törvény viszont előírja egy központosított adatbázis létrehozását, ahol megyei szinten vizsgálják az eddig nem teljesített kéréseket, és az összeírt ingatlanok visszaszolgáltatását már nem bízzák a helyiekre" – vászolta a restitúció buktatóit lapunknak a marosvásárhelyi önkormányzati képviselőként tevékenykedő Haller Béla.
Hozzátette, mivel nem minden volt tulajdonos tagja a Castellumnak, az alapítvány sem rendelkezik központosított adatbázissal az elkobzott erdélyi javakról, ezek sorsáról.
A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti és Urbanisztikai Egyetem hallgatói ugyanakkor egy 2008-ban útjára indított projekt keretében alaposan dokumentált, a nagyközönség számára is könynyen emészthető nyilvántartást készítettek Románia elfeledett építészeti emlékeiről. Az immár az Arché Egyesület égisze elatt folytatott, Monumente Uitate (Elfeledett műemlékek) elnevezésű kutatómunka keretében előbb Erdély és a Bánság, majd a Kárpátokon túli területek kastélyait, udvarházait térképezték fel, és tették közszemlére a www.monumenteuitate.org honlapon.
Adatbázisukban mintegy ezer műemlék, történelmi és építészeti szempontból értéket képviselő ingatlan szerepel – ennek fele Erdélyben található –, amelyek térképen is felkereshetők, ugyanakkor valamennyi kastély saját adatlapot kapott, melyen a diákok által készített fényképeken kívül megtalálható az eredeti tulajdonos és az építész neve, az épület aktuális állapota és funkciója is.
Ez az archívum is rávilágít, hogy a rekvirált épületek a kommunista rezsim idején nagyon rossz állapotba kerültek, hiszen miközben többségükben iskolák, árvaházak, kórházak vagy elmegyógyintézetek működtek, számos kastélyt a karbantartás hiánya közepette a mezőgazdasági termelőszövetkezetek használtak – nem kevés esetben gabonaraktárként vagy istállóként.
Ugyanakkor az egykori nemesek leszármazottainak az elmúlt években visszaszolgáltatott épületek közül sokat sikerült megmenteniük az enyészettől, sőt számos pozitív példát találni a kastélyok, udvarházak „felvirágoztatására". Az aranyosszéki Várfalva Jósika-kastélyt az örökös, Bánffy-Jósika Imre újíttatta fel, az almakeréki Apafi-kastélyt Károly walesi herceg alapítványa hozatta rendbe, míg a bonchidai Bánffy-kastélyt nemzetközi öszszefogás mentette meg.
Az Erdély Versailles-aként emlegetett kastély felújítását a Transylvania Trust Alapítvány végzi, rendszeresen szervezve nemzetközi építettörökség-felújítási szakképző programot, emellett Bonchidán immár hagyománynak számítanak a kastélynapok vagy az Electric Castle elnevezésű gépzenei fesztivál is.
Bánffy Farkas 2007-ben tért haza Erdélybe Magyarországról, és látott neki a családi birtok helyreállításának a Fehér megyei Fugadon, ahol néptánctábort, bálokat rendez, sőt annak megszervezésében is segíti a szórványban élő közösséget, hogy a gyerekek magyar iskolába járhassanak.
Háromszéken Mikes Katalin grófnő és fiai panziót működtetnek a többéves pereskedés után viszszaszerzett, 34 hektáros parkkal rendelkező zabolai birtokon, restaurálták a kastélyt, ahol Mikes Kelemen nevelkedett, és gróf Mikó Imre született, és ugyanitt néptánctáborok, kulturális rendezvények is helyet kapnak.
Ugyancsak az idegenforgalomra „fogad" az erdélyi arisztokrácia másik kiemelkedő személyisége, gróf Kálnoky Tibor. Felmenői leromlott állapotban lévő sepsikőröspastaki kastélyát sikerült visszaperelnie az államtól, Miklósváron ugyanakkor székely parasztházakat alakított át vendégházakká, a szintén felújítás előtt álló helyi kastélyt pedig a helyi önkormányzattól bérli.
A vendégházakba elsősorban Angliából és Nyugat-Európából érkeznek csoportok, hogy megismerkedhessenek az Erdélyben még élő paraszti kultúrával és az érintetlen természettel. Kálnoky gróf legnevesebb vendége – egyben rokona – Károly brit trónörökös, aki több épületet is vásárolt Zalánpatakon, továbbá Maros és Brassó megyében.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Bánffy Katalin erdélyi története
Amint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk.
Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák.
Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben.
A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket.
Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át?
Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete.
Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz.
A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép.
"Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján.
A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek."
Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül.
"Imádkoztam Erdélyért"
Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban.
Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot.
Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban.
Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók.
Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké."
A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről.
Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát.
Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg.
Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük.
Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők.
És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni.
Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba.
Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne."
Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól.
Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte."
A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja.
Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra).
Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben.
Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években.
Rózsa Mária

Népújság (Marosvásárhely)

Budapesti és kolozsvári civilek együttműködését erősítő központ nyílik a fővárosban
Kolozsvár kapta 2015-re az Európa ifjúsági fővárosa címet, és a programsorozat keretében csütörtök este budapesti központ nyílik, hogy erősítsék a budapesti és a kolozsvári civil szféra kapcsolatát.
A kolozsvári programsorozat szervezői arról tájékoztatták az MTI-t, hogy az egy évre szóló Európa ifjúsági fővárosa program célja megerősíteni és támogatni az ifjúsági szervezetek aktív részvételét a társadalom alakításában, a fenntartható városfejlesztésben. A kolozsvári program azt is célként határozta meg, hogy összekösse Erdélyt, Romániát Európa nagyvárosaival. Ezt szolgálja a budapesti központ is, amely Kolozsvárt és az ifjúsági főváros projektet hívatott bemutatni a budapestieknek.
A központot csütörtök este nyitják meg a Mathias Corvinus Collegiumban. Az eseményen köszöntőt mond mások mellett Prőhle Gergely, az Emberi Erőforrások Minisztériumának nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára, Tombor András, a Mathias Corvinus Collegium alapító kurátora és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere. A megnyitón bemutatják a Bánffy Miklós művészi pályaképe című könyvet, majd kerekasztal-beszélgetést rendeznek Kolozsvár és Erdély szerepe a magyar gondolkodásban címmel. A beszélgetésen részt vesz Horváth Anna, Martonyi János volt külügyminiszter, Tamás Gáspár Miklós filozófus és Magdó János, Magyarország korábbi kolozsvári főkonzulja. A beszélgetést Prőhle Gergely vezeti.
Az európai ifjúsági fővárosa címet elnyerő önkormányzatnak lehetősége van arra, hogy bemutassa a város ifjúsági életét és fejlődését kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági szempontból.
A szervezők véleménye szerint Kolozsvár mint Erdély történelmi fővárosa, valamint az erdélyi kultúra és oktatás fellegvára ideális otthona egy európai szinten jelentős kulturális eseménysorozatnak. Kolozsvár a legfontosabb kulturális intézmények, felsőoktatási és szellemi műhelyek mellett több országos civil szervezet székhelye, és a magyar történelmi egyházak életében is központi szerepet tölt be. A város 300 ezres lakosságának 20 százaléka főiskolai, egyetemi diák.
A budapesti iroda feladata, hogy az erdélyi kultúra bemutatásával, képzőművészeti kiállításokkal, koncertekkel, találkozókkal, előadásokkal, konferenciákkal segítse a Budapest és Kolozsvár, illetve a Magyarország és Erdély közötti kapcsolat elmélyülését, a párbeszédet. A központ az erdélyi és magyarországi ifjúsági szervezetek és mozgalmak egyik találkozóhelye lehet. Egyúttal a Kolozsvárról elszármazott magyarok fontos találkozópontjává is válhat.
A Bánffy Miklós művészi pályaképe című kötetet a Bánffy Miklós-emlékév keretében tavaly májusban a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeumban rendezett Illúzió és tükröződés: Bánffy Miklós művészi pályaképe című kiállítás záró konferenciáján elhangzott előadások anyagából állították össze. A könyv gróf Bánffy Miklós politikai, irodalmi és színházművészeti munkásságát, valamint a bonchidai Bánffy-kastély hányatott sorsát mutatja be a második világháború végétől napjainkig. Bánffy Miklós (1873-1950) író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, 1921-1922-ben a Bethlen-kormány külügyminisztere volt. Budapest, (MTI) -

III. Erdélyi Kertész- és Tájépítész-konferencia
A végzettek 85 százaléka a szakmában helyezkedett el
Harmadik alkalommal szervezi meg a marosvásárhelyi Sapientia Kertészmérnöki Tanszéke az Erdélyi Kertész- és Tájépítész- konferenciát, amelynek célja, hogy a hazai és külföldi szakemberek által megosztott tapasztalatok révén bővítsék a diákok látókörét, hiszen fontosnak tartják, hogy hallgatóik megismerkedjenek a szakterület újdonságaival, a kutatások legújabb eredményeivel – derült ki tegnap a megnyitót megelőző sajtótájékoztatón.
Dr. Dávid László rektor, miután köszöntötte a vendégeket, elégedetten közölte a jó hírt, hogy a sikeresnek bizonyult kertészmérnöki szak után ősztől Sepsiszentgyörgyön agrármérnöki szakot indítanak, amely egyelőre a marosvásárhelyi intézmény kihelyezett tagozataként fog működni.
Tóth Katalin, Magyarország Földművelésügyi Minisztériumának nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkára hangsúlyozta, jó kapcsolatuk a Sapientiával régebbre nyúlik vissza, és a cél az, hogy komoly tudással felvértezett szakemberek kerüljenek ki az egyetem padjaiból.
– Harmadik éve zajlik a gyakorlatprogramunk, amely keretében a külhoni diákoknak két-három hetes szakmai gyakorlati lehetőséget biztosítunk. Tavaly indítottuk az ösztöndíjprogramot, ami szintén itteni diákoknak szól – sorolta az együttműködés módozatait az államtitkár. Rámutatott, számos lehetőség rejlik abban, hogy új költségvetési ciklus kezdődik az unióban, és a mezőgazdasági termelők szempontjából fontosak ezek a támogatások, hiszen a cél nemcsak a túlélés, hanem a versenyképesség megtartása.
– Magyarországon a kis- és középvállalkozások felkarolása az elsődleges szempont, hiszen ezek munkahelyeket teremtenek, és egészséges termékeket állítanak elő. Őket kell támogatni abban, hogy tudják bekapcsolni termékeiket a nagy üzletláncok kínálatába. Ezen a téren Magyarországon jó a tendencia, az üzletláncok polcain nyolcvan százalék a magyar termékek aránya.
A gyakorlati képzésre kell fektetni a hangsúlyt
Dr. Kovács Lóránt, a Kertészmérnöki Tanszék vezetője szerint figyelemmel kísérik végzőseik pályáját, és sikerként könyvelhető el, hogy a padokból kikerült hallgatók 85 százaléka a szakmában helyezkedett el, 70 százalékuk pedig itthon talált munkát. A diákok egy része saját vállalkozásba kezdett Marosvásárhelyen vagy a Székelyföldön. Kertészeti cégeik, kertrendezési vállalkozásaik vannak, de akad olyan is, aki különféle kultúrák telepítésével foglalkozik. – Nagy szükség van szakemberekre, hiszen Románia agrárország, mégis nagyon sok terület van parlagon – fűzte hozzá a tanszékvezető. Dr. Orlóczy László, a Magyar Díszkertészek Szövetségének elnöke a leendő kertészmérnökök gyakorlati képzésének a fontosságára hívta fel a figyelmet. Mint mondta, Magyarországon bevezették a duális képzést, ami azt jelenti, hogy hatvan százalék a gyakorlati képzés, negyven pedig az elmélet. A gyakorlat hatékony megszervezéséhez pedig jelentős anyagi források szükségesek, hiszen tanüzemeket kell létrehozni, és a termelőkkel kapcsolatot kell kiépíteni.
– A termelőtől szerzett tapasztalat a leghatékonyabb a diák számára, mert a termelőnek a bőrére megy a vásár, ha rosszul végzi a munkáját, pénzt veszít. Erre Vásárhelyen jó példákat láttunk, a hallgatók kimennek a termelőkhöz – fejtette ki véleményét a magyarországi szakember.
Romániában gyerekcipőben jár a tájépítészet
A tájépítész szakon még nem volt végzős évfolyam, viszont lapunk arra volt kíváncsi, hogy a három évfolyamon itt tanuló hatvan diák számára milyen elhelyezkedési és szakmai gyakorlati lehetőségek kínálkoznak. Dr. Kovács Lóránt elismerte, egyelőre ez a szakterület Romániában gyerekcipőben jár, viszont remélhetőleg eljön az idő, amikor felsorakozunk a nyugati országokhoz, ahol az önkormányzatoknál az építészmérnökök munkáját tájépítészek segítik.
– A szakmai gyakorlatot itthon szervezzük meg számukra, mivel fontosnak tartjuk, hogy az itthoni táj jellegzetességeihez igazodva végezzék a munkájukat. Székelyvéckétől Bonchidáig minél több lehetőséget próbálunk biztosítani – fogalmazott.
Dr. Kentelky Endre, a tájépítészeti szak programfelelőse hozzátette, a magyarországi Corvinus Egyetem oktatóival pótolják az itthon hiányzó szakembereket, és annak ellenére, hogy három éve működő, tehát viszonylag fiatal szakról van szó, hallgatóik már most több alkalommal értek el nemzetközi sikereket. Az Európai Unió tájépítészeti szövetsége által kiírt nemzetközi pályázaton, amelyen több országból huszonkét egyetem vett részt, hatodik helyezést értek el.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Újra zenétől hangos a bonchidai Bánffy-kastély
Csütörtökön kezdődik a Kolozs megyei Bonchidán a vasárnapig tartó Electric Castle fesztivál. Románia legnagyobb elektronikus zenei eseménye, a Bánffy-kastélyban harmadízben szervezendő rendezvény idén 223 előadót lát vendégül összesen hat színpadon.
Az Electric Castle az első koncertsorozat, amely az élő, elektronikus zenét mintegy kiköltöztette a klubokból a szabad ég alá. A Bánffy-kastély 10 hektáros területén a négy nap alatt fellép többek közt a The Prodigy, a Fatboy Slim, a The Parov Stelar Band, az Asian Dup Fundation, a Rudimental, a The Subways, a Novelle Vague, a Cat Empire.
A szervezők tízezer résztvevő számára alakítottak ki sátorhelyeket, és az elektronikus zene mintegy 100 ezer rajongóját várják Bonchidára – köztük számos külföldit is. Mivel a településen nem működik szálloda vagy panzió, a helybeliek szobáikat és udvarukat is kiadják a résztvevőknek, akik közül sokan már megérkeztek a fesztivál helyszínére. A bonchidaiak napi 15-20 lejért adják bérbe szobáikat a fesztiválozóknak, a 4 napra pedig 30 lejt kérnek azoktól, akik udvarukon szeretnének sátrat verni.
Nicolae Gruz, Bonchida alpolgármestere azt mondta, már két hete nincsen kiadó lakás, szoba vagy terület, annyira nagy volt az érdeklődés. Az egyik helybeli a Digi24 hírportálnak úgy nyilatkozott, olyan résztvevő is akadt, aki már tavaly lefoglalta és kifizette a szoba árát. Andi Vanca, az Electic Castle PR-menedzsere kifejtette, a kemping területén zuhanyzókat, illemhelyeket helyeztek el, a kivilágított területet pedig biztonságiak védik. „Arra buzdítjuk a résztvevőket, hogy sátorozzanak, hiszen ez hozzátartozik a fesztiválozás hangulatához” – mondta a menedzser.
Andi Vanca a Koncertblog.reblog.hu-nak adott interjújában a napokban azt nyilatkozta, idén leginkább arra koncentráltak, hogy olyan neveket hozzanak Bonchidára, akikre számít a romániai közönség. Azzal kapcsolatban, hogy a fesztivál a bevételek egy részét a kastély renoválására költi, a menedzser úgy fogalmazott, a Bánffy-kastély az „otthonuk”, így természetes, hogy a profit egy részét felújításra költik.
„Az első év után a felajánlott öszszegből a felújításért felelős alapítvány befejezte a kastély neogótikus részének renoválását. Idén újjáépítették a lovarda padlóját, sőt szinte az egész kastély új padlót kapott, viszont sajnos az épületbe most is tilos lesz belépni a fesztivál ideje alatt” – mondta Andi Vanca.
Úgy vélte, az Electric Castle jó hatással van a helyi közösségekre, a kastélyfelújítást is elősegíti, így remélik, hogy a hatóságok ezt belátva, még többet segítenek majd az infrastruktúra kialakításában. Tavaly 80 ezren vettek részt a bonchidai koncertsorozaton, amelyről részletek www.electriccastle.ron és a fesztivál Facebook-oldalán olvashatóak.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A sokarcú város: lehet-e Kolozsvárt márkázni?
Több évszázados városi múlt, Mátyás király, Kolozsvári CFR 1907, elismert színjátszás, lüktető kulturális, kávéházi- és klub-élet, információs technológia, zsúfoltság, véget nem érő útjavítások és nehézkes forgalom – mindez csak néhány eleme Kolozsvárnak, ennek a színes, összetett, fiatal energiáktól, de különféle feszültségektől is duzzadó városnak. Mit jelent, kinek mit jelképez Kolozsvár, amelyről valószínűleg más kép él az egyetemistában, az üzletemberben, vagy a városa múltjára büszke polgárban, hiszen a közösség minden tagja önálló egyén, amelyet eltérő élmények és befolyások érnek élete során.
Lehet-e a sokarcú, sokféleképpen megítélt, és értelmezett Kolozsvárnak egy egységes marketing-arculatot teremteni, szakkifejezéssel élve, márkázni? Ennek a kérdésnek a különféle vetületeit boncolgatták szerdán délután a Kolozsvár, mon amour! címmel, a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett, és Seer László, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének oktatója, marketing és kommunikációs szakterületű cégvezető által moderált kerekasztal résztvevői.
Kolozsvár lakosai véleményükkel, megnyilvánulásaikkal, tetteikkel folyamatosan változtatják, alakítják a várost, amelynek márkázási folyamatát valószínűleg szerencsésebb a személyes márkázáshoz hasonlítani – állapította meg a Romániai Magyar Közgazdász Társaság Ifjúsági Frakciója (RIF) által, a Bocskai-házban szervezett kerekasztal egyik meghívottja, Makkai Bence fotóművész. A személyes márka nem más, mint maga az ember, a másokra gyakorolt hatásával és azzal együtt, ahogyan gondolkodnak róla, és amit éreznek iránta. Mindamellett, márkázás esetén Kolozsvár vonzáskörzetével is számolni kell, amelyhez hozzátartozik például Bonchida, sőt Torda is – tette hozzá.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Hegedüs Csilla: „A legfontosabb, hogy itthon érezzük magunkat”
Mindenki találhatott kedvére valót a XIV. Barock Kastélynapokon
„Művészeket, matematikusokat és mindenkit meghívunk: segítsenek nekünk, hogy ez a kastély kulturális és művészeti központtá váljon, amely tovább viszi Bánffy Miklós szellemiségét. Hiába a helyreállítás, ha nem használjuk ki megfelelően; a legfontosabb tehát, hogy itthon érezzük magunkat!” – hívta fel a figyelmet Hegedüs Csilla szombaton Bonchidán, a Transylvania Trust Alapítvány által szervezett XIV. Barock Kastélynapokon. Ezt az otthonosság-érzetet erősítette a kétnapos rendezvénysorozat is, amely remek lehetőséget kínált családok és baráti társaságok számára egyaránt, hogy kellemes környezetben töltsenek el néhány órát az utolsó augusztusi hétvégén. Erdély Versailles-ába érkezők kézműves foglalkozások, kiállítások, koncertek, filmvetítések, színházi és bábelőadások, gyermekjátékok, szakmai beszélgetések közül választhattak kedvükre valót. S hogy mi mindennel távoztak? Bizonyára megannyi élménnyel és tapasztalattal is…
Földre telepedve dúdolni a The Best of Me zenekar slágereit, a Szitakötő táncára pedig hirtelen felpattanni; belefeledkezni a papírsárkány készítésébe; cigánylánnyal barátságot kötni és őt is táncba vinni; a mászófalról félúton visszafordulni, majd újból nekiveselkedni; lepedő alá bújni a tikkasztó nap elől; a fűben néhány percre elszenderedni; nézni, amint egy örökbe fogadott eb kikandikál az asztal alól; Péterfy Borival együtt énekelni, hogy „előző életemben denevér voltam, nappal aludtam, éjjel éltem én…” – általunk megélt vagy ellesett pillanatai ezek a Barock kastélynapoknak, amelyekért érdemes volt kilátogatnunk szombaton Bonchidára. A felsorolás persze még hosszasan folytatható, hiszen a Transylvania Trust Alapítvány rendezvénye idén is megannyi élménnyel, hasznos és tartalmas kikapcsolódási lehetőséggel szolgált valamennyi korosztály számára.
Eleve ez a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, s örüljön annak, amit az alapítvány munkatársai igyekeznek tenni, felújítani és élettel megtölteni a kastélyt – hívta fel a figyelmet a megnyitón Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust igazgatótanácsi tagja. Emil Cărhaț bonchidai polgármester és Vákár István megyei tanácsi alelnök mellett Bánffy Miklós unokája, Elisabeth Salnikoff Bánffy is köszöntötte az egybegyűlteket, magyarul, románul és angolul is: „Isten hozta önöket, nagyon örvendek annak, hogy visszatért az élet a nagypapám kastélyába. Remélem, hogy jól érzik magukat itt, jó szórakozást kívánok!” A Párizsban élő leszármazott, bár korábban több alkalommal járt már Bonchidán, most először vett részt a kastélynapokon, így aztán számára is bőven tartogatott érdekességeket a rendezvény.
Mint ahogy nekünk is, akik már visszajáró vendégeknek számítunk, s tudjuk nagyjából, mit hol érdemes keresni, legyen az a régiségvásár, a lovasbemutató vagy akár a lacikonyha; újdonságok, felfedezésre váró elemek azonban mindig vannak, ezúttal például a Miklós-épületben szervezett kiállításokat néztük meg közelebbről. Az emeleti teremben Balázs László Élet–Jelcímű tárlatát Hegedüs Csilla nyitotta meg, aki kifejtette: valamennyi kép egy-egy külön világot tár elénk, egyesek a tűzzománc művészetére emlékeztethetik a látogatót, mások meditációra késztetik, és persze rácsodálkozhatunk általuk a bennünket körülvevő dolgokra. Az újonnan készült és korábbi bőrmetszetek mellett az alkotó három Li Taj-po verssel is kedveskedett a résztvevőknek, akik aztán egy másik kiállítást is szemügyre vehettek, immár az épület pincegalériájában: Orbán István 1969-es munkáit hozta magával, egy letűnt korral együtt pedig képzőművészeti szárnybontogatásaiba, a különböző technikák kikísérletezésébe is betekintést nyújtott.
„Ebben a füstös, fura szagú, szokatlan világban, a kolozsvári rakodópályaudvaron meglátta a szépet, a színest” – jegyezte meg Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat korábbi főszerkesztője, Hegedüs Csilla pedig reményét fejezte ki, hogy a kastély egyre inkább olyan hellyé válik, amelyet az erdélyi magyar – és nemcsak – művészek a sajátjuknak éreznek, s ahova szívesen jönnek alkotni. Jövő nyárra kortárs művészeti műhelyt terveznek megnyitni a díszudvarban, és természetesen továbbra is szívesen fogadják a kiállításokat – ezáltal is szeretnének hűek lenni Bánffy Miklós örökségéhez, sokrétű tevékenységéhez.
Szabadság (Kolozsvár)

Életcél, öröm és kihívás: így keltik életre az erdélyi kastélyokat
Ütődött csapat kellett legyen, aki húsz éve úgy döntött, hogy örökbe fogad egy kastélyt. Nem véletlen, hogy akik akkor részt vettek ebben, neves műemékes szakemberek is lettek – összegezte a bonchidai kastély felújítása alatt szerzett tapasztalatait Hegedüs Csilla. Az RMDSZ kulturális ügyvezető alelnöke mellett a Sapientia EMTE kolozsvári székhelyén pénteken zajló Kastély Erdélyben konferencián több szakember, tulajdonos elmesélte, milyen állapotban vannak hasonló értékes ingatlanok.
Hegedüs Csilla kiemelte: már csak a tulajdonos miatt is érdemes volt belevágni a felújításba, de a rom állapota, és végül az élmény miatt is, amit a filmfesztivál, a Kastély Napok nyújtanak, vagy éppen az Electric Castle.
„Számunkra Bonchida egy életcél, de ugyanakkor egy hihetetlen öröm és kihívás is”, fogalmazott Hegedüs kiemelve, a kastélyt fenntartható módon akarják felújítani, hogy ne pénzt vigyen, hanem pénzt hozzon. Ez komoly kihívás, Erdély legnagyobb kastélyából beszélnek, ugyanakkor ötvöződnie kell a kereskedelmi és kulturális funkciónak.
elenleg a volt konyhaépületben vannak az oktatási program szálláshelyei, hosszú távon vendéglőt szeretnének működtetni, ahol esküvőket is lehet szervezni. A volt Miklós kasélyban konferenciaterem áll, a szálláshelyek ide kerülnének. A patkóudvar felújításán dolgoznak jelenleg, egy kortárs művészeti központ kialakítására készülnek.
A főépület nehéz kérdés, itt egy civil szervezet mellett partnerekre van szükség, hangzott el. A Bánffy-családtól ötven évre koncesszionálták a kastélyt, de az öt évtized leteltével is folytathatják itt a munkát.
Hegedüs elmondta, a projekt különböző támogatói különböző okokból segítenek a munkában: mindenkinek mást jelent Bonchida. Az Európai Uniótól egymillió eurót kaptak a különböző programok szervezésére, a Norvég Alap felújítást támogatott, a magyar állam külön beszállt a programszervezésbe és felújításba, de amerikai pénzeket is kaptak, egyebek mellett.
„A kastélyt megmentettük, az épületek le vannak fedve” – szögezte le Hegedüs hozzátéve, ők már eleve a rom kellős közepén szerveztek rendezvényeket, mert ez elhozta a társadalmi támogatottságot, amire szükségük volt. Elmondta, még sok pénzre van szükség, pályáznak a strukturális alapokhoz, Brüsszelnél, és mindenhol, ahol ez lehetséges.
Élmények, történetek
2007 karácsonyán találkozott az olaszteleki Daniel-kastéllyal, amelynek leírásában az állt, az épület „várja méltó rendeltetését”, mondta el Rácz Lilla. A kastély jelenlegi gazdája arról beszélt, 2009-ben jutottak hozzá az ingatlanhoz, 2011-ben EU-s vidékfejlesztési alapokból újították fel, 2014 óta szállóként működtetik. Előadásában Rácz különböző, a szállóról leírt véleményekből csemegézett, amelyek élményekről, történetekről, régi korok ízének átéréséről szólnak.
Közép-Európában egyedi úri lakhely
2014-ben került a Kovászna megyei önkormányzat tulajdonába az oltszemi Mikó-kastély a hozzá tartozó tízhektáros területtel együtt, számolt be Szőts Papp Zsuzsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa. A kastély az 1910-es évekig a Mikó család tulajdonában állt az 1300-as évektől, hatszáz évre visszatekintő levéltári anyag áll a rendelkezésünkre erről. Az épületet angol park övezte, ennek nagyrésze már nem áll, a melléképületek 18. századiak, mondta el a szakember. A leltárok alapján rekonstruálható a kastély berendezése, arról azonban nincs dokumentáció, hogy ki építette az épületet, hangzott el.
A legutolsó kutatások szerint Közép-Európában egyedivé teszik az épületet az olajtechnikával készült falképeknek köszönhetően. Ezeknek az előképeit beazonosították, francia, bécsi, lipcsei és más európai gyűjteményekben találhatók. Azt még nem tudni, hogy az épület milyen rendeltetést kap, de minden bizonnyal a lovas kultúrával lesz kapcsolatban - mondta el Szőts Papp Zsuzsa.
Sikertörténet Nagykárolyban
Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere a Károlyi-kastély helyzetét mutatta be. Több mint ötmillió európai uniós pályázatot hívtak le, amelynek nagyrészét a kastély felújítására használták fel. Utolsó bővítése és felújítása az 1800-as évek végén történt, az első világháború után nem laktak ott a Károlyiak. Miután Romániában csak román állampolgár igényelhet vissza, a család pedig nem volt az, nem kaphatta vissza tulajdonát. Az önkormányzat felújíttatta és a megyei múzeummal működteti együtt, kiállítások, koncertek, színházi előadások zajlanak.
Kiemelte, a moratórium lejár hamarosan, és minden költség az önkormányzatot terhel, mert öt évig nem szabad bevételt szedniük a szolgáltatások után. „Körülbelül százezer euróba kerül ez nekünk évente az előadásokkal együtt, amik ott működnek” – fogalmazott a polgármester.
Egy ember, több kastély
Az épület valószínűleg az 1760-as években már állhatott, mesélte el a nyolc éve Magyarországról visszaköltöző leszármazott, Bánffy Farkas a fugadi Bánffy-kastélyról. Az ingatlan a 18. században került a család tulajdonába, amelyet később elvettek, és csak 2004-ben került vissza a tulajdonukba. Az épületet konzerválták azóta.
Számos épület felújításában segít, így beszélt a vajdaszentiványi Zichy-kastélyról is, amely egy marosvásárhelyi vállalkozó család kezében van, és ahol valószínűleg „panziós-múzeumos-kávézós” szolgáltatást építenek ki. A vargyasi Daniel-kastély Esztergom városának tulajdonában áll, a felújításában Bánffy Farkas is részt vesz, itt szállások, közösségi terek kialakítása a cél, hangzott el.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

Dunántúli ugrós rockzenére (Novák Ferenc „Tata”, a táncanyanyelvi szótár újraértelmezője)
Nem kapott oktatói oklevelet, mert nem tisztelte a „tájjelleget”, miközben Széken ihletődött a néptáncos Rómeó és Júliához. A nyolcvanöt esztendős néptáncikon, az erdélyi származású Novák Ferenc „Tata” szerint soha nem szűnő feladatunk megküzdeni a felettünk eluralkodni igyekvő idegen kultúrákkal. – Nagyszabású műsorral ünneplik nyolcvanötödik születésnapját március 22-én a budapesti Művészetek Palotájában. Mit gondol, meg tudják még lepni valamivel a tisztelői? – Az majd kiderül, az én meglepetésemet viszont már most elárulhatom. Az est első felében végre nem engem fognak „blamálni”, ahogy ez eddig zajlott, hanem én a többieket. A fiammal, Novák Péterrel beszélgetünk majd a színpadon múltat, jelent és talán részben a jövendőt is velem, körülöttem megélő emberekről. Kapkodhatják majd a fejüket. A műsor második felében pedig a Forrószegiek című táncjátékot láthatja a közönség, az egyik legkedvesebb munkámat.
– Hogyan született meg ez a táncjáték, amelyet a széki Rómeó és Júliaként is emlegetnek?
– Elsősorban úgy, hogy 1958-ban én már Széken gyűjtöttem, onnan származik az anyag, amelyből az egyetemi szakdolgozatomat írtam a tánc társadalmi szerepéről. Szék társadalmi szegmentáltsága, az ebből fakadó drámák ihlettek a Forrószegiek című táncjáték megkomponálására.
– Feltételezem, elsősorban gyökerei vonzották Erdélybe gyűjteni.
– Természetesen. Nagyenyedhez amúgy csak véletlenszerű kapcsolat fűz, épp ott dolgozott az apám, amikor a világra kérezkedtem. A Novák felmenőim dicsőszentmártoniak, az anyai ág, a Makkaiak pedig kolozsváriak. A Makkai nagypapáé volt Közép-Európa első alumíniumedény-gyára, az az épület ma a Tranzitház. Románul is beszélek, ezért már a kezdetektől roppant értékes embernek számítottam Martin György, a magyar tánckutatás megteremtője számára, az ő megbízásából a mezőségi vegyes lakosságú falvakban is sokat gyűjtöttem. Éveken át általam juttatott ki erdélyi munkatársainak magnószalagokat, filmnyersanyagot. Talán kétszer kaptak el a több mint ötven esetből, ma is büszke vagyok az ügy szolgálatába állított csempésztudományomra.
– Mindig tánckutatónak, koreográfusnak készült? 
– Egy-két dolog történhetett volna másként is, de utólag azt mondom, így volt jól. Amikor 1949-ben felvettek az egyetemre, majd két hónap múlva kitettek onnan, mondván, nem jó a káderlapom, nagyon el voltam keseredve. Nyolc évvel később aztán mégiscsak elkezdhettem, de akkor már nem irodalomszakra mentem, hanem néprajzra. Közben pedig dolgoztam egy gyárban, ma már nem győzök hálálkodni érte a sorsnak, másként soha nem ismerhettem volna meg az életet alulnézetből. Táncolni a katonaságnál kezdtünk, már akkoriban igyekeztünk itt-ott átértelmezni a néptáncot. Mondhatni megelőztük a korunkat. Már megalapítottam a Bihari János Táncegyüttest, amikor 1955-ben vizsgabizottság elé kellett állnom táncoktatói engedélyért. Elutasítottak, nem tisztelem a „tájjelleget”, erre hivatkoztak. Mi az, hogy verbunkfantázia? Ugyanolyan érthetetlen volt számukra, mint egy absztrakt festmény.
– A tiszta forrás „megbecstelenítése”, a táncszínházi vonulat változatlanul viták forrása a szakemberek között. Ön hogyan érvel a néptánc újraértelmezése mellett?
– A különböző néptáncok felgyűjtése az a folyamat volt, amelynek során összeállt táncanyanyelvünk szótára. Azóta is ebből építkezünk, ezeket a „kifejezéseket” használjuk, filozofikus dolgokat igyekszünk megfogalmazni általuk. Más kérdés, hogy ki hogyan használja a szótárt, mert aki hiányos műveltséggel nyúl hozzá, a legtisztább kifejezésekkel is nagy butaságokat tud állítani. A mai mezőnyben sok a csodálatos táncos, de többségük műveltsége erősen hiányos. Ha rajtam múlna, minden koreográfus számára kötelezővé tenném a művészettörténet tanulmányozását. Szergej Gyagilev, a Cári Orosz Balett igazgatója, a világhírű orosz balett megteremtője nem véletlenül járatta be táncosaival Párizs összes múzeumát. Az én olvasatomban sima plagizálás a különböző tájegységek táncainak eredetiben való színpadra állítása. Csoóriéknak mondtam egyszer, hogy ez olyan, mintha ti változatlan formában leírnátok a Toldit, s alája biggyesztenétek a neveteket.
– A Csíksomlyói passiótól az István, a királyig meglehetősen széles a paletta. Támadták is érte sokan. Hogyan viselte?
– Köszönöm, jól. A táncot ugyanolyan alapossággal és lelkiismeretességgel kell megtanulni, mint az anyanyelvet, de nekünk nem imitálni kell a paraszti kultúrát. A filmművészetben vagy képzőművészetben dolgozókhoz hasonlóan a koreográfusnak, a színházi rendezőnek is legyen korszerű mondanivalója. Színházat akartunk csinálni, csak a mi anyanyelvünk nem a klasszikus balett vagy a dzsesszbalett, hanem a néptánc. És ettől abszolút nem volt idegen az István, a király vagy a Kőműves Kelemen. A Csíksomlyói passióban persze a paraszti gesztusrendszert kellett megjelenítenünk, de ha a néptánc és annak struktúrája belehelyezhető egy rockoperába, akkor nem szabad tétovázni. Mesterem, Molnár István annak idején a sárga földig lehordott, hogy mit keresek én a beatnikek között. Pista bácsi, mondtam, itt tíz estén keresztül tízezer ember nézi ezt, olyanok, akik soha nem találkoztak a néptánccal. Jöjjön el, nézze meg, rockzenére színtiszta dunántúli ugróst és mezőségi sorozatokat táncolnak. Ez akkor jó néhány folklorista számára döbbenetként hatott, ma már sokkal jobb a helyzet.
– Az István, a király rockopera által kiváltott „döbbenet” viszont azóta sem csitul. Hogyan keveredett annak a produkciónak a környékére?
A Kőműves Kelemennek köszönhetően, amit Zalaegerszegen állítottunk színpadra a nyolcvanas évek elején. Sokat gondolkodtam, hogyan „végezzük ki” az asszonyt, aztán az lett belőle, hogy négy férfi derékszögben előrehajolva összekapaszkodik, malomkereket formál, s bedarálja Kőműves Kelemennét. Ez tetszett meg Szörényiéknek, s meghívtak a produkcióba. Gyakorlatilag az alkotás teljes folyamatában részt vettem, sok mindent megvétóztam, míg kialakult a végső forma. Elég szép siker lett belőle.
– Azoknak a koroknak a tanúi ma sem értik, hogyan csúszhattak át a kádári cenzúrán az István erős szimbólumai… – Ennek érdekében nagyon sokat tett Nemeskürty István, aki stúdióvezetőként vett részt a produkcióban, hiszen az István, a király eredetileg filmnek indult. De kaptunk zuhanyt minden oldalról, a szamizdatként megjelenő Beszélőben például azt írták, a rockoperával felmentettük a kádári rezsimet. Azt is beszélték, hogy van valami titkos diliflepnim. Tényleg mondtam néhány elképesztő dolgot a pártvezetőknek. A fő kultúrideológus, Aczél György például az István, a király bemutatója után megkérdezte tőlem: maga olyan jól elvan Hollandiában, nem akarja a családját is kivinni? Mondtam, Gyuri bácsi, én nem szerzek maguknak ekkora örömet. Egyébként is, minek mentem volna el? Koreográfiáim, rendezéseim mindenhol sikert arattak, minden megtörtént velem, amire vágyhat egy magamfajta, táncból és színházból élő művész. Az utóbbi években az igazi boldogságot tanítványaim jelentik. Ráadásul két szerencsés tulajdonsággal is megáldott az Isten: nem vagyok hiú és nem vagyok féltékeny.
– A Háromszék Táncegyüttessel is dolgozott már együtt. Szerette azt a munkát?
– Alapvetően igen, fogékony, szakmailag is jól képzett társaság van ott. A Sepsiszentgyörgyön összerakott, A magyar tánc évszázadai című produkcióra mindig jó érzéssel gondolok. A társulat igazgatója, Deák Gyula ugyanakkor azon ritka emberek közé tartozik, aki fontosnak tartja az állandó képzést, meg is hívott egy Bikfalván szervezett elemzésre, sajnos, nagyon kevesen éltek a lehetőséggel.  – Szoros szakmai, barátinak is mondható viszonyt ápol a népzene és néptáncgyűjtés nagy erdélyi mesterével, Kallós Zoltánnal. Mit köszönhetnek egymásnak?
– Én neki sok mindent. A hatvanas évek végétől állandó látogatója vagyok Kallósnak. Többször elkísértem különböző beszerzőkörutakra is, amelyeket az idő aztán óriási jelentőségűvé duzzasztott, hiszen így gyűlt össze a válaszúti múzeum hatalmas anyaga. Egyszer szólt, hogy Bonchidán van egy cigány lakodalom, ahol egy nagyon érdekes férfitáncot járnak. Martinnal és Pesovár Ferenccel akkor láttunk először „korcsos” zenére táncolt ritka magyart. Szenzációs volt az a furcsa ritmikai csapásolás, a mozgalomban villámgyorsan el is terjedt a „korcsos” tánc. Bő tíz évvel ezelőtt összeültettek kettőnket egy beszélgetés erejéig a Duna Televízióban. Ma is érvényesnek tartom, amit akkor üzentünk a fiataloknak: tartsanak ki, ez a kultúra nem hal el. Soha nem szűnő feladatunk megküzdeni a felettünk eluralkodni igyekvő idegen kultúrákkal. Az egységesség hirdetésében sem kellett egyeztetnünk Kallóssal. Az 1990 tavaszán rendezett, Magyar menyegző című gála végén – amelyre első alkalommal sikerült hivatalosan is összeverbuválnom erdélyi és felvidéki együtteseket – azt mondtam a Budapest Sportcsarnok nyolcezer nézőjének: örülök, hogy színpadra vihettük ezt a kultúrát, amelynek egységességét mindig is ismertük, boldog vagyok, hogy ezt az egységet most önöknek is be tudtuk bizonyítani.
Novák Ferenc „Tata”
A Nemzet Művésze, Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, rendező, etnográfus. Nagyenyeden született 1931. március 27-én. A Bihari János Táncegyüttes alapítója, a Honvéd Együttes tánckarvezetője, majd művészeti igazgatója. A Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál művészeti vezetője, az amszterdami Folklór Táncszínház koreográfus-rendezője, 1996-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2012 decemberében kilépett a testületből. Legfontosabb kitüntetései: Erkel Ferenc-díj (1975); Munka Érdemrend Arany fokozata (1980); Érdemes művész (1985); Ifjúsági Díj (1987); Magyar Művészetért Díj (1988); Juhász Gyula-díj (1988); Magyar Köztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje (1991); Kossuth-díj (1993); Magyar Örökség díj (1999); Kölcsey Ferenc Millenniumi-díj (2001); Hazám-díj (2003); Prima-díj (2003); Hevesi Sándor-díj (2003); A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2005); Jubileum Prima Primissima-díj (2007); A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja (2010); A Nemzet Művésze (2014). Legjelentősebb művei: Antigoné, Magyar Electra, Forrószegiek, Lúdas Matyi, János vitéz, Magyar menyegző, Keleti táncvihar, Évszázadok táncai, Kocsonya Mihály házassága, A helység kalapácsa, Kőműves Kelemen. Legfontosabb koreográfiái: István, a király (rockopera, 1983); Szarvassá változott fiak (Markó Ivánnal, 1985); József és testvérei (Markó Ivánnal, 1994); Egri csillagok (Zsuráfszky Zoltánnal, 1997); Duna-rapszódia (dramatikus néptáncok, 2002). Felesége, Foltin Jolán a Nemzet Művésze, Kossuth- és Erkel-díjas táncművész, koreográfus-rendező, lányuk, Novák Eszter színházi rendező, fia, Novák Péter énekes, műsorvezető.
 Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Döntőben a Regélők
Bölcsdiák-vetélkedő Bonchidán
Hétvégén tartották, Bonchidán a 6. Bölcsdiák országos vetélkedő középdöntőjét. Idén 133 csapat nevezett a versenybe, ezekből három levelezős forduló után választották ki a legjobb tízet. A versenyt a Communitas Alapítvány szervezi, a BBTE közreműködésével.
A tíz csapat között találtuk a Székely Mikó Kollégium Regélők (László Natália, Péter Anita Beáta, Tankó Tímea, Veres Evelin, felkészítő tanár: Tókos Ibolya) és BéSekk (Füstös Zsuzsa, Székely Ágota, Szilágy Boglárka, Tóth József Alpár, felkészítő tanár: Köllő Zsolt Ágoston) csapatait.
Az elődöntőben bemutatták Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye egyik szabadon választott jelenetét, az előre elkészített Bölcsdiák reklámfilmet, és összemérték erejüket a többi csapatokkal, hogy ki tud többet magyar Nobel-díjasokról, romániai magyar sportolókról, Kós Károlyról, Kodályról, Bartókról, a huszadik század történelméről, valamint a Mezőség növényvilágáról. A versenyt rögzítette az Erdély TV, és május folyamán fogják sugározni a döntővel együtt, ahová négy csapat jutott. Lesz, akinek szurkolni, hiszen az egyik közülük a Regélők csapata. A tíz elődöntős csapat könyvjutalomban részesült és egyhetes jutalomtáborban való részvételre jogosult. Ez utóbbinak Kalotaszentkirály ad helyet a nyári vakációban. Gratulálok a csapatoknak, sok sikert a Regélőknek a döntőben!
Köllő Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)