Bővíti hazai üzletláncait, emellett Ukrajnában is nyitna boltokat a több mint 600 alkalmazottat foglalkoztató kézdivásárhelyi Secuiana Rt, az idén 40 éves nadrággyár – adta hírül Dobra László, a vállalat igazgatója. Jelenleg saját üzlethálózatukban értékesítik termékeik mintegy 60 százalékát, a többit exportálják. A gyár magánosítása 1992-ben történt, ekkor jött létre a Secuiana Rt. Az alkalmazottak és a vezetőség vásárolta fel a részvényeket. A magánosítás után a gyár rohamos fejlődésnek indult, új nadrággyárakat indítottak Esztelneken, Bereckben és Sepsiszentgyörgyön. /Gyergyai Csaba: Székely nadrág Ukrajnában? = Krónika (Kolozsvár), aug. 12./

Luka László András (Vasile Luca) egykori nagyhatalmú pénzügyminiszter Szentkatolnán született 1898. június 8-án, és 1963. július 23-án a nagyenyedi börtönben halt meg. Habár nem Lemhényben született, Luka élete végéig lemhényinek vallotta magát. Lemhényben az általános iskola falán – mely 1994 óta viseli a Bem József tábornok nevét, aki moldvai útjáról visszatérőben 1849-ben itt is átutazott – emléktáblát helyeztek el Luka, a Groza-kormány egykori pénzügyminiszterének tiszteletére. Ő építtette a jelenlegi alsólemhényi iskolát és a művelődési otthont, valamint a Brassót Bereckkel összekötő műutat. /Iochom István: Luka László Szentkatolnán született. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 29./ Luka László pénzügyminiszert 1952. augusztus 14-en letartóztatták közeli munkatársaival és a minisztérium felső apparátusával együtt és 1954 októberében életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

Tamás Sándor megyei tanácselnök fogadta a Kovászna megyében hivatalos látogatáson lévő magyar nagykövetet, Füzes Oszkárt. A beszélgetések egyik témája az Ojtoz a hadak útján hadtörténeti kiállítás épületének felújítása és a gyűjtemény elhelyezése volt. A nagykövet véleménye szerint a hódmezővásárhelyi támogatás mellett a magyar Honvédelmi Minisztériumnak a budapesti Hadtörténeti Múzeum révén kell segítenie az ojtozi állandó kiállítás létrejöttét. A jelenlévők elhatározták, hogy a leendő múzeum gyűjteményének anyagát átmenetileg a berecki Gábor Áron Alapítvány székházánál helyezik el. /(sylvester): Fogadás a magyar nagykövet tiszteletére. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 30./

Gábor Áron szülőfalujában, Berecken 1991 márciusában alapítványt hoztak létre, melynek fő célkitűzése az ágyúöntő hős emlékének ápolása. Szükség is van erre. 1941-ben Nagyváradon a hadapródiskola Gábor Áron nevét vette fel. 1942-ben a hadapródiskola parancsnoksága nagyvarjasi Oláh Sándor szobrászművésztől megrendelte az iskola névadója szobrának elkészítését. Így került a szobor az iskola előkertjébe és ünnepi felavatása 1943. június 27-én volt. Kézdivásárhelyen 1943 júniusában a város központi terén, szabadtéri színpadon, ahol ma a nagyváradi szobor áll, az avatás napján Földi István kézdivásárhelyi polgár, iskolaalapító és oktató, Gábor Áron első életrajzírója Gábor Áron című színdarabját adták elő műkedvelő színjátszók. Időközben a hadapródiskola kadétjei – ma már nyugalmazott tüzérségi tisztek – az 1991 májusában tartott érettségi találkozón létrehozták és bejegyezték a M. Kir. Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Bajtársi Körét. Képviseletük a berecki Gábor Áron Alapítvány elnökével, Khell Ödönnel az 1971-ben a város főterén elhelyezett szobrot ünnepélyes keretek között ismét felavatták. 1945 után Nagyváradon Gábor Áron szobrát eltávolították, a nagyváradi múzeum udvarán a szemétdomb közepébe állították. Innen féltő kezek hazamenekítették Kézdivásárhelyre. Itt, a főtéren felállították, és 1971-ben felavatták. /Tibád Sándor: Elnémultak a harangok Háromszéken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 8./

Berecken befejeződött Nemzetközi Fotóművészeti Alkotótábor, amelynek ötletgazdája Nagy P. Zoltán csíkszeredai fotóművész, a Hargita Népe nyugalmazott fotóriportere. A háromszéki Berecken immár hetedik alkalommal megszervezett egyhetes táborozáson több ezer fotót készítettek a környéket bebarangoló hazai és magyarországi fotóművészek. /Bartos Lóránt: Több ezer kép Háromszékről. = Krónika (Kolozsvár), okt. 20./

A berecki művelődési központ október 10-18-a között szervezte meg a hetedik nemzetközi fotóművészeti alkotótábort. Az egyhetes táborozáson a fotósok Bereckben, az Ojtozi-havasokon, Csernátonban, Gelencén, Bálványoson és a Szent Anna-tónál készítettek művészi felvételeket. /Iochom István: Véget ért a hetedik fotóművészeti alkotótábor (Bereck). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 21./

Sepsiszentgyörgyön a közös temetőben az első világháborús emlékművet mielőbb restaurálni kellene, s ehhez még a hősök emlékét ápoló országos hivatal is támogatást nyújtana – mondotta Laura Tiron, a hivatal osztályvezetője. Hangsúlyozta, igen értékes az emlékmű, kár lenne érte. Az obeliszk homlokoldalán ez áll: A hazáért 1914–1918, s egy lefelé fordított kard. Az obeliszk csúcsára utólag, a második világháború idején vésték rá, hogy vitéz nagybányai Horthy István, Magyarország kormányzójának helyettese, ugyanis Horthy Miklós 1942-ben Ukrajnában hadirepülőgép-szerencsétlenségben elhunyt fia emlékét számos korábbi obeliszken megörökítették, így Sepsiszentgyörgyön is. A háromtagú bukaresti küldöttség felmérést végzett a megyében, megnézték az 1974-ben állított román katona szobrát, Balogh Péter alkotását, David Paius hadnagy sírját, Grigore Balan tábornok sírkeresztjét, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítását támogatja a hivatal, továbbá Bereck községben és Gelencén jártak. Tiron asszony megtudta, hogy múlt vasárnap második világháborús emlékművet avattak Sepsiszentgyörgyön. Felhívta a polgármester figyelmét, hogy ahhoz a hivatal beleegyezését is kellett volna kérni, de legalább utólag jelentsék be. Antal Árpád polgármester túlzásnak tartja, hogy Bukaresttől kelljen engedélyt kérni egy helyi emlékmű állításához, de az országos nyilvántartásba vétellel egyetértett. /Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 31./

Vetró András szobrászművész 60 éves. Elmondta, hogy belépett a Magyar Polgári Pártba, s városa, Kézdivásárhely bizalmat szavazott neki, bekerült a helyi tanácsba. Ha lesz igény rá, elkészíti Molnár Józsiásnak, Kézdivásárhely egyik mecénásának mellszobrát, kijavítaná jégkorongozó-szobrát, amely meglehetősen megrongálódott, az új sportcsarnok elé is sportszobrot tervez. Nemsokára avatják egy kőszobrát, az Anyaságot, megvalósítás előtt vannak a műemléképületek oldalán elhelyezendő emléktáblák. Nagyobb lélegzetvételű terve a hármas lovas-szoborcsoport, amely a főtéri szökőkút mellett kaphatna helyet. Szeretne – István Sándor fafaragóval együtt – beindítani egy Mívesházat, egyfajta népfőiskolát, ahol fafaragást, bútorfestést, hímzést, tojásfestést, korongozást, szobrászatot és számtalan más dolgot tanulhatnának a gyerekek és felnőttek egyaránt. Baross Gábor, a „vasminiszter”, akinek jelentős szerepe volt a Sepsiszentgyörgy–Bereck vasútvonal kiépítésében, valamikor szobrot kapott ajándékba a várostól, ami azóta eltűnt. Vetró András újraöntötte, s az önkormányzat segítségével újra felállítanák a vasútállomáson. A hagyományos tárlat márciusban van Kézdivásárhelyen, amelybe bevonták a brassói, sepsiszentgyörgyi képzőművészeket is, így tisztelegnek a nemzet nagy ünnepe előtt. A kovásznai nemzetközi tárlat hasonlóképpen jelentős. Vetró feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsával a Gyergyóalfalu melletti Vadárvácska művészeti táborban vettek részt. Ott kapott felkérést egy dombormű elkészítésére, amit már felavattak a borzonti templomban. Vetró Andrásnak Szolnokon feleségével együtt nagy tárlata volt, decemberben Pápán is kiállítást rendeznek – ez az ötödik együttes tárlatuk. Nemrégiben meghívást kapott Budapestre, a Reménység szigetére, amely mentsvár volt, Németh Géza lelkész alapította, és a nehéz időkben fogadták az erdélyi menekülteket. Emlékkertet állítottak, amelyben Erdély nagyjainak domborművei kapnak helyet, ezek elkészítésére kértek fel művészeket, jelenleg 13 munka elkészült, de 160-at terveznek. Vetró András a Kós Károly domborművet készítette. Édesapja, Vetró Artúr /Temesvár, 1919. aug. 30. – Kolozsvár, 1992. febr. 25./ Szabó T. Attiláról, a Szótörténeti tár megálmodójáról és kivitelezőjéről készített egy portrét, reméli, hogy ez is bekerül az emlékkertbe. Vetró szerepelt a Korunk Galéria retrospektív tárlatán is, amely az 1973–1986 közötti időszakot, a hőskorszakot eleveníti fel, és amelynek kapcsán megjelent egy gyönyörű könyv is. A szobrászművész foglalkozik a vértanúkkal is, elkészült a tizenegyedik. Tulajdonképpen ezt magának csinálja. /Farkas Imola: Aki alázattal uralkodik az anyagon Vetró András szobrászművész 60 éves. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./

Elhagyta a sepsiszentgyörgyi Charta nyomdát a Berecki Harangszó független művelődési és közéleti havilap 2009-es évkönyve, sorban a kilencedik. A Balogh András által szerkesztett évkönyv a berecki polgármesteri hivatal anyagi támogatásával készült. A Berecki Harangszó folyóirat januári számával megjelenésének tizedik évfolyamához érkezett. /(Iochom): Megjelent a Berecki Harangszó évkönyve. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 7./

Február 20-án a berecki művelődési központban a Tamási Áron Községi Könyvtár olvasótermében mutattak be a Kézdivásárhelyen élő és alkotó Fekete Vince költő és író múlt év végén megjelent három könyvéből kettőt, az Udvartér és a Piros autó lábnyomai a hóban címűeket. /(Iochom): Fekete Vince kettős könyvbemutatója Bereckben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 24./

Felső-Háromszéken először Gelence, Szentkatolna és Zabola fogott össze és alakított Zernye néven kistérségi vidékfejlesztési egyesületet 2007 februárjában. A múlt év decemberében Kézdiszentlélek, Kézdiszentkereszt, Esztelnek, Kézdialmás, Lemhény, Ozsdola és Bereck a Leader-program keretében Augustia néven hozott létre hasonló egyesületet, melynek bejegyeztetése most folyik. Legutóbb Kézdialmás és Esztelnek polgármesteri hivatala fogott össze és hozta létre az Esztelnek–Kézdialmás Közösségfejlesztési Egyesületet azzal a céllal, hogy nagyobb eséllyel tudjanak pályázni a víz- és szennyvízcsatorna kiépítésére, útjavításra és szociális gondok megoldására. /(Iochom): Közösségfejlesztési egyesületek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 20./

Fodor Gábor SZDSZ-es képviselő napirend előtti parlamenti felszólalásában az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezve Kállai Ernő és Daróczi Gábor után megismételte, hogy Gábor Áron cigány származású volt. Ennek hatására Székelyföldön többen felháborodtak, ugyanis Kállai Ernő és Daróczi Gábor állítása után a múlt évben többen kimutatták, hogy ez nem igaz, de a hazugságok és hamisítások makacs természetűek. Kállai Ernő megfogalmazása szerint a ,,Gábor cigányközösséghez tartozó ágyúkészítő...” Gábor Áron. Néhai Incze László, a kézdivásárhelyi Céhmúzeum volt igazgatóját írta (Székely Hírmondó, 2006. február 22.): ,,Egyszerűen felháborítónak tartom Daróczi Gábor kijelentését, aki magas fokú tudatlanságáról, a történelem nem ismeréséről tett ezúttal is tanúbizonyságot. Ennek a politikusnak – aki ráadásul még oktatásügyi minisztériumban is dolgozik – fogalma sincs arról, hogy kik a székelyek, vagy hogy egyáltalán hol élnek a Gábor cigányok Erdélyben. Daróczi egyszer már felháborított egy nyilatkozatával, akkor sem hagytam válasz nélkül, és úgy gondolom, hogy ezt követően is levelet fogok írni neki.” Khell Ödön, a berecki Gábor Áron Alapítvány elnöke ugyanabban a lapszámban: ,,Nemrégiben elkészítettük Gábor Áron családfáját is, akinek ősei tulajdonképpen Lemhényből származnak. Gábor Áron egyébként köztudottan székely ezermester volt, aki leginkább asztalossággal foglalkozott, semmiképpen sem a cigányokra jellemző kézműves-mesterségekkel. Kíváncsi vagyok, hogy Daróczi úr mivel tudná alátámasztani kijelentéseit.” Néhai Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója: ,,Egyáltalán azt kellene megvizsgálni, hogy a XIX. században léteztek-e Gábor cigányok Felső-Háromszéken, mert tudomásom szerint Maros és Hargita megyében telepedtek meg annak idején. Olvastam már olyant is, hogy Gábor Áront egy román mesterember tanította meg ágyút önteni, úgyhogy én már semmin sem csodálkozom. Szólásszabadság van, mondani bármit lehet. Az MSZP-SZDSZ irányította (sokak szerint inkább elzüllesztett) magyar oktatásban az illetékes szerint az a legfontosabb cél, hogy Gábor Áron cigány volta ki ne maradjon a tankönyvekből. /Sylvester Lajos: Gábor (egyszer) elszáll, s a hazugság marad? (Újra elcsórták Áron nevét). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 20./

Az Óriáspince-tetőn május 24-én megrendezett szekértábor mutatta: nem akármilyen értékekkel rendelkezik Háromszék. A rendezvényen kéttucatnyi háromszéki település egy-egy szekéren mutatta be jellegzetességeit, értékeit, odébb pedig a megye minden részéről érkező kézművesek árulták portékáikat. Minden település azzal rukkolt elő, ami leginkább jellemző rá. Voltak települések, amelyek borvizeiket kínálták, a vargyasiak festett bútoraikat, a bereckiek művelődési értékeiket, az ozsdolaiak a szőtteseket mutatták be, a mikóújfalusiak szekerére a hagyományos rakott ág is felkerült, az illyefalviak helyben előállított termékekkel, túrós puliszkával várták a vendégeket, de hatalmas érdeklődés kísérte a téglavetést, a kosárfonást, az Árkosról érkező kovács tevékenységét is. /Farcádi Botond: Értékeink bemutatója (Háromszéki Turisztikai Napok). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 25./

Hol kezdődik a Székelyföld? Dunaszerdahelyen éppen olyan éneklő méltósággal ejtik a magánhangzókat, mint Gyergyócsomafalván vagy Kézdiszentléleken. A Pozsony melletti Egyházgelle lakói kijelentik, hogy ők bizony székelyek. Az öröm és vigalom helyét nyomban fölváltotta a szakmai érdeklődés. Révkomáromi történészek megerősítették, hogy a hat székely nem egyikének, az Adorján-nemnek Posony-ági székelyei nevezték el Csallónak a Duna-ágak közé szorult kis vidéket, Csallóközt. Burgenlandban, a Lajta mellett ma is székely mezőn kaszálnak, székely kútból isznak, ha megszomjaznak, a kocsmai pálinka neve is „székely lé”! Tréfásan „szekler” a szekér neve. A magyarországi Vas megyében a falusi építkezések hasonlítanak a sóvidéki vagy Nyikó menti falu épületeihez. Révkomáromban, a Duna Múzeumban állították ki azokat a késő avar kori leleteket, amelyeket a nyolcvanas évek végén tártak föl a Hajógyár területén. Trugly Sándor régész múzeumőr mondotta, hogy a kincseken látható gazdag mintatár minden darabja és mintája föllelhető a faragott székely kapukon: a tulipán, a rózsaszirom, a palmetta és az életfa kacskaringós indája. Akkor, hol kezdődik a székelyek földje? Balási Gábor A székelyek nyomában című, romantikával átitatott szép könyvében gyakorlatilag László Gyula kettős honfoglalásának elméletét támasztja alá. Hol végződik tehát a Székelyföld? Nem Székelykocsárdnál és nem Földvárnál, Nem Gyimesbükknél vagy Berecknél, annyi bizonyos. De Focsani-nál éppúgy, mint Pozsonynál, Bécsnél, Varsónál, Királyhelmecnél. Ez utóbbi bodrogközi kisváros lakói mind a mai napig büszkén állítják, hogy ők azon székelyek leszármazottai. A Székelyföld tehát ott kezdődik, ahol a magyar történelem! Székelyek nyomaira lehet bukkanni az Őrségben, Zalában, Tolnában, Békésben, Szolnokban, Szabolcsban, Bácskában, Muraközben és mindenütt, ahol magyarok élnek! /Bereczki Károly: Hol kezdődik a Székelyföld? = Népújság (Marosvásárhely), jún. 13./

Egynapos emlékidéző túrára hívta az érdeklődőket a Kovászna Megyei Művelődési Központ Gábor Áron halálának 160. évfordulója alkalmából. Bereck és Kökös közötti emlékhelyeken idézte a közel negyvenfős zarándokcsapat az 1849. július 2-án elesett tüzérőrnagy személyével és életével kapcsolatos eseményeket. Az egykori ezeréves országhatárt jelölő Csernika-patak hídjánál csatlakozott hozzájuk egy szegedi és háromszéki hagyományőrzőkből verbuvált csapat. A szülőfaluban, Bereckben Khell Ödön nyugalmazott tanár, a Gábor Áron Alapítvány elnöke bemutatta a Gábor Áron-emlékházat, beszélt az őrnagy életéről, az alapítvány jelenlegi tevékenységéről, kiadványairól. Az őrnagy hazaérkezett című kiadvány a szobor viszontagságos Kézdivásárhelyre szállításának történetét őrzi. A tartalmas zarándoklat olyan rendhagyó történelemórával végződött, melyen Cserey Zoltán muzeológus a forradalmi eseményekről, Demeter Lajos helytörténész pedig az őrnagy életútjáról beszélt a hallgatóságnak. /Kisgyörgy Zoltán: Gábor Áron – történelmi emléktúra. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 4./

A napokban Bereck Gábor Áron halálának 160. évfordulójára tervezett ünnepségre készültek. Khell Ödön, a Gábor Áron Alapítvány elnöke elmondta, hogy hódmezővásárhelyi segítséggel épített és berendezett, a berecki hős nevét viselő Ifjúsági Fogadó udvarán Gábor Áron rekonstruált ágyúja mellett kopjafák vannak, ezeket az emlékház és a fogadó udvarán lévő diófa alá állítják emlékeztetőül azokra, akik Gábor Áron kultuszán munkálkodtak. Az egyik Földes Istvánnak állít emléket, aki az első Gábor Áron-színművet írta, a másik kopja Gyárfás Jenő emlékét idézi, aki Gábor Áron halálának megörökítője A kökösi csata című, egész falat elfoglaló híres festményével, amely a Székely Nemzeti Múzeum egyik ereklyéje, a harmadik Salamon Sándort sorolja, akinek színpadi műve, a Gábor Áron különféle koncepciók szerint történő megjelenítésben ma is elevenen él a hivatásos és amatőr színházak repertoárjában. Három kopjafa Bereckben – kettőt a Haszmann-fivérek faragtak, egyet Bodó Csaba berecki faragómester – irányt szab a honismereti turizmus kedvelőinek is, írta Sylvester Lajos. /Sylvester Lajos: A honismereti turizmus berecki petrencéi. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 4./

A berecki Gábor Áron Kulturális Alapítvány kuratóriuma az ágyúöntő őrnagy halálának 160. évfordulója alkalmából július 5-én, vasárnap ünnepi megemlékezést szervezett. A tömeg a főtéren álló Gábor Áron-szoborhoz vonult, ahol gidófalvi és gelencei hagyományőrzők álltak díszőrséget. A Kelemen Antal karnagy által vezényelt harmincéves rétyi fúvószenekar akkordjaira elsőként Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet és Dimény Zoltán polgármester koszorúzott. Ezután a Gábor Áron-emlékháznál vitéz Khell Ödön, az alapítvány elnöke köszöntötte a határon innen és túlról érkezett vendégeket. Füzes Oszkár nagykövet hangsúlyozta: Amit a székelyek adtak a magyar nemzetnek, az felsorolhatatlan, végeláthatatlan, legyőzhetetlen és halhatatlan, s habár ezek nagy szavaknak hangzanak, de a székelység történetében ez maga a valóság. S ennek a valóságnak egyik bizonyítéka az az életút és az a hősi halál, melyet Gábor Áron felmutatott. Felmutatta, hogy a nemzet a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is tudott hitet menteni magának, másoknak, képes volt ellenállni a sokkal nagyobb túlerőnek, és képes volt a vereséget is túlélni. A székelyeket a tisztelet és szeretet veszi körül a nem székelymagyarok részéről. Dr. Gőgh Gábor budapesti hadtörténész felidézte Háromszék önvédelmi harcát, az ágyúöntést és Gábor Áron alakját, majd az 1992. július 4-i szoboravatásról szólt, amikor – mint mondta – a berecki forradalmár szobrát egy másik forradalmár, Tőkés László püspök leplezte le. A hadtörténész beszéde végén bocsánatot kért a székelységtől a 2004. évi gyalázatos december ötödikéért. /Iochom István: Gábor Áron emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 7./

Július 13-án Bereckben, a Szent Miklós római katolikus templomban felszentelték a plébánia kerítésébe beépített Mária-szobrot. A szobor a medjugorjei Béke Királynője szobrának hű és kisebb méretű változata, és Kovácsné Dimény Ibolya adományozta az egyházközségnek. /Iochom István: Bereckben Mária-szobrot avattak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 13./

Van béke és van jövő, de csak Istennel – mondta Selymes József atya, a Mária Rádió műsorigazgatója Berecken, a Szűzanya szobrának szentelésekor. A medjugorjei Szűzanya-szobrit a paplak kőfalának egy fülkéjében állították fel. /Ferencz Kornélia, Csíkszereda: Mária-szobor Bereckben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 7./

Ismeretlen tettesek ellen tett feljelentést a kézdivásárhelyi rendőrségen Bokor Tibor RMDSZ-es szenátor, miután hat román fiatal megvert és megkéselt egy 22 éves fiatalembert a városban. Az esetre november 15-én került sor, az áldozat azonban elhallgatta az ügyet és nem kívánt rendőrséghez fordulni. A politikus azonban megkereste a kézdivásárhelyi fiatalembert, elkísérte a sepsiszentgyörgyi törvényszéki orvoshoz, majd a látlelet birtokában a kézdivásárhelyi rendőrségen feljelentést tettek. „Aggasztó, hogy egy javarészt magyarok lakta kisvárosban valakit azért verjenek meg, mert anyanyelvén beszél” – mondta a szenátor. Az elmúlt hetekben több alkalommal is lefújták Kézdivásárhely, illetve a hozzá tartozó települések helységnévtábláin a magyar feliratot. Nem ez az első magyarverés a környéken, júniusban két lemhényi lakost vertek meg az egyik berecki benzinkút étkezdéjében, mert magyarul beszéltek – az esetet az egység biztonsági kamerái is rögzítették. /Bíró Blanka: Kézdivásárhely: feljelentették a magyarverőket. = Krónika (Kolozsvár), nov. 20./

79 éves korában, december 21-én elhunyt Khell Ödön (1931-2009), Bereck és környékének szellemi mindenese. Végezte nemzeti közösséget építő munkáját. Élete végéig vezette az általa kezdeményezett és segítőtársai által működtetett Gábor Áron Alapítványt. A semmiből teremtett új világot: a székely ezermester emlékének ápolására berecki múzeumot rendezett be, ahová összegyűjtötte a Kárpát-medence egészéből a számára elérhető muzeális értékű anyagot, a berecki Gábor Áron-szobor egyik kezdeményezője volt, honismereti túráinak híresek voltak. /Sylvester Lajos: Egy néma ágyú díszlövése (Khell Ödön halálára). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

Kormánytámogatás Háromszéknek
Több mint kétmillió lejt kapott a kormány költségvetési és tartalékalapjából Kovászna megye – jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján György Ervin prefektus. Mint mondta, a megye összesen 2,2 millió lej támogatást kapott. Ebből hat egyházközség 479 ezer lejt, három iskola 536 500 lejt, öt önkormányzat pedig 937 ezer lejt kapott beruházásokra.
Kilenc önkormányzatnak 290 ezer lej jutott a kormány tartalékalapjából működési költségei fedezésére. A tételből a többségükben románok lakta vagy román polgármester vezette Kőröspatak, Zágonbárkány, Szitabodza, Dobolló, Nagypatak, Előpatak, Hídvég és Bodzaforduló részesült, valamint az 50 százalékos román lakossággal rendelkező Zágon.
Az egyházközségek közül a legnagyobb támogatást, 230 ezer lejt a szentkirályi unitárius parókia kapta a templom restaurálására és szerkezeti megerősítésére. Ez az öszszeg a terv elkészítésére és a munkálatok elkezdésére elegendő. A tanintézetek közül a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium kapott 320 ezer lejt javításokra és a sporttelep kibővítésére.
Beruházásokra öt önkormányzat közel egymillió lejt fordíthat. Ebből 355 ezer lejt költenek a sepsiszentgyörgyi Beor-palota megerősítésére és restaurálására, az épület az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) székházának ad otthont. Ugyanakkor új községházát építenek Esztelneken, felújítják a berecki sporttelepet, a bardóczi középületeket, valamint az illyefalvi községházát.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi újságírókat bántalmaztak!
Abszurd helyzet: marosvásárhelyi magyar újságírókat vertek a Székelyföldön. Eddigi információink szerint nem azért érte őket a szombat éjszakai agresszió Erdély egyik legmagyarabb városában, Kézdivásárhely központi részén, mert újságírók, hanem azért, mert egymással magyarul beszéltek. Támadóik, akik pillanatok alatt agresszív falkává duzzadtak, kertelés nélkül kijelentették, nem tetszik nekik, hogy így társalognak. Nem csak azért furcsa az egész, hogy Gábor Áron szűkebb pátriájában történik mindez, még különösebb, hogy a verekedést kezdő bandában magyarok is voltak, vagy legalábbis olyanok, akik székelyesen, hibátlanul beszélték a nyelvünket. Vegyük úgy tehát, hogy nem újságírókat bántalmaztak, nem kollégáinkat és a velük levő barátokat, barátnőket támadták le barbár módon a nagy létszámfölényben levő agresszorok, hanem magyarságukért nemzettársainkat? Vehetjük, de semmivel se vigasztalóbb ez a változat. Ha már Kézdivásárhelyen se szólalhatunk meg nyugodtan anyanyelvünkön, akkor hova jutunk?!
Mint mondják, a szóban forgó bandának nem ez az első ilyen fegyverténye, hosszabb ideje igyekeznek rettegésben tartani a helyi lakosságot. Az ottani rendőrség talán tudja is, hogy kikkel van dolga, mégse tett eddig semmi különöset a lebuktatásuk érdekében. Éppen ezért nem léphetünk csak úgy, szó nélkül tovább a történteken. A közvéleményt tájékoztató, formáló sajtósokként kötelességünk úgy viszonyulni az ilyen helyzetekhez, hogy máskor ott se és máshol se kerülhessen sor hasonló támadásokra. Nyomon követjük tehát a fejleményeket. Kollégáink feljelentették az egyelőre ismeretlen tetteseket, és törvényes eljárással próbálnak elégtételt szerezni. De hogy pontosan hogyan is estek meg a dolgok, arról szenvedő félként Nagy Botond újságíró-kollégánk számol be a következőkben.
Túlerővel, orvul támadtak
Nagy Botond
Kézdivásárhelyi motoros barátainknál voltunk egy nagyszerű partin szombat este, ahonnan hajnalban, zuhogó esőben eljöttünk és gyalogosan indultunk a Hangya panzióban foglalt szállásunkra. Jó kedvünk volt, beszélgettünk, viccelődtünk, hat fiú és két lány. Nemes Noémi, a barátnőm, Vas Krisztina rezidens orvos, illetve Benedek István kollégám, Árendás István, a Marosvásárhelyi Rádió technikusa, Nemes Attila designer és jómagam. A Függetlenség utcában két "úriember" jött velünk szembe, egyikük durván meglökte a barátnőmet. Noémi visszanézett, mire az illető minősíthetetlen, magyarságunkban sértő szavakkal illette őt és minket – románul. Mi visszaszóltunk, hogy ezt mégis hogyan képzeli, mire magyarul beszélő társa közbeavatkozott és békíteni próbált, mondván, hogy a barátja apja rendőr és úgyis mindent elintéz, ne akarjunk balhét, mindenkinek jobb lesz és hasonlók. Mi ebbe beleegyeztünk és továbbindultunk a szállásunk felé.
Három-négy lépést tehettem, amikor a hátam mögött kiabálást hallottam. Megfordultam és Nemes Attila barátomat láttam, ahogyan bekapja az első ütést, leesik, a többiek pedig rúgni kezdik – mint kiderült, a békítési szándék csak azért volt, hogy az utcán tartsanak: közben egy harmadik barátjuk a pár méterre lévő Sziklaszív vendéglőbe futott, ahonnan még hét-nyolc bátor harcos rohant ellenünk és támadt minket hátba. Én beugrottam a verekedők közé, hogy kimentsem Attilát, egyet adtam, de kettőt kaptam is, köztük egy halántékra érkező rúgást a hátam mögül. Benedek István alkarját szétütötték, Árendás Istvánt pedig úgy fejbe rúgták, hogy arccal a kockakövekre esett és elvesztette az eszméletét. Utána újra Attila ellen és ellenem fordultak, a telefonomat kirúgták a kezemből, ezüst karkötőmet lerúgták a csuklómról, miközben védekeztem. És azt kiabálták, hogy: Mit képzeltek ti, szemét magyarországiak, hogy gondoljátok, ide jösztök és beszélhettek nálunk csak úgy, magyarul?
Attila védekezett, de ismét arcba ütötték, mire a barátnőm – Attila húga, vékony testalkatú, fiatal lány – a bátyja segítségére sietett és egyiküket orron vágta. Az illető erre megragadta a barátnőmet és a szemem láttára legalább egyszer ököllel halántékon ütötte. Én hagytam azt, aki velem foglalkozott és az illetőt megtámadtam, de közben hátulról lerúgtak. Krisztina a még eszméletlen Árendás Istvánnal volt elfoglalva, én felkeltem a földről, de addigra a támadók eltűntek. Felhívtam helybéli motoros barátaimat, akik négy autóval pár perc alatt a helyszínre siettek. Együtt bementünk a Sziklaszívbe, de támadóink már nem voltak ott. Közben a rendőrség is megjelent és együtt kerestük az utcákon az elkövetőket, de nem találtuk őket meg. Az őrsre mentünk, miközben motoros barátaim az utcákat rótták és kis idő múlva már telefonáltak, hogy valószínűleg berecki fiatalokról lehet szó. Szabó Levente nyomozó segítségével megírtuk a feljelentéseket. A rendőrség vasárnap délelőtt már rábukkant pár tettesre. Állítólag csak öten voltak, és közülük is csak három támadott. Ez több ok miatt is lehetetlen. Ők hárman – két román és egy magyar nemzetiségű fiatal – beismerték a dolgot, de azt mondták, mi kezdtünk románozni és ezért támadtak ránk. Ez sem igaz, soha, egyikünk sem mondott senkinek olyasmit, ami sértené annak nemzetiségét. Főleg nem négy, harminc körüli értelmiségi helyi, huszonéves suhancoknak. Egy hivatásos katona is volt köztük, aki állítólag nem verekedett, sőt, csitítani próbált. Lehet, hogy nem verekedett, de csitítást sem tapasztaltunk. És azt sem értjük, hogy legalább ő miért nem hívta a rendőrséget vagy a mentőket, amikor látta, hogy egy halántékon rúgott ember a földön fekszik percek óta. A dossziék a helyi rendőrség tájékoztatása alapján már az ügyészségen vannak. Per és kártérítési igények következnek. Nekem "csak" három fogamból törtek le darabok és az orrom, a szemem, Istvánnak pedig a karja dagadt el, de Attilát úgy szájba rúgták, hogy a felső hídja kettészakadt, négy műfoga csapostól tört ki az ínyből. Árendás Istvánt kórházba kellett vinni, enyhe agyrázkódást szenvedett.
***
A lényeg: nem hagyjuk annyiban. Nem a személyes bosszú hajt, hanem a tény: akik ilyet csinálnak, tanulják meg, hogy az ember nem tehet akármit a kénye-kedve szerint. Hogy egy jogállamban nem maradhat következmények nélkül, ha valakinek a nemzetiségével csúfolkodnak, miközben a barátnőjét ököllel ütik. Hogy azért vagyunk emberek, mert állítólag felelősen gondolkodunk. Hogy Kézdivásárhelyen éjjel, zuhogó esőben is sétálhassunk az utcán – mert a tavaly őszi magyarverést is állítólag bereckiek követték el. Nem nagy a falu, kétséges, hogy szépszámú fiatalsága volna. Az ember állítólag azt kellene tegye, ami jólesne neki, ha vele is tennék. Sem társaim, sem én soha nem kötődtünk az utcán senkivel. Senki nemzetiségét nem tettük szóvá. Mindezeket elvárjuk fordítva is, és lépünk az ügyben. "Harcostársainknak" pedig gratulálunk a bátorsághoz. Ahhoz, amely legalább kétszeres túlerővel, aljas módon, hátulról támad és amelybe belefér a lányok ököllel verése.
És ami a legszomorúbb: hogy lassan már meg sem lepődünk…
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Tiltakozó nyilatkozat
Románia kellős közepén, Székelyföldön egy 700 000-es lélekszámú székely-magyar közösség él. Még a legvadabb időszakban, a „Ceauşescu érában” sem sikerült az etnikai arányokat oly mértékben fellazítani, hogy a tömbmagyar vidék lakóinak identitása, kultúrája veszélybe kerüljön – márpedig erre a véres kezű diktátor nem sajnálta a fáradságot.
A diktatúra bukása után – amint erre számtalan alkalommal felhívtuk a nemzetközi közösség figyelmét – tovább folytatódott a demokratikus álca alatti többségi „homogenizáció”, az etnikai arányok megváltoztatása, a nemzeti kisebbségek megfélemlítési kísérlete.
Az ortodox expanzión túlmenően a nemzetállami törekvéseket dédelgető mindenkori államhatalom bevett gyakorlataként említhetjük Székelyföld militarizálását (túlzott mértékben telepítettek katonai egységeket a nagyobb magyar városok közelébe), valamint az állami erőszakszervezetek fölös mértékű megerősítését.
Az állampolgárok biztonságát megvédeni hivatott testület tagjai között elenyésző számban találunk olyanokat, akik magyar nemzetiségűek vagy ismerik a magyar nyelvet (Romániában csak az idén nyitották meg a Rendőrakadémia kapuit a magyar nemzetiségű fiatalok előtt; – mostantól évenként tizenöt helyet biztosítanak a magyar fiatalok számára Bukarestben.).
A Románia más vidékeiről idevezényelt karhatalmisták számára veszélyességi pótlékot biztosítanak – miközben az etnikai indíttatású, magyarok ellen irányuló atrocitások száma az utóbbi időben aggasztó módon elszaporodott. Ezeket nem ritkán a katonaság, a rendőrség és a csendőrség kötelékében szolgáló személyek, vagy azok családtagjai követik el.
A legutóbbi „magyarverések” kronológiája a következő:
2009. novemberében hajnali 3 óra körül az egyik kézdivásárhelyi (Târgu Secuiesc) pizza-étterem közelében levő parkolóban hat román fiatal súlyosan bántalmazott egy 22 éves berecki magyar fiatalt, aki szerencsétlenségére éppen akkor lépett ki telefonálni. Miután megszólították, hogy ne beszéljen telefonján magyarul, a támadók földre tiporták és összerugdosták, eltörték az egyik karját, és bal tenyerébe szúrtak. (Ezt megelőzően ismeretlen tettesek több alkalommal is megrongálták a környéken található helységnévtáblákat, festékszóróval lefújták Kézdivásárhely, illetve a hozzá tartozó települések magyar feliratait.)
2010. április 5-én súlyosan bántalmaztak több magyar fiatalt, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Szeben megyei rendezvényén vettek részt Szászmedgyesen (Mediaş). Az ifjúsági összejövetelnek otthont adó medgyesi székházban 20 óra körül több ismeretlen jelent meg, akik a szervezők többszöri felszólítása ellenére sem voltak hajlandók távozni, mi több, verbálisan és tettlegesen is bántalmazták a magyar fiatalokat. Két súlyosan sérült magyar fiatalt mentővel kellett kórházba szállítani. A támadók jelentős anyagi károkat is okoztak, bútorokat rongáltak meg, üvegtárgyakat törtek össze.
2010. április 23-án, a Szent György-napok egyik éjszakáján két szórakozó gidófalvi fiatalembert vertek el a csendőrök Sepsiszentgyörgyön (Sfântu Gheorghe). Egy szóváltásba beavatkozó csendőrjárőr a fiatalokat leütötte, földre teperték, majd a járőrkocsi felé tuszkolták őket. Személyi tárgyaikat elvették, majd a csendőrségre szállították őket, ahol tovább folytatták az ütlegelést. Ott már öten estek nekik, leütötték, hajuknál fogva felemelték, és tovább verték őket. Negyedóra után bármiféle jegyzőkönyvfelvétel nélkül szélnek eresztették őket.
Legutóbb, 2010. május 15-én, szombaton hajnalban ugyancsak a székelyföldi Kézdivásárhelyen ismeretlen személyek hat marosvásárhelyi fiatalt – köztük három újságírót – bántalmaztak, mert magyarul beszéltek. Egy tízfős csoport provokált ki tömegverekedést. A megtámadott fiatalok szerint a támadók azt kiabálták, hogy ne beszéljenek magyarul. Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének ügyvezető elnöke arra kérte a sajtót, figyeljen oda az esetre, mert az egyik támadó egy román katonatiszt fia, ezért szerinte a hatóságok el akarják tussolni az ügyet, és egyszerű utcai verekedésként kezelik azt.
Felszólítjuk a román kormányt, kiemelten Vasile Blaga belügyminisztert, hogy a magyar nemzetiségű román állampolgárok adólejeiből is fenntartott állami erőszakszervezetek körében haladéktalanul vessen véget az etnikai gyűlöletnek. A történelmi Székelyföld sem nem gyarmat, sem pedig nem terroristafészek, hogy szükségesnek és indokoltnak lássék ilyen mértékű ellenséges érzület azok részéről, akik az állampolgárok védelmére és biztonságára esküdtek fel.
Ugyanakkor felszólítjuk az illetékes hatóságokat, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül járjanak el az erőszakos cselekmények elkövetőivel szemben. Az erőszak csak erőszakot szül – márpedig a jelenlegi áldatlan gazdasági helyzetben, az állampolgárok elkeseredettségét kihasználva a szélsőségesek könnyűszerrel teret nyerhetnek.
Idén márciusban emlékeztünk meg Marosvásárhelyen a húsz évvel ezelőtti „Fekete Március” szomorú eseményeiről, amikor is román embereket uszítottak a békés magyar tüntetőkre.
Ne hagyjuk, hogy az etnikai konfliktusok újból lángra kapjanak!
Felkérjük a nemzetközi közvéleményt, hogy gyakoroljon nyomást a román kormányra az ügyek gyors kivizsgálása érdekében, hogy az egységesülő Európában ne cipeljük tovább terhes történelmi örökségünket, az etnikai szembenállásra és gyűlöletre épített nacionálkommunista állami és társadalmi gyakorlatot.
Strasbourg, 2010. május 19.
Tőkés László, EP-képviselő
Nyugati Jelen (Arad)

Berecki múltmentés
Hasznos könyvet forgatok. Bereck ismert és jeles történésze, e tudomány nyugalmazott tanára, Tibád Sándor állította össze Emlékképek a jövőnek címmel. Alcíme többet elárul tartalmáról: Emlékkönyv a Gábor Áron halálának 160. évfordulóján szervezett ünnepségről.
A fölényesen gondolkodó megkésett kiadványnak is tekintheti, de az emlékkönyveket napnyugtával állítják össze. Ezt tette Tibád Sándor is, akinek v. Khell Ödön hirtelen halálával nyakába szakadt a Bereckben működő Gábor Áron Alapítvány sok-sok gondja. Az ötven példányban kinyomtatott kis emlékkönyv kiadási helye Bereck, ám minősége, a kiváló tipográfiai munka a győri Palatia Nyomda igényességét bizonyítja.
Az emlékkönyv a legnagyobb pontossággal és részletességgel, képek és másolatok segítségével nem csak a kerek évforduló forgatókönyvét rögzíti, hanem olvasásakor érezni azt az ünnepi légkört, hangulatot, mely az évfordulót jellemezte. A meghívottak között jeles Gábor Áron-ismerők és közéleti személyiségek nevét találjuk, nem kevésbé a testvértelepülések küldöttségei s a rendezvény megszervezését támogatók névsorát. Újraolvashatjuk benne az ünnepi beszédeket, Gyárfás Jenő, Földi István és Sombori Salamon Sándor post mortem laudációit, akik számottevő módon örökítették meg az ágyúöntő őrnagy alakját, s akiknek emlékét faragott kopják őrzik az alapítvány és az emlékház udvarán.
Családtörténeti szempontból igen hasznosnak bizonyul a Gábor Áron származásával kapcsolatosan kirobbant sajtóvisszhang szemléje.
Az emlékkönyv előszavát Dimény Zoltán, Bereck község polgármestere jegyzi, a kiadást támogatta Tatai Lajos mérnök, a győri Ornamentika cég vezérigazgatója.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Khell Ödönre emlékeztek (Emléktábla- és kopjafaavatás)
Szombat délután a Khell család, néhai vitéz Khell Ödön (1931—2009) tisztelői, barátai és a Gábor Áron Alapítvány kuratóriumi tagjainak jelenlétében a Szent Miklós római katolikus templomban a Máthé Ferenc plébános, címzetes esperes által szolgáltatott gyászmisét követően a tömeg a kilencablakos szülői ház elé vonult, ahol a hódmezővásárhelyi Ezer Nemzetség Alapítvány által adományozott Khell Ödön-emléktáblát dr. Grezsa István hódmezővásárhelyi önkormányzati képviselő és dr. Fazekas Özséb, a kerámia emléktáblát adományozó alapítvány elnöke leplezte le.
A Gábor Áron Alapítvány néhai elnökének a közösség érdekében kifejtett áldozatos munkásságát a jó barát, dr. Grezsa István méltatta. Az emléktáblát Máthé Ferenc plébános áldotta meg. A kettős ünnepségen Bereck másik testvértelepülését, Tótkomlóst Takács Ferenc alpolgármester képviselte. A koszorúzás után az ünneplők a Gábor Áron-emlékház és ifjúsági turisztikai fogadó udvarára vonultak, ahol a tavaly nyáron a Földi István, Sombori Sándor és Gyárfás Jenő kopjafája mellé állított, a helybeli Bodó Csaba által készített monumentális kopjafát leplezték le. A kopjafánál Dimény Zoltán polgármester, Balogh András, a művelődési központ igazgatója, Tibád Sándor ny. történelemtanár, vitéz Rózsa József és Handra Kelemen, a Gábor Áron Alapítvány alelnöke méltatta a múlt év december 21-én elhunyt vitéz Khell Ödön életét és közel húszesztendős munkásságát, valamennyien három nagy megvalósítását, az egész alakos Gábor Áron-szobor felállítását, a Gábor Áron-emlékház és az ifjúsági turisztikai fogadó átadását emelve ki. A negyedik kopjafát vitéz Khell Ödön három gyermeke, Ödön, Levente és Melinda leplezte le, majd Tusa Anna Boróka Reményik Sándor Kövek zsoltára című költeményét adta elő. A kettős megemlékezés koszorúzással, egyházi áldással és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi címerek Európa fővárosában
Címerkiállítással nyílt meg tulajdonképpen Székelyföld brüsszeli képviseleti irodája. Miután az Európai Parlamentben képviselőink figyelemfelkeltő fogadást adtak, másnap, június 1-jén a Magyar Régiók Háza dísztermében zajlott a hivatalos megnyitó.
Az üdvözlőbeszédek után a közönség, élén Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettessel átvonult az egyelőre még bútorozatlan irodahelyiségbe, melynek falait Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, a Háromszék munkatársa által tervezett székelyföldi közigazgatási címerek díszítették. Megnyitóbeszédében a heraldikus kiemelte: a Székelyföld területén levő közigazgatási egységek mai címerei az erdélyi címertani hagyományokon alapulva egyszerűségükkel tűnnek ki a többi romániai címer közül. Míg amazok túlzsúfoltak, általában négy-öt mezőre osztottak, addig a mieink osztatlan, esetleg két mezőből álló pajzsba szerkesztettek, s kevés címerképet tartalmaznak. Egyszerűek, mint a székely ember – fűzte hozzá. Szekeres Attila kiemelt néhányat a jelképek közül, mint a régi címeren alapuló Kovászna megyei, sepsiszentgyörgyi, berecki, s a híressé vált illyefalvi, melynek leírásában először jelent meg a Székelyföld kifejezés Románia Hivatalos Közlönyében, továbbá a nemesi vagy főnemesi címer felhasználásával készült zabolai, árkosi, sepsibodoki, torjai, uzoni, gidófalvi vagy a névcímerként szolgáló mezőmadarasi (Maros megye), farkaslaki (Hargita megye) címer, illetve a XIII. századi értékes műemlék templomra utaló címerképekkel díszített gelencei jelkép.
Bartók Emese
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezernyi gyermeket várnak (Bábostalálkozó Sepsiszentgyörgyön)
Jó lesz gyermeknek lenni Sepsiszentgyörgyön október 2-a és 9-e között: ide költözik egy hétre Erdély összes magyar bábosa, és mindennap több előadással örvendeztetik meg az óvodásokat, iskolásokat, sőt, a felnőtteket is. A Cimborák 3 – Erdélyi Magyar Bábostalálkozó vasárnap a házigazdák produkciójával, Ilók és Mihók menyegzőjével rajtol, és a következő vasárnapon a temesváriak Zián & Kopik történetével végződik, a seregszemlén túl azonban ismerkedésre, szakmai beszélgetésekre, tapasztalatcserére, megmérettetésre, a hol tartunk és a hogyan tovább megvitatására is alkalmat teremt a rendezvény.
A bábostalálkozó jelentőségét jelzi, hogy – az idén először – a Jókainé Laborfalvi Róza Alapítvány és a Kovászna Megyei Művelődési Központon keresztül a megyei tanács is részt vállalt a szervezésben a kezdeményező Tamási Áron Színház Cimborák Bábtagozata mellett. A társulat vezetője, Nagy-Kopeczky Kálmán örvendetesnek tartja, hogy ennyi mindenkit sikerült megmozgatni. Az előzmények ugyanis nem voltak éppen biztatóak. De nem ezzel indít. – Az idén végre mindenki eljött, és nagyon színes programot tudtunk összeállítani: eleve bábszínpadra írt művektől a kortárs darabig, népmese-feldolgozástól Petőfi János vitézéig huszonöt előadás lesz, technikában is sokfélét mutatunk: hagyományos kesztyűs és marionettbábokat, maszkos játékot, egyéni bemutatót, balladát, interaktív műsort több korosztálynak: 3, 4, 5, 6, 7 és 14 éveseknek. Néhány előadást ki tudunk vinni vidékre, így Baróton, Bereckben, Kézdivásárhelyen, Zabolán, Kőröspatakon és Uzonban is örülhetnek a gyermekek. Sajnálom, hogy Kovászna kimarad, de csak oda tudunk menni, ahol a fogadókészséghez megfelelő terem is társul. Sajnos, a saját termünk is meglehetősen szűkös, de örömmel közölhetem, hogy a bejáratát felújították, frissen meszelt lépcsőházban lehet bemenni. Mivel a Tamási Áron Színház, az M Stúdió és a Háromszék Táncegyüttes számára is megkezdődött az idény, a szakszervezetek művelődési házát és a színház nagytermét is csak egy-egy alkalomra kaptuk meg. Utóbbiban a közkívánatra visszahívott Csillaglépő Csodaszarvas legendáját adja elő a nagyváradi Szigligeti Ede Színház Liliput Társulata október 5-én, szerda délután. Minden jegy ára 5 lej, és már veszik is az óvónők, tanítónők – még Brassóból és Négyfaluból is hoznak egy-egy busznyi gyermeket –, a bevétel azonban nem a fellépőké lesz, hanem a fesztivál számlájára folyik be, így támogatja a szakma – gyakorlatilag önmagát. Ez is ritka jelenség, de magunk vagyunk, tudnunk kell megállni a saját lábunkon, kiszolgáltatottság nélkül. Erre is jó ez a találkozó: megnézni, hogy mit tudunk, mi a közös bennünk, mivel küszködünk. – Elsősorban vélhetően pénzhiánnyal, hiszen az előző találkozóra a tavalyi Szent György-napokon került sor, az idén azonban fél évet késett a rendezvény... – Az előzményekhez tartozik, hogy 1999 és 2005 között Kolozsváron szerveztek romániai magyar bábostalálkozót, de ez az egyetlen szakmai fórum is megszűnt. 2009-ben mi vállaltuk fel az újraélesztését, ez sem zökkenőmentes. A saját költségvetésünk szóra sem érdemes, a lecsupaszított fizetéseken kívül valami keveset kapunk anyagokra, tehát pályázunk. Végre van teljes fénypultunk (nem új, de legalább jó), a hangtechnikánk is elfogadható, a fesztivál fedezetét pedig több helyről egészítettük ki: a Román Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a megyei és a sepsiszentgyörgyi tanács támogatásával állt össze az anyagi alap. Az idén először friss, mesterizős kritikusokat is sikerült lehozni, délutánonként pedig tematikus szakmai beszélgetéseket terveztünk, így mélyebbre áshatunk egy-egy előadás elemzésénél. Három éve úgy éreztük, ez a vég kezdete, és ennek megbeszélésére gyűltünk össze, de úgy tűnik, újraindult az élet, és ha lassan is, de gyarapszik a bábosok száma, ámbár még mindig nem vagyunk százan. Kis csapat ez, nem azért, mert a kicsiknek játszunk, hanem mert többnyire nagyobb színházak tagozataként vagy pár fős magántársulatként dolgozunk, magunkra. Még a román és a magyarországi kollégákkal is igen nehézkes, esetleges a kapcsolatunk. – A bábszínházat mint műfajt már sokan eltemették, itt azonban mindig telt ház van. Talán mégsem rontotta el a gyermekeket a tévé... – A bábszínház érzelmi élményt nyújt, a gyerek azonosul a szereplőkkel, átéli a helyzetüket – ezt a tévében nem kapja meg. Most mindenki a gazdasági válságról beszél, mert ennek fellegei összegyülekeztek felettünk, és nem haladunk, csak kapálózunk a mocsárban. És minél jobban kapálózunk, annál jobban süllyedünk – holott talán csak azt kellene észrevenni, hogy nem jó irányba megyünk. Meg kellene állni megnyugodni, a szellemi és lelki táplálékot nyújtó művészetek felé fordulni – erre alkalom a bábostalálkozó is. Ha belegondolunk, hogy a jövő generációinak vagyunk a példaképei és útmutatói, ez felelősség és nemesség is: ez ad erőt, ezért van értelme.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi báboscéhet álmodnak
Az október 2–9. között Sepsiszentgyörgyön tartott Cimborák 3 – Erdélyi Magyar Bábostalálkozó, az erdélyi bábosszakma egyetlen fóruma 123 résztvevőt számlált. A meghirdetett 25 előadás helyett a nagy érdeklődésnek köszönhetően 28-at játszottak.
Az előadások zömét a Cimborák Bábszínház hetven férőhelyes stúdiótermében mutatták be, átlagban 85–90 nézővel, de a Tamási Áron Színház nagytermében és a Szakszervezetek Művelődési Házában is telt ház fogadta a bábosokat. A Cimborák Bábszínház, a Jókainé Laborfalvi Róza Alapítvány és a Kovászna Megyei Művelődési Központ együttműködése révén létrejött találkozó célja volt lehetőséget kínálni az erdélyi magyar bábosszakmának a tapasztalatcserére, egymás munkája megismerésére, megmérettetésére. A találkozón bemutatkozhattak továbbá a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mesteriző bábszakos hallgatói. Az ötvenöt fellépő művész huszonnyolc előadására 2997-en voltak kíváncsiak: 2028 gyermek, 388 fiatal és 581 felnőtt. A sepsiszentgyörgyiek mellett Brassóból, Erdővidékről és a közeli településekről érkeztek lelkes gyereknézők. A nagyváradi Szigligeti Színház Liliput Társulata Bereckben és Zabolán is fellépett, a nagyváradi Matyi Műhely Bábszínház előadását a kőröspataki iskola is fogadta. Az esti szakmai beszélgetéseken a bábszínház kapcsolatát taglalták más művészeti ágakkal (pl. mozgásművészet, zene, képzőművészet, bábirodalom és bábkritika, idő- és téralkotás), majd az előadásokat értékelték. A találkozó szakmai zsűrijét Simó Enikő képzőművész, Vincze László kolozsvári bábos szakember, valamint Nagy Enikő dramaturg és tévés szakember alkotta. Az előadásokról, a szakmai beszélgetésekről három dramaturgiát tanuló kolozsvári egyetemista, Avram Laura, Bodor Emőke és Deák Katalin rendszeresen beszámolt a fesztivál blogján, a cimborakbabostalalkozo.blogspot.com címen. A záróbeszélgetésen az erdélyi bábosszakma jövője került terítékre, felmerült erdélyi báboscéh létrehozásának és nemzetközi fesztivál megszervezésének a gondolata
Péter Orsolya
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)