A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felhívás a nagyvilág magyar, keresztény gyülekezeteihez
2003. október 26-án alakult meg Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében a Székely Nemzeti Tanács. Ezt követően, október végén több alkalommal is olyan nagyszabású rendezvényt szervezett a testület, amely a székely autonómiatörekvés felmutatását, a Székelyföldön és nagyvilágban élő székelyek, magyarok mozgósítását tűzte ki célként.
Így indult útjára 2006 októberében a népszavazás megszervezése, amelynek során több mint 200 000 székelyföldi lakos mondott igent a területi autonómiára. 2013. október 27-én pedig a Székelyek Nagy Menetelésére került sor a háromszéki Bereck és Kökös között, amely az erdélyi magyarság mindmáig legnagyobb politikai tömegrendezvénye volt a rendszerváltás után. 2015. október 24-én Székelyföld határának kivilágításával arra a történelmileg kialakult nyelvi és kulturális határra hívtuk fel a figyelmet, amelynek közigazgatási határrá is kell válnia. Mindezeket a rendezvényeket Erdélyben és szerte a nagyvilágban élő székelyek/magyarok szolidaritási rendezvényei kísérték. Ezek figyelembevételével döntött úgy a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága, hogy Székelyföld és a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez fordul: tegyük közös imádkozással október utolsó vasárnapját Székelyföld autonómiájának napjává.
Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért nem lehet ez a küzdelem pusztán néhány ezer ember felelőssége. Szükség van arra, hogy legyen – túl a népszavazáson kinyilvánított népakaraton – a székely autonómiaküzdelemnek egy szilárd alapja, egészen az autonómia megvalósításáig. Nyilvánvaló, hogy ez az alap nem lehet más, mint a keresztény hit és a belőle fakadó szabadságeszmény. Ennek megfelelően egyedül az emberi méltóság megbecsülése szavatolhatja az emberek közötti teljes és tényleges jogegyenlőséget, annak a tudatos hirdetése, hogy hívő keresztény ember maga fölé csak a teremtő Istent helyezheti.
Kérjük tehát Székelyföld és a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteit, hogy október 30-án templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért, hogy soha nem látott számban kapcsolódjanak székelyek, magyarok, ugyanazon a napon, olyan lelki egységbe, amely a küzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Imádkozzunk együtt, hogy ezen a földrészen fennmaradjon az a sokszínű, európai keresztény hagyományokban gyökerező rend, amely nélkül nem lehet demokratikus alapértékekről beszélni, ezek nélkül pedig az autonómia megvalósítása is kétséges. Imádkozzunk azért, hogy Magyarország maradjon meg magyarnak és szuverén államként tudja viselni a határon túl élő magyarok iránti alkotmányos felelősségét.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely, 2016. szeptember 29. erdon.ro

Biofaluvá válhat Esztelnek és Gelence
Egy sikeres, Biovill nevű nemzetközi pályázatnak köszönhetően a közeljövőben két háromszéki település, Esztelnek és Gelence energiafüggetlen mintafaluvá válhat – mondta Vajda Lajos, a sepsiszentgyörgyi Green Energy Egyesület és a Biomassza Innovációs Klaszter elnöke pénteken Esztelneken a művelődési házban megtartott konferencián. A projekt révén zöldenergiával járulnának hozzá Esztelnek és Gelence energiaszükségletének biztosításához, egyelőre a középületek fűtését oldanák meg biomasszával. Esztelneken már egy éve biomasszával fűtik a községházát, a művelődési otthont, az ifjúsági klubot és az Angustia Egyesület székhelyét. Erre a jól működő rendszerre kapcsolnák rá a közeljövőben a Nagy Mózes-iskola épületét, valamint a ferences kolostort, Gelencén pedig az összes középület fűtését biomasszával oldanák meg.
Az eseményen a projekt résztvevői mellett Ion Vişa egyetemi tanár, a brassói Transilvania Egyetem volt rektora, Daniel Coşniţă, a romániai klaszterszövetség elnöke és Bartha Sándor sepsiszentgyörgyi vállalkozó is jelen volt.
A Biovill program részeként Romániából, Macedóniából, Szlovákiából, Szlovéniából és Horvátországból választottak ki egy-két települést, amelyek energetikailag független mintafaluvá válhatnak. A legnagyobb érdeklődés Romániából volt, hiszen Kovászna, Hargita, Brassó, Kolozs és Ialomița megyéből összesen tizennyolc falu adta le pályázatát. Háromszékről Sepsibodok, Sepsikőröspatak, Gidófalva, Gelence, Bereck, Lemhény, Bölön és Esztelnek. Közülük választották ki szigorú pontozási rendszer alapján Esztelneket és Gelencét, mert itt adott a lehetőség a biomassza előállítására. A program költségvetése 1,99 millió euró.
Vajda Lajos elmondása szerint a Green Energy Klaszter a német partnerekkel közösen pályázott, a projekt lényege, hogy német és osztrák modelleket alkalmazzanak Kelet-Európában is. „Mindenképpen népszerűsítenünk kell, hogy ez a rendszer hatékony és megszervezhető. Nemcsak energetikailag fontos, hanem szociális szempontból is: például ha a fahulladékot gyűjtjük, vágjuk, patakmedret, zöldövezetet tisztítunk, vagy a legelőtakarításból származó hulladékot gyűjtjük, azt kézi erővel kell megoldani. Tehát egy társadalmi problémát is tud kezelni. A lényeg az, hogy az energiát ne csak megvegyük, így elköltve a pénzt: körkörös gazdaságról beszélünk, és nemcsak a gazdasági hatásokat elemezzük, hanem a környezeti, szociális szempontokat is. Mert például a fahulladék felhasználása a környezet védelme szempontjából is fontos” – mondotta a klaszter elnöke. A Biovill programot Vajda Boglárka, a klaszter munkatársa mutatta be. A tanácskozáson jelen levő Fejér László Ödön parlamenti képviselő örömét fejezte ki, hogy Esztelnek és Gelence képviseli Romániát egy európai uniós finanszírozású bioenergia programban. A képviselő úgy értékelte, hogy ez követendő példaként szolgálhat más önkormányzat számára is, hiszen az energetikai önállóságot biztosíthatja, amely eredményeképp a pénzük helyben maradhat. Varga Attila községmenedzser vetített képes előadáson számolt be Németországban szerzett tapasztalatairól.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen szkeptikus
15 ezer lejt fizetnek a letelepedőknek 
Megérkezett az alkalmazás módszertana azokhoz az új támogatási formákhoz, amellyel a foglalkoztatás növelését, a munkaerőpiac felpezsdítését célozta meg a technokrata kormány – számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján Kelemen Tibor, a Kovászna Megyei Munkaerő-foglalkoztatási Hivatal igazgatója.
A kormányrendelet december 3-tól lépett érvénybe, és jelentős összegeket hagy jóvá a munkavállalók ingázására, támogatja a munkahely érdekében történő költözést és a nyugdíj előtt állókat, 45 éven felülieket vagy friss végzősöket alkalmazó vállalkozókat. 
Annak ellenére, hogy a jelenlegi munkaügyi miniszter szilárdan kitart amellett, hogy a költségvetés rendelkezik a fenti intézkedésekhez szükséges pénzalapokkal, belső és uniós forrásokból, Kelemen Tibor szkeptikus, ugyanis a szeptemberi költségvetés-kiigazításkor is lefaragták a hivatal büdzséjéből.
Az Országos Mobilitási Terv keretében 15 ezer lejt fizetnek azoknak a letelepedéshez, akik 50 kilométernél messzebb költöznek jelenlegi lakhelyüktől azért, hogy munkát találjanak, mondta el. Megszorításként azonban csak a megye egyes helységei szerepelnek azon a listán, ahol a foglalkoztatás nagyon gyenge, tehát vagy el kell menni onnan, vagy oda kell költözni ahhoz, hogy megkaphassa az illető ezt a pénzösszeget. Ezek a helyiségek Bacon, Bölön, Nagyborosnyó, Bardoc, Barátos, Bereck, Dálnok, Esztelnek, Gelence, Hidvég, Ozsdola, Maksa és Zágon. Illene ott lenni Bodzafordulónak is, Kovásznának, Barótnak, de Vargyas, Olasztelek, Felsőrákos helyzete is indokolná – értékelte az igazgató, aki lehetségesnek látja a további tárgyalásokat ez ügyben, de az új minisztertől is sok minden függ majd. 
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Több száz gyermeknek adják át az örökséget (A népzene és népdal az életük)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban.  Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon. 
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi.  Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt. 
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam. 
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát. 
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
 Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Patakok medrében és erdőkön keresztül menekültünk (A 96 éves haralyi Paizs Gyula háborús veterán visszaemlékezései)
A közigazgatásilag Gelencéhez tartozó Haraly falu legidősebb polgára, Paizs Gyula bácsi nemrég ünnepelte 96. életévét, amikor a község vezetői és Bereczi István római katolikus plébános is felköszöntötték a háborús veteránt. Gyula bácsit Szőke Barna önkormányzati képviselő kíséretében a minap mi is meglátogattuk otthonában, és második világháborús emlékeiről faggattuk.
– 1922. január 20-án születtem Haralyban. A kézdivásárhelyi 24-es székely határvadász tüzérütegnél voltam katona. Több helyen is szolgáltam a magyar hazát. Harminc napig Sósmezőnél kísértem az orosz foglyokat és menekülteket. Csíkból oda vezényeltek. A németek gyúrták ki Ukrajnából az orosz származásúakat. Hosszú életem során sok mindent láttam, megéltem, de ott olyan nap nem volt, hogy ne sírtam volna. Hogy néztek ki szegények, főleg a kicsi gyermekek, rossz volt rájuk nézni! Édes jó Istenem! A menekültek kóboros szekerekkel érkeztek, a hadifoglyokat gyalog kísérték fegyveres őrök. A német katonák elkísérték őket Sósmezőig a sorompóig, ott átadták nekünk, mi pedig onnan Lemhényig kísértük őket. Nagyon sokan voltak, és a tetű ette meg őket. Lemhényben vagonírozták be a németek által elfogott szovjet hadifoglyokat, akiket Németországba vittek. Onnan nem lehetett megszökni, parancsba adták a németek, hogy aki szökik, azt lelövik. Mindez 1943 őszén történt. 1944. augusztus 25-én Serfőző János alezredes hadiszállására német tisztek érkeztek. Később derült ki, hogy románok vagy oroszok voltak az illetők, akik német ruhába öltöztek, hogy felderítsék a terepet. Az alezredes a német tisztek kérésére bemutatta a határvonalon kiépített aknazáras erődítmények tervét. Este együtt ettek-ittak, másnap reggel a német tisztek elmentek, délelőtt pedig a Vörös Hadsereg katonái precíz pontossággal lőtték ki a német-magyar állásokat. (Erre a látogatásra a túlélők és naplóírók más és más változatban emlékeznek, de Kovács Sándor, Csíkszentmárton csendőrparancsnoka szerint mindez csak legenda, nem voltak német ruhába bújt orosz felderítők, de a kudarcot könnyebb volt ily módon feldolgozni, „minket nem legyőztek, hanem elárultak” szempont szerint – a szerző megj.)
Szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján az Úz völgyében csaptunk össze a szovjetekkel, azt a napot sosem felejtem el. Szeptember 11-én hajnalban parancsot kaptunk a visszavonulásra. Szeptember elején Ozsdolán is kemény harcok zajlottak a német és az orosz között, a falu egy része elpusztult, 360 épület semmisült meg. A patakok medrében és erdőkön keresztül menekültünk Csík felé. Ahogy mi vonultunk, az oroszok jöttek utánunk. Csíkból Marosvásárhely felé vonultunk vissza, majd a Dés–Kolozsvár útvonalat követtük. Kolozsváron bekerítettek az oroszok, de nekem nagy szerencsém volt, hogy nem estem hadifogságba. Bekerültem egy családhoz, ahol civil ruhát adtak, és ott is maradtam. Nekem puskám sem volt, ágyúnál teljesítettem szolgálatot.
1945 elején kerültem haza Haralyba. Páván élt egy ember, Pila Mihálynak hívták, aki egész Háromszéken megszervezte a népőrséget, ahogy akkor nevezték a rendfenntartókat. Én Bereckbe kerültem szolgálatba, onnan Sepsiszentgyörgyre helyeztek, ahol öt-hat hónapig lehettem, majd leszereltek, mert nem akartam tovább maradni.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Negyvennyolc, a fölülírhatatlan emlék
Beszélgetés Cserey Zoltán helytörténésszel
A Háromszék történetének legnagyobb teljességű társadalmi összefogását hozó 1848-as forradalom és szabadságharc közel 170 év távlatából is bennünk él és lüktet – tartja Cserey Zoltán. A sepsiszentgyörgyi helytörténésszel székelységtudat-ápolásról és hiányérzetekről is beszélgettünk.
– Miért jelentkezett a szigorú, ötvenhatos „hátizsákkal” is terhelt ötvenes években történelem szakra egy háromszéki magyar fiatal?
– Abban az időben az emberek többsége elsősorban olyan szakra felvételizett, ahova jobb esélye nyílt a bejutásra. Én is hasonló cipőben jártam, de még így is csak második próbálkozásra jutottam be. Miután a középiskolában egyértelművé vált, hogy nem merészkedhetek olyan területre, ahol számok vannak, a kézügyességem sem ígért túl sok jót, az érettségi során viszont külön méltatták a történelem dolgozatomat, hát eldöntöttem: történelem szakra jelentkezem.
– Jól választott?
– Szerencsés embernek tartom magam, három, a tanügyben eltöltött év után ugyanis bekerülhettem a szentgyörgyi múzeumba, és egész életemben történelemkutatással foglalkozhattam. Kezdetben „régészbojtárként” dolgoztam, rengeteg tapasztalattal, élménnyel, sztorival gazdagodtam. 1970-ben például részt vettem a Zabola és Tamásfalva között fekvő, Tatárhalom nevű dombnál tartott ásatásokon, ahol előzetesen Constantin Stanca megyei propagandatitkár barátja, bizonyos Ion Hagiu nevű tanító talált valami bronzkori cserepeket. Miután hiába figyelmeztette, hogy hagyják abba az amatőr keresgéléseket, Székely Zoltán, a múzeum igazgatója úgy döntött, kimegyünk a terepre, nehogy kár essen valamiben. Kutatóárokkal haladtunk felfelé a dombhajlaton, amikor egyszer csak egy koponya került az utunkba. Aztán három méterrel arrébb másik, aztán újabb. Egyértelművé vált, hogy temetőt találtunk. Lelkesen folytattuk a munkálatokat, amikor egyszer csak megérkezett Stanca. Te Zoli, milyen koponyák ezek, kik voltak? – kérdezte Székelytől. Titkár elvtárs, ez egy Bijelo Brdo típusú ásatás, válaszolta a múzeum igazgatója. Mire Stanca elmosolyodott, jól van, folytassák, és elment.
– Jól érzékelem, hogy a párttitkár saját tudatlanságát palástolta a „mindentudásával”?
– Egészen biztosan, korábban ugyanis én sem hallottam még erről a meghatározásról. Egy Eszék környéki település nevéről van szó, a magyar honfoglalókkal összefüggésbe hozott ottani leletek jelentősen hozzájárultak az úgynevezett szláv elmélet korrekciójához. Ha Székely, akkor azt mondja, hogy egy honfoglalás kori magyar temetőt ásunk, akkor – ha talán nem is állította volna le a munkálatokat – Stanca okozhatott volna kellemetlenségeket.
– Valamennyi történelmi eseményünk közül Háromszéken mégis az 1848-as forradalom emlékezete él a legélénkebben. Ezt hogyan magyarázza a történész?
– A negyvennyolcas eseménysorozatnak valamennyi történelmi kor fölé emelését elsősorban az indokolja, hogy Háromszék életében soha olyan teljességű társadalmi összefogásra és összetartásra nem volt példa, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc idején. Hogy abban a korántsem könnyű helyzetben mindezt megvalósítani lehessen, emberekre, erős személyiségekre, mi több, szervezetekre volt szükség. Ne feledkezzünk meg Székelyföld akkori roppant nehéz állapotáról. Abban már kezdetben egyetértés volt, hogy a harcot csak akkor lehet megindítani, ha a jobbágy, a katonalakosság, a nemesség egyazon akarat szerint cselekszik. Miután ’48 májusában az Erdélyi Diéta elfogadta a jobbágyfelszabadítást, a vármegyei részeken a jobbágyok vissza is kapták a nemes úr által megmunkálásra adományozott földeket. Székelyföldön viszont szinte semmit sem kaptak, errefelé ugyanis nem voltak királyi adományföldek, mivel a katonáskodás ellentételezéseként a székelyek még felségárulás esetén sem veszítették el birtokukat. Ez az állapot viszont a forradalmi egység létrejöttét gátolta.
– Hogyan sikerült megoldani ezt a kibékíthetetlennek és kibogozhatatlannak tűnő ellentmondást? – A Kiskomitéra rótták azt a feladatot, hogy meggyőzzék Háromszék vezetőit a jobbágyság helyzete rendezésének elodázhatatlanságáról. A kísérlet időlegesen eredményhez is vezetett, a forradalom alatt a nemesek nem zaklatták a jobbágyokat. Utána viszont hatalmas elvándorlás kezdődött, ami csak részben vezethető vissza a szabadságharc leverése okozta kiábrándulásra, sokkal inkább gazdasági okai voltak: az elaprózódott földterületek egyszerűen képtelenek voltak eltartani a székely családokat. Pillanatnyilag azonban sikerült megnyerni a jobbágyokat, de az még mindig nem volt elegendő az egység létrejöttéhez. Olyan további intézkedésekre volt szükség, mint a jogokban és kötelezettségekben való egyenlőség biztosítása a különböző társadalmi rétegek számára. Ennek jegyében 1848. szeptember 16-án elhatározták, hogy a határok őrzését immár mindhárom társadalmi kategória – nemesek, katonák és jobbágyok – közösen végzi. Ez az újabb pozitív kicsengésű intézkedés még inkább összehozta az embereket. – Ez az összefogás miért csak – vagy elsősorban – Háromszéken jött létre? Miért nem volt érvényesíthető a teljes Székelyföldön?
– Több oka is volt. Csíkszéken például azért nem sikerült jelentős ellenállást létrehozni, mert a katonalakosság nem kibékítette a jobbágyokat, hanem éket vert, azt hangoztatva, hogy a közföldek, közerdők használata révén a jobbágyok külön jövedelmekre tesznek szert, míg a katonákat messze szólítja a kötelesség. Sokat nyomott a latban persze a személyiségek jelenléte, illetve hiánya. Főleg, miután a kezdetben kormánymegbízottként tevékenykedő Berde Mózes az agyagfalvi gyűlés után Háromszék vezetője lett, a Kiskomité tagjai pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy megteremtsék a különböző érdekszférába tartozó rétegek egységét. 1848 novemberében pedig egymást követték a székgyűlések, amelyek végén kimondták a fegyveres önvédelmi harc elkezdését – a siker minimális esélye nélkül is. Az árulással gyanúsított Balázs Manó kivégzése, a Bodvajban gyártott ágyú kipróbálása és a kilencpontos önvédelmi nyilatkozat elkészítése jelenti azokat a legfontosabb eseményeket, amelyek bekeretezték ezt a példa nélküli egységfrontot.
– Ez az egyöntetűség tette védhetővé a kommunista időkben is a forradalom emlékét? A Székely Nemzeti Múzeum hogyan volt képes eleget tenni ennek a feladatnak azokban az időkben? – A megyésítés utáni vezetőség pártolta és ösztönözte az emlékápolást. Emlékkonferenciákat, előadásokat rendeztünk egészen a hetvenes évek végéig, amikor az egyik konferenciát Stanca elvtárs a rendezvény reggelén lefújta. Azt követően már nem is nyílt lehetőség hasonlókra, egyre sűrűsödtek a frusztrációk. Mostanában azonban egészen más hiányérzet foglalkoztat, mégpedig olyan, ami inkább az utóbbi negyedszázadról szól, mintsem a fordulat előttiről. Míg a csíkszeredai és az udvarhelyi múzeumban dolgoznak a kora középkor történetét kutató régészek, addig Szentgyörgyön egy sincs, pedig most már mindenki azt kutat, amit akar, illetve amire pénze van. Nincs magyarságtörténettel, székelységtörténettel foglalkozó helyi szakemberünk, pedig roppant fontos lenne, hiszen olyan fájdalmasan keveset tudunk a megtelepedésünk idejéről, a faluszerkezetek kialakulásáról, az emberi életkörülményekről. Márpedig ezt a folyamatot csak ásatások révén lehetne valamennyire segíteni. A rendelkezésre álló történeti források alapján nem nagyon nyílik már lehetőség az előrelépésre, de valódi, igazi fogózkodók eddig sem álltak rendelkezésre. Óriási szükség lenne erre a munkára.
– Mi után lehetne még keresgélni?
– Például az eltűnt településeink után, mint az Erdőfüle környékén „elsüllyedt” Bot vagy Bartafalva, valahol a Háromszéki-medence közepén. Lenne ahol ásni, és kellene is, ezt tartom az egyik legfontosabb feladatunknak, az idő pedig sürget, hiszen megsemmisülnek ezek a fel sem tárt emlékek. Márpedig ebben a tekintetben semmi sem történt az elmúlt 27 esztendő során. Az agyonkritizált Székely Zoltán igazgató idejében a múzeum szakemberei megásták a zabolai és a petőfalvi temetőt, előbbiben 192, a másikban több mint 350 sírt tártak fel.
– A szentgyörgyi helytörténeti kutatások szempontjából is hasonlóan fontos 1848 emlékezete? – Ennek intenzitása településenként változik, de negyvennyolcat igazából egyetlen más történelmi esemény sem írja felül, főleg Bereck, Kézdivásárhely, Bodvaj, Sepsiszentgyörgy esetében nem. Oly mértékben épült be a forradalom és a szabadságharc a történelmi tudatunkba, hogy egyelőre aligha halványítja el bármi is a jövőre 170 éves események emléke iránti tiszteletet. És nem véletlenül idézik fel azt, illetve a közvetlenül megelőző kort a hagyományőrző egyesületek, csapatok sem. Negyvennyolc változatlanul velünk, bennünk él.
Cserey Zoltán
1941. február 17-én született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1957-ben, egyetemi tanulmányait 1958-ban kezdte a Bolyai Tudományegyetem történelmi fakultásán, 1963-ban diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1966 őszétől 2009 nyaráig – nyugdíjazásáig – a Székely Nemzeti Múzeum történelmi részlegén dolgozott. Fő kutatási területe Háromszék története a Székely Határőrség korában (1764–1848), kutatásai eredményeit a múzeum évkönyveiben és különböző folyóiratokban közölte. Fontosabb könyvek, kiadványok: Fürdőélet Háromszéken (1995, József Álmossal közösen); Tusnádfürdő–Szent Anna-tó (1997); negyedik kiadásához közeledik a József Álmossal közösen írt Sepsiszentgyörgy története című kiadvány; Önkormányzatiság és katonai hatalom Háromszéken a XVIII–XIX. században (2009). Jelenleg a háromszéki önkormányzat megbízásából többedmagával Háromszék falvainak történetét írja. Díjak, kitüntetések: Román Kulturális Érdemrend tiszti fokozata (2001); Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasa (2011). Történész, sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Áldást kértek határaikra (Húsvéti határkerülés Kézdialmáson és Lemhényben)
Napjainkban egyre kevesebb magyarlakta településen – beleértve Székelyföld katolikus falvait is – kérik a mennyei Atyát húsvétvasárnap reggelén arra, hogy őrizze meg a falu határát, óvja meg lakóit minden bajtól és természeti csapástól. Idén Felső-Háromszéken Bereckben, Gelencén, Kézdialmáson és Lemhényben kerülték a határt.
Kézdialmás és Kézdicsomortán zarándokai a rendszerváltás óta immár huszonnyolcadik alkalommal, Lemhénnyel közösen éltették a húsvéti határkerülés szokását, hiszen régen egy egyházközséget alkottak, és Szent Mihály-hegyi templomuk is közös volt. Ezt a szép húsvéti hagyományt a mai napig megtartották: együtt kérik az áldást a határra, közösen ünneplik a feltámadást, hódolnak a határban felállított kereszteknél templomi zászlóikkal, imádkoznak. A határkerülők nagy méretű székely és magyar zászlót is magukkal vittek. Reggel fél nyolckor külön a határkerülőknek celebrált szentmisén vettek részt, és kértek áldást Kopácsi Ferenc helybeli plébánostól. A kézdialmási-csomortáni lovasok és szekeresek kilenc huszárral az élen az Orbánok utcáján keresztül érkeztek Felsőlemhénybe, az ottani iskola elé vonultak, ahol a helybeli határkerülők csatlakoztak hozzájuk, miután átadták nekik a szent áldást. Az útjukba eső határkereszteknél imát mondtak, húsvéti szent énekeket énekeltek és koszorúztak. A kézdivásárhelyi Páll Olivér hagyományőrző hadnagy és nyolctagú huszárbandériuma immár negyedik alkalommal részese a határkerülésnek. A kézdivásárhelyi Bokor Botond vállalkozónak köszönhetően a szekereken és lovasokon kívül egy kétlovas hintó is részt vett a határkerülésen, azon járta végig a két település határát Molnár István és Lukács Róbert, Kézdialmás, illetve Lemhény polgármestere. „Kérjük a mindenható Atyát, hogy áldja meg határainkat és vetéseinket bőséges áldással, és óvja meg azokat a természeti csapásoktól” – hangoztatta Cserei Lázár kézdialmási megyebíró, a határkerülés főszervezője. Dani József, a lemhényiek ceremóniamestere válaszolt neki, ugyancsak a határra kérve Isten oltalmát, s áldott ünnepeket kívánt a nagyszámú résztvevőnek és nézőnek: „Feltámadt Krisztus e napon, alleluja, alleluja!”
A határkerülő zarándokok ezután Alsólemhény felé indultak, közben megálltak a kézdialmási útkereszteződésnél, a 2007-ben Lukács György által Szent Mihály arkangyal emlékére állított határkeresztnél, azt is megkoszorúzták. „Ősi húsvéti szokás szerint a határainkban vagy a falvakon belül levő kereszteket megkoszorúzzuk a feltámadt Krisztus emlékére” – mondotta Cserei Lázár, aki a határkerülőkkel együtt imádkozott. Innen a gerontológiai és rehabilitációs központ utcáján át vonultak a főtérre, ahol rövid köszöntőbeszédek után a házigazdák kürtőskaláccsal és pálinkával kínálták meg a résztvevőket. A határkerülők – több tucat lovas és tizennégy szekér – megkoszorúzták a központ közelében lévő keresztet, majd Kézdialmás irányába indultak, s az eső ellenére nem a műúton, hanem a mezei úton érkeztek meg a Hidegkúti híd közelében 2014-ben felállított 4,5 méteres anyakereszthez, amelyet a két község elöljárója megkoszorúzott.
A határkerülés elmaradhatatlan mozzanatát képező lófuttatást szokás szerint a kézdialmási vasúti átkelő és Kézdialmás központja között szervezték meg a 11 órai ünnepi szentmisét követően. A versenyre idén hét lovas nevezett be. Első helyen a kézdicsomortáni Gheorghe Paraschiv végzett, második a kézdialmási Vargha Tamás, harmadik pedig a felsőlemhényi Orbán Attila lett, aki Zsigmond János Fecske nevű lovával állt rajthoz. A nyertesek lovaik nyakába szegfűvel díszített fenyőkoszorút, emellett oklevelet, kötőféket és egy-egy üveg bort kaptak ajándékba a két község polgármesterétől és Cserei Lázártól. Kopácsi Ferenc plébános együtt imádkozott a nagy számban egybegyűlt hívekkel, helybeliekkel, hazai és határon túli vendégekkel. Cserei Lázár záróbeszédében köszönetét fejezte ki Molnár István kézdialmási és Lukács Róbert lemhényi polgármesternek, akik támogatása nélkül már évekkel ezelőtt megszűnt volna a határkerülés. A főtéri ünnepség a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. A huszárok és a kézdialmási lovasok ősi szokás szerint a Szent Mihály-hegyi barokk templomig kísérték el a hazafelé tartó lemhényi határkerülőket.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Incitato: az egyetlen tábor, amely első kiadása óta működik
Lovas legendák
Huszonöt év telt el azóta, hogy a néhai Tóth Ferenc és barátja, a marossárpataki Miholcsa József szobrászművész megálmodta és útjára indította az Incitato művésztábor lovasszekerét. A „fogat” a kilenc éve elhunyt mecénás nélkül is halad tovább: a lovak gyeplőjét lányai – hangsúlyosan Tóth Ildikó – vették a kezükbe, így Európa legegyedibb tematikus tábora 2017-ben elérkezhetett a negyedévszázados mérföldkőhöz, amire ezúttal a Lovas legendák felirat került. Ez ugyanis az idei tábor témája, melynek ideje alatt huszonöt művész fogott tollat, ecsetet, vésőt a kezébe, hogy legendákat álmodjon papírra, vászonba és fába.
– Nagy szó ez nekünk, nagyon örülünk, hogy idáig elértünk, és büszkék vagyunk arra, hogy úgymond van kereslet a művészek és a támogatók részéről is a tábor iránt. Azt hiszem, édesapám egyetlen elvárása az volt, hogy legyen tábor, és a tény, hogy a huszonötödik kiadásához értünk azt bizonyítja, hogy kívánsága ez idáig teljesült. A tábort akkor könnyű megszervezni, ha anyagi háttér van, és nem győzöm elégszer megköszönni a támogatóinknak, hogy mellettünk állnak, mert ez nélkülük nem valósulhatna meg – mondja Tóth Ildikó, aki úgy véli, édesapja szelleme mindig jelen van a táborban, és a művészekben is eleven az emlékezete.
Hasonlóképpen vélekedik Vetró B. S. András is, aki családja révén úgymond beleszületett a táborba, amelyen ha teheti, részt vesz. Mint megjegyezi, a táboralapítót naponta megemlítik, felidéznek vele kapcsolatos történeteket, tőle származó vicces vagy komoly észrevételeket. Vetró nagy megvalósításnak tartja, hogy lelkes embereknek köszönhetően egy kisvárosnak sikerült „kitermelnie” az Incitato művésztábort.
– Szinte hihetetlen, hogy huszonöt éve működik. Főleg, ha az interneten kutatva rájövünk, hogy Európában az egyetlen tábor, amelyet beindulása óta minden évben megszerveztek, és bár esetenként változnak a részvevők, csodálatos hangulata van. Kapcsolatokat és munkákat szül, nagyon örülök, hogy a Tóth lányok ezt évről évre tető alá hozzák – fogalmaz a Brassóban élő képzőművész.
Sokszínű legendák
Az idei téma kapcsán Vetró B. S. András olyan utat választott, amiről feltételezte, hogy más nem gondolt rá. Az interneten böngészve akadt rá egy máramarosi és egy arab legendára, majd arra alapozta öt munkáját. Így például a máramarosi legenda a Lovak hídja, illetve a Lovak vízesése című alkotásait inspirálta, amiket meg lehet majd tekinteni vasárnap.
Tomos Tünde négyfalusi festőművész szerint a téma kimeríthetetlen és inspirálóan hat az alkotó emberekre, akikre utólagos benyomást is tesz.
– A lovakat mindig meg lehet fogalmazni, és festőként olyan technikákat is alkalmaztam ábrázolásukban, ami nem kimondottan jellemzi világunkat. A legendák a mesék világához tartoznak, így a fantázia szabadon szárnyalhat, sőt: van lehetőségünk saját legendát is kitalálni, nincs megkötve a kezünk” – véli.
Brassói művésztársa, Csutak Levente Szent László lovagkirályból merített ihletet, három minuciózus képen ábrázolta az uralkodót, vagy a vele kapcsolatos legendákat. Helyet kaptak képein magyar szimbólumok is, a lovagkirály legismertebb domborművét ábrázoló munkáján az uralkodó feje körül glóriaként sejlik fel az anyaország korabeli térképe, de helyet kap rajta olyan szimbólum is, mint pl. a csíksomlyói hármasoltár. Mindez életszerű, hajszálpontos tusrajzokon, amik már-már fényképnek mutatják magukat.
Idén ez kötelező téma
A kézdimartonosi gyökerekkel rendelkező, Kolozsváron élő Forró Ágnes a Napsugár gyermekfolyóirat illusztrátoraként harminc éve rajzol, és több ízben hangot adott azon sajnálkozásának, hogy az ottani képzőművészek távol kerültek Székelyföldtől. Most rendkívüli örömmel tért vissza pár év után az Incitatoba, ami meglátása szerint sokat számít Erdélynek.
– Szeretem a tematikus táborokat. Kihívás elé állítja a művészt, és mi a legjobb tudásunk szerint igyekszünk megfelelni. A legendák nagyon szerteágazóak, mesékben, regényekben fellelhetjük őket. Inspirálódtam Aranytól, Vörösmartytól – Szent László kapcsán. Mondhatnám azt is, hogy idén ez kötelező téma. A tábor azért jó, mert otthon eszembe nem jutna, hogy a lovat hányféleképpen lehet ábrázolni – osztotta meg lapunkkal a művésznő, akinek édesapja, Forró Antal festő és grafikus emlékét dombormű őrzi szülőfalujában, a Bereckhez tartozó Kézdimartonoson.
A Németországból érkező Balla-Móni Aranka elmondta: leírhatatlan élményt és ihletforrást jelentett számára az, hogy a lovakat testközelből megnézhette.
– Otthonra találtam a táborban, eldöntöttem, ha máskor is meghívnak, eljövök. Engem nagyon meghatottak a bemutatók, amelyeken alkalmunk volt a lovak megismerésére. Rájöttem, rendkívül érzékeny és szép lényekről van szó, amelyek jobbak ily vonatkozásban, mint sok embertársunk.
Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ha nem kérnek, nem kapnak (Helyi fejlesztések országos programja)
Háromszékről összesen 105 pályázatot hagyott jóvá a Regionális Fejlesztési, Közigazgatási és Európai Alapokért Felelős Minisztérium a Helyi Fejlesztések Országos Programja részeként. Ez összesen 392 millió lej támogatást jelent 2020-ig, amihez hozzájön még a megyei önkormányzat által szintén az emłített tárcával szerződött 45 millió lejes támogatás a Bodzaforduló–Nagyborosnyó megyei út korszerűsítésére. Az összeg országos szinten a legkisebbek közé tartozik – csak a Bukarest közelsége miatt amúgy is fejlett Ilfov megye kapott ennél kevesebbet –, és ugyancsak a rangsor végén áll Hargita megye 507 millió lejjel. Arról érdeklődtünk, Háromszéken milyen fejlesztésekre jutott pénz, miért csak annyi, amennyi, és megszólítottuk azokat a polgármestereket is, akik nem is pályáztak – tehát településük nem is kaphat kormánytámogatást ebben a programban.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a tegnapi megyeinfón ismertette a tavalyi év elején indított Háromszéki Települések Modernizációs Programja egyik pillérének számító Helyi Fejlesztések Országos Programja részeként a megye közigazgatási egységei által elnyert támogatásokat. Az elnök kitért magára a programra is, elmondva: ennek célja a vidék felzárkóztatása, és kidolgozásánál az egyik alapvető érv volt, hogy a megye lakosságának 55 százaléka vidéken él, illetve a városi lakosság 80 százalékát is erős vidéki kötődés jellemzi. „2016 a tervezés éve volt, 2017 a pályázásé, míg a 2020-ig terjedő időszak a megvalósításé lesz” – mondta. A pályázatok túlnyomó többsége az infrastruktúrát célozza, de nem csak e vonatkozásban hoznak fejlődést: az életminőség javulását is szolgálják, munkát jelentenek a vállalkozásoknak, illetve munkalehetőséget az embereknek – fogalmazott. Szintén a modernizációs program kapcsán felidézte: az egy többpillérű elképzelés, mely a településfejlesztési, vidékfejlesztési, a nagyberuházási operatív, illetve a Leader-programok támogatási rendszereire támaszkodik. A megye közigazgatási egységei által sikerrel megpályázott támogatások finanszírozási szerződéseit idén írják alá. Számításaik szerint ezek a szerződések 2020-ig nagyjából 200 millió euró fejlesztést jelentenek Háromszék településeinek és a megyei önkormányzatnak.
A helyi fejlesztések programjára végül Kovászna Megye Tanácsa, a megye öt városa, valamint 35 község nyújtott be támogatási kérést. A jóváhagyott támogatások víz- és csatornarendszer, úthálózat, iskolák és óvodák építésére, polgármesteri hivatalok és orvosi rendelők felújítására használhatók fel. Tamás Sándor úgy értékelte: a támogatásként beérkezett összesen 437 millió lej tisztességes összeg, és lényegesen magasabb, mint amennyi lakosságarányoson jutna a megyének. Az önkormányzati vezető azt is megemlítette: sajnos, öt község – Kézdiszentkereszt, Szentkatolna, Kézdialmás, Nagyajta, Sepsibükszád – egyáltalán nem élt a pályázás lehetőségével. Azt viszont örömmel nyugtázta, hogy az eddig is aktívan pályázó községek – Bodok, Bardoc, Bereck, Réty, Csernáton, Uzon, Zágonbárkány, Esztelnek – ez alkalommal is éltek a lehetősséggel.
Menyi jutott a megyeházának?
A megyei önkormányzat 67 millió lejből valósíthat meg beruházásokat. Ezek közül a legfontosabb – noha értékben nem ez a legjelentősebb – a kommandói iskola új épülete, melyre elnyerték a teljes szükséges összeget, azaz 3,8 millió lejt. Tamás Sándor arról is beszámolt: az adományokból, valamint a megyei önkormányzat hozzájárulásából eddig összegyűlt pénzt a tanintézet felszerelésére és működtetésének biztosítására használják fel. A megyei testület mások mellett a nagyajtai vashíd újraépítésére, a már említett Bodzaforduló–Nagyborosnyó útszakasz (ez a legnagyobb tétel – 45 millió lej), illetve a Maksa–Lécfalva–Cófalva út (22,75 millió lej) korszerűsítésére kap még támogatást. Dobolló, Uzon és Sepsiszentgyörgy az élen
Települési szinten a legtöbb pályázatot, tizenkettőt Dobolló község nyújtotta be, következik Sepsiszentgyörgy tíz, többségében útjavítást célzó finanszírozási kéréssel. A pályázatok értékét tekintve Zágonbárkány és Uzon vezet: mindkét község 30 millió lejt kapott fejlesztésre. Húszmillió lej körüli támogatást nyertek között a városok szerepelnek, így Barót (25,2 millió lej), Kovászna (22,2 millió lej), Sepsiszentgyörgy (20,6 millió lej), Bodzaforduló (19,5 millió lej). Tízmillió lej fölötti támogatásban Dobolló (18,4 millió), Gelence (10,9 millió), Gidófalva (10,7 millió), Kökös (16,3 millió), Lemhény (10,2 millió), Szitabodza (18,3 millió), Torja (11,7 millió), Zabola (14,5 millió) részesül.
Újságírói kérdésre válaszolva Tamás Sándor elmondta: az öt község, amelyek vezetői nem pályáztak, minden bizonnyal a jelenlegi kiírásban nem találtak megfelelő fejlesztési lehetőséget. A megvalósítás esélyeit illeti, Tamás Sándor elmondta: ami biztos, a támogatási szerződéseket aláírták, a pénzügyi háttér megteremtése a kormány feladata. Helyben nekik arra kell odafigyelniük, hogy az eljövendő években össze tudják hangolni a végrehajtás különböző fázisait. Ahol sokat pályáznak
Mivel a helyi önkormányzatoknak kellett pályázniuk, polgármestereket kérdeztünk a tervezett fejlesztésekről, illetve megkerestük azokat az elöljárókat is, akik nem igényeltek támogatást. A baróti helyzetet pénteki, a sepsiszentgyörgyi terveket hétfői lapszámunkban ismertettük, a legaktívabbak közé tartozó önkormányzatok közül Ráduly Istvánt, Uzon község polgármesterénél érdeklődtünk. A sepsiszéki község elöljárója hosszasan ismertette azokat a beruházásokat, melyeket világbanki, uniós, illetve kormányzati forrásokból sikerült megvalósítani. Ami a helyi fejlesztési programot illeti, Uzon öt pályázatot nyújtott be: jelentős részük községi utak javítását, korszerűsítését célozzák. Ezek: az Uzont Lisznyóval és Lisznyópatakkal összekötő 27-es számú, a „régi” sepsimagyarosi útként ismert 16-os számút, a gyér forgalom miatt kerékpárútnak is ideális Uzon–Bikfalva–Lisznyó–Lisznyópatak–Sepsimagyaros–Uzon szakasz, valamint a Szentivánlaborfalvára vezető 16A számú. A nem infrastrukturális pályázatuk a bikfalvi iskola korszerűsítését célozza, ez a beruházás meghaladja a 40 millió lejt. Ráduly István hozzátette: noha kihasználták a kormány biztosította lehetőséget, a tapasztalatuk az, hogy szívesebben folyamodnak uniós támogatásért. Ahol nem kell a pénz
Eltérő indokokat fogalmaztak meg azok az elöljárók, akik nem pályáztak kormányzati támogatásra: kis lélekszámú település nem felel meg a program feltételeinek, településükön elkészült már a csatorna- és vízrendszer, egyesek nem is hisznek abban, hogy egyhamar pénzt biztosít a kormány a jóváhagyott fejlesztésekre.
Bács Márton Csaba, Sepsibükszád polgármestere lapunk érdeklődésére kifejtette: tekintve, hogy a községben már zajlik egy uniós pályázat végrehajtása – óvodaépítés –, illetve több kisebb beruházást saját forrásból is rendeznek, ez alkalommal nem volt kapacitásuk a programhoz csatlakozni. Bihari Edömér, Nagyajta község elöljárója szerint azért nem pályáztak, mivel prioritásként a csatornahálózatot szeretnék megoldani, de inkább a vidékfejlesztési országos programon keresztül, mert azt biztosabbnak ítélik meg. Ami sürgős a község számára: az orvosi rendelő újjáépítése, de a pályázatok leadásának idején nem rendelkeztek megfelelően összeállított tervvel. Molnár István, Kézdialmás polgármestere úgy látja, a meghirdetett kormányprogramból egyhamar nem lesz semmi. Évek hosszú sora telik majd el, mire ebből valami konkrét is lesz – adott hangot borúlátó véleményének, azzal érvelve, hogy tudomása szerint országos szinten minden benyújtott pályázatot jóváhagytak. „Attól függetlenül, hogy most nem pályáztunk, önerőből, a saját költségvetésünkből folytatjuk az aszfaltozást: a tavaly leöntött 1,3 km-es szakasz után idén két kilométerre kerül új aszfaltszőnyeg. A megyei önkormányzattól a csomortáni útra 300 ezer lejt kaptunk, saját költségvetésünkből 950 ezer lejt különítettünk el mellékutcák aszfaltozására, hidak építésére. Máskülönben Kézdialmáson elkészült már a csatornázás és a vízvezetés, amire pályázni szerettünk volna, az a csomortáni szennyvízhálózat és ülepítőállomás lett volna, de kétezer lakos alatti község lévén erre nem volt lehetőség” – ismertette a helyzetet Kézdialmás polgármestere.
Tusa Levente, Szentkatolna polgármestere azt mondta: azért nem igényeltek kormánytámogatást, mert egy pályázatot már benyújtottak az Aquacov Egyesülethez – két helyre pedig nem lehet pályázni. Egyelőre Szentkatolna csatornázására kértek 400 ezer eurót az Aquacovnál. „Hatolyka esetében a községi vízhálózat bővítésére pályáztunk volna, de sajnos, nincs meg a pályázó által kért kétezer lakos, illetve a Szentkatolna és Hatyolyka közötti távolság is több mint három kilométer” – magyarázta.
Hasonlóan nyilatkozott Páll Endre, Kézdiszentkereszt polgármestere: azért nem pályáztak a kormányprogramra, mert a községközpont és Bélafalva csatornázására és ivóvízhálózatának kiépítésére már benyújtották az iratcsomót egy uniós vidékfejlesztési programra, abból remélnek 2,4 millió eurót. „Nem lehet itt is, ott is pályázni, és majd meglátjuk, hol sikerül előbb” – összegzett a kézdiszentkereszti községgazda.
Nagy D. István, Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv jelent meg a háromszéki EKÉ-ről
Ötvenhárom év története
125 éve, 1892. április 3-án került sor Potsa József, Háromszék vármegye főispánjának kezdeményezésére az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszékmegyei osztályának létrehozására. Erre az ünnepi eseményre emlékezve jelentette meg Kovászna Megye Tanácsa a Bethlen Gábor Alap támogatásával Az Erdélyi Kárpát-Egyesület Háromszéki Osztályának története 1892–1945 között című kiadványt.
A könyv bemutatóját a Rétyi-tó partján, a 26. EKE Vándortáborban tartották. A kiadvány szerzője, Tóth Szabolcs Barnabás helytörténész tartalmas előadásában beszélt a Háromszéki EKE kezdeteiről, céljairól, tevékenységeiről, meghatározó személyiségeiről. A helyi szervezet akkor megfogalmazott célja többnyire azonos volt a központi EKE céljával: „Magyarország erdélyi részének turistai kiművelése, ez országrész természeti szépségeinek ismertetése s honismertető adatainak terjesztése és különösen fürdőinek érdekében a hazai és külföldi személyforgalom emelése.”
A háromszéki EKE első kirándulása Kovásznára volt, a Székely Nemzet korabeli napilap, részletesen beszámolt róla. Ezt a kirándulást továbbiak követték Kézdivásárhelyre, Bereckbe, Ojtozba, Előpatakra és Rozsnyóra. Karizmatikus vezetőinek és a megye társadalmi életében fontos szerepet betöltő tagjainak is köszönhetően a háromszéki EKE nagy mértékben hozzájárult a környék fürdőtelepeinek fellendüléséhez – ismertette a kötet szerzője.
A könyv részletesen leírja és korabeli fotókkal illusztrálja a lelkesedéssel szervezett és zajlott kirándulásokat, gyűléseket, a gazdaságfejlesztési kezdeményezéseket, majd a két világháború és a köztük lévő időszakban tapasztalt nehézségeket.
A könyv beszerezhető a megyei önkormányzat civil szervezetekért felelős irodájában. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Élni akarunk székelyként, magyarként (Emléktáblát avattak az ojtozi csata 100. évfordulóján)
Emléktáblát avattak az 1916–17-ben az Ojtozi-szorosban elesett magyar katonák emlékére, történészkonferenciát tartottak, amelyen a száz évvel ezelőtti csatát járták körül neves meghívottak, szentmisét celebráltak, amelyen Márton Áron emlékét is felidézték – az idei berecki falunapok egybeestek az ojtozi csata századik évfordulójával, érthető hát, hogy az emlékezés és a jövőbe tekintés került a középpontba.
A falunapok nyitányaként szombat délután a helyi önkormányzat és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében történészkonferenciát tartottak a művelődési központ nagytermében. Neves hazai és magyarországi hadtörténészek, történészek, levéltárosok és muzeológusok különböző szemszögből közelítették meg és mutatták be a száz évvel ezelőtti ojtozi csatát. Többek között előadások hangzottak el az 1916-os román betörés háromszéki hatásairól, a román hadsereg 1917-es újjászületéséről, a soproni vasezred történetéről – olyan igazságok hangzottak el, amelyek nem szerepelnek a román történelem-, illetve tankönyvekben. A sikeres rendezvény ötletgazdája Lukács Bence Ákos konzul volt. Illésfalvi Péter hadtörténész előadása során vitéz Bodó Lajos korabeli fényképét is bemutatta, hangsúlyozva, hogy a konferencián jelen van annak unokája, Bodó István Csíkszeredából. Az előadásokat vita követte, majd a jelenlevők számára alternatív programot szerveztek: a Gábor Áron-emlékházat, a művelődési központ alagsorában berendezett falumúzeumot vagy a római castrumot lehetett megtekinteni. Tegnap reggel a kívül-belül felújított ojtoztelepi római katolikus templomban szentmisére került sor, amelyet Tamás József segédpüspök celebrált. Csomós László berecki plébános – miután a maga és az egyházközség nevében köszöntötte a vendégeket és a híveket – arra emlékeztetett: az ojtozi csata centenáriumán azért gyűltek össze, hogy leróják kegyeletüket a hazájukat védő magyar katonák hősiessége előtt és emléket állítsanak nekik. Ugyanakkor arra kérte a jelenlevőket, hogy Márton Áron püspökre is emlékezzenek, aki 1916 szeptemberétől 1917 decemberéig a magyar hadsereg katonájaként az Ojtozi-szorosban is harcolt. „Számunkra ne csak emlékezés legyen ez a nap, hanem szóljon hőseink hitének és kitartásának elsajátításáról is. Ha mi is példájuk szerint élünk, akkor életünk harcait bár néha elveszítjük, hitünkben soha össze nem törünk. Száz év távlatából is él a nemzet, mert töretlen a hite. A világ húzhat határokat, de a hitünk országát csak Isten teheti nagyobbá. Vágyjunk erre a hitre, és akkor meglesz mindenünk” – mondotta többek között a berecki egyházközség plébánosa, majd felkérte a püspök atyát, hogy mutassa be a legszentebb áldozatot az itt elesett hősökért, népünkért és hazánkért. Az egyházfő az ünnepi szentmisét az Ojtozi-szorosban elesett katonák emlékének ajánlotta fel.
A szentmisét követően a jelenlevők a templomkertbe vonultak, hogy felavassák az emléktáblát az 1916–17-ben az Ojtozi-szorosban harcolt és hősi halált halt magyar katonák emlékére. A leleplezésre váró emléktábla előtt első világháborús honvédegyenruhában és korabeli fegyverzetben díszőrséget állt négy hagyományőrző és a Történelmi Vitézi Rend kézdi- és sepsiszéki állományának több tagja, rajtuk kívül huszáregyenruhát és a 15. Székely Határőr Gyalogezred egyenruháját viselő hagyományőrzők is jelen voltak a megemlékezésen, amely a magyar himnusz eléneklésével kezdődött.
Elsőként az esemény házigazdája, Dimény Zoltán, Bereck község polgármestere szólt az egybegyűltekhez, köszöntötte a jeles vendégeket, az egyházi és világi méltóságokat, Sopron és Tótkomlós küldöttségét, valamint Kiss László ezredest, Magyarország bukaresti nagykövetségének katonai attaséját. Az elöljáró kivételes napnak, az összefogás napjának nevezte az eseményt, és köszönetet mondott Grezsa István kormánybiztosnak és Magyarország kormányának az ojtoztelepi templom felújításában nyújtott jelentős anyagi támogatásért. Grezsa István kormánybiztos arra emlékeztetett, hogy a Honvédkövet pontosan tíz évvel ezelőtt állították fel. Kiemelte: ezen a napon nemcsak a magyar honvédekre emlékeznek, hanem, ahogy azt minden katonai hagyomány diktálja, az elesett ellenségről is megemlékeznek, évszázadokon keresztül ezt a szorost nemcsak magyar és székely hősök tetemei borítják, hanem román, német és orosz katonák is elestek itt. Jelképes, hogy a soproni 18-asok az ország nyugati végéből ide, a legkeletibb részre, Ojtozba kerültek, ahol a magyar hazát védték. A trianoni diktátum közelgő századik évfordulója kapcsán azt hangsúlyozta: ideje annak, hogy eljöjjön a Kárpát-medencében élő népek megbékélése, és jó lenne, ha a visegrádi négyek kibővülne Romániával is, de ehhez őszintén kell egymás szemébe nézni. „Minden veszteség és minden negatív folyamat ellenére élni akarunk székelyként, magyarként, ahogy az Úr rendelt bennünket” – zárta beszédét a kormánybiztos.
Firtl Mátyás, Sopron és térsége országgyűlési képviselője, a Magyar Országyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának alelnöke arról beszélt, hogy Sopron egyik legszebb parkjában, az Erzsébet kertben áll 2013 óta gróf Bánffy Miklós egykori külügyminiszter szobra, amelyet a város legnagyobb ünnepén, a Hűség napján lepleztek le, mert a soproniaknak a várost és környékét ő mentette meg, 1921-ben népszavazással dönthettek sorsukról, jövőjükről a trianoni döntés ellenében. A zalánpataki Préda Barna hagyományőrző Futó Dezső főhadnagy Emlékezzünk! című versét adta elő, majd Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke mondta el ünnepi beszédét, aki azt emelte ki, hogy a haza megvédése aligha sikerült volna a székelyek és a soproniak nélkül, akik hősiesen harcoltak a magyar honért itt és máshol. Arra is figyelmeztetett, hogy a nagy háború centenáriumán erkölcsi kötelességünk a még meglévő honvédsírok felkutatása és egy olyan adattár létrehozása, amely megőrzi az elesett honvédek nevét. Szász Henrietta Tóth Árpád Katonasír című versét szavalta el, majd Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ideiglenes ügyvivője emlékezett az ojtozi csata centenáriumára, és köszönetet mondott Pál Andor berecki vállalkozónak a templom felújításáért. Kozma Eszter tanuló csángó katonabúcsúztatót énekelt, majd Dimény Zoltán, Farkas Balázs és Grezsa István leleplezte a templom falán levő márvány emléktáblát, amelyet a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alap, Bereck önkormányzata és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa állíttatott az Ojtozi-szoros térségében 1916–17-ben harcolt és hősi halált halt magyar katonák emlékére. Az emléktáblát Tamás József segédpüspök áldotta meg, majd koszorúzás következett. A soproniak a tíz évvel ezelőtt felállított Honvédkövet is megkoszorúzták. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ojtozi csatára emlékeztek
Konferencia a falunapon
Konferenciával kezdődött szombat délután Bereckben az az eseménysorozat, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a község önkormányzata szervezett az ojtozi csata 100. évfordulójára emlékezve, az akkori események és ott elesettek tiszteletére.
Hazai és anyaországi történészek előadását hallgathatta meg a közönség – a rendezvény egyben a hétvégén zajló Bereck községi napok nyitó mozzanata is volt. Szakmabeliek, azaz történészek mellett laikusok, a történelem iránt érdeklődők, Sopronból érkező hagyományőrzők töltötték meg a művelődési központ nagytermét, s az előadások sorát dr. Nagy Szabolcs történész, levéltáros nyitotta.
A történész Az 1916. évi román betörés háromszéki hatásai címmel arról beszélt – forrásokkal, adatokkal alátámasztva –, hogy a lakosságot jóval nagyobb veszteségek érték, mint ahogyan azt bizonyos szakmunkák tartják.
Tegnap a felújított Ojtoz-telepi római katolikus templomban szentmisével indult az ünnepség, majd emléktáblát lepleztek le, helyi és magyarországi hivatalosságok részvételével, ezt követően a berecki falunap hivatalos megnyitóján vehettek részt az érdeklődők. A rendezvényekről részletesen soron következő Bereck Körképeinkben számolunk be.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kőbányában volt a legnehezebb (A kézdialmási Tódor Antal emlékezik)
A napokban 98. életévét betöltő Tódor Antal volt hadifogoly, háborús veterán egyike a felső-háromszéki „utolsó mohikánoknak”, aki előrehaladott kora ellenére megőrizte szellemi frissességét, semmiféle gyógyszert nem szed, és ennyi esztendő távlatából is jól emlékszik a katonaságra, a második világháború borzalmaira és a négyéves szovjet hadifogságra. Anti bácsi jelenleg lányainál lakik felváltva Kézdivásárhelyen és Felső-Lemhényben. Ezúttal az ő visszaemlékezéseit közöljük.
Négy év Kujvisekben
1919. augusztus 17-én születtem Lemhényben. Én nem tudom, de azt mondták, hogy a mezőn jöttem a világra. Hordás volt, édesapám két ökörrel kiment a mezőre, édesanyám felült a szekérre, s amikor a két kévét felvetette, vége is lett az aznapi aratásnak. Mondta édesanyám édesapámnak, hogy te Józsi, úgy fáj a derekam, hogy mindjárt meghalok. Édesapám hamar befogta az ökröket, és irány hazafelé, de mire megérkeztek, már én is világra jöttem. Hét elemit és három gazdasági osztályt végeztem. 1940-ben eljött az idő, hogy katona legyek, december 2-án besoroztak a 24-es székely határőr zászlóaljhoz Kézdivásárhelyen. Három évig voltam katona. Amikor letelt a katonai szolgálatom, visszahívtak a frontra, a Magyarós-tetőre vittek, ahol lövészárkokat kellett ásnunk. Másnap ott kellett hagyni mindent, mert az oroszok már Bereckben voltak. Onnan az Aklos völgyébe vezényeltek bennünket. Azt a helyet is Magyarós-tetőnek hívták, ott is lövészárkokat ástunk. Amikor elvégeztük, az oroszok már Szentsimonban voltak. 1944 augusztusában lehetett. Tovább kellett haladni, minden felszerelésünket, az ágyúkat is beleértve, otthagytuk a muszkáknak. Nagysajóra kerültem, ahol lovas hírvivőnek képeztek ki, de én tulajdonképpen azelőtt is az voltam. A lovas hírvivés mellett az akna kezelésére is kiképzést kaptam. A harc nem kedvezett számunkra, hiszen az oroszok nagyon sokan voltak. Azután nagyon sok helyen megfordultam, nem is tudom felsorolni. Kikerültem Kassára, ahol tiszta új egyenruhát és egy sárga színű lovat is kaptam. A szíjazatom is sárga volt, akárcsak a lovam. 1945. január 18-án estem fogságba. A muszkák bekerítettek, mese nem volt, megadtuk magunkat. A kozák kölykök összeverekedtek a lovamért, s még a ruhámat is elszedték és mást adtak helyette. Lengyelországon keresztül, a hegyeken át vittek magukkal az oroszok. Hó volt mindenütt. Alig tudtunk haladni, egy sorba menegettünk, mint a libák. Tíz kilométert gyalogoltunk Szalogig, ahol bevagoníroztak. Nagyon sokat éheztünk
Egy hétig vittek a vagonokba zárva, a vécé is bent volt, mindenki egy sarokba egy lyukon keresztül végezte el a dolgát. Nagyon sokat éheztünk. Elkerültem Kujvisekbe, ahol egy ismerős zászlós három nehéz esztendő után kivett engem a munkások közül, hogy legyek állategészségügyis. Én erősen szerettem az állatokat. Egy hónapig egy orosz örökké velem jött egy kétkerekű kordéval, de utána már egyedül mehettem a tizennyolc kilométerre levő faluba. Mindent én intéztem, ha borjúellés volt vagy oltani kellett az állatokat. Habár jobb dolgom volt, mint a bajtársaimnak, nem telt jól, mert rab voltam. Azelőtt pedig olyan rossz helyen dolgoztam, hogy azt senkinek sem kívánom. A Volga folyón tutajok voltak, ott kellett dolgozni. Negyvenfokos hideg is volt. Sokan meghaltak közülünk. Összesen négy évig voltam fogságban, amiből egy év telt a legrosszabbul, nehéz életem volt, majd három évig könnyebben telt a fogság. Egyszer felsorakoztattak, és mondták, hogy a magyarok mennek haza. Egyik bajtársamnak seb volt a hóna alatt, s ezért nem engedték haza, azt feltételezték, hogy SS-es volt. Máramarosszigetig hoztak vagonokban, annyi különbséggel, hogy most már nem volt ránk zárva a vagon ajtaja. Ott adták ki a menetleveleket és engedtek haza. A fogság ideje alatt az itthoniak tudták, hogy hol vagyok, mert levelezőlapot szabad volt küldeni, de azt nem tudtam, hogy közben édesapám meghalt, csak amikor hazaérkeztem. Nem írták meg nekem, sokáig nem is értettem, hogy a feladónál miért írta, hogy özvegy Tódor Józsefné. Nem nagyon jól, de megtanultam oroszul. A kőbányában volt a legnehezebb a foglyok élete, sokat odaütött a kő, rengetegen meghaltak. Nehéz életünk volt...
Lejegyezte: Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gidófalván szűrnek a kecskeméti orvosok
Szeptember 4-én indul Gidófalva községben az az ingyenes egészségügyi szűrőprogram, amely Kovászna megyei és Bács-Kiskun megyei együttműködés keretében jött létre.
„Kovászna Megye Tanácsa azzal a céllal indította ingyenes szűrőprogramjait, hogy a romániai rossz egészségügyi rendszer hiányosságát valamelyest pótolja, az elmúlt évek tapasztalata pedig egyértelműen megmutatta, milyen nagy szükség van az ilyen programokra. A hazai egészségügyi ellátás nagy gondokkal küszködik, a háziorvosi rendszer akadozik, megelőzésre alig van keret, holott életmentő lehet, mint az többször kiderült a szűréseken. Jász-Nagykun-Szolnok testvérmegyével és Bács-Kiskun partnermegyével közösen indítottuk a szűrőprogramokat, nyáron a szolnokiak voltak, most a kecskemétieket várjuk” – tájékoztatott Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
Szeptember 4–8. között, naponta 9-16 óra között a gidófalvi Czetz János Általános Iskolában belgyógyászati, bőrgyógyászati, EKG, fül-orr-gégészeti, gasztroenterológiai, gyerekgyógyászati, ideggyógyászati, kardiológiai, nőgyógyászati, sebészeti, tüdőgyógyászati, laborvizsgálatokat, valamint EKG- és ultrahang vizsgálatot végeznek a Bács-Kiskun Megyei Kórház szakorvosai és asszisztensei Gidófalva, Étfalvazoltán, Angyalos és Fotosmartonos lakói számára. A program szakmai partnere a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Kórház.
A 2013-ban indult programnak köszönhetően a Szolnok Megyei Kórház szakorvosai és asszisztensei Kommandón és Barátoson, Vargyason, Köpecen, Felsőrákoson, Mikóújfaluban, Málnásfaluban, Málnásfürdőn, Zalánpatakon és Sepsibükszádon végeztek egészségügyi szűrést, míg a kecskeméti megyei kórház szakemberei Sepsibodok, Oltszem, Zalán, Bereck, Ojtoz és Kézdimartonos lakóit mérték fel.
Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája; Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ragyogjanak az együttérzés csillagai!
Minél több! Hiszen ez jelzi, hogy egyre többen vannak, akik együtt éreznek a nélkülözőkkel. A Gyulafehérvári Caritas szervezet hagyományosan minden év októberében csatlakozik az Egymillió csillag a szegényekért szolidaritási akcióhoz. Idén kilencedik alkalommal gyertyákkal világítanak meg egy-egy közteret, ahol minden egyes égő gyertya a sorsvállalást jelképezi.
Az akció lehetőséget teremt mindenki számára, hogy egy-egy gyertya meggyújtásával és ezzel egy időben nyújtott pénzbeli adományával láthatóan is kifejezze: minden nehézség ellenére fontos számára a közösség, és együtt érez a szegény emberekkel.
Az Egymillió csillag a szegényekért akció 1998-ban indult Franciaországban, s közel húsz év elteltével a Caritas Europa, a Caritas Internationalis és számos ország Caritas-szervezete – köztük a romániai is – részt vesz a szolidaritási akcióban.
A Caritas tavaly 16 helyszínen szervezte meg a gyertyagyújtást több mint 5.300 személy részvételével, a perselyekbe pedig 42.294 lej gyűlt össze. Az adományokból több mint 600 nehéz sorsú család és egyedül élő idős személy részére készítettek élelmiszercsomagokat. Ezzel az adománnyal tették szebbé a karácsonyi ünnepüket.
A Gyulafehérvári Caritas célkitűzéseiből adódóan hangsúlyt fektet arra, hogy a mindennapi, a szegénységet, szociális-egészségi problémákat enyhítő programjai mellett hasonló rendezvényekkel is felhívja az emberek figyelmét a nehezebb körülmények között élő embertársakra.
Idén október 13-án, pénteken este 6 és 8 óra között több erdélyi városban lesz gyertyagyújtás. Maros megyében négy településen égnek majd a gyertyák: Marosvásárhelyen a Színház téren, Marosszentgyörgyön a Szent György téren, Erdőszentgyörgyön a művelődési ház előtt, Szovátán a fürdőtelepen a Maros villa előtti parkolóban.
Továbbá: Csíkszeredában a Szabadság téren, Csíkkarcfalván a központban, Gyergyószentmiklóson a művelődési központ előtt, Gyergyóremetén a Cseres Tibor téren, Gyergyóditróban a Jakab Antal téren, Gyergyóalfaluban a Sövér Elek Iskolaközpont dísztermében, Maroshévízen a kultúrház előtt, Székelyudvarhelyen a Dávid Ferenc téren Székelykeresztúron a központban, Sepsiszentgyörgyön a Szabadság téren, Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téren, Bereckben a Szent Miklós római katolikus templomban, Petrozsényben a színház melletti parkban.
– A készülődés elkezdődött, a Caritas munkatársai és az önkéntesek teszik a dolgukat, hiszen az évek során rutinra tettek szert. Tavaly Maros megyében eredményes volt az akció, hiszen 160 élelmiszercsomagot sikerült összeállítani – fogalmazott Molnár József, a Caritas kommunikációs felelőse.
Marosvásárhelyen a Színház téren idén is kedveskednek az adakozóknak. Egy finom teával, és akárcsak tavaly, műsorral készülnek, hogy még hangulatosabbá tegyék a teret. Énekel Boros Emese, kíséri Fülöp Csongor és Asztalos Zsolt. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

Százak sorsvállalása a nélkülözőkkel
A hűvös idő nem tartotta vissza Csíkszereda lakóit, hogy együttérzésüket fejezzék ki a hátrányos helyzetben lévő embertársaik iránt: az idei Egymillió csillag a szegényekért szolidaritási akción 483 résztvevő 4416 lejt adományozott a rászorulók számára.
A Szabadság térre kilátogatók egy-egy gyertya meggyújtásával, valamint pénzbeli adományukkal járulhattak hozzá az idei szolidaritási akció sikerességéhez.
Az esemény alkalmából összeállított ünnepi műsor keretében elsőként Demeter Zsuzsa, a Gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazatának képviselője köszöntötte a jelenlevőket, majd Tódor Attila segédlelkész áldásával vette kezdetét a gyűjtés. Ezt követően a csíkszentkirályi Vadrózsa néptánccsoport előadását, majd a Csík Klarinét Kvartett rövid koncertjét élvezhette az adakozó közönség..
Györfi Rita Erdős Virág a Világító testek című kötetében megjelent néhány rövidversét adta elő, végezetül pedig Török Csongor tűzzsonglőr tartott zenés-tüzes bemutatót. Az esemény ideje alatt Zengerling Vanessa, a szervezet önkéntesének gitárjátéka volt hallható. A Gyulafehérvári Caritas lelkes önkéntes csapata a rendezvény szervezésében és lebonyolításában nélkülözhetetlen segítséget nyújtott. A jelenlévők mosollyal, tapssal, kedves szavakkal illették az akciót és a produkciókat, sokan készítettek fényképet a mécsesekről, a fokozatosan bővülő alakzatról – írja közleményében a Gyulafehérvári Caritas. Tavaly egyébként Csíkszeredában 676 résztvevő 4495 lejt adományozott a szolidaritási akció során.
Pénteken este a hargitai megyeszékhely mellett további 16 helyszínen – Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Csíkkarcfalván, Gyergyószentmiklóson, Gyergyóremetén, Gyergyóditróban, Gyergyóalfaluban, Maroshévízen, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Bereckben és Petrozsényben – gyújtottak gyertyát, a nélkülözőkkel való jelképes sorsvállalás jegyében. Székelyhon.ro

Helytelen a székely zászló ábrázolása – a piros–fekete új divat
A VIII. Székelyföld Napok rendezvénysorozat részeként volt a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház vendége kedden dr. Szekeres Attila István heraldikus, aki A székely zászló fejlődése az utóbbi négy évszázadban címmel tartott előadást székely jelképeinkről.
A Kovászna Megyei Művelődési Központ képviseletében Mágori István köszöntötte a jelenlevőket, röviden vázolva a Székelyföld Napok október 13–22. között három megyében zajló rendezvénysorozatát.
Az előadás angol nyelven a 27. Zászlótudományi Világkongresszuson, Londonban hangzott el, ahol jó fogadtatásban részesült, érdeklődés kísérte a szakma és a jelenlevők részéről, osztotta meg a hallgatósággal Szekeres.
Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a céhes városiak is sokat tanulhattak belőle, hiszen a vetített képekkel gazdagon kísért bemutatóban adatok sokaságát nyújtotta a szakember, olyan korabeli címerekkel, zászlókkal, pecsétnyomókkal stb. ismerkedhettünk meg, amelyekről laikusként nehéz összegyűjteni a releváns információkat, egy tudósítás kereteiben pedig lehetetlen felidézni.
Elsősorban egy 1601-es és egy 1603-as drezdai zászlókódexben maradtak fenn régi székelyzászló-ábrázolások. Az egyik legrégebbi jelképen kardot tartó páncélos kar látható, a kard szívet és medvefejet döf át, ez több helyen címerben és zászlón is felbukkan. Azt, hogy a Nap és a Hold a székelység jelképe, az 1659-ben Szászsebesen tartott országgyűlésen iktatták törvénybe. A jelenleg ismert, használt székely zászlónak Zekely Moses, azaz Székely Mózes (1603-ban, a brassói csatában esett el) lovassági zászlaja képezi az alapját.
Megtudhattuk: az 1848–49-es forradalom- és szabadságharcban ugyanakkor a székelyek is sajátjuknak érezték és használták a piros–fehér–zöld zászlót, ezek közül néhányat ma is őriznek a múzeumok.
A piros–fekete változat, bár egyesek „régi székely zászlónak” tartják, az 1950-es években született meg Csíkszéken, a népviselethez tartozó székely szoknya színeiből, a rendszerváltás előtt csak dugva, titkolt lázadásként, amióta pedig elő lehetett venni és kibontani őket, a csíkszékiek ragaszkodnak hozzá és használják.
Fonák helyzet, hogy a kék–arany–kék székely zászló a román hatalom általi üldöztetésének is köszönheti óriási népszerűségét, az autonómiaharc jelképévé emelkedett. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy heraldikai szempontból a nyolcágú csillag, és a vele nem egy síkban, hanem kissé lennebb elhelyezkedő Hold nem helyes. A régi székely jelkép ugyanis, mint már írtuk, a Nap, mégpedig 16 sugarú, és egy síkban van a mellette levő Holddal.
Megfontolandó, és érdemes lenne fokozatosan áttérni a helyes ábrázolásra a székelység számára nagy érzelmi töltettel bíró jelképen.
Az előadás hétfőn Illyefalván, tegnap Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia-termében is elhangzott, 20-án 18 órakor pedig Bereckben, a Művelődési Központban mutatják be ismét. Farkas Imola / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Képkockákon a mai erdélyi gondok: székelyföldi és kolozsvári filmesek alkotásait díjazták
Székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi rendező aktuális erdélyi problémákra rávilágító dokumentumfilmjei, a Székelyföldi Legendárium animációja, kolozsvári rendezők filmjei is nyertek a Lakiteleki Filmszemlén. Az elismerésről és az alkotásokról beszéltek a Krónikának.
Székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, kolozsvári alkotók filmjeit díjazták a Lakiteleki Filmszemlén a múlt héten. A székelyudvarhelyi Szabó Attila, az MTVA tudósítója Méregzöld mesék című, az illegális erdőkitermelésre figyelmeztető filmjének ítélték a szemle fődíját. A rendező az emberi erőforrások miniszterének a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente Tehenesek című filmje kapta az Országgyűlés elnökének 600 ezer forintos és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet 250 ezer forintos különdíját. Két különdíjjal értékelték a Székelyföldi Legendárium legújabb rajzfilmjét a Lakiteleki Filmszemlén: a Barabás Árpád rendezte Tejút és a Varázspatkó című produkciónak a Karc FM 100 ezer forintos különdíját és a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium 25 ezer forintos különdíját ítélték oda. A szemlén az Echo Tv különdíját, valamint a Bács-Kiskun megyei önkormányzat különdíját a Szent László-legenda című film kapta, melyet kolozsvári alkotók, Maksay Ágnes és Filep Farkas rendeztek. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány 250 ezer forintos különdíját az udvarhelyi származású, Kolozsváron élő Csibi Lászlónak ítélték oda Nussbaum 95 736 című, a holokauszt túlélőiről készített filmjéért.
Harmadszor nyert fődíjat Szabó Attila
A mustrát tizenhetedik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány, idén Eiben István operatőr emlékére. Történelmi témájú dokumentumfilmek, animációk és a hagyományokat feldolgozó alkotások mellett az aktuális problémákat feldolgozó filmek is szép számmal voltak jelen, amelyek szókimondó tényfeltárásokat is tartalmaznak. A harminctagú zsűri nemcsak pontozza a filmeket, hanem az alkotók jelenlétében hasznos észrevételeket is megfogalmaz, a zsűri elnöke Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező, producer. A filmes seregszemlére krónika, korkép, művelődés, portré és fikciós műsorok kategóriákban lehetett nevezni. A felhívásra hazai és határon túli alkotóktól összesen 114 film érkezett. Az előzsűri 27 alkotást javasolt a háromnapos szemle versenyprogramjába, amely kedden kezdődött, és csütörtökön ért véget a díjkiosztóval. A háromnapos szemle versenyprogramjába bejutott alkotások vetítése nyilvános és díjmentes volt. Szabó Attila, aki már harmadszor nyeri el a szemle fődíját, Méregzöld mesék című, 2015-ös alkotása Hans Hedrich környezetvédő civil aktivista bevonásával világít rá a székelyföldi törvénytelen erdőkitermelésekre, a famaffia elleni küzdelemre. „Lakitelek az a hely, ahol esély adatott, hogy pályára kerüljenek a filmes alkotók. A fődíj nagyon jólesik, ugyanakkor az is, hogy a díjátadón a szakmabeliek elmondják észrevételeiket, meglátásaikat a filmekről. A Méregzöld mesék Hans Hedrich munkásságának egy szegmensét mutatja be, a díj is felhívja a figyelmet az illegális erdőkitermelés kérdésének fontosságára, aktualitására” – mondta el a Krónikának Szabó Attila. Rámutatott, egy-egy alkotás elbírálása esetében a filmes megformáláson kívül rendkívül lényeges a témaválasztás, a bemutatott problémakör pedig nagyobb publicitást kap a díjaknak köszönhetően.
„Amint Lakiteleken elhangzott, fontos, hogy a filmek ne csak a múltba révedjenek, hanem aktuális problémákat járnak körül, így hozzájárulnak a társadalom működésének jobbításához” – mondta Szabó Attila. A Méregzöld meséket magyarországi tévécsatornák már sugározták, és a Youtube videómegosztón is megtekinthető. Felhívni a figyelmet a háromszéki gazdák gondjaira Szintén az aktuális problémákra való figyelemfelhívás szándékával készítette el a háromszéki szarvasmarhatartók gondjaira rávilágító dokumentumfilmjét Vargyasi Levente, aki lapunknak elmondta, nagyon örül a díjnak és annak is, hogy a filmes szakma értékelte a Tehenesek című alkotást. Fontos felhívni a figyelmet az egyéni gazdálkodók helyzetére, hiszen ők az utolsók, akik még a hagyományos állattartást folytatnak, és valódi természetes alapanyagot szolgáltatnak. Sajnálatos módon a politikum és a helyi közösségek is keveset törődnek a marhatartók gondjaival. Háromszéken még él a hagyomány, hogy kimegy legelni a csorda, a gazdák beadják a tejet a csarnokba, de haldoklik a dolog, nekik pedig egyre inkább meg kell küzdeniük a megélhetésért” – fejtette ki Vargyasi Levente. Az alkotó 2015 és 2017 között forgatta a filmet Nagybaconban – ahol rekordszámú, mintegy 4000 szarvasmarhát tartanak –, valamint Bereckben, Gelencén, Kézdialmásban, Lemhényben. Rámutatott, mivel a film megrendelője az MTVA Mecenatúra, így a Duna World csatornán is sugározták már az alkotást, ugyanakkor szeretné, ha minél több településen bemutatnák, és beszélgetést is folytatnának a helyi gazdákkal a gondokról, ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy a közösség a helyi hús- és tejtermékeket részesítse előnyben.
Amerikába tart a Legendárium csapata
A Székelyföldi Legendárium csapata nevében Fazakas Szabolcs ötletgazda a Krónikának úgy fogalmazott, természetesen örülnek az elismerésnek, ugyanakkor hasznosnak és tanulságosnak érezték a lakiteleki díjátadót, amelyen a zsűri elemezte az alkotásokat.
„A díj segít a rajzfilmjeink népszerűsítésében, épp most indulunk Los Angelesbe, ahol a magyar filmek fesztiválján és a Magyar Házban is bemutatjuk a rajzfilmeket. A lakiteleki díj nemcsak segítséget, referenciát, de biztatást is jelent a munkánkhoz, visszajelzés arra vonatkozóan, hogy nem hiába dolgozunk” – mondta Fazakas Szabolcs. Kitért arra is, hogy a Legendárium csapata Los Angelesben részt vesz egy nagyszabású, az animációs filmek alkotói számára szervezett rendezvényen, a CTN Animation Expón, ahol kimondottan szakmabeliekkel fognak találkozni. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvár cigány népessége II. József korában
Abból az időszakból, amikor Erdély Magyarországtól elválasztva, külön politikai szervezettel és országgyűléssel tartozott a Habsburg Birodalomhoz, jelenleg egyetlen olyan összeírást[1] ismerünk, amelyik kifejezetten azért történt, hogy a Gubernium alá tartozó cigány népességet megszámolják. A Főkormányzóság 1781. január 18-án rendelte el az összeírást, célja a Bécsből, az erdélyi kancelláriától is inspirált szisztematikus letelepítési politika előkészítése volt, amire az elkövetkező években sor is került.
A Gubernium tudni akarta a cigányok számát és tájékozódni akart, hogy beletartoznak-e a társadalmi hierarchiába, ellenőrizhetők és adóztathatók-e. A fiskális cigányokat nem kellett összeírni, róluk rendelkezésre álltak a Fiscusnál a külön kimutatások (Zsupos, 1996). Kolozsváron nem is éltek e kategóriába tartozó cigányok.
A guberniumi összeírást a székely és szász székek, a vármegyék és a városok külön-külön hajtották végre. A helyi hatóságok által felküldött összeírási íveket a Guberniumnál összesítették, címe: Tabella Indicans Numerum et Statum Zingarorum. Megadják helységenként a családfők számát, majd azt, hogy a családok közül mennyi letelepült, vándorló, jobbágy és zsellér. Egy külön tabella taxás helyek adatait tartalmazza ugyanúgy. A taxás helyek: Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Vízakna, Abrudbánya, Hátszeg, Vajdahunyad, Illyefalva, Kézdivásárhely, Bereck, Székelyudvarhely, Oláhfalva, Erzsébetváros, Szamosújvár.
A 14 taxás hely közül csak Erzsébetvárosban volt nagyobb a cigányok száma Kolozsvárnál. Vajdahunyadon a családfők száma kevesebb volt, a lélekszám azonban több. Összességében az erdélyi városok közül Brassóban és Nagyszebenben élt a legtöbb cigány. Az összesítés szerint Kolozsváron a cigány családfők száma 75, a lelkek száma pedig 119. Utóbbi a családhoz tartozó férfi és nő családtagokat jelentette. A részletes adatokat tartalmazó helyi adatfelvételből 58 férfi és 61 nő családtag számolható ki (az erre vonatkozó rovat csak számokat tartalmaz).
A lelkek száma nem lehet a cigányok teljes száma, mert ez 75 családra túl kevés. Ha a lelkek és a családfők számát összeadjuk (194), akkor pedig a férfiak száma aránytalanul magas, ami valószínűleg úgy lehet, hogy a feleségek nincsenek beszámolva a nő családtagok közé. A családfők között összeírtak egy katonát és két árvát is, akiknek nem volt családja. Őket leszámítva, a szokott 4,5-es szorzószámmal a cigányok lélekszáma 324 főre tehető. Ha ezt fogadjuk el, akkor az első népszámlálás 13928 fős tényleges népességéhez viszonyítva a cigányok aránya 2,3 % a városban.
1781-ben néhányan feltehetően kimaradtak az összeírásból. Ebben az időben a köztisztasági feladatokat is ellátó hóhérok még a cigányok közül kerültek ki (Kiss, 2001), de nincsenek ott az összeírásban, mint pl. Marosvásárhelyen.
A letelepültségre és vándorlásra vonatkozó adatokat 75 főre számolták az összesítésben. Letelepült (domiciliatus) volt 51 (68 %), vándorló (vagus) pedig 24 családfő (32 %). Avagus ebben az esetben nem csavargót jelent és ez az állapot nem értelmezhető jogon, illetve társadalmon kívüliségként. A rendi társadalomba ők is beletartoztak, ezért van az, hogy a jobbágyok és zsellérek aránya nem azonos a letelepültek és vándorlók arányával. A 75 főből 72 volt jobbágy és 3 zsellér. Azoknak, akik vándorló életmódot folytattak, a nem cigányok között is jelentős volt a száma, az 1791. évi adótabellák szerint 298 fő, 1009 mezőgazdaságból élő adózóból (29,5 %). A cigányok és nem cigányok között a vándorlók aránya majdnem azonos (Csetri, 2001).
A cigányok száma a 18. század utolsó harmadában elérte azt a határt, amikor lélekszámuk abszolúte nem sok ugyan, de az azonos tevékenységet folytatók magas száma miatt, relatíve mégis sokan lesznek. Erre volt válasz, hogy némelyek faluzó életmódot folytattak, vagy akár több száz kilométerre, máshol próbáltak megélhetést keresni. Már két évtizeddel az összeírás előtt, azt vallja magáról 1762-ben a kolozsvári születésű, paráznasággal vádolt Fogarasi Zsigmond, hogy többedmagával jött „szerencsét próbálni” Egerbe (Nagy, 2003).
A foglalkozási és vallási adatokba a katonát és a két árvát nem számították be. Az árvákról azonban megjegyezték, hogy „servat”, vagyis szolgálnak. Így 72 családfőből 36 muzsikus (50 %), 30 kovács (42 %), 1 varga, 2 napszámos, 1 pajzsgyártó, 1 vak, 1 esetben pedig nincs bejegyzés. A családfők 92 %-a kovács és muzsikus. Tekintetbe véve, hogy a városban dolgoztak nem cigányok is kovácsként és zenészként, illetve számolni kell nem hivatásos paraszt muzsikusokkal is, a cigányok megélhetése nem volt biztos az aránytalanság miatt. A téglavetés, amit a 19. század derekán már sok cigány végez a város keleti határában a cigányhurubák [földkunyhók] mellett, a 18. század végén még elő sem fordul.
Vallásilag a római katolikus és református felekezet között oszlottak meg, 80-20 %-os arányban. Azt mondhatjuk, hogy felekezet szempontjából a város többi lakosához hasonlóak, akárcsak jogállásban.
A kolozsvári cigányok kulturális sajátosságairól a források alig nyújtanak információkat, a cigány identitás historikus tényezői csak részlegesen láthatók. A fizikai kinézetről és a nyelvről közvetlen adatok nem nyerhetők. A cigányok családneve többségében magyar, kisebb részben német és román.
A 16. század elején Kolozsváron sátrakban laktak a cigányok, 1585-ben már kalyibákról szólnak a források, a 17. századból több adat is van a cigányhurubákról, azaz földkunyhókról. A későbbi forrásokban a sátor kivételével a házszerű építményekről és a földbe ásott lakásról is hallunk. A hurubára még 1851-ből is van adat. Kiss András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a huruba nem tipikusan cigányok lakhelye, hanem a szegényeké (Kiss, 1990).
A cigányok Kolozsváron is leginkább életmódban és foglalkozási szerkezetben különböztek a lakosság többi részétől. A középkor óta térben is elkülönültek. A 18. század előtt a cigányok a városfalon kívül, a keleti hóstátban és attól délre lakhattak (Kiss, 2014). A Cigánysornak nevezett rész, amely ténylegesen nem utca, a 18. században alakult ki azután, hogy a falak előterében az építkezési tilalmat feloldották. Az 1763-1785. évi katonai térképek négyzet alakú kis telepet mutatnak a Szabók Tornya (Bethlen-bástya) közelében. Az 1734-es térképen ez még nincs. A Cigánysor tehát, ahogy ezt Asztalos Lajos kimutatta, 1734 és 1763 között jött létre (Asztalos, 2012; Gaál, 2006). Részben a már régebb óta a városban élő, meggyarapodott cigányok átköltözésével a csak kevéssel arrébb lévő Külső-Farkas utcából, részben újabbak beköltözésével, ami a cigány népesség növekedéséhez vezetett. A Cigánysor az 1869-es várostérképen is látható.
Az 1781-es összeírás nem tartalmaz adatokat arról, hogy a családok a város mely részén laknak. Más források alapján megállapítható, hogy két helyen is. A cigányok egy része ott, ahol a Cigánysor létrejött és a Külső-Farkas utcában.Laktak cigányok a Hídkapun kívüli külvárosban is. Fogarasi Zsigmond említett vallomásában ezt mondta: „Feleségem vagyon, Szilágyi Boris Szilágyi Gergely másként Grunczi nevű Kolosvarott lakós czigánynak leánya, Kolosváron lehet reá akadni, tsak a hid kapun kivűl a hostyán, Fogarasi Zsigmond apámnak által ellenébe kelletik keresni.” Ez a terület más néven a Hídelve. A Cigánysor néven ismert kis telepet, ahol a polgárosultabb cigányok és az elismertebb zenészek laktak, az 1980-as évek elején számolták fel.A Hídkaput az 1870-es években bontották le, de Hídelvén, a Szamos mentén a Barom vásár, Vágóhíd és Állatvásár tér környékén ma is laknak cigányok, nem kompakt közösségben, ám jelentős számban. Ugyanabban az irányban, a vasúti hídon túl még többen.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kolozsvári cigányok beletartoztak a város társadalmába, az akkori „hóstátiak” sajátos világába, a helyi népességet kiszolgáló alsó rétegekéhez hasonló pozíciókban. A cigányok egy része az apáról fiúra szálló tanult mesterség megtartása, illetve az abból való megélhetés érdekében földrajzilag mobil volt. A cigány népesség már a 18. században is differenciálódott, a társadalmi és vertikális mobilitás azonban mérsékelt volt, a 19. században a polgárosodással vált erőteljesebbé.
Források és irodalom
Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – Közelről. Nádas, Békás, Cigánypatak, Gorbó. Szabadság 2012. június 13.
Csetri Elek: Kolozsvár népessége a középkortól a jelenkorig. In: Dáné Tibor Kálmán–Egyed Ákos–Sipos Gábor–Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár, 2001.
Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI-XIX. századi történetéhez.Korunk, 1990. 7. sz. 888-896.
Kiss András: Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal. Korunk, 2001. 9. 59-66.
Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor, 2014.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. (38. sz. közlés).
Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996. Cigány Néprajzi Tanulmányok 4-5.
Jegyzetek
[1] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. F 46. Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Gubernium Transylvanicum (In Politicis). Nro. 1781/2561, 1781/4868. Nagy Pál / erdelyikronika.net

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)