Harc a Bákó megyében lévő területekért
Három volt közbirtokossági elnök hívja fel ismételten a csíki közösségek figyelmét: az egykor a közbirtokosságok tulajdonába tartozó erdőket és legelőket még mindig nem kapták vissza teljes mértékben. Főként azokról van szó, amelyek Bákó megyében találhatók.
A közbirtokosságok újraalakulása után tizenhat évvel még számtalan közbirtokosság kell szembesüljön azzal, hogy a területek államosítása előtti időszakból (1949) származó, területeket igazoló aktáikat vagy semmibe vették, vagy egyenesen eltűntették a dossziékból – ez derült ki, amikor Domokos Józseffel, a csíkcsomortáni közbirtokosság korábbi elnökével, Sántha Pál Vilmossal, a csíkpálfalvi közbirtokosság volt elnökével, valamint Lázár Elemérrel, a csíkdelnei közbirtokosság korábbi elnökével beszélgettünk. A 2000-ből származó 1-es törvény alapján újraalakult közbirtokosságok megválasztott vezetőinek vagy éppen az elnökséget felvállaló személyeknek nem volt könnyű dolguk, talán az újraindulás évei voltak a legnehezebbek. A közbirtokosságok semmilyen anyagi tőkével nem rendelkeztek, újra össze kellett írni a taglistát, tisztázni a jogok számát és az ezekre jogosultak kilétét.
„Jó két és fél esztendő múlt el addig, amíg intézményi szinten az erdészeti minisztérium beleegyezett abba, hogy az erdőket visszaadják. Addig a törvény létezett, de az átadással a minisztérium várt. A mi közbirtokosságunk az itteni erdészeti hivatallal nem volt rossz viszonyban, viszont ők nem adhatták át, tekintettel arra, hogy a felsőbb szervek, az erdészeti minisztérium nem engedélyezte. Ezek voltak a nagy problémáink az első körben. Amikor az erdészet fokozatosan kezdte átadni egy részét, kezdődtek az adminisztrációs szervekkel a huzavonák. A helyi bizottságok és a polgármesteri hivatalok kellett átadják az igazolásokat, és ebből adódtak a további nehézségek. A Csíki-havasok nyúlványában lévő közbirtokosságok mindegyikének volt területe Bákó megyében. Itt mind a polgármesteri hivatalnál, mind az erdészetnél ellenállásba akadtunk. Például a csíkpálfalvi közbirtokosságnak mai napig több mint százharminc hektár erdőt nem adtak, és nem is akarnak visszaadni” – mutatott rá Sántha Pál Vilmos.
Sántha Pál Vilmos szerint az újrainduláskor nagyon nehezen szedték össze ismét az iratokat, mivel annak idején nem volt minden letéve a levéltárba. Olyan is volt, hogy megsemmisítették a dokumentumokat. „Két és fél éves munkát igényelt a dokumentumok összegyűjtése, és semmiféle látszata nem volt a tagság, a külvilág szempontjából. A legtöbb munka és a legkevesebb eredmény akkor volt. Nehéz idők voltak.” Domokos József hozzátette: „a legrosszabb az volt, hogy a törvény kihozott egy metodológiát, hogy hogyan kell visszaadni a területeket. De jöttek rá a kormányhatározatok, a sürgősségi kormányrendeletek, a prefektusi rendeletek, a megyei tanács, a helyi földosztó bizottságnak a rendeletei, amelyek egyszerűen átszegték azt, amit a törvény kimondott. Éjjeleken keresztül állítottuk össze a dokumentációt, a mellékleteket, amikor odamentünk, kitalálták, hogy nem jó, nem teljes, mert bejött egy másik rendelet. Két év után annyira jutottunk, hogy le tudtunk ülni a bákói erdészeti igazgatóság vezetőivel. A negyedfélmegye közbirtokosságainak elnökei bevonultak, tőlük jött a gazdasági igazgató, a technikai igazgató és az országos erdőalap elnöke. Velük tárgyaltunk, mondták, hogy nincsenek területeik, és ha van is, az nem volt a miénk. Az egyik kollégánk hozott magával egy olyan területet igazoló dokumentumot, amelyen rajta volt az Osztrák–Magyar Monarchia pecsétje, kitette az asztalra, és mondta, nincs amit szökjenek, mert nekünk van ilyenünk, de nekik nincs. Azzal ők felálltak az asztal mellől, és adtuk a menést a jövésért.”
Az egykori elnökök rámutattak, a bákói Ágas község adminisztrációs területén levő legelők helyzete sem jobb, van, amelyiket tudja használni a közbirtokosság, de nincsenek átadva, a helyzet elég felemás. Kérdésünkre, hogy mekkora területekről van szó, elmondták, közbirtokosságonként több mint száz hektárról lehet beszélni. „Még nagy területek vannak. Volt, hogy az ottani hivatalnál személycsere történt, és azt mondták, nincs semmiféle aktánk leadva ott. El kellett hát dönteni, hogy pereskedünk, hogy ekkor és ekkor leadtunk minden egyes dokumentumot, vagy húzzuk az időt, amiből nem biztos, hogy valamikor is lesz valami. A legnagyobb területünknek még a telekkönyvi kivonatát is eltüntették” – panaszkodott Sántha.
Lázár Elemér volt ebben az időszakban a delnei közbirtokosság elnöke, mint mondta, ők is hasonló problémákkal küszködtek. „A visszaszolgáltatással állandóan valami kiutat kerestek. Ösvényt kellett verjünk, és úgy sem tudtunk zöld ágra vergődni a megyén túli területekkel. A megyésítéssel Erdély területéből lefaragtak, ezt mindenki tudja. Teljes kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, addig járattak, amíg akartak ilyen vagy olyan okkal, és nem szolgáltatták vissza a területeinket. Delnének olyan tiszta nyilvántartása volt 1947-ig, annyira pontos térképekkel, telekkönyvi kivonatokkal mellékelve, és hiába vittük azokat, nem is ismerték a telekkönyvet. Ez volt a legszomorúbb.”
A volt közbirtokossági elnökök arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy még mindig nagy problémák vannak a területek visszaszolgáltatását illetően, és noha használják a területeket, de nincs a közbirtokosságok birtokába helyezve, nem rendelkeznek teljes mértékben a területek fölött. Hangsúlyozzák, noha szélmalomharcnak tűnik, nem szabad feladni, harcolni kell a területekért.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Recenzió - Látlelet az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó,  2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog

Elhalkul a magyar ima a Csángóföldön
Bár érezhető egyfajta nyitás, továbbra is ritkán, elszigetelten csendül fel a magyar ima, mise a moldvai csángó falvak egyházi eseményein. Intézményes párbeszéd hiányában a hívek nyomásgyakorlásán múlik a siker. „A legrosszabb azonban az, hogy eljutunk hamarosan oda, hogy nem kell a mise semmilyen nyelven, sem magyarul, sem románul” – jegyezte meg lapunknak Nyisztor Tinka, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének vallási felelőse.
Bár érezhető egyfajta nyitás, továbbra is ritka, elszigetelten fellelhető a magyar ima, mise a moldvai csángó falvak egyházi eseményein. Intézményes párbeszéd hiányában a hívek nyomásgyakorlásán múlik a siker.
Elsősorban temetéseken fordul elő, hogy magyar ima, beszéd, siratóének is elhangzik a moldvai csángó településeken tartott egyházi szertartásokon. Ilyenkor ugyanis a jászvásári római katolikus püspökséghez tartozó, román nyelven prédikáló papok többnyire eleget tesznek a gyászoló család kérésének, valamint az elhunyt utolsó óhajának.
Legutóbb Solomon Adriánnak, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége volt elnökének temetésén hangzott el magyar nyelvű köszöntő- és búcsúbeszéd, imádság és ének az amúgy román nyelvű szentmisén – számolt be a Krónikának Pogár László, a csángószövetség jelenlegi vezetője. Elmondta, a múlt szombaton Lujzikalagorban tartott gyászszertartáson a helyi plébános a szintén moldvai születésű Salamon József gyimesbükki római katolikus lelkész és a család kérésének tett eleget. „Nagyon meg voltam lepődve. Összességében ez így nagyon jól volt, mondták is sokan, hogy nem volt még ilyen Lujzikalagorban” – mesélte Pogár László.
Hozzátette, a több száz csángó, székelyföldi és magyarországi barát, ismerős mellett a gyászszertartáson magyarországi lelkész is részt vett. A csángószövetség elnökét különösen azért lepte meg a helyi plébános által tett engedmény, mert pár nappal korábban személyesen kereste meg a család azon kérésével, hogy a búcsúztatást az egyház által épített, több száz személy befogadására alkalmas teremben, úgynevezett oratóriumban tarthassák, és bár korábban volt rá példa, hogy ezt megengedte, most elutasító választ adott. „Nem látom az okát, miért nem engedélyezték” – mondta Pogár László, diszkriminálónak ítélve az elutasítást. Így a búcsúszertartást végül a családi háznál tartották, és a nagy tömeg miatt a gyászolók egy része az utcán állt.
Helyben kell megoldani
A szintén Bákó megyei, de a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyéhez tartozó Gyimesbükk lelkésze szerint korábban is volt rá példa, hogy magyar beszéd, ima hangzott el a moldvai magyar falvakban a román nyelvű mise előtt és után. Ez főleg temetéseken fordul elő, mesélte Salamon József, aki az elmúlt szombaton maga tolmácsolta a család kérését lelkésztársának. „Nincs nagy lelkesedés ez irányba, de megengedik” – fogalmazott a lujzikalagori születésű katolikus lelkész. Elismerte, hogy az egyedi példák nyomán történhetne egy intézményes, valódi nyitás, de ahhoz magasabb szinten kellene tárgyalni.
„A lelkipásztorok nagy nyomásnak vannak kitéve a politikai háttér miatt. Ahogy máshol sem örvendenek a magyarkérdésnek, itt sem. Ez elsősorban politikai kérdés. Ezen lehetne változtatni, de ebbe nőttünk bele. Ha látják is a gondokat, nem kompromittálja senki magát, így maradunk a román változatnál” – mondta Salamon József, aki a több évszázadra visszatekintő asszimilációs politikában látja a legnagyobb akadályt, és úgy véli, kisebbségi kérdésről lévén szó, Bukarestben lehetne engedményeket elérni.
Kifejtette, egyházi szinten nem várható nemzetközi döntés, a Vatikán nem avatkozik be ilyen ügyekbe. „A helyi problémákat helyben kellene megoldani” – fogalmazott a plébános, aki szerint nagyobb nyitás kellene a társadalom részéről, és az egyházi nyomásgyakorlás sem ártana. Erre főleg azért lenne szükség, mert a hívek részéről megvan az igény a magyar nyelvű szertartásra, de házigazdaként erre a helyi plébánosnak kell engedélyt adnia, ahogy Lujzikalagorban is történt. „A család is kérte, én is mondtam a lelkésznek, és most először történt meg, hogy nem zárkózott el” – mesélte Salamon József, aki szerint a ceremónia végén magyar szertartás is volt, melybe a helyiek is bekapcsolódtak, és az asszonyok régi moldvai nyelvjárásban magyar énekeket énekeltek.
Van egyfajta nyitás
Nyisztor Tinka, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének vallási felelőse szerint a magyar nyelvű misékre nincs általános szabály a Csángóföldön, csupán elszigetelt, egyedi esetek vannak. „Nincs arra szabály, hogy hol lehet misézni magyarul, és hol nem. Egyelőre az embereken múlik, ki mennyire ügyes vagy erőszakos” – fejtette ki a Krónikának a magyar misék engedélyezéséért fél évszázada küzdő, Magyarországról szülőfalujába, Pusztinába hazaköltözött néprajzkutató. Elmondta, általában beválik az az eljárás, miszerint ha megbeszélik a helyi plébánossal, lehet imádkozni magyarul. Pusztinában például a hívek nyomására négy éve imádkoznak magyarul a templomban péntekenként az asszonyok. Igaz, ezekről az alkalmakról az egyébként magyarul tudó helyi plébános távol marad.
Nyisztor Tinka emlékeztetett: Pusztinában valóságos társadalmi nyomást gyakoroltak a lelkészre, ezért néha misét is hallgatnak magyarul. „Pusztinában van rá példa, hogy a magyar oktatási programban részt vevő fiatalok kérnek magyar esketést, ami úgy zajlik, hogy a fiatalok leírják a szöveget előre, a pap pedig hallgat, és ők mondják” – vázolta a helyzetet. Egyes településeken ez elképzelhetetlen lenne, Külsőrekecsinben arra is volt példa, hogy nem engedték bérmálni azokat a gyerekeket, akik magyar órára járnak. De a magyar gyászszertartást sem engedélyezik mindenhol: elmondása szerint Szerbeken hiába kérték, hogy egy öregasszony utolsó kívánságaként magyarul is misézhessenek a temetésen.
„Elég erélyesen fel kell lépni. Néha azon is múlik, ki milyen hangnemben beszél a pappal” – utalt a különböző moldvai települések sajátos helyzetére a néprajzkutató. Elmondta, lehet nyomást gyakorolni az egyházra, de napirenden kell tartani a témát. Pusztinában ennek sokéves múltja van, a diszkriminációellenes tanácsnál is feljelentették a jászvásári katolikus püspökséget, amely elmarasztalta azt, de a precedensértékű döntés nem segített az ügynek.
A Vatikánba is elment
Nyisztor Tinka az elmúlt huszonöt évben számos módon próbálta kiharcolni a magyar misék engedélyezését. „Nyolc évig hetente tartottam a kapcsolatot a bukaresti nunciatúrával, és a nuncius segített” – mesélte. 2006-ban a Vatikánban is járt a magyar misék engedélyezése ügyében. „Ott úgy tettek, mintha nem is értenék, miért nem hallgathatunk misét magyarul. Azzal az ígérettel jöttünk haza, hogy olyan papokat küldenek misézni Pusztinába, akik tudnak magyarul. Azóta is ugyanaz a plébánosunk, és azóta sem miséznek magyarul” – számolt be Nyisztor Tinka.
A magyarországi római katolikus egyház segítségét is kérte, ahol elmondása szerint azt a választ kapta: gesztusokról van szó. „Budapesten már hat esztendeje miséznek románul a csángóknak – és itt senki nem kérte. Ez egy gesztus. Moldvában 25 esztendeje kérjük, a Vatikánt is megjártuk, de nekünk semmilyen gesztust nem tesz senki” – fogalmazott a csángószövetség vallási felelőse, aki szerint már az is pozitívum, hogy 2009 óta egyáltalán van párbeszéd Budapest és Jászvásár között. Azt is fontolgatta, hogy a hágai Emberi Jogok Európai Bíróságához folyamodik, de ahhoz intézményes segítségre lenne szükség, holott, mint fogalmazott, jelenleg a magyar misék terén inkább „kamikaze-akciókról” beszélhetünk.
Körvonalazódó megoldás?
„A jászvásári román nyelvű teológiát a 18. század végén hozták létre, azóta csak román papokat képeznek. Ezzel jó száz esztendőre megpecsételték a sorsunkat, és most már majdnem célt értek, vannak falvak, ahol senki nem tud magyarul. Így persze elérik, hogy nem is kell használni a magyar nyelvet. De ami a legrosszabb, eljutunk hamarosan oda, hogy nem kell a mise semmilyen nyelven, se magyarul, se románul” – utalt a szekularizációs folyamatokra a néprajzkutató, aki magyarul is tudó papok kihelyezésében látja a megoldást. „Ez nem pénzkérdés, kell egy pap, aki tud beszélni magyarul” – jelentette ki Nyisztor Tinka.
Rámutatott, Moldvában, illetve Magyarországon is sok moldvai lelkész van, aki misézik magyarul, szerinte rajtuk is múlik a csángóföldi magyar misék sorsa. „Azt lehet érezni, hogy van egyfajta nyitás, viszont jelenleg még nincs pap, aki tudna magyarul misét celebrálni, és aki tud, nem helyezik oda, ahol igény lenne rá” – vázolta a helyzetet. Mint mondta, jelenleg egyetlen pap van Moldvában, aki tud misézni magyarul: Măriuţ Félix Forrófalván, aki püspöki ígéret szerint akár Pusztinába is átmehetne magyar misét tartani.
Nyisztor Tinka úgy véli, az is előrelépésnek számít, hogy a korábbi magyarellenes egyetemi tanárok, papok már nem tanítanak a jászvásári papképzőben, ahol nemrég Márton Áron püspökről hangzott el előadás, és a diakónusszentelésen megengedték, hogy magyarul gyónjon, ami a korábbi állapotokhoz képest sikernek minősül. „Ez egy gyenge sikertörténet, ennek még nem tudok örvendeni. Már tudomásul vettem, hogy ez van. És azt is tudomásul vettem, hogy a Vatikán is tud a helyzetről, mindenki tisztában van vele, de nem tesznek érte semmit” – összegzett a csángószövetség vallási felelőse.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Beszterce kiváló házigazda volt
Véget ért a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny
Beszterce, az Andrei Mureşanu Főgimnázium volt a helyszíne április 20–23. között a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny döntő szakaszának. A versenyen 17 megyéből 143 diák vett részt.
Tizenegy esztendő után április 20-án ismét abban a megtiszteltetésben részesülhetett az észak-erdélyi város, hogy ő láthatta vendégül a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny országos szakaszát. Tizenhat megyéből (Arad, Bákó, Beszterce-Naszód, Bihar, Brassó, Fehér, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Máramaros, Maros, Szatmár, Szeben, Szilágy és Temes), valamint Bukarestből 143 diák mérte össze tudását, ismerkedett meg Beszterce vidékének szépségeivel, tett szert új barátságokra, ismeretekre, és örvendett együtt az elért sikereknek.
A rendezvényen jelen volt Király András oktatásügyi államtitkár, dr. Nagy Éva, a kisebbségügyi államtitkárság kabinetvezetője, dr. Fazakas Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsésztudományi Kara Magyar Nyelv és Általános Nyelvészeti Tanszékének tanára, a versenybizottság elnöke, továbbá Décsei Atilla-Lehel, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei elnöke.
A pénteki versenyzés után a diákok és a kísérő tanárok Besztercével ismerkedtek az Andrei Mureşanu Főgimnázium diákjainak vezetésével, ezután dr. Fazakas Emese előadást hallgatták meg. Másnap kirándulás következett Beszterce–Harina–Árokalja–Cegőtelke–Bethlen útvonalon. Harinán megcsodálhatták a román stílusban épült templomot, Árokalján a Bethlen grófok csodálatos hagymakupolás kastélyát, Cegőtelkén a cserhalmi ütközet színhelyén állított emlékműnél hajtottak fejet magyar lovagkirályunk, Szent László tettei előtt, majd Vörösmarty Mihály mellszobrát koszorúzták meg. A következő állomás a bethleni lovarda volt, majd az 1333-ban épült somkeréki templom látogatásával végződött Beszterce vidékének gyors, ám tartalmas megismerése.
Vasárnap az esemény a díjkiosztóval végződött. Díjakat és dicséreteket adott a Nemzeti Oktatási Minisztérium minden évfolyam legjobb diákjainak. Ugyanakkor Beszterce város polgármesteri hivatala, az országos RMDSZ és az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete, a Communitas Alapítvány, a Datura Egyesület, a Bocskai Alapítvány, a Pro Zselyk Alapítvány, a Beszterce Művelődési Alapítvány, a bukaresti RMDSZ Nőszövetsége és Benedek Zakariás RMDSZ-es képviselő Szórvány különdíjat adott Szeben, Fehér és Beszterce-Naszód megye legjobb versenyzőinek.
A díjazottak részletes listája a http://mikes.cnam.ro honlapon található meg.
A díjkiosztás után Beszterce városa átadta a stafétát jelző zászlót Fehér megye küldöttének. 2018-ban ugyanis a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium ad otthont a Mikes Kelemen tantárgyverseny országos szakaszának.
Az eseményt támogatta Beszterce polgármestri hivatala, a Communitas Alapítvány, a besztercei Datura Egyesület, a Bocskai Alapítvány, a Pro Zselyk Alapítvány, a besztercei Madisz, a Besztercei Kulturális Egyesület, a Teraplast, a Romfulda, a Transilvania Print, a Metropolis Szálloda, a Mr. Stone, a Chiuloasa, a Fishermans és a Kriterion Kiadó.
Ezeken kívül számos megyei pedagógus és magánszemély hozzájárulása segítette a rendezvény zökkenőmentes megtervezését és lebonyolítását. Külön köszönet jár minden támogatónak.
Deák Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)

Árvízriadó kilenc megyében
Sárga árvízriadót bocsátottak ki a hidrológusok kilenc megyére: Hargita, Kovászna, Brassó, Szeben, Máramaros, Beszterce-Naszód, Suceava, Neamţ és Bákó megye érintett. Péntek 10 óráig Máramaros megyében a Visó és az Iza, Beszterce-Naszód megyében a Nagy-Szamos vízgyűjtőjére érvényes a riasztás. Csütörtök 16 órától szombat 20 óráig az Olt, a Suceava, a Moldova, a Beszterce és mellékfolyóik esetében várható a vízszint megemelkedése. Kovászna, Hargita és Suceava megyében a kisebb folyókon is érvényes a riasztás.
AGERPRES; Népújság (Marosvásárhely)

Tíz megyében árasztott el lakásokat a víz
A Katasztrófavédelmi Főfelügyelőség (IGSU) csütörtök reggel arról tájékoztatott, hogy az elmúlt 24 óra leforgása alatt több mint száz tűzoltó dolgozott azon, hogy eltávolítsa a vizet lakásokból, pincékből és udvarokból. összesen tíz megye érintett. „Országos viszonylatban tíz megyében – Bákó, Krassó-Szörény, Kolozs, Dolj, Gorj, Hunyad, Neamț, Prahova, Szilágy, valamint Temes – okozott károkat az időjárás. Közös erővel a tűzoltók öt lakásból, 92 pincéből és 93 elárasztott udvarról távolították el a vizet, és tisztították meg a kisebb átkelők környékét. Az eső a legnagyobb kárt Kolozs megyében – többek között Gyalun és Marótlakán – okozta, ahol több mint nyolcvan pincét árasztott el a víz. Temes megyében eközben egy lakásból, 15 alagsorból és 4 udvarból kellett eltávolítani a vizet” – áll a katasztrófavédelem közleményében. Ami a villanyárammal való ellátást illeti, Dolj, Mehedinți és Vâlcea megyéből jeleztek gondokat, a műszaki csapatok a helyszínen vannak, hogy orvosolják a felmerült problémákat. Nyugati Jelen (Arad)

Ezerszázan ropták a táncot (XII. Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Tánctalálkozó)
Szombaton verőfényes napsütésben tizenkettedik alkalommal tartották meg a Kézdiszentlélek fölötti szent hegyen a XII. Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Tánctalálkozót a Kovászna Megyei Művelődési Központ, Kovászna Megye Tanácsa és Kézdiszentlélek Polgármesteri Hivatala közös szervezésében. A találkozó célja lehetőséget teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a megmutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, hogy megélhessék a magyar néptáncörökség gazdagságát és sokszínűségét.
Nyolc megyéből 39 gyermek- és ifjúsági tánccsoport több mint ezerszáz – Kovászna, Hargita, Maros, Fehér, Brassó, Szeben, Kolozs és Bákó megyei – gyermek és ifjú táncos érkezett a Perkő hegyére, és ropta a táncot egész nap a kőszínpadon, három csoport objektív okok miatt nem tudott részt venni. A legtöbb táncossal, húsz csoporttal Háromszék képviseltette magát. A Bertis cég munkatársai – Tribel Sándor szakavatott irányításával – ezúttal sem kis feladatra vállalkoztak, amikor ennyi éhes szájnak egy 650 literes üstben ízletes sertéshúsos babgulyást készítettek, amelyet a jó szervezésnek köszönhetően rövid idő alatt fel is szolgáltak. A néptánctalálkozó a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Ludas Matyi című mesejátékával kezdődött, majd a tánccsoportok bemutatkozása következett. A huszárok megérkezése után házigazdaként Balogh Tibor, Kézdiszentlélek polgármestere köszöntője hangzott el, majd a perkői néptáncseregszemlét Pál Ferenc kézdiszentléleki római katolikus plébénos áldotta meg. Délután folytatódott a gyermek- és ifjúsági tánccsoportok fellépése, este pedig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes bemutatta Táncoljatok című műsorát. Az előadás során gyimesi, nyárádmagyarósi, gyergyói, szentbenedeki, szatmári, mérai, buzai és vajdaszentiványi táncokat lát­hattak a nézők. 20 órától tábortűz melletti táncház zárta az egész napos programot, ugyanakkor Füzesi Albert és Ivácson László táncpedagógusok közreműködésével az együttesek vezetői értékelték a bemutatott műsorokat. A nap folyamán a nyeregben kézművesvásár, népi játékok és kézműves-foglalkozások zajlottak, a tevékenységeket a Guzsalyas Alapítvány és a Bodvaj Egyesület munkatársai, valamint Péter Kinga és Gáspár Hanna vezette. A résztvevők egészségügyi ellátását a megyei Vöröskereszt és a Salvatore Egyesület önkéntesei biztosították.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hivatástudat hatványai
– Annyi mesét tudok, hogy három nap es kéne, amíg összeszámlálnám. – Tudok eleget, de nincs kinek mondjam – jegyezték meg azok a moldvai csángó idős asszonyok, akik a Bákó megyei Lujzikalagorban gyűltek össze nemrég egy mesemondó rendezvényen.
A külsőrekecsini és klézsei öregek tömör mondataiból sok mindenre lehet következtetni a csángók helyzetét, szellemi örökségének gazdagságát illetően. Az pedig felkiáltójelnek tekinthető és bizonyos, hogy keményen meg kell küzdeni a keleti végeken évszázadok alatt felhalmozódott különleges szellemi kincsek megőrzéséért.
Romániában régiónként és helyzetenként más-más módszerekkel és léptékben kell viaskodni az anyanyelv és a magyar identitás megmaradásáért a szórvány- és tömbmagyar vidékeken. Megszokottá és mindennapossá vált a helységnévtáblákért, magyar feliratokért, a hivatalokban való nyelvhasználatért, a veszélybe került iskolákért számos fronton folyó, sokszor szélmalomharcnak tűnő küzdelem.
Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a végekről, a Kárpátok keleti oldalán élő moldvai magyarokról, akiknek élettere fokozottan szórványnak számít, így nehezebb és körülményesebb is magyarul tanítani az ottani gyerekeket, azok leszármazottait, akik évszázadokon keresztül megőrizték vallásukat, anyanyelvüket a román tengerben, akiknek szókincse a legrégebbi magyar dialektus szavait őrizte és őrzi.
Hatványozottan nagy kihívás egy pedagógus, különösen egy kezdő pedagógus számára, hogy Moldvába menjen tanítani; a régió különben sem tartozik Románia legfejlettebb vidékei közé. Óriási elhivatottság kell már ahhoz is, hogy manapság valaki az átlagos romániai pedagógusi pályán induljon el (és maradjon is meg) hittel, lelkesedéssel. Hát még hogy Moldvában segítse anyanyelvük megőrzésében azokat, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy ha már otthon magyarul szólnak egymáshoz, gyermekük az iskolában is intenzíven ismerkedjék a nyelvvel.
Ugyanakkor többszörösen nehéznek tűnik ez a küzdelem, hiszen ahogy a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Program vezetői is elmondják, nem ritkán ütközik akadályba a magyar nyelv oktatása, a hatóságok fenntartásokkal kezelik, félreértik a szándékot. Az, aki a számos tekintetben előnytelen helyzetben nemcsak pedagógusként, de a békebeli idők tanítói szerepét magára öltve közösségszervezőként is munkálkodik, egészen biztosan nem az anyagi juttatásért teszi. Ezeknek a pedagógusoknak valószínűleg a pénznél többet jelent, hogy a jövőben legyen, akinek magyar mesét és misét lehessen mondani Moldvában.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Moldvai magyar oktatási program: stabilizálódik a csángóföldi pedagógusok köre
Szakképzett pedagógusok jelentkezését várják Csángóföldre, ahol az év végi fluktuáció ellenére stabilizálódni látszik az oktatók köre. A magyar oktatási programot működtető RMPSZ elsősorban a helyi hagyományőrzőkre és fiatalokra épít.
Egyre inkább stabilizálódni látszik a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programban részt vevő pedagógusok köre, mondta el a Krónikának Márton Attila, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által felügyelt program koordinátora. A magyar kormány támogatásával megvalósuló program működtetői a helyi hagyományőrzők mellett a továbbtanuló csángó fiatalokat is igyekeznek bevonni a munkába.
Jelenleg 29 Bákó megyei csángó magyar közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána esetében korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre.
A legtöbb településen régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, de tanév végén még mindig észlelhető a fluktuáció, így idén is új tanerők jelentkezését várják, mondta Márton Attila. Nyolc pedagógus lép ki a programból és a belső mozgás eredményeként a 2017-2018-as tanévtől tíz új tanerőre van szükség. A program korábbi éveiben ennél jelentősebb volt a fluktuáció, míg kezdetben kevesebb pedagógus volt, volt rá példa, hogy azok fele évente kicserélődött, mesélte a programkoordinátor. Most a 47 kollégából tíz cserélődik, ami egynegyede az oktatóállománynak, ez jó arány, mondhatnánk: stabilizálódott az oktatói kar” – fogalmazott Márton Attila, aki szerint sok munkatársuk „megtalálta a számítását” Csángóföldön.
Elsősorban szakképzetteket várnak
Kifejtette, a felszabadult állásokra jelenleg 14 jelentkező van, de július 23-áig még be lehet nyújtani a dossziékat. Bár nagy konkurencia nem szokott lenni, az RMPSZ a korábbi évekhez hasonlóan várólistát készít, arra az esetre, ha tanév közben van szükség új pedagógusra. Elsősorban szakképzettek, tanítóképzőt, tanítóképző főiskolát vagy az egyetemen magyar szakot végzettek jelentkezését várják, de a programfelelős szerint az, hogy valaki megállja-e a helyét Csángóföldön, nem csak a képzettségtől függ.
„Rajtuk is múlik, hogy mennyire érzik magukat képesnek a váltásra, hogy a csángóföldi magyar oktatásban közösségszervezőként dolgozzanak” – jelentette ki. Nem a bérezés a döntő szempont abban, hogy valaki ebbe a kevésbé népszerű régióba dolgozzék, az anyagi juttatáshoz kíváncsiság, tenni akarás kell párosuljon. Csak azért, amit mi fizetésként tudunk ajánlani, még nem fog valaki itt dolgozni” – fogalmazott az oktatási szakember, hozzátéve, a jobb anyagi lehetőségek ellenére a program még mindig nem annyira vonzó a szakképzett pedagógusok körében, mint szeretnék.
Megkapják munkájuk jutalmát
A programra jobb fizetési rendszer jellemző, mint általában a hazai oktatásra, működtetői ezzel próbálják ellensúlyozni az olykor sanyarú moldvai életkörülményeket. A tanügyben bekövetkezett fizetésemeléseket is nyomon követik, de emellett megkülönböztetett módon bérezik azokat, akik tanítóképzőt vagy magyar egyetemet végeztek. A hazai gyakorlattól eltérően a magyar nyelvet oktatók minden munkanap után étkezési jegyet is kapnak, és havi 700 lejes pluszjuttatásban részesülnek, amiből lakhatási költségeiket törlesztik. Utóbbi összeget is a magyar állam állja, csakúgy, mint a bérek jórészét. Igazából a magyar kormány tartja fenn a teljes Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot, és a támogatásnak több, mint 99 százalékát fizetésekre költik. Nekünk az a fontos, hogy a pályázati pénzből elsősorban az oktatók kapják meg munkájuk jutalmát” – magyarázta Márton Attila.
Kifejtette, bár a hivatalos iskolai oktatás beindítását épp amiatt tartották fontosnak, hogy a költségek egy részét át tudják ruházni a román államra, az oktatók zömét továbbra is a magyar állam fizeti. Ugyanis a magyar nyelv oktatásából nem jön ki mindenhol a teljes katedra, egy-egy faluban pár óra van kiírva, amit a román állam ki is fizet. De négy-hat óráért senki nem fog elmenni Moldvába” – mutatott rá Márton Attila. Ezért az RMPSZ ezeket az oktatókat is nyolcórás munkaszerződéssel foglalkoztatja, és azok mögül sem hátrál ki, akik teljes katedrával bírnak. „A pedagógusszövetség részfizetéssel, négyórás munkaszerződéssel őket is foglalkoztatja, hiszen a munkánk nemcsak abból áll, hogy bemegyünk az iskolába és megtartjuk a magyarórát: délutáni foglalkozások, hétvégi programok is vannak, ami munkamennyiségben legalább ugyanannyit jelent” – jelentette ki a pedagógus. Ösztöndíjprogram a bekapcsolódó fiataloknak
Kifejtette, a stabilitás elérése, megőrzése érdekében arra törekedtek, hogy főleg helyi oktatókat, hagyományőrzőket foglalkoztassanak, és azokat a végzős egyetemistákat is megszólítják, akit moldvai magyarként Csíkszeredában, Kolozsváron tanultak tovább.
Elhalkul a magyar ima a Csángóföldön
Bár érezhető egyfajta nyitás, továbbra is ritkán, elszigetelten csendül fel a magyar ima, mise a moldvai csángó falvak egyházi eseményein. Intézményes párbeszéd hiányában a hívek nyomásgyakorlásán múlik a siker, csakhogy ők is egyre kevesebben vannak.
„Amennyire lehet, elsősorban velük dolgozunk” – magyarázta a koordinátor, hozzátéve, hogy ösztöndíjprogramot is indítottak a munkájukhoz kapcsolódni szándékozó fiatalok számára. Amennyiben a székelyudvarhelyi tanítóképzőben képezik magukat, az RMPSZ felvállalja ennek költségeit és hosszú távú szerződést köt velük. „Három évre fizetjük a főiskolát, ezután három évet le kell dolgozni, tehát hatéves munkaszerződést kötünk, ami szintén segít abban, hogy stabilizáljuk a tanerő fluktuációját. Így pillanatnyilag a kollégáknak a kétharmada vagy helyi, vagy régióbeli” – magyarázta Márton Attila. Hozzátette, leginkább a magyarországi jelentkezők esetében szűkült le az alkalmazási lehetőség, ugyanis őket csak az iskolán kívüli oktatási formában tudják dolgoztatni, és már csupán négy ilyen település van. Bár jelenleg is vannak anyaországi pedagógusaik, akik jól alkalmazkodtak a moldvai életkörülményekhez, alkalmazásukat elsősorban az a kitétel nehezíti meg, hogy kommunikációs szinten kell beszélni az állam nyelvét. „A román igazgatónak, kollégáknak el kell mondani, miért vagyunk itt, miért dolgozunk, mit szeretnénk. Azt, hogy ebben nincs nacionalizmus, ahogy ők általában félre szokták érteni. Kell egy alapvető román nyelvtudás, ami nélkül nem működik a kommunikáció a hivatalos szervekkel és ez sok félreértésre adhat okot” – indokolta a román nyelv ismeretének szükségességét Márton Attila.
„Nem mondhatom, hogy kitárt karokkal várnak minket szeptembertől minden iskolában” – jelentette ki a programfelelős azon kérdésünkre, hogy a kezdeti évekhez hasonlóan tapasztalnak-e még akadályoztatást a hatóságok részéről. Kifejtette, ezért is fontos, hogy az iskolákban olyan oktatóik legyenek, akik el tudják mondani a hatóságoknak: miért fontos, hogy a moldvai magyarok megőrizzék hagyományaikat.
„Hogyha már otthon beszélik a magyar nyelv régi dialektusát, ragaszkodnak ahhoz, hogy az az iskolában is megjelenjen. Ez jó hatással van a gyerekekre, helyükre kerülnek a dolgok, románul is, magyarul is szépen, elkülönítve tudnak beszélni. Nagyon sok román kolléga is látja ennek az előnyét” – érvelt az oktatási szakember. Rámutatott, a gondok a hatóságok fenntartásaiból, a meg nem értésből, félreértésből fakadnak. „Vagy azért jelentkeznek, mert korábban mi ezt nem tudtuk megfelelőképpen tolmácsolni, bemutatni” – tette hozzá a moldvai csángó magyar oktatási program koordinátora.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Lassítanák a nyelvváltást: kiterjesztenék a csángó oktatást
A kisgyerekeket is bevonná moldvai oktatási programjába a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, hogy a lurkók még a szótárrobbanás előtt, első nyelvként sajátíthassák el a magyart. A csángóföldi pedagógusok szerint a program szélesebb alapokra helyezése lassíthatná a nyelvváltás folyamatát.
Óvodáskorú, sőt annál kisebb gyerekekre is kiterjesztené a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A kisebbek számára idén kísérleti jelleggel három Bákó megyei településen beindított iskolán kívüli foglalkozásokat a 2017/2018-as tanévtől újabb helységekre terjesztenék ki, így érve el, hogy a kicsik még a szótárrobbanás előtti időszakban (1,5-2 éves korban, amikor a gyerek szókincse nagyon hirtelen megnövekszik) találkozzanak, ismerkedjenek a magyar nyelvvel – mondta el a Krónika kérdésére Márton Attila programfelelős.
A magyar kormány támogatásával fenntartott csángóföldi oktatási program koordinátora elmondta, jelenleg 29 Bákó megyei közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán az oneşti-i útvonalon, Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána településen korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre.
Márton Attila kifejtette, a legtöbb településen már régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, így a jövőben az a céljuk, hogy elmozduljanak az óvodáskorú, vagy ennél is kisebb gyerekek irányába.
„Ez lenne igazából a jó alaphelyzet, akkor a gyerekek már egy egészséges kétnyelvű környezetben kezdenének el beszélni” – indokolta a döntést a programfelelős, elmondva, hogy a tervek szerint oktatóik napi két-három órát foglalkoznának a másfél évesnél idősebb, de még nem iskoláskorú gyerekekkel. „Az lenne az ideális, ha még a szótárrobbanás előtt naponta olyan környezetben tartózkodnának, ahol magyarul beszélnek velük: így a magyar nem lenne egy utólagos, felvett második nyelv számukra” – indokolta az új célkitűzést Márton Attila.
Elmondta, a kisebb gyerekek oktatási programba való bevonására már a júniusban befejeződött 2016/2017-es tanévben is kísérletet tettek, Magyarfaluban, Pusztinán és Lészpeden foglalkoztak kisgyerekekkel is oktatóik, és a következő tanévben újabb helységekben vezetnék be az újítást. „Reméljük, hogy jövőre több oktatási helyszín lesz, ahol az oktatónak lesz ideje és energiája, hogy a kisebb gyerekekre is figyeljen” – jelentette ki Márton Attila, aki szerint az apróságokkal iskolán kívüli tevékenységek keretében foglalkoznának a pedagógusok.
Folyamatos a nyelvváltás
A kezdeményezést, hogy minél fiatalabb korban kezdjék el a magyar nyelv oktatását a Csángóföldön, Petres László is hasznosnak tartja, aki nyolcadik éve tanítja magyarra a csángó gyerekeket Lujzikalagorban. Minél kisebb korban kezdenek el magyarórára járni a gyerekek, annál inkább kötődni fognak ehhez a későbbiekben, mondta a pedagógus, de az esetleges buktatókra is felhívta a figyelmet.
Kifejtette, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) alkalmazottjaként maga is foglalkozik óvodáskorúakkal, négy-ötéves tanítványai maguktól, többnyire nagyobb testvéreikkel kezdtek el magyarórára járni. „Az elsők között voltam a programban, aki óvodáskorú gyerekeket is befogadott, de nincs lehetőség arra, hogy összeszedjem őket és csak velük foglalkozzak” – magyarázta.
A nyelvváltás folyamata – amikor a magyar helyett románul kezdenek beszélni, vagy párhuzamosan használják mindkét nyelvet a csángók – mindenik faluban megfigyelhető, egyes helyeken előrehaladott, máshol kevésbé előrehaladott formában. Nagy eltérések lehetnek a települések között, van, ahol jó a nyelvállapot, nemcsak az idősek ismerik és beszélik anyanyelvi szinten a magyart, hanem a 20-30 évesek is használják, mondta Petres Lészpedet, Pusztinát, Klézsét, Külsőrekecsint, Dumbravént, Magyarfalut, Lábnyikot említve példaként. „És vannak falvak, ahol a fiatal korosztály ért, de már nem nagyon beszél, és olyanok is, ahol annyira kevéssé tudnak már magyarul, hogy nem vállalják fel, még szüleik, rokonságuk előtt sem” – magyarázta Petres László.
Elveszőben az organikus csángó világ
Lujzikalagor például öntudatos, nagy hagyományokkal rendelkező település, ahol a 90-es évek elején történt a nyelvváltás, amikor az óvodába, iskolába járó gyerekek már második nyelvként hozták otthonról a magyart. „A jó nyelvállapotú falvak többségében most zajlik ez a folyamat, és ha az oktatási programnak lenne egy szélesebb alapja, ki tudna teljesedni egy napközi- és óvoda programban, az sokat segítene abban, hogy ha nem is áll meg, legalább lelassuljon” – magyarázta a csángóföldi pedagógus.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Aki magyar volt, az mind büszke lehetett
Hazajött Kanadából a Gyerekfili, Haáz Sándor tanár urat kifaggattuk a nagy turné részleteiről.
Tizenkét napos turné alatt hódította meg Kanadát a szentegyházi Gyermekfilharmónia 127 tagja. A 35 éves együttes képviselte a magyarságot Kanada 150. születésnapján Torontóban. Hosszas előkészületek után 13 felnőtt kísérővel indultak útnak angol és francia dalokkal a tarsolyukban, és lelket öntöttek a világ másik felére vándorolt honfitársainkba.
Most jutott el először a Fili a tengeren túlra. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?
Úgy, hogy a nagyon sikeres brüsszeli filmünk megjárta Kanadát. Farkas Antal készített a 2011-es turnéról egy egyórás anyagot, annyira friss és szemléletes, nagyon jól sikerült film volt, hogy a magyarországi televízió is többször leadta. Farkas Antal barátja, Maros Zoltán pedig tévésként betette a kanadai szórásba is, elkészült egy rövidített változat angol felirattal, óriási érdeklődésnek örvendett a kanadai magyarság körében. Tehát Kanadában így jelent meg a Fili, virtuális úton.
Aztán később a Kanadai Magyarokért Egyesület vezetője, Takács Kati néni három és fél évvel ezelőtt ide látogatott, felvette velünk a kapcsolatot és meghívott. Sokszor jött még, rengeteget levelezett, sokszor próbált rábeszélni. Számunkra akkor a kanadai utazáselképzelhetetlennek tűnt.
Azt gondoltam, hogy nem a mi vadászterületünk Kanada, túl messze van, nem a mi kultúránk. Abban az időben, mikor Kati néni elkezdte ezt a dolgot, még nem volt direkt repülőjárat se, vízumköteles volt Kanada, aztán az idők folyamán ezek mind megoldódtak, a gyerekek szülei magyar állampolgárságot kaptak, lett minden gyermeknek magyar útlevele, és ezáltal a romániai vízumkötelezettségünk megszűnt. Közben beindították a Budapest-Toronto járatot, s ezek mind olyan érvek voltak, amik az egésznek a megvalósíthatóságát mutatták.
Kati néni tavaly augusztusban váratlanul küldött egy repülőjegyet, hirtelen elhatározással oda utaztam. Aztán kiderült, hogy Kanada nem is annyira veszélyes, meg nagyon nagy létszámú magyarság van ott, és tulajdonképpen pont úgy ki vannak éhezve a magyar szóra, vagy a Fili sugárzására, mint itt, a Kárpát-medencei magyarság.
Megismerkedtem az ottani magyar szervezetek vezetőivel, mindenki úgy látta, hogy ez egy jó ötlet, és érdemes megvalósítani. Tehát énbizakodva jöttem haza, bár nem volt még meg a szükséges pénz rá. Takács Kati néni sok pályázatot adott be, és biztatott azzal, hogy a pályázatai nyerni fognak, mi csak készülődjünk. Mi ezt elhittük neki, és nekiálltunk készülődni.
Hogyan zajlott a felkészülés?
A készülődésünk sok rétegű volt. Első feladat a gyermekek kiválasztása volt: tudjon énekelni, legyen egészséges, legyen jó tanuló, ne legyenek hiányzásai, megbízható legyen, szófogadó.
Mint később kiderült, jó, hogy válogattunk, mert eléggé kemény és húzós turné lett ebből, olyan értelemben, hogy minden nap utaztunk és minden nap máshol volt a szállás, a koncert, zsúfolt program, zsúfolt városokban. Nagy volt a felelősség, és nem szabadott a gyermekek ebből a körből kiessenek.
Úgy határoztuk el a tavaly nyár végén, hogy pontokat kell szerezni.Aki 40 pontot összegyűjt, az mehet Kanadába. Meg volt adva, hogy milyen aktivitásából hány pont származhat, s akkor megindult egyfajta verseny a gyerekek között a pontszerzésre.
Veszíteni is lehetett pontot?
Igen. Például, aki nem jött el csemetét ültetni tavasszal, az öt pontot veszített. De aki eljött, az egy pontot nyert, plusz ahány embert hozott magával, annyiszor még egy pontot.
A szólóénekesek, népdalvetélkedők nyertesei vagy résztvevői, zenekari szólamvezetők viszont indulásból 10, esetenként 20 ponttal rendelkeztek.
Végülis honnan került pénz?
Kati néni végig azt hirdette, hogy nyertek a pályázatai. Végül nyertek is, de nem annyit, amennyit ő tervezett.
Amikor januárban ez kiderült, akkor hirtelen elkezdtem én is gondolkodni, jelentős önerő bevonását terveztük, de világos volt az is, hogy ezt a hatalmas adag pénzt a szülőktől nem lehet összeszedni. Az alapítványunk költségvetésének a százszorosa ez, nem lehet csak úgy előrántani.
Végül tavaszra teljesen lemondtam az utazás gondolatáról. Persze ezt a gyermekeknek nem hirdettem ki, ők versenyeztek tovább másfél hónapot, mire váratlan csoda történt: a Magyar Külügyminisztérium felvállalta a kanadai turnénk költségeit. Jelentős pénzösszeg kiutalásával nemcsak a repülőjegyeink árát, hanem a Kanadában tartózkodásunk idejére szállásaink és étkezéseink javarészét is felvállata. Szintén kormánypénzből biztosítottak számunkra három nagy autóbuszt, amellyel két hét alatt több, mint 3.000 km-t utaztunk.
Az Ottawai Magyar Nagykövetség kapott felkérést a szervezésre. Ódor Bálint nagykövet úr és a Torontói Konzulátus munkatársai sikeresen fogták össze a különböző magyar szervezeteket, biztos kézzel irányították az előkészületeket. Emelett a Magyar Diaszpóra Tanács lobbija is meghatározó volt a szervezésben.
Mindenképpen nagyon munkás dolog volt, a kísérők is tűkön ültek, hogy ebből vajon mi lesz. De az ottlétünk alatt meg lehetett győződni, hogy Kanada egy biztonságos, nyugodt, fegyelmezett és gazdag ország. Nem igazán volt, amitől félni.
Hogy készültek a nyelvi akadályokra? Tanultak angol és francia dalokat is.
Más népek dalait mindig is tanulta és feldolgozta a Fili, mostanra már egy bőséges repertoárunk van. A sárga Filharmónia Kottatárban finn, francia, svájci, osztrák, török, lengyel, román énekek vannak. A Gyerekfili egy olyan együttes, amelyik Erdélyt képviseli, és Erdély több nemzetiségű, többnyelvű, nagyon érdekes hely. Olyan, mint Kanada, csak kicsiben.
A lényeg az, hogy a gyermekek pontrendszerébe az is beletartozott, hogy hogyan tudják megtanulni az idegen nyelvű énekeket. Volt öt angol és két francia dalunk. Rengeteget biflázom velük, a szájukba rágom, órákat kínlódunk azzal, hogy mondjuk a szöveget, addig, amíg a végén megy. De volt, akinek így sem sikerült megtanulni.
Viszont meglepetésemre van 40-50 gyermek, aki folyékonyan beszélt angolul Kanadában, el voltam bűvölve. Jobban beszéltek angolul, mint románul. Az Y generációnak az interneten nevelkedve az angol nyelv kézenfekvő, és ezt nagy élvezettel gyakorolták Kanadában. Nyelvi bajaim inkább nekem voltak, mint nekik.
A kanadai magyarok továbbadják a nyelvet a leszármazottaiknak?
Az a helyzet, hogy a nyelvi asszimiláció Kanadában nagyon erős. Sokkal erősebb, mint Romániában, vagy Európa-szerte akárhol. Kanada jóléti ország, a jólétet pedig munkával lehet megteremteni, a munkát többnyire angol környezetben, angol nyelven végzik. Kivéve Quebec tartományt, ahol francia a többség.
A nyelvi asszimiláció a magyarokat megtörte, beolvasztotta. Az elsőgenerációs magyarok, akik jól beszélik az anyanyelvüket. A másodgenerációsok törték, a harmadgenerációsok nem is beszéltek magyarul. Tehát egy 56-os menekültnek az unokája alig néhány szót tud magyarul általában. Nagyon kevés a kivétel.
Akik pedig most mentek ki, a kétezres években, még teljesen urai a nyelvnek. Ők képezik a diaszpórának a magyar kulturális életét. Érezzük, hogy ők is a nyelvi beolvadás áldozatai lesznek.
Milyen a kanadai világ?
Először nagyon látványos, nagyon megható, hogy olyan tisztaság van, olyan üde és gondozott, igényesen kivitelezett minden. Első látásra ez tűnik az ember szemébe. Most másodszorra, már zavart a pazarlás, a felelőtlen, "egyszerhasználatos" szemetelés. Vajon mi lesz a rengeteg hulladékkal? Zavart az indokolatlan, mértéktelen légkondi-használat, ami néhányunknak egészségét tönkretette minden óvintézkedésünk ellenére is.
Nagyon érdekes csúcstechnológiai megoldások vannak a kényelem érdekében, remekül működik minden. Ami zavaró volt, hogy nincs tömegközlekedés, ami van, az is nagyon drága. Viszont nagyon olcsó a benzin, abszolút könnyedén lehet autót bérelni. És így a személygépkocsi a fő közlekedési eszköz. Még a biciklinek sincs akkora keletje, mint itthon. Autózik mindenki, az utak szélesek, az autók nagyok. Az emberek az autóikban laknak.
Gyenge tévéműsoraik vannak, látszik, hogy nem tévéző világ. Interneten, Facebook-on élnek, illetve maguk között. Egy család nem ül le tévézni és nassolni, hanem nyírja a füvet, pancsol a kerti medencében, sétál, belakja a helyét, jó nagy házaik vannak.
Mit tanulhatunk a kanadaiaktól?
Mindenképpen törvénytisztelőbbek, mint a romániaiak, a munkahelyen elvégzik keményen a munkát, amit vállaltak, és ezért bőségesen megkapják a fizetést, megéri dolgozni. Olyan gazdasági mechanizmusuk van, amely az embereket erkölcsössé, szorgalmassá neveli.
Mi volt a legnagyobb élmény a turné során?
Nekem a legnagyobb élmény az volt, hogy a Gyerekfili zökkenőmentesen, egy emberként, hihetetlen odafigyeléssel megcsinálta azt, amit nem hittem volna, hogy meg tud csinálni. Tizenegy koncertünk volt tizenkét nap alatt.
És ebbe bele kell számolni, hogy van egy 7 órás átállás, ami eléggé nehéz volt, a gyerekek egy részét megkínozta. Mégis, a koncertek és a költözködések napirenden voltak. Ezt a megpróbáltatástfantasztikusan bírták a gyermekek.
Milyen érzés volt Torontóban felvonulni Magyarország képviselőjeként a Nemzetiségek Parádéján?
Büszke voltam ránk. Mert a nagy létszámú ázsiai országok képviselete mellett a magyar menet volt a legnagyobb. Mi több mint 200-an meneteltünk Torontó főutcáján, ezt a létszámot más nép nem érte el.
Voltak még majdnem riói karnevál szerű felvonuló csapatok, látványos díszkocsik, de ezt a rendezett fegyelmezett négyes sort, amit a Fili produkált a helybéli magyar közösségek képviselőivel, ezt más ország nem tudta megcsinálni. Úgyhogy én irtó büszke voltam, s szerintem aki magyar volt, az mind büszke lehetett. Méltón képviseltük Magyarországot, ennek Torontóban híre ment. Az országos TV-ben négyszer is szerepeltünk, kórusunk énekelte Kanada himuszát, fiaink lengették a 17 színes tartományi zászlót. Piros-fehér-zöld léggömbjeinket a végén közösen engedtük a magasba.
A gyermekek is nagyon hálásak voltak ezért az ajándékért, hogy elmehettek, nem a saját költségükön, egy ekkora útra, sokan először ültek repülőn. Nagyon élvezték, hogy meg tudnak felelni, a feladataikat meg tudják oldani. Tudták nagyon jól, hogy a fegyelem és a figyelem az egyetlen megoldás.
Komolyan és következetesen felkészítettük őket, nagyon sok beszélgetés volt arról, hogy mire kell figyelni, hogy egészséges maradj, fitt maradj, hogy a ruhád mindig tiszta és kivasalt legyen, ne legyen világvége a bőröndödben, ne vesszen el soha semmid. Tehát erre mind találtunk valamilyen megoldást.
Például Tókos Attila fényképes jelkártyáit, amit a bőröndökre kötöttünk. Vagy a Kanadai Kisokos című tenyérnyi füzetet, amiben le volt írva az összes tudnivaló angolul rólunk, hogy ha véletlenül elveszne a gyermek, akkor legyen a kezében egy olyan azonosító dokumentum, amivel kivágja magát a bajból. Ez mind azt mutatta a gyermekeknek, hogy nagyon komolyan vesszük mi, felnőttek, ezért ők is komolyan vették.
Mi lesz a Fili következő lépése?
Az adományládákból, és a CD eladásokból összegyűlt pénzből veszünk egy nagy telket, egy 26 áras földet, amiből csemetekertet létesítünk, amit a gyermekek fognak gondozni. Ez a legnagyobb vágyunk, ami, most úgy néz ki, hogy a kanadai turnéval teljesült. A bevétel többi részéből pedig augusztusban egy bákói csángó turnét szervezünk. Családokhoz fogjuk vinni a gyermekeket, hogy tanuljanak románul. Mindenkinek nagy gond az iskolában a román. Ezt a görcsöt a román nyelvvel szemben próbáljuk feloldani ezzel a kísérleti próbálkozással.
Öt napot lesznek Bákó megyében, olyan csángó családoknál, akik elrománosodtak annyira, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul, akárcsak a Kanadában élő magyarok utódai.
Ezt elvileg mi pozitívan fogjuk befolyásolni, a mi gyermekeinktől óhatatlanul fog magyarul tanulni az ottani gyermek. És meg vagyok győződve, hogy a mieink románul fognak tanulni, mert ott a családban románul beszélnek a gyermekekkel.
Nekünk megvan ez a nagyon szerencsés helyzetünk, hogy van Romániában egy románul beszélő közösség, aki nincs előítéletekkel a magyar iránt, ráadásul meg akar tanulni magyarul, és cserébe tudunk tőle tanulni románul. Mi ezt a lehetőséget akarjuk kihasználni.
Ugyanaz a csapat megy, mint Kanadába?
Most nem pontostunk, úgy gondoltam, lehetőséget adok mindenkinek. Igaz, hogy a Kanadában begyűjtött pénzből történik a nyelvtáborunk, de most nem koncertezni megyünk, hanem azért, hogy a családokban olyan alkatrészek legyünk, akik a mindennapokban részt vesznek, mennek velük a mezőre, és ezalatt tanulnak románul. Ez pedig a Fili-utánpótlást is érdekli.
Az ötnapos történet után szintén öt napig csángó gyermekestül lemegyünk a tengerre, ezt is mi fizetjük. Erre már nem futja a kanadai pénzből, de a magyar kormánytól ígértetet kaptam arra, hogy az autóbuszok futását kifizetik, és az alapítványunknak van kerete arra, hogy kifizessük a tengerparti nyaralásunkat.
A kezdeti kétségek ellenére megérte elmenni a tengeren túlra?
El kellett menni. Azok a magyarok a Gyerekfilitől akkora töltés kaptak, és olyan erőt, hogy sokáig hatása alatt lesznek. Meg amellett, várjuk ki a végét, hátha megindul errefele a kanadai turizmus.
Kíváncsian várjuk, hátha bejönnek számításaink, látogatóink lesznek Kanadából. Elképzeltem, hogy a csemetekertünk, Ontario Tree Garden nevet viselő, kanadai telek lesz. Szívesen bemutatjuk majd az ide látogatóknak akár kapálhatnak is benne. Megmutatjuk Gabika Kanada nevű lovát is. Ez is a turnénk egyik hozadéka, hiszen Tankó Gábor első hegedűs utcazenélésből, közös nótázásokból gyűjtötte ki a ló árát.
Nem csak abban bízom, hogy jönni fognak, és beindul egy kétoldali kapcsolat, hanem arra is gondolok, hogy talán még meghívnak. A negyven pont akkor is mindenképpen fog kelleni.
Simó Veronka / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Országos Helyi Fejlesztési Program: tucatnyi székely község nem kért támogatást
Valamennyi Hargita és Kovászna megyei infrastruktúra-fejlesztési pályázatot elfogadta az illetékes minisztérium, ám abszolút értékeben – Ilfovot leszámítva – így is a két székelyföldi megye kapta országosan a legkevesebb pénzt. Az összeg tán nagyobb is lehetett volna, de 17 székelyföldi önkormányzat nem kért támogatást.
Az Országos Helyi Fejlesztési Program (PNDL) keretében a két székely megyéből benyújtott valamennyi pályázat megkapja az igényelt támogatást. Hargita megyéből 139 pályázat érkezett a fejlesztési minisztériumhoz, ezekre összesen 507 millió lejt utalnak majd ki. Kovászna megyéből 105 pályázatot nyújtottak be az önkormányzatok. A megyei tanács által kiadott tájékoztató szerint Háromszéknek 437 millió lej jut.
A székely megyéknek juttatott pénzösszeg valószínűleg nagyobb is lehetne, ám Háromszékről öt, Hargita megyéből pedig tucatnyi önkormányzat nem vette a fáradtságot, hogy akár egyetlen pályázatot is benyújtson. A pozitív példa Dobolló, a háromszéki községnek 12 pályázatra sikerült támogatást szereznie. Élen jár Csíkszereda és Sepiszentgyörgy is: mindkét megyeszékhelynek egyenként 10 projektét támogatják. Erdélyben egyetlen olyan település van még, ahonnan ennyi sikeres pályázat érkezett, a Bihar megyei Élesd városa. Maros megyéből 171 pályázatot támogatnak a PNDL keretében, 737,5 millió lej értékben.
Korábban a román sajtó alapján tévesen írtuk azt, hogy lakosságarányosan Hargita és Kovászna megye kapta a legkevesebbet helyi fejlesztésekre. A penzcsinalok.ro kiszámolta, hogy Kovászna megye a kormányzati alapból kapott, egy főre jutó pénzek alapján a 19. helyen, Hargita megye a 23. helyen áll az országos listán.
A regionális fejlesztési minisztérium összesen 30 milliárd lejt oszthat szét infrastrukturális fejlesztésekre: utak korszerűsítésére, víz- és csatornahálózat kiépítésére vagy modernizálására, oktatási-, egészségügyi-, illetve közigazgatási intézmények építésére, felújítására. A projekteket 2020 végéig kell kivitelezniük az önkormányzatoknak.
A legtöbb pénzt Suceava megye kapja
A pénzből 2017. és 2020. között országosan összesen 9500 projektet finanszíroznak, közöttük 2500 bölcsödét és óvodát, 2000 iskolát valamint egyéb létesítményeket. A legtöbb pénzt Suceava megye kapja, közel 929 millió lejben,vagyis 206, 3 millió euróban részesül. A moldovai megye települései 254 beruházás megvalósítására nyújtottak be projekteket. Az összeg egy részét, csaknem 47 milliárd lejt a Văleni-Stănișoara-Iesle út felújítására fordítják.
A második helyen, 883 millió lejjel – 196,2 millió euróval – Krassó-Szörény megye áll, ahol a tervek szerint 181 fejlesztést valósítanak meg. Az összegből több mint 46 millió lejt utcák és járdák felújítására fordítanak, Măgura, Bocșa Montana, Vasiov, Bocsa Română és Neuwerk településeken.
Krassó-Szörény megyében a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával a két nagy párt, a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok megosztották egymás között a tisztségeket. A szociáldemokraták megszerezték a megyei tanácselnöki tisztséget, míg a nemzeti liberálisok soraiból került ki Resicabánya polgármestere.
882 millió lejjel még dobogós lett a szociáldemokraták által uralt Vaslui megye, ahol 256 pályázat kap támogatást. Az összegből 33,5 millió lejt a Băcani-Băltățeni-Cepești-Radăești-Coroiești-Bogdănița-Schitu megyei út felújítására költenek.
A negyedik helyet Liviu Dragnea pártelnök megyéje, Teleorman megye foglalja el, amely 170 projektre kapjaa a számára kiutalt 875,6 millió lejt. Ebből 32 milliót a megyei tanács kap a Rădoiesti-Săceni megyei út felújítására. A megyeszékhely, Alexandria polgármestere egyébként a harmadik mandátumát szociáldemokrata Victor Drăgușin, de a megyei tanácsot is a szociáldemokraták uralják.
Mehedinți megye 849 millió lejt kap a 174 projektjére, ebből 41,2 millió lejt szintén megyei útfelújításra fordítanak. A megye maga is a szociáldemokraták kezében van, Turnu Severin polgármestere, valamint a megyei tanácstagok többsége ennek a pártnak színeit képviseli.
De jelentős pénzekben részesül a Kárpátokon túli Botoșani megye (847,8 millió lej), Iași megye (831 millió lej), Bacău megye (827 millió lej), Olt megye (823 millió lej), valamint Dolj és Ialomița megye (813-813 millió lej).
Erdélyben Szilágyság áll az élen
A kormány a legszűkmarkúbb az erdélyi megyékkel szemben volt. Brassó megye például csak 587 millió lejt kapott a 112 projektjére. Ebből a pénzből 41,2 millió lejt Fundáta és Sernye falu úthálózatának felújítására fordítanak. A megyében egyébként a nemzeti liberálisok szerezték meg a megyei tanácselnöki és Brassó polgármesteri tisztségét.
Szeben megye 557 millió lejben részesül, ebből 109 projektjüket kell majd megvalósítaniuk. Közel 100 milliárd lejt ebben a megyében is megyei utak felújítására fordítanak, pontosabban a Pókafalva-Alamor-Széptelek közötti utat teszik majd járhatóbbá. A megyei tanácsot tekintve a nemzeti liberálisok vannak túlsúlyban, Nagyszeben polgármesteri tisztségét pedig a Romániai Németek Demokratikus Fórumának képviselője tölti be.
Erdélyből Szilágynak sikerült a legtöbb pénzt lehívnia, 767 millió lejt. A legaktívabb két magyar többségű község, Szilágyperecsen és Varsolc volt, mindkettő hat sikeres pályázattal büszkélkedhet. Temes 751 millió lejt kap a program keretében, Bihar pedig 750 milliót. Erdélyből, Hargita és Kovászna mellett Kolozsba, Fehérbe, Aradba és Szatmárba kerül még kevés pénz, 670 és 625 millió lej közötti összegek.
Országos szinten a legkevesebb pénz, 374 millió lej, az amúgy igen fejlett Ilfov megyének jutott.
Pengő Zoltán, Bogdán Tibor / maszol.ro

Székelyföld kapta júniusban az országban az egyik legnagyobb összegű szociális segélyt
Az országos szociális felügyeleti és kifizetési ügynökség (ANPIS) adatai szerint júniusban több mint 64 millió lejt fizettek ki szociális segély (garantált minimális jövedelem) címen.
Az átlagos kifizetés értéke 277,44 lej volt. Júniusban 230 699 személy részesült szociális segélyben. A legtöbb rászorulót Dolj - 14.367 személy, Buzău - 11.496, Bakó - 10.906, Galac - 11.158 és Teleorman - 10.351 megyékben regisztráltak.
Átlagosan a legmagasabb összegeket Bukarestben - 334,93 lej, illetve Szilágy - 332,62 lej, Bihar - 314,89, Maros - 318,30, Kovászna - 308,31 és Hargita - 303,85 megyékben fizették ki. A garantált minimális jövedelem a szegénység elleni küzdelem egyik legfontosabb eleme.
Tăriceanu jól beszólt
Korábban Călin Popescu Tăriceanu, az ALDE elnöke úgy nyilatkozott, hogy Romániának teljesen le kell mondania a garantált minimális jövedelemről, amely tulajdonképpen "felkérés a tétlenségre".
A politikus emlékeztetett: miközben Románia munkaerőhiánnyal küzd, sok gazdasági társaság, vállalkozó a szomszédos országokból hoz munkaerőt. „Nem hagyhatjuk, hogy egyesek üljenek otthon, és várják a garantált jövedelmet, ahelyett, hogy elmennének dolgozni. Saját méltóságuknak is jót tesz, ha megdolgoznak a pénzért, minthogy az állami támogatásra várjanak" - fogalmazott Tăriceanu.

Elutasított könyvadomány
Múlt pénteken a kézdivásárhelyi Vass Imre, a Kézdiszéki Székely Tanács alelnöke az általa hazai és magyarországi adományokból összegyűjtött mintegy kétezres könyvadománnyal Bákó megyébe ment, hogy átadja valamelyik iskolának, amelyben nem kötelező magyar oktatás is zajlik.
Első útja Pusztinába vezetett, ahol ismerőseitől kért és kapott tanácsot, hogy hová vigye a két hónap alatt összegyűjtött adományt. Így esett a választás a több mint háromezer lakosú Frumószára vagy Szépfalura, ahol fakultatív magyar oktatás is zajlik.
Vass Imrét a balkáni körülményeket idéző községházán Vasile Luca polgármester szívélyesen fogadta. Elmondta az elöljárónak, hogy miért jött. A községvezető telefonált egy-két tanárnak, de egyiküket sem érte el, ezért az iskola takarítónőjének szólt, nyissa ki az épület bejáratát, hogy lepakolhassák a könyvadományt. Vass Imre egy székely zászlót adományozott a polgármesternek, amelyet elfogadott és megköszönt. Az elöljáró elkísérte Vass Imrét az iskolához, majd távozott.
Miután Vass Imre és felesége, Imola becipelte a kartondo-bozokban levő könyveket az egyik osztályterembe, megérkezett Vasilică Heisu alpolgármester, aki már ellenségesen viselkedett, és azt ajánlotta, hogy pakolják vissza a kocsiba a könyveket, mert „ilyenekre nekik nincs szükségük”. Vass Imre szerint az alpolgármester durva és magyarellenes fellépése a Ceauşescu-korszak milicistáira emlékeztette. Elkérte személyazonossági kártyáját, amelyet mobiltelefonnal lefényképezett, majd lejegyezte a telefonszámát is. Hiába kérte, hogy ha már ő bemutatkozott, akkor az illető is mutatkozzon be, az alpolgármester csak azt hajtogatta, hogy ő a „vice”. A Vass házaspár visszacipelte a könyveket a kocsiba, és Pusztinára mentek, ahol a Magyar Házban hagyták az adományt. Keserű tapasztalattal érkeztek haza – mondotta el érdeklődésünkre Vass Imre.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ismét fákat döntött ki és tetőket rongált meg a vihar
Az elmúlt 24 órában hét megyében és a fővárosban riasztották a katonai tűzoltókat a viharkárok elhárítására - tájékoztat az országos készenléti felügyelőség.
Kolozs, Kovászna, Maros, Bákó, Brăila, Giurgiu és Ialomiţa megyében, illetve Bukarestben kellett beavatkozniuk az egységeknek. A Kolozs megyei Désen, valamint Kolozsváron két fát döntött az úttestre a vihar, ugyanakkor egy tömbház tetőzetét is megrongálta.
Marosvásárhelyen szintén egy útra dőlt fát kellett eltakarítaniuk a tűzoltóknak, Sepsiszentgyörgyön pedig az egyik vendéglő teraszára zuhant egy, a szélt által kicsavart fa. maszol.ro

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő Újszentesen
„Legyen a zene mindenkié!”
A Temes megyei Újszentesen október 20–22. között kilencedik alkalommal szervezték meg az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedőt, előkészítő–VIII. osztályos diákok számára. A Nemzeti Oktatási Minisztérium égisze alatt lezajlott rangos népdalvetélkedőn Románia 13 magyarlakta megyéjéből közel 130 diák vett részt. A zsűritagok egyöntetű véleménye szerint az Újszentesi Őszirózsa Népdalvetélkedő színvonala, a gyermekek felkészültsége és a szervezés szempontjából egyaránt, évről évre emelkedik, az idei vetélkedő minden szempontból felülmúlta az eddigieket!
Az ország magyarlakta megyéiből érkezett mintegy 130 kisdiák négy korcsoportban és négy helyszínen mérte össze népdaléneklési tudományát.
Az Újszentesi Polgármesteri Hivatal dísztermében a legkisebbek, az előkészítő–I–II. osztályosok, az Újszentesi Általános Iskola sporttermében a III–IV. osztályosok (ők voltak a legtöbben!), az Újszentesi Általános Iskola nagy épületében az V–VI. és a VII–VIII. osztályosok mutatták be egyenként két népdalból álló műsorukat. Amíg a zsűri meghányta-vetette a verseny tapasztalatait, és döntött a helyezésekről, addig a gyermekek temesvári hajókiránduláson és városnézésen vettek részt, az újszentesi és temesvári házigazdák jóvoltából.
Szombat este került sor az ünnepélyes díjkiosztásra, amelyre rendhagyó módon nem a Kultúrotthonban, hanem az újszentesi Sportcsarnokban került sor. A IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő díjkiosztó ünnepségét és gálaműsorát a Bokréta hagyományőrző csoport citerazenekarának műsora nyitotta meg. A sportcsarnok nézőterét megtöltő gyermekeket, felkészítő tanárokat, szülőket és vendégeket a szervezők nevében Dénes Ildikó, az Újszentesi Általános Iskola igazgatóhelyettese köszöntötte. „A Népdalvetélkedőn fellépett valamennyi gyermek kiválóan szerepelt, a mezőny rendkívül erős volt, így elmondhatjuk, hogy valamennyien a verseny nyertesei! – mondta Dénes Ildikó – ez a díjkiosztó ünnepség jó alkalom lesz arra, hogy a vadonatúj színpadot is felavassuk, amelyet egy román–szerb határon átnyúló pályázat forrásaiból vásárolt a községháza.”
Következett a várva-várt díjkiosztó ünnepség, először a legkisebbeket szólította a színpadra Kiss Ferenc Temes megyei tanfelügyelő. Bár a zsűri legszívesebben minden versenyzőnek díjat adott volna, a versenyszabályzat szerint csak három díjat és 4-5 dicséretet kaphattak a versenyzők, a résztvevők számának függvényében. Az előkészítő–II. osztályosok közül a paptamási (Bihar megye) Bacsó Ágnes kapott első díjat, a brassói Ceaus Martina (Brassó megye) második díjat és a sepsiszentgyörgyi Szentes Ágnes (Kovászna megye) harmadik díjat. A négy dicséret közül az egyiket a pécskai (Arad megye) Köles Réka érdemelte ki, ami ebben a rendkívül erős mezőnyben kiváló eredmény! A szervező iskola, Szentes város, a Vass Lajos Népzenei Szövetség, a Romániai Magyar Dalosszövetség külön díjakkal jutalmazott még hét versenyzőt.
A III–IV. osztályosok mezőnye volt a legnépesebb, ezért ebben a korosztályban volt a legnagyobb a küzdelem a legjobb helyezésekért. Került itt néhány legény, akik derekasan helyt álltak, és elvittek a 8 minisztériumi díj közül 4-et. Az első helyen a sepsiszentgyörgyi (Kovászna megye) Balázs Gergő végzett, a másodikon a dicsőszentmártoni (Maros megye) Doszlop Tamás, míg a harmadik helyezést a nyárádszeredai (Maros megye) Siklódi Réka szerezte meg. A szervező iskola különdíját Nagy Natália (Bartók Béla Elméleti Líceum, Temesvár) érdemelte ki.
Az V–VI. osztályosok korcsoportjában a gyergyószentmiklósi (Hargita megye) Antal Csenge bizonyult a legjobbnak, a második helyet a nagyváradi (Bihar megye) Miklós Anna Erzsébet, a harmadik díjat a székelyudvarhelyi (Hargita megye) Geréb Ajnácska érdemelte ki. A nyolc különdíj közül a szentesi iskola különdíját kapta Makkai Gergő-Botond, a Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumtanulója. A VII–VIII. osztályosok versenyét a székelykocsárdi (Fehér megye) Szakács Imelda-Melina nyerte, második lett a pusztinai (Bákó megye) Catana Alina, harmadik a csíkszentdomokosi (Hargita megye) Székely Edvin. Dicséretet szerzett Temes megyének Stan Lilla-Aliz, a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulója.
A IX. Őszirózsa Népdalvetélkedő díjazottjai elsősorban a tömbmagyarság soraiból kerültek ki, de néhány díj azért Bihar, Bákó, Brassó és Fehér megyébe is jutott. A házigazdák ezúttal csak egy dicséretet és két különdíjat tudtak itthon tartani, Arad megyének is csak egy dicséret jutott.
Tóth Guttmann Emese zenetanár, karnagy, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, zsűritag a Nyugati Jelennek elmondta: a négy korcsoportban külön-külön zsűrizték a diákokat, egyaránt értékelve a felkészülést, az intonálást, a szövegmondást, az előadásmódot és a kiállást. A versenyfelhívásban az is szerepelt, hogy lehetőleg mindenki népviseletben jelenjen meg, de ezt a zsűri külön nem pontozta. „Nagy öröm volt a zsűri számára, hogy mindenki tájegységének megfelelő népviseletben énekelt, és tiszta forrásból merítettek mind a népdal, mind a viselet esetében. A mezőny nagyon magas színvonalú volt, a gyerekek kiválóan fel voltak készítve, ezért dicséret jár a felkészítő tanáraiknak is. A többségben élő megyékből több, a szórványból kevesebb versenyző volt, de a minőségben ez egyáltalán nem volt érezhető! Előremutatóan emelkedik az újszentesi verseny színvonala, minden területen, a szervezést is beleértve. Kodály Zoltán szavaival élve, most a kettős évforduló alkalmából, hisz Kodály születésének 135 évfordulóját ünnepeljük és halálának 50 évfordulójáról emlékezünk meg, elmondhatjuk, hogy Legyen a zene mindenkié! A mai nap tükrözte, hogy itt Erdélyben milyen szépen művelik a népdaléneklés műfaját”
A díjkiosztó ünnepség közös fotóval és közös énekléssel ért véget a 130 versenyző és a zsűritagok számára. Felemelő érzés volt hallgatni a mintegy 150 torokból felcsendülő, tiszta forrásból merített magyar népdalokat. Köszönet a szervezőknek (Nemzeti Oktatási Minisztérium, Temes megyei Tanfelügyelőség, Újszentesi Általános Iskola, Újszentesi Helyi Tanács, Temes Megyei Tanács) ezért a gyönyörű élményért! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

Tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar
Az elmúl 24 órában tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar, elsősorban az erős szél – tájékoztat a belügyminisztérium közleménye. Az idézett forrás szerint, a kedvezőtlen időjárás miatt továbbra sem lehet közlekedni a DN12C úton Gyergyószentmiklós és Almásmező (Bicaz-Chei), valamint a DN13B úton, Parajd és Gyergyóalfalu között. Lezárták a DN 67C (Transzalpina) országutat Rânca és Obârșia Lotrului között, és a DN7C (Transzfogaras) országutat, Piscu Negru – Bâlea-vízesés között (ezt eredetileg november 1-jén tervezték lezárni). A vihar a következő megyékben okozott kárt: Fehér, Arad, Bákó, Bihar, Botoșani, Krassó-Szörény, Kolozs, Konstanca, Giurgiu, Hargita, Máramaros, Neamț, Prahova, Szeben, Suceava, Teleorman és Tulcea. A belügyminisztérium azt ajánlja a gépkocsivezetőknek, hogy a DSU applikáción tájékozódjanak az útviszonyok felől. Nyugati Jelen (Arad)

Segítő szervezetek találkoznak
Miben segítsen az állam?
Nagyszabású rendezvényen találkoznak holnap az Erdélyi Szociális Civil Szervezetek Föderációjának tagjai, ezúttal a Diakónia Alapítvány – mint egyik alapító tag – meghívására tartják éves konferenciájukat Szentgyörgyön.
A találkozót az illetékes minisztérium képviselői is megtisztelik jelenlétükkel, akik még előzőleg megkérték a résztvevőket, írják össze elvárásaikat, azaz feleljenek arra: miben segíthetnek? A lista minden bizonnyal hosszú lesz…
– Közel 70 résztvevőt várunk, nemcsak az erdélyi megyékből (Bákó, Neamț, Argeș is érdekelt), egyenlő arányban állami intézmények (Szociális és gyermekvédelmi igazgatóságok) küldötteit, illetve a civil szervezetek vezetőit, akik már előző nap (ma – szerk. megj.) egyeztetnek a konferenciát illetően, majd a keddi plenáris ülésen tárják fel gondjaikat és sikereiket – közölte lapunkkal Györgyjakab Miklós a szervezők nevében.
Kiemelt téma lesz a szociális szolgáltatások megvásárlása az állam által részben vagy egészben, több megyében is példa van rá, ami azért jó, mert az állam nem aprózza el az erőforrásokat, hogy mindent csináljon, de csak félig (szakemberek híján), a civil szervezetek pedig nyernek egy biztos anyagi hátteret segítő munkájukhoz. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bemutatkozott Tóth László, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának új vezetője
Miután hosszas huzavona után a román külügyminisztérium rábólintott a kinevezésére, Tóth László személyében szerdától új főkonzul áll Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának élén. A marosvásárhelyi születésű diplomata csütörtökön sajtótájékoztatón mutatkozott be.
Hivatalosan is bemutatkozott Tóth László, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának új főkonzulja csütörtökön a Lázár-ház dísztermében tartott sajtótájékoztatón. A konzulátusnak egyébként közel egy évig nem volt főkonzulja, a korábbi vezető, Zsigmond Barna Pál hatéves megbízatása ugyanis január 31-én lejárt. Szerdán aztán a román külügyminisztérium hozzájárult ahhoz, hogy az új főkonzul elkezdhesse a munkát Csíkszeredában.
Tanárból főkonzul
Tóth László Marosvásárhelyen született 1975. március 28-án, illetve ott is nőtt fel. Érettségi után döntött úgy, hogy Magyarországon folytatja tanulmányait, és a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudományi Karának történelem szakán szerzett diplomát. Ezt követően tanárként helyezkedett el, oktatott általános iskolában és a már említett egyetemen óraadó tanárként is. Közben családot alapított, egy székelyudvarhelyi lányt vett feleségül; három gyerekük született. A találkozón Tóth László elmondta, a magyarországi politikában 2010-ben bekövetkezett változások után kereste annak lehetőségét, hogy a tanári pálya helyett a közszférában helyezkedjen el, és olyan állást szeretett volna, amely által erdélyi ügyekkel foglalkozhat.
Így került 2011-ben a magyar kormányhoz, az akkori Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának területi főreferense lett, és kifejezetten kisebbségpolitikai kérdésekkel foglalkozott.
„A munkámból kifolyólag nagyon sokat utaztam, havonta jártam Erdélyben, így elmondhatom, hogy ismerem a terepet és az embereket. Ez némileg abban is visszaigazolódik, hogy az utcán mosolygó emberekkel találkozok, ezt a bizalmat köszönöm, és remélem, hogy ez pár év múlva is így lesz” – emelte ki a főkonzul, aki bemutatkozása után arról is beszélt, hogy 2006-os megnyitása óta kiemelt intézvénnyé vált a főkonzulátus Székelyföldön.
Mint mondta, a kedvezményes honosítás által nagyon sokan szereztek magyar állampolgárságot, ezért a főkonzulátus legfontosabb feladata a magyar állampolgárok hivatali ügyeinek intézése.
Tóth László szerint azonban emellett jelen szeretnének lenni a székelyföldi kulturális-, sport- és közéletben is, továbbá a külgazdasági kapcsolatok élénkítéséhez is hozzájárulnának. A külképviselet feladatai közé tartozik továbbá a két ország kulturális és gazdasági kapcsolatainak elmélyítése, ennek is eleget szeretnének tenni. A főkonzul ugyanis emlékeztetett, hogy a főkonzuli kerület hét megyéből áll: a három székely megye (Hargita, Maros, Kovászna) mellett Bákó, Neamţ, Szucsáva, és Botoşani megyék is hozzájuk tartoznak.
Babakötvény, anyasági támogatás
A találkozón kitértek arra is, hogy a magyar kormány célja a kedvezményes honosítással kialakult közjogi kötelék elmélyítése, minél több ágazati szakpolitikára való kiterjesztése. Kettő ezek közül a fiatalok életkezdési támogatása, ismertebb nevén a babakötvény, illetve az anyasági támogatás, amelyek január elsejétől igényelhetők lesznek a csíkszeredai főkonzulátus székhelyén. A támogatások kitétele, hogy a gyerek magyarországi anyakönyvvel rendelkezzen, ám a jogszabályok lehetőséget teremtenek arra, hogy a támogatás igénylése és az anyakönyv megszerzése párhuzamosan valósuljon meg. Tehát ha valaki babakötvényt vagy anyasági támogatást igényel, ezzel egy időben elindíthatja az anyakönyveztetési eljárást is. Az anyasági támogatás a gyerek születését követő hat hónapban igényelhető, és bár csak január elsejétől lép érvénybe, visszamenőleges hatálya van. Ez azt jelenti, hogy januárban még azok is igényelhetik, akiknek augusztusban született gyerekük. Iszlai Katalin / Krónika (Kolozsvár)