Jubileumi zarándoklat Gyulafehérvárra
25 éves a Caritas
Több százan buszokkal érkeztek október 4-én, vasárnap a gyulafehérvári Szent Mihály- székesegyházba, ahol a Caritas sokrétű, felebaráti szeretetből fakadó negyed évszázados munkájára tekintettek vissza. A zarándokok Isten áldását kérték, hogy Erdély-szerte betegek, elesettek, idősek között továbbra is teljesíthessék a szeretetszolgálat parancsát. A szentmisét dr. Jakubinyi György érsek celebrálta, dr. Márton András igazgató köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták a Caritas munkáját.
Akik bekopognak a legeldugottabb házakba is
Az tudja igazán, mit is jelent a Caritas munkája, aki feküdt már ágyban betegen, egyedül, s nem volt, aki benyissa az ajtaját. Nem volt, aki egy pohár vizet vagy egy szelet kenyeret adjon, s nem volt, aki egy szót szóljon hozzá, megnézze, él-e vagy hal-e. Vagy nem volt, aki egy veder vizet hozzon a kútról, s felvágja a tűzifát.
– Ha nem lett volna a kis gondozóm, megfagytam volna a télen! – mondta egy ágyhoz kötött idős vidéki asszony terepjárásunk alkalmával. Amikor a Szent Mihály-székesegyház előtt megpillantottam a templomba igyekvő sok piros dzsekis, Caritas-jelvényes zarándokot, óhatatlanul ezek az élethelyzetek jutottak eszembe. Ők azok a segítők, akik Erdély legeldugottabb falvaiban a legmesszebb eső házakba is bekopognak, s megkérdezik: hogy tetszik lenni? Aztán jöhet a vérnyomásmérés, a kötözés, az injekciózás, a gyógyszeradagolás, a mosdatás és még ki tudja, mi minden, ami a betegek gondozásakor adódik. Ők azok, akik azt a szeretetszolgálatot végezik nap mint nap, amit más senki. Ők azok, akik 25 éve Márton Áron püspök szellemiségét képviselik. Velük telt meg délelőtt a templom, s egy kora délután erejéig tőlük lett ismét többségében magyar ajkú a jobb időket is megélt gyulafehérvári vár és a fejedelmi-püspöki palota környéke.
Krisztus szeretete sürget minket!
Dr. Jakubinyi György érsek a jubileumi ünnepen arról a szeretetről és szolgálatról beszélt, amelyet Jézus rendelt el, s amelyet a Caritas 25 éve intézményesen vállalt fel.
– Az Úr Jézus idejében a hittudósok, rabbik azt vitatták, hogy a Tórában szerepelő 613 parancs közül melyik fontosabb a másiknál. A vitába bevonták az Úr Jézust is, aki az Isten iránti és felebaráti szeretetet nevezte meg, és először mondta egyenrangúnak a kettőt. Jézus mértéket is ad: "úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, ahogyan én szeretlek titeket". Krisztus szeretete sürget minket! – Caritas Chisti urget nos! Ez a Caritas alapja. A felebarátban szolgáljunk Istennek! Mit kívánjunk a Caritasnak a 25. születésnapján? Százhúszig! – fogalmazott az érsek.
Ludescher László, a Caritas szociális ágazatának igazgatója, aki jelenleg hat megyében 240 munkatárssal dolgozik, a zarándoklaton elmondta, hogy a Caritas 25 éves működése tulajdonképpen az ég és föld találkozása, kapocs a kettő között, az Isten, az eszmék és a realitás, a szenvedés és a szükségletek között. A Caritas próbálta ezeket úgy összekapcsolni, hogy a kettő ne legyen két külön elvont világ. Ez a nagy célkitűzés a továbbiakban is, hogy megtaláljanak minden szenvedő embert, és segítő kezet nyújtsanak a bajban levőknek.
Dr. Márton András, a Caritas igazgatója megható beszédében mutatott rá, hogy újkori történelmünk nyilvánvalóan megmutatta: a szép, a jó, az igaz és a szent nem magától értetődő velejárói közösségi életünknek. Meg kellett tapasztalnunk, hogy a számunkra annyira fontos értékek, mint az ember méltósága, a felebaráti szeretet, a szabadság, a bizalom, a felelősség, nem önmagukban létező értékek. Bár a Jóisten mélyen beleírta mindnyájunk szívébe, nem elég vágyakozni utánuk. Valósággá csak akkor válnak, ha cselekvő módon megvalósítjuk, ha mindennapi életünknek, kapcsolatainknak részévé tesszük. Felebarátunk méltósága attól lesz valósággá, ha méltósággal közelítünk hozzá. A szabadság, a bizalom, a felelősség, a felebaráti szeretet akkor válik valóra, ha megajándékozzuk egymást vele.
Köszönet elöljáróknak, munkatársaknak, támogatóknak
– A Caritas 25 éves története kitartó törekvés a bennünk és közöttünk újjáépülő, a cselekvő szeretet, a méltóság, a szabadság, a bizalom és a felelősség emberi és intézményes kereteinek építésére. Hálás vagyok minden percért, amikor ezt szolgáltuk, és javára válhattunk bajba jutott, elkeseredett, kiszolgáltatott testvéreinknek. Szívből bánok minden percet, mikor ez ellen bármilyen módon vétettünk. Számos kiváló ember éltette, gazdagította jóra való törekvéseinket. Köszönetet szeretnék mondani, és hálát adni mindenkiért, aki munkájával, példájával, bátorításával jó szándékainkban támogatott, imádságában hordozott. Elsősorban munkatársainkért, akik sokszor több emberre méretezett erőfeszítések árán, de kitartottak a közös küldetésben. A családtagokért, akik szeretetükkel hordozták, támogatták munkatársainkat, munkánkat, szándékainkat, elviselték szeretteik távollétét, küldetésükből adódó terheltségét. Ft. Vencser László és ft. Szász János igazgató urakért, akik életre hívták és stabil pályára állították szervezetünket, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni, akik tanácsára, támogatására, imáira továbbra is számítunk. Köszönet jár a főegyházmegye elöljáróinak, hogy első perctől fontosnak látták és teret adtak a Caritas munkájának, megajándékoztak bizalmukkal, bátorítottak, ki-álltak mellettünk és törekvéseink mellett – mondta dr. Márton András igazgató, aki román és német nyelven is megismételte beszédét.
A szentmise végén Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse minden zarándokot közös szeretetlakomára hívott meg az érseki palota udvarára. Itt kiosztották a munkatársaknak, önkénteseknek járó okleveleket. Az érdeklődők megtekinthették többek között a székesegyházi kriptát, Márton Áron lakosztályát az érseki palotában, a fejedelmi termet, az egyházművészeti múzeumot és a nemrégiben uniós alapokból felújított várat.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Kastélyhasznosítás Erdélyben
Műemlék-felújítás az idő szorításában
Múlt hét végén a gernyeszegi Teleki- kastélyban megtartott történelmi konferencia keretében művészettörténészek, történészek, kastélytulajdonosok a visszaszolgáltatott kastélyok, udvarházak fenntartási gondjairól, újrahasznosítási lehetőségeiről is tanácskoztak.
Amint a barokk kastély tulajdonosa, gróf Teleki Kálmán a többi között kifejtette, annak tudatában vállalta fel a Maros ékköveként is emlegetett műemlék épület visszaigénylését, hogy a befektetései és a fenntartási költségek nem térülnek meg egykönnyen. Őt a múlt iránti elkötelezettség, az épített örökség megmentése, a kastély régi fényének visszaadása ösztönözte. A tanácskozás résztvevői két pozitív példát is megismerhettek. A görgényszentimrei vadászkastélyt a megyei múzeum igazgatója, Soós Zoltán ismertette, mint kifejtette, az ingatlan fenntartási költségeit öt éve a megyei tanács finanszírozza. Az újrahasznosítási terveket 11 millió eurós európai uniós projektből valósítják meg.
A Kálnoky-vadászkastély
A másik példa egy olyan Kovászna megyei udvarház, melyet pályázásból és saját hozzájárulásból újítanak fel. A Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója, Magyarósi Imola a miklósvári Kálnoky-birtok folyamatban lévő felújítási munkálatairól beszélt, illetve látta el hasznos tanácsokkal az érdeklődőket. Az alapítvány ügyvezetője a Kálnoky család egykori vadászkastélyát ismertetve elmondta, a 17. században reneszánsz stílusban épült udvarházat a 19. század elején klasszicista stílusban átépítették, a jelenlegi formáját a 20. század elején nyerte el. Az államosítás előtt az ingatlan többször cserélt gazdát, utolsó tulajdonosának – egy bukaresti pénzügyminiszter – a leszármazottai nem igényelték vissza, így az ingatlan a baróti önkormányzat tulajdonában maradt. Az államosítás után művelődési otthonként szolgáló épületet a baróti önkormányzat 2004-ben a teljes felújítás terhe alatt adta haszonbérbe negyvenkilenc évre a Kálnoky Alapítványnak, melyet az ősei szülőföldjére visszatérő Kálnoky Tibor gróf létesített. Amint az ügyvezető elmondta, a tulajdonos időben megrendelte a felmérési tanulmányokat, terveket, dokumentációkat, így a Norvég Alap tavalyi kiírása alkalmával majd’ minden olyan dokumentációval rendelkeztek, amely a pályázat leadásához szükséges volt. A Norvég Alap átfogó céljai a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a kétoldalú kapcsolatok erősítése a támogató és a kedvezményezett országok között. A korabeli bútorzat beszerzését is magában foglaló pályázatot a kiírást követő második hónapban le is adhatták, ami egyébként elképzelhetetlen lett volna, ugyanis a kiírás nagyon sok olyan dokumentációt feltételezett, aminek beszerzése több hónapig is elhúzódhat. Amint a Kálnoky Alapítvány ügyvezetője hangsúlyozta, esélytelenek lettek volna az 1.120.000 euró elnyerésére, amiből százhúszezer euró az önrész, amit hitelből teremtett elő a jelenlegi tulajdonos. Az erdélyi főúri élet múzeumát képzelték el a miklósvári Kálnoky-kastélyban, szeretnék, ha az épület Erdővidék kultúrájának fontos helyszínévé válna. Ugyanakkor az erdélyi felmenőkkel is rendelkező Károly brit trónörökös számára is kialakítanak egy lakosztályt. Az alagsori boltíves pincehelyiségben konyhát, kávézót/borozót terveznek kialakítani.
Amint az ügyvezető elmondta, a felújítási munkálatokat májusban kezdték el, és az egyéves futamidejű projektet 2016 áprilisáig be kell fejezniük, ami igencsak megfeszített munkaritmust igényel. Ez sokszor vezet olyan döntésekhez, amiket nyugodtabb körülmények között és rugalmasabb projekt keretében másképp oldanának meg. Mint kifejtette, az idő szorításában hozott elhamarkodott döntésekből levonják a tanulságot, mivel a hasonló műemlék épületek felújítása során a megkötések miatt igencsak sok nehézséggel szembesülnek a tervezők, kivitelezők egyaránt.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Hinnünk kell a jövőben, és harcolnunk érte
125 éves a Szabadság-szobor
A sors és a történelem úgy rendezte, hogy minden kornak megvannak a nagy, de legalábbis emlékezetes pillanatai. Arad napjainkban fontos pillanatot él: a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját. Itt és most – miként arra a hétfő esti, az aradi nagyszínházban rendezett ünnepségen több, beszédet tartó szónok is utalt – egy reális, egyben szimbolikus esemény részvevői vagyunk. A szabadságért, minden nép, nemzet legfontosabb értékéért vívott (esetünkben az elbukott, mégis győzedelmes – mert példát, tartást, cselekvési irányt mutató) küzdelmet jelképező szoborcsoport felállításának, majd újraállításának mozzanatát ünnepeljük.
Az aradi színház megtelt az ünnepi évforduló részvevőivel – közülük sokan vidékiek, Arad megyeiek voltak.
Fekete Károly műsorvezető – a tőle immár megszokott magas színvonalú felvezetőjében – köszöntötte a megjelent vendégeket (az alábbiakban nem szereplők között) Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Kiss Lászlót, Magyarország bukaresti katonai attaséját, Bognár Leventét, Arad alpolgármesterét, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, a történelmi egyházak, a közélet és társadalmi szervezetek képviselőit.
Felvezetőjében elmondta: holnap (okt. 6-án, szerk., 166 éve) von Latour császári belügyminiszer (pesti) meggyilkolásának első évfordulóján Schwarzenberg miniszterelnök, Ferenc József császár jóváhagyásával elrendelte 13 magyar honvédtiszt kivégzését Aradon. „Az emlékezés napja ez, emlékezzünk, és sose feledjünk. Szabadságszeretetünk az, amely örök időkre magyar Golgotává avatta Aradot. S Arad nem felejt. Őrizte s őrzi a vértanúk emlékét, őrizte akkor is, amikor a puszta emlékezés is bűn volt, és őrzi ma is, mint törékeny szabadságunk lelkünkbe égetett mementóját” – emlékeztetett a műsorvezető, aki a továbbiakban az aradi Szabadság-szobor felállításának előzményeit, s magát az eseményt idézte fel. („A minorita templom teljes feketébe vonva, a toronyból 20 m hosszú gyászlobogó. A gyászmise után a Szabadság téren vagy 25 000 ember, a tribünön még 3000; Salacz Gyula polgármester vette át a szobrot a művésztől. S amikor a lepel lehull, az emberek könnyekig meghatódva szembesülnek a tábornokok arcképeivel. Munkácsyné (…), aki férjével együtt vesz részt az ünnepségen, sírva rohan kezet szorítani a mesterrel. 800 koszorút helyeztek el aznap a talapzaton.”)
A továbbiakban Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Kelemen Hunor szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Markó Béla szenátor, az RMDSZ egykori (a Szabadság-szobor felállításának idején hivatalban lévő) elnöke mondott beszédet.
A beszédek elhangzását követően a 125. évfordulóra készült emlékérem átadására került sor. Az alkalomra 300 példányban készült, 65 mm átmérőjű, 150 gr súlyú, ezüstplatinázott, sima szélű, a Magyar Pénzverde Zrt. által készített emlékérmet 54 romániai és magyarországi, a Szabadság-szobor felállításában közreműködő szervezetnek és magánszemélynek adományozták, az ünnepségen jelen lévőknek át is adta Kelemen Hunor és Király András.
Ünnepi beszédek
Kelemen Hunor: A kerék visszafelé is foroghat
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok poklát, és onnan tért vissza 1999-ben. (…) Mondhatnánk egy remekmű, tökéletes szoborcsoport a XIX. század végéről, amelynek a XXI. század elején is súlyos mondanivalója van, hiteles és tartós üzenetet képes továbbítani. Életének első időszaka 1890-től 1925-ig tartott, ez 35 esztendő, de ebből csupán 33-34-et, a bedeszkázásig volt látható, ezalatt belopta magát minden magyar ember szívébe. 1925-ben lebontják, és 1999-ig fogságban van a szobor, elrejtve, mint egy olyan alkotás, amitől félnek, amely olyan üzenetet továbbít, amitől az egykori hatalmak megriadtak. (…) Utána következik a kiszabadítás, 1999-ben, ahol nagyon sokan jelentős szerepet vállaltak, és tulajdonképpen ezt a munkát kívánjuk ma este megköszönni azokkal az emlékérmekkel, amelyeket közösen, a Szabadság-szobor Egyesülettel készítettünk. 2004-től ismét köztéren áll a szobor, s azt mondhatjuk, hogy még mindig több ideig volt fogságban, mint köztéren a szobor. (…) Én azt remélem, hogy következő évtizedekben szabadon fog állni a szobor, a köztéren, és ebben jelentős szerepe lesz mindazoknak, akik ma a közéletben aktívak vagyunk és az utánunk jövőknek abban, hogy a köztéren maradhasson a szobor. A történelem nem egyirányú utca, sokszor megtanított bennünket, hogy a kerék sokszor visszafelé is foroghat, és nem igaz, hogy ha sorsát 74 év után visszafordítottuk, akkor az idők végezetéig ez a szobor szabad lesz. Nem igaz, hogy nem jöhetnek olyan idők, megpróbálták már, és megpróbálhatják még – reméljük, sikertelenül – e szobrot eltüntetni a köztérről. Szükségünk lesz arra a bátorságra, kitartásra, amely bennünket az elmúlt évtizedekben is meghatározott.”
Beszéde befejező részében Kelemen Hunor a szobor által sugárzott összetartó erőt, s a kiszabadításában részt vevők érdemeit említette, színpadra szólítva az RMDSZ akkori elnökét, Markó Bélát.
Markó Béla: Egyszerre ünneplünk és gyászolunk
„Október 6. környékén mindig elhangzik, hogy egyszerre ünneplünk, és gyászolunk. A múltunk minden fontos mozzanata tartalmazza a reményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot is. Ünnepeljük ennek a gyönyörű remekműnek a 125. évfordulóját, de holnap elmondhatjuk: gyászoljuk azt a 13 vértanút, akik értünk, utódaikért veszítették életüket. De egy pillanatra érdemes megállni, eltöprengeni azon, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra ez a Szabadság-szobor. Az előttem szólók is utaltak rá: remekműről van szó, amely nemcsak a magyar, hanem a XIX. század európai művészetében és szobrászatában is kiemelkedő. Akik ezt várfogságra ítélték, azok nemcsak a történelemnek, hanem a művészetünknek, a kultúránknak is egy fontos pillanatát ítélték valamikor várfogságra. A szobor megálmodói, Huszár Adolf és Zala György belefoglalták ebbe az allegóriába mindazt, amit nekünk a saját múltunkból és történelmünkből tudnunk kell, és tovább kell vinnünk. Az öt allegorikus figura mindent elmond, amire szükségünk van. (…) Erre az allegóriára érdemes ma is odafigyelnünk, enélkül nem lenne múlt, jelen és jövő. De meg kell mondanom, hogy ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Engedjék meg, hogy itt egyfajta vallomással éljek. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak volt a próbatétele. (…) 1989 után mindannyian érdekképviseleti munkára, harcra, küzdelemre vállalkoztunk, áldozatra is, hogy az ébredő szabadságot kiteljesítjük. És szembesültünk az aradiak erős, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot (…) vissza kell állítanunk. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Hányan hittek abban, hogy ez az erős magyar üzenetű szobor visszaállítható lesz a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben. Ha van, akinek igazán köszönetet kell mondanunk azért, hogy Szabadság-szobor ismét áll (a mi szobrainkat nem elég egyszer felállítani, azokat többször fel kell állítani, és most már, remélem, egyszer s mindenkorra állni fog, azon kell lennünk), s ezért kell mindenek előtt, az aradi példának köszönetet kell mondanunk.
Markó Béla bevallotta: annak idején maga sem hitte, hogy a Szabadság-szobor visszaállításának mekkora a jelentősége. És volt ereje bevallani: tévedett.
Az ünnepség befejező részében – magyar nemzeti imánk eléneklése előtt – átadták a jubileumi emlékérmeket, majd az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes közös produkciója, a 13 című, a vértanúk emlékének állított nagyszerű táncjátékának előadására került sor.
Nyugati Jelen (Arad)

Megemlékezés a Vesztőhelyen
„Minden nemzedéknek tudnia kell talpra állni”
Hosszú évek óta nem voltak ennyien az aradi Vesztőhelyen október 6-án, idén ugyanis, mint köztudott, a Megbékélési parkban elkezdődött felújítási munkálatok miatt a megemlékezésre és koszorúzásra a váraljai obeliszknél került sor.
A rendezvényen Arad megyét és várost Adrian Ţolea ideiglenes megyei elnök, Gheorghe Falcă polgármester, Bognár Levente alpolgármester képviselte. A prezídiumban Aradról még helyet foglalt Király András államtitkár (a Szabadság-szobor Egyesület elnöke) és Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök. A megemlékezést megtisztelte jelenlétével dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kiss László Ferenc ezredes, Magyarország Bukaresti Nagykövetségének katonai attaséja és Schiffer András a Lehet Más a Politika (LMP) társelnöke. Jelen volt továbbá a magyar Országgyűlés és a román kormány több képviselője, civilszervezetek, helyi önkormányzatok és egyéb intézmények vezetői is lerótták kegyeletüket a tizenhármak emléke előtt.
A rendezvényt Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke nyitotta meg, majd Gheorghe Falcă aradi polgármester szólt a jelenlevőkhöz, hangsúlyozva: csakis úgy élhetnek békességben egymás mellett románok és magyarok, ha kölcsönösen tiszteletben tartják a másik értékeit, és gyermekeiket is ebben a szellemben nevelik.
„A mi szabadságunktól nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet”
Kelemen Hunor országos RMDSZ-elnök így szólt az egybegyűltekhez: „A szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté vagy egy népé. Nem lehet egy nép szabad mindaddig, amíg a vele együtt élő más nemzetek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak. (…) Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nyelvünket és kultúránkat szülőföldünkön akarjuk megőrizni. Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nem akarjuk másodrangú állampolgároknak érezni magunkat saját hazánkban, szülőföldünkön, és amit magunk számára kérünk, azt nem akarjuk mástól elvenni. A román többség nem lesz kevésbé szabad, ha nem korlátozza anyanyelvhasználatunkat, nemzeti szimbólumaink használatában nem akadályoz és a román gyerekek sem veszítenek semmit, ha a magyar vagy más nemzetiségű iskolások saját anyanyelvükön tanulnak. Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nem a honvédelmi miniszter mondja meg nekünk, hogy miről beszélhetünk, és miről kell hallgatnunk. Ezt nem tudjuk elfogadni, ebből nem kérünk. Neki és a hozzá hasonlóakban gondolkodóaknak üzenjük innen, hogy a mi szabadságunktól nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet”.
Kelemen az aradi Szabadság-szobor kiszabadításának és újraállításának példájával élve hangsúlyozta: minden nemzedéknek tudnia kell talpra állni és megújulni a kudarcok után. „Az Aradon kivégzett tizenhárom katonai vezető áldozata volt az abszolutizmus arrogáns önkényének és hőse egy nemzetnek. Mindazt, amit tettek nem önös érdekből cselekedték. Igazságért kiáltottak, szabadságért harcoltak, a magyar nép nevében tették mindezt úgy, hogy közülük sokan nem is voltak magyar anyanyelvűek. Emberi nagyságukat csak növeli, hogy a magyar forradalom hármas jelszava számukra egyben erkölcsi kötelesség is volt” – fogalmazta meg az RMDSZ-elnök a vértanúság üzenetét a mának és a jövőnek.
„Hosszú idő és nagy türelem kell ahhoz, hogy az előítéletek enyhüljenek”
Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azt mondta: minden nemzet másként vélekedik az aradi tizenháromról, utalva az aradi Szabadság-szobor legutóbbi meggyalázására is. „Hosszú idő és nagy türelem kell ahhoz, hogy az előítéletek enyhüljenek és a valós történelem szóhoz jusson. Ez nehéz, de nem lehetetlen” – utalt a Szabadság-szobor 11 évvel ezelőtti újraállítására.
A miniszterelnök-helyettes kitért a román és a magyar állam közötti együttműködésre is, mely az utóbbi időben nem volt éppen felhőtlen politikai vonalon, Magyarországot több támadás is érte a román kormány irányából. „Mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami erősíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve. Azt szeretnénk, ha nemcsak például Ausztria és Szlovákia, hanem Románia irányába is minél több határátkelő pont nyitna lehetőséget a mindennapi kapcsolatokra, hiszen csak így képzelhető el gazdasági együttműködés, annak fejlődése, az emberek között pedig minél szabadabb és szorosabb kapcsolat”. Semjén szerint a két ország közötti politikai viszályok csakis hátráltatják e térség fejlődését, a román és magyar emberek érdekét.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök a magyarság megosztottságára célzott, mondván, ez gyengíti egy nemzet erejét, szétforgácsolja fejlesztő törekvéseit és egységességét, ezért minden magyarnak – így az aradiaknak is – arra kell törekednie, hogy összetartásra buzdítsa népét. Ezt a célt szolgálja a most megnyitott Ereklye-múzeum is, ami azt jelképezi, hogy, ha kell, képesek vagyunk vérünket áldozni a szabadságért.
A beszédek után az egyházi vezetők irányításával magyar, román és német nyelven is elhangzott a Mi Atyánk, majd Urbán Erik OFM érseki helynök, csíksomlyói templomigazgató megáldotta a megemlékezőket.
A rendezvény a hagyományos koszorúzással ért véget.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

„Kapcsokra van szükség” – Az aradi vértanúkra emlékeztek Erdély-szerte
A magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen.
A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás.
„A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta.
„Nem elég egyszer felállítani a szobrot"
Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület.
Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le.
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen.
Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet.
„Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti".
Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható.
„Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította.
Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott.
„Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet"
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban".
Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe.
A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat."
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is.
„Főhajtáskor tudunk erőt meríteni"
Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát.
A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)

Útmutató a migránsválsághoz
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület körlevélben igyekezett útmutatót adni gyülekezetei és azok lelkipásztorai számára az Európában hónapok óta tartó migránsválsághoz való viszonyulásban.
Az egyházkerület püspökének, Csűry Istvánnak a szavait Farkas Zsolt előadótanácsos tolmácsolta tegnapi sajtótájékoztatóján. „Európa válságos időket él, hiszen óriási menekülthullámmal és az ezzel együtt járó nehézségekkel kell szembenéznie. A háború átka elől menekülnek sokan, velük szemben nem maradhatunk közömbösek, azonban az is tény, hogy vannak, akik kihasználva mások nyomorúságát, megpróbálnak a szörnyűségekből hasznot húzni. Válságos időben pedig a nemzeteket vezető kormányok felelőssége is nagyobb. Nemzetünk kormánya felelősséget érezve, a lelkiismeret és Európa törvényeinek megfelelve, próbál helyesen cselekedni. Sajnos emiatt nemtelen támadások érik” –áll a levél első felében a Magyarországon foganatosított megoldási javaslatokkal kapcsolatban. „Az egyházkerületnek a keresztényi elvekhez igazodva kell megszólalnia, ezért imádkozásra és a magyar kormánnyal való szolidaritásvállalásra buzdítja a híveket a vasárnapi istentiszteletek alkalmával” – magyarázta Farkas Zsolt.
„Imádkozzunk együtt nemzetünkért, nemzetünk kormányáért, a bölcs és felelős kormányzásért ebben a nehéz helyzetben, harcban. Imádkozzunk a józanság és ébredés lelkéért, hogy nemzetünk a kereszténység megvallója legyen. Imádkozzunk azért, hogy népünk minden tagja a Kárpát-medencén belül és kívül ismerje meg azt a Krisztust, Aki békességet hozhat az erőszakos világba, szeretettel töltheti meg a gyűlölettel teli szíveket. Imádkozzunk a keresztyén világért, Európa keresztény gyökereinek újbóli felvállalásáért, de legfőképpen azokért, akik az előállt helyzetet nem tétlen szemlélőként nézik, hanem keresztyéni küldetésüknek megfelelve a valódi rászorulókon segítenek, ugyanakkor felelősségük tudatában fáradhatatlanul teszik azt, amivel a Nemzet megbízta őket, védik Európa határait” – olvasható a körlevélben.
Az előadótanácsos a sajtótájékoztató végén hangsúlyozta, hogy a közleményben „nem valaki(k) ellen, hanem az ésszerű európai rendezés mellett szólalnak fel”, mivel a cél, a tét nem kevesebb, mint Európa értékeinek megvédése és ezáltal megtartása.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Göncz Árpád hagyatéka közös kincsünk” – búcsúzik az RMDSZ
„A rendszerváltás utáni szabad Magyarország első államelnökétől, Göncz Árpádtól búcsúzik kegyelettel és politikai-közéleti, nem utolsó sorban irodalmi munkássága iránti mély tisztelettel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség” – olvasható a Kelemen Hunor szövetségi elnök által aláírt szerdai közleményben.
A politikus emlékeztet: egy társadalom diktatúra utáni ébredésében elengedhetetlen az, hogy a demokrácia útján milyen értékrendet képviselő vezető indítja el. Göncz Árpád egykori államfő érdemei elévülhetetlenek ilyen tekintetben is, hiszen elkötelezetten kiállt olyan értékek mellett, amelyekre egy ország jövője épülhetett – fogalmaz Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke felidézte Göncz Árpád Romániában tett történelmi látogatását, amely a magyar nemzet együvé tartozásának meghatározó szimbólumává lett, általa a két ország szomszédsági kapcsolata is elindulhatott az európaiság útján.
Kelemen szerint Göncz Árpád akkor fontos üzenetet fogalmazott meg a romániai magyaroknak és a többségi politikumnak is: Magyarország felelősséget érez a határain túl kisebbségben élő testvérei sorsa, helyzetének alakulása, identitásának, anyanyelvének, kultúrájának ápolása, megőrzése iránt.
„Kegyelettel mondunk köszönetet felelős vezetői munkájáért, kiállásáért, emlékét pedig követendő példaként helyezzük közéleti munkánk alapértékei közé” – zárul a közlemény.
maszol.ro

Szőke Domokosnak a fellebbezés lehetősége maradt
A Hargita Megyei Törvényszék a hatósági felügyelet fenntartásáról döntött szerdán Szőke Domokos és Ráduly Róbert Kálmán ügyében.
Amennyiben az alapfokú ítélet elleni fellebbezés sem eredményez változást, Csíkszereda tisztségének gyakorlásától eltiltott alpolgármestere újabb hatvan napig nem térhet vissza hivatalába.
Miután augusztusban további hatvan napra hatósági felügyelet alá helyezték Csíkszereda volt polgármesterét és hivatalából felfüggesztett alpolgármesterét, szerdán a Hargita Megyei Törvényszéken az Országos Korrupcióellenes Ügyosztálynak (DNA) a felügyelet meghosszabbítására vonatkozó indítványáról tárgyaltak. A két vádlott ügyvédjei, akárcsak korábban, most is az előzetes kényszerintézkedés feloldását kérték. A zárt tárgyalás után elmaradt az azonnali ítélethirdetés, ezt órákkal későbbre ígérték, végül a törvényszék honlapján jelent meg a döntésről szóló rövid tájékoztatás.
Ennek értelmében a törvényszék törvényesnek és megalapozottnak ítélte a korrupciós bűncselekményekben való részvétellel megvádolt két személy esetében elrendelt hatósági felügyeletet, ugyanakkor ennek további fenntartásáról döntött. Egyúttal megalapozatlannak ítélte és elutasította a hatósági felügyelet feloldására vonatkozó kéréseket. A döntés értelmében Szőke Domokos alpolgármester nem térhet vissza hivatalába, és nem gyakorolhatja tisztségét. A két vádlottnak a hatósági felügyelet időszakában idézés esetén meg kell jelennie a törvényszék vagy az előzetes szakaszban eljáró bíró előtt, és a felügyeleti program alapján vagy a hatósági idézésre rendszeresen meg kell jelenniük a csíkszeredai rendőrségen. Ugyanakkor nem hagyhatják el az ország területét, és nem találkozhatnak egymással, illetve más, tanúkként megnevezett személyekkel. Az alapfokú ítélet ellen a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához fellebbeznek a vádlottak védőügyvédjei, ezt várhatóan hétfőn tárgyalják – tudtuk meg.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Kihelyezett ülés és galériaavató
Október 6-án a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tartotta kihelyezett ülését a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozata.
A Magyar Művészeti Akadémia mintegy húsz tagja képviseltette magát tegnap a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) megtarott kihelyezett ülésen. A tagozati ülés kezdetén Stefanovits Péter tagozatvezető köszöntötte a PKE dísztermében összegyűlt megjelenteket, hangsúlyozva azt, hogy az akadémia képzőművészeti tagozatának ez az első Magyarországon kívül megtartott ülése, a konkrét helyszín pedig adta magát, hiszen Nagyvárad az egyetlen Magyarországon kívüli hely, ahol magyar nyelvű művészeti felsőoktatás van. A Művésztelepek szerepe, lehetőségei napjaink progresszív művészeti megnyilvánulásainak tükrében című konferencián és tagozati ülésen több előadás hangzott el, az előadók többnyire a címben meghatározott témát járták közül különböző szemszögekből.
Jakobovits Márta neves nagyváradi keramikus például többek között a kecskeméti nemzetközi kerámia művésztelepről beszélt, Véső Ágoston a nagybányai festőtelep múltjáról illetve utóéletéről adott szemléletes képet, Balázs Zoltán a PKE Képzőműbészeti tanszékének vezetője az Animáció Világnapja alkalmából több ébven át szervezett eseménysorozatról tájékoztatta a hallgatóságot. Beszéde végén kijelentette, hogy a tanszék egy inkubátor stúdiót kíván létrehozni, amivel biztosítani kívánják azt, hogy az egyetem volt diákjai tovább alkothassanak. Ujvárossy László a PKE professzora A természetek közötti interferenciák címmel tartott előadást, többek között a művészeti kutatás szükségességéről értekezve a művészeti oktatási intézményeken belül. Mint fogalmazott: „a művészeti kutatás nemcsak tudatos, újításra fókuszáló tevékenység, sokkal inkább személyes belső nyugalmat jelent, kapcsolat egy primordiális világgal.” A kétirányú, azaz tudatos tevékenységre és az ösztönszerű, ráérzésre építő kreativitás fejlesztésében nagyon nagy szerepe van egy művésztelepeken való közös együttlétének, fiatalok és az idősebb alkotók találkozásának – fejtette ki. A kihelyezett tagozati ülésen több más érdekes előadás is elhangzott. Az esemény folytatásaképpen délután felavatták a PKE Képzőművészeti Tanszékének pincegalériáját. A Zárda (Mihai Viteazul) utca 3. szám alatti galériát a váci Nalors Grafikai Műhely A magyar kortárs grafika című kiállításával nyitották meg.
Pap István
erdon.ro

A román hírszerzés jelenti
Egyértelmű utalásokat tesz hazánkra éves jelentésében a román hírszerzés. Kitérnek például arra, hogy „egy ország” erősíteni akarja az ott élő nemzettársak szervezetei feletti ellenőrzést, méghozzá titkosszolgálati eszközökkel. Itthon Lázár János felügyeli a hírszerzést, a miniszter néhány hónapja hosszan beszélt Romániáról, illetve az ottani magyarellenes tevékenységről.
A szélsőséges megnyilvánulások kategóriájába sorolja a magyar önrendelkezési törekvéseket a Román Hírszerző Szolgálat (SRI). Tavalyi tevékenységéről szóló, a bukaresti képviselőház honlapján közzétett jelentésében a titkosszolgálat nem nevezi meg ugyan Magyarországot vagy a romániai magyar közösséget, az utalások azonban egyértelműek. A Romániában zajló külföldi hírszerzési tevékenység közé sorolja például azt a törekvést, amellyel „egy másik ország erősíti a Románia területén élő nemzettársak közössége és ezek fő szervezetei fölötti ellenőrzését”. A SRI szerint az ország területén egyre intenzívebbé vált külföldi titkosszolgálati tevékenységek célja negatívan befolyásolni a romániai döntéshozatalt, az alkotmányos értékeket, valamint a „nemzetiségek együttélésének légkörét”. Szóvá teszik, hogy egyes szomszédos államok hivatalosságai, diplomatái folyamatos erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy bevonják a Romániában élő nemzettársaik közösségét az anyaország érdekeinek támogatásába.
Akárcsak a korábbi években, a jelentés ezúttal is az „etnikai szélsőségesség” kapcsán tárgyalja az autonómiapárti diskurzus megerősödését, kijelentve: Erdélyben a „székely etnokulturális identitás agresszív kihangsúlyozása zajlik”. Románia egyébként világelső a hat hírszerző szolgálatát és ezek mintegy 15 ezer alkalmazottját tekintve. Itt a legmagasabb az egy főre jutó ügynökök száma: százezer romániai lakosra hatvan titkosszolga jut, miközben az Egyesült Államokban 12, Nagy-Britanniában pedig hat. A magyar polgári hírszerzés, vagyis az Információs Hivatal (IH) tevékenységéről beszámolva a felügyelő miniszter, Lázár János is beszélt korábban Romániáról. Még nyáron, az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának nyílt ülésén hívta fel a figyelmet arra a folyamatra, ami „Romániában zajlik a magyarok rovására”. Az elmúlt húsz évet tekintve példátlan koncepcionális büntetőperekről, büntetőeljárásokról beszélt.
– Kifejezetten érzékelhető az igazságszolgáltatás eszközeivel egy nagyon határozott magyarellenes fellépés, ami részben sérti a szabad vallásgyakorláshoz fűződő jogot, mert a magyar történelmi egyházak ellen egy jól megszervezett akció zajlik mozgásterük, missziójuk, munkájuk és vagyoni helyzetük destabilizálása, illetve akadályozása érdekében – mondta. Akkor úgy fogalmazott, hogy „Románia kormányzata kifejezetten magyarellenes akciókat hajt végre az igazságszolgáltatás és a transzparencia jelszavával és álszavával”. A miniszter felvetette azt is, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagyon erősen vesz részt a román belpolitikában, és szerinte kérdéses, hogy ezeknek az akcióknak van-e közük az amerikaiak és a románok együttműködéséhez.
Rostás–Katona
Magyar Nemzet

Biró: ígéret van, határidő nincs az autonómiatervezet beterjesztésére
Egyelőre töretlen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) együttműködése, noha az utóbbi politikai alakulat vezetője, Biró Zsolt pár hónapja úgy nyilatkozott, hogyha az RMDSZ nem nyújtja be szeptemberben a parlamentbe a közösen kidolgozott székelyföldi autonómiatervezetet, akkor felfüggesztik az együttműködést.
Nos, ez egyelőre nem történt meg. A Kossuth Rádió munkatársa, Erdei Edit Zsuzsanna erről kérdezte az MPP elnökét, Biró Zsoltot.
Az elnök szerint a közös autonómiacsoport „nagyjából” már befejezte a munkáját, és örül annak, hogy a végleges változatba számos olyan módosító indítvány bekerült, amelyet az MPP javasolt.
Biró Zsolt ezután utalt arra a múlt heti „informális” találkozóra, amelyen Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének „világossá tették”, hogy az autonómiatervezet beterjesztését nem szabad „elmaszatolni”. Az autonómiáról mindaddig időszerű beszélni, ameddig azt meg nem valósítjuk – hangsúlyozta az MPP vezetője.
Arra az kérdésre, hogy kaptak-e egyértelmű választ az RMDSZ részéről az autonómiatervezet benyújtása ügyében, Biró azt válaszolta: „ígéretet kaptunk, hogy beterjesztik, viszont konkrét dátumra nem kaptunk ígéretet.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Románia továbbra is elutasítja a kvótarendszert
Románia fenntartja a migránsok elosztására vonatkozó kötelező kvótarendszer elutasítására vonatkozó elvi álláspontját – közölte Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára csütörtökön az MTI-vel, miután Bukarestben találkozott Leonard Orbannal, Klaus Iohannis román elnök európai ügyekért felelős tanácsadójával.
A megbeszélést követően elmondta: sok olyan európai ügy van, amelyben a két ország érdekei nagyon hasonlóak. Hangsúlyozta: a beszélgetésen kiderült, a kötelező kvótát sem Románia, sem Magyarország nem tartja jónak, és mindkét fél kész hozzájárulni ahhoz, hogy jobban megvédjék az Európai Unió külső határát. „Románia és Magyarország is kész hozzájárulni az uniós határvédelmi ügynökség (Frontex) megerősítéséhez, ami garantálja a külső határ megvédését" – mondta az államtitkár. A két ország egyetért abban is, hogy a migránsok állandó elosztási mechanizmusáról nem most kell döntenie az Európai Tanácsnak. „Úgy gondoljuk, ennek nincs még itt az ideje, arról kell beszélni, hogyan tudjuk Európát megvédeni, miközben nemzetközi segítséget nyújtunk azoknak, akik valóban rászorulnak erre, és valódi menekültek" – közölte Takács Szabolcs.
Hozzátette: azt remélik, hogy a jövő heti EU-csúcson konszenzusos döntés születik arról, hogy a migránsválságot miként kezeljék a forrásvidékén. „Ebben az ügyben is nagyon hasonló a magyar és a román érdek és álláspont" – mondta az államtitkár.
A megbeszélésen másik témája az volt, hogy a két ország ellenérdekelt abban, hogy az eurózónához tartozó 19 ország konzultációja olyan egyéb európai tanácsi formációkra is kiterjedjen, például szociális kérdésben, ami korábban nem létezett. Az államtitkár közölte, tárgyalópartnerével egyetértettek, ennek állandósítása azt a veszélyt rejti magában, hogy Európa ketté szakad az eurózóna és a nem eurózóna tagállamaira.
MTI
Erdély.ma

Újabb perrel támadnak (Holzindustrie Schweighofer-ügy)
A negyedik pert is elindították a Holzindustrie Schweighofer rétyi fűrészüzemének ügyében a beruházást ellenző civil szervezetek. Ezúttal az időközben megépült és már termelő telep hőerőművének környezetvédelmi engedélyét szándékoznak felfüggesztetni.
A legfrissebb per keresetét szeptember kilencedikén nyújtotta be a kolozsvári törvényszékhez közösen az E-JUST, a Bankwatch Romania, a Greenpeace Romania és a Neuer Weg szervezet. Az alperes ez alkalommal Kovászna Megye Tanácsa, valamint az osztrák óriásvállalat tulajdonában lévő Bioelectrica Transilvania cég. A környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek a Neuer Weg honlapján megjelent tájékoztatás szerint azt szeretnék elérni, hogy az ítélőszék időszakosan függessze fel a fűrésztelepen bioenergia-termelés alapon működő hőerőmű környezetvédelmi engedélyét, majd – mint írják – a dokumentum semmissé tétele a céljuk.
Hans Hedrich, a fogarasi Neuer Weg Egyesület alelnöke lapunk érdeklődésére kifejtette: a szeptember elején elindított bírósági eljárást arra alapozzák, hogy az engedélyezés során a hatóságok nem tartották be az Európai Unió egyes vonatkozó előírásait. Azzal, hogy a fűrésztelep, illetve a hőerőmű környezetvédelmi engedélyeztetését külön folytatták le, az uniós szabályok ellen vétettek, melyek tiltják ezt az eljárást. Hedrich hozzátette: a hőerőművel ugyanakkor a környéken lévő Natura 2000 besorolású területeket is veszélyezteti a fűrésztelep. Ennek bizonyítása a felperesek feladata, így hamarosan egy tanulmányt kell elkészíttetniük, amelyből kitűnik, hogy helytálló a megállapítás. Érdeklődésünkre, hogy mikor várható az első tárgyalás a legfrissebb perben, Hedrich elmondta: reményeik szerint a kolozsvári ítélőszék egy hónapon belül megejti azt. A választás egyébként nem véletlenül esett Kolozsvárra, a környezetvédelmi szervezetek ugyanis azt tapasztalták, hogy a bukaresti bíróságokkal ellentétben, itt nincs annyi időhúzás. Sajnos, a fővárosban azt kellett látniuk, hogy több hónap késéssel kerítettek sort az első tárgyalásra, majd azt követően halasztás halasztást ért.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tánc és kortárs művészetek háza nyílik
Évadnyitó és bemutatkozó sajtótájékoztatót tartott kedden Marosvásárhely (és tágabb környéke) egyetlen táncszínháziformációja, az András Lóránt Társulat. A Knöpfler Vilmos (Braila) utcai egykori ortodox zsinagógában székelő független táncszínházi csoportosulás vezetősége nagyszabású rendezvénysorozattal indítja idei évadát, ugyanakkor egyúttal segélykiáltást is hallatott: ha nem jutnak támogatáshoz, a tél folyamán fűtés hiányában nem tudják folytatni igen sikeresnek mondható előadás- sorozatukat.
A sajtó képviselőit a fiatal táncosok és művészeti tanácsadójuk, Kovács Levente rendező jelenlétében András Lóránt, a társulat névadó vezetője, koreográfusa fogadta.
– Szeretettel üdvözlünk mindenkit ebben a csodálatos, tragikus és groteszk sorsú épületben, amelyet optimista fénybe, díszbe, közhasznú szolgálatba szeretnénk átmenteni. A háromszintes épületet a harmincas években építették, 1944-ig használták zsinagógaként, befejezni azonban sohasem tudták. A második világháború után megfogyatkozott marosvásárhelyi zsidóságnak már nem volt szüksége rá. A kommunista uralom alatt az épületet átalakították, ipari létesítményként, raktárként használták. Az András Lóránt Társulat 2010 végén őszén jött létre, miután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen létrehozták a koreográfia szakot. Sok hallgató végzett akkor, és óhatatlanul feltevődött a kérdés: mi lesz velük azután? Hiszen rajtunk és a sepsiszentgyörgyi M Stúdión kívül nincsen ilyen profilú intézmény az országban. Ez okból született a társulatalapítás ötlete. A marosvásárhelyi zsidó szövetség felkarolta a társulatot, és átadta nekünk a zsinagógát, székhely gyanánt. Az épület téglából készült, ezért az évadnyitó háromnapos rendezvénysorozatunk címe: Moving Bricks. Támogatási téglákat helyeztünk el, amelyekre felírjuk a leendő támogatóink nevét. A rendezvénysorozat október 9-e és 11-e között zajlik, jellegében idézi azt a koncepciót, amelyet a továbbiakban meg szeretnénk honosítani: egy színes világot, amelyben helyet kap a tánc, a színház, a kortárs művészetek összessége. Pénteken 17 órakor kezdődik az ünnepélyes megnyitó, a továbbiakban az előadások mellett tánckurzusok, workshopok és koncertek várják az érdeklődőket, olyan előadókkal, mint Koszika, Kevin & The Roots, a Moonfellas vagy Dénes József, a dzsesszmanipulátor. A koncerteket követően Traila, Karak és Wrk biztosítják a zenei aláfestést.
A székhelyünkből a továbbiakban kortárs művészeti teret kívánunk alakítani, amely fedelet biztosít az oktatásnak, a tehetséggondozásnak, a művészi alkotásoknak, produkcióknak. A tánc és kortárs művészetek házát kívánjuk létrehozni az egykori zsinagógában, és reméljük, hogy állandó, fizetett munkahelyet tudunk biztosítani lelkes, fiatal táncosainknak. Ez az intézmény erről szólna. Hogy ne pincérként, rúdtáncosként dolgozzanak külföldön, hanem művészemberként itthon. A rendezvényünket is két okból szervezzük: egyrészt tudatosítani szeretnénk a nagyközönségben, hogy létezünk, hogy nomád éveink sikeres előadásai után megnyitottuk a székhelyünket, ahol folyamatosan játsszuk majd táncszínházi előadásainkat. Szeretnénk bővíteni Marosvásárhely kulturális életét, felkelteni az emberek érdeklődését. A másik ok: támogatókat szeretnénk szerezni. A téglák "megvásárolhatók". A fal, támogatói névjegyekkel ellátva, folyamatosan emelkedni fog. Ebben reménykedünk. Nagy szükségünk van rá, mert ha november közepéig nem fűtünk, akkor bezárhatjuk a beharangozott intézményt.
Kovács Levente hozzátette: e pillanat fontosságának valószínűleg senki sincs tudatában.
– Ezek az emberek szent őrültek! Nagy tiszteletet és megbecsülést érdemelnek, mert egy olyan helyen, ahol a tötyörgés nemzeti sporttá vált, megpróbálnak létrehozni valami maradandót, értékeset. A városi tanács májustól képtelen volt az ügyükben határozatot hozni! Szervezik az európai kulturális fővárosi kampányt, holott egy kulturális intézményük sincsen. Mindegyik megyei, állami vagy magánkézben van. Itt lenne az alkalom, hogy felkaroljanak, támogassanak egy fiatal, tehetséges – és az országban szinte egyedi – társulatot, amelyre büszkék kellene legyenek. Amely Marosvásárhelyt választotta! Ehelyett az ígért támogatás folyamatosan késik. Pedig úttörő intézményről van szó, amely a mi tájainkon egyedülálló. A táncosaik nálunk úttörő munkát végeznek, külföldön cseppek lennének a tengerben. Tehetséges csapat, nagyszerű vezetővel, lelki, szellemi potenciállal, és segítségre várnak, vágynak, hogy a művészet egy nagyon gazdag központját Marosvásárhelyen hozhassák létre! Olyan központot, amely kelet-európai viszonylatban is páratlan lehet – mondta Kovács levente, majd András Lóránt ismertette a további terveket.
– A székház új neve: tánc és kortárs művészetek háza. Közéleti haszna is lenne: az előadásaink mellett a harmadik emeleten táncoktatást folytatnánk, szakmai workshopokon keresztül, nem kezdő, nem amatőr szinten. A középső szintet a nagyközönség számára nyitjuk meg, itt tánckurzusokat tartanánk komoly szakmai hátterű oktatókkal, a társulat tagjaival. Az alsó szint minden, színházzal, tánccal, mozgással, dinamikával rokon kortárs művészeti ágat befogadna, és itt is kialakítunk egy stúdiót. Nyugaton ilyen célokra épp ilyen jellegű épületeket vásárolnak meg és újítanak fel. Mi a húgom, András Tünde és cége segítsége nélkül idáig sem jutottunk volna el – mondta a társulatvezető, majd újságírói kérdésekre válaszolva hozzátette: az András Lóránt Társulat független színházi csoportosulás, amely a jövőben is önálló kíván maradni. Jól tudják azonban, hogy állami, pályázati támogatás nélkül nem tudnak sokáig működni, és a mostoha körülmények ellenére is itthon, Marosvásárhelyen kívánnak maradni, táncosaiknak munkát, fizetést biztosítani, művészeti központot létrehozni. Először bizonyítani kívántak, amit eddigi nomád éveik során meg is tettek. Mostantól támogatókat szeretnének szerezni mind az állami, megyei, városi hivataloktól, mind a civil szférából. Keveset pályáztak, mert a pályázataikat nincsen aki megírja, fizetni pedig nem tudnak érte, ilyen szempontból patthelyzetben vannak. Évadkezdő fesztiváljukkal szeretnék felhívni magukra és értékteremtő munkájukra a figyelmet, hogy mindaz, amit létrehoztak, ne kárba vesszen, hanem gyarapodjon. És ez okból is várnak minden művészetszerető marosvásárhelyit e hét végén a Knöpfler Vilmos utcai régi zsinagógába, az új tánc és kortárs művészetek házába!
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Táncjáték az aradi 13-ról
Október 5-én este Aradon került színre a 13 című táncjáték, október 6-án a kolozsvári magyar opera színpadán láthatta a közönség, hogy aztán, a közelebbi jövőben Budapesten, Temesváron, majd remélhetőleg szerbiai Zentán, a szlovéniai Lendván és másutt is bemutassák.
Biztos vagyok benne, hogy ez a kiváló produkció mindenütt sikert arat majd.
Az aradi tizenhárom vértanú történetét többször és többféleképpen feldolgozták már, táncjátékban azonban, tudomásom szerint, most először. A „most” ezúttal jó pár hónapot jelent, hisz az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Tabán táncegyüttes és a szabadkai Juhász zenekar közös produkcióját már láthattuk egyszer Aradon. A három ország magyar művészeinek összefogásából létrejött kitűnő (mostanra már „beérett”) előadás azonban ezúttal is vastapsra ragadtatta azokat is, akik már látták, és azokat is, akik most látták először. Sőt: minél többször látja a néző, annál inkább felfedezi az előadás „ízeit”, komponenseit, mondandóját. A tánc ugyanis sajátos művészet, sajátos kifejezési eszközökkel, nehéz a nézőnek szavakban elmondania, jelenetről jelenetre a darab történéseit – a fontos, hogy nagyjából ráérezzen a „cselekményre”, amelyet amúgy a történelemből is ismer: a szilaj harctéri küzdelem után az elfogatás, börtön, majd a kivégzés következik. Az egyórás előadás nem mesél el egyéni sorsokat – lehetetlen felfedezni, hogy a (nem véletlenül) 13 táncos közül ki melyik vértanút eleveníti meg. Csak egyetlen szereplő, Haynau (Móricz Bence aranysarkantyús táncos) különül el mind viseletével, mind a táncát kísérő zenével. Az élő zenét a kitűnő, héttagú szabadkai Juhász zenekar szolgáltatja, a dallamok közt román (a közismert Periniţa) és egy ugyancsak közismert (szerb) Bregovics-szám, sőt francia sanzon is szerepel számos – a győztesek diadalát megjeleníteni hívatott – német–osztrák, és persze a gerincet alkotó magyar zeneszámon kívül. Elhangzik két, József Attila verseire komponált dal, amelyek meglepően jól illeszkednek az előadásba. Egyetlen női szereplő lép fel (anya, feleség, testvér, szerető? – a Nő), Gál Nóra egyaránt jól énekel és táncol.
A rendkívül látványos előadás végén a társrendező, az aradi Tapasztó Ernő bemutatta az előadás szereplőit, a táncosokat – Gazsi László, Szilágyi András, Győri Krisztián, Gál Zoltán, Nagy Márton, Baracsi Gergő, Horváth Dániel, Németh Antal (aranysarkantyús táncos), Balogh Dávid, Harmati Patrik, Szabados Tamás, Földesi Márton, Molnár Bálint –, a Juhász zenekart – Juhász Gábor, Juhász Gyula, Dvoracsko Szebasztian, Vas Endre, Ölveczky Tamás, Barity Zorán, Cimber Ferenc –, végül a rendező-koreográfust: Farkas Tamás örökös Aranysarkantyús táncost, a Népművészet ifjú mesterét. Sajnos, ritkán találkozunk velük, bár megérdemelnék, hogy megjegyezzük nevüket.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Árapatakon ünnepeltek
II. Székföldi Magyar Napok
Lázas készülődés előzte meg a hétvégén Árapatakon második alkalommal megrendezett Székföldi Magyar Napokat. A Kovászna Megye Tanácsa, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, az előpataki polgármesteri hivatal és az Árapataki Református Egyházközség által szervezett rendezvényen váll váll mellett, mindenki az esemény sikeréért munkálkodott.
A tavalyi magyar napok emléke árapataki asszonyokat és férfiakat, egyházi és világi elöljárókat egyaránt megmozgatott, mindenki ott segített, ahol tudott. Volt, aki színpadot épített, az asszonyok krumplit hámoztak, süteményeket készítettek, a tiszteletes asszony ünnepi műsort tanított a gyermekeknek.
Vasárnap délben a templomkertből kiszűrődő fúvószene hangja hívogatta az árapataki lakosokat az istentiszteletre. A mikóújfalusi Nagykürt`95 fúvószenekar dallamaitól több falubeli könnybe lábadt szemmel haladt Isten háza fele. Az ünnepi istentiszteleten Berszán István erdővidéki református esperes prédikált, majd Fülöp László árapataki református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket: „A tavalyi Székföldi Magyar Napok után vártuk ezt a napot, hiszen szükségünk van a közösségi ünnepekre. Isten ezt a napot örömre rendezte be. Sokan vagyunk együtt: elszármazottak, falubeliek, vendégek és mind ünnepre készültünk, örüljünk hát e találkozásnak, egy kicsit feledjük el mindennapos megpróbáltatásainkat.”
A rendezvény kulturális műsorral folytatódott, a református parókia udvarán elhelyezett színpadon egymást követték az előadók. „Azok a napok, amikor magyarságunkat ünnepeljük, azt jelzik, hogy fontosak vagyunk, fontos az anyanyelvünk, fontosak a hagyományaink. Az összefogás pedig megsokszorozza erőinket, így könnyebben viseljük el mindennapi gondjainkat” – hangsúlyozta Kovács László előpataki polgármester köszöntőbeszédében.
„Kovászna Megye Tanácsa számára minden magyar számít, minden magyar fontos. Azért kezdeményeztük ezt a rendezvényt, hogy önök is tudják, nem feledkezünk meg a szórványban élőkről sem, fontos, hogy az itt élő magyarság megmaradjon, erősödjön” – mondta Demeter Ferenc elnöki tanácsos, tolmácsolva Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető üzenetét.
A kulturális műsor során szavalatok, népdalok hangzottak el, majd az árapataki vallásórás gyerekek összeállítását tekinthette meg a közönség. A Visky Árpád Színjátszó Társulat Nóti Károly A Csillár című vidám jelenetét adta elő, majd a Kincskeresők Néptáncegyüttes előadásával zárult a műsor. Az ünnepi esemény közös bográcsozással, beszélgetésekkel zárult. A Székföldi Magyar Napok záró rendezvényét tegnap tartották a hidvégi kultúrházban.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

„Felsőbb utasításra vettük le”
Nemzeti szimbólumunk, a magyar zászló megvonása a Nagyváradi Bazilikából…
Bazilikánkban – vasárnaponként –, a reggeli nyolcas misén szoktam részt venni, egy kényelmes karosszékben. Közel a hátsó bejárathoz, a gyóntatószékhez, épp a szószék lábának tövében. Rálátással az általam nagyon tisztelt Szent László király oltárra. Imáimat itt mondom. Családomért, barátaimért eltávozottakért, a székesegyházbeli egykori énekes-zenész kollégáimért, nemzetemért. De ugyanitt, mondtam imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Gondolva arra, hátha könnyebben megmenekül a gyehenna tűzéből…
Általában a templomi csöndben, végignézem az általam nagyon kedvelt freskókat, szobrokat, a főoltárt. Minap, ahogy tekintettemmel Szent László királyunk oltárához érek, valami hiányérzet fog rajtam erőt… Még jobban meresztem a szemem, hisz föltűnik Várad-alapító szent királyunk oltára mellőli hiány. Ugyanis, nemzeti zászlónk nélkül maradt… Mivel, a remény hal meg utoljára – mondjuk -, reménykedtem abban, csupán mosásra vitték… Eljött az elkövetkezendő vasárnapi mise, s a nemzeti színű lobogónk, továbbra sincs…
A sekrestyében érdeklődtem
„Felsőbb utasításra vettük le…”– mondta a sekrestyés. Féltve állását, nem megnevezve a tettest, részletezve a történteket, nem magyarázkodott! Ez templom… Mosolyogva próbált meggyőzni a zászló hiányáról…
De Szent László, magyar népünk királya, városunk alapítója volt, így mindenkor megilleti – mondtam. Templomainkban, Partiumban, Erdélyben sok helyen, még csángó testvéreinknél is előfordul a magyar zászló. Mi is lehet ezzel a baj? Szimbólumainkat használhatjuk, akár templomainkban, akár másutt, hisz ez a demokrácia vívmánya – gondoltam.
Az úton hazafelé, – a „felsőbb utasítótól” felkavartan –, gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspökünkre emlékeztem. Ugyanis, ő volt az, aki sokszor kifakadt „a felsőbbek”, sőt, még a Vatikán politikája ellen is…
Mint ismeretes, Széchenyi – anno –, az I világháborút lezáró trianoni békediktátum után mély fájdalommal tapasztalja a Szentszék engedékeny politikáját, a Magyarország testéből részesedett új államokkal szemben… Nemzetünk, államiságunk ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket hozott, amelyek az új államoknak megfeleltek. „Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar többé nem a hódolat letompított hangján, hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a felsőbb utasítókkal!”– mondta. A nagy magyar érzelmű püspök, történelmi család sarja javasolta, hogy semmiféle „új egyházmegyei rendezésbe ne menjenek bele!” Helyesen látta azt is, Rómának fontosabb az egyház befolyásának növelése az ortodoxia felé, mint az amúgy is hűségesek megtartása. A mában, szintén – „felsőbb utasításra”, csupán nemzeti szimbólumunk negligálása, megvonása történt. A Szent László oltár mellől… Köztudott ugyan, így ne felejtsük azt a tényt sem, a két világháború között Zitzmann Ferenc székesegyházunkat, át akarta játszani a görög katolikusoknak. Ezért ő Debrecenben börtönbe is került…
Az idő nagyúr. Így- úgy, de felforgat mindent…És: mondtam már imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Ma már, oda jutottam, a „felsőbb utasítóért” is imádkozom…
Hátha a ráció vesz rajta erőt! Ne kételkedjünk?
Márton István
erdon.ro

Verstől versig gyerekeknek
Kányádi Sándor verseiből összeállított produkcióval lépett fel szerdán a II. Fux Feszt versenyprogramjában a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház.
Költészet és hagyományidézés, erre a két pillérre épül a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadása, melyet szerdán láthatott a közönség a nagyváradi Árkádia Bábszínházban. Az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljának versenyprogramba nevezett előadásról lévén szó, megtekintette azt a Fux Feszt mindhárom zsűrije is. A Nagy Kopeczky Ádám rendezte darab Kányádi Sándornak a falusi életet, illetve saját gyermekkorát időző verseiből tallóz, illetve ezekből összeállított történeteket mesél el. A darabban a narrátor, vagy a mesélő szerepét maga a rendező Nagy Kopeczky Kálmán vállalta magára, és Kányádi Sándor szavaival idézte fel a falusi világ hangulatát, a többiek pedig egy rövid, három perces bábjelenetet leszámítva nem bábokkal, hanem jelmezekbe öltözve színészként, valamint állatmaszkokkal játszották el a rájuk osztott szerepeket. A bivalyokról, az elveszett kecskéről, a nyugtalan kosról vagy a lovakról szóló balladisztikus költemények a Csibi Szabolcs és Kelemen István alkotta népzenei aláfestéssel együtt a huszonegyedik század városban nevelkedett gyermekei számára valóban különös és ismertelen világba röpítették a fiatalokat, egy olyan, ma már szinte misztikusnak tűnő helyre, amelyben ember és természet még szétszakíthatalan szimbiózisban él egymással, és amelyben a Hold a Nap, a ló, a medve, a bivaly nem puszta kísérőjelenségek, hanem az emberi élet meghatározó tényezői is. A Verstől versig közel hozza a költészet nyelvét a gyerekekhez, akik nem csak hallják, hanem láthatják, érezhetik is a versek által megjelenített képeket, hangulatokat, történéseket. A közel egy órás, humorban, nyelvi leleményekben bővelkedő előadás méltán nyerte el a legreprezentatívabb zsüri, vagyis a gyerekek tetszését.
Pap István
erdon.ro

„A magyar kultúra ismét teret kap”
Ünnepélyesen is megnyitották tegnap délben az Árkádia Bábszínházban a Nagyváradon immár másodízben megszervezett Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a II. Fux Fesztet.
Botházy-Daróczi Réka, a Lilliput Társulat vezetője köszöntötte a jelenlévő gyerekeket, felnőtteket, az eseményen résztvevő bábtársulatok tagjait. Külön üdvözölte Seres Lajos bábművészt, akinek a nagyváradi bábjátszásban fontos szerepe van, és szívükhöz közel áll, illetve Jankó Szép Noémi képzőművészt, aki az idei Fux Pál-díj megalkotója. A szakértő zsűrit is bemutatta, melynek tagjai – Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus, Zsigmond Andrea kritikus, Sardar Tagirovsky rendező, színész, bábszínész és Horányi László színész, előadóművész – a versenyprogramban szereplő előadásokat értékelik. Egyébként a Fux Feszt programjában összesen hat verseny- és tizennégy vendégelőadás szerepel. Mint elhangzott, újdonságnak számít, hogy az idei, hatnapos rendezvénysorozaton pedagógusokból – Farkas Tünde, az Orsolya óvoda igazgatója, Veszprémi Emőke tanítónő és Pető Csilla tanfelügyelő – és gyermekekből– Kiss Virág Sára (8 éves), Boros Dóra (11 éves) és Tamás Gergely (16 éves) – álló zsűri is értékeli a bábelőadásokat. A diákokat pályázat révén választották. A feladatuk az volt, hogy röviden meg kellett fogalmazniuk, szerintük milyen egy jó bábelőadás.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház igazgatója beszédében azt hangsúlyozta, hogy ez a találkozó kiváló lehetőség arra, hogy a hivatásos bábtársulatok megtekinthetik a végzős bábszakos diákokat, ugyanakkor lehetőség a fiatal pályakezdők bemutatkozására és a tapasztalatcserére is.
Huszár István nagyváradi alpolgármester közvetlenül, humorosan szólt a jelenlévőkhöz, jókedvre derítve mindenkit. „Kerestem, hol van a zsűri, de aztán rájöttem, hogy tagjai gyakorlatilag itt ülnek az első sorokban, hiszen úgy gondolom, hogy ebben a hivatásban a gyerekeknek kell megfelelni” – fogalmazott. Felelevenítette azt az időszakot is, amikor kb. 40 éve még gyermekként lépett ebbe a bábszínházba, és azt tapasztalta, hogy azóta igen sok bútordarab és kellék azért még ugyanaz… „Úgy gondolom, hogy ez a rendezvénysorozat bizonyítéka annak, hogy a nagyváradi magyar kultúra ismét teret kap. Teret a gyermekek számára, a tánc számára és a kulturális rendezvények számára is. Mi sem jobb bizonyítéka ennek az, amit a Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyváradi Táncegyüttes tesz, és nemcsak a nagyváradi magyarságért, hanem hírünket viszik a határon túlra is”– hangsúlyozta Huszár.
A zsűri három kategóriában díjaz: a fesztivál nívódíját a legjobb előadásért, a Fux Pál-díjat a legszebb látványért, illetve a legjobb alakításért ítélik oda. A pedagógusokból és a gyermekekből álló zsűri pedig szubjektív véleménye szerint fog majd választani.
A nyitóünnepséget a szatmárnémeti Brighella Bábszínház Cseresznyevirág című, japán népmesét feldolgozó bábelőadás koronázta meg.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közöttünk a Szekuritáté
Időről időre hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszer „megvalósításait” visszasírók népes hadának ez nem téma, az egykori kollaboránsoknak annyira sem, a meghurcoltak és leszármazottaik pedig a nyomasztó emlékekkel élnek, amire a romániai társadalom egyre kevésbé kíváncsi.
Ezzel, persze, nem csak mi vagyunk egyedül Kelet-Európában. Az egyesített Németországban a volt kelet-német kommunista titkosszolgálat alapos átvilágítására 1991-ben létrejött állami hivatal az egyetlen kivétel, amely érdemi munkát végez, azaz megpróbál őszintén szembenézni a rettegett múlttal. Tudjuk, hogy a németeknek sem volt ez könnyű, hiszen a berlini fal leomlása után, az egyesülés forradalmi heteiben a Stasi-irodák alkalmazottai lázasan takarítottak. Csak a népharag hiúsította meg tervüket, hogy a pártállam szennyes ügyeit taglaló iratcsomókat megsemmisítsék. Így is számos dokumentum veszett el, de az összetépett dossziékat utólag speciális számítógépprogrammal állították helyre megközelítőleg eredeti állapotukba. Az átfogó német átvilágítás azonban egyedi tett maradt a kommunista múltjával szembenézni máig nehezen tudó Kelet-Európában, ahol szinte naponta esnek ki az újabb és újabb csontvázak a szekrényből.
Szűkebb régiónkban, Romániában is felemásra, esetlegesre, foghíjasra sikeredett a lusztráció. A kommunista börtönök poklát megjárt egykori politikai fogoly, Ticu Dumitrescu átvilágítási törvényét a politika kénye-kedvére herélte ki, de mégis megszületett, és ebben a formában is hasznos tartozéka lehetne a kommunista örökséggel szembenézni akaró országnak, ha erre társadalmi igény és megtisztulási vágy lenne. Jól tudjuk, hogy mindkettő hiányzik, innen fogva egyéni és közösségi szélmalomharcokban vész el minden figyelemre méltó kezdeményezés.
Amíg az erdélyi protestáns egyházak keretében működött az intézményes átvilágítás, igyekeztem figyelemmel kísérni a fejleményeket. Egy idő után azonban holtvágányra került a múltat megidéző aprólékos munka. Egyesek szerint azért, mert igazából nincs tétje: ha egy-egy volt kollaboráns vagy besúgó az egyházi hierarchia legmagasabb szintjein maradhat, akkor kár a gőzért. Az egyház legalább elkezdte, és ha megszakításokkal is, de folytatja. Orvosokról, ügyvédekről, tanárokról vagy újságírókról viszont semmi hír. Ahogyan a politikusok háza táján is a maszatolás folyik.
Egy-egy rangos rendezvény kapcsán – mint most, Kolozsváron – a Mikó Imréről bemutatott dokumentumfilm láttán szembesülünk a pőre valósággal: a Szekuritáté továbbra is itt él közöttünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A lármafák szükségességéről
„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)
Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő.
„Neptun lerágott csont” – szeretik mondogatni azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is: politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások egyaránt. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak, amikor az ország európa tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt. Ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállásban Frunda György, Borbély László és Tokay György az erdélyi magyarság jogfosztottságára hívta volna fel a figyelmet. A neptuni tárgyalás arra adott alkalmat, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát meghatározó sajtorgánumok alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.
Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel akkor a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás mekkora nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával. Válaszként a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László Lármafák égetése címszó alatt válaszolt amellett kardoskodva, hogy lármafaégetésre nincs szükség.
Koszovó példája
Pedig mennyire nem volt igazuk! Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára mindig szükség van! Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség is, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek. Ez azért is mellékes, mert az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet: az elnyert szabadsággal ki miként sáfárkodik, az már másodlagos kérdés. Biztosak vagyunk benne, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan ne meneküljenek az emberek, hanem épp ellenkezőleg: akik a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távoztak, egy autonóm Székelyföldre minden bizonnyal visszatérnének.
Egységes és oszthatatlan Székelyföld
Az évszázadok során a lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek. Ma is veszélyben vagyunk: ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója – a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonlóan – egységbe kéne kovácsolja a teljes magyar közéletet.
Ezzel szemben az RMDSZ ismét mással van elfoglalva. Markó Béla éppen verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult országhatár-kerítés ellen, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozva azt párhuzamba. Kelemen Hunor „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de a jelek szerint az nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több társuk érkezzen még addig, amíg az Európai Unió határozottan fel nem lép.
A marosvásárhelyi előválasztás
Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy az MPP behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatta a szövetséget, most azonban arról beszél maga Kelemen Hunor is, hogy együttműködnek az önkormányzati választáson, és listáikon helyeket biztosítanak az MPP-nek a parlamenti választásokon is.
Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” Mégis csodálkoznék, ha a magát szövetségnek nevező párt nem nyúlna ismét a román veszéllyel való riogatás eszközéhez. Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy biztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik integrálás helyett polarizálták a közösséget. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van a magyar erők egyesítésére.
Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van hátra, míg a Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak két hét. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ember nem változik
Székely Csaba drámaíró szeptemberben Vitéz Mihály című drámájával elnyerte a Színikritikusok Díját Magyarországon. A szerzővel a drámáról, a román–magyar Erdély-képről beszélgettünk legújabb díja kapcsán.
– Vitéz Mihály című drámája a Színházi Kritikusok Céhe által immár 35. alkalommal átadott gálán elnyerte a legjobb új magyar dráma avagy színpadi szöveg díját. Az elmúlt években kapott elismerésekhez viszonyítva mennyiben más ez a díj?
– Én mindegyiknek örülök, hiszen egyik sem úgy jön, hogy számítok rá, hanem mindig meglepetésként ér. A Színikritikusok Díja különösen értékes díjnak számít a színházi szakmában, mivel politikától független, és a végeredmény titkos szavazással dől el. Senki sem szólhat bele a jelöltek névsorába, még a Színházi Kritikusok Céhének elnöke sem. Bármelyik kritikus, aki látott legalább kilencven előadást az adott évadban, szavazhat, és a szavazás eredménye csak a díjátadó gálán derül ki. Később pedig nyilvánosságra hozzák az összes szavazatot, tehát nemcsak független és titkos, hanem átlátható is.
– Mi a Székely Csaba-drámák sikerének titka?
– Einstein mondta egyszer, hogy nem sikeresnek kell lenni, hanem hasznosnak. Én is ezt próbálom tenni, a siker és annak mibenléte nem igazán érdekel. Meg különben is ez múlandó, mint a szépség. Nagyon ritka, hogy valaki élete végéig sikeres maradjon. Szenvedélyesen szeretem a munkám, és akkor is csinálni fogom, ha majd kevesebb figyelem irányul rám.
– Honnan származott az ötlet a Vitéz Mihályhoz?
– Érdekelt a története. Hogyan került Erdély trónjára egy havasalföldi vajda? Milyen volt a viszonya a székelyekkel, és hogyan tudta őket a magyarok ellen fordítani? Olvasni kezdtem róla, és időközben a szombathelyi Weöres Sándor Színház kiírt egy drámapályázatot, én meg gondoltam, hogy ha már így állunk, érdemes lenne drámát írni ennek a Mihálynak a történetéből. Egyrészt szerettem volna, hogy mások is megismerhessék ezt az embert és a korabeli viszonyokat, hogy összehasonlíthassák a mával. Másrészt izgalmasnak tűnt kipróbálni a történelmi dráma műfaját. De hogyan csináljam, hogy a közönség ne aludjon bele? Kitaláltam hát hozzá egy formát és egy nyelvet, és belevágtam.
– Mi érdekelte jobban, a 17. század vagy a mai kor átszűrve egy más történelmi korszak szűrőjén?
– Mielőtt írni kezdtem volna, előtte körülbelül két hónapot kutatómunkával töltöttem. Ez majdnem olyan izgalmas, mint az írás, mert az ember közben rengeteg érdekességre bukkan, csak közben gyűlik a türelmetlenség, hogy el kéne már kezdeni azt a drámát. Úgy érzem, elég sok információt gyűjtöttem ahhoz, hogy hiteles képet tudjak festeni arról a korról, de mégsem az volt a célom, hogy a kort lefessem. Törekedtem ugyan egyfajta történelmi hűségre, leszámítva a Buzescu-fivérek sorsát, de nem történelemleckét szerettem volna írni, nem realista művet akartam, hanem egyszerűen elmesélni egy sztorit, ami a mai nézőt is érdekelheti. Azért érdekelheti, mert megláthat benne olyan dolgokat, amelyek a mára is ugyanannyira jellemzőek, mint a 16–17. századra. Például a hatalom természete elég kevéssé változott azóta. Egyébként nem is hiszem, hogy ezek a dolgok változni tudnának. Akik a történelmet progresszióként, az emberiség fejlődéseként látják, azokat szerintem csak elkápráztatják a technikai eredmények. Maga az ember nem változik.
– Az erdélyi magyaroknak és románoknak más-más képe van az erdélyi történelemről. Van-e a Vitéz Mihálynak etnikai töltete? Lesz-e a darabnak román nyelvű bemutatója vagy ez nem tét egy színházi előadásnál?
– Mai szemmel kétségkívül van egy pikantériája annak, ahogy Mihály vajda idején a különböző etnikumú emberek egymással szembekerültek, de annak idején ez nem etnikai kérdés volt, és ezt érzékeltetni is próbáltam a szövegben. Ez egy shakespeare-i értelemben vett királydráma mai köntösben, tehát elsősorban nem az uralkodó nemzetisége, hanem a státusza a lényeges. A román és magyar történelemkép szempontjából viszont tényleg problematikus az egész, mivel én történelmi dokumentumok alapján írtam a drámát, és a mai román hivatalos történelemszemlélet gyakran köszönőviszonyban sincs ezekkel. Szerintem nagyon sok feszültség eltűnne a romániai magyarok és románok közötti viszonyból, ha sikerülne egy közös, mindkét fél által elfogadott történelemkönyvet összeállítani, de egyelőre ennek sajnos nincs sok esélye. Elmondom, miért gondolom, hogy nincs. Nemrég írtam egy új darabot a román–magyar viszonyról, és inspirációs forrásért néha ellátogattam Bogdan Diaconu román nacionalista politikus Facebook-oldalára, ahova be-beírogattam. Itt derült ki számomra, hogy a román és a magyar Erdély-történet azért tér el ennyire radikálisan egymástól, mert a dák–román kontinuitáselmélet nagyon szilárdan tartja magát. Valahogy így lehet összefoglalni román nacionalista szemszögből: van egy föld, ami háromezer éve a mienk, ti magyarok jöttetek, pár száz évre elvettétek tőlünk, aztán visszaszereztük, és most vigyázunk rá, hogy ne vegyétek el újra. Ennek a gondolkodásmódnak és lényegében a hivatalos román történetírásnak is az alapja a dák–román kontinuitáselmélet, és ezt a többség tényként kezeli. Mihály vajda is ezért lehet „nagy egyesítő”, nem pedig hódító, mert ő eszerint román földre érkezett, amit éppen mások bitoroltak, ő pedig kicsit visszaszerezte. Ha ezt a dákán kontinuitáselméletet valahogy sikerülne elég erős érvekkel kizárni az egyenletből, a két Erdély-kép automatikusan közelíteni kezdene egymáshoz, és békésebben élnénk. De megfosztani tőle a románságot olyan, mintha tőlünk el akarnák venni a honfoglalást, és helyette azt mondanák, hogy teszem azt, szláv törzsek rabszolgáiként kerültünk a Kárpát-medencébe. No de ilyen jellegű érzékenységgel én nem foglalkozhattam, úgyhogy az a román néző, aki a hivatalos román történelmet vagy egy Sergiu Nicolaescu-féle hősi mesét szeretne látni, ha majd nálunk is látható lesz az előadás, az minimum csalódni fog, vagy lehet, hogy meg is sértődik. De egyelőre nem fenyeget ez a veszély, ugyanis a romániai színházak, bár évek óta tudják, hogy létezik ez a darab, eddig még egyszer sem érdeklődtek iránta.
– Drámáit már számtalan színházban játsszák Erdélyben és Magyarországon is – a kolozsvári közönség mikor fog találkozni Székely Csaba-darabbal?
– Valószínűleg akkor, ha a kolozsvári színház úgy gondolja, hogy amit én csinálok, az őt érdekli. Rajtam nem múlik.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem jutnak el a szórványba az elméletek
Számos helytörténeti könyv születésénél bábáskodott. Ma is aktívan ír, szerkeszt és közösségi rendezvényeket hoz tető alá. A szórvány napszámosával, Nagy István magyarpécskai tanárral többek közt Klebelsberg Kunóról, a leépülő oktatásról, a politizálás kiúttalanságáról és a helybenmaradásról beszélgettünk.
– Pedagógus, helytörténész, közösségszervező – ez a három jelző illik leginkább munkásságára. Miként tudja manapság a szórvány megtartani értelmiségét?
– Temesváron kaptam fizikus diplomát, 1979 óta vagyok tanár. 12 évig voltam főállású RMDSZ-es alpolgármester Magyarpécskán. Közösségszervező tevékenységem 1989. december végén indult, évente szervezek valamit. Novemberben kerül sor a Klebelsberg-napokra, és évente társszerkesztek, szerkesztek vagy írok egy-egy helytörténeti könyvet. A helyi néptánccsoport hátterét biztosító Búzavirág Egyesületnek voltam az elnöke, és jelenleg a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet vezetem. A szórványban gyér a magyarság, így az őket kiszolgáló diplomás magyarok száma is folyamatosan csökken. Egyre kevesebb tanítóra, tanárra van szükség. Az orvosok – magyarok és nem magyarok – pacientúrája etnikailag vegyes, de a mérnökök munkájának sincs etnikai kötődése. A papok és tiszteletesek zömének nem csak magyar, hanem román és más nemzetiségű hívei is vannak, ezért van az, hogy szolgálatukon nem érhető tetten a magyar hangsúly. Az iskolákban tanító magyar tanárokat nem a közösség, hanem a román állam tartja meg. A magyar művészek vagy szabadúszók, vagy a román állam intézményeinek alkalmazottai. Az erdélyi magyarságnak nincs autonómiája, így bármiféle megtartó képességről értelmetlen beszélni.
– Említette a Klebelsberg Kuno-napokat: Magyarpécska mit őrzött meg a jeles államférfi szellemi hagyatékából?
– Semmit. Gróf Klebelsberg Kunónak nincs pécskai hagyatéka. A plébániai születési anyakönyvek – amelybe megkeresztelésekor bevezették – sem Pécskán, hanem az aradi állami levéltárban tekinthetők meg. Klebelsberg két hónapot élt Pécskán, amikor a császári és királyi huszár főhadnagy apja lovasbalesetet szenvedett, aminek következtében 16 hónap múlva meg is halt. 1875. november 13-án született, és december 5-én keresztelték meg. 1988-ban a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója, dr. Horváth László meglátta a plébánia falán az EMKE által 1996-ban elhelyezett emléktáblát, és megkért, hogy állítsunk a városba egy Klebelsberg-szobrot. Megkerestem egykori egyetemi rajztanárom, a neves szobrászművész Jecza Pétert, és 2000. november 11-én a szegedi és a temesvári püspökök – Magyarország tanügyminisztere és kulturális minisztériumának államtitkára jelenlétében – megszentelték a szobrot. Az esemény mindenkit megmozgatott: az adományozó budapesti iskolát, a Heinrich József esperes vezette pécskai római katolikus plébániát és a helyi RMDSZ-t, amelynek elnöke voltam.
– Magyarpécskának több híres szülötte és rangos múltja van. Ma a legjobban szórványosodó erdélyi régiók közé tartozik. Mi maradt meg a történelmi városból?
– Klebelsberg Kunón kívül Magyarpécskán született Ormós Zsigmond műgyűjtő, művészettörténész, politikus, Mester János jezsuita szerzetes, pedagógiai egyetemi tanár, Nagy Oszkár, a nagybányai festőiskola művésze. A település 1765-ben kapott önálló közigazgatási jogot, és hosszú időn keresztül járási székhely volt. Jelentős gabonatermő és állattartó hely, bútorgyártással és 5 malommal. 1925-ben, Erdély közigazgatási bekebelezésekor a Rovine nevet adták a településnek, majd 1960 szeptemberében összecsapták Románpécskával, és a két községből egy maradt, Pécska. Magyarpécska a 19. század közepétől 1919-ig mezőváros volt. Pécska 2004-ben lett város. A 2011-es népszámláson Pécskán 6293 románt, 1003 cigányt és 3076 magyart számoltak össze: húsz év alatt a magyarság 1500 fővel, azaz több mint 30 százalékkal csökkent.
– Sokféle elképzelés született az elmúlt évtizedben a szórvány megmentésére. Lát-e valamilyen javulást ezen a téren?
– Sokan beszélnek a szórványról, írnak róla, előadásokat tartanak, sokszor ugyanazt egymás után több helyszínen is elmondják, de az érintettekhez ezek az elméletek nem jutnak el. Elmélettel tele a padlás, szoktuk mondani. Minden elmélet annyit ér, amennyi meg is valósul belőle. A gyakorlati, mindennapi aprómunkára sem ember, sem elképzelés. Ez istrángszaggató tevékenység. Erős meggyőződés, nagy-nagy tűrőképesség, sok tudás, érvelési és vitatkozási készség kellene hozzá. Erre nehéz, majdhogynem lehetetlen képezni valakit. Ha nincs benne belső tűz, ami miatt ezt választja, akkor kár foglalkoznia vele. Ezt a munkát nem lehet megfizetni, pénzzel elintézni. Ahol van templom, de istentisztelet vagy mise csak havonta egyszer, ahonnan az apró gyermekeket a szomszéd településre utaztatják busszal, és a meglévő iskolaépületek mállanak, ahol 1-2-3 gyermek van egy évjáratban és 5-8-ban összevont osztályok – de szinte sehol a 21. századi elvárásoknak megfelelő bentlakások –, ott a magyarságukhoz lazán ragaszkodók a saját kényelmüket teszik előbbre, és a közelebbi, nem összevont osztályokkal működő román iskolákba járatják gyermekeiket. Ha lenne, aki elmondja a szülőknek, hogy árt a gyermeke lelki-értelmi fejlődésének, ha nem a családban beszélt nyelven taníttatja, akkor talán többen maradnának Erdélyben magyarok. Pécskán szórványmentő program nincs. Cigány felzárkóztatásra elég sok uniós pénzt költöttek, de az eredményei nem látszanak.
– Miért választotta a pedagógusi pályát?
– Érettségi után vegyészmérnök szerettem volna lenni, de csak a Temesvári Tudományegyetem fizika-kémia szakára jutottam be. Mire leszereltem, megszüntették a szakot, és mindannyiunkat beírtak a fizika karra. Ezt utólag nagy szerencsémnek tartom. Az egyetem elvégzésekor, 1979-ben, Pécskára helyeztek elektronika szakkörirányítónak. 1990-től van állandó, hibásan címzetesnek is mondott fizikatanári állásom, de 1979–85 között is azt tanítottam. A tanári pálya nem volt tudatos választás, de akkoriban Romániában szinte nem is volt tanárképzés. A 3 éves pedagógiai főiskolákat 1974-ben szüntették meg. A tudományegyetemeken tudósképzés folyt, kevés pszichológia és pedagógia, valamint szaktárgy-tanítási módszertannal kiegészítve. Ez a helyzet érdemben azóta sem változott.
– Ön szerint mi a romániai tanügy rendszerváltás utáni legnagyobb gondja?
– A tanügyben 1990 óta voltak reformok, de koncepció nem. Ha évenként váltják egymást a miniszterek, akkor nem is lesz. Az oktatás nagyon nagy rendszer. Itt egy gondolat kifutási ideje 4, 8, de leginkább 12 év. A romániai közoktatást azonban nem a gondolatok vezérlik, hanem a megfelelési vágyak és kényszerek. Ha váltják a minisztert, akkor cserélik a főtanfelügyelőt, és a minisztertől lefele minden vezetői tisztséget viselő fölfele néz, és lemond a gondolkodásról. Várja a széljárást. A romániai közoktatásban a ‘89-es változások nem hoztak, mert nem hozhattak érdemi változást. Ahol mindent a politika ural, ott az oktatás és a nevelés vergődik. Különösen hangsúlyos a vergődés, ha a politika tengere egyre gyengébb képzettségű és képességű politikusokat vet partra. 12 osztályos közoktatásunk állapotának hű tükre a 8. osztályosok tudásszintmérője, és az érettségi vizsgák eredményei, de a nemzetközi tudásszintmérők, a TIMSS és a PISA is. A káoszt és a fejetlenséget mutatják a szakmát és hivatást mindannyiszor megalázó, nyári tanítói és tanárvizsgák is.
– Alpolgármesterként egy ideig az RMDSZ-ben, majd a Magyar Polgári Pártban politizált. Aktív politikusként többet tehetett a helyi közösségért?
– Életem 14 évét az RMDSZ, az érdekvédelmi szervezet töltötte ki. 2008-ra annyira párttá vált a szerveztet, hogy kiléptem. Egy évig voltam a reményteljesen induló Magyar Polgári Párt tagja, ahonnan kilépésem másnapján kizártak. Ebben a pártban nem volt alkalmam politizálni. 2009-től nem vagyok párt tagja, és aligha leszek. A napokban voltam életem utolsó mozgalmi gyűlésén, ahova – mint kiderült – létszámnak hívtak meg. Az erdélyi magyarságért – amely nem közösség, mert nincsenek szervezettségi ismérvei – aktív politikusként és civilként is lehet tenni. Sajnos az erdélyi magyar politikum elmulasztotta a kezdeti lelkesedést közösségszervezéssel hasznunkra fordítani. Ez a politikusok sara, elsősorban a vezérkaré. Ma sincs romániai magyar kataszter, és nem voltak egyenlő, titkos, összmagyar belső választások. Egy-egy település magyarságáért sokat tehet az aktív politikus: amit tudtam, én is megtettem, de a felsőbb szint mulasztásait sosem tudjuk ellensúlyozni.
– Felmerült-e valaha a családban, hogy a szórványból el kellene költözni?
– Soha nem jutott eszünkbe Pécskáról elmenni. Azt szoktam mondani: ha 1990-ben nem mentem el Új-Zélandra birkapásztornak, akkor már sehova sem megyek. Találok magamnak itt is elég dolgot. A feleségem nyugdíjas magyartanár, fiúnk Kolozsváron informatikus, lányunk Temesváron geodéta.
Nagy István
Az Arad megyei Gyorokon született 1954. október 3-án. A Temesvári Tudományegyetem Fizika Karának elvégzése után 1979-ben helyezték Pécskára, ahol 1990 óta van állandó tanári állása. 1992 és 2004 között Pécska RMDSZ-es alpolgármestere. Ebben az időszakban szerkesztette a római katolikus plébánia égisze alatt megjelent Pécskai Újság című havilapot. Több helytörténeti kötet szerkesztője: Dr. Kovách Géza – Fejezetek Pécska nagyközség múltjából (1995), Nagyhalmágyi Stéger Sándor – Magyarpécska múltjából (1998), Apácai Bölöni Sándor – Cú vénasszony bábája (1997) és Betyárgyerek az erdőben (1999), prof. dr. Péter Lászkó – Kámány Lajos(2008) és Kálmány Lajos – Magyar hitvilág (2009). A Monografia Pecica (2007), a Pécskai magyar oktatás (2010), a Tornyai tanulók és tanítók (2013), valamint Ficzay Dénes: Kis irodalomtörténet című könyvek szerkesztője és társzerzője. Önálló kötete a 2014-ben megjelent Nagyvarjasi harangszó. Nagy István digitalizálta és DVD-n kiadatta Arad vármegye hatkötetes monográfiáját, és további 19–20. századfordulós, Araddal és a megyével kapcsolatos munkákat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az őshonos közösségeknek – Hírügynökség a románoknak, vlahoknak
A román külügyminisztérium finanszírozásával „interaktív hírügynökség” indult a határon túli őshonos román közösségek számára – közölte tegnap a Hotnews.ro hírportál. A vlahok problémáit most 58 ezer lejjel tudták le.
A „Români pentru români” (Románok a románokért) nevű hírügynökség hírei, tájékoztató anyagai a Romanipentruromani.org internetcímen érhetők el. A projekt héthónapos bevezető szakaszát 58 ezer lejjel támogatta a külügyminisztérium határon túli románokkal foglalkozó főosztálya. A Szörénytornyán (Turnu Severin) elindított hírügynökséget Mirela Codruța Stănișoară angol szakos egyetemi tanár, a korábbi Boc-kormány védelmi miniszterének, Mihai Stănișoarănak a felesége vezeti. A magyarországi, szerbiai, bulgáriai és moldovai román közösségekről közölnek összefoglaló adatokat. A bemutatkozás szerint a hírügynökség – a határon túli románokkal kapcsolatos kormánystratégiának megfelelően – „a történelmi közösségekhez tartozó személyek etnikai, nyelvi, vallási és kulturális identitása megőrzésének, fejlesztésének és kifejezésre juttatásának legitim szükségleteit” akarja szolgálni. (Még itt sem merik kiejteni, hogy nem személyekről, hanem közösségekről van szó – szerk.) Az ígért hírek és tájékoztató anyagok elsősorban a történelem, a nemzeti kultúra, a román néphagyományok, a nemzeti identitás témáiból merítenek majd.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Johannis támogatja egy holokausztmúzeum ötletét
Klaus Johannis államfő a holokauszt áldozatainak romániai emléknapja alkalmából tartott csütörtöki beszédében azt mondta, hogy teljes mértékben támogatja egy bukaresti zsidó- és holokausztmúzeum megalapítását.
A bukaresti holokauszt-emlékműnél tartott beszédében az elnök kifejtette, hogy az elmúlt tíz évben Románia felelősen, józanul és visszavonhatatlanul felvállalta ezt a fájdalmas múltat, amelyet a kommunizmus ideje alatt a hatóságok elhallgattak. – Nehéz folyamat volt, de bebizonyítottuk, hogy teljes mértékben megtanultuk a múlt leckéjét – mondta Johannis, aki arra figyelmeztetett, hogy ma a menekültválság miatt újjáéledhet a populizmus és a rasszizmus, majd ezek elutasítására szólította fel a hallgatóságot.
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenkét pannó az úton levésről, az egzotikumról, az idegenség megtapasztalásáról
A Kelet magyar kutatói – vándorkiállítás Kolozsváron
Sokféle tálentummal rendelkező személyiségek neve került szóba szerdán délután a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében: a Szilády Ároné, aki 27 nyelven írt és olvasott, szerteágazó irodalmi tevékenysége mellett pedig elsőként hívta fel a figyelmet a török összeírások, a defterek fontosságára; a modern nyugati iszlám tudományok megalapítójaként számon tartott Goldziher Ignácé, aki elsőként tanított arabisztikát, iszlám tudományokat és sémi filológiát 1872-től a pécsi egyetemen; Füssi Nagy Gézáé, akinek az afrikai néprajzzal, valamint a szuahéli nyelvvel és irodalommal kapcsolatos művei a magyarországi afrikanisztika alapmunkái.
A felsorolás még hosszasan folytatható, elvégre az évszázadok során rengeteg magyar érdeklődött elkötelezetten a titokzatos keleti kultúrák iránt, a legismertebbek – Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xántus János, Ibrahim Müteferrika stb. – mellett olyanok is jócskán, akiknek a munkássága kevésbé él a köztudatban. Eredményeiket, közérthetően, szakszerű dokumentálódás eredményeként Czégényi Dóra néprajzkutató vázolta a Kelet magyar kutatói című tárlat kolozsvári megnyitóján.
Albertné Simon Edina konzul kifejtette: a Külgazdasági és Külügyminisztérium vándorkiállítása a keleti országok leghíresebb magyar kutatóit mutatja be, pannókon állítva emléket a kutatásokban jelentős szerepet játszó magyar utazóknak, tudósoknak – tájegységenként csoportosítva, a Közel-Kelettől egészen Japánig haladva. Magyarország több külképviseletén bemutatták már az anyagot, európai országok mellett például Jordániában is; legutóbb Csíkszeredában láthatták az érdeklődők.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

In memoriam Kiss András
Az erdélyi levéltári kutatás koronázatlan királyára emlékezve, az egykori barát szeretetével
Több mint hatvanéves ismeretségünk az idők során barátsággá avanzsált, életének utolsó éveiben pedig abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Széchenyi téri lakályos dolgozószobájában hetente kétszer együtt kávézgattunk.
És micsoda miliőben. A mennyezetig érő polcokon egymás mellett szorongtak a szellem óriásai, körülöttünk élt és lélegzett a világ ötezer éves kultúrája. Mennyi színes könyvkavalkád, mennyi tudás és értelem! Egyszer kérdésemre így válaszolt: Azért szeretem őket, mert általuk láttam és hallottam mindent, amit előttem láttak és hallottak, újraélhettem mindent, amit előttem megéltek, és újragondolhattam mindent, amit előttem gondoltak. Az én életemet is rejtik, nemcsak a magukét, az én életemről is beszélnek, nemcsak a magukéról. Mindegyik akar tőlem valamit. Élni akarnak, benne akarnak lenni az agyamban, idegeimben, beszélni akarnak a számmal és mozdulni a kezemmel, egyszerre dobogni a szívemmel. Általuk lettem, aki vagyok.
Rajongója volt Arany János költészetének. Beszélgetéseink során gyakran idézett verseiből, főleg balladáiból. Néha az volt az érzésem, hogy valamennyit kívülről ismeri. A nagy költő már gyermekkorában mindennapos vendége volt, megtanította felfedezni nyelvünk szépségét és gazdagságát, minden ízét és zamatát. A balladák közül a legjobban A walesi bárdokat szerette, ezt a drámai hangvételű mesterművet, amelyet Hayman és a Bach-korszak legsötétebb évében írt, a hazafias érzelem éltető fáklya lángjaként. Napjainkban szunnyadozó magyarságtudatunk máglyalángja lett. Ha tőlem függne, kötelezővé tenném, hogy minden érettségiző kívülről tudja ezt a balladába álmodott Talpra magyart!
A szeretetet, ezt a mindnyájunk által olyannyira vágyott lelki mannát, élete során a magas pulpitusról földközelbe emelte, és megtöltötte az együttérzés meleg szavaival, gondos egymásra figyeléssel és a személyesen átnyújtott virágok illatával. Nem általában szeretett, hanem nagyon is konkrétan, nem néhány száz embert szeretett, ezt képtelenségnek tartotta, csak egy-két tucatnyit, de azokat szíve minden melegével.
Ismerte a szó évezredes múltját, kezdve a bibliai példabeszédektől el egészen a pápai enciklikákig. Egyszer valamilyen apropóra, percek alatt füzérbe fűzte a szeretetet vallók történelmi névsorát. Martialis római költővel kezdte, aki versben hirdette: szeress, hogy szeressenek. És folytatta Dantéval, aki csodálatos költői hasonlattal fejezi be a Divina Comediát: a szeretet mozgatja a napot és a csillagokat! Feuerbach, aki a szeretetet a filozófiai kategória rangjára emelte és megalkotta a maga külön bejáratú szeretet-vallását, amelyben nincs szükség templomra, szívünk valójában katedrális, a szeretet égig érő katedrálisa.
Kiss András /Facsád, 1922. okt. 5. – Kolozsvár, 2013. nov. 17./
Szabadság (Kolozsvár)

Levélbontó – Egy marék izzó parázs
Találkozóról jövök. Lelkemben emlékekkel, új élményekkel. Nem hagyományos érettségi találkozóról, nem megszokott iskolairól. A Dési Magyar Vegyes Líceum 1948-tól, a tanügyi reformtól az 1959-es iskola összevonásig, egyesítésig terjedő időszak végzettjeinek találkozójáról. Kezdet és vég! Egy szelet a város iskolatörténetéből. A két évszám között egy iskola életének rövid története, tizenegy éve. Nem egyedi eset. Sok erdélyi magyar iskola sajátos sorsa, élete.
De nem ezzel kezdődött a város oktatástörténete…
Már Pápai Páriz Ferenc, világhírű orvostudományi író, a Pax Corpolis szerzője szülővárosában, Désen kezdte tanulmányait. Az évtizedek, évszázadok során többen is tanultak itt, akik a magyar tudományos és művelődési élet kiválóságai lettek. Ehhez jelentős hozzájárulást adott az 1897 őszén induló Magyar Királyi Állami Főgimnázium, amely vonzotta a város és környék elkötelezett pedagógusait, tanulni vágyó fiataljait. Déshez kapcsolódik az író-tanár Daday Loránd (Székely Mózes) tevékenysége, aki itt írta műveinek nagy részét. A Szamos menti város alakította Mohi Sándor és Incze János szín- és képvilágát. Csupán néhány felvillanás az értékekből…
Az 1948-as tanügyi reformmal a magyar nyelvű oktatás épület nélkül maradt. A főgimnázium épületében a román tagozat működött, a későbbi Andrei Mureşan líceum. Komoly harc eredményeként létrejött a magyar nyelvű gimnázium. És lett otthona is, az 1730-ban elkészült Ferences Plébánia épülete. Az államosítás előtt is a Rend fiú és leányiskolát működtetett. Az intézmény új nevet kapott: Dési Magyar Vegyes Líceum.
Lerobbant, szerény épület, régi bútorzattal, oktatási eszközök nélkül. Így tette meg első lépéseit. De legalább a miénk volt…
Tanáraink nem voltak módszertanba merevedett pedagógusok. Színes egyéniségükkel, lelkük mélyén a tanítványok iránti szeretettel és ügyszolgálattal neveltek. És ezt nem olcsó áruként értékesítették. Markáns személyiségükkel hatottak, oktattak, neveltek…
Papp Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Várkert Fesztivál: elkészült a program
Gyalu impozáns középkori várkastélya a történelem egy szelete, mely a Kolozsvár környéki utazó szeme elé tárul. Azt kevesen tudják, hogy a 14 hektáros, parkkal borított kastélydomb őskori települést, római castrumot és Árpád-kori temetőt rejt magában. Most azonban minden érdeklődő megtudhatja, hiszen a hétvégén első ízben sorra kerülő Várkert Fesztiválon többek között idegenvezetés, várkastély-séták is lesznek – derül ki a szervezők által véglegesített programból.
A szervezők ugyanakkor kihangsúlyozzák: a gyalui Várkert Fesztivál csatlakozik ahhoz a nagyszabású adománygyűjtő akcióhoz, amelyet a Kincses Kolozsvár Egyesület és az Ökumenikus Segélyszervezet hirdetett meg a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt a kárpátaljai gyermekek javára. A helyszínen lehetőség lesz pénzadományokat felajánlani. A szervezők ugyanakkor a borkóstolók, a főzőverseny és a köretkészítő verseny kóstolójegyeiből származó bevételt is erre a célra ajánlják fel.
Szabadság (Kolozsvár)