Levél egy magyar köszöntésért
Tisztelt polgármester úr!
A kincses város egykori egyetemistájaként és nagy tisztelőjeként éveken át jártam a város utcáit és merengtem el a Majális utca, a Trefort dűlő vagy az Erzsébet utca gyönyörű épületein, Pákey Lajos és Moll Elemér hagyatékán. Számos barátomat és idelátogató egyetemistát Új-Zélandról, Szingapúrból, Németországból, Magyarországról, New Yorkból, Spanyolországból vagy Franciaországból kalauzoltam Kolozsváron. Mind el voltak ragadtatva a város történeti sajátosságaitól, multikulturalizmusának ma is élő pezsgésétől és attól a magyarok, szászok majd románok által létrehozott építészeti és szellemi örökségtől, amelyben Ön és politikustársai ma is dolgoznak, kutatnak, szórakoznak és élnek.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Startolt az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Remélhetőleg sokan kedvet kapnak ahhoz, hogy kövessék a Fogoly utcában jövő-menő, izgő-mozgó élőszobrok példáját, s ezekben a napokban könyvet vesznek a kezükbe. Mert olvasni érdemes, sőt trendi, egy vagy több korty könyv még senkinek nem ártott meg…
A választékról azok a kiadók és könyvkereskedők gondoskodnak, akik csütörtöktől vasárnapig, az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét idejére sátrat vertek az említett helyszínen. A négynapos rendezvénysorozat tegnap délután startolt, az egybegyűlteket Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul, Horváth Anna alpolgármester és Kerekes Sándor, Vákár István megyei tanácselnök tanácsosa köszöntötte. Ezt követően Kántor Lajos elnök adta át a Kolozsvár Társaság Kolozsvár büszkesége nevű díját, az elismerésben ezúttal a 45 éve létrehozott Dacia Kiadó két munkatársa, Jancsik Pál költő, műfordító és Kerekes György műfordító részesült.
F, Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Az ördög internetnyiről
A piac előtt látom meg, szomorkásan ereszkedik be a dombon.
– Csak nem buszús? – szólítom meg a mindig szigorú, élesnyelvű asszonyt. Gyerekeit, unokáit is tanítottam, tanítom most is. Néha beszélgetünk, ha úgy esik.
– Jaj, meg ne bánkódjék magyar né’, nem vettem szerit, hogy szembe jő – mentegetőzik.
Ráérős beszédbe kezdünk. Mesél a lányairól, arról, hogy elválasztódott az egyik az emberitől, nem talált a szó, nem volt mit tenni. Ő épp Olaszországban volt akkor a nagy fiánál, mikor megtudta, hogy az itthon hagyott lányai egyikének rosszul megy a sora.
– Beszéltem véle telefonon hetiben többször, de nem mesézte el, hogy milyen nagy a nyomorúsága az emberivel – meséli.
Meggyötört arcát nézem, még fiatal, alig lehet túl az ötvenen. De megtörte az idő az elmúlt pár esztendőben.
– S honné tudta meg, hogy baj van itthonjában? – érdeklődöm, hogy beszéddel takarjam az arcomra kiülő aggodalmaimat.
– Az ördög internetnyiről, onné – pöröl, s én nem bírom mosoly nélkül.
Hosszasan tanácsolunk, ráérősen.
A végig a kezemben szorongatott mézesüveget a tenyerébe teszem.
– A kicsiknek, egészségikre! – szólok, s búcsúznék is, hogy találkozásunk hangulatát papírra vethessem.
(2015. május 24.)
Nikoletta története
Balázs Nikoletta Mária a frumószai román tannyelvű iskolából a magyar nyelvű továbbtanulást választotta, Csíkszeredában végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Egészségügyi Posztlíceumba jár. 2006–2008 között volt tanítványunk. Egy gyenge osztály nem túl erős tanulója, akinek sorsáért családi kupaktanácsot tartottunk akkoriban. Hogy engedjük el Csíkszeredába, magyar iskolába, mikor itthon is nehézkesen boldogul? A szívünk döntött, ha annyira akarja, akkor próbálja meg, hátha mégis belejön majd. Az elmúlt kilenc esztendőről beszélgettem Nikolettával, aki kiváló érett nővé lett, kinek erején, kitartásán nem csodálkozom, mindig is ilyen volt.
Nikoletta mesél... Meglepően szép, magyaros beszéddel, amelybe alig, alig keveredik csángós szó.
– 7. osztályban kezdtem el felkészítőre járni a tanár bácsihoz a magyar házban, majd mentem 8.-ban is. Minden, amit tanulnom kellett, otthon szótárral fordítottam, erőst nehéz volt.
– 8. osztályban már tudtad, hogy magyar iskolába akarsz menni?
– Nem, nagyon későre döntöttem el. De felkészítőkre rendesen eljártam, szerettem tanulni. Aztán volt egy feladat magyar órán, jaj, most is emlékszem. Toldalékolni kellett a szomszédság szót, s én nem tudtam, mert nem értettem.
– Megszidtalak? Elbizonytalanítottalak?
– Nem, nem. Azt mondta, hogy tanuljam meg.
Mosolygunk. Nem értem, hogy miért maradt meg ennyire emlékezetében ez a jelentéktelen eset.
– Aztán bejutottál a csíkszeredai Kós Károly Szakiskolába, környezetvédelmi szakra. Milyen volt az első esztendő?
– Semmit, de semmit sem értettem. Beszélni sem mertem, mert mindenki perfektül, tiszta magyarul beszélt körülöttem. Matekórán a tanárnő a 25 gyökéről kérdezett. Azt tudtam, hogy mennyi a 25, de nem tudtam, hogy mi lehet az a gyök. Szerencsére felírta a táblára a jelét, jaj, ez a gyök, könnyebbültem meg.
Biológia órán a szivacsról kezdett el beszélni a tanár. Szivacs... Na, ezt tudom mi az, ezzel töröljük a táblát. Míg írtuk a címet, gondolkodni kezdtem, hogy ez mégsem lehet ugyanaz a szivacs.
Volt egy másik csángó osztálytársam. Volt egy közös füzetünk, abba minden szót beírtunk egy év alatt, amit nem ismerünk. Vittük a bentlakásba a nevelőhöz, hogy írja be a jelentését románul. Így tanultunk bele a dolgokba. Nem volt könnyű.
– Eltelt a 9. osztály, a következő könnyebb volt?
– Édesanyám és az öcsém azon a nyáron mentek ki Olaszországba, vittek volna engem is, de mondtam, hogy ha már ennyire felküzdöttem magamat a tanulásban, én már nem megyek sehova. Képzelje, 8.25 lett az évi átlagom. Nagy siker volt. Főleg, ha nézzük, hogy diktálás után írni sem tudtam a kezdetekkor.
– Így esett, hogy a családod minden tagja kiköltözött Olaszországba, míg te egyedül voltál Csíkszeredában. Megviselt?
– Ritkán jöttem haza Frumószába addig is, de itt vannak a nagyszüleim, a nagynéném és családja, azért mégiscsak jártam haza. A mi házunk erőst üres volt. Fájt. Abban az esztendőben beteg lettem, gyomorbajos. De végül összeszedtem magam, a 8-as átlagot mindvégig tartottam.
– Frumószán, úgy emlékszem, 7-es körüli tanuló voltál, nem?
– De, de itt nem szerettem az iskolában, nagyon nem.
– Tovább miként alakult az életed?
– A 10-11. osztály eltelt, de a 12. első felében megbuktam matematikából. Egy felmérőben egy X-et rossz helyre tettem. Megbuktam. A nevelőm csúnyán lehordott, sírva jöttem ki a szobájából, azt hittem megöl a szégyen.
– Ez megtörtént mással is már, ennyire a szívedre vetted?
– Hetekig betege voltam, majd elmentem korrepetálásra egy matektanárhoz.
– Fizettél az órákért?
– Igen. Naponta öt órát matekoztam, a többi tantárgyból is tanultam én az érettségire, de folyton a matekon jár az agyam. Majd egyre jobban értettem. Az érettségin 8.05 kaptam matematikából.
– Mit mondanál most a matektanárnődnek, aki megbuktatott első félévben?
– Hogy puszilom...
Mosolygunk. Olyan büszke vagyok rá. Mert benne nem sokan hittek. S mégis ment a maga feje szerint, s milyen szépen elboldogul az életben. Egy fecskemadár áll meg reptében előttünk, mintha csak ránk nézne, csapdos szárnyaival, egyhelyben, s közben minket néz. Kizökkent beszédünkből.
– Sikeresen leérettségiztél, majd a sofőriskolát is elvégezted, lett hajtásid, autód, nagyot haladtál azon a nyáron!
– Igen, nagyon büszke is vagyok mindezekre, megdolgoztam értük.
– Mi lett utána?
– Elindultam Marosvásárhelyre, orvosira, mindenki családdal, én magamra, úgy elbizonytalanodtam. Nem sikerült. Másnap megtudtam, hogy lehet vizsgázni fogtechnikusi képzésre, a telefonomról kinéztem a 100 kérdést, megtanultam a válaszokat, a vizsgán csak egyet vétettem. De hiába, mert az érettségi átlagom rosszabb volt a többiekénél, nem volt elég a kettő együtt a bejutáshoz. Visszamentem Csíkszeredába, ősszel beiratkoztam az Egészségügyi Posztlíceumba. Nagyon örvendek, hogy itt kötöttem ki végül. A bőrgyógyászaton járok gyakorlatra, olyan nagyon szeretem.
– Még van egy éved? Mi lesz utána, Nikoletta? Hogy képzeled a jövőt?
– Megyek Olaszországba. A nyelvet kell megtanuljam, s tudnék ott dolgozni. Tudja, tanár néni, az olasz ápolónőknek nem elég az 1000 eurós fizetés, elmennek más országba dolgozni. Én nem maradhatok Csíkszeredában, mert a havi 700 lejes fizetésemből nem tudnék megélni, így megyek a családom után.
– Tudod, milyen nagyon büszke vagyok rá?
Mosolyog. Nem féltem már. Bátran veszi élete akadályait. Jól fog boldogulni továbbra is.
– Az öcséd hogy van, szereti ott? Annyit féltettem, tudod nagyon szerette a lovát, a kutyáit...
De hadd folytatódjon az ő története egy másik írásban.
*
Mielőtt elmentek volna, kezdte kerülni az iskolát. Egyszer ketten sétáltunk haza, kérdeztem, hogy miért nem jár rendszerességgel iskolába, minek maradozik ki?
– El kellett vigyem a lovamat itatni! – mondta ő.
– S nem tudott volna egy órát várni a lovad a friss vízre? – kérdeztem kedvesen.
Egész úton arról mesélt nekem, hogy milyen hálás a tekintete, milyen érdekesen mozog a puha orra a hálás lónak. Hogy milyen szőrén ülni meg, mesélt, mesélt, már attól tartottam, hogy veszek egy lovat. Akkor láttam utoljára.
Nikoletta komolyan néz rám. Szürkülődik már. Beszélgetésünk végére jár. Váratlanul megpillantjuk a fecske fészkét.
– Valamelyikünknek babája lesz a jövendőbeli egy esztendőben.
– Kendnek, tanár néni.
– Vagy neked, Nikoletta.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Bűnvádi eljárást indított a DNA Victor Ponta ellen
Politikai bombát robbantott pénteken az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), amely bejelentette, hogy bűnvádi eljárást indított Victor Ponta miniszterelnök ellen.
A kormányfőt kihallgatásra beidézték a vádhatóság központi székházába, ahol az ügyvédjével megjelent politikussal közölték a nyomozati anyagban szereplő gyanúpontokat.
A DNA által kibocsátott közlemény szerint tizenhétrendbeli okirat-hamisítással, adócsalásban való bűnrészességgel és pénzmosással gyanúsítják.
Ponta 2007-ben és 2008-ban, ügyvédi minőségében követte el a feltételezett bűncselekményeket. Kiderült, hogy a miniszterelnök elleni bűnvádi eljárás Dan Șova, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátora ügyével áll összefüggésben, amelyben a tirceni-i és rovinari-i energetikai vállalatokkal kötött törvénytelen szerződésekkel gyanúsítják a politikust.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

„Üldözött” magyarok
Kár, hogy a Kiss Sándor, a Bihar megyei közgyűlés RMDSZ-es alelnöke elleni korrupciós gyanú kapcsán a megyei RMDSZ nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy etnikai színezetet próbáljon adni az ügynek.
A Kiss őrizetbe vétele kapcsán kiadott közleményben ugyanis azt sejtetik: az eljárásnak köze lehet ahhoz, hogy ő is aláírta a petíciót, amelyben a város magyar közössége Szent László-szobrot kér a főtérre, illetve hogy ellenzi Nagyvárad és a szomszédos Váradszentmárton egyesülését.
Már többször is megtörtént, hogy a magyar politikusok elleni korrupciós vádakat ők maguk vagy pártjuk azzal próbálták elhitelteleníteni, hogy azok etnikai indíttatásúak, hogy csak azért hurcolják meg őket, mert magyarok.
Nem zárjuk ki, hogy ilyesmi is megtörténhet. A Markó Attila, a kommunizmus idején elrabolt ingatlanok visszaszolgáltatási ügyeivel megbízott testület korábbi tagja elleni korrupciós vádak például igencsak gyanúsak, és nagyon úgy tűnik, csak azt szolgálják, hogy elhiteltelenítsék a restitúciós folyamatot – különösen annak kisebbségi vonzatait.
Csakhogy a Kiss esetében felhozott „mentő” érvek meglehetősen gyengék. Mert igaz ugyan, hogy Kiss aláírta a Szent László-szoborról szóló petíciót, a megyei, illetve a városi RMDSZ azonban enyhén szólva sem állt ki teljes mellszélességgel a civil kezdeményezés mellett. És ilyen alapon Kissen kívül az a 7999 további magyar is számíthat a hatóságok zaklatására, aki szintén aláírta az ívet.
Mint ahogy a Szentmártonnal való egyesülés kapcsán is aggódhatna minden váradi magyar, hiszen az első szavazás alkalmával az etnikai arányok további romlásától tartó magyar közösség testületileg távol maradt. (Miközben amúgy Kiss és az RMDSZ mind a PNL-lel, mind a PSD-vel jóban van).
Természetesen mi is úgy gondoljuk, hogy Kiss Sándort megilleti az ártatlanság vélelme. Azonban az, hogy a magyar politikusok elleni korrupciós eljárások során mindig görcsösen igyekeznek etnikai üldöztetést kiáltani, kontraproduktív lehet. Ha ugyanis mindig farkast kiáltunk, azzal előbb-utóbb hiteltelenné válunk, és akkor sem vesznek komolyan, ha – a Markó-ügyhöz hasonlóan – valóban felmerül a gyanú, hogy egy eljárásnak magyarellenes éle lehet.

Erdélyi összefogás a trianoni gyásznapon
Erdély-szerte megemlékeztek csütörtökön a trianoni békeszerződés aláírásához kötődően a nemzeti összetartozás napjáról.
Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében a szakadó eső miatt a Bolyai téri unitárius templomban zajlott a megemlékezés 17 órától – a hagyományosnak számító templomudvar helyett –, melyen az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi és megyei szervezeteinek képviselői is részt vettek.
Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei elnöke felszólalásában örvendetesnek nevezte, hogy a nemzeti összetartozás napján az erdélyi magyar politikai szervezetek „át tudták lépni a párthovatartozás miatt meghúzott határokat”. „Szükség lesz a bizalomra és arra, hogy megnézzük, hol állunk, és mit szeretnénk az elkövetkező évtizedben” – fogalmazott Portik.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében hangsúlyozta, „a hosszú rémálomból való felébredés” után egyre többen érzik magyarnak magukat, és ezt tettekkel is vállalják. „Reménnyel lehet a jövőbe tekinteni, hiszen az ellenerőknek nem sikerült legyőzni a szíveket. Összetartozásunk kötőanyaga a közös múlt, de összeköt bennünket a jelenünk és a jövőnk is” – mondta a főkonzul. Az emléknap alkalmából az RMDSZ és az MPP 19 órától a Maros Művészegyüttes székházában gálaműsort tart, melyen a néppárt képviselői is részt vesznek.
Sepsiszentgyörgyön harangszóval kezdődött a megemlékezés a trianoni békeszerződés aláírásának órájában, fél hat után két perccel az Erzsébet parkban, melyen a sűrű eső ellenére közel százan vettek részt. A Magyar Polgári Párt szervezte rendezvényen az RMDSZ helyi képviselői is részt vettek.
A rendezvény főszónoka, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta, a székelység soha nem tudott belenyugodni a szolgaságba és az igazságtalanságba és ezentúl sem fog, bebizonyította, hogy küzdeni akar az önrendelkezéséért.
„Június 4-e nem csupán a gyászról szól, hanem nemzetünk összetartozásáról, az összefogás erejéről is, melyért mindennap tenni kell – fogalmazott. – Önvizsgálatot kell tartanunk. Nincs helye többé a magyarkodásnak, a székelykedésnek, dolgoznunk kell. Megálljt kell parancsolni az elvándorlásnak, haza kell hívnunk az elvándoroltakat és csatasorba kell állítani az itthoniakat a szülőföldünkért, a megmaradásért”.
Marosvásárhelyi tájékozódás
A nemzeti összetartozás napján tájékozódó látogatásra érkezett Marosvásárhelyre az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága. Pánczél Károly, a bizottság fideszes elnöke elmondta, csütörtök délelőtt helyi egyházi vezetőkkel tárgyaltak, délután a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar vezetőivel tanácskoznak, este pedig részt vettek az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett, lapzártánk után lezajlott gálaműsoron.
Pánczél Károly az egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetés pozitív hozadékának tekintette, hogy a kolozsvári minta alapján Marosvásárhelyen is felmerült egy református szakképző intézmény létrehozása. Megjegyezte: beszélgetőpartnereik úgy látták, elsősorban mezőgazdasági, farmergazdálkodási, illetve kertészeti, virágtermesztői képzésre lenne szükség. A politikus kijelentette, aggodalommal figyelik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának megtorpanását.
Pánczél szerint a magyar diplomáciára is feladatok hárulnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult áldatlan állapotok megoldása terén. Arra utalt, hogy a magyar egyetemként létrehozott tanintézetben a kommunista párt utasítására létrehozott román tagozat és az egyetem román vezetése nem alkalmazza az oktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait. „Mindenki fontos számunkra. Szükség van a konszenzuskeresésre Erdélyben és a Partiumban is” – jelentette ki.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Az utolsó vers
Magyari Lajos emlékére
Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.
Új hazát én már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.
Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:
Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.
Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.
Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.
Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:
Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.

A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.

A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.
(Cia)
Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.
Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.
Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.
A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.
Köszöntő
Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.
(2015)
Czegő Zoltán
---
Cum Deo
Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.
Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.
Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.
Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.
Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.
Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.
Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!
Bölöni Domokos író, Marosvásárhely
---
Márciusi parafrázis

Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak
Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,
legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.
Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.
---
Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből
Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.
Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.
Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vezércikk helyett
Amikor utoljára találkoztunk, immár a kórházi ágyán, csak a rovata sorsa aggasztotta, miként tudunk boldogulni nélküle. Biztattam, kitartunk, amíg visszatér. A mentő épp vinni készült a bukaresti professzorhoz, utolsó próbálkozásként, még pislákolt bennünk a remény.
Átadta a vezércikkét is, amiről tegnapelőtt derült ki, az utolsó volt. Nem búcsúzott benne, nem köszönt el Olvasóitól, még csak halvány utalást sem tett a rá váró végtelen útra. Napi ügyek foglalkoztatták, „az Európai Parlament újabb, Magyarországot, a magyar kormányt sértő, már-már nevetséges »díszelőadása« miatt háborgott, no, nem dühösen, hiszen „pünkösd gyönyörű ünnepe” után nem illett.
Utánozhatatlanul bánt a golyóstollal – a számítógépet s az efféle modern kütyüket meghagyta azoknak, akik nem tudnak írni. A word karakterszámlálója nélkül is pontosan tudta, még hány betű fér el a hasáb aljáig úgy, hogy mondandója íve, üzenete ne csorbuljon – akkor is, amikor egyenesen az ólomszedőnek diktálta, akkor is, ha maga vetette papírra. És páratlan volt abban is, ahogyan egymásba fonta a betűket, szavakat, megfogalmazta gondolatait: makacsul ragaszkodva a magyar nyelv tisztaságához, magas irodalmi szinten és mégis közérthetően.
Minden vezércikke már-már Kossuth Lajos-i hevületet idéző, vérbeli szónoklattá nemesült. Ebbéli képességét a Dálnok-völgyi Dózsa-szobor avatóján tapasztalhattam meg, ahol rögtönzött, izzó beszédétől percekig nem jutottunk szóhoz. Elsősorban ezért, ennek hatása alatt hívtam, legyen segítségemre, amikor öt évvel ezelőtt napi megjelenésre tért át a Hírmondó. Gondolkodás és feltétel nélkül mondott igent, utána egyetlen napra sem hagyott írás nélkül, soha nem elégedetlenkedett, nem fordult hozzám kéréssel. Illetve egyszer igen: régi fegyvertársát, Czegőt is vennénk magunk mellé, főmunkatársnak…
A második kérését már a felesége tolmácsolta szerda délután: katolikus létére a Makovecz-féle ravatalozó melletti református temetőben szeretne megpihenni, hogy az őrkői kedvenc gombászó helyeit szemmel tarthassa.
Most már tudom, többször kellett volna felkeresnem, hallgatni, lejegyezni régi történeteit, faggatni a szakma titkairól, tanulni tőle a tollforgatás művészetét. És megköszönni, hogy mellém állt. Mint annyi mindent az életben, ezt is elmulasztottam.
Isten nyugosztaljon, Lajos bátyám!
Kocsis Károly
[Magyari Lajostól búcsúzott]
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tarisznyás pedagógusok
Elballagtak a tanítóképzős egyetemisták
Szerdán búcsúztatták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézete Kézdivásárhelyre kihelyezett tagozatának idei végzőseit.
A tizennégy ballagó diákot elsőként a dr. Szántó Bíborka igazgató köszöntötte, beszédében a kézdivásárhelyi tagozat hírnevét öregbítő eredményeket sorolta.
– A mélység szépségét, komolyságát, megtartó erejét üzenem nektek, a felszín és a felszínesség csillogása ellenében. (…) Legyetek elmélyültek, állhatatosak a munkában, legyetek megbízhatóak, egyenes gerincűek, mert a megbízható embert még az ellenségei is tisztelik; az ilyen ember a társadalom sziklaköve, amelyre országot lehet építeni – emelte ki a tagozat vezetője.
Az egyetem hallgatói rendhagyó „tévéműsorral” búcsúztatták ballagó társaikat, a BBTE TV humoros hírei és tudósításai, az interjúk, a reklámok, de még az időjárás-jelentés is az együtt töltött, vidám pillanatokat elevenítette fel. A végzősöket Vancea Izabella másodéves hallgató búcsúztatta. Ezt követően díjazták a legjobbakat, a ballagási ünnepség az emléklapok átadásával ért véget.
A Bod Péter Tanítóképző három végzős osztályának 89 diákja ma 11 órától ballag.
Kertész Tibor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vesszen Trianon!
Megemlékezések Kézdi- és Orbaiszéken
Az elmúlt évek szokásához híven, délelőtt a vráncsai határnál levő emlékjelnél, délután Kézdivásárhelyen és Kovásznán emlékeztek meg a trianoni diktátum gyászos évfordulójáról. Mindhárom helyszínen több tucatnyian vettek részt határon innen és túlról, jóllehet a délutáni rendezvényeket elverte az úrnapi zápor.
Az ozsdolai RMDSZ, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), a Kézdiszéki Tanács, a Székely Nemzeti Tanács szervezte megemlékezésen, Kovászna és Vráncsa megyék határánál, a Szabó Ottó által faragott emlékjelnél Lukács Attila RMDSZ-elnök beszélt, az iskolások kulturális műsort mutattak be, majd az esemény koszorúzással és a nemzeti imák eléneklésével ért véget.
Kézdivásárhelyen zömében a HVIM és a Történelmi Vitézi Rend tagjai vettek részt a szakadó esőben zajló felvonuláson. Az egykori Székely Katonanevelde előtti téren, a heves esőzés miatt meglehetősen rövid ideig tartó rendezvényen több szónok szólalt fel a magyarságot 1920. június 4-én ért igazságtalanság miatt, amit egyébként a résztvevők több utcán végigvonulva, a „Vesszen Trianon”-t és „Hungáriát” skandálva az egész város tudtára is adtak. A civilizáltan vonuló menetet a csendőrség mikrobusza is végigkísérte.
Kovásznán közel százan mentek el, a rossz idő miatt a vajnafalvi református templomban megtartott, főhajtásra. Jelen volt többek közt Thiesz János polgármester, a magyar önkormányzati képviselők, a politikai pártok képviselői, a helyi HVIM, a Vitézi Rend orbaiszéki szervezete. Beszédet mondott Ilyés Botond történelemtanár. Szavalt Orbán Klára diáklány, közreműködtek a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ fiataljai. A rendezvény a székely és magyar himnusz eléneklésével, és koszorúzással zárult.
(lob, nasza)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az erdélyi magyarság hídszerepére hívta fel figyelmet Bukarestben a magyar IHRA-elnökség vezetője
A Romániában élő magyar közösségnek a két országot összekötő hídszerepéről beszélt Bukarestben Szalay-Bobrovniczky Vince, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára, aki a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség (IHRA) soros elnöksége nevében szólalt fel egy kisebbségi konferencián.
Az IHRA-delegáció vezetője az MTI-nek nyilatkozva elmondta: a zsidóság diplomáciai szerepéről és kisebbségi kérdésekről a B’nai B’rith Europa nevű zsidó szervezet és a Tolerancia Hídjai elnevezésű román alapítvány szervezésében tartottak szemináriumot, amelynek a román külügyminisztérium adott otthont.
Miután a rendezvény házigazdája, Bogdan Aurescu román külügyminiszter arról beszélt, hogy Románia húsz éve elsőként ratifikálta az Európa Tanács kisebbségvédelmi keretegyezményét, Szalay-Bobrovniczky Vince felszólalásában rámutatott: a térség minden országának vannak feladatai még a kisebbségvédelem terén. Úgy vélte, Romániának feladata támogatni a „jó állampolgáraivá” vált magyarokat közösségi céljaik elérésében.
Az IHRA magyar soros elnökségének terveiről szólva a helyettes államtitkár rámutatott, gesztusértékűnek szánják a soros elnökséget jövő márciusban átvevő Románia felé, hogy az IHRA – június 8-11-e között megszervezendő budapesti plenáris ülése után – novemberben a román határ közelében, Debrecenben tartják a szervezet idei második plenáris rendezvényét.
Magyarország idén márciusban vette át az IHRA elnökségét az Egyesült Királyságtól, a következő soros elnök pedig Románia lesz. Az IHRA-elnökséggel kapcsolatos feladatok a Miniszterelnökséghez kerültek, miniszteri biztosként Takács Szabolcs államtitkár felel az elnökség lebonyolításáért. Az elnökségi feladatokat Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár, a magyar IHRA-delegáció vezetője látja el.
MTI
Erdély.ma

Közelebb vinnék a román közönséghez Tamási Áron Ábelét
Ezrek látogattak a hétvégén Tamási Áron szülőfalujába, az erdélyi Farkaslakára az író halálának évfordulója alkalmából – mondta el Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője, tanár az M1 aktuális csatornán hétfőn.
Az egyesület vezetője elmondta, hogy Tamási Áron-emlékév veszi kezdetét, ugyanis majdnem fél évszázada, 1966. május 26-án hunyt el az erdélyi író.
Az emlékévben számos programmal emlékeznek meg Tamási Áronról és szeptember 20-i születésnapjára a szülőház és az alkotóház mellett egy újabb épületet is átadnak, ahol az egyesület működik majd, az érdeklődők pedig az íróhoz kapcsolódó fotókiállítást, irodalmi eseteket, filmvetítéseket láthatnak – tette hozzá Hadnagy Jolán.
Az egyesület célja, hogy felhívja az emberek figyelmét Tamási Áron életművére. „Egyedül a lélek tesz emberré minket" – idézte az író egyik emlékezetes sorát az egyesület vezetője.
Már készül Tamási Áron regénytrilógiájából, az Ábel-könyvekből forgatott film román szinkronizált változata, így a román közönséghez is eljuthatnak ezek az alkotások – tette hozzá.
MTI

Erdély.ma

Beke Györgyre emlékeztek (Iskolanap Uzonban)
Egy közösség akkor él, ha messziről hallatszik az iskolacsengő, a gyermekzsivaj, ha megemlékeznek a nagy elődökről, az egykori pedagógusokról, a véndiákokról – hangsúlyozta Sibianu Viktor tanfelügyelő tegnap Uzonban a Tatrangi Sándor-iskolanap megnyitóján. Mintha ezekre a gondolatokra építette volna a helyi iskola a hagyományos tanévvégi ünnepségsorozatát: az elhunyt pedagógusokra emlékeztek, jelen voltak az első nyolcadik osztályt végzett évfolyam (1965) véndiákjai, emléktáblát avattak a falu nagy szülötte, díszpolgára, Beke György író, szociográfus emlékére és a több száz diák a színpadon és a szabadtéri játékokon is felszabadultan szórakozott.
A művelődési házban tartott délelőtti ünnepségen Szabó Margit, a Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója azt mondta, ma is érvényes Beke György intése, miszerint menekülni egyedül is tudunk, de megmaradni csak egymás védelmében lehet. Ráduly István polgármester gratulált az iskolának azért, hogy boldog gyermekeket nevelnek és megismertetik velük a gyökereiket; Czegő Zoltán író, költő, újságíró Beke György életművét értékelte, aki „XX. századi Orbán Balázsként” kutatta és felmutatta a romániai magyarság helyzetét, s mindent megtett azért, hogy a nehéz időkben is lelkesítse az itt élő magyarságot. A jelenlévőket köszöntötte Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke és Matekovics Mihály, az Arad megyei RMPSZ elnöke, aki hangsúlyozta: az aradi és háromszéki pedagógusok tizenhatodszor találkoznak szervezetten, s minden alkalommal kölcsönösen feltöltődnek, erősítik az összetartozást, valamint a közös célokért és a megmaradásért való küzdelemben vetett hitüket.
Beke Mihály András író, műfordító édesapja Uzonhoz, a szülőfaluhoz való kötődéséről beszélt, Szabó Margittal együtt leleplezte az iskola falán elhelyezett emléktáblát, amelyet Ungvári Barna András református lelkész megáldott, és Albert Imre plébános megszentelt, majd átadta az iskolának Beke György írógépét, amelyet az író hagyatékából nemrég berendezett emlékszobában helyeztek el. Az iskola diákjai táncos-zenés műsort mutattak be, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a gidófalvi Czetz János és a nagyborosnyói Bartha Károly Általános Iskola meghívott csapataival közösen vetélkedőket tartottak, hagyományos gyermekjátékokban, különböző csoportos programokban mulatták magukat.
Fekete Réka
Erdély.ma

Arcvonások – Gróf Haller Béla marosvásárhelyi nyelvtanár
Haller Béla nyelvtanár a neves erdélyi történelmi család, a Hallerkői Haller grófok leszármazottja. Családját a kommunizmus osztályharcos korszakában, sorstársaihoz hasonlóan kitelepítették, kényszerlakhelyre ítélték, vagyonuktól megfosztották.
A Castellum Alapítvány elnökeként vallja, meg kell változatni azt a nézetet, amivel a kommunista ideológia megbélyegezte a történelmi családokat, beszélni kell a történetükről és a fiatalokkal meg kell ismertetni a történelmi valóságot.
Haller Bélával a Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira beszélgetett. Haller Béla, a Marosvásárhelyi Bolyai Gimnázium olasz-francia szakos tanára miután ismertette családja történetét, mesélt a megbélyegzésről és a számkivetettségről, amelybe ő beleszületett.
A ’89 előtti korszak volt az, amikor megszoktuk, hogy a főnemesi címűnket „belül kell viselnünk”, mert ez egy olyan minőség, ami nem jár előjogokkal, hanem annál több kötelezettséggel – hangoztatta Haller Béla. Majd azt mondta: ha az ember egy láncszemnek érzi magát az ősök és a leszármazottak között, akkor kevésbé számít az, hogy ő mit szeretne, vagy neki mi volna jó, számára mindig a múlttal és a jövővel szembeni kötelezettség kell legyen az irányadó.
A gróf, amikor a főnemesi családja történetéről beszélt, kiemelte édesapja életszemléletét, aki a kitelepítést és a kényszerlakhelyet úgy fogta fel, mint a történelem egy olyan fordulatát, amiért kár bánkódni, mert az élet megy tovább, helyt kell állni keserűség és önsorsrontás nélkül.
Családi emlék nem sok maradt meg, magyarázta Haller Béla. Szerinte a családi örökség az ők esetükben sokkal inkább az eszmékben és a gondolatokban testesül meg.
A beszélgetés utolsó felében a Castellum Alapítvány Nagyenyeden való létrehozásáról, Marosvásárhelyre való áthelyezésének okairól, az alapítvány irányvonaláról, szellemiségéről és céljairól esett szó.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Háromszéken a Pető-intézet munkatársai
Mozgásukban korlátozott gyermekeknek és felnőtteknek tartottak három hétig ingyenes foglalkozásokat a budapesti Pető András Főiskola (korábban Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete) szakemberei a sepsiillyefalvi KIDA-központban. A pénteken véget ért intenzív terápia és oktatás a magyar kormány támogatásával indult program része, mely révén tavaly ősszel Erdélyben elsőként itt részesültek a térség rászorulói a Pető-módszer szerinti fejlesztésben.
A Pető-intézet három szakembere öt gyermek- és hat felnőttcsoportban tarja a foglalkozásokat, a résztvevők többsége visszatérő, de újak is vannak, akiket előzetes szűrés alapján választottak ki. Fontos, hogy aki jelentkezik, vállalja a napi ingázást Sepsiillyefalvára a program három hete alatt, és azt, hogy otthon folytatja a gyakorlatokat.
A visszatérők közül néhány gyermek anyukája lapunknak elmondta, nagyon hasznos volt a tavaly őszi foglalkozás, megtanulták a gyakorlatokat, sok ötletet kaptak, hogy milyen eszközöket használhatnak a különböző mozgásokhoz, és otthon is gyakorolták azokat. Többen megfogalmazták, ez az egyetlen lehetőség, ahol a Pető-módszert elsajátíthatják, és nagyon nagy segítség, hogy ezért nem kell fizetniük, mert egyébként minden gyógytorna fizetős, félévente csupán tíz órát térít meg az egészségbiztosító pénztár, holott a legtöbb gyermeknek naponta szüksége lenne a szakszerű foglalkozásra. A kisgyermekek szüleinek egy csoportja a helyi önkormányzat segítségét kéri, tornateremre s a hivatal által fizetett gyógytornászra lenne szükségük, aki hetente legalább kétszer tartana foglalkozásokat. Az édesanyák elmondták, egy közösen használható tornaterem egyúttal találkozóhely is lenne számukra, ahol megosztanák gondjaikat, tanulnának egymástól, és mindez gyermekeik javát szolgálná.
A Pető-intézet munkatársai évente kétszer jönnek Háromszékre, a következő foglalkozásokat ősszel tartják.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csutak Vilmos-díj
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium fizika szakos tanárának, Pető Máriának és posztumusz az idén elhunyt Gaál Sándornak, a Romániai Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnökének ítélte az idei Csutak Vilmos Tehetséggondozói Díjat. A tanács olyan személyeket díjaz, „akik odaadóan és szeretetből végzik nevelői munkájukat, igaz értékek hordozói, és hozzásegítik a fiatalokat ahhoz, hogy szakmailag kiteljesedjenek, elégedett és boldog emberré váljanak”. A díjakat június 20-án, a székelyföldi tehetségnapon adják át. (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Trianon-pszichózis ellen
Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntjük KOCSIS ISTVÁN dráma- és történetírót.
Erdélyi magyar sérelmeink, életünk drámai helyzetei mind Trianon következményei! Nem beszélnék róla, ha a történelemkönyvek hitelesen megírnák, mi történt! Csak néhány a legkönnyebben felfogható rejtélyek közül: a békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, tehát nem a legaktívabbnak látszók, nem Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Millerand), nem David Lloyd George angol miniszterelnök, nem Orlando olasz miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Nitti).
Voltak ott hatalmasabb személyiségek, de azok a kulisszák mögül diktálták a béke feltételeit. Folytathatnánk a többi könnyen felfogható rejtély felsorolásával, de előbb fel kellene oldanunk egy ellentmondást: a világháború úgy ért véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. De az amerikai hadseregnek nem kellett hatalmas csatákban győzedelmeskednie, hogy ellenfeleit, a központi hatalmakat térdre kényszerítse. Azzal győzött, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdette azt az örök békét, miszerint nem diktátumok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győztesek és legyőzöttek tárgyalnak majd egymással a béketeremtés asztalainál, hanem egyenrangú nemzetek, amelyeket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önrendelkezési joga
Tulajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket neveznek meg győzteseknek és kiket legyőzötteknek. Bizony, akkor még mindenki tudta, hogy Wilson elnök gyönyörű eszméinek, megnyugtató nyilatkozatainak és tervezeteinek volt köszönhető, hogy elmaradtak a mindent eldöntő, legelkeseredettebb, legnagyobb emberáldozatokat követelő végső ütközetek. De ha az első világháború valóban úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba, akkor kik lehettek erősebbek a háború befejezésekor, illetve a békekötés előkészítésekor az amerikai elnöknél? Mert hogy valakik erősebbek voltak Wilson elnöknél, az bizonyos. De kik? A békekonferencia határozatait már a békekonferencia megnyitása előtt eldöntő hatalmasságok – a kulisszák mögött rejtőzködők? Ha igen, akkor minek köszönhetően? És mekkora volt az ő hatalmuk? Hiszen a legdöbbenetesebb tények egyike, hogy Wilsont még arra is rá tudták venni, álljon be azok közé, akik a békekonferencián az ő béketeremtő eszményeit megcsúfolják… Mielőtt e hatalmasságok közül az egyiknek felfedném kilétét, vegyük tekintetbe azt is, hogy a legfelfoghatatlanabb – természetesen – azoknak a hatalma, akiknek hivatalosan semmiféle hatalmuk nincs. Tomaš Garrigue Masaryknak hívták az egyiket; korabeli minősítése: egyetemi tanár. Hivatalosan valóban nem volt hatalma, de a bizonyítékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előretolt bábuk (Wilson, Clemenceau és a többiek) mégis az ő akaratát teljesítették. A kulisszák előtt szereplő „nagy államférfiak” urai közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk még fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmányozható források alapján sem nehéz megállapítanunk, hogy Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyakran rendelte alá saját akaratát az övének. Az ő hatására fordul szembe saját eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. De a következő kérdésekre is meggyőzően kellene válaszolnunk: House kinek az akaratából döntött Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A fináncoligarchiáét? A szabadkőművességét? Másokét? Kik voltak tehát hatalmasabbak, mint a győztes Amerikai Egyesült Államok kongresszusa és kormánya? Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, igen félelmetes következtetéseket vonhatunk le. Többek között azt is, hogy a háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit. (Minthogy e feltételek érvényesülése miatt robbant ki végül a második világháború.) Tulajdonképpen arra a félelmetes ellentmondásra kell itt még felhívnunk a figyelmet, hogy az önrendelkezési jog megcsúfolása mindennapos gyakorlattá vált a békekonferencián, de úgy vált legjobban megcsúfolttá, hogy közben megmaradt a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelvének… Felfogható ez?
Nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a Párizsban ülésező „hatalmasok” – miközben nyilatkozataikban továbbra is hívei mind a népek önrendelkezési jogának, mind a népszavazás intézményének – már a konferencia kezdetén (sőt, előkészítésekor) úgy viselkednek, mintha sosem hallottak volna a népszavazás intézményéről… És mi határozza meg magatartásukat? Annak a feltétel nélküli tudomásulvétele, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek. Miért is hívnák meg őket, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiáltott jog: a népek önrendelkezési joga, s így népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… És a forrásokból bizony még az is kitűnik, hogy a békekonferencia előkészítői elmulasztják ezt méltóképpen megindokolni, mert ha nem mulasztanák el, akkor nyíltan vállalniuk kellene a legcinikusabb magyarázatot: minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcáfolhatnák… És amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői. Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt, meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe…
A trianoni pszichózis a legeslegfelfoghatatlanabb rejtély. A lényege pedig a következő: az igazságtalan békediktátum következményeképpen nem a békekonferencia kárvallottjainak, hanem a kedvezményezettjeinek a gyűlölete bizonyul engesztelhetetlenebbnek… Kialakulnak a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb formái, melyek tulajdonképpen nem is közelíthetőek meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák (akkor még csak csehszlovák) politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép-szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá. Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll. Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.
A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.
Nézzük román vonatkozásban. Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nem csak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65 százalékát teszi ki. Igen, Romániának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós magyarságnak meghagynak. Megismétlem: kétszer akkora területet kap Románia 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Hát ez az oka a trianoni pszichózisuknak! A szlovákokénak is ez az oka: ők is kétszer akkora területet kaptak, mint amekkorára a pánszláv irredenta számított... A világháború előtti titkos terveiket kell ehhez tanulmányozni, és nem a hordószónoklatokat! Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt békediktátumot mindenki – a diktátum kedvezményezettjei is – igazságtalannak tekinti, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege:
Az igazságtalanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait! Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvezményezettjei lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje! És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját! Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be! Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját…
Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút. A békekonferencia megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása. De e félelmetes következtetéseket csak azért mertük levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját… Hiszen a Hazugság és Cinizmus kultuszát csak akkor válthatja fel az Igazság kultusza, ha megszületik Európában a hiteles történelemtudomány… És még valaminek meg kell történnie: érvényesülnie kell az egyenlő esélyek elvének…
A keresztény Európa akkor megmarad, ismét jelentőssé válik. A Kárpát-medencében pedig megszületik a megbékélés… Hiszen mindössze két feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével):
a) Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Miért oly fontos ez? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. b) Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt. (A Kárpát-medencében gondolkodva: Az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül? A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében, illetve az egész Trianon meghatározta közép-európai térségben is csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát.
De ha elfogadják, legyőzhetővé válik a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.)
Kocsis István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára (Karinthy Frigyes)
Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam.
Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm, és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel, s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a Lánchidat és a Dunát, és az aggteleki cseppkőbarlangot, és a dobsinai jégbarlangot, és a Vaskaput, és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.
(A Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért című, Kosztolányi Dezső szerkesztette antológiából)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubilált a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés
(reflexiók)
Az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében került sor május 29- én a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 éves jubileumi ünnepségére. A zsúfolásig megtelt teremben az egyetem nyugdíjas és jelenben is aktív oktatói mellett nagy számban voltak jelen a magyar diákság tagjai is. Az ünnepség szép volt és felemelő, ugyanakkor tükrözte azt a következetes küzdelmet, amelyet nemcsak a jelenben, hanem a múltban is – változó erősségű ellenszélben, de mindenkor – folytatni kellett az eredetileg kizáróan magyar tannyelvű oktatási intézmény meg- és fennmaradásáért.
A példaszerű előadások közül kiemelném Szabó Béla és Szilágyi Tibor professzorok munkáját, amely tényszerű adatbőséggel bizonyította a magyar nyelvű oktatás létéért folytatott küzdelem energiapusztító nehézségeit. Itt óhatatlanul eszembe ötlenek néhai Sütő András barátom megállapításai: "Mennyivel több, gyümölcsözőbb szakmai eredmény születne itt Erdélyben, ha nem kellene az energiánk jelentős részét a nemzeti és anyanyelvi megmaradásunk védelmére fordítani".
A háromórás megemlékezést – elsősorban a jelen levő fiatal orvosgenerációra való tekintettel – szeretném néhány gondolattal kiegészíteni.
Az akkor még kizárólag magyar tannyelvű intézetet az ötvenes-hatvanas évek Romániájának vezető orvosegyetemei között emlegették. Hírnevét nemcsak az oktatás magas színvonala, hanem a végzettek etikai tartása, kiváló gyakorlati tudása biztosította (jelenleg, sajnos, csak a második kategóriába van besorolva).
Az egykori, nemzetközi szinten is elismert és értékelt – mondhatnám világhírű – professzorai közül, akiknek jó részét nekem is alkalmam volt hallgatni, csak néhányat említenék (a teljesség igénye nélkül): Haranghy László, Gyergyai Ferenc (kórbonctan), Obál Ferenc, Szabó István, Módy Jenő (kórélettan, biokémia), Maros Tibor, Szentpétery József (anatómia), Miskolczy Dezső és tanítványai, Környei István, Csíky Kálmán (ideg-, elmegyógyászat), a Haynal-iskola képviselői, Dóczy Pál, Horváth Endre, Kelemen László, Málnássy Géza professzorok (belgyógyászat, infektológia), a Mátyás Mátyás vezette sebésztanárok: Pápay Zoltán, Naftali Zoltán, Csizér Zoltán, Szombathelyi László, Darkó Zsigmond, Péterffy Pál illetve az urológus Kótay Pál és a számos újítást bevezető Száva János ortopédprofesszor mellett a gyermekgyógyász kiválóságok, Puskás György, Szentkirályi István, Csidey József, Heinrich Mihály egykori oktatók nevét kell megemlítenünk. A bőrgyógyászatban Újváry Imre és Nüszl László hagyott maradandó emléket. A világhírű Putnoky Gyula-tanítványok: László János, Szentkirályi Éva és a még közöttünk lévő Fazekas Béla és Péter Mihály professzorok egészítenék ki azt a névsort, amelynek alapján az erdélyi Cambridge elnevezést érdemelte ki egyetemi városunk (Obál Ferenc).
Az 1970-es évektől kezdődő hanyatlást és az ennek keretében zajló küzdelmeket a bemutatott beszámolók részletesen ismertették, legteljesebben talán a gyógyszerészeti kar történetét kitűnően bemutató Gyéresi Árpád professzor.
A jubileumi ülésszakon mindössze néhány szó hangzott el az oktatás-kutatás kettősségének az összefonódásáról. Korányi Sándor mondta, hogy nem létezik oktatás kutatás nélkül, és ez fordítva is igaz.
Fontosnak vélem megemlíteni, hogy a vásárhelyi orvosi egyetem magyar oktatói három akadémikussal is büszkélkedhetnek, míg a Román Tudományos Akadémiának egyetlen marosvásárhelyi román orvos tagja sincs. (A román Orvosi Akadémia nem azonos a Román Tudományos Akadémiával!)
Az eredményes ösztöndíjprogramról sem esett szó. Holott a Vizi E. Szilveszter és Somogyi Péter akadémikusok szervezésében megvalósult tanulmányutak keretében a budapesti KOKI-ban több mint száz, az Oxfordi Kutatóintézetben több mint egy tucat fiatal oktató részesült hosszabb idejű továbbképzésben. Ők alkotják a jelenlegi magyar oktatói gárda gerincét. Emellett még számos tanulmányútra, továbbképzésre is sor került jórészt egyéni kapcsolatoknak vagy pályázatoknak köszönhetően.
A marosvásárhelyi tudományos diákszakkörök rangját jelzi az a tény, hogy a Tudományos Diákköri Konferenciát olyan nemzetközi hírű tudósok tisztelték meg vásárhelyi jelenlétükkel és előadásaikkal, mint Klein György (Svédország), Kúnos György (USA), Somogyi Péter (Egyesült Királyság), Szentgyörgyi Andrew (USA), Módy István (USA), Vizi E. Szilveszter és Freund Tamás (Magyarország). Személyiségük és előadásaik önbizalmat és energiát sugalltak fiataljainknak.
A megemlékezésen a diákságot képviselő Tubák Nimród ötödéves hallgató és a fiatal oktatónemzedéket képviselő Mezey Tibor foglalták össze kitűnően a jövő feladatait.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jubileumi megemlékezése is meg kell erősítsen bennünket abban a hitünkben, hogy érdemes és szükséges tovább küzdeni kitűzött céljainkért.
Dr. Brassai Zoltán professor emeritus, az MTA külső tagja
Népújság (Marosvásárhely)

Harag György, született kilencven éve…
Harag György kilencven éve született, hatvanévesen halt meg, harminc évvel ezelőtt. 90, 60, 30… Jó ürügy, hogy ebből az alkalomból kicsit magunkba szálljunk, tükröt tartsunk színházunknak, kulturális közéletünknek.
Pár hete Bukarestben Peter Brookot, a nagy színházi mágust kitüntették kilencvenedik születésnapja alkalmából. Interjújában a Mester kiemelte, hogy Romániában a kommunista cenzúrának nagy szerepe volt a komoly színházi nyelv kialakulásában. Valóban, nagyon sokan a legendássá vált romániai rendezők közül a diktatúra kijátszására szánt előadásokkal tökéletesítették művészi eszközeiket. Harag nem tartozott közéjük. Az a pár előadás, amit sikerült élőben megtekintenem, és ma a színházi előadásokat rögzítő tévéfelvételek azt mutatják, hogy Harag alapvetően az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozott. Előadásainak gondolatisága, a konfliktusok kezelése ma is helytálló. Valószínűleg a forma ma más lenne, de a tartalom nem. Mi maradt nekünk Harag Györgyből? Szinte semmi! Nem lett legenda, nem lett mítosz. A hálátlan utókor vele is elbánt. Nyomában nem jöttek tanítványok, követők seregei (az egy Tompa Gábort leszámítva). Nem írtak róla itthon tudományos köteteket, senki nem dolgozta fel életművét. Írtak róla Magyarországon, Szerbiában, de ott, ahol alkotásai egy időben a legfontosabbak voltak, ott a közöny kezére jutott. Megelégedtünk egy-egy nevét viselő rendezvénnyel, egy társulatnévvel, egy-egy fotókiállítással a műveiből. Tér- vagy utcaelnevezésre, netán egy emlékműre már nem futotta. Az utókor közönye persze nem csak Harag Györgyre érvényes. Hosszú a nemtörődömségünk listája: Taub János, Rappaport Ottó, Delly Ferenc, Fekete Mihály, Kovács György, Kemény János és más művészeti ágak képviselői, Bortnyik Sándor, Ligeti György, Szőcs István, Jancsó Miklós…
Ma kilencven éve született Tasnádon, Auschwitz pokla után volt ereje új életet kezdeni. Kezdetben mint színész, majd mint rendező, később igazgató, és társulatvezetőként, színházalapítóként új utakat keresni és találni.
És mégis, ma Marosvásárhelyen, a Nemzetihez címzett színházban nem csak ünnepnapokon próbáljuk Harag György szellemét idézni. Évek óta kísér minket egy gondolat, amit Harag fogalmazott meg:
Bár érzem éveim súlyát, jó formában vagyok. De nagyon nyugtalan is. Ismét kockáztatok, ismét kutatok. Kialakult bennem ez az emésztő megújulási vágy. Borzasztó érzés, ha egy jelenet nem úgy sikerül, ahogyan szeretném. A világ legtermészetesebb érzése az, amikor próbára kell mennem, s ugyanilyen szörnyű, ha nem kell mennem próbára. Számtalanszor megtorpantam életemben, ismerem a kifulladás érzését. Viszont egy életre eldöntöttem: amíg rendezőként dolgozom, mindig járatlan utakat keresek. Akkor is, ha ez kockázatos, akkor is, ha elveszítem a babérokat.
Pár éve a fentiek szellemében próbáljuk naponta újra- és újrafogalmazni színházi munkánkat. A múlt emlékezete fontos, az ad erőt ahhoz, hogy minden alkalommal új utakat keressünk. A múlt tisztelete azonban kevés a mához. A feladatunk az, hogy folyamatosan új utakat keressünk, hogy alkossunk, hogy megmutassuk a világnak: milyen, vagy éppen azt, hogy: milyen lehetne. Számunkra Harag fogalmazta meg pontosan a célt. Rá gondolunk, mikor új színészeknek, rendezőknek, dramaturgoknak, szövegeknek, fordításoknak, új tereknek adunk lehetőséget. Még a bukás kockázatával is. Csendben, befelé fordulva emlékezünk ma és holnap és holnapután, ameddig szükség lesz ránk.
Gáspárik Attila
Népújság (Marosvásárhely)

A megismerés folytonossága
Beszélgetés Gáspárik Attilával
Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt.
– Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi.
– Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót.
– Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként?
– Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot.
A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe.
– Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan?
– Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki…
– A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk?
– Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját.
Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi be

Könyvbemutatóval emlékeztek Bárányi László Ildikóra
„Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között”
Halálának első évfordulóján, Bárányi László Ildikóra, az egy esztendeje elhunyt orvos-íróra emlékeztek a Romániai Írószövetség temesvári szervezetének székházában a hagyományos pénteki találkozó keretében. Ez alkalommal bemutatták a szerző Búcsú az összkomforttól (Adio confort) című, két kisregényt tartalmazó kötetét, mely a napokban jelent meg román fordításban.
A könyvbemutatón részt vett Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi szervezetének elnöke, aki a temesvári kulturális élet meghatározó személyiségének nevezte Bárányi László Ildikót. A Búcsú az összkomforttól című könyv román nyelvű változatát és a szerző életművét Pongrácz P. Mária alelnök mutatta be, hangsúlyozva, hogy a család jóvoltából, posztumusz kötete által Bárányi Ildikó tovább él, most is itt van közöttünk.
Gazdag írói munkásságára kitérve Pongrácz P. Mária elmondta: a sajtóban közölt publicisztikával, karcolatokkal, novellákkal kezdődött írói pályafutása, amit egészségügyi témájú könyvek követtek. A Gyakorlati tanácsadó kismamáknak és Gólyamese felnőtteknek című könyvei annyira népszerűek voltak, hogy azonnal elkapkodták őket. „Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között” – mondta Pongrácz P. Mária. Következett a Bárányi Ferenccel közösen írt „...és akkor eljött Hippokrátész” című könyv, amely elindította a szerzőt a szépirodalom útján. A Búcsú az összkomforttól című kötet két kisregényt tartalmaz, amelyek szereplői az 1945–1980 közötti történelmi időszak tanúivá válnak. „Az első rész (Garzon a negyediken) egy több szólamra írt oratórium” – mondta Pongrácz P. Mária, aki szerint rengeteg szenvedés van ezekben az egyszerű emberekről szóló történetekben, de mindig felvillan egy-egy reménysugár, mindig jelen van a szeretet, a boldogság utáni vágyakozás. A második rész bánsági svábokról szól, akiket bárhová űznek, deportálnak, mindenhol házat akarnak építeni, de közben mindig a szülői házra gondolnak. „Azon túl, hogy ez a kötet elnyerte az Írószövetség díját, nagyon jó könyv, mindenkinek csak ajánlani tudom” – mondta befejezésül Pongrácz P. Mária.
A könyv nem jelenhetett volna meg a család – dr. Bárányi Ferenc és leánya, Bárányi Ildikó – erőfeszítései nélkül, akik ily módon akartak fejet hajtani Bárányi László Ildikó emléke előtt. A könyvet Sütő-Udvari Magda fordította román nyelvre, a szövegszerkesztés Farkas-Ráduly Melánia munkája. A szép kivitelezésű kötet fedőlapjára Hajdu Tamás orvos-fotográfus látványos alkotása került, amely Cornel Ungureanu szerint szemléletesen mesél a kötet tartalmáról.
A könyv „producere” Bárányi Ildikó, a szerző lánya, aki a budapesti Regiszter Kiadónál nyomtatta ki a szemre is tetszetős, minőségi megjelenésű kötetet.
Az emlékezés péntek délután a Máltai Segélyszolgálat temesvári központjának kápolnájában folytatódott, ahol megemlékező szentmisét celebráltak, és felavatták dr. Bárányi László Ildikó, a szervezet alapítója emlékére az Ungor Csaba szobrászművész által készített domborművet.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Idén is turnézik a Bánsági Vándorszínház!
Idén nyáron is folytatódik a Bánsági Közösségért Egyesület sikeres Vándorszínház programja. Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Aszalos Géza színművész és Andrássy Noémi projektmenedzser a temesvári Magyar Házban megtartott sajtótájékoztatójuk keretében ismertették a Bánsági Vándorszínház immár második szórványturnéjával kapcsolatos tudnivalókat. Az idei turné során 8 Temes megyei és 5 Arad megyei településen mutatják be a vándorszínészek Petőfi Sándor A helység kalapácsa című komikus eposzának színpadi változatát.
„Az elképzelésünk az, hogy a kis vidéki magyar közösségek számára kulturális élményt tudjunk biztosítani – nyilatkozta a sajtónak Molnár Zsolt. – A 2013-ban elindított, ezt az irányvonalat erősítő programjaink sorában kiemelt helye van a Vándorszínháznak, amely valamennyi közül talán a legszélesebb célközönséghez juthat el. A szórványban a magyar kulturális élet egyik olyan pillére a közösségnek és a megmaradásnak, amellyel mindenképp foglalkozni kell.” Molnár Zsolt abbéli reményét fejezte ki: ahogyan a magyar kormány elítéli az ún. „gyöngyhalászatot”, úgy tudja majd támogatni a hasonló kulturális közösségi projekteket, mint a Bánsági Vándorszínház.
Aszalos Géza színművész, a Vándorszínház projekt művészeti vezetője sajtónyilatkozatában így fogalmazott: az első évben a lendület, a másodikban a túlélés, a harmadik évtől a folytonosság lehet a Vándorszínház fő jellemzője. „Azért beszélek a túlélésről, mert tavaly sem volt könnyű összehozni a Vándorszínház turnéját, de mi nem adjuk fel!” – hangsúlyozta Aszalos Géza, aki szerint nagyon jó visszhangja volt a tavalyi előadásoknak és a tavalyi résztvevők közül sokan ismét tagjai lesznek a Vándorszínház társulatának. „Új emberek is lesznek a társulatban, köztük a temesvári Német Színház egyik ifjú művésze, aki mindenképpen részt akart venni ebben a produkcióban. Kitartottam amellett, hogy színművészetis főiskolások, tapasztalt, aktív színészek és középiskolás amatőr színészek egyaránt legyenek a csapatunkban” – mondta Aszalos Géza. A július 10-től augusztus 1-jéig tartó előkészítő szakasz házigazdája az idén Végvár lesz, hogy a bázis szempontjából is érvényesüljön a vándorszínház jelleg. A tízfős csapatnak idén is tagja lesz Albert Alpár díszlettervező. A Csiky Gergely Színház idén is mindenben segíti a Vándorszínház második előadásának a létrejöttét. „Arad megyében olyan településekre látogatunk el, ahol valóban nagy szükségük van az ott még élő magyaroknak a kulturális élményre!” – mondta befejezésül Aszalos Géza.
Andrássy Noémi projektmenedzser ismertette a Vándorszínház idei turnéjának a részleteit. A projekt az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának támogatásával valósul meg, a kötelező 10%-os önrészt a Bánsági Közösségért Egyesület biztosítja. Az előadás előkészítése a július 10.–augusztus 1. időszakban Végváron zajlik, ott lesz a bemutató is augusztus 1-jén. Végvárról indul szórványturnéra a Vándorszínház karavánja, az alábbi útvonalon: Igazfalva, Lugos, Újmosnica, Újszentes, Magyarszentmárton, Ótelek, Zsombolya, Nagyszentmiklós (Temes megye), valamint Németszentpéter, Pankota, Borosjenő, Nagyzerind és Ágya (Arad megye). A vándortársulat az idei szórványturné során 780 kilométert utazik (a tavalyi táv 1260 kilométer volt).
Végezetül Molnár Zsolt megköszönte a bodófalviaknak, hogy a Vándorszínház tavalyi első produkciójának a létrejöttét mindenben segítették, az egész közösség összefogott a vándorszínészek sikerének érdekében. „Előre is köszönöm a Végváriaknak, hogy idén befogadtak, és meggyőződésem, hogy az idei produkció is legalább olyan sikeres lesz, mint a tavalyi” – mondta befejezésül Molnár Zsolt.
Pataki Zoltán

Markó Béla: tudatosítanunk kell magunkban, hogy öt év múlva is lesz Kolozsváron könyvünnep – megnyitotta kapuit az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Csütörtökön, június 4-én ötödik alkalommal nyitotta meg kapuit az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét.
A négynapos Fogoly utcai könyvünnep hivatalos megnyitóján Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere házigazdaként köszöntötte a résztvevőket, hangot adva azon meggyőződésének, hogy ez a pár nap, a sokszínes rendezvény olyan biztos pontjai a hétnek, amelyek kimozdítják a könyvszeretőket a mindennapok sodrásából. „Biztos vagyok abban, hogy egyetlen könyvet sem fogunk úgy vásárolni, hogy az érdemtelenül ragadjon meg a polcainkon. Kívánom, hogy sikerüljön úgy választani, hogy az az elkövetkezőkben nekünk, gyermekeinknek méltó megnyugvást adhasson a szürke hétköznapokban” – tette hozzá az alpolgármester.
Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke beszédében rámutatott, bár politikusként érkezett a megnyitóra, tudja, hogy hasonló kulturális rendezvényeken egy tisztségviselőben is van annyi alázat, hogy könyvből idézzen, verset olvasson fel.
„H. Szabó Gyulával, a Romániai Magyar Könyves Céh elnökével az imént épp arról esett szó, hogy a könyvünnep immár öt esztendős. Öt évvel ezelőtt nem volt szükség arra, hogy előzetesen megtervezzük a rendezvény életkorát, bár most úgy gondolom, tudatosítanunk kell magunkban hogy öt éven belül, de akár ennek az időnek a többszöröse múltán is lesz könyvhét” – tette hozzá az RMDSZ volt elnöke, aki végezetül Kő és könyv című versét olvasta fel a jelenlévőknek.
A megnyitón jelen volt és felszólalt Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács elnökének üzenetét pedig Kerekes Sándor tanácsos tolmácsolta, aki annak fontosságát hangsúlyozta, hogy a fiataloknak a mai digitális világban is kézbe kell venniük a könyvet.
Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke felszólalásában elmondta, akárcsak az előző években, 2015-ben is az a megtiszteltetés érte szervezetüket, hogy azokat díjazhassák az ünnepi könyvhét alkalmával, akik munkásságuk által jelentősen hozzájárultak a magyar könyvkiadáshoz. Idén a 45 évvel ezelőtt alakult Dacia Könyvkiadó két volt szerkesztőjének, Jancsik Pál és Kerekes György műfordítóknak adták át a Kolozsvár Büszkesége címet.
Az ünnepélyes megnyitót követően sor került a kolozsvári Loose Neckties Society, illetve a Szabó Balázs Bandája együttesek koncertjeire is. A négynapos esemény részletes programja a www.unnepikonyvhet.rohonlapon olvasható.
Nyugati Jelen (Arad)

Lészay Béla (1943–2015)
Hát elmentél, drága braderom, braderunk, nem egészen két hónappal 72. születésnapod előtt.
Nem mondanám, hogy halálod teljesen váratlan volt. A kérlelhetetlen és gyógyíthatatlan kór elragadott. Kialakulásában, megjelenésében mondhatni szemtanú voltam – uramisten, hányszor hallottam, majdnem húsz éve, esténként hat-hét-kilenc felé, a mindennapos szerkesztőségi robotban gyomorfájásra vonatkozó panaszaidat. Reméltem, bíztam benne, veled együtt, hogy a végső számadás nem fog ilyen hamar bekövetkezni.
Mindketten tévedtünk, bár kedves barátnőd, egykori iskolatársad minden tőle telhetőt megtett megmentésedre.
A halál ellen azonban, mint rég tudjuk, nincs orvosság.
A „brader” (angol brother – testvér) szóhasználatot, elsősorban irányodban, alighanem Tokay György egykori kollégánk „hozta létre”, valamikor az 1970-es évek közepe táján, talán valamelyik amerikai film vagy könnyűzenei szám hatására, miután te, Béla – ha nem csal az emlékezet, 1973-ban – az akkori Arad megyei magyar újság, a Vörös Lobogó szerkesztőségébe kerültél.
Testvér: a vérrokonságban nem lévők számára alighanem a legmagasabb, legrangosabb, legelismerőbb kifejezés.
És Lészay Béla a legteljesebb mértékben kiérdemelte a „bradert”: munkatársai, barátai számára igazi testvérnek, sőt: barátnak bizonyult. A különbség: a testvért nem, a barátot azonban megválogathatja az ember.
Bélát – olykor humoros, sőt szarkasztikus megjegyzései ellenére – lehetetlen volt nem becsülni és szeretni. Szerintem senki nem volt, aki ne érezte volna – még akkor is, ha gúnyos, a maga visszafogott, elegáns, de nagyon is találó modorában megfogalmazott megjegyzéseinek céltáblája volt – a lényéből áradó végtelen barát- és emberszeretetet.
Visszagondolva: (számomra) elképesztő, hogy nyugdíjba vonulása után is mennyire számon tartotta egykori kollégái, munkatársai születés- és névnapjait. Lészay Béla, ha létezik manapság egyáltalán ilyesmi: igazi gentleman, úriember volt.
Sajnálatosan korán bekövetkezett eltávozását nemcsak az aradi magyar napilap munkatársai, volt osztály- és iskolatársai és barátai siratják, hanem a Szövétnek olvasói is, akik hosszú évek óta hozzáértő korrektorként és a keresztrejtvények készítőjeként olvashatták nevét.
Mától az aradi magyar szellemi-kulturális élet egy számottevő személyiségének végleges eltávozását jegyezhetjük be.
Nyugodj békében, drága Béla. Legyen számodra könnyű a föld. És egészen biztosan tudom, hogy sokak nevében mondom: emlékedet megőrizzük. Legalább addig, amíg élünk.
Jámbor Gyula
Lészay Béla /Arad, 1943. júl. 26. – Arad, 2015. jún. 5./
Nyugati Jelen (Arad)

Becsületbeli lemondásra várva
Victor Ponta és e hányatott sorsú ország imidzsének szempontjából kívánatosabb lett volna az azonnali becsületbeli lemondás, ahogy különben néhány hónappal ezelőtt – rossz előérzetből fakadóan? – Ponta maga is kilátásba helyezte. A végkifejlet szempontjából azonban nagyjából mindegy, hogy a fiatal szociáldemokrata politikus a távozás melyik formáját választja. A korrupció gyanújába keveredett miniszterelnök tisztségétől való megválása ugyanis csak idő kérdése – függetlenül attól, hogy meddig húzza ezzel az időt. Mind belföldi, mind külföldi nyomásra kénytelen lesz előbb-utóbb megtenni.
Szóval lehet az ilyesmit méltósággal csinálni, de lehet PSD-módra is, „látványelemekkel”, pisztolyt lobogtatva, rontás elleni ráolvasással, szentelt vízzel – mindenre volt már példa. Amire valóban nem volt példa Romániában, az a hivatalban levő miniszterelnök elleni bűnvádi eljárás kezdeményezése. Pénzmosás, okirat-hamisítás, adócsalás – súlyos vádak, ilyen körülmények között egy politikus aligha számíthat hiteles figurának, különösen egy kormányfő. Sem itthon, sem külföldön, mindaddig legalábbis, amíg nem tisztázza magát. Milyen erkölcsi alapon hoz meg különböző döntéseket, támogat, vet el ilyen vagy olyan kezdeményezéseket az a miniszterelnök, akinek meggyűlt a baja a törvénnyel? A legjobb ilyenkor, amit tehet, hogy önként, ha nem is dalolva távozik tisztségéből, de nem így történik. Egyes számítások szerint hosszú hetekig is elnyúlhat, amíg a parlament dönthet arról, hogy kiadja-e Pontát vagy sem az igazságszolgáltatásnak. A miniszterelnök valószínűleg arra számít, hogy a képviselőház az ő esetében is megtagadja a hozzájárulást a bűnvádi eljárás indításához.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Őrségváltásra készül az RMDSZ Kolozs megyei szervezete
Csoma Botond: Csapatmunka, közvetlen és őszinte hozzáállás szükséges
Június 19-én tisztújító közgyűlést tart az RMDSZ Kolozs megyei szervezete. A megszabott határidőig egyedül Csoma Botond, az RMDSZ kolozsvári önkormányzati képviselője pályázta meg a tisztséget. A szervezet jelenlegi elnöke, Máté András Levente parlamenti képviselő úgy döntött: nem vállal újabb mandátumot, és nem száll be az elnöki tisztségért folyó versenybe. Csoma Botond az RMDSZ Kolozs megyei szervezetében a fiatalabb nemzedéket képviselte, most pedig reális lehetőség nyílt arra, hogy átvegye a szervezet irányítását.
– Évek óta tevékenyen részt veszel az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének életében. Miért döntöttél úgy, hogy megpályázod az elnöki tisztséget?
– Az utóbbi négy évben inkább az önkormányzatban fejtettem ki a tevékenységem, mint a megyei szervezetben, nem voltam tagja a megyei elnökségnek. Azt észleltem, nem mennek jó irányba a dolgok, létezik egy fajta leépülés a szervezetben, és ezért döntöttem úgy, hogy megpályázom az elnöki tisztséget.
– Milyen téren tapasztalsz jelenleg gondokat a megyei szervezet működésében, hol lenne szükség elsősorban változtatásokra, melyek lennének a legsürgősebben megoldandó feladatok?
– Nem igazán látható a megyei elnökség, nincsenek leosztva a hatáskörök, nem nagyon lehet tudni, ki mivel foglalkozik, nincs ügyvezető elnök. Ezeken a dolgokon nagyon sürgősen változtatni kell, az egyszemélyes megoldások nem vezetnek eredményre. Elsősorban csapatra van szükség, ahol mindenki világosan látja és tudja, hogy mi a feladata. Úgy vélem, nagyon fontos az ügyvezető elnöki tisztség, amit olyan személynek kell betöltenie, aki nagyon jó szervezői képességekkel rendelkezik, tud emberekkel dolgozni, és el tudja magát fogadtatni a szervezetben.
– Hogy nézne ki az RMDSZ „újraszabása” Kolozs megyében? Az RMDSZ nemrég lezajlott kongresszusa által meghirdetett irányelvet milyen formában ültetnéd gyakorlatba megyei szinten?
– Elsősorban – Kelemen Hunor szövetségi elnök szavaival élve –, több alázatra van szükség. Az utóbbi időben mintha kicsit elbizakodtunk volna, és azt az érzést keltettük az emberekben, hogy mindenhez olyan jól értünk, mindenkitől elvártuk, hogy a politikumban meggyökerezett mechanizmusok szerint gondolkodjon. Ez az elbizakodás elszigetelődéshez vezetett, amely torzította realitás-érzékünket. Kezdtünk nem érteni valós társadalmi folyamatokat, gyanakvóan és felületesen kezeltük a civil társadalom felől érkező kezdeményezéseket. Ezen a hozzáálláson mindenképpen változtatni kell, párbeszédet kell folytatni különböző társadalmi rétegekkel, az értelmiséggel, a gazdasági elit képviselőivel és a munkavállalókkal. Jobban oda kell figyelnünk a szociális kérdésekre, ezen belül az idősek gondjaira, tekintettel arra, hogy közösségünk egy része elöregedett, és nem utolsósorban, síkra kell szállnunk a roma közösség integrációja érdekében. A fiatalokat partnerként kell kezelnünk, meg kell próbálnunk felkelteni érdeklődésüket a közösségi ügyek iránt, és lehetőségeinkhez mérten megoldásokat kell találnunk sajátos problémáikra. Mindezt tömören úgy fogalmaznám meg, hogy a szervezetnek vissza kell nyernie az egykor létező társadalomszervezési kapacitását.
– Jövőre két – önkormányzati és parlamenti – választás is várható. Milyen célkitűzéssel vág neki a szövetség a választásoknak, milyen eredményt szeretne elérni ezeken a szervezet?
– Egy év áll rendelkezésre a felkészüléshez, bizonyos mulasztásokat korrigálni kell. Nem vagyunk könnyű helyzetben, tisztában vagyok az emberek kiábrándultságával, a politikum hitelvesztésével és az általános apátia térnyerésével. Mindezek ellenére remélem, hogy sikerül jó eredményt elérni, amely lehetőséget biztosítana közösségünk hatékony képviseletéhez.
Névjegy: Csoma Botond Kolozsváron született 1975. február 18-án. Jogász végezettséggel rendelkezik, és jelenleg az Állami Birtokok Ügynökség jogtanácsosa. A helyi önkormányzat tanácsában az RMDSZ frakcióvezetője. Tanulmányait a budapesti Közép-Európai Egyetem Jogi Karán (mesteri oklevél nemzetközi közjogban), a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán (jogi oklevél) és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Európai Tanulmányok Karán (politológusi oklevél) végezte.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Nyíregyháza Kolozsváron – nem lesz testvérváros
Kolozsvár és Nyíregyháza közös jövőbeli pályázati lehetőségeiről beszélt Kovács Ferenc, Nyíregyháza polgármestere, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester és Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul tegnap délután a Fogoly utcában, ahová a magyarországi város küldöttsége az V. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszvendégeként érkezett.
A helyszínen felállított standjaiknál ma 10 és 22. vasárnap pedig 10 és 14 óra között bárki tájékozódhat Nyíregyháza turisztikai kínálatáról, látványosságairól, illetve szombaton este 7 órától Nagy Ricsi könnyűzene-énekest, este 8 órától pedig a Folk Fusion együttest hallgathatjuk meg, míg vasárnap délelőtt 11 órától a 4 For Dance táncegyüttes mutatkozik be. Mint megtudtuk, a két város nem tervezi testvérvárosi kapcsolat kialakítását, de bíznak abban, hogy együtt több sikeres uniós pályázatot nyújtanak majd be – ez utóbbiakról majd az elkövetkező időkben tárgyalnak részletesebben.
(N.-H. D.)
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyenyed: magyar kultúra-bemutatás
Nem érdekelte a román lakosságot
A második alkalommal megszervezett, magyar kultúra kollokviuma egy négynapos rendezvénysorozat közepére illeszkedett az enyedi Liviu Rebreanu Kultúrközpont szervezésében, május végén. A program keretében grafikai kiállítást láthattak az érdeklődők, továbbá huszonegyedik századi versösszeállítást hallgathattak 20 enyedi költő műveinek kétnyelvű (román–francia) tolmácsolásában, majd a Liviu Rebreanu kulturális napok keretében új kötet bemutatására került sor.
A rendezvény keretében, a magyar kultúra bemutatása során a központi Inter-Art Galériában kollégiumi diákok műveiből állítottak össze egy kiállítást. Később a Liviu Rebreanu Kultúrközpontban került sor egy érdekes fotókiállításra, valamint egy sajtótörténeti előadásra. A közönség ezúttal egynyelvű volt, bár román honfitársaink, barátaink néhányan tavaly eljöttek, az idén azonban már nem tisztelték meg jelenlétükkel az együttélő magyarság kulturális képviselőit. Pedig kétnyelvűség, fordítások és lefordított írott szövegek is rendelkezésre álltak. A polgármester, ha rövid ideig is, de megjelent, és beszédet mondott a Kultúrközpontban.
Kiállítás az Inter-Art Galériában
Ioan Hădărig, a Liviu Rebreanu Kultúrközpont Igazgatója nyitotta meg a kiállítást, és a kollégiumi tanulók sikeres munkáin kívül megemlítette Brâncuşi európai szinten is elismert tevékenységét, akinek művészetét nem becsülik eléggé hazai tájakon. Megemlékezett Székely Mihály festőművészről is, aki szerénységével és alkotásaival valóságos iskolát nyitott az enyedi tájfestészetben. Jelenleg Spontán álmok címen azok a X. A osztályos tanulók állították ki grafikai műveiket, akik az áprilisi Műemlék vetélkedőn diadalt arattak, és már Brüsszelt is megjárták. Szőcs Ildikó igazgató véleménye szerint a művészi munkálkodásban a szülők sok mindent láthattak amiről eddig nem is tudtak csemetéikkel kapcsolatban.
bakó
Szabadság (Kolozsvár)