Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. június 4.
„A népi műveltség megismerése a mai kultúra számára is fontos”
Kedden este került sor a már hetedik néptáncgálára a nagyszínház színpadán. A rendezvénynek az Ide lábam, ne tova! – A hetedik… címet adták, hiszen éppen hét évvel ezelőtt mutatták be legelőször a Csiky középiskolás diákjai a Sztankó Károly, jól ismert néprajzkutató, néptánc- és drámapedagógus által betanított szatmári táncot.
Idén a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki színpadra lépett: a nyitótáncot Szlávik Nóra és Bablina Norbert, valamint Gál Csilla és Sisa Richárd adták elő. A négy táncos közül három végzős volt (Richárd tizenegyedikes), és számukra ez volt az utolsó tánc, amit csikys diákként adtak elő. Sztankó Károly jelképes búcsúajándékkal engedte őket útjukra a nagybetűs életbe, azzal a reménnyel, hogy a néphagyományok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be az életükben.
Rögtön utánuk az előkészítősök következtek, énekes-táncos gyermekjátékokkal, majd az I. A osztály dél-alföldi játékokat, az I. B osztály felvidéki gyermekjátékokat mutatott be. A két első osztály közösen eltáncolt egy dél-dunántúli ugróst is. Sisa Richárd, Kecskés Lóránd (8. oszt.) és Magyar István (7. oszt.) Karsai Zsigmond lőrincrévi pontozósát járták el, és a tánc közben egyfajta versenyt is láthattunk az előadók között.
A második osztályosok kalocsai lakodalmast táncoltak, majd nagyobbak és még nagyobbak, azaz általános és középiskolások vegyes csoportja mutatott be székely verbunkot, forgatóst és szöktetőst. Utánuk megint elemisek következtek, ezúttal a harmadik osztályosok, rábaközi táncokkal, dél-alföldi ugróssal valamint somogyi kanásztánccal, üvegessel és ugróssal.
Ezek után a közönség megtekinthette a legelső táncot, amit hét évvel ezelőtt eljártak a diákok: a szatmári táncokat a licisták és a kicsit kisebbek mutatták be. Utánuk a negyedik osztályosok jöttek kalocsaival, csárdással és marssal. De hogy ne csak a tánc kapjon szerepet a folklórbemutatón, Szabó Csilla tanárnő karvezetésével az iskolai kórus Kodály Zoltán gyűjtéséből énekelt népdalokat.
Az utolsó műsorszámban széki táncokat tekinthettünk meg a vegyes csoport előadásában, de még ezek előtt ünnepélyes pillanatnak lehettünk tanúi: Matekovits Mária, az EMKE Arad megyei elnöke és Khell Levente, az iskola vezetőtanácsának tagja átadta Sztankó Károlynak az EMKE országos kitüntetését az Arad megyében végzet munkájáért.
Az délután végeztével a szervezők még egyszer köszönetet nyilvánítottak (diákoknak, tanítóknak, iskolának, szülőknek és) mindenkinek, aki hozzájárult és támogatta a munkát.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Kedden este került sor a már hetedik néptáncgálára a nagyszínház színpadán. A rendezvénynek az Ide lábam, ne tova! – A hetedik… címet adták, hiszen éppen hét évvel ezelőtt mutatták be legelőször a Csiky középiskolás diákjai a Sztankó Károly, jól ismert néprajzkutató, néptánc- és drámapedagógus által betanított szatmári táncot.
Idén a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki színpadra lépett: a nyitótáncot Szlávik Nóra és Bablina Norbert, valamint Gál Csilla és Sisa Richárd adták elő. A négy táncos közül három végzős volt (Richárd tizenegyedikes), és számukra ez volt az utolsó tánc, amit csikys diákként adtak elő. Sztankó Károly jelképes búcsúajándékkal engedte őket útjukra a nagybetűs életbe, azzal a reménnyel, hogy a néphagyományok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be az életükben.
Rögtön utánuk az előkészítősök következtek, énekes-táncos gyermekjátékokkal, majd az I. A osztály dél-alföldi játékokat, az I. B osztály felvidéki gyermekjátékokat mutatott be. A két első osztály közösen eltáncolt egy dél-dunántúli ugróst is. Sisa Richárd, Kecskés Lóránd (8. oszt.) és Magyar István (7. oszt.) Karsai Zsigmond lőrincrévi pontozósát járták el, és a tánc közben egyfajta versenyt is láthattunk az előadók között.
A második osztályosok kalocsai lakodalmast táncoltak, majd nagyobbak és még nagyobbak, azaz általános és középiskolások vegyes csoportja mutatott be székely verbunkot, forgatóst és szöktetőst. Utánuk megint elemisek következtek, ezúttal a harmadik osztályosok, rábaközi táncokkal, dél-alföldi ugróssal valamint somogyi kanásztánccal, üvegessel és ugróssal.
Ezek után a közönség megtekinthette a legelső táncot, amit hét évvel ezelőtt eljártak a diákok: a szatmári táncokat a licisták és a kicsit kisebbek mutatták be. Utánuk a negyedik osztályosok jöttek kalocsaival, csárdással és marssal. De hogy ne csak a tánc kapjon szerepet a folklórbemutatón, Szabó Csilla tanárnő karvezetésével az iskolai kórus Kodály Zoltán gyűjtéséből énekelt népdalokat.
Az utolsó műsorszámban széki táncokat tekinthettünk meg a vegyes csoport előadásában, de még ezek előtt ünnepélyes pillanatnak lehettünk tanúi: Matekovits Mária, az EMKE Arad megyei elnöke és Khell Levente, az iskola vezetőtanácsának tagja átadta Sztankó Károlynak az EMKE országos kitüntetését az Arad megyében végzet munkájáért.
Az délután végeztével a szervezők még egyszer köszönetet nyilvánítottak (diákoknak, tanítóknak, iskolának, szülőknek és) mindenkinek, aki hozzájárult és támogatta a munkát.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. június 4.
Az összefogás nemzete
Különös szimbolikus jelentőséget kölcsönzött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács negyedik együttes küldöttgyűlésének, hogy épp a nemzeti összetartozás napjának előestéjén zajlott. Az időzítés természetesen nem véletlen.
Két olyan civil érdekképviseleti testület közeledési törekvéseit jelzi, amelyek vezetői, tagjai nemcsak a kezdeti évek konkurenciális helyzetét látszanak immár véglegesen felülírni, hanem az erők egyesítésének eddig többnyire csak szóbeli dimenziójából a tényleges cselekvés tartományába is átlépnek.
Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.
A katalán, baszk, skót és más kisebbségi mozgalmak felerősödése ugyanis olyan hátszelet látszik biztosítani, amelynek áldásos hatásairól hiba lenne lemondani. Időben, hiszen kilencvenöt évvel Trianon után a kisebbségekkel leginkább „megvert" országok még egy végső offenzívát látszanak indítani a kisebbségek ellen a nyomasztó kérdés végső, de legalábbis visszafordíthatatlan benyomást keltő megoldására. A különböző nyelv- és állampolgársági törvények, az oktatási területeken tapasztalható művi akadályállítások, a szimbólumhasználati jogok formai eszközök révén való korlátozása mind-mind erre látszanak utalni.
Ilyenkor kell összerántani a sorokat, egységesíteni az üzeneteket, akár árnyékhatalmi struktúrák megfogalmazása révén bátorságot, elszántságot sugallani. Ez történt szerdán Marosvásárhelyen. És még valami, ami minden korábbinál reménykeltőbb fejleményeket ígér. Az EMNT és SZNT együttes ülésén végrehajtott szimbolikus zászlócsere a Székelyföld és Partium közötti versengés értelmes mederbe terelését vetíti elő, napjaink realitásainak megfelelő új identitások meghatározását.
A nemzeti összetartozás napja így válhat akár gyásznapból az értelem győzelmévé, hangsúlyos felhívást intézve a pragmatikus cselekedetekre is bőven feljogosított politikai pártok elodázhatatlan összefogására.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
Különös szimbolikus jelentőséget kölcsönzött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács negyedik együttes küldöttgyűlésének, hogy épp a nemzeti összetartozás napjának előestéjén zajlott. Az időzítés természetesen nem véletlen.
Két olyan civil érdekképviseleti testület közeledési törekvéseit jelzi, amelyek vezetői, tagjai nemcsak a kezdeti évek konkurenciális helyzetét látszanak immár véglegesen felülírni, hanem az erők egyesítésének eddig többnyire csak szóbeli dimenziójából a tényleges cselekvés tartományába is átlépnek.
Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.
A katalán, baszk, skót és más kisebbségi mozgalmak felerősödése ugyanis olyan hátszelet látszik biztosítani, amelynek áldásos hatásairól hiba lenne lemondani. Időben, hiszen kilencvenöt évvel Trianon után a kisebbségekkel leginkább „megvert" országok még egy végső offenzívát látszanak indítani a kisebbségek ellen a nyomasztó kérdés végső, de legalábbis visszafordíthatatlan benyomást keltő megoldására. A különböző nyelv- és állampolgársági törvények, az oktatási területeken tapasztalható művi akadályállítások, a szimbólumhasználati jogok formai eszközök révén való korlátozása mind-mind erre látszanak utalni.
Ilyenkor kell összerántani a sorokat, egységesíteni az üzeneteket, akár árnyékhatalmi struktúrák megfogalmazása révén bátorságot, elszántságot sugallani. Ez történt szerdán Marosvásárhelyen. És még valami, ami minden korábbinál reménykeltőbb fejleményeket ígér. Az EMNT és SZNT együttes ülésén végrehajtott szimbolikus zászlócsere a Székelyföld és Partium közötti versengés értelmes mederbe terelését vetíti elő, napjaink realitásainak megfelelő új identitások meghatározását.
A nemzeti összetartozás napja így válhat akár gyásznapból az értelem győzelmévé, hangsúlyos felhívást intézve a pragmatikus cselekedetekre is bőven feljogosított politikai pártok elodázhatatlan összefogására.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 4.
Terítéken az euróövezeti csatlakozás Romániában?
Népszavazást szervezhet a kormány Romániának az euróövezet-hez való csatlakozásáról, ha azt politikai szempontból megfelelőnek ítélik meg – közölte Victor Ponta miniszterelnök. Gazdasági és pénzügyi szakértők szerint mindenekelőtt a gazdasági fejlődés mértéke kellene az euró bevezetésének valós feltétele legyen, hogy az ország ne kerüljön esetleg olyan válságos helyzetbe, mint Görögország.
A kormányfő kedden délután a képviselőházban ismertette az ország gazdasági helyzetét és perspektíváit, majd újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a Klaus Johannis államfővel, a Román Nemzeti Bank igazgatójával, Mugur Isărescuval, és Eugen Teodorovici pénzügyminiszterrel folytatott múlt heti beszélgetéseken nem esett szó arról, hogy a kérdésben referendumot kellene szervezni, de nem tartja rossz ötletnek. Ponta hozzátette, hogy a célkitűzés megvalósításának határideje 2019. július elseje, amikor Románia veszi majd át az Európai Unió soros elnöki tisztét.
Szabadság (Kolozsvár)
Népszavazást szervezhet a kormány Romániának az euróövezet-hez való csatlakozásáról, ha azt politikai szempontból megfelelőnek ítélik meg – közölte Victor Ponta miniszterelnök. Gazdasági és pénzügyi szakértők szerint mindenekelőtt a gazdasági fejlődés mértéke kellene az euró bevezetésének valós feltétele legyen, hogy az ország ne kerüljön esetleg olyan válságos helyzetbe, mint Görögország.
A kormányfő kedden délután a képviselőházban ismertette az ország gazdasági helyzetét és perspektíváit, majd újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a Klaus Johannis államfővel, a Román Nemzeti Bank igazgatójával, Mugur Isărescuval, és Eugen Teodorovici pénzügyminiszterrel folytatott múlt heti beszélgetéseken nem esett szó arról, hogy a kérdésben referendumot kellene szervezni, de nem tartja rossz ötletnek. Ponta hozzátette, hogy a célkitűzés megvalósításának határideje 2019. július elseje, amikor Románia veszi majd át az Európai Unió soros elnöki tisztét.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 4.
Megvenné a város a Gyógyszerészeti Múzeumot
A kolozsvári önkormányzat tegnapi ülésén a városi tanácsosok elfogadták azt a határozattervezetet, amely a Gyógyszerészeti Múzeumra vonatkozó elővásárlási jog igénybevételét nyilvánítja ki.
A nagy múltú Hintz-házat a németországi örökösök egymillió euróért bocsájtják áruba, és ebből a Kolozsvári Városi Tanács 224,24 négyzetmétert, a múzeum helyiségeit kívánja megvásárolni. A tárgyalások kezdeti szakaszban vannak. A TIFF-fesztivál kezdeményezésére a Méhes utcában egy ingatlanban az első romániai filmmúzeumot fogják berendezni. A tanácsosok aranydiplomával és ezer lejes díjjal jutalmazzák azokat a házaspárokat, akik megszakítás nélkül ötven évet töltöttek együtt. Emil Boc polgármester szerint ez az év a leginkább bővelkedik eredményekben, mert húsz uniós terv kivitelezése van folyamatban, miután további nyolcat már befejeztek. Ismertetése kiterjedt az utcakorszerűsítésekre: az Unió/Memorandumului utcát június 15-ig, a Király/Brătianu utcát június 25-ig fejezik be, a Mócok útját pedig június 15-e és november 30-a között, a Petőfi/A. Iancu utcát szeptemberben újítják fel. Az utcai tömegközlekedési jegyautomatákat (86-ot) ősszel fogják működésbe helyezni, de addig júliusban 7,4 km új kerékpárutat adnak át, majd beindulnak a biciklikölcsönző állomások is – ígérte az elöljáró. A sok vitát kiváltó Nádas-hidat június 15-ig fogják átadni a forgalomnak.
Ö.I.B:
Szabadság (Kolozsvár)
A kolozsvári önkormányzat tegnapi ülésén a városi tanácsosok elfogadták azt a határozattervezetet, amely a Gyógyszerészeti Múzeumra vonatkozó elővásárlási jog igénybevételét nyilvánítja ki.
A nagy múltú Hintz-házat a németországi örökösök egymillió euróért bocsájtják áruba, és ebből a Kolozsvári Városi Tanács 224,24 négyzetmétert, a múzeum helyiségeit kívánja megvásárolni. A tárgyalások kezdeti szakaszban vannak. A TIFF-fesztivál kezdeményezésére a Méhes utcában egy ingatlanban az első romániai filmmúzeumot fogják berendezni. A tanácsosok aranydiplomával és ezer lejes díjjal jutalmazzák azokat a házaspárokat, akik megszakítás nélkül ötven évet töltöttek együtt. Emil Boc polgármester szerint ez az év a leginkább bővelkedik eredményekben, mert húsz uniós terv kivitelezése van folyamatban, miután további nyolcat már befejeztek. Ismertetése kiterjedt az utcakorszerűsítésekre: az Unió/Memorandumului utcát június 15-ig, a Király/Brătianu utcát június 25-ig fejezik be, a Mócok útját pedig június 15-e és november 30-a között, a Petőfi/A. Iancu utcát szeptemberben újítják fel. Az utcai tömegközlekedési jegyautomatákat (86-ot) ősszel fogják működésbe helyezni, de addig júliusban 7,4 km új kerékpárutat adnak át, majd beindulnak a biciklikölcsönző állomások is – ígérte az elöljáró. A sok vitát kiváltó Nádas-hidat június 15-ig fogják átadni a forgalomnak.
Ö.I.B:
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 4.
Nem szabad felejteni!
1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16 óra 32 perckor a Nagy-Trianon-kastélyban aláírták az I. világháborút lezáró békediktátumot. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa hosszú időre megpecsételődött, s kezdetét vette a nemzet máig tartó kálváriajárása. A néhány tollvonásban megtestesülő emberi gonoszság és bosszúvágy átkos következményeként ugyanis magyarok milliói váltak hazátlanná, anélkül, hogy a szülőföldjükről elmozdultak volna; üldözötté, anélkül, hogy valakinek vétettek volna; földönfutókká, koldusokká és szolgákká, anélkül, hogy ezt a sorsot érdemelték volna.
El lehet-e, el szabad-e felejteni azt a sok megaláztatást és igazságtalanságot, ami minket az elmúlt 95 év alatt ért? A feldúlt otthonokat, tönkretett családokat és elkobzott javakat? A meggyalázott nőket, a meg nem született csecsemőket, az elhurcolt férfiakat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a kiagyalt pereket, igazságtalan ítéleteket és embertelen kitelepítéseket? Jogaink lábbal tiprását, kultúránk megvetését és nyelvünk betiltását? A kisajátított intézményeket, megszüntetett egyesületeket és bezárt iskolákat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a tengernyi fájdalmat, mely nekünk osztályrészül jutott? A kettétört életeket, kilátástalan jelent és bizonytalan jövőt? A kivágott erdőket, parlagon heverő termőföldeket és szennyezett vizeket?
Nem lehet és nem is szabad! Emlékezni kell, és a világot is emlékeztetni a minket ért égbekiáltó igazságtalanságra, s szembenézni a kegyetlen ténnyel, hogy sötét erők már évezredek óta próbálnak a Föld színéről eltüntetni minket. Már IV. Lajos keleti frank király 907-ben kibocsátott rendelete a magyarok kiirtásáról szólt. És nem rajtuk múlott, hanem Árpád fejedelmen, hogy ez akkor nem sikerült. Éppen ezért nem szabad eltitkolni, hogy napjainkban is tizedelnek minket. Természetesen nem úgy, mint ahogy ezt eddig tették, hanem finomabb módszerekkel és vértelenül, a következmények azonban még az eddigieknél is súlyosabbak, hiszen 25 év alatt csupán Erdélyből eltűnt félmillió magyar!
Megállást kell hát parancsolni a minket pusztító pokoli hatalmaknak, úgy, ahogy ezt őseink tették, azonban ez most is csak akkor lehetséges, ha összefogunk, sokasodunk és gyarapodunk! Ha asszonyaink tele szülik a Kárpát-medencét magyar csecsemőkkel.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16 óra 32 perckor a Nagy-Trianon-kastélyban aláírták az I. világháborút lezáró békediktátumot. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa hosszú időre megpecsételődött, s kezdetét vette a nemzet máig tartó kálváriajárása. A néhány tollvonásban megtestesülő emberi gonoszság és bosszúvágy átkos következményeként ugyanis magyarok milliói váltak hazátlanná, anélkül, hogy a szülőföldjükről elmozdultak volna; üldözötté, anélkül, hogy valakinek vétettek volna; földönfutókká, koldusokká és szolgákká, anélkül, hogy ezt a sorsot érdemelték volna.
El lehet-e, el szabad-e felejteni azt a sok megaláztatást és igazságtalanságot, ami minket az elmúlt 95 év alatt ért? A feldúlt otthonokat, tönkretett családokat és elkobzott javakat? A meggyalázott nőket, a meg nem született csecsemőket, az elhurcolt férfiakat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a kiagyalt pereket, igazságtalan ítéleteket és embertelen kitelepítéseket? Jogaink lábbal tiprását, kultúránk megvetését és nyelvünk betiltását? A kisajátított intézményeket, megszüntetett egyesületeket és bezárt iskolákat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a tengernyi fájdalmat, mely nekünk osztályrészül jutott? A kettétört életeket, kilátástalan jelent és bizonytalan jövőt? A kivágott erdőket, parlagon heverő termőföldeket és szennyezett vizeket?
Nem lehet és nem is szabad! Emlékezni kell, és a világot is emlékeztetni a minket ért égbekiáltó igazságtalanságra, s szembenézni a kegyetlen ténnyel, hogy sötét erők már évezredek óta próbálnak a Föld színéről eltüntetni minket. Már IV. Lajos keleti frank király 907-ben kibocsátott rendelete a magyarok kiirtásáról szólt. És nem rajtuk múlott, hanem Árpád fejedelmen, hogy ez akkor nem sikerült. Éppen ezért nem szabad eltitkolni, hogy napjainkban is tizedelnek minket. Természetesen nem úgy, mint ahogy ezt eddig tették, hanem finomabb módszerekkel és vértelenül, a következmények azonban még az eddigieknél is súlyosabbak, hiszen 25 év alatt csupán Erdélyből eltűnt félmillió magyar!
Megállást kell hát parancsolni a minket pusztító pokoli hatalmaknak, úgy, ahogy ezt őseink tették, azonban ez most is csak akkor lehetséges, ha összefogunk, sokasodunk és gyarapodunk! Ha asszonyaink tele szülik a Kárpát-medencét magyar csecsemőkkel.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 4.
Ma van a nemzeti összetartozás napja
A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva - teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az Osztrák-Magyar Monarchiával hadban álló 17 ország kötött békét ekkor hazánkkal, az Egyesült Államok kivételével (Woodrow Wilson amerikai elnök nem adta nevét ehhez a békéhez, az amerikai-magyar békeszerződést 1921. augusztus 29-én kötötték meg). Délelőtt 10 órakor - az aláírás vélelmezett időpontjában - a történelmi Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
szatmar.ro
A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva - teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az Osztrák-Magyar Monarchiával hadban álló 17 ország kötött békét ekkor hazánkkal, az Egyesült Államok kivételével (Woodrow Wilson amerikai elnök nem adta nevét ehhez a békéhez, az amerikai-magyar békeszerződést 1921. augusztus 29-én kötötték meg). Délelőtt 10 órakor - az aláírás vélelmezett időpontjában - a történelmi Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
szatmar.ro
2015. június 4.
Bizottsági döntés: lesz magyar nyelv napja Romániában
A szenátus kulturális bizottsága szerdán elfogadta azt az RMDSZ képviselői és szenátorai kezdeményezésére benyújtott jogszabály-tervezetet, amelynek értelmében november 13-át a magyar nyelv napjává nyilváníthatják Romániában.
A jogszabály előírása szerint ezen a napon a magyarlakta településeken különböző kulturális programokat szervezhetnek, amelyeknek megvalósulásához a helyi önkormányzatokon kívül a civil szervezetek is hozzájárulhatnak. A köztévék és rádiók is sugározhatnak az ünnepre ráhangoló programokat. Ha a parlament megszavazza a törvénytervezetet, a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról.
„A magyar nyelv nélkülözhetetlen, elválaszthatatlan része mindennapi életünknek, éppen ezért tartottuk szükségesnek, hogy legyen olyan törvényes keret, amely anyanyelvünk méltó megünneplését szülőföldünkön is lehetővé teszi” – idézte az RMDSZ hírlevele csütörtökön László Attila szenátort, a bizottság tagját.
maszo.ro
A szenátus kulturális bizottsága szerdán elfogadta azt az RMDSZ képviselői és szenátorai kezdeményezésére benyújtott jogszabály-tervezetet, amelynek értelmében november 13-át a magyar nyelv napjává nyilváníthatják Romániában.
A jogszabály előírása szerint ezen a napon a magyarlakta településeken különböző kulturális programokat szervezhetnek, amelyeknek megvalósulásához a helyi önkormányzatokon kívül a civil szervezetek is hozzájárulhatnak. A köztévék és rádiók is sugározhatnak az ünnepre ráhangoló programokat. Ha a parlament megszavazza a törvénytervezetet, a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról.
„A magyar nyelv nélkülözhetetlen, elválaszthatatlan része mindennapi életünknek, éppen ezért tartottuk szükségesnek, hogy legyen olyan törvényes keret, amely anyanyelvünk méltó megünneplését szülőföldünkön is lehetővé teszi” – idézte az RMDSZ hírlevele csütörtökön László Attila szenátort, a bizottság tagját.
maszo.ro
2015. június 4.
Jövőtől kötelező lehet Trianon-napot ünnepelni
Összedobtak egy erre vonatkozó tervezetet, amelynek indoklása szerint a Trianoni békeszerződés visszajuttatta Erdélyt az Anyaországhoz.
Nemzeti ünnepnappá nyilvánítaná a szenátorok jelentős része a trianoni békeszerződés megkötésének napját. Az erre vonatkozó törvénytervezetet a 171 tagú szenátusnak több mint a fele, 90 szenátor támogatja. A törvénytervezet indoklása úgy írja le a trianoni békeszerződést, mint a román nép számára kiemelt fontosságú jogi eszközt, egy olyan alapvető dokumentumot, amelyre ráépül a román-magyar kétoldalú kapcsolat.
„A trianoni békeszerződés nemcsak Erdélynek az Anyaországhoz, Romániához való visszatérését szentesítette, hanem az ezen a területen többségben élő románok politikai és állampolgári jogait is elismerte” -áll az indoklásban, amely szerint ennek a dokumentumnak a fontosságát az állampolgárokkal is tudatosítani kell. Annál is inkább, mert – amint azt az kezdeményező szenátorok állítják - „az utóbbi időszakban számos példa van a trianoni szerződés kapcsán „egy ferdített szemléletnek a közvéleményre való rákényszerítésére”. Ugyanakkor leszögezik, „a történelem újraírására tett bármiféle kísérlet, a revizionista álláspontok hangoztatása az Európai Unióban, manapság már nem elfogadható".
A kezdeményező szenátorok szerint a trianoni szerződés aláírása dátumának ünnepnappá való nyilvánításáról szóló törvénynek pedig elő kell írnia azt is, hogy – akárcsak a többi nemzeti ünnepen – a helyi és területi önkormányzatok kötelesek minden évben méltóképpen ünnepelni június 4-én, amikor mindenhová fel kell húzni a román zászlót.
A tervezetet a szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága már pozitívan véleményezte, a kormány részéről is kedvező visszajelzés érkezett. A szenátusnak elvben 45 nap állna a rendelkezésére, hogy a tervezetet megvitassa és szavazzon róla, ellenkező esetben hallgatólagos elfogadással átkerül a döntő ház szerepét betöltő képviselőházba. Mivel közeleg az ülésszak vége, a hallgatólagos elfogadás dátuma átcsúszik az őszi ülésszakra.
Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője megkeresésünkre elmondta, a térségben a történelmet kétféleképpen lehet szemlélni, ki lehet emelni azt, ami közös vagy azt, ami elválaszt egymástól. Trianon, június 4. jelentése akkor is, és ma is szembeállította a két nemzetet, hiszen a magyaroknak veszteséget, a románoknak pedig hatalmas nyereséget jelentett a békeszerződés.
Markó elmondta, június 4. a magyarok emlékezetében gyász, a románoknak viszont ünnepre ad okot. Hozzátette, eddig csak a december 1-je számított ilyen napnak, most úgy tűnik, hogy ráerősítenének erre. „Nem hiszem, hogy járható út lenne az, ha azt kezdenénk ünnepelni, ki mikor győzte le a másikat” - mondta. Markó szerint van rá esély, hogy a tervezetet megszavazza a parlament, a szenátus lehet, hogy nem fogja ebben az ülésszakban napirendre tűzni, de elfogadhatja, már csak abból is kiindulva, hogy a szenátorok többsége kezdeményezte a tervezetet, közöttük Vasile Blaga és Călin Popescu Tăriceanu pártvezetők is.
Markó azt is elmondta, az RMDSZ megpróbál fellépni a tervezet ellen: figyelmeztetik a román pártokat, hogy ennek a tervezetnek a támogatásával megterhelik a közöttük és az RMDSZ közötti kapcsolatot, és ez visszaüthet akkor, amikor a szövetségre, mint koalíciós partnerre szükségük lesz.
A szenátor szerint elképzelhető, hogy Titus Corlățean volt külügyminiszter ezzel a tervezettel próbált valamiféle választ adni arra a magyarországi törvényre, amely június negyedikét a Nemzeti összetartozás napjának nyilvánította.
Kertész Melinda
Transindex.ro
Összedobtak egy erre vonatkozó tervezetet, amelynek indoklása szerint a Trianoni békeszerződés visszajuttatta Erdélyt az Anyaországhoz.
Nemzeti ünnepnappá nyilvánítaná a szenátorok jelentős része a trianoni békeszerződés megkötésének napját. Az erre vonatkozó törvénytervezetet a 171 tagú szenátusnak több mint a fele, 90 szenátor támogatja. A törvénytervezet indoklása úgy írja le a trianoni békeszerződést, mint a román nép számára kiemelt fontosságú jogi eszközt, egy olyan alapvető dokumentumot, amelyre ráépül a román-magyar kétoldalú kapcsolat.
„A trianoni békeszerződés nemcsak Erdélynek az Anyaországhoz, Romániához való visszatérését szentesítette, hanem az ezen a területen többségben élő románok politikai és állampolgári jogait is elismerte” -áll az indoklásban, amely szerint ennek a dokumentumnak a fontosságát az állampolgárokkal is tudatosítani kell. Annál is inkább, mert – amint azt az kezdeményező szenátorok állítják - „az utóbbi időszakban számos példa van a trianoni szerződés kapcsán „egy ferdített szemléletnek a közvéleményre való rákényszerítésére”. Ugyanakkor leszögezik, „a történelem újraírására tett bármiféle kísérlet, a revizionista álláspontok hangoztatása az Európai Unióban, manapság már nem elfogadható".
A kezdeményező szenátorok szerint a trianoni szerződés aláírása dátumának ünnepnappá való nyilvánításáról szóló törvénynek pedig elő kell írnia azt is, hogy – akárcsak a többi nemzeti ünnepen – a helyi és területi önkormányzatok kötelesek minden évben méltóképpen ünnepelni június 4-én, amikor mindenhová fel kell húzni a román zászlót.
A tervezetet a szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága már pozitívan véleményezte, a kormány részéről is kedvező visszajelzés érkezett. A szenátusnak elvben 45 nap állna a rendelkezésére, hogy a tervezetet megvitassa és szavazzon róla, ellenkező esetben hallgatólagos elfogadással átkerül a döntő ház szerepét betöltő képviselőházba. Mivel közeleg az ülésszak vége, a hallgatólagos elfogadás dátuma átcsúszik az őszi ülésszakra.
Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője megkeresésünkre elmondta, a térségben a történelmet kétféleképpen lehet szemlélni, ki lehet emelni azt, ami közös vagy azt, ami elválaszt egymástól. Trianon, június 4. jelentése akkor is, és ma is szembeállította a két nemzetet, hiszen a magyaroknak veszteséget, a románoknak pedig hatalmas nyereséget jelentett a békeszerződés.
Markó elmondta, június 4. a magyarok emlékezetében gyász, a románoknak viszont ünnepre ad okot. Hozzátette, eddig csak a december 1-je számított ilyen napnak, most úgy tűnik, hogy ráerősítenének erre. „Nem hiszem, hogy járható út lenne az, ha azt kezdenénk ünnepelni, ki mikor győzte le a másikat” - mondta. Markó szerint van rá esély, hogy a tervezetet megszavazza a parlament, a szenátus lehet, hogy nem fogja ebben az ülésszakban napirendre tűzni, de elfogadhatja, már csak abból is kiindulva, hogy a szenátorok többsége kezdeményezte a tervezetet, közöttük Vasile Blaga és Călin Popescu Tăriceanu pártvezetők is.
Markó azt is elmondta, az RMDSZ megpróbál fellépni a tervezet ellen: figyelmeztetik a román pártokat, hogy ennek a tervezetnek a támogatásával megterhelik a közöttük és az RMDSZ közötti kapcsolatot, és ez visszaüthet akkor, amikor a szövetségre, mint koalíciós partnerre szükségük lesz.
A szenátor szerint elképzelhető, hogy Titus Corlățean volt külügyminiszter ezzel a tervezettel próbált valamiféle választ adni arra a magyarországi törvényre, amely június negyedikét a Nemzeti összetartozás napjának nyilvánította.
Kertész Melinda
Transindex.ro
2015. június 4.
Románul szólni és mondani
Nemcsak beszélt, időnként mondott is dolgokat Klaus Johannis az ARD német köztelevíziónak adott, igen széles körben ismertté vált közelmúltbeli interjújában. Például azt, hogy a legnagyobb létszámú erdélyi kisebbség léte számára lehetőség, korántsem problémaforrás. És mivel a magyarság által hozzáadott mindenféle érték országgazdagító, ebből kell hát kiindulni, meg kell hallgatni őket, megoldást kell találni a gondjaikra. S hogy az eddig hivatalos retorika híveinek se biztosítson különösebb támadási felületet, hozzátette: a magyarság elvárásainak nagy többségét a román állam teljesítette, lásd iskolák, parlamenti képviselet, egyéb hasonló, Európában igen ritka kiváltságok.
Már az államfő kisebbségügyi kampánymegszólalásai alapján leszámolhattunk azokkal a szélsőséges illúzóinkkal, amelyeket esetleg az elnök kisebbségi identitásából fakadó különleges empátiája iránt tápláltunk. Hogy a hazai magyarság közel 90 százaléka mégis rá adta voksát, azt a normalitás iránti vágy magyarázza, ami, ugyebár, nem etnikai indíttatású elvárás. E tekintetben talán nem is kellett csalódnunk, a korrupcióellenes harc például minden vadhajtása ellenére is a normalitás felé terelgeti a hazai társadalmat.
Ennek az igénynek kellene most megtestesülnie a szenátus elé terjesztett oktatási törvénytervezet ügyében is, amelynek esetleges elfogadása több lépéssel vetné vissza az ígéretes perspektívákat felvillantó folyamatot. Mindenekelőtt a román nyelv oktatásában, az államnyelv idegen nyelvként való tanítása ugyanis könnyebb elsajátítást feltételez, ami nagyságrendekkel javítana az eddigi elutasítási „rátán” is. Mert a román nyelv alapos ismeretének fontosságáról aligha érdemes vitát nyitni. Az új tervezet azonban a specifikus román oktatást csak az 1–4. osztályban engedné meg, utána jöhetne az archaikus Creangă, nyolcadik osztálytól a történelem és a földrajz román nyelvű tanítása, aminek gyászos és haszontalan voltáról nemzedékek tudnának érvelni.
Valahogy azonban nem tudunk szabadulni a képzettől, hogy a tervezet kirakatba helyezése leginkább újabb veszélyérzet keltését szolgálja. A döntésközeliség mindenek felettiségét hangsúlyozó RMDSZ számára remek kampánybelépő lenne egy hasonló veszély elhárítása, akárcsak a kovásznai szívkórház elrománosítása megakadályozásának bravúrja. Mi meg hálásak leszünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak ne népmesék román ajkúak számára is értelmezhetetlen regionalizmusain kelljen megtanulniuk az elemi kommunikációs paneleket. Hogy az országos tantárgyversenyen ne angolul kényszerüljön szót érteni a háromszéki és suceavai diák.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár
Nemcsak beszélt, időnként mondott is dolgokat Klaus Johannis az ARD német köztelevíziónak adott, igen széles körben ismertté vált közelmúltbeli interjújában. Például azt, hogy a legnagyobb létszámú erdélyi kisebbség léte számára lehetőség, korántsem problémaforrás. És mivel a magyarság által hozzáadott mindenféle érték országgazdagító, ebből kell hát kiindulni, meg kell hallgatni őket, megoldást kell találni a gondjaikra. S hogy az eddig hivatalos retorika híveinek se biztosítson különösebb támadási felületet, hozzátette: a magyarság elvárásainak nagy többségét a román állam teljesítette, lásd iskolák, parlamenti képviselet, egyéb hasonló, Európában igen ritka kiváltságok.
Már az államfő kisebbségügyi kampánymegszólalásai alapján leszámolhattunk azokkal a szélsőséges illúzóinkkal, amelyeket esetleg az elnök kisebbségi identitásából fakadó különleges empátiája iránt tápláltunk. Hogy a hazai magyarság közel 90 százaléka mégis rá adta voksát, azt a normalitás iránti vágy magyarázza, ami, ugyebár, nem etnikai indíttatású elvárás. E tekintetben talán nem is kellett csalódnunk, a korrupcióellenes harc például minden vadhajtása ellenére is a normalitás felé terelgeti a hazai társadalmat.
Ennek az igénynek kellene most megtestesülnie a szenátus elé terjesztett oktatási törvénytervezet ügyében is, amelynek esetleges elfogadása több lépéssel vetné vissza az ígéretes perspektívákat felvillantó folyamatot. Mindenekelőtt a román nyelv oktatásában, az államnyelv idegen nyelvként való tanítása ugyanis könnyebb elsajátítást feltételez, ami nagyságrendekkel javítana az eddigi elutasítási „rátán” is. Mert a román nyelv alapos ismeretének fontosságáról aligha érdemes vitát nyitni. Az új tervezet azonban a specifikus román oktatást csak az 1–4. osztályban engedné meg, utána jöhetne az archaikus Creangă, nyolcadik osztálytól a történelem és a földrajz román nyelvű tanítása, aminek gyászos és haszontalan voltáról nemzedékek tudnának érvelni.
Valahogy azonban nem tudunk szabadulni a képzettől, hogy a tervezet kirakatba helyezése leginkább újabb veszélyérzet keltését szolgálja. A döntésközeliség mindenek felettiségét hangsúlyozó RMDSZ számára remek kampánybelépő lenne egy hasonló veszély elhárítása, akárcsak a kovásznai szívkórház elrománosítása megakadályozásának bravúrja. Mi meg hálásak leszünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak ne népmesék román ajkúak számára is értelmezhetetlen regionalizmusain kelljen megtanulniuk az elemi kommunikációs paneleket. Hogy az országos tantárgyversenyen ne angolul kényszerüljön szót érteni a háromszéki és suceavai diák.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár
2015. június 4.
A visszaszerezhető Marosvásárhely
A 2016-os helyhatósági választáson induló magyar polgármesterjelöltet őszi előválasztáson választja ki a marosvásárhelyi magyarság. A három erdélyi magyar párt egyessége 15 éve tartó politikai fiaskó végére szeretne pontot tenni. Összeállításunkban a három jelöltet mutatjuk be.
A 2000-es helyhatósági választásokon a mai napig nem tisztázott körülmények között veszítette el a polgármesteri széket a marosvásárhelyi magyarság. Utoljára Fodor Imre személyében 1996–2000 között volt magyar elöljárója a hajdani székely fővárosnak, majd mintegy 170 szavazatos többséggel került pozícióba a román jelölt, Dorin Florea. Az RMDSZ vezérkara annak ellenére sem tartotta fontosnak megóvni az eredményt, illetve a szavazatok újraszámlálását kérni, hogy több szavazókörzetből érkeztek visszaélésről szóló hírek. Nem tudni hát, hogy a 2000-es választáson elcsalták-e a magyar szavazatokat, vagy a magyarság részarányának csökkenésével többségbe kerültek a román szavazatok.
1992-ben a 164 445 marosvásárhelyi lakos 51,4 százaléka volt magyar, tíz évvel később, 2002-re részarányuk 46,4 százalékra csökkent, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság aránya 42,84 százalékra esett vissza a városban.
Az RMDSZ polgármesterjelöltjei 2000 óta három alkalommal maradtak alul a helyhatósági választásokon a több román párt színeiben is jelölt Dorin Florea polgármesterrel szemben. A legutóbbi, 2012-es megmérettetésen a Maros megyei RMDSZ keretében megszervezett előválasztáson Vass Levente orvos-politikus és Csegzi Sándor alpolgármester mérkőzött meg. Az RMDSZ országos csúcsvezetősége mégis úgy döntött, hogy a győztes Vass Levente helyett Frunda György szenátort indítja. Tulajdonképpen a 2008-as forgatókönyv ismétlődött meg, amikor Csegzi Sándor belső megmérettetésen körözte le Borbély László minisztert, Csegzit mégis visszalépésre kényszerítették. Egybehangzó vélemények szerint Borbély és Frunda csúfos veresége azzal magyarázható, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége önkényesen változtatta meg a városi és a megyei szervezet polgármester-jelölési döntéseit.
Idén márciusban a három erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP helyi vezetői szándéknyilatkozatot írtak alá a közösen szervezendő előválasztásról, amire a pártok országos vezetői is rábólintottak. Az eredetileg május végére tervezett előválasztást közös megegyezéssel halasztották 2015. október 11-re. Az előválasztáson az a jelölt vehet részt, aki legalább 1350 aláírást gyűjt be, társadalmi támogatottságát egyházak vagy civil szervezetek ajánlásával is bizonyítja. Állandó marosvásárhelyi lakhellyel rendelkező, 18. életévüket betöltött, magyar nemzetiségű polgárok szavazhatnak, akik a választói névjegyzékbe regisztrálnak a www.elovalasztas.ro honlapon, a marosvásárhelyi magyar politikai szervezetek székházában az aláírásokat gyűjtő önkénteseknél vagy a marosvásárhelyi történelmi egyházaknál. Eddig mintegy 2500 személy regisztrált.
Az előválasztásra három polgármesterjelölt gyűjtött össze megfelelő számú támogató aláírást: Soós Zoltán az RMDSZ, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje és Barabás Miklós független jelölt. Mindhármukat megkérdeztük az előkészületekről és a marosvásárhelyi polgármesteri szék visszaszerzésének esélyeiről.
Soós Zoltán: választási biztosíték az összefogás
– Az RMDSZ jelöltjeként hogyan tekint a marosvásárhelyi előválasztások mozgósító erejére? Vajon milyen mértékben sikerül legyőzni a marosvásárhelyi magyarságon eluralkodott apátiát?
– Az előválasztásnak egyik fő célja eleve az emberek mozgósítása volt. Az utóbbi másfél évtized marosvásárhelyi helyhatósági választásain éppen az apátia bizonyult a legnagyobb visszatartó erőnek, s ennek veszélye ma sem múlt el. Az előválasztás egyféle konkurenciaharcot indított el a pártok között, és ennek legfőbb hozadéka a mozgósítás lehet. El kell érnünk, hogy legalább öt-hatezer magyar, azaz a marosvásárhelyi választópolgárok legalább 10 százaléka regisztráljon, és szavazzon az előválasztáson.
– Mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy elszabaduljanak az indulatok, az embereket pedig épp a sárdobálás tartsa távol a részvételtől?
– Jól kezelt politikai kultúrában ez a fajta megmérettetés nem jelenthet veszélyt. A néppártos jelölttel, Portik Vilmossal több éve dolgozom együtt a Vásárhelyi Forgatag szervezésében. Ez a közös munka adott bizalmat ahhoz, hogy megméretkezzünk személyeskedés, vádaskodás, kardcsörtetés nélkül. A közösségen belüli viszálykodást csitítanunk, csillapítanunk kell, ez most a legfontosabb teendő. Marosvásárhely számára nem pártpolitikai stratégiát, hanem nemzetstratégiát kell közösen kidolgoznunk. Ha meglesz a közös jelölt, mögéje nyugodt lélekkel sorakozhat fel majd mindenki. A felelős politikai alakulatok összefogása jelent erre garanciát. Nyilván, ez sem zárja ki az esetleges magyar független jelölt indulását, de ilyen előzmények után bármilyen partizánakció választási hitelessége megkérdőjeleződik.
– Az elmúlt évek marosvásárhelyi helyhatósági választásainak statisztikái azt mutatják, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjei a magyarság számarányához képest kevesebb szavazatot kaptak. A magyarok vagy nem mentek el szavazni, vagy a román polgármesterre szavaztak. Hogyan szeretnének ezen változtatni?
– Az RMDSZ klasszikus szavazóbázisa a középkorú, 40 év fölötti, illetve az idősebb nemzedék, akik átélték a kilencvenes marosvásárhelyi eseményeket. Ők még érzik az igazi tétet, hogy miért is folyik a harc. A fiatalabb generációkat nehéz megszólítani, nehéz a politika felé vonzani. Esetükben a félelem mint üzenet már nem működik. A határok légiesedésével ők már teljesen más világban élnek. Számunkra is ez a kérdés: sikerül-e olyan közös üzenetet találni, amellyel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ott van ugyanakkor a politikából teljesen kiábrándultak tábora, akik egyetlen jelölt mögé sem tudnak igazából felsorakozni. Sokféle közömbösség létezik tehát, és nekünk többféle réteget és több generációt kell más-más üzenettel megszólítanunk. Ezt az ellenfél, a mai román polgármester jól tudja. A rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal folyamatosan felméréseket, közvélemény-kutatásokat rendel, amiből nagyon jól megismeri a magyar választópolgár közhangulatát.
– Magyar jelölt milyen mértékben lenne képes román szavazókat is megszólítani?
– Nem vitás, a román középréteg számára is fontos, hogy változás történjen a város életében. Sok román ember etnikai hovatartozástól függetlenül szívesen látna egy olyan fiatal, dinamikus polgármestert, aki kiragadhatná Marosvásárhelyt a középszerűségből, és végre megfelelő irányba terelné. Nekünk ezt a román réteget is meg kell szólítanunk.
– Ön a Hit Gyülekezetének tagja. Mit gondol, felekezeti hovatartozása milyen mértékben befolyásolhatja együttműködését a történelmi magyar egyházakkal?
– Marosvásárhely vallási térképe az egyik legszínesebb Romániában: nemcsak reformátusok, római katolikusok és unitáriusok élnek nagy számban a városban, hanem sok a neoprotestáns is. Tovább árnyalja a képet, hogy a román vallási térkép is sokat változott az elmúlt 15 évben. Az egyházi hovatartozásomnak nem kellene problémát jelentenie. Nehéz eldöntenem, hogy egyházi elköteleződésem milyen hatást gyakorolhat a választók szimpátiájára. A támogató aláírások gyűjtése idején megkértem a munkát végző önkénteseket, hogy számoljanak be erről is, ha ezt a témát feszegetik az emberek. Kiderült: a mintegy 1400 aláírónak legfeljebb az öt százaléka kérdezett rá egyházi hovatartozásomra, de ők sem utasították el az aláírást. Minimális, fél százalék alatti volt azok aránya, akik emiatt nem támogattak.
Soós Zoltán
Történész, 1974-ben született Marosvásárhelyen. 2006-tól a Maros Megyei Múzeum igazgatója, 2002 óta a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselője. Idén, a magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért.
Portik Vilmos: le kell mondani a pártérdekekről
– Sokan és sokféleképpen vélekednek arról, miért veszett el 2000-ben a magyar polgármesteri szék, illetve azóta miért nem lehetett visszaszerezni. Ön tud erre racionális magyarázattal szolgálni?
– Kétezerben a vereségünk mintegy 170 szavazaton múlott. Ebben jócskán benne volt a mi ügyefogyottságunk is: egyrészt a mozgósításban voltak komoly hibák, másrészt nem számoltattuk újra a szavazatokat. Az akkori vereséget nem hoznám összefüggésbe a magyarság fogyásával, mert számarányunk enyhe apadása ezt nem indokolta. A következő másfél évtized viszont azt támasztja alá, hogy a magyar politikusok sem hittek már a visszaszerzés lehetőségében. Három évvel ezelőtt, RMDSZ-csúcsvezetők kolozsvári háttérbeszélgetésén hangzott el az az ominózus mondat, hogy „Marosvásárhelyt többé nem tudjuk visszaszerezni”. Ha egy magas rangú RMDSZ-vezető tesz ilyen egyértelmű kijelentést, hogyan viszonyuljon a kérdéshez egy helyi politikus? Az RMDSZ-kommunikációban az elmúlt években nagyon ritkán hangzott el az az álláspont, hogy Marosvásárhelyt vissza kell szereznünk. Ha ez nincs benne a magát legerősebb romániai magyar pártként definiáló RMDSZ közbeszédében, hogyan lehetne ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a helyi magyarságot?
– Most mégis új kezdet előtt állunk. Az egymásnak feszülő erdélyi magyar pártok egyféle kegyelmi pillanatnak köszönhetően Marosvásárhelyen közös asztalhoz ültek és megegyeztek. Mekkora ennek a gesztusnak a mozgósító ereje?
– Romániai viszonylatban a marosvásárhelyi magyarság soraiban van a legnagyobb igény az összefogásra: közvélemény-kutatási adatok szerint az emberek több mint 90 százaléka igényli. Mindenki érzi és tudja, hogy egységesen támogatott, közös jelölt nélkül Marosvásárhelyen nem lesz magyar polgármester. A közösségi érdekek szempontjából az összefogáson alapuló előválasztás nagy pozitívum. Arra kell törekednünk, hogy ezt a marosvásárhelyi kezdeményezést ne rontsuk el. Látni kell azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok életében ma már olyan mérvű a politikától való elfordulás, hogy félő: még egy ilyen széles körű összefogás sem hozza meg a várt eredményt.
– Ön szerint mennyire őszinte az összefogás igénye a különböző pártok részéről? Lebonyolítható az előválasztás átlátható, tiszta módon?
– Ha pártpolitikai érdekeket veszünk szemügyre, a marosvásárhelyi pártszervezetek kezdeményezése nem mindenik párt csúcsvezetőségében jelent jó pontot. Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy tiszta, tisztességes eszközökkel lebonyolított előválasztásunk legyen. Itt inkább az a kérdés, hogy a pártok országos vezetői milyen mélységben akarnak beleszólni az előválasztások menetébe, illetve az azt követő egyességekbe. Ha a pártok csúcsemberei hagyják, hogy a Maros megyei szervezetek bonyolítsák le a teendőket, akkor zökkenőmentesen alakul az előválasztás. Én igazából mást hiányolok. Azt, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra Marosvásárhelyen választási szövetség jön létre. Sok ember legnagyobb félelme: az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét. A pártérdekeknek való megfelelési kényszer azért sem volna szerencsés, mert nekünk az a dolgunk, hogy a politikától megcsömörlött 40–45 százaléknyi marosvásárhelyi magyart visszahozzuk a választási fülkékbe. Ez csak egy új egység megvalósításával lehetséges.
– Milyennek tartja ma a marosvásárhelyi magyar emberek lelkiállapotát?
– Félelem van ma a marosvásárhelyi magyar emberekben, nem mernek politikáról beszélni. Az utca emberét nem érdeklik a közügyek. Ebben az is közrejátszott, hogy a három magyar politikai alakulat nem ütött meg közös hangot. A fő okot mégis abban látom, hogy az elmúlt 15 évben a marosvásárhelyi magyar politikai elit olyan háttéralkukat kötött a végrehajtó hatalommal – Dorin Floreával és a hozzá tartozó politikai szereplőkkel –, amelyből a magyarságnak sem haszna, sem előnye nem származott. A támogatásunkért cserébe kapott apró helyi magyar eredményeket sem tudtuk igazából érvényesíteni. Egy példa: tíz évvel ezelőtt a Kossuth Lajos utca névhasználatát jóváhagyó önkormányzati döntést megtámadták a bíróságon, ahol mintegy tíz évig csűrték-csavarták az ügyet, mígnem végleges bírósági döntés tiltotta meg a névhasználatot. Ehhez képest a legutóbbi tanácsülésen újra engedélyezték más magyar utcanevek mellett a Kossuth Lajos névtábla kifüggesztését is, egyféle idegenforgalmi szempont szerint. Miközben a magyar közszereplők ezt sikerként könyvelik el, nem veszik észre, hogy valaki ismét megtámadja a bíróságon, és újra évekig eltart a román igazságszolgáltatás útvesztője, miközben az alkuért cserében a magyarok által megszavazott román kérések azonnal életbe lépnek.
– Győzelem esetén képes lenne-e átlépni a pártpolitikai falakon, igazi csapatot alkotni az RMDSZ-szel és a független jelölt embereivel?
– A marosvásárhelyi előválasztás számomra azt jelenti, hogy már most csapatot alkotok Barabás Miklóssal és az őt támogató civilekkel, valamint Soós Zoltánnal, akivel jól együtt tudunk dolgozni a Forgatagban. Közben a saját csapatom az a néppárti, EMNT-és társaság, amellyel a helyi közéletben tevékenykedem. Ezért sem értem, hogy a nemzeti összetartozás napján az RMDSZ és az MPP miért különcködik. Miért szerveznek külön eseményt, amiből a néppártot eleve kihagyják? Ha én szerezném meg a marosvásárhelyiek bizalmát, első dolgom volna véget vetni ennek a marosvásárhelyi vezetést jellemző haramiaságnak.
Portik Vilmos
Az EMNP Maros megyei elnöke, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője. A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikációs és közkapcsolatok szakán végzett 2006-ban. 1982-ben született Marosvásárhelyen.
Barabás Miklós: gyógyír a politikából kiábrándultak számára
– Mi késztette arra a Civil Elkötelezettségi Mozgalom, a CEMO tagjaként, hogy benevezzen az őszi magyar polgármesterjelölt-előválasztásokra?
– Elsősorban az a tapasztalat, amit a CEMO-ban szereztem a marosvásárhelyi kétnyelvű táblákért folytatott küzdelem során. Azt látom, hogy a helyi magyarság 25 év alatt fájdalmas gyorsasággal veszítette el pozícióit Marosvásárhelyen. Tömegek indultak el az asszimiláció útján. Számarányunkban alig kerültünk 50 százalék alá, máris kiszorultunk szinte mindenhonnan. Az elmúlt 15 évben gyors ütemben neveztek el iskolákat román személyiségekről, anélkül hogy ezt a magyarság megakadályozta volna. Csupán néhány iskola maradt a városban, amelynek nem román a neve. A CEMO például két éven át keményen küzdött azért, hogy az iskolánk megkaphassa a Bernády György nevet. A kétnyelvű utcanév-táblák napi harcába keveredve jöttem rá, hogy a magyarság ellenében beindított folyamatot csakis teljes paradigmaváltással lehet megakadályozni és leállítani. Új politikai-érdekvédelmi eszköztár bevetésére van szükség.
– Bár valamennyi magyar politikus valódi érdekvédelmet hirdet Erdélyben, valahogy ezt mégsem sikerül átültetni a valóságba. Ön mit tenne másként Marosvásárhelyen?
– Az én előnyöm az, hogy nem köt semmiféle politikai alku vagy egyezség. Nem nehezedik rám politikai párt nyomása. Az embereket már régen nem érdekli a politikusok folyamatos mutyizása, ezért elfordultak a politikától. Nemcsak az RMDSZ-t büntetik ezzel, hanem az összes magyar politikai pártot. Óriási a közélettel szembeni kiábrándultság, s ezt a negatív trendet csak egy civil szférából érkező ember tudná megállítani és visszafordítani. A CEMO áll mögöttem, a civilek támogatnak, együtt alakítjuk a stratégiát. Indulásom tehát civil akcióként fogható fel, még akkor is, ha a helyi adminisztrációba való belépést tűztük ki célként.
– A politikusok által dominált közéletben vajon mennyire lehet olyan átlátható előválasztást szervezni, amelyben független jelöltként egy civil is megtalálhatja számításait?
– Szerintem ma Marosvásárhelyen megszervezhető egy mindenki számára elfogadható előválasztás. Erre azért van lehetőség és egyben szükség is, mert a marosvásárhelyi magyarság óriásit csalódott az RMDSZ-ben. Az RMDSZ sok esetben a közössége ellen dolgozik. Bizonyossá vált, hogy az eddiginél sokkal konfrontatívabb politikát kell folytatnunk ahhoz, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt. Ma épp emiatt van nagyobb esélye független jelöltnek bekerülni a rendszerbe. Szeretném
A 2016-os helyhatósági választáson induló magyar polgármesterjelöltet őszi előválasztáson választja ki a marosvásárhelyi magyarság. A három erdélyi magyar párt egyessége 15 éve tartó politikai fiaskó végére szeretne pontot tenni. Összeállításunkban a három jelöltet mutatjuk be.
A 2000-es helyhatósági választásokon a mai napig nem tisztázott körülmények között veszítette el a polgármesteri széket a marosvásárhelyi magyarság. Utoljára Fodor Imre személyében 1996–2000 között volt magyar elöljárója a hajdani székely fővárosnak, majd mintegy 170 szavazatos többséggel került pozícióba a román jelölt, Dorin Florea. Az RMDSZ vezérkara annak ellenére sem tartotta fontosnak megóvni az eredményt, illetve a szavazatok újraszámlálását kérni, hogy több szavazókörzetből érkeztek visszaélésről szóló hírek. Nem tudni hát, hogy a 2000-es választáson elcsalták-e a magyar szavazatokat, vagy a magyarság részarányának csökkenésével többségbe kerültek a román szavazatok.
1992-ben a 164 445 marosvásárhelyi lakos 51,4 százaléka volt magyar, tíz évvel később, 2002-re részarányuk 46,4 százalékra csökkent, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság aránya 42,84 százalékra esett vissza a városban.
Az RMDSZ polgármesterjelöltjei 2000 óta három alkalommal maradtak alul a helyhatósági választásokon a több román párt színeiben is jelölt Dorin Florea polgármesterrel szemben. A legutóbbi, 2012-es megmérettetésen a Maros megyei RMDSZ keretében megszervezett előválasztáson Vass Levente orvos-politikus és Csegzi Sándor alpolgármester mérkőzött meg. Az RMDSZ országos csúcsvezetősége mégis úgy döntött, hogy a győztes Vass Levente helyett Frunda György szenátort indítja. Tulajdonképpen a 2008-as forgatókönyv ismétlődött meg, amikor Csegzi Sándor belső megmérettetésen körözte le Borbély László minisztert, Csegzit mégis visszalépésre kényszerítették. Egybehangzó vélemények szerint Borbély és Frunda csúfos veresége azzal magyarázható, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége önkényesen változtatta meg a városi és a megyei szervezet polgármester-jelölési döntéseit.
Idén márciusban a három erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP helyi vezetői szándéknyilatkozatot írtak alá a közösen szervezendő előválasztásról, amire a pártok országos vezetői is rábólintottak. Az eredetileg május végére tervezett előválasztást közös megegyezéssel halasztották 2015. október 11-re. Az előválasztáson az a jelölt vehet részt, aki legalább 1350 aláírást gyűjt be, társadalmi támogatottságát egyházak vagy civil szervezetek ajánlásával is bizonyítja. Állandó marosvásárhelyi lakhellyel rendelkező, 18. életévüket betöltött, magyar nemzetiségű polgárok szavazhatnak, akik a választói névjegyzékbe regisztrálnak a www.elovalasztas.ro honlapon, a marosvásárhelyi magyar politikai szervezetek székházában az aláírásokat gyűjtő önkénteseknél vagy a marosvásárhelyi történelmi egyházaknál. Eddig mintegy 2500 személy regisztrált.
Az előválasztásra három polgármesterjelölt gyűjtött össze megfelelő számú támogató aláírást: Soós Zoltán az RMDSZ, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje és Barabás Miklós független jelölt. Mindhármukat megkérdeztük az előkészületekről és a marosvásárhelyi polgármesteri szék visszaszerzésének esélyeiről.
Soós Zoltán: választási biztosíték az összefogás
– Az RMDSZ jelöltjeként hogyan tekint a marosvásárhelyi előválasztások mozgósító erejére? Vajon milyen mértékben sikerül legyőzni a marosvásárhelyi magyarságon eluralkodott apátiát?
– Az előválasztásnak egyik fő célja eleve az emberek mozgósítása volt. Az utóbbi másfél évtized marosvásárhelyi helyhatósági választásain éppen az apátia bizonyult a legnagyobb visszatartó erőnek, s ennek veszélye ma sem múlt el. Az előválasztás egyféle konkurenciaharcot indított el a pártok között, és ennek legfőbb hozadéka a mozgósítás lehet. El kell érnünk, hogy legalább öt-hatezer magyar, azaz a marosvásárhelyi választópolgárok legalább 10 százaléka regisztráljon, és szavazzon az előválasztáson.
– Mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy elszabaduljanak az indulatok, az embereket pedig épp a sárdobálás tartsa távol a részvételtől?
– Jól kezelt politikai kultúrában ez a fajta megmérettetés nem jelenthet veszélyt. A néppártos jelölttel, Portik Vilmossal több éve dolgozom együtt a Vásárhelyi Forgatag szervezésében. Ez a közös munka adott bizalmat ahhoz, hogy megméretkezzünk személyeskedés, vádaskodás, kardcsörtetés nélkül. A közösségen belüli viszálykodást csitítanunk, csillapítanunk kell, ez most a legfontosabb teendő. Marosvásárhely számára nem pártpolitikai stratégiát, hanem nemzetstratégiát kell közösen kidolgoznunk. Ha meglesz a közös jelölt, mögéje nyugodt lélekkel sorakozhat fel majd mindenki. A felelős politikai alakulatok összefogása jelent erre garanciát. Nyilván, ez sem zárja ki az esetleges magyar független jelölt indulását, de ilyen előzmények után bármilyen partizánakció választási hitelessége megkérdőjeleződik.
– Az elmúlt évek marosvásárhelyi helyhatósági választásainak statisztikái azt mutatják, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjei a magyarság számarányához képest kevesebb szavazatot kaptak. A magyarok vagy nem mentek el szavazni, vagy a román polgármesterre szavaztak. Hogyan szeretnének ezen változtatni?
– Az RMDSZ klasszikus szavazóbázisa a középkorú, 40 év fölötti, illetve az idősebb nemzedék, akik átélték a kilencvenes marosvásárhelyi eseményeket. Ők még érzik az igazi tétet, hogy miért is folyik a harc. A fiatalabb generációkat nehéz megszólítani, nehéz a politika felé vonzani. Esetükben a félelem mint üzenet már nem működik. A határok légiesedésével ők már teljesen más világban élnek. Számunkra is ez a kérdés: sikerül-e olyan közös üzenetet találni, amellyel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ott van ugyanakkor a politikából teljesen kiábrándultak tábora, akik egyetlen jelölt mögé sem tudnak igazából felsorakozni. Sokféle közömbösség létezik tehát, és nekünk többféle réteget és több generációt kell más-más üzenettel megszólítanunk. Ezt az ellenfél, a mai román polgármester jól tudja. A rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal folyamatosan felméréseket, közvélemény-kutatásokat rendel, amiből nagyon jól megismeri a magyar választópolgár közhangulatát.
– Magyar jelölt milyen mértékben lenne képes román szavazókat is megszólítani?
– Nem vitás, a román középréteg számára is fontos, hogy változás történjen a város életében. Sok román ember etnikai hovatartozástól függetlenül szívesen látna egy olyan fiatal, dinamikus polgármestert, aki kiragadhatná Marosvásárhelyt a középszerűségből, és végre megfelelő irányba terelné. Nekünk ezt a román réteget is meg kell szólítanunk.
– Ön a Hit Gyülekezetének tagja. Mit gondol, felekezeti hovatartozása milyen mértékben befolyásolhatja együttműködését a történelmi magyar egyházakkal?
– Marosvásárhely vallási térképe az egyik legszínesebb Romániában: nemcsak reformátusok, római katolikusok és unitáriusok élnek nagy számban a városban, hanem sok a neoprotestáns is. Tovább árnyalja a képet, hogy a román vallási térkép is sokat változott az elmúlt 15 évben. Az egyházi hovatartozásomnak nem kellene problémát jelentenie. Nehéz eldöntenem, hogy egyházi elköteleződésem milyen hatást gyakorolhat a választók szimpátiájára. A támogató aláírások gyűjtése idején megkértem a munkát végző önkénteseket, hogy számoljanak be erről is, ha ezt a témát feszegetik az emberek. Kiderült: a mintegy 1400 aláírónak legfeljebb az öt százaléka kérdezett rá egyházi hovatartozásomra, de ők sem utasították el az aláírást. Minimális, fél százalék alatti volt azok aránya, akik emiatt nem támogattak.
Soós Zoltán
Történész, 1974-ben született Marosvásárhelyen. 2006-tól a Maros Megyei Múzeum igazgatója, 2002 óta a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselője. Idén, a magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért.
Portik Vilmos: le kell mondani a pártérdekekről
– Sokan és sokféleképpen vélekednek arról, miért veszett el 2000-ben a magyar polgármesteri szék, illetve azóta miért nem lehetett visszaszerezni. Ön tud erre racionális magyarázattal szolgálni?
– Kétezerben a vereségünk mintegy 170 szavazaton múlott. Ebben jócskán benne volt a mi ügyefogyottságunk is: egyrészt a mozgósításban voltak komoly hibák, másrészt nem számoltattuk újra a szavazatokat. Az akkori vereséget nem hoznám összefüggésbe a magyarság fogyásával, mert számarányunk enyhe apadása ezt nem indokolta. A következő másfél évtized viszont azt támasztja alá, hogy a magyar politikusok sem hittek már a visszaszerzés lehetőségében. Három évvel ezelőtt, RMDSZ-csúcsvezetők kolozsvári háttérbeszélgetésén hangzott el az az ominózus mondat, hogy „Marosvásárhelyt többé nem tudjuk visszaszerezni”. Ha egy magas rangú RMDSZ-vezető tesz ilyen egyértelmű kijelentést, hogyan viszonyuljon a kérdéshez egy helyi politikus? Az RMDSZ-kommunikációban az elmúlt években nagyon ritkán hangzott el az az álláspont, hogy Marosvásárhelyt vissza kell szereznünk. Ha ez nincs benne a magát legerősebb romániai magyar pártként definiáló RMDSZ közbeszédében, hogyan lehetne ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a helyi magyarságot?
– Most mégis új kezdet előtt állunk. Az egymásnak feszülő erdélyi magyar pártok egyféle kegyelmi pillanatnak köszönhetően Marosvásárhelyen közös asztalhoz ültek és megegyeztek. Mekkora ennek a gesztusnak a mozgósító ereje?
– Romániai viszonylatban a marosvásárhelyi magyarság soraiban van a legnagyobb igény az összefogásra: közvélemény-kutatási adatok szerint az emberek több mint 90 százaléka igényli. Mindenki érzi és tudja, hogy egységesen támogatott, közös jelölt nélkül Marosvásárhelyen nem lesz magyar polgármester. A közösségi érdekek szempontjából az összefogáson alapuló előválasztás nagy pozitívum. Arra kell törekednünk, hogy ezt a marosvásárhelyi kezdeményezést ne rontsuk el. Látni kell azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok életében ma már olyan mérvű a politikától való elfordulás, hogy félő: még egy ilyen széles körű összefogás sem hozza meg a várt eredményt.
– Ön szerint mennyire őszinte az összefogás igénye a különböző pártok részéről? Lebonyolítható az előválasztás átlátható, tiszta módon?
– Ha pártpolitikai érdekeket veszünk szemügyre, a marosvásárhelyi pártszervezetek kezdeményezése nem mindenik párt csúcsvezetőségében jelent jó pontot. Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy tiszta, tisztességes eszközökkel lebonyolított előválasztásunk legyen. Itt inkább az a kérdés, hogy a pártok országos vezetői milyen mélységben akarnak beleszólni az előválasztások menetébe, illetve az azt követő egyességekbe. Ha a pártok csúcsemberei hagyják, hogy a Maros megyei szervezetek bonyolítsák le a teendőket, akkor zökkenőmentesen alakul az előválasztás. Én igazából mást hiányolok. Azt, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra Marosvásárhelyen választási szövetség jön létre. Sok ember legnagyobb félelme: az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét. A pártérdekeknek való megfelelési kényszer azért sem volna szerencsés, mert nekünk az a dolgunk, hogy a politikától megcsömörlött 40–45 százaléknyi marosvásárhelyi magyart visszahozzuk a választási fülkékbe. Ez csak egy új egység megvalósításával lehetséges.
– Milyennek tartja ma a marosvásárhelyi magyar emberek lelkiállapotát?
– Félelem van ma a marosvásárhelyi magyar emberekben, nem mernek politikáról beszélni. Az utca emberét nem érdeklik a közügyek. Ebben az is közrejátszott, hogy a három magyar politikai alakulat nem ütött meg közös hangot. A fő okot mégis abban látom, hogy az elmúlt 15 évben a marosvásárhelyi magyar politikai elit olyan háttéralkukat kötött a végrehajtó hatalommal – Dorin Floreával és a hozzá tartozó politikai szereplőkkel –, amelyből a magyarságnak sem haszna, sem előnye nem származott. A támogatásunkért cserébe kapott apró helyi magyar eredményeket sem tudtuk igazából érvényesíteni. Egy példa: tíz évvel ezelőtt a Kossuth Lajos utca névhasználatát jóváhagyó önkormányzati döntést megtámadták a bíróságon, ahol mintegy tíz évig csűrték-csavarták az ügyet, mígnem végleges bírósági döntés tiltotta meg a névhasználatot. Ehhez képest a legutóbbi tanácsülésen újra engedélyezték más magyar utcanevek mellett a Kossuth Lajos névtábla kifüggesztését is, egyféle idegenforgalmi szempont szerint. Miközben a magyar közszereplők ezt sikerként könyvelik el, nem veszik észre, hogy valaki ismét megtámadja a bíróságon, és újra évekig eltart a román igazságszolgáltatás útvesztője, miközben az alkuért cserében a magyarok által megszavazott román kérések azonnal életbe lépnek.
– Győzelem esetén képes lenne-e átlépni a pártpolitikai falakon, igazi csapatot alkotni az RMDSZ-szel és a független jelölt embereivel?
– A marosvásárhelyi előválasztás számomra azt jelenti, hogy már most csapatot alkotok Barabás Miklóssal és az őt támogató civilekkel, valamint Soós Zoltánnal, akivel jól együtt tudunk dolgozni a Forgatagban. Közben a saját csapatom az a néppárti, EMNT-és társaság, amellyel a helyi közéletben tevékenykedem. Ezért sem értem, hogy a nemzeti összetartozás napján az RMDSZ és az MPP miért különcködik. Miért szerveznek külön eseményt, amiből a néppártot eleve kihagyják? Ha én szerezném meg a marosvásárhelyiek bizalmát, első dolgom volna véget vetni ennek a marosvásárhelyi vezetést jellemző haramiaságnak.
Portik Vilmos
Az EMNP Maros megyei elnöke, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője. A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikációs és közkapcsolatok szakán végzett 2006-ban. 1982-ben született Marosvásárhelyen.
Barabás Miklós: gyógyír a politikából kiábrándultak számára
– Mi késztette arra a Civil Elkötelezettségi Mozgalom, a CEMO tagjaként, hogy benevezzen az őszi magyar polgármesterjelölt-előválasztásokra?
– Elsősorban az a tapasztalat, amit a CEMO-ban szereztem a marosvásárhelyi kétnyelvű táblákért folytatott küzdelem során. Azt látom, hogy a helyi magyarság 25 év alatt fájdalmas gyorsasággal veszítette el pozícióit Marosvásárhelyen. Tömegek indultak el az asszimiláció útján. Számarányunkban alig kerültünk 50 százalék alá, máris kiszorultunk szinte mindenhonnan. Az elmúlt 15 évben gyors ütemben neveztek el iskolákat román személyiségekről, anélkül hogy ezt a magyarság megakadályozta volna. Csupán néhány iskola maradt a városban, amelynek nem román a neve. A CEMO például két éven át keményen küzdött azért, hogy az iskolánk megkaphassa a Bernády György nevet. A kétnyelvű utcanév-táblák napi harcába keveredve jöttem rá, hogy a magyarság ellenében beindított folyamatot csakis teljes paradigmaváltással lehet megakadályozni és leállítani. Új politikai-érdekvédelmi eszköztár bevetésére van szükség.
– Bár valamennyi magyar politikus valódi érdekvédelmet hirdet Erdélyben, valahogy ezt mégsem sikerül átültetni a valóságba. Ön mit tenne másként Marosvásárhelyen?
– Az én előnyöm az, hogy nem köt semmiféle politikai alku vagy egyezség. Nem nehezedik rám politikai párt nyomása. Az embereket már régen nem érdekli a politikusok folyamatos mutyizása, ezért elfordultak a politikától. Nemcsak az RMDSZ-t büntetik ezzel, hanem az összes magyar politikai pártot. Óriási a közélettel szembeni kiábrándultság, s ezt a negatív trendet csak egy civil szférából érkező ember tudná megállítani és visszafordítani. A CEMO áll mögöttem, a civilek támogatnak, együtt alakítjuk a stratégiát. Indulásom tehát civil akcióként fogható fel, még akkor is, ha a helyi adminisztrációba való belépést tűztük ki célként.
– A politikusok által dominált közéletben vajon mennyire lehet olyan átlátható előválasztást szervezni, amelyben független jelöltként egy civil is megtalálhatja számításait?
– Szerintem ma Marosvásárhelyen megszervezhető egy mindenki számára elfogadható előválasztás. Erre azért van lehetőség és egyben szükség is, mert a marosvásárhelyi magyarság óriásit csalódott az RMDSZ-ben. Az RMDSZ sok esetben a közössége ellen dolgozik. Bizonyossá vált, hogy az eddiginél sokkal konfrontatívabb politikát kell folytatnunk ahhoz, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt. Ma épp emiatt van nagyobb esélye független jelöltnek bekerülni a rendszerbe. Szeretném
2015. június 4.
Az egyházi rendszerváltás útvesztőiben
Szabadulás az egyház „babiloni fogságából” – 1989 címmel szervezett nemrég konferenciát és hálaadó emlékünnepélyt a Partiumi Keresztény Egyetem égisze alatt a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete. A konferencia igei bevezetőjében Tőkés László európai parlamenti képviselő a bibliai zsidóság negyven évig tartó pusztai vándorlását állította párhuzamba: „Mi a vándorlásunk 26. évében vagyunk, de a rendszerváltozás egy folyamat, ezen az úton kell tovább haladnunk”. A 25 éve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöki tisztségébe beiktatott lelkész-politikus rámutatott: a 25 éve elindult egyházi rendszerváltás azt célozta meg, hogy a „kiszolgáló egyházból” ismét „szolgáló egyházzá” tegye a református egyházat. A rendszerváltozás útján elindult egyháznak a kiválasztott úton kell továbbhaladnia, nincs számára visszaút – mondta Tőkés.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke Robert Schumant, az Európai Unió alapító atyáinak egyikét parafrazálva úgy fogalmazott, hogy a magyar nemzet vagy keresztyén lesz, vagy egyáltalán nem lesz. A fideszes politikus szerint a határon túli magyar egyházakat jobb állapotban találták az 1989-es változások, mint a magyarországiakat, és a rendszerváltásban is előbbre tartanak. Véleménye szerint a határon túli magyar egyházakat az is megkülönbözteti a magyarországiaktól, hogy számukra „az elnyomás nem ért véget, csak átalakult”. Az utódállamokban azonban most is korlátozzák a szabad vallásgyakorlást, és az egyházi restitúció is megtorpant. „Romániában mintha legfelsőbb szintű támogatást élvezne a restitúció leállítása” – jegyezte meg. Németh Zsolt úgy ítéli meg, hogy Magyarországon „az egyház is beleszürkült a szürke rendszerváltásba”. A megújulást azonban mindaddig lehetségesnek tartja, „míg tart a kegyelmi idő”. Kijelentette: nincs kétsége afelől, hogy a magyar nemzetpolitika egy következő új időszakában kitüntetett szerephez fognak jutni a határon túli magyar egyházak.
A konferencia keretében jeles teológusok, közéleti szereplők, egyháztörténészek taglalták az egyházban történt rendszerváltozás témáját. A 99 éves kolozsvári teológiai professzor, Tőkés István felolvasott üzenetében úgy fogalmazott: az egyházkormányzásban sem történt meg az alapos és kívánatos módszer- és rendszerváltás. Molnár János szegedi egyháztörténész a múlt feltárásának buktatóiról, nehézségeiről, illetve a jelenkor dilemmáiról és visszásságairól beszélt. Zalatnay István egyetemi docens, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze a magyarországi egyházi életbe nyújtott bepillantást. Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus püspök, Hafenscher Károly evangélikus zsinati lelkészi elnök, Tóth Albert, a Magyar Református Lelkészegyesület elnöke, valamint Fazekas László felvidéki református püspök saját egyházuk rendszerváltó történetéről szóltak. Levetítették Gyöngyössy Bence Janus című filmjét is, amely egy erdélyi ellenzéki család története révén mutatja be, hogy a romániai totalitárius rendszer titkosszolgálatának egyik ügynöke házasság útján miként hatol be az otthon négy fala közé.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Szabadulás az egyház „babiloni fogságából” – 1989 címmel szervezett nemrég konferenciát és hálaadó emlékünnepélyt a Partiumi Keresztény Egyetem égisze alatt a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete. A konferencia igei bevezetőjében Tőkés László európai parlamenti képviselő a bibliai zsidóság negyven évig tartó pusztai vándorlását állította párhuzamba: „Mi a vándorlásunk 26. évében vagyunk, de a rendszerváltozás egy folyamat, ezen az úton kell tovább haladnunk”. A 25 éve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöki tisztségébe beiktatott lelkész-politikus rámutatott: a 25 éve elindult egyházi rendszerváltás azt célozta meg, hogy a „kiszolgáló egyházból” ismét „szolgáló egyházzá” tegye a református egyházat. A rendszerváltozás útján elindult egyháznak a kiválasztott úton kell továbbhaladnia, nincs számára visszaút – mondta Tőkés.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke Robert Schumant, az Európai Unió alapító atyáinak egyikét parafrazálva úgy fogalmazott, hogy a magyar nemzet vagy keresztyén lesz, vagy egyáltalán nem lesz. A fideszes politikus szerint a határon túli magyar egyházakat jobb állapotban találták az 1989-es változások, mint a magyarországiakat, és a rendszerváltásban is előbbre tartanak. Véleménye szerint a határon túli magyar egyházakat az is megkülönbözteti a magyarországiaktól, hogy számukra „az elnyomás nem ért véget, csak átalakult”. Az utódállamokban azonban most is korlátozzák a szabad vallásgyakorlást, és az egyházi restitúció is megtorpant. „Romániában mintha legfelsőbb szintű támogatást élvezne a restitúció leállítása” – jegyezte meg. Németh Zsolt úgy ítéli meg, hogy Magyarországon „az egyház is beleszürkült a szürke rendszerváltásba”. A megújulást azonban mindaddig lehetségesnek tartja, „míg tart a kegyelmi idő”. Kijelentette: nincs kétsége afelől, hogy a magyar nemzetpolitika egy következő új időszakában kitüntetett szerephez fognak jutni a határon túli magyar egyházak.
A konferencia keretében jeles teológusok, közéleti szereplők, egyháztörténészek taglalták az egyházban történt rendszerváltozás témáját. A 99 éves kolozsvári teológiai professzor, Tőkés István felolvasott üzenetében úgy fogalmazott: az egyházkormányzásban sem történt meg az alapos és kívánatos módszer- és rendszerváltás. Molnár János szegedi egyháztörténész a múlt feltárásának buktatóiról, nehézségeiről, illetve a jelenkor dilemmáiról és visszásságairól beszélt. Zalatnay István egyetemi docens, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze a magyarországi egyházi életbe nyújtott bepillantást. Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus püspök, Hafenscher Károly evangélikus zsinati lelkészi elnök, Tóth Albert, a Magyar Református Lelkészegyesület elnöke, valamint Fazekas László felvidéki református püspök saját egyházuk rendszerváltó történetéről szóltak. Levetítették Gyöngyössy Bence Janus című filmjét is, amely egy erdélyi ellenzéki család története révén mutatja be, hogy a romániai totalitárius rendszer titkosszolgálatának egyik ügynöke házasság útján miként hatol be az otthon négy fala közé.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. június 4.
A magyarok gyásznapjára emlékeztek
Közel kétszáz fős tömeg emlékezett meg a magyarság gyásznapjára, a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójára Sepsiszentgyörgyön. A Magyar Polgári Párt által szervezett eseményen az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője is felszólalt. Az RMDSZ tagjai a tömegben hallgatták a szónoklatokat.
Az eső ellenére is kisebb tömeg vett részt a Magyar Polgári Párt sepsiszentgyörgyi szervezete által a megyeszékhelyen szervezett megemlékezésen. Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács sepsiszéki elnöke rámutatott, már tizenhárom éve annak, hogy Erdélyben első alkalommal szervezték meg a trianoni megemlékezést a sepsiszentgyörgyi Erzsébet-parkban, a volt országzászló közelében.
„Napjainkban is félnek tőlünk, mert a magyarság mindig erős tudott lenni, tehetséges nemzet saját akarattal és elképzeléssel, és nem jellemzője a megalkuvás vagy meghunyászkodás mások előtt” – jelentette ki Gazda Zoltán. Alapvető jogaink megadásával pedig a mesterségesen létrehozott idegen országokban otthon érezhetnénk magunkat, de nem, a rabszolgasorsot, a másodlagos állampolgár szerepét adják csak nekünk – mondta, hozzáfűzve: nehéz elhinni, hogy mindez a demokratikus Európában megtörténhet.
Trianon gyásznapja nem csupán veszteségeinkre emlékeztet, hanem az ige szellemében arra is figyelmeztet: helyre kell állítani – jelentette ki az esemény díszszónoka,Tőkés László EP-képviselő a megemlékezésen. Tőkés felidézte, 2015-ben a II. bécsi döntés 75. évfordulójára is emlékeznek, amely a nemzet helyreállítására irányult, s részlegesen, rövid időre eredménnyel járt. „Új kiáltó szóra van szükség, Trianon sebeinek a gyógyítására, a békediktátum következményeinek teljes felszámolására, talpra állásunk és felemelkedésünk érdekében” – jelentette ki.
„Nincs helye nagyotmondásnak és fogadkozásnak, se az erdélyi vagy székely romantikának, sem magyarkodásnak, vagy székelykedésnek, dolgoznunk kell, ha élni akarunk” – mondta Kós Károly szavait is idézve Tőkés László. A képviselő fontosnak tartja a külföldi vendégmunkások hazacsalogatását, a népességfogyás, az asszimilációs politika megszüntetését, a nemzeti öntudat megerősítését, valamint az önrendelkezés megteremtését.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja rámutatott: „Ha nincs meg az összetartozás érzése, akkor nincs összefogás, ha nincs összefogás, akkor a megoldások keresésében sincsen irány, és a nemzetben kárt okozunk”.
Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi vezetője elmondta, Trianon a magyarok holokausztja, „de itt vagyunk, van szavunk, van szülőföldünk, és itt kell élnünk, hiszen jogunk van hozzá, még akkor is, ha sokszor nehéz, vagy vannak, akik megfutamodnak, illetve elárulnak”. Az eseményen felszólalt Czegő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője, Csíki Lóránd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagja, énekelt Szabó Fruzsina. A megemlékezést a székely és magyar himnusz eléneklése, zárta, rendbontás nem történt.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
Közel kétszáz fős tömeg emlékezett meg a magyarság gyásznapjára, a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójára Sepsiszentgyörgyön. A Magyar Polgári Párt által szervezett eseményen az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője is felszólalt. Az RMDSZ tagjai a tömegben hallgatták a szónoklatokat.
Az eső ellenére is kisebb tömeg vett részt a Magyar Polgári Párt sepsiszentgyörgyi szervezete által a megyeszékhelyen szervezett megemlékezésen. Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács sepsiszéki elnöke rámutatott, már tizenhárom éve annak, hogy Erdélyben első alkalommal szervezték meg a trianoni megemlékezést a sepsiszentgyörgyi Erzsébet-parkban, a volt országzászló közelében.
„Napjainkban is félnek tőlünk, mert a magyarság mindig erős tudott lenni, tehetséges nemzet saját akarattal és elképzeléssel, és nem jellemzője a megalkuvás vagy meghunyászkodás mások előtt” – jelentette ki Gazda Zoltán. Alapvető jogaink megadásával pedig a mesterségesen létrehozott idegen országokban otthon érezhetnénk magunkat, de nem, a rabszolgasorsot, a másodlagos állampolgár szerepét adják csak nekünk – mondta, hozzáfűzve: nehéz elhinni, hogy mindez a demokratikus Európában megtörténhet.
Trianon gyásznapja nem csupán veszteségeinkre emlékeztet, hanem az ige szellemében arra is figyelmeztet: helyre kell állítani – jelentette ki az esemény díszszónoka,Tőkés László EP-képviselő a megemlékezésen. Tőkés felidézte, 2015-ben a II. bécsi döntés 75. évfordulójára is emlékeznek, amely a nemzet helyreállítására irányult, s részlegesen, rövid időre eredménnyel járt. „Új kiáltó szóra van szükség, Trianon sebeinek a gyógyítására, a békediktátum következményeinek teljes felszámolására, talpra állásunk és felemelkedésünk érdekében” – jelentette ki.
„Nincs helye nagyotmondásnak és fogadkozásnak, se az erdélyi vagy székely romantikának, sem magyarkodásnak, vagy székelykedésnek, dolgoznunk kell, ha élni akarunk” – mondta Kós Károly szavait is idézve Tőkés László. A képviselő fontosnak tartja a külföldi vendégmunkások hazacsalogatását, a népességfogyás, az asszimilációs politika megszüntetését, a nemzeti öntudat megerősítését, valamint az önrendelkezés megteremtését.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja rámutatott: „Ha nincs meg az összetartozás érzése, akkor nincs összefogás, ha nincs összefogás, akkor a megoldások keresésében sincsen irány, és a nemzetben kárt okozunk”.
Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi vezetője elmondta, Trianon a magyarok holokausztja, „de itt vagyunk, van szavunk, van szülőföldünk, és itt kell élnünk, hiszen jogunk van hozzá, még akkor is, ha sokszor nehéz, vagy vannak, akik megfutamodnak, illetve elárulnak”. Az eseményen felszólalt Czegő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője, Csíki Lóránd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagja, énekelt Szabó Fruzsina. A megemlékezést a székely és magyar himnusz eléneklése, zárta, rendbontás nem történt.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Évtizedekig kísértő véres esemény
A nemzeti összetartozás jegyében székesfehérvári és gyergyószentmiklósi diákok koszorúzták meg a Gac-oldali emlékművet csütörtökön. A második világháborúban meggyilkolt magyar kadétokra emlékeztek. Most először említést tettek egy túlélőről is.
„A nemzeti összetartozás most már nemcsak szólam, nemcsak kinyilatkoztatás. A megvalósulás lépéseit tesszük meg” – hangzott el csütörtökön a Gac-oldali emlékműnél. A Nemzeti Összetartozás Napján a székesfehérvári Szénatéri Általános Iskola diák- és tanárcsoportja és az őket fogadó gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály Általános Iskola képviselői közösen helyezték el a kegyelet koszorúját az emlékműnél. A magyarországi csoport kísérőtanára, Vajda László szerint a Gac-oldali történelmi események összetartó erővel hatnak a ma emberére: a székesfehérváriak kötődnek a gyergyói helyszínhez, az emlékmű pedig a két város testvérkapcsolatának jelképévé vált az elmúlt időszakban.
Felidézve a helyszínen történteket, Vajda László egy kuriózumról is említést tett: nemrégiben vált ismertté, hogy egy túlélője is volt az 1944 augusztusától szeptember elejéig a Gac-oldalban állomásozó szakasznak. A két éve elhunyt Fekete János késő öregkoráig nem beszélt arról, hogy tagja volt az egységnek, erről felesége nyilatkozott a Fehér Megyei Hírlapnak tavaly decemberben, így vált ismertté a 160. kadét kiléte.
A Fehér megyei lapban megjelent írásból kiderül, Fekete Jánost Székesfehérváron 1944. augusztus 9-én, 20 éves korában sorozták be a 3. Szent István gyalogezredhez, és indították útnak Erdélybe, Gyergyószentmiklósra. A szakasz 159 kadétját a Gac-oldalban legyilkolták. „Csakhogy volt egy 160. kadét is – Fekete János, aki életben maradt. Itt élt közöttünk 90 éves koráig. Két éve halt meg” – írja a Fehér megyei újság. A cikkből kiderül továbbá, hogy Fekete János távírászként a Gyergyószentmiklóson kialakított központban teljesített szolgálatot társai lemészárlásának éjszakáján. „Hajnalban megszakadt a kapcsolat a hegyen éjszakázó társaival, és azért indult hozzájuk, hogy kiderítse, mi okozta a bajt” – olvasható az írásban.
A cikkírónak Fekete János felesége nyilatkozott, az özvegy szerint férje még neki sem mesélt sokáig az átélt borzalmakról. „Szerettek kirándulni. Az első furcsa jeleket Marica néni akkor vette észre, amikor férje elkezdte mondogatni, hogy nem szeret a fenyvesben sétálni. Évtizedek teltek el, amire Fekete János annyira megbirkózott démonaival, hogy megmutatta Marica néninek a tábori leveleit, amiket 1946-47-ben szüleinek küldött, és egy realisztikusan tömör életrajzot, amit akkor írt, amikor leszerelés után el akart helyezkedni a vasúthoz, és amiben a gyergyószentmiklósi történet egy fél mondatban szerepelt csupán” – olvasható az írásban, amiből az is kiderül, hogy Fekete János megmenekülését követően hadifogolyként végigjárta Európa gyűjtőtáborait. 1948-ban szerelt le.
A székesfehérváriak 2008-ban emlékkövet avattak a Gac-oldalban. Mielőtt Gyergyóba szállították, bárki megtekinthette. „Fekete János sokáig állt a kő előtt, azután órákon át zokogott. Lidérces emlékei törtek elő – ott, a hegyen a vérengzés látványa, amit először ő látott, és amit haláláig magában hordott” – idézi az özvegy által elmondottakat a Fehér Megyei Hírlap.
„1944. szeptember 7-én 159 székesfehérvári fiatal katona állomásozott ezen a helyszínen. Árulás révén az ellenséges csapatok meglepték, és gyalázatos módon legyilkolták őket. Ennek az emlékére áll ez a kő, amelyet Székesfehérvárról hoztak ide 2008-ban” – ismertette a vendégekkel a Fogarasy iskola egyik diákja. Elmondta továbbá, hogy a honvédek halálára azokban az időkben is kegyelettel emlékeztek a gyergyóiak, amikor a hatalom tiltotta ezt. „A tiltás ellenére valahogy mindig volt itt egy szál virág vagy egy gyertya... Most, hogy már szabad, minden év szeptemberében megemlékezéseket tartanak ezen a helyszínen. Ilyenkor a gyergyóaiak mellett Székesfehérvárról is sokan eljönnek leróni tiszteletüket a katonák emléke előtt” – hangzott el az emlékműnél.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
A nemzeti összetartozás jegyében székesfehérvári és gyergyószentmiklósi diákok koszorúzták meg a Gac-oldali emlékművet csütörtökön. A második világháborúban meggyilkolt magyar kadétokra emlékeztek. Most először említést tettek egy túlélőről is.
„A nemzeti összetartozás most már nemcsak szólam, nemcsak kinyilatkoztatás. A megvalósulás lépéseit tesszük meg” – hangzott el csütörtökön a Gac-oldali emlékműnél. A Nemzeti Összetartozás Napján a székesfehérvári Szénatéri Általános Iskola diák- és tanárcsoportja és az őket fogadó gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály Általános Iskola képviselői közösen helyezték el a kegyelet koszorúját az emlékműnél. A magyarországi csoport kísérőtanára, Vajda László szerint a Gac-oldali történelmi események összetartó erővel hatnak a ma emberére: a székesfehérváriak kötődnek a gyergyói helyszínhez, az emlékmű pedig a két város testvérkapcsolatának jelképévé vált az elmúlt időszakban.
Felidézve a helyszínen történteket, Vajda László egy kuriózumról is említést tett: nemrégiben vált ismertté, hogy egy túlélője is volt az 1944 augusztusától szeptember elejéig a Gac-oldalban állomásozó szakasznak. A két éve elhunyt Fekete János késő öregkoráig nem beszélt arról, hogy tagja volt az egységnek, erről felesége nyilatkozott a Fehér Megyei Hírlapnak tavaly decemberben, így vált ismertté a 160. kadét kiléte.
A Fehér megyei lapban megjelent írásból kiderül, Fekete Jánost Székesfehérváron 1944. augusztus 9-én, 20 éves korában sorozták be a 3. Szent István gyalogezredhez, és indították útnak Erdélybe, Gyergyószentmiklósra. A szakasz 159 kadétját a Gac-oldalban legyilkolták. „Csakhogy volt egy 160. kadét is – Fekete János, aki életben maradt. Itt élt közöttünk 90 éves koráig. Két éve halt meg” – írja a Fehér megyei újság. A cikkből kiderül továbbá, hogy Fekete János távírászként a Gyergyószentmiklóson kialakított központban teljesített szolgálatot társai lemészárlásának éjszakáján. „Hajnalban megszakadt a kapcsolat a hegyen éjszakázó társaival, és azért indult hozzájuk, hogy kiderítse, mi okozta a bajt” – olvasható az írásban.
A cikkírónak Fekete János felesége nyilatkozott, az özvegy szerint férje még neki sem mesélt sokáig az átélt borzalmakról. „Szerettek kirándulni. Az első furcsa jeleket Marica néni akkor vette észre, amikor férje elkezdte mondogatni, hogy nem szeret a fenyvesben sétálni. Évtizedek teltek el, amire Fekete János annyira megbirkózott démonaival, hogy megmutatta Marica néninek a tábori leveleit, amiket 1946-47-ben szüleinek küldött, és egy realisztikusan tömör életrajzot, amit akkor írt, amikor leszerelés után el akart helyezkedni a vasúthoz, és amiben a gyergyószentmiklósi történet egy fél mondatban szerepelt csupán” – olvasható az írásban, amiből az is kiderül, hogy Fekete János megmenekülését követően hadifogolyként végigjárta Európa gyűjtőtáborait. 1948-ban szerelt le.
A székesfehérváriak 2008-ban emlékkövet avattak a Gac-oldalban. Mielőtt Gyergyóba szállították, bárki megtekinthette. „Fekete János sokáig állt a kő előtt, azután órákon át zokogott. Lidérces emlékei törtek elő – ott, a hegyen a vérengzés látványa, amit először ő látott, és amit haláláig magában hordott” – idézi az özvegy által elmondottakat a Fehér Megyei Hírlap.
„1944. szeptember 7-én 159 székesfehérvári fiatal katona állomásozott ezen a helyszínen. Árulás révén az ellenséges csapatok meglepték, és gyalázatos módon legyilkolták őket. Ennek az emlékére áll ez a kő, amelyet Székesfehérvárról hoztak ide 2008-ban” – ismertette a vendégekkel a Fogarasy iskola egyik diákja. Elmondta továbbá, hogy a honvédek halálára azokban az időkben is kegyelettel emlékeztek a gyergyóiak, amikor a hatalom tiltotta ezt. „A tiltás ellenére valahogy mindig volt itt egy szál virág vagy egy gyertya... Most, hogy már szabad, minden év szeptemberében megemlékezéseket tartanak ezen a helyszínen. Ilyenkor a gyergyóaiak mellett Székesfehérvárról is sokan eljönnek leróni tiszteletüket a katonák emléke előtt” – hangzott el az emlékműnél.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Megmaradásunkért talpra kell állnunk
A 95 éves tragédia, a trianoni békeszerződés évfordulóján, június 4-én nem a kesergés, a panasz volt az uralkodó Gyergyószentmiklóson.
A megemlékezés felszólalói ilyen szellemben beszéltek: minden nehézség, tragédia ellenére be kell bizonyítanunk, hogy mi, magyarok továbbra is megmaradunk szülőföldünkön magyarnak, és talpra kell állnunk, jelent, jövőt teremtenünk.
„95 éve temették Magyarországot, majd gyász jött hosszú éveken át. Emlékezünk a gyászra, de ez a nemzeti összetartozás napja is, amiből erőt merítve bizonyítjuk be, hogy államhatárokkal nem lehet szétdarabolni értékeinket, magyarságunkat” – fogalmazott Benedek Csaba történész.
„Nem állhatunk meg a panaszáradatnál, mernünk kell felnézni az égre, felállni és továbblépni. Vállalni kell, hogy teszünk a máért, holnapért, gyermekeinkért, szülőföldünkért, nemzetünkért” – jelentette ki Nagy Zoltán alpolgármester. Kis Portik Irén felvetette: ideje lenne elhatározni, hogy a következő megemlékezés ne az eddigi helyszínen, a temetőben, hanem a főtéren legyen.
Az eseményt a remetei Varga Eszter szavalatai, valamint az Ipartestület Férfikara által előadott, alkalomhoz illő énekek tették ünnepélyesebbé. A történelmi egyházak papjainak áldása után koszorúzással és a himnuszénekléssel zárult a megemlékezés.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
A 95 éves tragédia, a trianoni békeszerződés évfordulóján, június 4-én nem a kesergés, a panasz volt az uralkodó Gyergyószentmiklóson.
A megemlékezés felszólalói ilyen szellemben beszéltek: minden nehézség, tragédia ellenére be kell bizonyítanunk, hogy mi, magyarok továbbra is megmaradunk szülőföldünkön magyarnak, és talpra kell állnunk, jelent, jövőt teremtenünk.
„95 éve temették Magyarországot, majd gyász jött hosszú éveken át. Emlékezünk a gyászra, de ez a nemzeti összetartozás napja is, amiből erőt merítve bizonyítjuk be, hogy államhatárokkal nem lehet szétdarabolni értékeinket, magyarságunkat” – fogalmazott Benedek Csaba történész.
„Nem állhatunk meg a panaszáradatnál, mernünk kell felnézni az égre, felállni és továbblépni. Vállalni kell, hogy teszünk a máért, holnapért, gyermekeinkért, szülőföldünkért, nemzetünkért” – jelentette ki Nagy Zoltán alpolgármester. Kis Portik Irén felvetette: ideje lenne elhatározni, hogy a következő megemlékezés ne az eddigi helyszínen, a temetőben, hanem a főtéren legyen.
Az eseményt a remetei Varga Eszter szavalatai, valamint az Ipartestület Férfikara által előadott, alkalomhoz illő énekek tették ünnepélyesebbé. A történelmi egyházak papjainak áldása után koszorúzással és a himnuszénekléssel zárult a megemlékezés.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Esőben és szélben tartott megemlékezés
Villámcsődületet tartottak csütörtökön délután, a trianoni békeszerződés megkötésének 95. évfordulóján a csíkszeredai Szabadság téren.
Az eseményen közel harmincan vettek részt, néhányan a magyarországi Nagyrédéről érkeztek. „A trianoni békediktátum aláírásával elszakítottak minket a nemzet többi részétől, és ez mindig gyásznap marad nekünk” – mondta Tőke Ervin, a villámcsődület egyik szervezője. Hozzátette: a „trianoni szindrómát” többek között autonómiával és az állami magyar egyetemekkel lehetne gyógyítani, akkor talán jobban éreznénk a bőrünkben itt magunkat.
Gyertyagyújtással idézték volna fel az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés következményeit, azonban a szeles, esős időjárás nem tette ezt lehetővé. A résztvevők végül a magyar és a székely himnusz eléneklésével emlékeztek meg a történelmi eseményről.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
Villámcsődületet tartottak csütörtökön délután, a trianoni békeszerződés megkötésének 95. évfordulóján a csíkszeredai Szabadság téren.
Az eseményen közel harmincan vettek részt, néhányan a magyarországi Nagyrédéről érkeztek. „A trianoni békediktátum aláírásával elszakítottak minket a nemzet többi részétől, és ez mindig gyásznap marad nekünk” – mondta Tőke Ervin, a villámcsődület egyik szervezője. Hozzátette: a „trianoni szindrómát” többek között autonómiával és az állami magyar egyetemekkel lehetne gyógyítani, akkor talán jobban éreznénk a bőrünkben itt magunkat.
Gyertyagyújtással idézték volna fel az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés következményeit, azonban a szeles, esős időjárás nem tette ezt lehetővé. A résztvevők végül a magyar és a székely himnusz eléneklésével emlékeztek meg a történelmi eseményről.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
2015. június 4.
A városközpontban emlékeztek
Közel kétszáz részvevője volt a Nemzeti Összetartozás Napjára meghirdetett trianoni megemlékezésnek, melyet Székelyudvarhely központjában, a Millenniumi emlékműnél tartottak.
„Öt évvel ezelőtt a magyar kormány a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét. Ez jó példa arra, hogy egy történelmi kudarcból csavaros fordulattal miként lehet erőt adó napot kovácsolni” – fejtette ki csütörtöki beszédében Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Mint mondta, az önsajnálat és a panaszkodás nem segít sem rajtunk, sem azokon a fiatalokon, akik egyre nagyobb hullámokban hagyják el az országot, inkább biztatást kellene nyújtanunk egymásnak.
A Székely Nemzeti Tanácsot képviselve Incze Béla szólalt fel, aki rámutatott, a magyarságnak megmaradása érdekében össze kell fognia, ennek pedig tettekben, nem pedig szóban kell megvalósulnia. Bunta Levente polgármester nem volt jelen a megemlékezésen, ezért szavait Jakab Áron Csaba RMDSZ-es önkormányzati képviselő tolmácsolta. Kommünikéjében az elöljáró az anyaországtól való elszakadás nehézségeiről írt, leszögezve, az év minden napján tisztességben, felelősséggel kell megélnünk magyarságunkat. Tamás Zoltán, a Magyar Polgári Párt önkormányzati képviselője kiemelte, hogy „nem a múltba révedő, siránkozó vagy épp gyűlölködő rendezvényről van szó, hanem az igazságtalan trianoni békeszerződésből kiinduló, azon alapuló, előremutató, nemzettudatunkat és összetartozásunk tudatát megerősítő” megemlékezés a nemzeti összetartozás napja.
Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke rámutatott, a Kárpát-medencében maradt magyaroknak most kell választ adniuk arra, hogy a „trianoni diktátum” a nemzet lassú halálának időpontja lesz, vagy az összetartozást kihasználva elkezdünk tudatosan építkezni. A megemlékezésen felszólalt még Nemes Zoltán Csaba, a Jobbik Magyarországért udvarhelyszéki képviselője, illetve Vajda Csilla, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagja. A nemzeti összetartozás napi rendezvénysorozat részeként az esti órákban barátságos futballmérkőzések voltak, továbbá szombaton reggel nyolc órától a Patkóból biciklis túra indul a Hatvannégy Vármegye szervezésében.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
Közel kétszáz részvevője volt a Nemzeti Összetartozás Napjára meghirdetett trianoni megemlékezésnek, melyet Székelyudvarhely központjában, a Millenniumi emlékműnél tartottak.
„Öt évvel ezelőtt a magyar kormány a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét. Ez jó példa arra, hogy egy történelmi kudarcból csavaros fordulattal miként lehet erőt adó napot kovácsolni” – fejtette ki csütörtöki beszédében Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Mint mondta, az önsajnálat és a panaszkodás nem segít sem rajtunk, sem azokon a fiatalokon, akik egyre nagyobb hullámokban hagyják el az országot, inkább biztatást kellene nyújtanunk egymásnak.
A Székely Nemzeti Tanácsot képviselve Incze Béla szólalt fel, aki rámutatott, a magyarságnak megmaradása érdekében össze kell fognia, ennek pedig tettekben, nem pedig szóban kell megvalósulnia. Bunta Levente polgármester nem volt jelen a megemlékezésen, ezért szavait Jakab Áron Csaba RMDSZ-es önkormányzati képviselő tolmácsolta. Kommünikéjében az elöljáró az anyaországtól való elszakadás nehézségeiről írt, leszögezve, az év minden napján tisztességben, felelősséggel kell megélnünk magyarságunkat. Tamás Zoltán, a Magyar Polgári Párt önkormányzati képviselője kiemelte, hogy „nem a múltba révedő, siránkozó vagy épp gyűlölködő rendezvényről van szó, hanem az igazságtalan trianoni békeszerződésből kiinduló, azon alapuló, előremutató, nemzettudatunkat és összetartozásunk tudatát megerősítő” megemlékezés a nemzeti összetartozás napja.
Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke rámutatott, a Kárpát-medencében maradt magyaroknak most kell választ adniuk arra, hogy a „trianoni diktátum” a nemzet lassú halálának időpontja lesz, vagy az összetartozást kihasználva elkezdünk tudatosan építkezni. A megemlékezésen felszólalt még Nemes Zoltán Csaba, a Jobbik Magyarországért udvarhelyszéki képviselője, illetve Vajda Csilla, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagja. A nemzeti összetartozás napi rendezvénysorozat részeként az esti órákban barátságos futballmérkőzések voltak, továbbá szombaton reggel nyolc órától a Patkóból biciklis túra indul a Hatvannégy Vármegye szervezésében.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Összetartozás és összefogás
A kedvezőtlen időjárás miatt végül nem a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarán, az összetartozás fájánal ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, hanem a templomban.
Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke beszéde elején kifejtette: nem teheti meg, hogy Isten házában beszédét ne politikai mezsgyére terelje. A megyei elnök üdvözölte a tényt, hogy az ünneplésen részt vettek az RMDSZ helyi és megyei képviselői. „Örvendek, hogy át lehet lépni olyan határokat, amelyeket párthovatartozások miatt húztak meg. Szükség lesz a bizalomra és arra, hogy megnézzünk, hol állunk és mit szeretnénk a következő évtizedekben” – fogalmazott Portik.
„Még az ég is gyászolja azt a napot, amikor egy nemzet tagjai úgy találták magukat egy idegen ország területén, hogy át sem lépték házaik küszöbét” – mondta Szabolcs Attila, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. Hozzátette, Marosvásárhelynek fontos feladata van: ha a városban sikerül ismét magyar polgármestert állítani, az az egész összmagyarságnak erőt adna, a megfelelő jelölt megtalálásának eszköze pedig az előválasztás.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében hangsúlyozta: „a hosszú rémálomból való felébredés után egyre többen érzik magyarnak magukat, és ezt tettekkel is vállalják. Reménnyel lehet a jövőbe tekinteni, hiszen az ellenerőknek nem sikerült legyőzni a szíveket. Összetartozásunk kötőanyaga a közös múlt, de összeköt bennünket magyarokat a jelenünk és a jövőnket is” – mondta a főkonzul.
Az emléknap alkalmából az RMDSZ és a MPP este héttől a Maros Művészegyüttes székházában tart külön megemlékezést, amelyen azonban előzetesen a néppárti képviselők is jelezték részvételüket. Hasonlóképpen az unitárius templomban megtartott rendezvényt megtisztelte jelenlétével mások mellett Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke is.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
A kedvezőtlen időjárás miatt végül nem a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarán, az összetartozás fájánal ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, hanem a templomban.
Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke beszéde elején kifejtette: nem teheti meg, hogy Isten házában beszédét ne politikai mezsgyére terelje. A megyei elnök üdvözölte a tényt, hogy az ünneplésen részt vettek az RMDSZ helyi és megyei képviselői. „Örvendek, hogy át lehet lépni olyan határokat, amelyeket párthovatartozások miatt húztak meg. Szükség lesz a bizalomra és arra, hogy megnézzünk, hol állunk és mit szeretnénk a következő évtizedekben” – fogalmazott Portik.
„Még az ég is gyászolja azt a napot, amikor egy nemzet tagjai úgy találták magukat egy idegen ország területén, hogy át sem lépték házaik küszöbét” – mondta Szabolcs Attila, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. Hozzátette, Marosvásárhelynek fontos feladata van: ha a városban sikerül ismét magyar polgármestert állítani, az az egész összmagyarságnak erőt adna, a megfelelő jelölt megtalálásának eszköze pedig az előválasztás.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében hangsúlyozta: „a hosszú rémálomból való felébredés után egyre többen érzik magyarnak magukat, és ezt tettekkel is vállalják. Reménnyel lehet a jövőbe tekinteni, hiszen az ellenerőknek nem sikerült legyőzni a szíveket. Összetartozásunk kötőanyaga a közös múlt, de összeköt bennünket magyarokat a jelenünk és a jövőnket is” – mondta a főkonzul.
Az emléknap alkalmából az RMDSZ és a MPP este héttől a Maros Művészegyüttes székházában tart külön megemlékezést, amelyen azonban előzetesen a néppárti képviselők is jelezték részvételüket. Hasonlóképpen az unitárius templomban megtartott rendezvényt megtisztelte jelenlétével mások mellett Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke is.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Jeles vendég a Nemzeti Összetartozás Napján
Az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának emléknapjának egyik üzenete az összefogás, melyre a közéletben és a mindennapi politizálásban szükség van – fejtette ki csütörtöki marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Pánczél Károly képviselő, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának (NÖB) elnöke.
A magyarországi vendégek meghívását kezdeményező Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt elmondta: nem csak főhajtással emlékeztek a 95 évvel ezelőtti tragédiára, hanem tartalommal is töltötték fel azt. A találkozót az RMDSZ-szel közösen szervező polgári párt frontembere elmondta: a meghívottak a nap első felében a történelmi egyházak vezetőivel beszélgettek, később pedig a két érdekvédelmi szervezet politikusaival, önkormányzati képviselőivel találkoztak. „Nem titok, hogy az RMDSZ és az MPP között az elmúlt időszakban együttműködési megállapodás jött létre, ez a találkozás ennek jegyében történt” – fejtette ki Biró, hozzátéve, hogy ez nem ír felül semmilyen hárompárti marosvásárhelyi megegyezést.
Pánczél Károly, a NÖB elnöke elmondta, örömmel fogadták a meghívást, majd rögtön hozzátette, az emléknapot beárnyékolja az a tragédia, mely során egy osztálykiránduláson a Szent Anna-tóba fulladt szerdán, egy, a szavazókörzetéhez tartozó település diákja.
A képviselő hangsúlyozta: a nemzetpolitikában 2010-ől gyökeres változás állt be, az előző időszak „jégkorszakához” képest kegyelmi állapot van. „Megszülettek a szellemi-közjogi egyesítésnek azok a törvényi hátterei, mint a kettős állampolgárságról szóló törvény, a választójogi törvény, és a nemzeti összetartozás napjáról szóló határozat. Nemzetpolitikánk legfőbb törekvése, hogy az elszakított országrészek magyarsága szülőföldjén megmaradjon és boldoguljon” – fogalmazott. A bizottság elnöke kifejtette, aggdalommal figyeli az egyházi visszaszolgáltatások terén zajló eseményeket, majd elmondta: a városban a jól működő egyházi és elméleti felsőoktatási intézmények mellett hiányzik a magyar anyanyelvű szakképzés, mely létrehozását a jövőben támogatni kívánják.
Pánczél Károly kifejtette: a közelgő önkormányzati választások kapcsán üdvözlik a tényt, hogy a politikai pártok keresik a konszenzust: „Ezen a sajtótájékoztatón az MPP és az RMDSZ van jelen, de tudjuk azt, hogy a kezdeményezésbe a néppártot és a nemzeti tanácsokat is be kell majd vonni a következő időben. Csak az összefogás hozhat eredményt a jövőben, ez talán a mai napnak a legfontosabb üzente: a nemzeti összetartozás mellett az összefogás erősítése a közéletben és a mindennapi politizálásban”.
Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke hangsúlyozta: fontosnak tartják, hogy a NÖB tagjai megfelelő módon tájékozódjanak azokról a problémákról, amelyekkel nap mint nap szembesülünk. „A mai nap újabb lehetőség arra, hogy végigbeszéljük közös dolgainkat, visszaépítsük a működő kapcsolatokat, és az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe” – fogalmazott Székely István, hozzátéve: elsősorban nem forráshiányban szenvednek, és a magyarországi odafigyelés nem anyagi szempontok szerint kellene elsősorban megvalósuljon, hanem tudástranszferre tartanak leginkább igényt.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
Az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának emléknapjának egyik üzenete az összefogás, melyre a közéletben és a mindennapi politizálásban szükség van – fejtette ki csütörtöki marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Pánczél Károly képviselő, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának (NÖB) elnöke.
A magyarországi vendégek meghívását kezdeményező Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt elmondta: nem csak főhajtással emlékeztek a 95 évvel ezelőtti tragédiára, hanem tartalommal is töltötték fel azt. A találkozót az RMDSZ-szel közösen szervező polgári párt frontembere elmondta: a meghívottak a nap első felében a történelmi egyházak vezetőivel beszélgettek, később pedig a két érdekvédelmi szervezet politikusaival, önkormányzati képviselőivel találkoztak. „Nem titok, hogy az RMDSZ és az MPP között az elmúlt időszakban együttműködési megállapodás jött létre, ez a találkozás ennek jegyében történt” – fejtette ki Biró, hozzátéve, hogy ez nem ír felül semmilyen hárompárti marosvásárhelyi megegyezést.
Pánczél Károly, a NÖB elnöke elmondta, örömmel fogadták a meghívást, majd rögtön hozzátette, az emléknapot beárnyékolja az a tragédia, mely során egy osztálykiránduláson a Szent Anna-tóba fulladt szerdán, egy, a szavazókörzetéhez tartozó település diákja.
A képviselő hangsúlyozta: a nemzetpolitikában 2010-ől gyökeres változás állt be, az előző időszak „jégkorszakához” képest kegyelmi állapot van. „Megszülettek a szellemi-közjogi egyesítésnek azok a törvényi hátterei, mint a kettős állampolgárságról szóló törvény, a választójogi törvény, és a nemzeti összetartozás napjáról szóló határozat. Nemzetpolitikánk legfőbb törekvése, hogy az elszakított országrészek magyarsága szülőföldjén megmaradjon és boldoguljon” – fogalmazott. A bizottság elnöke kifejtette, aggdalommal figyeli az egyházi visszaszolgáltatások terén zajló eseményeket, majd elmondta: a városban a jól működő egyházi és elméleti felsőoktatási intézmények mellett hiányzik a magyar anyanyelvű szakképzés, mely létrehozását a jövőben támogatni kívánják.
Pánczél Károly kifejtette: a közelgő önkormányzati választások kapcsán üdvözlik a tényt, hogy a politikai pártok keresik a konszenzust: „Ezen a sajtótájékoztatón az MPP és az RMDSZ van jelen, de tudjuk azt, hogy a kezdeményezésbe a néppártot és a nemzeti tanácsokat is be kell majd vonni a következő időben. Csak az összefogás hozhat eredményt a jövőben, ez talán a mai napnak a legfontosabb üzente: a nemzeti összetartozás mellett az összefogás erősítése a közéletben és a mindennapi politizálásban”.
Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke hangsúlyozta: fontosnak tartják, hogy a NÖB tagjai megfelelő módon tájékozódjanak azokról a problémákról, amelyekkel nap mint nap szembesülünk. „A mai nap újabb lehetőség arra, hogy végigbeszéljük közös dolgainkat, visszaépítsük a működő kapcsolatokat, és az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe” – fogalmazott Székely István, hozzátéve: elsősorban nem forráshiányban szenvednek, és a magyarországi odafigyelés nem anyagi szempontok szerint kellene elsősorban megvalósuljon, hanem tudástranszferre tartanak leginkább igényt.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Kelemen Hunor: Románia „elengedte magát”
Az RMDSZ arra kéri amerikai partnereit: segítsenek, hogy Románia visszatérjen azokhoz a jogállami értékekhez, amelyeket önként vállalt az euroatlanti integráció előtt, és amelyek betartása most is kötelező lenne – jelentette ki Kelemen Hunor az MTI-nek szerdán Washingtonban, ahol a törvényhozás és külügyminisztérium európai ügyekben illetékes döntéshozóival és tisztségviselőivel tárgyalt.
A szövetségi elnök alakulata négytagú küldöttsége élén, a New York-i Magyar Emberi Jogok Alapítvány meghívására folytat megbeszéléseket az amerikai fővárosban a romániai magyarság elleni diszkriminatív lépésekről, köztük a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról és a református tanintézmény visszaszolgáltatásáért felfüggesztett börtönre ítélt Markó Attila és társai ügyéről.
Kelemen Hunor felidézte: a 90-es években az Egyesült Államok sokat segített azzal, hogy odahatott, parlamentáris demokráciáját Románia a demokratikus értékekhez ragaszkodva alakítsa ki, melyeknek elidegeníthetetlen részei a tulajdonjog, az emberi és a kisebbségi jogok. Így mindannak a visszaszolgáltatása is, amit a kommunisták elvettek az egyházaktól, a közösségtől, az egyénektől.
1999-ben született meg a törvény, amely a Mikó épületét is visszaadta a református egyháznak. 2006-ban viszont olyan folyamat kezdődött, amelynek a végén, nyolc év elteltével visszaállamosították a kollégiumot, Markó Attilát, Marosán Tamást és Silviu Climet pedig, akik a restitúció során csupán a törvényt alkalmazták, felfüggesztett börtönre ítélték.
„Az amerikaiaknak ezt kell elmondanunk: sérül a tulajdonjog, sérül az egyház joga, hogy a saját tulajdonával rendelkezzen és azt oktatási célokra használja, sérülnek az erdélyi magyarok kisebbségi jogai" – mondta az RMDSZ vezetője, aki szerint ez nem elszigetelt eset, rossz irányt mutat, mert Románia letér az önként vállalt útról.
A politikus hozzátette, ezt követték olyasfajta közigazgatási és más döntések, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy az euroatlanti integráció után Románia „mintha elengedte volna magát”. „Nincsenek szankciók, nem zárják ki a NATO-ból, nem zárják ki az EU-ból, és úgy gondolja, hogy akár azt is megengedheti magának, hogy a megszerzett, visszaszerzett jogokból ismét elvegyen” – vélekedett Kelemen, példaként említve a magyar himnusz éneklése és a székely zászló használata miatt kirótt büntetéseket is.
Nehezményezte, hogy a közvitára bocsátott román közbiztonsági stratégiába beleírják, hogy az erdélyi magyarok törekvései veszélyeztetik a közbiztonságot. Hozzátette: az RMDSZ attól tart, hogy a jogállamiságra hivatkozva csorbulhatnak a kisebbségi jogok, az egyház jogai és a tulajdonjog. Szerinte „ezt értik Amerikában”.
„Arra kérjük az amerikai döntéshozókat, hogy (...) kérjék számon Romániától ezeket az értékeket és tereljék vissza a helyes útra. Mert Romániában, éppenséggel a stratégiai partnerség miatt is odafigyelnek arra, hogy mit mond Amerika” – fogalmazott az MTI-nek Kelemen Hunor.
Szerinte nem szabad úgy tenni, mintha a biztonságnak nem képeznék részét az emberi jogok, a tulajdonjog, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása, mert a társadalmi stabilitásnak is ez az egyik tényezője, hogy a többség és a kisebbség között ne legyen konfliktus, ne legyen feszültség.
Közölte, az RMDSZ-küldöttség a kongresszusi képviselők részéről érezte azt a szándékot, hogy levélben, vagy másként figyelmeztessék az amerikai kormányt – „és miért ne: Romániát” –, hogy ezeket az értékeket be kell tartani. Kérte, hogy az amerikai külügyminisztérium – miként tavaly – Románia-országjelentésében idén is figyeljen oda az olyan, a magyarság által jogsértésként értelmezett problémákra, mint a Mikó-ügy, a csángók magyar nyelvű oktatása, a székely zászló, a marosvásárhelyi egyetem, mert „ez erős jelzés Románia felé”.
A kérdésre, hogy mitől lehet remélni a református kollégium és a három tisztségviselő ügyében hozott ítélet megváltoztatását, Kelemen kijelentette: azt csak egy fellebbviteli szinten lehet megfordítani, és ez a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságon folytatott per.
„A politika egyvalamit tehet, hogy nem állítja le a visszaszolgáltatást, hanem következetesen halad az úton, amelyen elindult. Ebben viszont igyekszünk mi is a magunk erejével, a parlamenten keresztül a kormányra hatni” – mondta. Hozzátette, az erdélyi magyarság azt kívánja, legyenek intézményes garanciák arra, hogy a megszerzett jogokat nem veszik vissza, és alkalmazzák a visszaszolgáltatásra vonatkozó érvényes törvényeket, erről pedig jóhiszemű, jóindulatú párbeszéd folyjon.
A székelyföldi autonómia ügyével kapcsolatban az RMDSZ elnöke kijelentette: a romániai magyaroknak fontos, hogy az amerikaiak tudják és támogassák azt, hogy a közösség törekvései legitim és jogos törekvések, és ne azt higgyék el, ezáltal bármiféle szakadár mozgalmat próbálnának elindítani. „Ezért fontos, hogy tőlünk hallják, hogy amit mi kérünk, az egy bevett európai gyakorlat, ennek egyik példája a dél-tiroli modell” – szögezte le a politikus.
Székelyhon.ro
Az RMDSZ arra kéri amerikai partnereit: segítsenek, hogy Románia visszatérjen azokhoz a jogállami értékekhez, amelyeket önként vállalt az euroatlanti integráció előtt, és amelyek betartása most is kötelező lenne – jelentette ki Kelemen Hunor az MTI-nek szerdán Washingtonban, ahol a törvényhozás és külügyminisztérium európai ügyekben illetékes döntéshozóival és tisztségviselőivel tárgyalt.
A szövetségi elnök alakulata négytagú küldöttsége élén, a New York-i Magyar Emberi Jogok Alapítvány meghívására folytat megbeszéléseket az amerikai fővárosban a romániai magyarság elleni diszkriminatív lépésekről, köztük a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról és a református tanintézmény visszaszolgáltatásáért felfüggesztett börtönre ítélt Markó Attila és társai ügyéről.
Kelemen Hunor felidézte: a 90-es években az Egyesült Államok sokat segített azzal, hogy odahatott, parlamentáris demokráciáját Románia a demokratikus értékekhez ragaszkodva alakítsa ki, melyeknek elidegeníthetetlen részei a tulajdonjog, az emberi és a kisebbségi jogok. Így mindannak a visszaszolgáltatása is, amit a kommunisták elvettek az egyházaktól, a közösségtől, az egyénektől.
1999-ben született meg a törvény, amely a Mikó épületét is visszaadta a református egyháznak. 2006-ban viszont olyan folyamat kezdődött, amelynek a végén, nyolc év elteltével visszaállamosították a kollégiumot, Markó Attilát, Marosán Tamást és Silviu Climet pedig, akik a restitúció során csupán a törvényt alkalmazták, felfüggesztett börtönre ítélték.
„Az amerikaiaknak ezt kell elmondanunk: sérül a tulajdonjog, sérül az egyház joga, hogy a saját tulajdonával rendelkezzen és azt oktatási célokra használja, sérülnek az erdélyi magyarok kisebbségi jogai" – mondta az RMDSZ vezetője, aki szerint ez nem elszigetelt eset, rossz irányt mutat, mert Románia letér az önként vállalt útról.
A politikus hozzátette, ezt követték olyasfajta közigazgatási és más döntések, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy az euroatlanti integráció után Románia „mintha elengedte volna magát”. „Nincsenek szankciók, nem zárják ki a NATO-ból, nem zárják ki az EU-ból, és úgy gondolja, hogy akár azt is megengedheti magának, hogy a megszerzett, visszaszerzett jogokból ismét elvegyen” – vélekedett Kelemen, példaként említve a magyar himnusz éneklése és a székely zászló használata miatt kirótt büntetéseket is.
Nehezményezte, hogy a közvitára bocsátott román közbiztonsági stratégiába beleírják, hogy az erdélyi magyarok törekvései veszélyeztetik a közbiztonságot. Hozzátette: az RMDSZ attól tart, hogy a jogállamiságra hivatkozva csorbulhatnak a kisebbségi jogok, az egyház jogai és a tulajdonjog. Szerinte „ezt értik Amerikában”.
„Arra kérjük az amerikai döntéshozókat, hogy (...) kérjék számon Romániától ezeket az értékeket és tereljék vissza a helyes útra. Mert Romániában, éppenséggel a stratégiai partnerség miatt is odafigyelnek arra, hogy mit mond Amerika” – fogalmazott az MTI-nek Kelemen Hunor.
Szerinte nem szabad úgy tenni, mintha a biztonságnak nem képeznék részét az emberi jogok, a tulajdonjog, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása, mert a társadalmi stabilitásnak is ez az egyik tényezője, hogy a többség és a kisebbség között ne legyen konfliktus, ne legyen feszültség.
Közölte, az RMDSZ-küldöttség a kongresszusi képviselők részéről érezte azt a szándékot, hogy levélben, vagy másként figyelmeztessék az amerikai kormányt – „és miért ne: Romániát” –, hogy ezeket az értékeket be kell tartani. Kérte, hogy az amerikai külügyminisztérium – miként tavaly – Románia-országjelentésében idén is figyeljen oda az olyan, a magyarság által jogsértésként értelmezett problémákra, mint a Mikó-ügy, a csángók magyar nyelvű oktatása, a székely zászló, a marosvásárhelyi egyetem, mert „ez erős jelzés Románia felé”.
A kérdésre, hogy mitől lehet remélni a református kollégium és a három tisztségviselő ügyében hozott ítélet megváltoztatását, Kelemen kijelentette: azt csak egy fellebbviteli szinten lehet megfordítani, és ez a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságon folytatott per.
„A politika egyvalamit tehet, hogy nem állítja le a visszaszolgáltatást, hanem következetesen halad az úton, amelyen elindult. Ebben viszont igyekszünk mi is a magunk erejével, a parlamenten keresztül a kormányra hatni” – mondta. Hozzátette, az erdélyi magyarság azt kívánja, legyenek intézményes garanciák arra, hogy a megszerzett jogokat nem veszik vissza, és alkalmazzák a visszaszolgáltatásra vonatkozó érvényes törvényeket, erről pedig jóhiszemű, jóindulatú párbeszéd folyjon.
A székelyföldi autonómia ügyével kapcsolatban az RMDSZ elnöke kijelentette: a romániai magyaroknak fontos, hogy az amerikaiak tudják és támogassák azt, hogy a közösség törekvései legitim és jogos törekvések, és ne azt higgyék el, ezáltal bármiféle szakadár mozgalmat próbálnának elindítani. „Ezért fontos, hogy tőlünk hallják, hogy amit mi kérünk, az egy bevett európai gyakorlat, ennek egyik példája a dél-tiroli modell” – szögezte le a politikus.
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Nem hosszabbították meg Mezei János házi őrizetét
Házi őrizetről igazságügyi felügyeletre enyhítette a Mezei János elleni intézkedést a Hargita Megyei Törvényszék. Az igazságügyi felügyelet hatvan napra szól. Ha a fellebbezés után nem változik az ítélet, Mezei visszatérhet a városházára.
Elutasította a Hargita Megyei Törvényszék a korrupcióellenes ügyészség kérését, és nem hosszabbította meg Mezei János házi őrizetét. Így Gyergyószentmiklós polgármestere elhagyhatja lakhelyét, az országhatárt azonban nem lépheti át. A csütörtökön délelőtt kihirdetett döntés nem jogerős, a fellebbezés meg is történt a Marosvásárhelyi Táblabíróságon – olvasható a törvényszék közleményében. Az említett közlemény nem tér ki arra, hogy Mezei János folytathatja-e vagy sem a felügyelet idején polgármesteri tevékenységét.
Nagy István, a városháza jegyzője előbb kérdésünkre válaszolva úgy értékelte, Mezei a hatvan nap alatt továbbra sem gyakorolhatja tisztségét. Később azonban, az ítélet részletes tanulmányozása után úgy fogalmazott, ha a Marosvásárhelyi Táblabíróság helyben hagyja az ítéletet, Mezei János visszatérhet hivatalába.
Ezt erősítette meg Vasile Ghere, a polgármester ügyvédje is, aki leszögezte, amennyiben Marosvásárhelyen nem változik meg az ítélet, Mezei János ismét munkába állhat Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatalában. Ugyanakkor Mezeinek be kell tartania több tiltó és kötelező rendelkezést is. Meg kell jelennie az igazságszolgáltatási szervek előtt, ahányszor azok hívják. Amennyiben elköltözne jelenlegi lakhelyéről, arról értesítenie kell a helyi hatóságokat.
A felügyelet betartatása a gyergyószentmiklósi rendőrség feladata, amely előre meghatároz majd olyan időpontokat, amikor Mezeinek jelentkeznie kell náluk. Nem léphet kapcsolatba és nem kommunikálhat semmilyen formában az őt feljelentő Virág Zsolttal, illetve Portik Csaba vállalkozóval (aki a vizsgálat tárgyát képező 400 négyzetméteres telket megvásárolta). Virág Csabával sem léphet kapcsolatba (itt valószínűleg tévedés lehet a törvényszék közleményében, és tulajdonképpen Virág Józsefről lehet szó, aki Virág Zsolt testvére – szerk. megj.) Tilos elhagynia Románia területét, kivéve, ha erre engedélyt kap a Hargita Megyei Törvényszéktől.
A közlemény leszögezi, amennyiben Mezei megszegi az említett tiltásokat, ismét előzetes letartóztatásba helyezhetik.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
Házi őrizetről igazságügyi felügyeletre enyhítette a Mezei János elleni intézkedést a Hargita Megyei Törvényszék. Az igazságügyi felügyelet hatvan napra szól. Ha a fellebbezés után nem változik az ítélet, Mezei visszatérhet a városházára.
Elutasította a Hargita Megyei Törvényszék a korrupcióellenes ügyészség kérését, és nem hosszabbította meg Mezei János házi őrizetét. Így Gyergyószentmiklós polgármestere elhagyhatja lakhelyét, az országhatárt azonban nem lépheti át. A csütörtökön délelőtt kihirdetett döntés nem jogerős, a fellebbezés meg is történt a Marosvásárhelyi Táblabíróságon – olvasható a törvényszék közleményében. Az említett közlemény nem tér ki arra, hogy Mezei János folytathatja-e vagy sem a felügyelet idején polgármesteri tevékenységét.
Nagy István, a városháza jegyzője előbb kérdésünkre válaszolva úgy értékelte, Mezei a hatvan nap alatt továbbra sem gyakorolhatja tisztségét. Később azonban, az ítélet részletes tanulmányozása után úgy fogalmazott, ha a Marosvásárhelyi Táblabíróság helyben hagyja az ítéletet, Mezei János visszatérhet hivatalába.
Ezt erősítette meg Vasile Ghere, a polgármester ügyvédje is, aki leszögezte, amennyiben Marosvásárhelyen nem változik meg az ítélet, Mezei János ismét munkába állhat Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatalában. Ugyanakkor Mezeinek be kell tartania több tiltó és kötelező rendelkezést is. Meg kell jelennie az igazságszolgáltatási szervek előtt, ahányszor azok hívják. Amennyiben elköltözne jelenlegi lakhelyéről, arról értesítenie kell a helyi hatóságokat.
A felügyelet betartatása a gyergyószentmiklósi rendőrség feladata, amely előre meghatároz majd olyan időpontokat, amikor Mezeinek jelentkeznie kell náluk. Nem léphet kapcsolatba és nem kommunikálhat semmilyen formában az őt feljelentő Virág Zsolttal, illetve Portik Csaba vállalkozóval (aki a vizsgálat tárgyát képező 400 négyzetméteres telket megvásárolta). Virág Csabával sem léphet kapcsolatba (itt valószínűleg tévedés lehet a törvényszék közleményében, és tulajdonképpen Virág Józsefről lehet szó, aki Virág Zsolt testvére – szerk. megj.) Tilos elhagynia Románia területét, kivéve, ha erre engedélyt kap a Hargita Megyei Törvényszéktől.
A közlemény leszögezi, amennyiben Mezei megszegi az említett tiltásokat, ismét előzetes letartóztatásba helyezhetik.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Vásárhelyen tájékozódik a nemzeti összetartozás bizottsága
A nemzeti összetartozás napján tájékozódó látogatásra érkezett Marosvásárhelyre a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottsága. Egy csütörtök kora délutáni sajtótájékoztatón Pánczél Károly, a bizottság fideszes elnöke elmondta, délelőtt helyi egyházi vezetőkkel tárgyaltak, és délután a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar vezetőivel tanácskoznak, este pedig részt vesznek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett gálaműsoron. –
Pánczél Károly az egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetés pozitív hozadékának tekintette, hogy a kolozsvári minta alapján Marosvásárhelyen is felmerült egy református szakképző intézmény létrehozása. A magyar közmédiának nyilatkozva megjegyezte: beszélgetőpartnereik úgy látták, elsősorban mezőgazdasági, farmergazdálkodási, illetve kertészeti, virágtermesztői képzésre lenne szükség. A politikus kijelentette, aggodalommal figyelik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a megtorpanását. Veszélyesnek tartotta a restitúcióval kapcsolatos ügyészségi vizsgálatokat, bírósági ügyeket. Hozzátette, a román hatóságok eddig csak egy-két ügy törvényességét vizsgálták, ám ha ezekben a restitúció ellen szóló bírósági döntések születnek, az az egész rendszerre kihathat. Pánczél Károly szerint a magyar diplomáciára is feladatok hárulnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult áldatlan állapodtok megoldása terén. Arra utalt, hogy az egykor magyar egyetemként létrehozott tanintézetben a kommunista párt szóbeli utasítására létrehozott román tagozat és az egyetem román vezetése nem alkalmazza az oktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait, és hátrányos helyzetbe szorítja a magyar tagozatot. A bizottsági elnök elmondta, az MPP és az RMDSZ meghívására jöttek, de a bizottság tagjai az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) rendezvényein is részt vettek. „Mindenki fontos számunkra. Szükség van a konszenzuskeresésre Erdélyben és a Partiumban is” - jelentette ki Pánczél Károly.
maszol.ro
A nemzeti összetartozás napján tájékozódó látogatásra érkezett Marosvásárhelyre a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottsága. Egy csütörtök kora délutáni sajtótájékoztatón Pánczél Károly, a bizottság fideszes elnöke elmondta, délelőtt helyi egyházi vezetőkkel tárgyaltak, és délután a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar vezetőivel tanácskoznak, este pedig részt vesznek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett gálaműsoron. –
Pánczél Károly az egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetés pozitív hozadékának tekintette, hogy a kolozsvári minta alapján Marosvásárhelyen is felmerült egy református szakképző intézmény létrehozása. A magyar közmédiának nyilatkozva megjegyezte: beszélgetőpartnereik úgy látták, elsősorban mezőgazdasági, farmergazdálkodási, illetve kertészeti, virágtermesztői képzésre lenne szükség. A politikus kijelentette, aggodalommal figyelik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a megtorpanását. Veszélyesnek tartotta a restitúcióval kapcsolatos ügyészségi vizsgálatokat, bírósági ügyeket. Hozzátette, a román hatóságok eddig csak egy-két ügy törvényességét vizsgálták, ám ha ezekben a restitúció ellen szóló bírósági döntések születnek, az az egész rendszerre kihathat. Pánczél Károly szerint a magyar diplomáciára is feladatok hárulnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult áldatlan állapodtok megoldása terén. Arra utalt, hogy az egykor magyar egyetemként létrehozott tanintézetben a kommunista párt szóbeli utasítására létrehozott román tagozat és az egyetem román vezetése nem alkalmazza az oktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait, és hátrányos helyzetbe szorítja a magyar tagozatot. A bizottsági elnök elmondta, az MPP és az RMDSZ meghívására jöttek, de a bizottság tagjai az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) rendezvényein is részt vettek. „Mindenki fontos számunkra. Szükség van a konszenzuskeresésre Erdélyben és a Partiumban is” - jelentette ki Pánczél Károly.
maszol.ro
2015. június 4.
Trianon: a nemzeti összetartozás napja
Kereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.
Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.
Érdemes lett volna ellenállni?
A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
Ki adja nevét
A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.
A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.
Az Egyesült Államok nem írta alá
Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült.
Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.
Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében.
Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.
A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.
Az ég is gyászolt…
Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.
A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra.
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak.
Válás – ezer év után
A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta.
A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.
Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen.
A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.
1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. -
múlt-kor/B.T.
maszol.ro
Kereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.
Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.
Érdemes lett volna ellenállni?
A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
Ki adja nevét
A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.
A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.
Az Egyesült Államok nem írta alá
Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült.
Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.
Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében.
Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.
A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.
Az ég is gyászolt…
Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.
A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra.
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak.
Válás – ezer év után
A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta.
A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.
Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen.
A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.
1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. -
múlt-kor/B.T.
maszol.ro
2015. június 4.
Kiss Sándorra, a bihari "keresztapára" is sort kerített a DNA
A romániai Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék mellett működő Ügyészség Korrupcióellenes Igazgatósága, az ún. DNA honlapján megjelent ma a Kiss Sándor Bihar megyei tanácsi alelnök őrizetbe vételéről szóló közlemény, amely semmi újdonságot nem tartalmaz ahhoz a tényálladékhoz képest, amely a nyomozás kezdetekor hónapokkal korábban napvilágot látott.
Az egyetlen újdonság, hogy a gyanúsítottak köréből kiemelték és 24 órára őrizetbe vették nevezett Kiss Sándort és feltételezett bűntársát, Beniamin Rus építőipari nagyvállalkozót. Több mint négymillió euró jogosulatlan jövedelem zsebre vágása és a megyei tanácsnak okozott több mint hatmillió eurós kár ügyében folyik a nyomozáskettejük mellett Bojtor Vilmos László, Miklóssy Ferenc, Miklóssy Ferenc László, Gheorghe Ioan Roatiş ellen, mert a társaság egyik főkolomposa, Mudura Sándor időközben elhunyt. Nevezettek nemzetközi hálózatot hoztak létre és működtetek a közpénzek lenyúlása érdekében, az ügyészségi közleményben romániai, magyarországi, angliai és amerikai székhelyű cégek nevei szerepelnek.
A nyomozás más, meg nem nevezett személyek ellen is zajlik, mégpedig magyarországi, németországi és hollandiai bűnüldöző szervek közreműködésével. A háttérben nagyrészt ingatlanspekulációk állnak, amelyek nyomán csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással gyanúsítják Kisséket.
A bihari RMDSZ-es sajtó „szemérmesen” elhallgatta a híradásaiban, hogy Kiss személyében nem csupán a Megyei Tanács egyik alelnökét vettét őrizetbe, hanem a szövetség megyei elnökét, aki immár másfél évtizede áll a rendíthetetlenül a szervezet élén úgy, hogy minden választott és kinevezett magyar tisztségviselő vagy rokona, vagy beosztottja, vagy lekötelezettje valamilyen formában.
A két bihari RMDSZ-es parlamenti képviselő és egy szenátor is ebből a körből került ki, utóbbi, Biró Rozália egyenesen a több vállalkozást alapított Kiss volt könyvelője, ugyanakkor Marosvásárhelyről származó feleségének a rokona. A Székelyföldről Nagyváradra került Biró család szintén az ingatlanbizniszben érdekelt, de a vendéglátóiparban is, a szenátorasszonyt korábban a város alpolgármesteri székébe is belobbizta a bihari magyar „keresztapaként” emlegetett Kiss Sándor, aki tévészerelőből lett nagyvállalkozó, majd politikus 1989 után, amikor is a városi legenda szerint háttérbe vonult szekus tisztek strómanjaként kezdett el „szabadon” vállalkozni. A titokzatos multimilliomos, Tészári Zoltán kommunikációs- és médiabirodalma is abból a kábeltévéből nőtte ki magát mára, amit Kiss és társai adtak el (vagy át) neki a kilencvenes évek közepén.
A román sajtó által is csak „örökös elnök úrnak” becézett Kiss előállítása hírére az RMDSZ Bihar megyei szervezete egy mindenki által várt közleményt adott ki, amelyben „természetesen” egy konspirációs elméletről van szó. A magyar érdekek harcos védelmezőjének beállított politikus úgymond áldozat, akit megillet az ártatlanság vélelme. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei szervezete szolidáris Kiss Sándorral. Bízunk ártatlanságában és abban, hogy az ügy mielőbb tisztázódik.”
A közösségi hálókon ez ügyben megszólaló polgárok viszont abban bíznak, hogy a korrupció elleni küzdelem nem merül ki abban, hogy egyeseket csak beidéznek, előállítanak vagy őrizetbe vesznek hosszabb-rövidebb ideig, majd pedig börtönbüntetés és vagyonelkobzás nélkül megússzák az egészet.
Frissítés:
Tegnap este hosszas latolgatás után úgy döntött a Bihar Megyei Törvényszék, hogy nem hagyja jóvá az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) előzetes letartóztatásra vonatkozó javaslatát, és nem küldi fogdába Kiss Sándort és Beniamin Rust, akik időközben haza is mentek, mivel a 24 órás őrizetük délután lejárt. A törvényszék ugyanakkor hatvan napra bírói felügyelet alá helyezte mindkettőjüket, ami számos korlátozással jár, egyebek mellett közfeladatot sem láthatnak el és az országot sem hagyhatják el. A megyei RMDSZ-elnök számára ez azt jelenti, hogy a Bihar Megyei Tanács alelnöki tisztségéből fel van függesztve.
itthon.ma//erdelyorszag,
A romániai Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék mellett működő Ügyészség Korrupcióellenes Igazgatósága, az ún. DNA honlapján megjelent ma a Kiss Sándor Bihar megyei tanácsi alelnök őrizetbe vételéről szóló közlemény, amely semmi újdonságot nem tartalmaz ahhoz a tényálladékhoz képest, amely a nyomozás kezdetekor hónapokkal korábban napvilágot látott.
Az egyetlen újdonság, hogy a gyanúsítottak köréből kiemelték és 24 órára őrizetbe vették nevezett Kiss Sándort és feltételezett bűntársát, Beniamin Rus építőipari nagyvállalkozót. Több mint négymillió euró jogosulatlan jövedelem zsebre vágása és a megyei tanácsnak okozott több mint hatmillió eurós kár ügyében folyik a nyomozáskettejük mellett Bojtor Vilmos László, Miklóssy Ferenc, Miklóssy Ferenc László, Gheorghe Ioan Roatiş ellen, mert a társaság egyik főkolomposa, Mudura Sándor időközben elhunyt. Nevezettek nemzetközi hálózatot hoztak létre és működtetek a közpénzek lenyúlása érdekében, az ügyészségi közleményben romániai, magyarországi, angliai és amerikai székhelyű cégek nevei szerepelnek.
A nyomozás más, meg nem nevezett személyek ellen is zajlik, mégpedig magyarországi, németországi és hollandiai bűnüldöző szervek közreműködésével. A háttérben nagyrészt ingatlanspekulációk állnak, amelyek nyomán csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással gyanúsítják Kisséket.
A bihari RMDSZ-es sajtó „szemérmesen” elhallgatta a híradásaiban, hogy Kiss személyében nem csupán a Megyei Tanács egyik alelnökét vettét őrizetbe, hanem a szövetség megyei elnökét, aki immár másfél évtizede áll a rendíthetetlenül a szervezet élén úgy, hogy minden választott és kinevezett magyar tisztségviselő vagy rokona, vagy beosztottja, vagy lekötelezettje valamilyen formában.
A két bihari RMDSZ-es parlamenti képviselő és egy szenátor is ebből a körből került ki, utóbbi, Biró Rozália egyenesen a több vállalkozást alapított Kiss volt könyvelője, ugyanakkor Marosvásárhelyről származó feleségének a rokona. A Székelyföldről Nagyváradra került Biró család szintén az ingatlanbizniszben érdekelt, de a vendéglátóiparban is, a szenátorasszonyt korábban a város alpolgármesteri székébe is belobbizta a bihari magyar „keresztapaként” emlegetett Kiss Sándor, aki tévészerelőből lett nagyvállalkozó, majd politikus 1989 után, amikor is a városi legenda szerint háttérbe vonult szekus tisztek strómanjaként kezdett el „szabadon” vállalkozni. A titokzatos multimilliomos, Tészári Zoltán kommunikációs- és médiabirodalma is abból a kábeltévéből nőtte ki magát mára, amit Kiss és társai adtak el (vagy át) neki a kilencvenes évek közepén.
A román sajtó által is csak „örökös elnök úrnak” becézett Kiss előállítása hírére az RMDSZ Bihar megyei szervezete egy mindenki által várt közleményt adott ki, amelyben „természetesen” egy konspirációs elméletről van szó. A magyar érdekek harcos védelmezőjének beállított politikus úgymond áldozat, akit megillet az ártatlanság vélelme. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei szervezete szolidáris Kiss Sándorral. Bízunk ártatlanságában és abban, hogy az ügy mielőbb tisztázódik.”
A közösségi hálókon ez ügyben megszólaló polgárok viszont abban bíznak, hogy a korrupció elleni küzdelem nem merül ki abban, hogy egyeseket csak beidéznek, előállítanak vagy őrizetbe vesznek hosszabb-rövidebb ideig, majd pedig börtönbüntetés és vagyonelkobzás nélkül megússzák az egészet.
Frissítés:
Tegnap este hosszas latolgatás után úgy döntött a Bihar Megyei Törvényszék, hogy nem hagyja jóvá az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) előzetes letartóztatásra vonatkozó javaslatát, és nem küldi fogdába Kiss Sándort és Beniamin Rust, akik időközben haza is mentek, mivel a 24 órás őrizetük délután lejárt. A törvényszék ugyanakkor hatvan napra bírói felügyelet alá helyezte mindkettőjüket, ami számos korlátozással jár, egyebek mellett közfeladatot sem láthatnak el és az országot sem hagyhatják el. A megyei RMDSZ-elnök számára ez azt jelenti, hogy a Bihar Megyei Tanács alelnöki tisztségéből fel van függesztve.
itthon.ma//erdelyorszag,
2015. június 5.
Százezer aláírás ereje
A politikum csődjét jelzi, hogy állampolgári kezdeményezés szükségeltetik Székelyföld autonómiastatútumának a bukaresti parlament elé terjesztéséhez. A választott képviselők, szenátorok, a különböző kisebb-nagyobb pártok taktikai megfontolásból vagy erejük híján nem vállalták e lépést, így maradt az egyetlen út: százezer aláírással hitelesíteni az igény jogosságát.
Sokadik nekigyürkőzés ez immár, eddig minden kísérlet megfeneklett, mert csupán kampányjelszavak szintjén volt fontos azok számára, akik a rájuk szavazók érdekeinek képviseletét vállalták. Nem tetszett a kidolgozott jogszabálytervezet, kifogásolták a kezdeményezőket, politikai vetélytársat láttak bennük, tartottak megerősödésüktől. Politikusi berkekben évekig folyt a vita arról, miért nem elfogadható a Csapó-féle autonómiastatútum, míg a kényszer szült egy RMDSZ-es változatot is, amelyet azóta sem sikerült véglegesíteni, és az is csak ősszel dől el, hogy a szövetség egyáltalán időszerűnek találja-e még saját tervezetének vállalását. A politikai játékok áldozatává vált Székelyföld autonómiájának ügye: kinyilatkoztatások szintjén mindenik párt nagyon akarja, tenni azonban vagy nem hajlandó vagy nem tud.
Tizenkét esztendővel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Székely Nemzeti Tanács emelte ki a süllyesztőből az erdélyi autonómiák ügyét. Onnan, ahová az akkor még egyetlen politikai képviselet, az RMDSZ igyekezett eltemetni. Tizenkét év alatt ismét téma lett, ám gyakorlati előrelépés nem történt, két próbálkozást a parlament vita nélkül söpört félre. Márpedig csak akkor lehet térségünknek területi, az Erdély más részein élő magyaroknak kulturális autonómiájuk, ha arra rábólint a román törvényhozás. És ehhez tapodtat sem kerültünk közelebb.
Lejáratták magukat a román pártok, politikusok, és nem sokkal hitelesebbek a magyarok sem. A közérdek képviselete alig-alig tetten érhető ténykedésükben, a vetélytársak bekebelezése, félresöprése fontosabb a nemzeti célok diktálta összefogás imperatívuszánál.
Bebizonyosodott: képtelenek túllépni személyes és pártérdekeken, így valóban más útra volt szükség: a civil társadalomnak, a polgároknak kell egyértelműsíteniük elvárásukat. Szász-százötvenezer aláírás nemcsak a román hatalom felé lehet jelzés, de a magyar vezetők irányába is. Ha a józan ész parancsát nem értik, választóik igénye talán eljut hozzájuk, és végre azt teszik, ami a feladatuk, amit vállaltak. És akkor talán végre kimozdulhat a holtpontról az autonómiák ügye is.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A politikum csődjét jelzi, hogy állampolgári kezdeményezés szükségeltetik Székelyföld autonómiastatútumának a bukaresti parlament elé terjesztéséhez. A választott képviselők, szenátorok, a különböző kisebb-nagyobb pártok taktikai megfontolásból vagy erejük híján nem vállalták e lépést, így maradt az egyetlen út: százezer aláírással hitelesíteni az igény jogosságát.
Sokadik nekigyürkőzés ez immár, eddig minden kísérlet megfeneklett, mert csupán kampányjelszavak szintjén volt fontos azok számára, akik a rájuk szavazók érdekeinek képviseletét vállalták. Nem tetszett a kidolgozott jogszabálytervezet, kifogásolták a kezdeményezőket, politikai vetélytársat láttak bennük, tartottak megerősödésüktől. Politikusi berkekben évekig folyt a vita arról, miért nem elfogadható a Csapó-féle autonómiastatútum, míg a kényszer szült egy RMDSZ-es változatot is, amelyet azóta sem sikerült véglegesíteni, és az is csak ősszel dől el, hogy a szövetség egyáltalán időszerűnek találja-e még saját tervezetének vállalását. A politikai játékok áldozatává vált Székelyföld autonómiájának ügye: kinyilatkoztatások szintjén mindenik párt nagyon akarja, tenni azonban vagy nem hajlandó vagy nem tud.
Tizenkét esztendővel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Székely Nemzeti Tanács emelte ki a süllyesztőből az erdélyi autonómiák ügyét. Onnan, ahová az akkor még egyetlen politikai képviselet, az RMDSZ igyekezett eltemetni. Tizenkét év alatt ismét téma lett, ám gyakorlati előrelépés nem történt, két próbálkozást a parlament vita nélkül söpört félre. Márpedig csak akkor lehet térségünknek területi, az Erdély más részein élő magyaroknak kulturális autonómiájuk, ha arra rábólint a román törvényhozás. És ehhez tapodtat sem kerültünk közelebb.
Lejáratták magukat a román pártok, politikusok, és nem sokkal hitelesebbek a magyarok sem. A közérdek képviselete alig-alig tetten érhető ténykedésükben, a vetélytársak bekebelezése, félresöprése fontosabb a nemzeti célok diktálta összefogás imperatívuszánál.
Bebizonyosodott: képtelenek túllépni személyes és pártérdekeken, így valóban más útra volt szükség: a civil társadalomnak, a polgároknak kell egyértelműsíteniük elvárásukat. Szász-százötvenezer aláírás nemcsak a román hatalom felé lehet jelzés, de a magyar vezetők irányába is. Ha a józan ész parancsát nem értik, választóik igénye talán eljut hozzájuk, és végre azt teszik, ami a feladatuk, amit vállaltak. És akkor talán végre kimozdulhat a holtpontról az autonómiák ügye is.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 5.
Sylvester Lajos-emléknap
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 5.
A kommandói ősrengetegben (Búcsú Magyari Lajostól)
Szerda éjszaka álmomban megjelent Magyari Lajos. Kommandói háza előtt állott a reggeli verőfényben, indulunk gombászni? – kérdezte, és hamarosan ott kóboroltunk a kommandói ősrengetegben, mint az elmúlt évtizedekben annyiszor.
Noha mindketten szerettük a gombát különféle módokon elkészítve, ezekben a végeérhetetlen csatangolásokban mégsem csak a gomba volt a lényeges. A gomba, azt hiszem, csak ürügy volt, inkább a szabadság mámorító érzése nyűgözött le. Néhány órára, volt, amikor egy fél napra az isten háta mögötti erdőségben úgy érezhettük, kiszakadunk a világból és átlépünk egy másikba. Ez persze illúzió volt, de olyan, amiért mindég érdemes volt újra meg újra elindulni. Álmomban többet nem beszélt, konokul, leszegett fejjel, a földet, a bokrok alját figyelve – tűnnek-e fel a sárga rókagombák, a fehér keserűgombák, a medvegombák barna kalapjai, a méltóságteljes drapp őzlábak – ment elöl, én utána. Álmomban tudtam, hogy már nem él, meg akartam kérdezni tőle, hova került, hol van most, van-e túlvilág, ha igen, milyen, de nem mertem megszólalni, s egy vágottasban hirtelen tűnt el, egy rókagombacsoport sárgállott nem messze, ezeket már nem szedhette össze, valakik, az égi hatalmak siettek, nem adták meg az utolsó utáni lehetőséget. Felriadtam és rám dőltek az évek, amelyek labirintusában együtt is, külön is annyit kerengtünk. Volt idő, amikor együtt. Azokban az években, 1968-tól, a Megyei Tükör megalakulásától a hetvenes évek elejéig mintha nem is aludtunk volna. Csapatoslag kószáltunk, Czegő Zoltán hasonlatát idelopva, mint a vadkutyák. Akkor el sem tudtuk képzelni, milyen lehet az út az alkonyatban, hittük, halhatatlanok vagyunk, nekünk minden sikerülhet. Ezek voltak a Tükör hősi évei, de hamar vége lett ennek is, a reklámmegyében, ahol éltünk, nagyon hamar kialakultak a fölé- és alárendeltségi viszonyok. A lapot szétverték, más szóval „átalakították”, erről Gálfalvi Györgynek egy interjúban arra a kérdésre, hogy „tettél-e olyasmit életedben, amit utólag megbántál?”, azt válaszolta: „Igen. Hagytam én is, mint a többiek, hogy felbomoljon a szerkesztőség.” Kérdés, tehetett volna-e valamit? Ennek a megválaszolása túlnő ezen a fehérzsebkendő-lobogtatáson, ismételten az égi hatalmak szeszélyeiig jutunk: ha még adnak Neki néhány napot, megérhette volna összegyűjtött verseinek megjelenését, az Út az alkonyatban után 21 évig nem jelent meg új verseskönyve. Hogy miért nem, az szintén a megválaszolandó nagy kérdések közé tartozik, amelyek kikerülhetetlenek. A versírás létformája volt, noha a fordulat után évekre átment a politikába, és utána egyre jobban visszahúzódott, köré zárult a magány, elindult az úton az alkonyatban. Egyik versében, búcsúzzunk ezzel Tőle (mindezt hamarosan bővebben is megírom, nem térve ki a Magyari Lajos költői, közírói és politikusi pályájának hajtűkanyarjaiban gomolygó kérdések elől), igen, esik a Kárpátokban: „Esik Kommandón. / Övig lucsokban, ködben a táj. / Azt hozza, amit vinni kéne, / ami fojtogat, ami fáj.” – kezdi és így fejezi be: „Pedig már egyszer / egy igazi zápor kéne. / lelket is átmosó zivatar. / Jőnie kéne, jönni fog? / Nem jön. Nem. Már nem akar.”
Ha van túlvilág, s most halhatatlan lelke fényként lebeg körülöttünk, felteheti a kérdést: Miért éppen ezzel a versével búcsúzom Tőle? Talán, mert hiszem, egyszer eljő az a zivatar. De azt is mondhatnám, életünkben mindég is szerepet játszottak a véletlenek, amelyek lehet, nem is véletlenek voltak. Nyugodj békében, Lajos, most már verseidben élsz tovább, ha akarod, ha nem, ha van másvilág, ha nincs. És barátaid, ellenségeid emlékezetében. De ők is mulandók, verseid java viszont megmarad. Ebbe már nem.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szerda éjszaka álmomban megjelent Magyari Lajos. Kommandói háza előtt állott a reggeli verőfényben, indulunk gombászni? – kérdezte, és hamarosan ott kóboroltunk a kommandói ősrengetegben, mint az elmúlt évtizedekben annyiszor.
Noha mindketten szerettük a gombát különféle módokon elkészítve, ezekben a végeérhetetlen csatangolásokban mégsem csak a gomba volt a lényeges. A gomba, azt hiszem, csak ürügy volt, inkább a szabadság mámorító érzése nyűgözött le. Néhány órára, volt, amikor egy fél napra az isten háta mögötti erdőségben úgy érezhettük, kiszakadunk a világból és átlépünk egy másikba. Ez persze illúzió volt, de olyan, amiért mindég érdemes volt újra meg újra elindulni. Álmomban többet nem beszélt, konokul, leszegett fejjel, a földet, a bokrok alját figyelve – tűnnek-e fel a sárga rókagombák, a fehér keserűgombák, a medvegombák barna kalapjai, a méltóságteljes drapp őzlábak – ment elöl, én utána. Álmomban tudtam, hogy már nem él, meg akartam kérdezni tőle, hova került, hol van most, van-e túlvilág, ha igen, milyen, de nem mertem megszólalni, s egy vágottasban hirtelen tűnt el, egy rókagombacsoport sárgállott nem messze, ezeket már nem szedhette össze, valakik, az égi hatalmak siettek, nem adták meg az utolsó utáni lehetőséget. Felriadtam és rám dőltek az évek, amelyek labirintusában együtt is, külön is annyit kerengtünk. Volt idő, amikor együtt. Azokban az években, 1968-tól, a Megyei Tükör megalakulásától a hetvenes évek elejéig mintha nem is aludtunk volna. Csapatoslag kószáltunk, Czegő Zoltán hasonlatát idelopva, mint a vadkutyák. Akkor el sem tudtuk képzelni, milyen lehet az út az alkonyatban, hittük, halhatatlanok vagyunk, nekünk minden sikerülhet. Ezek voltak a Tükör hősi évei, de hamar vége lett ennek is, a reklámmegyében, ahol éltünk, nagyon hamar kialakultak a fölé- és alárendeltségi viszonyok. A lapot szétverték, más szóval „átalakították”, erről Gálfalvi Györgynek egy interjúban arra a kérdésre, hogy „tettél-e olyasmit életedben, amit utólag megbántál?”, azt válaszolta: „Igen. Hagytam én is, mint a többiek, hogy felbomoljon a szerkesztőség.” Kérdés, tehetett volna-e valamit? Ennek a megválaszolása túlnő ezen a fehérzsebkendő-lobogtatáson, ismételten az égi hatalmak szeszélyeiig jutunk: ha még adnak Neki néhány napot, megérhette volna összegyűjtött verseinek megjelenését, az Út az alkonyatban után 21 évig nem jelent meg új verseskönyve. Hogy miért nem, az szintén a megválaszolandó nagy kérdések közé tartozik, amelyek kikerülhetetlenek. A versírás létformája volt, noha a fordulat után évekre átment a politikába, és utána egyre jobban visszahúzódott, köré zárult a magány, elindult az úton az alkonyatban. Egyik versében, búcsúzzunk ezzel Tőle (mindezt hamarosan bővebben is megírom, nem térve ki a Magyari Lajos költői, közírói és politikusi pályájának hajtűkanyarjaiban gomolygó kérdések elől), igen, esik a Kárpátokban: „Esik Kommandón. / Övig lucsokban, ködben a táj. / Azt hozza, amit vinni kéne, / ami fojtogat, ami fáj.” – kezdi és így fejezi be: „Pedig már egyszer / egy igazi zápor kéne. / lelket is átmosó zivatar. / Jőnie kéne, jönni fog? / Nem jön. Nem. Már nem akar.”
Ha van túlvilág, s most halhatatlan lelke fényként lebeg körülöttünk, felteheti a kérdést: Miért éppen ezzel a versével búcsúzom Tőle? Talán, mert hiszem, egyszer eljő az a zivatar. De azt is mondhatnám, életünkben mindég is szerepet játszottak a véletlenek, amelyek lehet, nem is véletlenek voltak. Nyugodj békében, Lajos, most már verseidben élsz tovább, ha akarod, ha nem, ha van másvilág, ha nincs. És barátaid, ellenségeid emlékezetében. De ők is mulandók, verseid java viszont megmarad. Ebbe már nem.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 5.
Megemlékezés a Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének a nemzeti összetartozás napja alkalmából a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarára tervezett megemlékezését tegnap a rossz idő miatt a templomban tartották meg.
Az emlékünnepségen részt vettek a történelmi egyházak képviselői, beszédet mondott dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke. Műsorvezető Nagy István színművész volt. Fellépett Kilyén Ilka színművész, Samu Ilona és Samu Janka Tímea, Nagy Árkosi Árpád és a Szent Cecília együttes. Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános saját versét olvasta fel.
A rendezvényre Kecskés Csaba unitárius esperes adta áldását.
A megemlékezés a magyar és székely himnusszal ért véget.
A nemzeti összetartozás napja a 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-re eső nemzeti emléknap Magyarországon, amelyet 2010. május 31-én iktatott törvénybe az Országgyűlés. Az erről szóló Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Sólyom László akkori köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, amely a 90. évfordulón, 2010. június 4-én hatályba is lépett.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének a nemzeti összetartozás napja alkalmából a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarára tervezett megemlékezését tegnap a rossz idő miatt a templomban tartották meg.
Az emlékünnepségen részt vettek a történelmi egyházak képviselői, beszédet mondott dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke. Műsorvezető Nagy István színművész volt. Fellépett Kilyén Ilka színművész, Samu Ilona és Samu Janka Tímea, Nagy Árkosi Árpád és a Szent Cecília együttes. Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános saját versét olvasta fel.
A rendezvényre Kecskés Csaba unitárius esperes adta áldását.
A megemlékezés a magyar és székely himnusszal ért véget.
A nemzeti összetartozás napja a 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-re eső nemzeti emléknap Magyarországon, amelyet 2010. május 31-én iktatott törvénybe az Országgyűlés. Az erről szóló Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Sólyom László akkori köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, amely a 90. évfordulón, 2010. június 4-én hatályba is lépett.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 5.
Törvényjavaslat a magyar nyelv napjának megünneplésére
Elfogadásra javasolja a szenátus kulturális bizottsága azt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által kezdeményezett törvénytervezetet, amely Romániában is a magyar nyelv napjává nyilvánítaná november 13-át.
"A magyar nyelv nélkülözhetetlen, elválaszthatatlan része mindennapi életünknek, éppen ezért tartottuk szükségesnek, hogy legyen olyan törvényes keret, amely anyanyelvünk méltó megünneplését szülőföldünkön is lehetővé teszi" – idézte a hírlevél László Attila szenátort, a szenátus kulturális bizottságának RMDSZ-es tagját.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciója által közösen kezdeményezett jogszabály értelmében ezen a napon a magyarlakta településeken különböző kulturális programokat szervezhetnek, amelyekhez a helyi önkormányzatokon kívül a civil szervezetek is hozzájárulhatnak. A tervezet kitér arra, hogy a közmédia is sugározhat az ünnepre hangoló műsorokat. Ha a parlament megszavazza a törvénytervezetet, a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról. A törvénytervezet indoklásában a kezdeményezők megemlítik, hogy miután az ENSZ 1999-ben február 21-ét az anyanyelv világnapjává nyilvánította, a parlament több kisebbség esetében is törvényt fogadott el az illető közösség nyelvének napjáról. Például szeptember 28-a a cseh, december 13-a pedig a tatár nyelv napja.
A törvény kezdeményezői rámutattak: a Kárpát-medencében november 13-án ünneplik a magyar nyelv napját, és a romániai magyarok is csatlakozni szeretnének ehhez az ünnephez.
Amennyiben a szenátus plénumában szeptember közepéig nem tűzik napirendre a tervezetet, az hallgatólagosan elfogadottnak minősül és átkerül a képviselőházhoz, ahol mindenképpen szavazásra bocsátják.
A magyar Országgyűlés 2011 szeptemberében nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13- át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját.
Népújság (Marosvásárhely)
Elfogadásra javasolja a szenátus kulturális bizottsága azt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által kezdeményezett törvénytervezetet, amely Romániában is a magyar nyelv napjává nyilvánítaná november 13-át.
"A magyar nyelv nélkülözhetetlen, elválaszthatatlan része mindennapi életünknek, éppen ezért tartottuk szükségesnek, hogy legyen olyan törvényes keret, amely anyanyelvünk méltó megünneplését szülőföldünkön is lehetővé teszi" – idézte a hírlevél László Attila szenátort, a szenátus kulturális bizottságának RMDSZ-es tagját.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciója által közösen kezdeményezett jogszabály értelmében ezen a napon a magyarlakta településeken különböző kulturális programokat szervezhetnek, amelyekhez a helyi önkormányzatokon kívül a civil szervezetek is hozzájárulhatnak. A tervezet kitér arra, hogy a közmédia is sugározhat az ünnepre hangoló műsorokat. Ha a parlament megszavazza a törvénytervezetet, a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról. A törvénytervezet indoklásában a kezdeményezők megemlítik, hogy miután az ENSZ 1999-ben február 21-ét az anyanyelv világnapjává nyilvánította, a parlament több kisebbség esetében is törvényt fogadott el az illető közösség nyelvének napjáról. Például szeptember 28-a a cseh, december 13-a pedig a tatár nyelv napja.
A törvény kezdeményezői rámutattak: a Kárpát-medencében november 13-án ünneplik a magyar nyelv napját, és a romániai magyarok is csatlakozni szeretnének ehhez az ünnephez.
Amennyiben a szenátus plénumában szeptember közepéig nem tűzik napirendre a tervezetet, az hallgatólagosan elfogadottnak minősül és átkerül a képviselőházhoz, ahol mindenképpen szavazásra bocsátják.
A magyar Országgyűlés 2011 szeptemberében nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13- át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 5.
Tanulmány az Arad városi kórház történetéről
„Bántó, mennyi mindent nem tudunk, szomorú, mennyi mindent elfelejtünk”
Szerdán délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpádról, Arad neves szülöttéről elnevezett (a történelmi hűség kedvéért: teljesen megtelt) dísztermében mutatták be dr. Dumnici Sándor egyetemi professzornak az aradi kórház történetéről szóló magyar nyelvű könyvét. (Az eredetileg románul megjelent könyv bemutatóját néhány hete tartották meg.) A hallgatóság között volt az aradi magyar kulturális rendezvények megszokott közönségén kívül a sebészdoktor több volt páciense, néhány kolléga és egyéb érdeklődő is.
A rendezvényt Irházi János újságíró, a könyv megjelenését lebonyolító program egyik képviselője nyitotta meg, majd Bognár Levente aradi alpolgármester arról beszélt, mennyire fontos a város – Arad – valós történelmének, intézményeinek a megismerése. Dumnici professzor könyve immár a negyedik azon könyvek sorában (az előzőek Arad városiasodásáról, Salacz Gyula polgármesterről, a Kultúrpalota történetéről szóltak), amelyek magyarul is megjelentek a polgármesteri hivatal támogatásával, azzal a céllal, hogy az, amit ma (már) csak kevesen tudnak, a nagy többséghez is eljusson. Hozzátette, e könyv igazolja: az egykori aradiak tudták, hogy az egészségre áldozni kell, és ezzel (remélhetőleg) példát mutattak a mának is.
Dr. Dumnici professzor azzal kezdte a könyv bemutatását, hogy leszögezte: tiszteletet érez azok iránt, akik Aradot építették, intézményeit létrehozták. Külföldi tapasztalataira hivatkozva elmondta: a vendégnek (az angliai Oxfordban vagy a németországi Heidelbergben) „bizonyítványt” adnak a kezébe az illető intézmény múltjára, történetére vonatkozólag. Nos, a máramarosszigeti származású Dumnici doktor most az aradi városi kórház történetéről szóló munkát adhatja át (immár két nyelven) az idelátogató külföldi kollégának. Amelyből kiderül: a város lakossága (képviselői által) már 1775. szeptember elsején, tehát 240 esztendeje hitet tett amellett, hogy a fejlődő Aradnak közkórházra lenne szüksége. Nagylelkű adományokkal meg is indult a gyűjtés az építkezésre, amelynek megkezdésére azonban csak 55 év múltán került sor, amikor az időközben bekövetkezett, nagy emberáldozatot követelő pestisjárványok is nyilvánvalóvá tették, hogy kórházra égető szükség van, másrészt az elinduláshoz szükséges tőke is összegyűlt.
Az előadó vetítettképes előadásban vázolta az Arad városi kórház építésének, kezdeteinek történetét, számokkal is illusztrálva – akkoriban még számon tartották ezeket! – ki és mivel járult hozzá a köz javát szolgáló megvalósításhoz. Edelspachnerné Katschmag Teréz például 2000, Radovits Klára és Kászonyi András 1000-1000, akkoriban igen nagy pénznek számító váltóforinttal biztosította az indulótőkét, később a világosi Bohus János báró, például, 30 ezer téglával, sok más Arad megyei polgár is jelentős adományokkal járult hozzá az akkoriban európai színvonalúnak számító kórház létrehozásához, amely végül 1836-ban nyílt meg, bár két évvel előtte már fogadott betegeket.
A statisztikai adatokkal és fotókkal bőven ellátott karcsú, hetvenoldalas kiadvány – mint maga a szerző, Dumnici professzor is aláhúzta – a kezdet. Ha valaha (hátha!) megjelenik felülvizsgált kiadása is, nemcsak bővítésre, hanem némi kiigazításra is szorul, például, az aradi kórházban az idők során dolgozott orvosok tekintetében. Jó néhányuk neve ugyanis hiányzik (vannak köztük – Puskel Péter helytörténésztől tudjuk – aradi „premiereket” produkálók), vannak elírt nevűek és hiányzók (ez utóbbi félmondatban említettek között sajnos, eltávozott személyes jó barátaim is). Mindezzel azonban semmiképpen nem akarom csökkenteni Dumnici doktor minden tiszteletet és megbecsülést kiérdemlő igyekezetét, hogy az aradi intézményesített egészségügy kezdeteiről egy ilyen kiváló (folytatásra méltó) munkát adott a kezünkbe.
Az eredetileg román nyelven íródott munkát Csanádi János magyartanár fordította le, nagyszerűen.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
„Bántó, mennyi mindent nem tudunk, szomorú, mennyi mindent elfelejtünk”
Szerdán délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpádról, Arad neves szülöttéről elnevezett (a történelmi hűség kedvéért: teljesen megtelt) dísztermében mutatták be dr. Dumnici Sándor egyetemi professzornak az aradi kórház történetéről szóló magyar nyelvű könyvét. (Az eredetileg románul megjelent könyv bemutatóját néhány hete tartották meg.) A hallgatóság között volt az aradi magyar kulturális rendezvények megszokott közönségén kívül a sebészdoktor több volt páciense, néhány kolléga és egyéb érdeklődő is.
A rendezvényt Irházi János újságíró, a könyv megjelenését lebonyolító program egyik képviselője nyitotta meg, majd Bognár Levente aradi alpolgármester arról beszélt, mennyire fontos a város – Arad – valós történelmének, intézményeinek a megismerése. Dumnici professzor könyve immár a negyedik azon könyvek sorában (az előzőek Arad városiasodásáról, Salacz Gyula polgármesterről, a Kultúrpalota történetéről szóltak), amelyek magyarul is megjelentek a polgármesteri hivatal támogatásával, azzal a céllal, hogy az, amit ma (már) csak kevesen tudnak, a nagy többséghez is eljusson. Hozzátette, e könyv igazolja: az egykori aradiak tudták, hogy az egészségre áldozni kell, és ezzel (remélhetőleg) példát mutattak a mának is.
Dr. Dumnici professzor azzal kezdte a könyv bemutatását, hogy leszögezte: tiszteletet érez azok iránt, akik Aradot építették, intézményeit létrehozták. Külföldi tapasztalataira hivatkozva elmondta: a vendégnek (az angliai Oxfordban vagy a németországi Heidelbergben) „bizonyítványt” adnak a kezébe az illető intézmény múltjára, történetére vonatkozólag. Nos, a máramarosszigeti származású Dumnici doktor most az aradi városi kórház történetéről szóló munkát adhatja át (immár két nyelven) az idelátogató külföldi kollégának. Amelyből kiderül: a város lakossága (képviselői által) már 1775. szeptember elsején, tehát 240 esztendeje hitet tett amellett, hogy a fejlődő Aradnak közkórházra lenne szüksége. Nagylelkű adományokkal meg is indult a gyűjtés az építkezésre, amelynek megkezdésére azonban csak 55 év múltán került sor, amikor az időközben bekövetkezett, nagy emberáldozatot követelő pestisjárványok is nyilvánvalóvá tették, hogy kórházra égető szükség van, másrészt az elinduláshoz szükséges tőke is összegyűlt.
Az előadó vetítettképes előadásban vázolta az Arad városi kórház építésének, kezdeteinek történetét, számokkal is illusztrálva – akkoriban még számon tartották ezeket! – ki és mivel járult hozzá a köz javát szolgáló megvalósításhoz. Edelspachnerné Katschmag Teréz például 2000, Radovits Klára és Kászonyi András 1000-1000, akkoriban igen nagy pénznek számító váltóforinttal biztosította az indulótőkét, később a világosi Bohus János báró, például, 30 ezer téglával, sok más Arad megyei polgár is jelentős adományokkal járult hozzá az akkoriban európai színvonalúnak számító kórház létrehozásához, amely végül 1836-ban nyílt meg, bár két évvel előtte már fogadott betegeket.
A statisztikai adatokkal és fotókkal bőven ellátott karcsú, hetvenoldalas kiadvány – mint maga a szerző, Dumnici professzor is aláhúzta – a kezdet. Ha valaha (hátha!) megjelenik felülvizsgált kiadása is, nemcsak bővítésre, hanem némi kiigazításra is szorul, például, az aradi kórházban az idők során dolgozott orvosok tekintetében. Jó néhányuk neve ugyanis hiányzik (vannak köztük – Puskel Péter helytörténésztől tudjuk – aradi „premiereket” produkálók), vannak elírt nevűek és hiányzók (ez utóbbi félmondatban említettek között sajnos, eltávozott személyes jó barátaim is). Mindezzel azonban semmiképpen nem akarom csökkenteni Dumnici doktor minden tiszteletet és megbecsülést kiérdemlő igyekezetét, hogy az aradi intézményesített egészségügy kezdeteiről egy ilyen kiváló (folytatásra méltó) munkát adott a kezünkbe.
Az eredetileg román nyelven íródott munkát Csanádi János magyartanár fordította le, nagyszerűen.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. június 5.
Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
FOLYTATÁS JÚNIUS 4-I SZÁMUNKBÓL
Erdélyről sem állíthatjuk leegyszerűsítő módon, hogy román terület volt. Egyszerre volt román, magyar és német, ahol a románok többségben voltak, de a lakosság felét már nem sokkal haladták meg (53,8% az 1910-es magyar népszámlálás szerint, 57,8% 1930-ban). Közben 1910-ben az itt élők 31,6%-át tekintették magyarnak (valójában ez nem magyar nemzetiséget jelentett, hanem mindenkit, akit magyarul beszélőként regisztráltak), 1930-ban pedig 24,4%-át. A németek 1910-ben 10,8%-nyian, 1930-ban pedig 9,8 %-nyian voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisebbségek éppenséggel nem voltak kicsik. Történelmi és kulturális szerepük pedig kiemelkedő volt, a magyarok Erdély elitjét adták, a németek pedig gazdasági értelemben játszottak nélkülözhetetlen szerepet. Sokatmondó a városi lakosság etnikai összetétele is – már a román uralom időszakában, az 1930. évi népszámlálás idején. A városokban ekkor a kisebbségek abszolút többségben voltak, jóval meghaladva a románok számát. Újabb tévhitekkel, mítoszokkal való leszámolásra vállalkozott Lucian Boia Vesztesek és győztesek című könyvében, ebből idézünk részleteket. Az első világháború és az azt lezáró versailles-I békeszerződés „nemzeti előítéletek nélküli” újraértelmezéséről szóló esszé a budapesti CSER kiadónál jelent meg Tibori Szabó Zoltán fordításában.
Szabadság (Kolozsvár)
FOLYTATÁS JÚNIUS 4-I SZÁMUNKBÓL
Erdélyről sem állíthatjuk leegyszerűsítő módon, hogy román terület volt. Egyszerre volt román, magyar és német, ahol a románok többségben voltak, de a lakosság felét már nem sokkal haladták meg (53,8% az 1910-es magyar népszámlálás szerint, 57,8% 1930-ban). Közben 1910-ben az itt élők 31,6%-át tekintették magyarnak (valójában ez nem magyar nemzetiséget jelentett, hanem mindenkit, akit magyarul beszélőként regisztráltak), 1930-ban pedig 24,4%-át. A németek 1910-ben 10,8%-nyian, 1930-ban pedig 9,8 %-nyian voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisebbségek éppenséggel nem voltak kicsik. Történelmi és kulturális szerepük pedig kiemelkedő volt, a magyarok Erdély elitjét adták, a németek pedig gazdasági értelemben játszottak nélkülözhetetlen szerepet. Sokatmondó a városi lakosság etnikai összetétele is – már a román uralom időszakában, az 1930. évi népszámlálás idején. A városokban ekkor a kisebbségek abszolút többségben voltak, jóval meghaladva a románok számát. Újabb tévhitekkel, mítoszokkal való leszámolásra vállalkozott Lucian Boia Vesztesek és győztesek című könyvében, ebből idézünk részleteket. Az első világháború és az azt lezáró versailles-I békeszerződés „nemzeti előítéletek nélküli” újraértelmezéséről szóló esszé a budapesti CSER kiadónál jelent meg Tibori Szabó Zoltán fordításában.
Szabadság (Kolozsvár)