Szeretik a múzeumot
Több ezer tárggyal gyarapodott a Székely Nemzeti Múzeum az utóbbi négy-öt évben. Ezek közül néhányat megvásároltak, de zömmel adományként kapták – mondotta Vargha Mihály igazgató a Szerzeményeink című tárlat megnyitóján szerda este. Szerinte ez azt mutatja, az emberek szeretik a múzeumot. Kollégái javaslatára nyújtanak ízelítőt a szerzeményekből. Szigorú válogatás eredménye e reprezentatív kiállítás, hiszen figyelni kellett arra, hogy a tárgyak „ne üssék egymást”, miközben a tematika sokrétű. A tárlat másrészt visszajelzés az adományozók felé, s nem titkolt szándékuk, ezzel tovább szeretnék ösztönözni a kedvet.
A múzeum adományok révén jött létre – mondotta az igazgató, felelevenítve, hogy Cserey Jánosé Zathureczky Emília saját vagyonát tette közszemlére udvarházában, majd 1879-ben a gyarapodó gyűjtemény felvette a Székely Nemzeti Múzeum nevet. Vargha Mihály ecsetelte: csak tárgyakat látunk, de azoknak történetük van, s jó lenne krónikába összegyűjteni őket. Az adományozók egy-egy történetet meséltek el, amikor tárgyaikat átadták az intézménynek. Szívmelengető volt, amint tavaly egyikük azt mondta, úgy döntött, ide adja be, mert hallotta, úgy őrzik itt a tárgyakat, hogy ha kell, el is ássák. S ez nem legenda, fűzte hozzá az igazgató, hiszen a honvédszobrot a kommunista rendszer idején a kertben ásták el, s most restaurálva visszakerült talapzatára a Rétyi Nyír bejáratához. Az intézményvezető még hozzátette, másfél-két évente rendeznek hasonló bemutatókat. Tárlatvezetést Szőcsné Gazda Enikő muzeológus tartott. Ő is említette, időnként könnyeket ejtve adták át féltve őrzött tárgyaikat az adományozók. A múzeum mindent gyűjt, s a kiállítás ennek metszete. Legtöbb a fénykép, melyből több ezer kerül be évente, de vannak kerámiatárgyak, bútordarabok, képzőművészeti alkotások, ruházati cikkek is. Gyűjteményük kiegészült a kisborosnyói régészeti ásatás leleteivel, melyek az erősdi kultúra körébe tartoznak. Látható az egerpataki Márk család 1591-ből származó címeres nemeslevele, Szentkereszty Stefánia portréja, Gyárfás Jenő egy festménye, északolasz intarziás asztal, az alsórákosi unitárius egyházközség mintegy kétszáz éves úrasztala, felvidéki habán tál, francia majolika, szász hímzett irhabunda, szemészeti eszköztár és sok más szerzemény. Külön sarokban lakberendezési tárgyak láthatóak székely népviselettel kiegészülve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv a moldvai magyarok lelkéről
Az Erdővidéki Közművelődési Napokon Oláh-Gál Elvira bemutatta A moldvai magyarokról című, riportokat, interjúkat és tudósításokat tartalmazó könyvét csütörtök este a kisbaconi régi paplakon. A rádiós és tévés újságíró – jelenleg a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának tudósítója – a csángókkal való találkozásairól beszélt, olyan részletekről szólt, amelyek nemzettársaink lelkiségére villantanak. Nekünk, szerencsésebbeknek, akik tömbmagyarságba születtünk, nem korlátozta jóformán senki, hogy az iskolai szünetben milyen nyelven szólítsuk meg egymást, de az Erdély és Moldva peremén élő fiatalok számára egyenesen tilos volt – ahogy Oláh-Gál Elvira egyik Csík­somlyóra igyekvő alanya nevezi – a „hazátlanok” (a bozgorok) nyelvén megszólalni. A vásott magyar nyelv (limba ungureasca tocită) használata maradt tehát a kapun belülre, de onnan is egyre gyakrabban kikopott, hiszen papjaik a ferdítéstől sem riadtak vissza, s azt mondták nekik, vallásuk neve is mutatja, hova tartoznak – romano, azaz román katolikusok –, az iparosodás szétverte közösségeiket, a vegyes házasságok és az érvényesülni akarás pedig tovább tizedelte soraikat. Az 1989-et követő időszakban jött az anyaországi segítség, amely némileg megállította a közösség teljes felszívódását a román tengerben. Mindenképp nyereség, hogy a régebb nemzeti hovatartozásukat még a székelyek előtt is titkolók meg mertek anyanyelvünkön szólalni, gyermekeiket pedig magyar órákra íratták, s ma már hetente három alkalommal kétezren tanulják elődeik nyelvét, saját népdalaikat. Nem volt könnyű ezt elérni, hiszen az állami intézmények vezetői próbálták a kezdeményezést ellehetetleníteni – nemrég Bákó Megye Tanácsának elnöke nyilatkozott úgy, hogy megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, helyette viszont bevezetik az olasz nyelv tanítását az iskolákban –, de a toleránsabbak is – mintegy „ellentételezésként” – arra kérték a csángókat, ha már az iskolában magyarul tanulnak, bár otthon használják folyamatosan a románt. Öröm, hogy a csángóknak saját értelmiségük van, s nem hiányoznak azok a pedagógusok sem, akik nehézségek ellenére is vállalják a magyar nyelv tanításának moldvai misszióját. Üröm viszont az, hogy a most tanult nyelv nem megegyező a nagyszüleik által még gyermekként tanult nyelvvel. Az az ősi anyanyelv talán örökre elveszett, de elkezdődött valami olyasmi, ami jó irányba viszi sorsukat. Oláh-Gál Elvira szerint a közvetlen közelségünkben élő moldvai magyarokat – Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is több százan élnek –, ha befogadjuk, s előítéletek nélkül közeledünk feléjük, megmaradnak magyarnak, ellenkező esetben a könnyebb utat választják, s románná válnak – szeressük hát őket.
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tegnap este Vargyason az unitárius templomban tartotta az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadási ünnepségét. Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragó népművészt kiemelkedő népművészeti tevékenységéért és Erdővidék hírének öregbítéséért részesítették a kitüntetésben.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor nyilatkozata, magyarra fordítva (Államfőválasztás)
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kisebbségi kérdésekben nem sokat remél a vasárnap román államfővé választott Klaus Johannistól – nyilatkozta az MTI-nek hétfőn Kelemen Hunor, a szövetség elnöke = nem bótoltunk vele, nem tuggyuk.
„Az RMDSZ-elnök úgy vélte, Klaus Johannis megválasztásával hosszú időre szünet következik a kisebbségi, közösségi jogok romániai érvényre juttatásában. Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia egy modell ország, amelyben a kisebbségi kérdés meg van oldva, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak” – jelentette ki Kelemen Hunor. „Az eddigi tapasztalataink alapján sem várjuk Johannistól, hogy felvállalja a kollektív jogoknak, az autonómiának az intézményesítését” – tette hozzá.
= amit huszonöt év alatt, szűk húsz évnyi hatalomban való részvétellel nem oldottunk meg, azt Jo­hannis sem fogja. Ráadásul elveszi előlünk a cukrot, eddig minket tartottak azért, hogy demonstrálják, mennyire példaértékűen megoldották a kisebbségi helyzetet Romániában.
Megjegyezte azonban, hogy ha Klaus Johannis kiegyensúlyozott elnök lesz, és nem akarja uralni a parlamentet és a kormányt, ha keresni fogja a konszenzusos megoldásokat, akkor sikeres elnöki mandátum elé nézhet.
= bótolni fogunk vele is, mer’ ez Románia. Rá fog kényszerülni, nyugi.
 Kelemen Hunor úgy értékelte, fontos üzenet a megválasztott elnök számára, hogy a magyarok 75–80 százaléka rá szavazott. „A választók bizonyítottak. A következő időszakban a labda az ő térfelén van, most neki kell bizonyítania” – tette hozzá.
= akkora sallert kaptunk választóinktól, hogy Johannis adja a másikat. Nem értették meg az üzit ezek a bikkfafejű székelyek, na de majd Verestóy rendet csinál 2016-ra.
Azt is elmondta, hogy üzenetben gratulált Johannisnak, és válaszüzenetet is kapott tőle. = megvan az elnök telefonszáma.
Az RMDSZ elnöke úgy vélte, jól döntöttek, amikor azt mondták a magyar választóknak, hogy mindenki szavazzon belátása szerint.
= nem működött a demobilizálás annyira, hogy a fene essen a Facebookba.
Az sem ingatja meg szerinte az RMDSZ és választói közötti bizalmat, hogy pár nappal a választások második fordulója előtt Călin Popescu Tăriceanuval, Victor Ponta miniszterelnök-jelöltjével vett részt székelyföldi körúton.
= megpróbáltuk terelni a poport. Nem jött össze.
„Lehet ezt kampánykörútként is értelmezni, de én valamennyi helyszínen Tariceanu jelenlétében mondtam el, hogy nem biztatunk senkit arra, hogy egyik vagy másik jelöltre szavazzon” – fogalmazott Kelemen Hunor.
= nagyon szar kampánylevél-modellt írtak a polgármestereknek.
Hozzátette, erkölcsi kötelességének érzi fenntartani a jó viszonyt azokkal a politikusokkal, akik korrekt módon viszonyultak a magyar közösség kérdéseihez. „Tăriceanutól egy mondatot nem lehet elővenni, amely a magyarok ellen szólt volna” – jelentette ki. Az egykori korrekt koalíciós partnerek között említette Victor Ciorbea, Mihai Răzvan Ungureanu és Emil Boc miniszterelnököket is.
= ezekkel mind bótoltunk.
Kelemen Hunor a következő napok kérdésének tekintette, hogy folytatódik-e a közös kormányzás a Victor Ponta vezette Szociáldemokrata Párttal. Hozzátette, bármilyen döntés előtt ki kell elemezni a választási eredményt, „meg kell érteni, ami történt”.
= megvárjuk, merre alakul a történet, és majd szépen átállunk a nyerteshez.
A politikus fontosnak tartotta, hogy a választási verseny a két jelölt közötti jelentős különbséggel végződött, és az új elnök megkérdőjelezhetetlen legitimitással kezdheti mandátuma kitöltését. Megemlítette, hogy a szavazatokban a regionális identitás is hangsúlyosan megjelent, fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy a választók magatartását Victor Ponta elutasítása határozta meg. = Erdély nem Bukarest. Elég baj ez nekünk.
„Van egy nagyszámú társadalmi csoport, amelyik egyik politikai erőben sem találja meg a saját számításait. E társadalmi csoport 2012-ben a Szociál-Liberális Szövetségre szavazott, most pedig egy olyan emberre, akitől azt reméli, hogy megoldja majd a problémáit” – értékelte a választás eredményeit Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
= kurvára fogynak szavazóink. Le kéne váltani a népet, mer’ hülye, nem „ésszerűen” dönt.
DEMETER SZILÁRD
(Facebook, egy MTI-anyag fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia
A megkésettség
A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít.
Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.
(folytatjuk)
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mester (Monográfia Cs. Szabó Lászlóról)
Harminc éve halt meg Cs. Szabó László, jövőre lesz születésének centenáriuma. Bár a rendszerváltás forgatagában posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki, s időnként hivatkozunk rá, neve mára jócskán feledésbe merült.
Korunk bölcsészei, akik – tisztelet a kivételnek – előszeretettel tájékozódnak a Wikipédiából, nehézkesnek és bonyolultnak találják a hatalmas műveltséganyagot mozgósító esszéit. A Csé-feledés feltartóztatását szolgálja Sárközi Mátyás pompás monográfiája*. Sajnos, a címlapon megjelenő Kortárs – Tanulmány sorozatcím olvasóriogató, de mihelyt belemélyedünk a kötetbe, rájövünk: itt nem száraz tényekkel, elvont műelemzésekkel van dolgunk, hanem egy nagy ívű pálya felvázolásával, egy kivételesen termékeny alkotó, irodalomszervező életútjának megidézésével. Esszéregény ez a javából, amely, noha tele van a Cs. Szabó Lászlóról készült korábbi tanulmányok, szócikkek helyesbítésével, remek olvasmány, pontos irodalmi észrevételekkel és lélektani megfigyelésekkel. Cs. Szabó László Sárközi atyai barátja, pártfogója, a nyugati magyar emigráció vezéralakja, a Nyugat nagy esszéíró nemzedékének utolsó tagja. Feltétlen tisztelet illeti a nehéz történelmi helyzetekben való helytállásért – 1938-tól az 1944. márciusi német megszállásig a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezeti, 1948-ban Olaszországba emigrál, 1951-től Angliában él, a BBC Magyar Osztályának megbecsült munkatársa, valamennyi fontos emigráns lap állandó szerzője. Nem csak az emigráció, hanem a hazai irodalmi élet jeles alkotói is figyelnek a szavára. Hacsak teheti, megszólaltatja az Angliába látogató írókat: barátját, Illyés Gyulát, Weöres Sándort, Pilinszky Jánost. 1956 az ő életében is fordulópont: izgatottan várja a Rákosi-korszak műveletlen írósuhancait, de nagy megnyugvására a szabad világba érkező fiatalokat – köztük Sárközi Mátyást – nem rontotta meg a diktatúra, s az ő vezérszerepét sem kérdőjelezik meg. (A friss emigránsok közül csak Határ Győzővel gyűlik meg a baja.) A köztudatban esszéistaként számon tartott Cs. Szabó szépírói munkássága is jelentős. Sárközi könyvének nagy erénye, hogy az esendő költő mellett felvillantja az eredeti hangú novellistát. A Csé egy szuszra elolvasható, adatgazdag, példaadóan visszafogott, a magánélet titkait felvillantó, de diszkréten kezelő monográfia.
OSZTOVITS ÁGNES (Heti Válasz, Budapest)
* Sárközi Mátyás: CSÉ, Kortárs, Budapest, 2014.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron életútja
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész*, a Háromszék külső munkatársa, a székely tankönyv társszerkesztője, a Történelmi Magazin főszerkesztője. Mint az utóbbi években megszokhattuk, az esztendő végéhez közeledve megjelenik egy-egy Kádár-könyv.
A történész korábbi munkái után 2010 óta sorozatban adta ki újabb könyveit: Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története. Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság, s idén, az 500. évforduló tiszteletére a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent egy kisebb lélegzetű munkája Hallottátok Dózsa György hírét? címmel. A nyomdából frissen kijött könyv Gábor Áron életútját ismerteti. A széles bibliográfiára támaszkodó, a forrást megjelölő munka nem száraz dolgozat, történész és publicista ötvözeteként jellemezhetnénk a szerzőt. Kádár Gyula vallja: írásait a ma emberének szánja úgy, hogy azokat széles körben olvassák, de a szakember is használhassa. A történelmi ismeretek közlése révén nevelni akar. Olvasmányosságra törekszik, mert a száraz történelmi szaktanulmányokat többnyire csak szakemberek veszik kézbe.
Kádár e könyvében tudatosítja, hogy az ágyúöntés és az ágyúk felszerelése csoportmunka, amelyben nagyszámú szakember és munkás vesz részt. Ennek irányítása hárul Gábor Áronra. Az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül nincs ágyú, nem kerül sor a dicsőséges önvédelmi harcra. Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepe mellett a szerző kiemeli a tényt, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. Hangsúlyozza, Gábor Áron legnagyobb érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását. A könyv megpróbálja a mítoszok lebontását is. A köztudatban úgy él, Gábor Áron a kökösi hídnál esett el. Ezt hirdeti Gábor Áron 1892-ben állított eresztevényi síremléke vagy Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című nagyméretű festménye, továbbá Kányádi Sándor A kökösi hídon című verse. Ezzel ellentétben Gábor Áron őrnagy, a székely tüzérség főparancsnoka Uzon mellett, a mai vasúti feljáró közelében esett el, és nem Kökös közelében. Sombori Sándor és Földi István regényei irodalmi alkotások, melyekben szárnyal a fantázia – jelzi a szerző. Hozzáteszi, a mítoszteremtés már 1848–49-ben megkezdődik. Jókai Mór az Esti Lapokban megrajzolja a „keveset tanult közvitéz” alakját. Kőváry László történész Gábor Áront mint egyszerű szántó-vető embert mutatja be, megteremtve a népmesei hőst, aki székely furfanggal, leleményességgel ágyút önt. A szerző szilárd meggyőződése,  annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról, még mindig szükség van kutatásra. Kádár Gyula úgy véli, hogy Gábor Áron életrajzát megírni csak az általános történelmi háttér ismertetésével lehet, ezért életét és munkásságát tematikus rendszerezéssel teszi áttekinthetővé. A keménykötésű, illusztrációkkal gazdagított könyv függelékében olvasható többek között Gábor Áron 1849. május 12-én írt levele, melyben beszámol a Kossuth Lajossal való találkozásáról, valamint az a korabeli leltár, amelyben felsorolják az uzoni-kökösi csatában elesett Gábor Áronnál talált tárgyakat, köztük a négycsövű forgópisztolyt, egy kis bronzcsövű, ágyú alakú pisztolyt, a tiszti- és csatakardját.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének kétszázadik évfordulójára írta e könyvét. Azt az embert mutatja be, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképévé vált.
Év vége közeledtével elmondhatjuk, saját olvasmányon kívül karácsonyi ajándéknak is szánható a könyv. Kádár Gyula könyvei mellett megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgy könyvesboltjaiban. Megrendelhető a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen vagy a 0740 026 450-es telefonon.
* Kádár Gyula: Gábor Áron életútja, Csíkszereda, 2014
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Péterfi Rozália
Csütörtökön, november 20-án kora este Bukarestben, hosszan tartó, súlyos betegség után 88 éves korában elhunyt Péterfi Rozália, a Nyugati Jelen lapelődjének, a Vörös Lobogónak kis híján negyedszázadig (1958–1982), nyugdíjba vonulásáig főszerkesztője.
Nehéz időkben állt egy rajoni, majd megyei magyar napilap élén, amikor a sajtó szabadságáról még elméletben sem lehetett beszélni. Az akkori újságíróknak gúzsba kötve kellett táncolniuk, ha azt akarták, hogy – a nyilvánvaló megkötöttségek dacára – az olvasók kezébe mégis érdekes, az emberek gondjaival, bajaival foglalkozó írásokat (is) adjanak. Péterfi Rozália a lap vezetőjeként – ötleteivel, a kollégák jó kezdeményezéseinek felkarolásával és természetesen írásaival – mindig az újság olvasóit tartotta szem előtt. Bizalmasabb baráti körben elmondta: a párt lapja vagyunk (más megyei lap nem is jelenhetett meg akkoriban – szerk. megj.), de az olvasót szolgáljuk. Ezért a szolgálatért aztán sokszor kénytelen volt a hátát tartani, elviselni a nem egyszer otromba legorombításokat a pártszervek részéről, ha valamit nem úgy tett a lap, mint ahogy a szűklátókörűek elvárták. Határozott, egyenes, karakán jellem volt, munkatársaival szigorú, de igazságos, és nem az az emberfajta, aki felfelé törleszkedik, lefelé rúg. Tisztelni kellett, olyannyira, hogy a megyei pártvezetők is tisztelték. Kollégái többek között azért szerették, mert „felfelé” kiállt értük – a lehetőségek végső határáig. Előfordult azonban néhányszor, hogy minden tiltakozása, ellenállása, egyet nem értése hiábavalónak bizonyult, és az újság munkatársát ő sem tudta megvédeni a kirúgástól.
Rajongásig szerette egyetlen fiát, majd talán nála is jobban három unokáját.  Régóta dédanya volt, és büszke hat dédunokájára. Már betegeskedett, amikor, négy évvel ezelőtt, a legszörnyűbb csapás érte, amit anya elszenvedhet: elvesztette fiát. Életének utolsó évei nehéz betegségben teltek, de az írásról még ekkor se mondott le.
Utoljára Aradon nyilvános helyen 2011 augusztusában, az aradi magyar sajtó 150. évfordulóján rendezett ünnepségen láttuk, a Jelen Házban. „Jómagam büszke vagyok arra, hogy néhányan az egykori kollégáim közül ma is állják a sarat, továbbadva tapasztalatukat az újságírás nemes hivatásának gyakorlásában a fiataloknak. Én ezt már nem tehetem, viszont még mindig vágyakozom akárcsak Toldi: ’Hej! Ha én is, én is köztetek mehetnék…’ De amíg vagyok, olvasni fogom írásaitokat, legtöbbször elégedettséggel, olykor – sajnos – bosszúsan, de mindig szeretettel és megértéssel” – írta utóbb.
Volt kollégái, ismerősei tudják: értékes, egyenes gerincű, megbecsült embert, az aradi magyar sajtó utóbbi fél évszázadának jelentős személyiségét vesztettek el benne.
Nyugodjon békében.
Nyugati Jelen (Arad)

Fesztiválos sajtótájékoztató performansszal
Megkezdődött a visszaszámlálás a Kolozsvári Állami Magyar Színházban: még csak négyet kell aludni, és útjára indul a tizenkét napos színházi maraton.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál idei tematikájához hűen – a test történetei – mozgásszínházi etűddel vezették fel a tegnapi sajtótájékoztatót, a színművészetis hallgatók tízperces performanszát Györgyjakab Enikő színművész koordinálta. Készüljünk fel tehát testileg-lelkileg a nemsokára startoló fesztiválra, vegyük elő az ünneplő ruháinkat, vásároljuk meg idejében a jegyeket a minket érdeklő előadásokra, és jelöljük be a határidőnaplónkba a legfontosabb időpontokat.
Szabadság (Kolozsvár)

Az igazgatói iroda kialakításától az operajátszás megreformálásáig
Operagálával zárult a Bánffy-napok rendezvénysorozata
A Kolozsvári Magyar Opera jó barátjaként köszöntötte Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját Szép Gyula igazgató a csütörtök esti gálán, és örömét fejezte ki, amiért a két intézmény együttműködésében létrejöhetett az esemény.
Bánffy Miklós Kolozsvár és Budapest között betöltött híd-szerepének említése után kollégájának adta át a szót, aki éppen száz évvel később, majdnem napra pontosan került ugyanabba a tisztségbe, mint a kolozsvári születésű polihisztor. – Az a tény, hogy Bánffy Miklóst nevezték ki az Operaház élére, annak volt köszönhető, hogy az intézmény, a megnyitása óta eltelt 28 évben nagy válsággal küszködött – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, majd hozzáfűzte: olyan személyre volt szükség, aki tekintéllyel bírt, s akire odafigyeltek az emberek.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

III. Magyar Pedagógusnap Fehér megyében: vetélkedővel, előadással, díjazással
Egynapos sikertörténetnek lehetne elkönyvelni a harmadik magyar pedagógusnapot Fehér megyében.
A Fehér megyei nemzetiségi tanfelügyelő, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem képviselői közreműködésével és összefogásával, színvonalas és tartalmas programok zajlottak a kollégiumban. A díszteremben a líceumi ifjúság a „Fogadj örökbe egy emlékművet” vetélkedő harmadik szakaszának feltételeivel ismerkedett, később az informatikai teremben enyedi és vidéki bemutatókat tartottak az órán kívüli nevelői megvalósításokról, „az iskola másként” szellemében, este pedig jó hangulatú, vacsora közbeni beszélgetéssel és táncmulatsággal zárult a nap. A szervezőket dicséri, hogy újra meghívták a rendezvényre a nyugdíjas pedagógusokat is. Ugyanakkor egy incidensnek is nevezhető mozzanata volt még a rendezvénynek: a megyei főtanfelügyelő (a Szociáldemokrata Párt tagja) annak ellenére, hogy a programot előzőleg ismerte már, bejelentést tett a tanügyminisztériumban, hogy mivel foglalkozik a megyei magyar pedagógusközösség az államfőválasztás kampánya idején. Régi, letűnt időket felidéző módszer! Hiszen államtitkári beavatkozás következett a helyzet tisztázására, és elküldték egy napra Borsos László tanácsost, aki végül aktívan és érdeklődéssel vett részt a pedagógusnap eseményein.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Zárnia kell sorait az RMDSZ-nek
Az államelnök-választás kiértékelése volt a fő napirendi pontja az RMDSZ Kolozs megyei küldöttei (MKT) tegnapi tanácskozásának.
A beszámolókból kiderült: a Kolozs megyei magyarok elsöprő többsége nem az RMDSZ koalíciós partnerének, a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) a jelöltjére szavazott, hanem „az erdélyiséget, egy másfajta politizálást képviselő” Klaus Johannisra. A felszólalók érintették a kormányon való maradás vagy távozás dilemmáját is. Megoszlottak a vélemények arról is, hogy az RMDSZ államelnökjelöltjére az első fordulóban leadott közel 330 000 voks mennyire könyvelhető el pozitívumnak. A szövetségnek a 2016-os parlamenti választásokig „zárnia kell sorait”, mert ennyi szavazattal nem érik el a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt. A szavazatoknak a településekre való lebontásából kiderült: nem csak a parlamenti képviselet van veszélyben, hanem az önkormányzati is, ilyen „erőbedobással” több polgármesteri és tanácsosi helyet veszíthet az RMDSZ a szintén két év múlva esedékes helyhatósági választásokon.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy kötetnyi kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás
990 óta egyre nagyobb teret kapnak a magyar közbeszédben a kisebbségi magyarok sorskérdései. Sok szó, időnként túl sok és üres szó esik a demográfiai változásokról, az asszimilációról, a nemzettudat kívánatosnak vélt vagy hirdetett milyenségéről, állampolgárságról, tömbben vagy szórványban élő magyarokról, s nyelvünkről, melyben nemzetünk él. Szóba hozzák az iskolákat is, köztük a magyar tannyelvű iskolákat, ahol a kisebbségi magyar tanulóknak jó 70%-a tanul, s a szlovák, szerb, román, ukrán s egyéb tannyelvű iskolákat, ahová a fennmaradó 30% jár. Amiről sosem szól a közbeszéd, az a magyarok iskoláinak színvonala.
Az ártatlan szemlélő úgy hiheti, hogy csak nyelvi jogsértésektől szenvednek a magyar iskolák és tanulóik, például akkor, amikor a nemzetállami oktatáspolitika jelentősen diszkriminálja a kisebbségi (magyar) tanulókat. Sajnos a helyzet ennél is rosszabb, ugyanis a magyarok maguknak is sok kárt okoznak. 2014. január 25-én a Kolozsvári Akadémiai Bizottság akkori elnöke, Péntek János nyílt levélben részletekbe menő kritikát közölt a romániai magyar közoktatásról. Péntek kritikája az oktatás egészéről szól: minden tantárgy oktatásáról, a tankönyvekről, a tanárok képzéséről és továbbképzéséről. Itt most csupán egyetlen tantárgyról szól ismertetésem, a magyar nyelvtanról, ahogy azt a Magyarországról nézve határon túli országokban ma tanítják.
2013 októberében a nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett a kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás kihívásairól. Az itt ismertetett, megrendítő, de hasznos kötet erről a konferenciáról tudósít. A tanácskozást szervező s a kötetet szerkesztő nyelvészek szerint kisebbségi helyzetben az anyanyelvoktatás egyik lehetséges célja a kétnyelvű és a magyar egynyelvű környezetben folyó sikeres kommunikációra való felkészítés. A könyvből megtudhatjuk, hogy a kisebbségi magyarnyelvtan-könyvek mennyiben alkalmazkodnak az új társadalmi elvárásokhoz, milyen mértékben veszik figyelembe a magyar tanulók kisebbségi helyzetét és anyanyelvhasználatát.
A nem nyelvész olvasó témánkra hangolására idézek egy kárpátaljai magyar nyelvész főiskolai tanárt, Beregszászi Anikót, aki szerint a magyar anyanyelvi nevelés megújításának egyik feltétele, hogy „az oktatás irányítói olyan tantervekkel, tankönyvekkel és oktatási segédletekkel, módszertani útmutatókkal lássák el a kárpátaljai magyar iskolákat, melyek nem a nyelvi alapú diszkriminációt éltetik tovább, nem nyelvművelői babonákat terjesztenek, hanem ismereteket és hasznosítható tudást közvetítenek”.
Van kisebbségi magyar közösség, ahol ez történik, épp Kárpátalján, Beregszászi Anikónak s munkatársainak köszönhetően, de Romániában, Szerbiában, Szlovákiában s másutt a magyar anyanyelvoktatás nagyrészt a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt élteti tovább. Vančo Ildikó egyebek mellett arról tudósít, hogy a szlovákiai magyarnyelvtan-oktatás ma is abból a feltevésből indul ki, hogy egyetlen normát kell elsajátíttatni, de azt sem lehet tudni, hogy ez mikori nyelvi norma, „a nyelvtankönyvek 30–40, néha akár 50 évvel ezelőtti normát kérnek számon”. A romániai helyzetet elemezve Pletl Rita a nemzetállami diszkrimináció egyik „szalonképes”, de nagyon eredményes módszeréről ír: „A román tanügyi törvény túlszabályozza a kisebbségi oktatást (hogy szűkítse lehetőségeit)”, így egyebek mellett előírja, „hogy a regionális (kisebbségi) anyanyelvek és a román anyanyelvi órák számának azonosaknak kell lenniük”. Ugyanez a helyzet Szlovákiában is, ami azért aggályos, mert a jó kétnyelvű oktatásnak az a célja, hogy lehetőleg kiegyensúlyozott kétnyelvűséget eredményezzen, úgy, hogy az iskolai nyelvhasználat és az iskolán kívüli balanszírozza egymást. Például a 80%-ban magyar lakosságú Dunaszerdahelyen a magyar iskolások szlovák tannyelvű oktatására kellene a nagyobb figyelmet fordítani, de a 9%-ban magyar lakosságú Losoncon a magyar tannyelvűre. Vančóné kitér arra is, miként stigmatizálják a szlovákiai tanügyi előírások a magyar diákok anyanyelvhasználatát, amikor például elvárják, hogy „a diák tudja helyesen képezni az igealakokat feltételes mód egyes szám 1. személyben”. Aki ezt várja el, például hogy a magánhangzó-illeszkedés törvényét megsértve én aludnékot mondjon valaki az én aludnák helyett, az a „helyes magyarság” kívánalmát érvényesíti, s ezzel a magyar anyanyelvűek, köztük az iskolások túlnyomó többségét megbélyegzi, stigmatizálja. Ez a szemlélet nyelvtudományi és pedagógiai szempontból külföldön több mint fél évszázada, de Magyarországon is bő három évtizede már tarthatatlan.
Kugler Nóra több olyan nyelvtankönyvet bírál, melyekből szlovákiai magyar gimnazisták és szakközépiskolások kénytelenek tanulni. Arra fordítja figyelmét, hogy miként jelenik meg „a beszélő ember és a nyelv viszonya a tankönyvek által közvetített tudásban és tevékenységben”. E tankönyvek nemritkán elidegenítik a diákokat saját anyanyelvváltozatuktól, például amikor a művelt köznyelvben helytelen, de a magyarok beszédében gyakori suksükölésről (pl.: mindenki láthassa, hogy most még nem lesz árvíz) azt tudatják, hogy „ez felszólító módú alak”, s nem azt, hogy itt a kijelentő módban is érvényesül a más helyzetekben is szokásos hangmintázat, hisz például az ad ige kijelentő és felszólító alakja is azonos, mégsem gondolja senki, hogy a beszélő nem tudja megkülönböztetni a kijelentő alakot a felszólítótól. Ugyanezeket a tankönyveket elemzi Kozmács István is, főleg abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg a kisebbségi magyar tanulók szükségleteinek. Az eredmény lehangoló: a tankönyvek szerzői egyáltalán nem használják ki, hogy a diákok nem magyarországi és nem magyar köznyelvi beszélők, de azt sem, hogy egy másik nyelvet is ismernek.
A konferencia szervezőit s egyben a kötet szerkesztőit dicséri, hogy a legtöbbet bírált tankönyvek egyik szerzőjét, Uzonyi Kiss Juditot is megszólaltatták. Tőle is tudhatjuk, hogy „a Szlovákiában megjelent Magyar nyelv tankönyveket a szlovákiai kerettantervnek megfelelően Csicsay Károly dolgozta át a magyarországi Apáczai Kiadó által megjelentetett tankönyvek alapján”. Ebből a cikkből legyen elég egyetlen elrettentő gondolatot idéznem: „Lehet arról vitatkozni, [...] el kell-e fogadnunk a nyelv változását vagy sem [...] Az átláthatatlan mondatszerkezetek nem alkalmasak egyértelmű közlésre, ezért kommunikációs zavarokhoz vezethetnek. A nyelvész feladata ezért az lenne, hogy mentse, ami még menthető, és ne a ragok további sorvasztását segítse elő.” A nem nyelvészek kedvéért: lehet arról vitatkozni, el kell-e fogadnunk, hogy a Duna Szentendréről folyik Pest felé (s nem fordítva).
Végül idézem még Tolcsvai Nagy Gábor néhány gondolatát, ugyanezekről a tankönyvekről. Róla érdemes megjegyeznünk, hogy jó 60 éve ő az első olyan nyelvész akadémikusunk, akinek nem derogált középiskolai nyelvtankönyveket is írni. Tolcsvai is megvizsgálta, hogy mennyire alkalmazzák a Csicsay–Uzonyi Kiss tankönyvek a tudományos eredményeket, s mennyiben alkalmasak a kisebbségi magyar iskolások anyanyelvoktatására. Az eredmény elkeserítő: a magyarul beszélők földrajzi elhelyezkedése, nyelvpolitikai és kulturális helyzete nem része a tankönyvi anyagnak, így aztán tisztázatlan marad a nemzeti nyelv, az anyanyelv, a regionális nyelv és a nem őshonos nyelv közötti viszony, nem beszélve az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőkről és régiókról. Bemutatja a szerző a tankönyvírók felelőtlen és abszurd műszóhasználatát, s egy helyen „a szerzőpáros nyelvtani ámokfutásáról” tesz említést. Konklúziója sem enyhébb: „Ezeknek a tankönyveknek a minősége tragikus, felháborítóan elfogadhatatlan, esetenként abszurd. [...] Nem segítik, hanem akadályozzák a személyiség-, közösség- és kultúraképzést a szlovákiai magyar tanulók és tanáraik, szüleik körében.”
Mindehhez a recenzens még két elgondolkodtató dolgot fűz hozzá. Egy: a Szlovákiában adaptált, eredetileg magyarországi tankönyvek Magyarországon a tankönyvvé nyilvánítás során a tartalom szakmai hitelességére és pontosságára 100%-ot kaptak. Kettő: ezekből a tankönyvekből ma Szlovákiában több mint 5000 magyar diák kénytelen tanulni.
KONTRA MIKLÓS
a Szegedi Tudományegyetem tanára
Vančo Ildikó és Kozmács István, szerk.: A kisebbségi magyar nyelvtantanítás kihívásai a 21. század elején. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara – Arany A. László Polgári Társulás, Nyitra, 2014.

Semjén Zsolt: a nemzeti érdek a béke
A Lajtától a Királyhágóig a magyarság egy és oszthatatlan. Az államhatáron túli nemzetrészek fontosak a belső magyarországi társadalom erősítéséhez, fejlődéséhez is. A magyar-magyar tanácskozás, a Magyar Állandó Értekezlet XIII. ülése után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Tőkés László európai parlamenti képviselő nyilatkozott a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának.
A kárpátaljai magyarság akaratán kívül egy háborúban találta magát, Magyarország pedig akaratán kívül egy hidegháborúban találja magát. A mi érdekünk a béke, fogalmazott Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: a kárpátaljai magyarság egy olyan konfliktusban van, amelyhez semmi köze, nem tehetnek arról, hogy Oroszország milyen lépéseket tett Ukrajna vonatkozásában, és arról sem, hogy Ukrajnában a törvényhozás hogy vette el az oroszoktól a nyelvi jogaikat. A legelemibb dolog, hogy az egyetemes magyarság és Magyarország mindenben a kárpátaljai magyarok mögött áll. Télen meg kell oldanunk a tűzifaellátást, s azt is, hogy magyarokat ne vigyenek a frontvonalra, és számtalan más dolgot, hangsúlyozta nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes.
Maga a kérdésfeltevés is rossz, hogy orosz-vagy ukrán-pártiak vagyunk-e. Mi magyar-pártiak vagyunk, az viszont szenvedélyesen, jelentette ki Semjén Zsolt. Ennek az a lényege, hogy a szövetségi rendszerből fakadó kötelezettségeinknek precízen eleget teszünk, másfelől pedig a nemzeti érdekeinket próbáljuk érvényesíteni. A nemzeti érdek pedig a béke, a gazdasági kapcsolatok lehetősége és az energiabiztonság, hangsúlyozta Semjén.
A román elnökváltással kapcsolatban Semjén Zsolt azt mondta: reménykedik a változásban. Klaus Johannis román elnök az Európai Néppárthoz tartozó jobbközép pártok jelöltje volt, amelyhez a Fidesz és a KDNP is tartozik, így vele a magyar miniszterelnök-helyettes jobb együttműködésre számít. Áttörésnek nevezte, hogy egy nem román származású, nem ortodox ember lett Románia államelnöke, másfelől biztos abban, hogy Johannis egy dolgot nem mondhat: azt, hogy az autonómia nem európai gondolat. Ennyiben pedig Semjén Zsolt szerint lesz előrelépés. Ugyanakkor véleménye szerint illúzió lenne azt várni, hogy Johannis kiállna Székelyföld területi autonómiája mellett. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azt mondta: még nem lehet tudni, hogy Klaus Johannis román elnök megválasztása jó-e a magyarságnak, de nagy áttörésre és csodára nem számít. Hozzátette: Johannis az etnikai kérdést megoldottnak tekinti, a regionális autonómiát pedig veszélyesnek tartja az ország egységére, területi épségére nézve.
Kelemen Hunor azt azonban pozitívumként emelte ki, hogy a szász származású Johannis olyan értékeket hoz az államelnöki hivatalba, mint a tisztelet, a becsület, a jól elvégzett munka fontossága.
Egy olyan népharag söpörte el az utód-kommunista Ponta-hatalmat, amely annak idején a Ceaușescu-diktatúrát is megdöntötte, fogalmazott Tőkés László európai parlamenti képviselő, aki bizakodással tekint Klaus Johannis megválasztására. Tőkés úgy véli, most Romániában is új lendületet vehet az a rendszerváltoztató folyamat, amely negyedszázaddal ezelőtt kezdődött el.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

120 éve a tündérkert védelmezői
Tematikus park és kincskereső túraútvonal felavatásával ünnepelte az Erdélyi Kárpát Egyesület székelyudvarhelyi szakosztálya alakulásának százhuszadik évfordulóját szombaton. Az egyesület sok mindent megért, az 1894 őszére datált születést követően többször félbeszakadt a tevékenység, ám a turistamozgalomnak mindig akadtak olyan éltetői, akik felvállalták az újjászervezést, az egyesület által meghatározott értékek továbbvitelét.
Elődeink munkáját folytatjuk lendülettel és elszántsággal – hangzott el a szombati ünnepségen a Deság-patakánál lévő színpad mellett, ahol az EKE-ÖKO tematikus parkkal ajándékozta meg magát és a természet szerelmeseit az EKE székelyudvarhelyi osztálya. Az ünnepséggel összekötött túrán több tucatnyi lelkes természetjáró vett részt.
Nemzettudat-erősítés kirándulással
Erdély egyik legrégebbi civil szervezete, az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozsváron alakult meg 1891-ben, Székelyudvarhelyen pedig 1894. november 18-án alakult meg az osztály, melynek célja a természetjárás fellendítése, a népi hagyományok ápolása és a gyógyfürdők népszerűsítése volt – tudták meg a tematikus park avatásán jelen lévő természetjárók Kovács-Kendi Leheltől, az EKE székelyudvarhelyi osztályának elnökétől. Mint az egyesület Erdély című folyóiratának korabeli lapszámaiból kiderül, az udvarhelyiek nagy reményeket fűztek az egyesülethez, ugyanis a székely város társadalmát is részben ők hivatottak összekovácsolni. Bár a kezdetekben lendületesen működött a székelyudvarhelyi osztály, az első világháború véget vetett tevékenységének.
Újjászületést hozott a rezsimváltás
Az 1989-es decemberi események hatására újjászerveződött az erdélyi magyar turistamozgalom, ekkor tevődött fel az EKE újjászervezése is. Az udvarhelyi EKE 1991-ben alakult újra, a kezdeti lelkesedés azonban lankadt a következő években, a tagság csökkent, és a túrák is megszűntek – magyarázta Kovács-Kendi Lehel. Azonban a diákságra támaszkodva 1996-ban ismét új láng lobbant fel a székelyudvarhelyi EKE szívében, ekkortól már folyamatosan növekedett az érdeklődés, szélesedett a tevékenységi kör, valamint a rendezvények sokszínűsége.
Nyomot akarnak hagyni
A megvalósítások közül elsőként a Szejkefürdőn 2005-ben megrendezett Orbán Balázs-emléktúrát említette Kovács-Kendi Lehel. Azonban az évente megszervezett Hargita teljesítménytúra is oszlopos tevékenysége a székelyudvarhelyi szakosztálynak, továbbá a Budvár-kupát is sikerként könyvelik el. Az országos rendezvények sorában a 2012-ben megszervezett EKE-vándortárbor volt kiemelkedő a székelyudvarhelyi osztály tevékenységében, ugyanis rekorddöntő részvétellel zajlott. A rendezvény új korszakot indított el a székely anyaváros szervezetében – a szervezés igazi csapattá kovácsolta a tagságot. Mára már mintegy 130 tagot számlál a székelyudvarhelyi osztály, ebből közel ötvenen aktívak.
Folyamatosan bővülő álom
A környezetvédelmi nevelésre fektetett hangsúly, valamint a maradandó nyom hagyása ihlette a Zete tanösvény születését. 2006-ban határozták el a tanösvény kialakítását, tavaly Ivótól Deságig tartó bicikliúttal gazdagították Udvarhelyszéket, valamint egy információs házikót is létesítettek. A gyerekeknek is izgalmas természetjárást ígérő tanulmányi park mögött Szederjesi Tamás áll, aki szívvel-lélekkel dolgozott az útvonal kialakításán, takarításán, valamint az információs táblák megvalósításán.
A gyerekekre összpontosítanak
A mintegy négy kilométeres útvonal könnyen teljesíthető, nemcsak kellemes időtöltést, hanem értékes és hasznos információkat nyújt, a gyerekek számára pedig játékos és kalandos élménnyé változtatja a természetjárást az információs házikó mellett látható kincses térkép, amely a környékre épült. Az interaktív tanösvénnyel főként a gyerekeket terelné vissza a természetbe az udvarhelyi EKE. Kovács-Kendi Lehel elmondta, hogy az elkövetkezőben olyan infrastruktúrát akarnak kialakítani a Deság-pataknál, amely egy erdei iskola megteremtéséhez nyújt megfelelő környezetet.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Híres lett a műkedvelők fesztiválja
A hétvégén huszonkettedik alkalommal léptek a világot jelentő deszkákra Erdély amatőr színjátszó csapatai. Nem is az előadások sikeressége jelenti a Színpad nevű fesztivál lényegét, hanem a folyamatos tanulás és a hozzáállás.
Minden nemzetnek van egy megtartó kincse, az anyanyelv – mondta Jókai. E kincs védelmének egyik jelentős fóruma az anyanyelvű színjátszás, amely már a kezdetektől otthonra lelt Erdély városaiban, falvaiban. Erdőszentgyörgy egykori birtokosa, gróf Rhédei László kolozsvári palotájának báltermét nyitotta meg a színészek előtt 1792-ben, majd 1821-től állandó otthona is lett az erdélyi színjátszásnak, a Farkas utcai kőszínház. De tovább élt az a fajta színjátszás is, amelyet a legkisebb településen is játékos kedvből, kedvtelésből műveltek az emberek. Ez a műkedvelő színjátszás. És mi sem volt természetesebb, minthogy ez a színházpártoló Rhédeiek ősi, vidéki hajlékában is virágozzon. Az emlékezet még őrzi a két világháború közötti időszak erdőszentgyörgyi színjátszó hagyományát, amely egyik fontos lehetősége volt az anyanyelv ápolásának, a nemzeti identitástudat megőrzésének. Ez a hagyomány átvészelte a legzordabb időket is, és ezt felvállalva, a helyi Bodor Péter Művelődési Egyesület huszonkét évvel ezelőtt útjára indította a Kis-Küküllő menti műkedvelő színjátszók őszi találkozóját. Mert színházba járni jó, a színpad elvarázsol, a hétköznapokat magunk mögött hagyva belecsöppenünk egy olyan világba, amely más, mint amit megszoktunk, mert a színház az élet veleje – hangzott el Erdőszentgyörgyön, az idei fesztivál megnyitóján.
Tanulni, színpadra állni, száguldozni
„Erdőszentgyörgy szerencsés, hogy itt ilyen csapat állott össze, amely továbbviszi a fesztivált. Mindig tizenöt fölött van a fellépő csoportok száma, ami azt jelenti, hogy a szervezők valamit nagyon jól csinálnak. Ez annál inkább fontos, mert napról napra kezd háttérbe szorulni életünknek az a ludikus része, amikor megengedjük magunknak, hogy játsszunk vagy hogy részesei legyünk valamilyen játéknak, és e fesztivál révén ezt a kis rejtett világot tudjuk magunkhoz közel engedni” – mondta el Vajda András, a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központjának munkatársa.
Valóban más világ színtere volt az erdőszentgyörgyi kultúrotthon a hétvégén, amikor tizenöt erdélyi műkedvelő csoport lépett Színpadra mesejátékkal, komédiával, bohózattal, drámával. A szakmai zsűrit Koszta Gabriella és Székely Szabó Zoltán marosvásárhelyi színművész, valamint Válik István, a Magyar Szín-Játékos Szövetség vezetőségi tagja, a gyöngyösi Mozaik Színkör vezetője alkották. Pénteken este, szombaton délben és este a zsűri nyilvánosan értékelte a színpadi előadásokat, kiemelve a pozitívumokat és a javítást, fejlesztést igénylő tényezőket. A színház egy csoda, a színházzal foglalkozni is csoda, csoda eljátszani az érzelmekkel, bemutatni az élet visszásságait, fürdeni a szerepekben, és az is csoda, hogy több-kevesebb munka mellett sok fiatal fejét adja a színjátszásra, érzelmekben gazdagodik, csapatot alakít, gyönyörűen szórakozik, színpadra áll és száguldozik a költészet, drámairodalom és az absztrakció szárnyain. De az is csoda – emelte ki a zsűri –, hogy a csíkfalvi gyerekek eljátszották a Kék madarat, a világirodalom egyik legszebb, legköltőibb, legérvényesebb, legjobb, de egyben egyik legnehezebben megjeleníthető darabját. Mindezért hálás is volt a szakma, a csíkfalviak a legjobb csapatnak, a legjobb rendezésnek, továbbá Adorjáni Imola és Mezei Tamás a legjobb párosnak kijáró díjat vihette el.
Mindenki tanul, fejlődik
A szervezők kezdetben a Kis-Küküllő menti csoportokat szólították meg, később csatlakoztak az erdélyi városok, majd magyarországiak is. Már tíz éve vendégeik évente kétszer is a celldömölkiek, sokat tanultak Gyöngyöstől is, de igazi barátság alakult ki Mezőkövesddel is. Többnyire visszajárók csapatok vesznek részt, de újak is jelentkeznek, mint Sepsiszentgyörgy, jövőre Kovászna is, ami azt jelenti, hogy a fesztivál él és hírneve van. Ami a szakmai szintet illeti, vannak nagyon jó és kevésbé sikeresebb előadások is, de nem az a lényeg, hanem a találkozás, az, hogy a szakmai zsűri értékeléséből mindenki tanulhat, fejlődhet. És ez lényeges, mert sok helyen a műkedvelő színjátszás jelenti az egyetlen kapcsolatot a lakosság és a színház között, a kisebb településekre igen ritkán vetődnek hivatásos színházak. Ezért is jelentős a szentgyörgyi Színpad fesztivál, mert nem mindegy, hogyan adják elő a színjátszók az adott darabot és milyen felkészültséggel. „A lényeg, hogy szeretik amit csinálnak” – értékelte az idei fesztivált szerkesztőségünknek Kovrig Magdolna szervező.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Könyvbemutató négy alkotással Marosszentgyörgyön
Négy alkotást mutattak be a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia tanácstermében. A találkozón Kedei Zoltán: Megtépázott álmodozás – rajzok és vallomások, Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng – karcolatok, novellák, Szélrózsa kankalin – mondatok az életemről, és Székely Szabó Zoltán: Végtelen farsang...és egyéb politikai szatírák (1989–2014) című, újonnan megjelent könyveit mutatták be, a szerzők közreműködésével.
A különleges csütörtöki könyvbemutatót az est házigazdájaként Baricz Lajos plébános-költő nyitotta meg, üdvözölve a megjelent közönséget és a szerzőket, majd közös éneklésre és imádságra került sor. „Ilyen este még nem volt. Zsúfolódik a műveltség Marosszentgyörgyön” – mondta a plébános, utalva arra, hogy a délután folyamán a kultúrotthonban került sor Szilágyi Csíki Andrea marosszentgyörgyi tanárnő Rímes, hímes gondolatok című gyermekverses kötetének bemutatására. Ezt követően a házigazda ismertette Kedei Zoltán festőművész-író életrajzát.
Élményből születő munkák
A 85. születésnapját nemsokára ünneplő festőművész a tanácsterem falait díszítő kollázsait és a könyvében megjelent írásait mutatta be az érdeklődő közönségnek. Minden alkotásnak, legyen az festett vagy írott, története van. „Minden képzőművészeti munka élményből születik” – fejtette ki Kedei Zoltán. Bölöni Domokos Lélegző gyöngyszemek című írását Szántó Edit olvasta fel. „Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezében az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására” – hangzott el a felolvasásban.
Egy „taxínész” vallomásai
Az est következő mozzanataként Székely Szabó Zoltán színész, újságíró, író, humorista ismertette életpályáját igen egyedi módon, teletűzdelve azt érdekes történetekkel, viccekkel, írásaiból idézett humoros szövegekkel. Székely Szabó Zoltán a mezőségi Rücsön született 1949. augusztus 26-án. Gyermekkorának emlékei azonban a nyárádmenti Szentgericéhez fűzik, ahol a szülei pedagógusok voltak. 1976-ban diplomázott a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, majd 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt. 1986-ban Bécsbe távozott, és a közelmúltig ott élt, mint találóan mondja mesterségéről: „taxínészként”. Megélhetését a taxizásból biztosította, de egy pillanatra sem mondott le hivatásáról: erdélyi és anyaországi előadókat, néha egész társulatokat hívott meg, fogadott és látott el néhány lelkes társával, szervezett számukra előadásokat a bécsi magyarok szórakoztatására. Közben szorgosan írta könyveit.
„Szerencsés évem volt”
Bölöni Domokos író, újságíró, szerkesztő szerencsésnek nevezte az elmúlóban levő 2014-es évet, hiszen két könyve is napvilágot látott. A két új könyv karcolatokat, elbeszéléseket, jegyzeteket, riportokat tartalmaz. Bölöni Domokos egyik olyan köztetszést arató írását olvasta fel, amely valamilyen okból kifolyólag nem került be a két nyomdafestékszagú könyvébe:„Bindász rontja a tempert!”
Az eseményt Vass Lajos citerajátéka és a Szent György-kórus éneke tette hangulatosabbá. Záróakkordként szeretetvendégségre került sor, a közönség tagjai a frissen vásárolt könyveket dedikáltatták a szerzőkkel.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Koncertsorozat zárása a Vigadóban
Gálakoncerttel ért véget szombaton este a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje című koncertsorozat 2014-es idénye. A Pesti Vigadóban tartott eseményen nagyváradi küldöttség is részt vett.
A 2001 óta élő sorozat 2007-ben vette fel jelenlegi elnevezését, és ebben az évben már Nagyvárad is bekapcsolódott a nemzetet zenével, énekkel, tánccal összekötő “láncba”: október 28-án a színházban a Nagyvárad Táncegyüttes, a Misztrál együttes, illetve Pál István Szalonna és Bandája produkcióit láthatta a közönség (lásd. BN, október 30.). A koncertsorozat további állomásai voltak Királyhelmec (Szlovákia), Lendva (Szlovénia), Beregszász (Ukrajna) és Magyarkanizsa (Szerbia). A külhoni helyszínek delegációi is meghívást kaptak a Pesti Vigadóban szombaton este tartott, az idei sorozatot záró gálakoncertre, melyen Böszörményi Gergely főszervező-koncertigazgató és Balogh Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntötte a megjelenteket.
Nagyváradi küldöttség
A nagyváradi küldöttség tagja volt Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója, Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője és Tavaszi Hajnal, a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár aligazgatója. Nevezettek átvehették azt a hangzóanyagokból álló adományt, melyet a szervezők minden külhoni csoportnak biztosítottak. Budapestre tartó csoportunk szombat délben megállt egy időre Szolnokon is, összekötve a kellemest a hasznossal, de hogy miért, az is kiderül az eseményről készülő exkluzív beszámolónkból, amit hamarosan közlünk.
Rencz Csaba
erdon.ro

Falra festett ajtók, melyek kinyílnak
Megszereted, ami a tiéd a címe Mustó Péter jezsuita szerzetes kedden megjelent könyvének, melyet pénteken Nagyváradon, a Posticum központban mutattak be. A könyvbemutatót lelkigyakorlat követte.
A könyvbemutató során Tariska Eszter lelkigyakorlat vezető beszélgetett Mustó Péterrel. „Mi az, ami miatt megírtad és kinek szántad a könyvet?” – volt az első kérdés. A könyv szerzője elmondta: nem tudta, hogy tud-e valami hasznosat mondani és nem is érezte azt, hogy okvetlenül egy könyvet kell írnia, azonban akárcsak korábbi könyve esetében, volt, aki arra bíztatta: írja meg, hogyan látja a világot, Istent, az életnek a komoly problémáit. „Olvassanak bele, engedjenek időt maguknak, hogy a saját tapasztalataik nyomán saját valóságukkal szembesüljenek, ne az én látásmódomat, Isten-képemet vegyék át, találják meg a sajátmagukét” – fűzte hozzá Mustó Péter.
Összefüggések
A beszélgetés során az Istenhez való viszonyulásunkkal kapcsolatos témák merültek fel: lehet-e Isten gonosz, képes-e elfordulni az embertől, helyes-e kételkedni, mi is a megbékélés lényege és szerepe. Amint az előszóból kiderül, a könyv – mely a Posticumnál is megrendelhető, akárcsak Mustó Péter tavaly megjelent, Csendben születik az élet című könyve – további kérdésekre is választ igyekszik találni, mint például: hová kell figyelni, ha valami fáj? Van-e feladata a bűnnek? Mi közöm van Isten akaratához? Mi az, ami éltet? „Ezek az írások áthatolhatatlan falra festett ajtók. Melyek kinyílnak. Abban segítenek, hogy jobban észrevegyük imánk, életünk összefüggéseit. (…) Látni tanítanak. Úgy nézni életünkre, hogy megszeressük, ami a miénk.” A beszélgetést követően Mustó Péter dedikálta a könyvét, később a jelenlévők lelkigyakorlaton vehettek részt, mely péntek este kezdődött és vasárnap ért véget. Vasárnap Mustó Péter jezsuita atya misét is celebrált a Posticum kápolnájában.
Neumann Andrea
erdon.ro

Partiumi zenészek találkoztak
Nagyvárad- Péntek este/éjjel a Nagyváradi Trade Centerben rendezte meg a III. Partiumi Zenésztalálkozót az RMDSZ Bihar megyei szervezete és Szőcs Lőrincz prímás. Remek hangulat, jó buli volt.
A megye szinte minden sarkából, rengeteg személy érkezett a nemrég épült várad-szőlősi Trade Center tágas földszintjén zajlott III. Partiumi Zenésztalálkozóra. Segítőkész szervezők igazították útba a vendégeket, illetve kísérték asztalukhoz, ahol a 11. számú Általános Iskolába járó gyermekek által készített aranyos ízléses papírvirágok, üdítő, valamint a származási településnévvel felcímkézett borospalackok is várták őket.
Amíg a régi ismerősök, barátok örömmel üdvözölték egymást, s elhelyezkedtek, akik akarták, tombola jegyeket vásárolhattak. Mint az alkalomból kiadott programfüzetben is olvasható volt, a szervezők arra törekedtek, hogy hagyományt teremtsenek nem csupán a nótázásból, a vőfélyes találkozóból vagy mulatságból, hanem abból is, hogy minden év novemberének végén együtt legyenek Bihar megyei magyar emberek. És ez sikerült is nekik, hiszen bár az elején akadtak kételkedők, vagy fanyalgók, mára bizonyossá vált, hogy a sportcsarnokbeli korábbi disznótoros mulatságok kiszélesítésével egy és szép, hangulatos és felejthetetlen összejövetel talált magának méltó helyet a város, illetve a megye ebbéli kínálatában.
Zenészek
A rendezvényre olyan köz- és elismert együttesek, énekesek, zenészek kaptak meghívót, mint a Nagyváradi Ifjúsági fúvószenekar, Nagy-Kristófi Dániel, a Kovász Nótazenekar, a Sanzon Együttes, a Desszert zenekar, a Koktél Zenekar, a Happy End, az Elit, az Abrakadabra, az Aperitif Együttes, a Mystique mazsorette, a West-life, valamint a Timi és Dávid-duó, így mondanunk se kell, hogy a minőségi zene, a jó hangulat garantálva volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Mikó-ügy – Befejeződött a fellebbviteli tárgyalás, ítélethirdetés várható
Befejeződött a fellebbviteli tárgyalás hétfőn a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium épületének visszaszolgáltatása miatt indult büntetőperben a Ploiesti-i Táblabíróságon – közölte az MTI-vel a Kapcza Mikolt Krisztina, az Erdélyi Református Egyházkerület ügyvédje.
A táblabíróság szóvivője az MTI érdekélődésére megerősítette, hogy november 26-án, szerdán várható az ügyben jogerős ítélet.
Első fokon a bíróság 2012-ben jogtalannak ítélte az épület visszaszolgáltatását az egyháznak, és börtönbüntetést szabott ki a restitúciós bizottság tagjaira. Az ügyben eljáró buzaui bíróság Markó Attilát, akit időközben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselőjévé választottak, és Marosán Tamást, a református egyház jogtanácsosát három-három év letöltendő, Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt jogi tanácsadóját pedig három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
A vádlottak fellebbezése nyomán a legfelső bíróság tavaly októberben – saját illetékességét elhárítva – megállapította: az ügyben a ploiesti-i táblabíróságnak kell kimondania a jogerős ítéletet.
Többszöri halasztás után a ploiesti-i táblabíróság hétfőn érdemben letárgyalta az ügyet, elhangzottak a vád- és védőbeszédek.
Kapcza Mikolt Krisztina elmondása szerint a védelem azzal érvelt, hogy nem a restitúciós bizottság, hanem a NATO- és EU-csatlakozásra váró román állam adta vissza a sepsiszentgyörgyi épületegyüttest a református egyháznak, hogy meggyőzze külföldi partnereit: Románia tiszteletben tartja a tulajdonjogot. A védelem szerint a visszaéléssel vádolt bizottsági tagoknak nem döntéshozó, hanem végrehajtó szerepük volt az egyébként jogszerű restitúcióban.
A Mikó-ügyben a korrupcióellenes ügyészség (DNA) emelt vádat. A DNA pénteken közölte, hogy Markó Attila ellen egy másik ingatlan-visszaigényléssel kapcsolatos ügyben is bűnvádi eljárást indított hivatali visszaélés gyanújával, és kérte a képviselőház hozzájárulását a politikus előzetes letartóztatásba helyezéséhez.
Az időközben Magyarországra települt Marosán Tamás hétfőn nyílt levélben fejtette ki álláspontját az őt ért vádról. Rámutatott: a vád arra hivatkozva vitatta a visszaszolgáltatás jogosságát, hogy az iskola közadakozásból épült, vagyis a vádhatóság szerint a tulajdonjog a „népet", azaz az államot illeti. Rámutatott: jelenleg is minden egyházi épület közadakozásból, illetve önkormányzati és állami segélyből épül, de annak tulajdonosa ettől függetlenül az egyház. Erre a legfrissebb példa a Bukarestben épülő ortodox katedrális – tette hozzá. „Ha a román állam tulajdona lett volna (a Mikó gimnázium), mi értelme lett volna államosítani?" – érvelt Marosán Tamás.
A jogerős ítéletet vélhetően nem fogják a tárgyalóteremben kihirdetni, azt a bíróság honlapján teszi majd közzé az ügyben eljáró kéttagú bírói tanács – mondta az MTI-nek a református egyház ügyvédje. MTI
Erdély.ma

Székelyföldi kilátások (A Magyar Tudomány Napja Sepsiszentgyörgyön)
Perspektívák Székelyföldről címmel szervezett szombaton kerekasztal-beszélgetést az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) márciusban alakult sepsiszentgyörgyi fiókszervezete a megyeháza üléstermében.  
Ezzel csatlakozott az anyaintézmény 13. kiadásához érkezett rendezvénysorozatához. Annak mintájára, ahogyan november 3-án tartják a magyar tudomány napját (1825-ben a pozsonyi országgyűlésen ezen a napon határozták el a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását), 2002 óta a szervezet alapításának évfordulója (1859. november 23–26-a között tartották az alapító közgyűlést Kolozsváron) alkalmából az EME – szakosztályai és fiókegyesületei részvételével – megszervezi a Magyar tudomány napja Erdélyben című fórumát. Az EME minden évben kijelöli a fórum témáját, idén Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel hirdették meg a rendezvényt.
A sepsiszentgyörgyi fiókszervezet kerekasztalán a székelyföldi magyar tudományművelés helyzetéről és feladatairól tanácskoztak a meghívottak. Görög Mihály, a Budapesti Corvinus Egyetem fejlesztési rektorhelyettese, Szabó Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szenátusának tagja, Cziprián Kovács Loránd, a BBTE sepsiszentgyörgyi Közigazgatási Tanszékének vezetője, Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem volt rektorhelyettese, Székely Gyula, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese, Lázár Ede, a Sapientia csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánhelyettese, valamint Bíró Béla és Pető Mária, a Székely Mikó kollégium matematika-, illetve fizikatanára és Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója Bíró Bo­róka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókszervezete elnökének moderálásával.
Elhangzott: Romániában a tudományos kutatások állami finanszírozása minimális, az önkormányzatok ebben nem érdekeltek, az európai uniós pályázatok elszámolási módszertana ijesztő. Magyarországi támogatást főleg nemzetiidentitás-megőrző tevékenységekre nyújtanak. A romániai oktatásfinanszírozási politika miatt az egyetemek nem tudnak a piaci igényeknek megfelelő képzést nyújtani, ugyanakkor érezhető a kultúrközpont, Kolozsvár elszívó ereje is. Ami a művészeti oktatást illeti, középiskolai szinten pozitív az együttműködés Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Brassó között, de a felsőfokú oktatás igencsak gyerekcipőben jár, főleg a zenei képzés, kivétel a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen zajló képzőművészeti oktatás. A tudomány terén azok a kutatások számítanak, amelyek nemzetközi jelentőségűek, s azok a tanulmányok értékelhetőek, amelyek nemzetközileg jegyzett kiadványokban jelennek meg. Nagyrészt pénzkérdések merülnek fel, de személyi gondok is akadnak, például fiatal tehetségeket elüldöztek Székelyföldről.
Mint megfogalmazták, jó lenne véget vetni az olyan megkülönböztetésnek, hogy melyik egyetem magyarabb a másiknál, és a valós kérdésekkel kellene foglalkozni. Érdemes lenne kihasználni azt a stratégiai helyzetet, amit a székelyföldi magyar tanintézmények nyújtanak, valamint a Románia és Magyarország közötti közvetítő szerepben rejlő lehetőségeket. Kisebb vita is kialakult a BBTE és Sapientia képviselői között a párhuzamokról, átfedésekről, hisz egy térségből származnak a diákok. Székely Gyula bejelentette, a Sapientia új kart, mezőgazdász és erdészmérnöki szakot indít Sepsiszentgyörgyön az egykori traktoriskola, legutóbb Gámán János Szakközépiskola székhelyén, folynak a munkálatok, jövő tanévtől el kell kezdeni az oktatást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kultúra és a nemzet szolgálatában
Kiemelkedő népművészeti tevékenységének elismeréseként Erdővidék Kultúrájáért-díjat adományozott Máthé Ferenc (Ilonka) fafaragónak a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület pénteken este Vargyason az unitárius templomban. Az Erdővidék Közművelődési Napok zárómomentumaként szombaton a baróti művelődési házban huszárbált tartottak.
Kotecz József felsőrákosi unitárius lelkipásztor történelmünk, balladáink és népünk ünnepeit és hétköznapjait fába faragó embert, Máthé Ferencet közössége példaképének nevezte. Erdővidék Múzeumának vezetője, Demeter László a közművelődési egyesület által tíz esztendeje alapított díj történetét és a díjazottak kiválasztásának módját ismertette. Mint mondotta, jól döntöttek, amikor az időközben elhunyt Bodosi Dániel festőművészt, a szintén vargyasi bútorfestő Sütő családot, Varga Béla fotográfust, Kósa Bálint grafikust, metszőművészt, a Kájoni Consort régizene-együttest, Egyed Ákos akadémikust, Kászoni Zoltán halbiológust, Vargyas volt polgármesterét és értékmentőjét, Deák Vilmát és közösségét több évtizeden keresztül szolgáló Kubánda Gizella tanítónőt díjazták, idén pedig Máthé Ferencnek ítélték az elismerést, hiszen mind olyan személyiségek, akik önzetlenül cselekednek, s irányt mutatnak nemzedékek sorának.
Vargyas polgármestere, Ilkei Ferenc laudációjában Máthé Ferencet olyan embernek írta le, akit az élet nehézségei nem törtek meg, az elnyomó államhatalomnak nem hódolt be, megmaradt nyakas székely embernek, eközben alkotómunkáját az országhatáron túl is megismerték. Máthé Ferenc, miközben megköszönte, hogy a díjat alapítók idén rá gondoltak, mint olyanra, akit érdemes elismerésben részesíteni, arra figyelmeztetett, tapasztalata szerint fogy azok száma, akik hagyományaink ápolására áldoznak, ezért jobban oda kellene figyelnünk örökölt értékeink éltetésére. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület által második alkalommal szervezett huszárbálra (fotó) Erdélyből és az anyaországból érkező vendégeket Kádár László hagyományőrző huszárőrnagy köszöntötte. Külön üdvözölte a Szegedről érkezőket és a Vargyason nemrég megalakult Gyertyánffy Ferenc nevét felvett huszárcsapat tagjait. Mint mondotta, üdvözlendő, hogy a vargyasi hagyományőrzők az 1849. július 5-én Eprestetőn a kozák túlerővel szemben a harcot vállaló bátor százados nevét tűzték zászlójukra: áldozatvállalása követendő példa lehet minden hazájáért cselekedni kívánó számára.
A 3. Honvéd Zászlóalj (Szeged), a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, a 6. Württembergi Huszárezred (Erdőszentgyörgy), a 15. Mátyás Huszárezred (Szováta), a 11. Székely Határőr-huszárezred (székelyudvarhelyi és szentegyházi csapatai), a 15. Székely Határőr-gyalogezred, a Gyertyánffy Ferenc Huszárcsapat (Vargyas), a Homoródmenti Hagyományőrző Hannover Huszárok, a Homoródmenti Határőrök és Vörös Darabontok, a Hannoveri Huszárezred (Uzon) és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki tagjai zászlójukkal vonultak fel, s engedélyt kértek feletteseiktől a bálon való részvételre.
A vargyasi Borbáth Szilveszter éneklését, a művelődési ház Minisyncron együttesének palotás táncát, a Csillagkövetők Civil Egyesület tagjainak néptáncolását és a disznótoros vacsora elfogyasztását követően emlékplakettel mondtak köszönetet a megyei tanács alelnökének, Nagy Józsefnek, amiért hivatalnokként és lovainak, tanyájának, felszerelésének rendelkezésre bocsátásával magánemberként is segítette a hagyományőrzőket. Díszoklevelet kapott a Székely Vágta első és a Nemzeti Vágta negyedik helyezését megszerző, s ezáltal egyesületének, Kézdiszéknek és az erdélyi huszárok számára is dicsőséget hozó Zsigmond János is. Idén elért pontszáma alapján egy évre őrmesteri kinevezést nyert Kövér Zsolt és Költő Norbert a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesülettől és az  erdővidékiek közül Dávid Gábor és Barabás Gyula. A huszáravatásra éjjel egy óra után került sor, amikor a jelölteket „nyeregre húzták”, fejüket mentével takarták le, az avatótisztek pedig jókívánságaikat és velük szemben támasztott elvárásaikat fogalmazták meg egy-egy mondatban, majd kardjuk lapjával – kinek gyengébben, kinek erősebben – illették az avatandók fenekét, végezetül kézfogással és egy korty itókával pecsételték meg az elkötelezettséget. A bál hajnalig folytatódott, a talpalávalót sokak megelégedésére a kászonújfalusi Hagyományőrző Népi Zenekar húzta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közelebb kerülni egymáshoz (Színházi tükör)
Fazakas Misi színész, rendező, drámapedagógus, az Osonó Színházműhely vezetője. Az utóbbi tizenöt évben meghatározó személyisége a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszásnak, generációkat oltott be a színház, a művészet szeretetével, a színházi szakma fiatalabb alkotói közül sokan őt tartják első tanítómesterüknek.
A szenvedélyes munka, amit végez, régen kinőtte az amatőr színjátszás vagy akár az iskolai drámapedagógia határait, az Osonó Színházműhely az elmúlt évek alatt tizennyolc országban tartott előadásokat, workshopokat, szakmai tréningeket. A nyugat-európai országok mellett Távol-Keleten és Afrikában is több alkalommal dolgozott a társulat, legutóbb november 16-án lépett fel Marokkóban a Berkane-i Nemzetközi Színházi Fesztivál díszvendégeként. – Vegyük sorba pályád fontosabb állomásait. Mikor kezdett foglalkoztatni a színház? – A nyolcvanas évek közepén. Másodikos koromban egy reggel úgy ébredtem, hogy érdekel a színház, és megkértem anyukámat, beszéljen Rozsnyai Júlia színésznővel – aki rokonunk volt –, hogy vigyen el engem egy színházi próbára. A Mielőtt a kakas megszólal című csehszlovák drámát próbálták Balogh András rendezésében, nekem pedig annyira megtetszett a színház világa, hogy azután minden próbán ott voltam a bemutatóig. Egyetlenegyszer hiányoztam a négy hét alatt, Király Jóska bácsi állítólag azt mondta azon a próbán, hogy ő nem tud koncentrálni, annyira megszokta a gyermeket a nézőtéren. Így kezdődött a színházzal való kapcsolatom. Később előadásokra is kezdtem járni, némelyiket többször is megnéztem. Amikor 1989-ben Tompa Miklós a Fekete macska című Asztalos István-darabhoz gyermekszereplőt keresett, egyöntetűen rám gondolt a társulat. Ez volt az első szerepem. A rendszerváltás után, kilencedik osztályos koromban Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum magyartanára és Győry András megalapította az iskola színjátszó csoportját, amiből az Osonó, később pedig az Osonó Színházműhely lett, én pedig a líceum alatt végig tagja voltam ennek a társulatnak. A 90-es évek elején nagy lendület volt bennünk: diáktanácsot alapítottunk, sulirádiót működtettünk, kosárlabda-maratont szerveztünk, magyarországi diákszínjátszó táborokba jártunk, ahol felfedeztük, hogy mozgásszínház is létezik, és ennek hatására mi is olyan színházat akartunk létrehozni, ami más, mint a kőszínházak. Tizenegyedikes voltam, amikor Salek bácsi abbahagyta a társulat vezetését, ettől kezdve Márkó Eszter és én vettük át az irányítást. Az alapító tagok között több, mára ismertté vált színházi ember volt, például Prezsmer Bogi, Mátray Laci, Kosztándi Zsolt csíkszeredai színész… Húszan-harmincan voltunk, pezsgett az élet, szinte azt mondhatnám, hogy már csak ezért is érdemes volt iskolába járni. Egyértelművé vált számomra, hogy a színire felvételizem, attól függetlenül, hogy matek–fizika osztályban végeztem, amit a mai napig fontosnak tartok. – Az Osonó kezdeti évei egybeesnek Nemes Levente első igazgatói éveivel, akiről mindig nagy elismeréssel szoktál beszélni. Látsz összefüggést a színházban zajló folyamatok és az Osonó alakulása között?
– Egyértelműen. Meggyőződésem, hogy Nemes Levente igazgatásával kezdődött az a folyamat Sepsiszentgyörgyön, melynek végén Székelyföld kulturális fővárosa lettünk, egy olyan fontos kulturális központ az országban, melyet Bukarest is elismer. Levente hívta ide Bocsárdit és a figurásokat, az ő nevéhez köthető az a koncepcióváltás, melynek értelmében egyedül a minőség szempontjainak kell alárendelni egy társulat, egy színházi intézmény tevékenységét. Ez mindannyiunk gondolkodásmódjára hatással volt. Én személyesen is sokat köszönhetek Leventének, például azt, hogy egy évig művészeti titkár is voltam a színházban abban az időszakban, amikor ő igazgató, Bocsárdi pedig művészeti vezető volt. Sokat tanultam mindkettőjüktől, mestereimnek tekintem őket.
– Hét évig voltál tagja a szentgyörgyi társulatnak, ezalatt a színészi munkád mellett televíziós műsorvezetőként is dolgoztál, műhelyfoglalkozásokat tartottál amatőr színészeknek, a Háromszék Táncegyüttes táncosainak, drámatagozatot alapítottál a művészeti líceumban stb. Több munkakörben kipróbáltad magad, míg végül a fő irányvonal az Osonó és a drámaosztály maradt. Miért ezt az utat választottad?
– Valójában minden a színházhoz kapcsolódott. A színházon belül pedig a próbafolyamat, a keresgélés, az út, amelyen közösen halad egy társulat a kész előadás felé, mindig jobban érdekelt, mint maga az előadás, a taps, a siker. Ez már a pályám legelején így volt. Tulajdonképpen az előadás is eszköz csupán, mely körüljár egy problémát, kérdéseket fogalmaz meg, segít, hogy közelebb kerüljünk fontos témákhoz, ezáltal a nézőkhöz és önmagunkhoz. Úgy éreztem, hogy a kőszínházi keret, a rendszer, ahogyan egy színházi intézmény működik, nem mindig támogatja ezt a fajta elmélyült munkát, keresgélést, némely rendezők pedig olykor valósággal ellene dolgoztak az igényességnek. Amikor felmondtam a színháznál, még nem tudtam pontosan, mi az, amit keresek, de valami olyan színházi formának a megtalálása érdekelt, amely szakítani tud a kőszínházi keretek által megszabott lehetőségekkel, és a nézőkkel való viszonyt is szerettem volna átértelmezni a saját magam számára. Tulajdonképpen a társulatunkkal ma is ezen az úton próbálunk haladni.
– Itthon és külföldön is egyre népszerűbb, sikeresebb az Osonó. Szerinted mi a titka ennek a sikernek? – Az isteni gondviselés alakította végig az életemet, én mindig csak arra törekszem, hogy nyitott legyek a világ változásaira, kihívásaira úgy, hogy közben az értékrendemet tudjam megőrizni, érvényesíteni. Soha nem hoztunk olyanfajta döntéseket az Osonóban, hogy akkor most holnaptól elkezdünk turnézni, utazni a világban; mindig csak a következő lépésre figyeltünk, arra, hogy megpróbáljuk kihasználni az éppen adandó lehetőséget. A meghirdetett határidőkig megírtunk egy-egy pályázatot, ha meghívtak valahová, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak. A kommunizmus többek között azt a rossz beidegződést oltotta belénk, hogy a tétlenség, a megszokotthoz való ragaszkodás, a felelősség elhárítása jelenti a biztonságot, pedig valójában csak a munka, a bátorság, a kreativitás és rugalmasság hozhat valódi eredményeket az életünkben. Minél többet megtapasztalunk a világból, annál inkább rájövünk arra, hogy csak a kitartó munkának van gyümölcse; dumával, okoskodással, ítélkezéssel nem lehet előrehaladni. Amit most az Osonó megél, abban az elmúlt tíz év megfeszített munkája is benne van: a szinte egy évig tartó próbafolyamat, a hosszú éjszakákon át írt pályázatok, sok-sok ingyen vállalt, önkéntesen végzett munka és az, hogy önerőből, a csapatból, tehát egymásból építkezünk.
– Rég nem diákszínház már az Osonó, mégis minden projektben részt vesznek diákok… – Az Osonó független színház, amelynek állandó társulati tagjai felnőttek: Mucha Oszkár, Daragics Berni, Bernát Szilárd és én. De ahogyan te is megemlítetted, fontos számunkra, hogy minden projektünkbe vonjunk be diákokat. Meggyőződésem, hogy ha elviszünk egy fiatalt egypár hetes turnéra, annyit bővülhet, annyit módosulhat a világlátása, annyit tanulhat az ott látottakból, az előadások utáni közönségtalálkozókból, beszélgetésekből, amennyit a román tanügyi rendszerben biztosan nem tanulna ennyi idő alatt. Én éppen ezt tartom az egyik legnagyobb problémának, hogy abból a három-négy alappillérből, ami a mai világban való jó eligazodást jelentené, sajnos, egyiket sem tanítja az iskola. Rugalmasnak lenni, nyitottnak lenni, kreatívnak lenni és kezdeményezni… Ha ezeket a képességeket birtokolnánk, a munkahely elvesztésétől kezdve bármilyen nehéz helyzetben feltalálnánk magunkat. Nem félnénk attól, hogy a világ állandó mozgásban van és változik, hanem örülnénk az így kínálkozó lehetőségeknek. Mindig van megoldás, csak hinnünk kell benne. Hogyha elölről, hátulról, jobbról és balról falakba ütközünk, felfelé kell elindulnunk…
– Mi a célod az Osonóval, melyek a hosszú távú terveid?
– Pina Bausch szavaival élve, meg kellene keresnünk, hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz. Ez a cél folyamatosan: közösségben alkotni, élni, és létrehozni olyan eseményeket, amelyek megmozgatják az embereket, amelyek megpróbálnak segíteni, impulzust adni. Ebben az értelemben is nagyon fontosak számunkra a nemzetközi projektjeink, és az, hogy időről időre más nemzetiségű tagjai is vannak a társulatnak. Sokat beszélgetünk a nézőkkel, és azt érzem, hogy tényleg szükségük van a segítségre, mert nagyon nagy terhek, nagyon nagy sebek vannak, és mindezzel egyedül maradtak. Akkora öröm, amikor azt érezzük, hogy egy-egy előadás enyhíteni tud ezeken a terheken… Persze, nem tudjuk megoldani az előadásaink által felvetett társadalmi, szociális problémákat, de azzal, hogy lehetőséget teremtünk a párbeszédre, lehetőséget teremtünk megtenni az első lépéseket a gyógyulás útján. Igyekszem szolgálattá tenni a színházcsinálást, túllépve a sikerek, díjak, turnék örömén, csak a lényegre figyelni. Létrehozhatunk bármilyen nagyszerű előadást, ha nem tudjuk megszólítani a nézőt, ha nem tudjuk megérinteni a lelkét, értelmetlen a fáradozásunk. Nagyon sok fiatal pusztán virtuális közösségekben él, nem tudja, milyen, amikor másokkal valódi közösségben, felelősségünk teljes tudatában építünk, alkotunk, átélünk valamit. Ez a fajta elidegenedés, egoizmus a mai világ egyik legnagyobb veszélye, ezért a mai színház egyik legfontosabb feladata az én értelmezésemben az, hogy megtanítson egymás felé fordulni, egymás szemébe nézni, majd elindítson a kommunikáció és a befelé figyelés útján. Ez a célunk, mert úgy érzem, ez az egyetlenegy esélyünk embernek maradni. – Együtt éltek, dolgoztok a társulatban, a munka tölti ki a teljes életedet. Nem vonz a polgári lét, család, gyerek…?
– Azt szoktam mondani, ha valaki a családalapítás iránt érez elhivatottságot, akkor azt feltétlenül meg kell lépnie, és biztatni, segíteni kell őt, hisz attól kezdve nagyon jelen kell lennie benne, mert a család is egy kihívás, teljes embert igénylő hivatás. Volt olyan időszak, amikor engem is vonzott, de az utóbbi években annyira átalakult a belső világom, hogy ez a kérdés nem foglalkoztat. Ebben a pillanatban semmi nem vonz, ami polgári. Persze, nagyon szeretem magam megosztani másokkal, örömmel találkozom, örömmel beszélgetek... Nem tudom, mi fog történni hosszú távon, de egyelőre nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben – feltölt, energiát ad… Ebben látom értelmét az életemnek.
Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diákszínjátszók hétvégéje
Marosvásárhelyen és Erdőszentgyörgyön
Sehol sem érvényesül jobban a színház közösségformáló, összetartó ereje, mint az amatőr mozgalmakban. Amióta létezik a modern értelemben vett színház, mindig is arra alapozott, hogy a művészeti ág sajátos eszközeivel a kognitív és az érzelmi üzenetek tolmácsolása mellett a játék passzív vagy aktív résztvevőjeként szólítsa meg a közönséget. A műkedvelő műhelyek lényege is inkább az, hogy a játszók révén kerüljön közelebb a befogadókhoz mindaz, ami a színházat jellemzi. S így ez a fajta tevékenység akár meghatározó, befolyásoló tényezővel is bír az adott közösségek életében. Ezt bizonyította a hét végén zajló két diákszínjátszó fesztivál. Mindkettőnek már hagyománya van, hiszen a vallási színjátszó találkozót a kilencedik, míg a Kis-Küküllő menti nem hivatásos színjátszók fesztiválját a 21. alkalommal szervezték meg.
Isteni színjáték világi megközelítésben
A marosvásárhelyi református egyházközségek ifjúsági szervezetei szombaton délelőtt a Posta utcai előadóteremben (volt bábszínház) a kilencedik alkalommal szervezték meg az ifikörökként működő színjátszó csoportok találkozóját. Négy gyülekezet mutatta be produkcióit. Az alsóvárosiak Az ember első és utolsó hét napja című darabbal – Imre Jenő lelkipásztor műve – léptek színpadra. A Református Kollégium képviselői az István, a király rockoperát mutatták be. A cserealji gyülekezet ifisei három rövid jelenetet (Imamalom, Esernyő, Azonnali kiszámítás) állítottak össze, míg a Szabadi útiak Farczádi Albert Presszer című egyfelvonásos vígjátékát hozták el a Posta utcai terembe. A produkciókat háromtagú zsűri (Nagy Péter, Vajda György, Nagy Gábor) bírálta el. A közönség is szavazhatott, ugyanis a legjobbnak ítélt előadást az Égjen a láng keresztény zenefesztiválon is bemutatják. Ezenkívül az ítészek tisztje volt kiválasztani a legjobb lány és fiú előadót.
A színre vitt darabok – az István, a király ismert története kivételével – a keresztény tanításról és erkölcsről, ezek mai értelmezéséről, illetve arról szóltak, miként van jelen a vallás a fiatalok életében. A zsűri elsősorban az eredetiséget, a játék dinamikusságát, a közönség befogadókészségét tekintette elhatároló szempontoknak. A színészi játékban pedig a jelenlétet, az alakítást, a megfelelő dikciót figyelte. És nem mellékesen az énekesi teljesítményt is, hiszen a Református Kollégium színjátszói igencsak igényes – referenciaértékkel bíró – produkció színrevitelére vállalkoztak.
A nyertesnek nyilvánított előadás nemcsak a zsűri választása volt, hanem a közönségszavazattal is elismerést nyert Presszer – így ezt a darabot láthatják majd újra a diákok. A legjobb női alakításért járó elismerést Csepán Dorottya, míg a legjobb férfiszereplőnek járó díjat Nagy Lehel nyerte el. Színpadi jelenlétéért Lukács Dalma Népújság-különdíjban részesült.
Fesztivál, kevés érdeklődővel
Annak ellenére, hogy Erdőszentgyörgyön 21 éve szervezik meg a Kis-Küküllő menti nem hivatásos színjátszók fesztiválját, kevés néző volt kíváncsi a produkciókra, legalábbis szombaton délután. Mind színvonalban, mind tematikában – a népszínműtől a vígjátékokon át a kortárs darabokig – igazán érdekes, sokszínű előadásokat láthattak az érdeklődők a háromnapos rendezvényen. Nemcsak a már szinte visszatérő vendégeknek számító szászrégeniek több csoportja mutatkozott be, hanem örvendetes, hogy a kisebb településeken (Makfalva, Nyárádszereda, Csíkfalva) tevékenykedő műkedvelők is felléptek. A fesztivál színvonalát emelte a szintén "hazajáró" celldömölki Soltis Lajos Színház előadása, a mezőkövesdi Színészeti Egyesület, a gyöngyösi Mozaik színikör vagy a krasznai Tinikomédiások produkciója. Természetesen a háziak is kitettek magukért, hiszen a Bodor Péter Színkör vásári komédiája, valamint a Százfonat táncszínháza is méltón színesítette a kínálatot.
Székely-Szabó Zoltán színművész, a zsűri egyik tagja a Népújságnak elmondta, "örvendetes, hogy a fesztivál a 21. kiadásához érkezett, és nemcsak erdélyi, hanem határon túli csoportokat is megmozgat.
– Arra biztattam a fiatalokat, hogy maradjanak együtt, játsszanak, legyenek összeforrott közösség, amely kultúrát közvetít. Őrizzék, ápolják az anyanyelvet, hiszen ez a legnemesebb feladata egy-egy ilyen műkedvelő színjátszó csoportnak. Mindenképpen fontos az, hogy ezek a fiatalok értelmesen töltik el szabadidejüket, alkotnak, és megpróbálják egy kicsit másként láttatni a világot. Közösségformáló hatásuk is van, hiszen nemcsak ők, hanem közönségük is megerősödik identitásában, a bizalomban, közösségi összetartozásban. Jó volt látni, hogy a gyerekek és a fiatalok olyan darabok színrevitelét is felvállalják, amelyekkel a régmúlt, a népi kultúra hagyományaiba, a mesevilágba röpítenek, és ezáltal saját közönségüknek is felelevenítik múltunk kincseit. Voltak profi és csetlő-botló előadások is. Az ítészek szakmai tanácsokkal látták el a fellépőket, hiszen egy ilyen fesztivál jó alkalom a tanulásra, a tapasztalatcserére is. A célunk az, hogy tovább ösztönözzük őket az alkotásra, a színjátszásra. Van akit és amiért. Sajnos lehangoló, hogy míg tudomásom szerint a kezdetekben minden alkalommal zsúfolásig megtelt a nézőtér, most a színjátszókon kívül alig volt érdeklődő.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Ózd: 2018 első választása?
A minap egy igen népszerű internetes portálon tettek közzé egy felmérést, miszerint nincs korreláció a cigány lakosság hányada és a bűnözési statisztikák között. Persze, a fősodratú média mi mást írhatna e témában? A mindennapi embereknek más a megélése, legyen szó Budapestről vagy Észak-Magyarországról, de vizsgálódásunkat kiterjeszthetjük Erdélyre is. A cigányok által egyáltalán nem lakott székely falvakban nyitott kapuval lehet aludni, az udvaron parkoló gépkocsiban benne lehet hagyni a kulcsot, míg például a partiumi Székelyhídon nem lehet szőlőt termeszteni, mert a cigányok ellopják a termést, hogy most ne emlegessem a kézdiszentléleki tragédiát. 
Ugyanezen jelenséget húzza alá az is, hogy ahol a cigány lakosság – főleg a városokban – elér egy bizonyos hányadot, ott nem ritkán mindennapossá válik a rettegés. Ez a helyzet Miskolc bizonyos részein és Ózdon is, ahol a Fidesz nem kis hibát elkövetve megismételtette a választást. Itt Janiczak Dávid, a Jobbik jelöltje győzött, de a nagyobbik kormánypárt megóvta az eredményt, mivel kevesebb szavazatot számoltak, mint ahányat szétosztottak. (Ez egyébként igen gyenge indok: nem lehet ellenőrizni, hogy valaki nem tartja-e meg például emlékbe a szavazólapot.)
A választást megismételték, de ezúttal már nem paraszthajszálnyi különbség volt a két nemzeti párt jelöltjeinek eredménye között, hanem masszív, meggyőző különbség, a Jobbik a leadott szavazatok közel kétharmadát vitte. Az ózdiak rendet akarnak a városukban. A Jobbik hetilapja „Ózd, a csodák csodája” címmel tudósított, kihasználva a kínálkozó jópofa szójáték-lehetőséget, a győztes polgármester pedig 2018 első választásáról beszél.
Ez jó kommunikációs fordulat, de nincs sok köze a valósághoz. Egyrészt a Jobbiknak nincs esélye középtávon abszolút többséget elérni, a kétharmadról nem beszélve, másrészt az előttünk álló közel négy évben még sok minden történhet. A legvalószínűbb egyébként az, amit a politológusok tekintélyes része állít, tételesen, hogy amíg Orbán áll a Fidesz élén, addig a párt a jelenlegi baloldali garnitúrával szemben verhetetlen. A Jobbikot pedig nem engedi felnőni a hallgatólagos bal–jobb konszenzus. A „centrális erőtér” hosszú távra konszolidálódik, Jobbik-győzelem ide, balos tüntetések oda.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tudósok a fronton is
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben kiállításmegnyitóval és fogadással, tudományos ülésszakkal zárult a hétvégén. A tárlaton korabeli fotográfiák és szövegek szemléltetik mindazt, ami Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az első világháború témakörhöz tartozik.
Elveszített háborúról kellett pozitív kicsengést találni, miközben nem volt szabad elszakadni a valós eseményektől sem – vázolta az előkészítő munka nehézségeit Flóra Ágnes (Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Osztálya), aki oroszlánrészt vállalt a kiállítás megszervezésében. Ezért ő az iratok mögött a mindennapi embert kereste, és talált sok nyomot, amely arról tanúskodik, hogy az EME behívottjai a fronton pihenőidőben sem szűntek meg szenvedélyüknek élni, és tudományos anyagot gyűjtöttek. A tárlat sok darabja személyi hagyatékból származik, Flóra Ágnes bárkihez fordult, mindenütt segítőkész emberekre talált. Sipos Gábor EME-elnök emlékeztetett, hogy annakidején az intézmény levéltárosaként még Kelemen Lajos szorgalmazta e kordokumentumok gyűjtését.
Szabadság (Kolozsvár)

Mikó-ügy: Ne hagyjuk az igazságot a feledés homályába merülni!
Valószínűleg végéhez közeledik a Mikó-per, 2014. november 24-én jogerős ítélet születhet. Ismételten megpróbáltam röviden összefoglalni a per lényegét. A vádirat (és az alapfokú bírósági határozat) szerint:
I. nem voltunk illetékesek az ingatlant visszaszolgáltatni, és
II. a „valósággal ellentétben” a református egyháznak szolgáltattuk vissza a Mikó Kollégiumot,
III. tudniillik a kollégium közadakozásból és városi, illetve állami segélyből épült fel, tehát az államosítás előtti tulajdonosa a „székely nép”, tehát a román állam volt.
Tisztelettel, Marosán Tamás
Európai Unió, 
2014. november 22
Szabadság (Kolozsvár)

Johannisról mesélnek a szebeni magyarok
Egészen másnak ismerik a nagyszebeni magyar közösség képviselői Klaus Johannist, mint ahogy a szász politikust az RMDSZ felső vezetése festette le az államfő-választási kampányban. Szerintük hiába próbálnak egyesek kígyót-békát elhitetni államelnökké választott polgármesterükről, az elmúlt másfél évtized alatt a szebeni magyaroknak volt alkalmuk megtapasztalni Johannis munkamódszerét, szavahihetőségét és a nemzeti közösségekhez való viszonyulását.
Az alig néhány napja megválasztott államfőt dicsérő szavakat már a szebeni városháza előtti Nagypiac téren felállított karácsonyi vásárban is bőven hallani. Az akcentusról ítélve a „de ügyes városgazda” vagy a „tényleg elnöknek való úriember” minősítések semmiként nem helyi magyaroktól származnak. A kürtőst, lángos vagy forralt bort kínáló székelyföldi árusok azonban arról igyekeznek meggyőzni, hogy ők jól ismerik az elöljárót, hisz ahányszor az egykori szász városban ütik fel a lacikonyhát, a polgármester mindig kedves hozzájuk, és barátságosan üdvözli.
„Ráadásul magyarul!” – vágja rá az egyik férfi. Klaus Johannis igyekszik mindenkit anyanyelvén köszönteni, és néhány szót szólni hozzá, de a különböző internetes oldalakon megjelenő hírekkel ellentétben, nem beszéli a magyar nyelvet. Az viszont igaz, hogy evangélikusként minden vasárnap ott van a római katolikus templomban, de nem a magyar, hanem a német misén.
Az ingujjból előrántott adu
A beiktatás előtt álló elnök és a piactéri árusokhoz képest Johannist ténylegesen ismerő nagyszebeni magyar politikai, érdekképviseleti és kulturális szervezetek kapcsolata szinte két évtizedes múltra tekint vissza. Az ismerkedés a Samuel von Brukenthal Főgimnázium egykori fizikatanárával az RMDSZ és a Romániai Németek Demokrata Fórumának közös, főtéri székházában, valamikor 1996 második felében történt – emlékszik vissza Szombatfalvi Török Ferenc, a helyi RMDSZ akkori elnöke.
„Amikor a szövetség első ízben, ’96-ban belépett a kormányba, Szeben megyében megkapta, többek között, a helyettes főtanfelügyelői tisztséget. A német fórum képviselői arra kértek, adjuk át nekik a funkciót, nem bánjuk meg, mert a jelöltjük minden magyar ügyet felvállal. Némi vacillálás után megtettük, amiért meg is kaptuk a magunkét az RMDSZ felső vezetésétől. Csak annyit kértem a fórum vezetőitől, ha lehet, az akkor már tisztségben lévő Hanz Schneidert jelöljék a továbbiakban is. Nem lehet, válaszolták, hisz a pozícióra valaki mást szemeltek ki. Ekkor mutatták be nekünk Klaus Johannist, akit jóformán csak látásból ismertünk” – eleveníti fel a múlt vasárnap megválasztott államelnökkel való első találkozását Szombatfalvi Török Ferenc, aki annak idején, 1992 és 2000 között a megyei önkormányzat tagja volt.
Mint mondja, a szászok betartották az ígéretüket: emberük, akit nem sokkal később főtanfelügyelővé léptettek elő, az RMDSZ minden kérését teljesítette. „Ez idő tájt sikerült Bürkösön, Oltszakadáton, Vízaknán és Mihályfalván óvodai csoportokat és elemi osztályokat indítanunk, Szentágotán és Nagydisznódon népiskolákat létrehoznunk” – sorolja kapásból a Johannishoz kötődő első megvalósításokat Török.
Johannis az RMDSZ polgármestere is lehetett volna
Azt viszont még a szebeni magyarok közül is kevesen tudják, hogy első polgármesteri mandátumát Klaus Johannis akár az RMDSZ színeiben is megszerezhette volna. A helyi románságban a ’90-es évek vége felé fogalmazódott meg, hogy az addig eredménytelen és számos viszályt gerjesztő román polgármesterek után jó lenne egy tekintélynek örülő németajkú személyt jelölni a városatyai tisztségre.
A Nemzeti liberális Párt akkori elnöke, Petru Simption azzal a javaslattal kereste meg Szombatfalvi Török Ferencet, mint olyant, aki jó kapcsolatot ápol az akkoriban teljesen apolitikus Romániai Németek Demokrata Fórumával, hogy a szászok sorában találjanak egy közös jelöltet.
„Megkerestük a fórum egyik kulcsemberét, a nemzetközi hírnevű műépítész Hermann Fabinit, és arra kértük, legyen a PNL és az RMDSZ közös jelöltje. Kéthetes gondolkodási idő után megköszönte a bizalmat, de elutasította, viszont ajánlott valakit: Klaus Johannis főtanfelügyelőt. A liberálisoknak nem tetszett az ötlet, így kútba dőlt az egész. Újabb két hét múlva a német fórum bejelentette: versenybe száll a polgármesteri székért, jelöltje Johannis” – emlékszik a kulisszák mögötti mozzanatokra az RMDSZ volt elnöke.
Bár a 2000 elején készült közvélemény-kutatások szerint a német jelölt előtt hét román politikus állt, az RMDSZ meghívta az egyik közgyűlésére Johannist, mutassa be a terveit.
„Mi magyarok addig is felnéztünk a német közösségre, kultúrára és mentalitásra, de azon a gyűlésen Johannis különösképpen elnyerte a tetszésünket. Még annyit sem beszélt, mint most, kissé nehézkesen is fejezte ki magát, de amit mondott, azzal lényegre tört. Utólag árulta el, hogy életében akkora tapsot nem kapott, mint akkor az RMDSZ-nél” – idézi fel Klaus Johannisnak a magyar közösség előtti bemutatkozását Szombatfalvi Török Ferenc. A maroknyi magyarság és a még inkább megfogyatkozott szász lakosság támogatása azonban mit sem ért volna, ha a románság nem szavaz a változásra.
Az adott szó súlya
Aki 2000-ben Johannis mellé állt, nem bánta meg. Míg első megválasztásához két fordulóra volt szükség, a következő mandátumokban a szász jelölt már az első körből abszolút többséget szerzett. A későbbi 88,7-es, 83,2-es és 77,9-es győzelmi arányok teljesen egyértelműsítették a polgármester megítélését.
Szombatfalvi Török János egy régi, megkopott noteszt szed elő a fiókjából, belelapoz, és átnyújtja. 2002, augusztus – olvasható az egyetemi tanár címként megjelenő kézírása. Alatta pontokba szedve: Bilinszky-emléktábla, Petőfi-park, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület épületének ügye, belvárosi telek egy közösségi ház építésére, többnyelvű helységnévtábla és egy-egy megjegyzés.
„Így jelentkeztünk az egyeztető gyűléseken. Mi soroltuk a kéréseinket, Johannis meg helyben, habozás nélkül döntött. Nem beszélt mellé, nem ígért teljesíthetetlen dolgokat. Megmondta tisztán, nem tudja támogatni a város bejáratához kért magyar felirat elhelyezését. A többi óhajunkat, időhúzás, emlékeztetés és kérleltetés nélkül teljesítette” – mondja a volt RMDSZ-elnök, aki miután 2005 végén átadta a stafétabotot a fiatalabb nemzedéknek, a Nagyszebeni Polgári Magyar Művelődési Egyesület irányítását vette át.
A civil szervezet is a polgármesternek köszönheti a főtéri Magyar Ház visszaszerzését. Klaus Johannis és az önkormányzati testület – melynek egyetlen RMDSZ-es tagja sem volt – a 2001/10-es törvény egyik, Szebenben átjárhatónak tűnő kiskapuját használva ki, visszaszolgáltatta a magyar közösségnek a Nagypiac téri, ezerhatszázas években épült háromszintes ingatlant.
Meg is gyűlt emiatt a baja a bűnügyi szervekkel, melyek arra kötelezték, hogy perelje vissza az időközben telekkönyvezett épületet. Pedig a tulajdonjog vitathatatlan volt: a főtéri épületet az egykori Magyar Polgári Kör vásárolta 1895-ben. A házat jóval a ’48-as államosítás után kobozták el, immár a Madosztól. A román kommunisták 1956-ban teljesen kifüstölték onnan a magyar szervezetet – a szó szoros értelmében.
„Az épület előtti téren meggyújtották a régi, értékes könyveinket, melyeknek egy része szerencsére megmenekült, a nyugdíjasok egyesületéhez és az Astra könyvtárba került” – mesélik a nagyszebeni magyarság képviselői. Az öt évig tartó per végül a jogos tulajdonos javára dőlt el.
„Tudtuk, hogy a polgármester külső nyomásra lépett. Nem haragudtunk rá, hisz ő volt az, aki a törvényt és a tulajdonjogot tiszteletben tartva, visszaszolgáltatta az ingatlant. A városháza a per alatt is korrektül járt el, Johannis nem fellebbezte meg az alapfokú ítéletet” – idézi fel a Magyar Ház fél évszázad alatt megélt második kálváriáját Török elődje, a polgári egyesületet nyolcvanéves koráig irányító Kalmár Zoltán.
Működő kulturális autonómia
„Függetlenül attól, hogy mit mondanak a kissé eltébolyodott nagyjaink, nekem csupa pozitív élményeim vannak a polgármesterrel kapcsolatosan” – szögezi le már a beszélgetés elején Serfőző Levente. A másik civil szervezet, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke szerint azoknak, akik mindent megmozgattak annak érdekében, hogy november 16-án a magyarság ne voksoljon Johannisra, el kellene gondolkodniuk azon, hogy a német politikusnak már négyszer szavazott bizalmat a közösség Nagyszebenben.
Az itt született és élő Serfőző büszkén állítja: magyarként jól érzi magát Szebenben. Mint mondja, sokaknak lenne mit tanulniuk az itt megvalósult kulturális autonómiából.
„Alig vagyunk magyarok ebben a városban, de két művelődési szervezetünk van, anyanyelvünkön tanulhatunk, visszakaptuk felekezeti és közösségi ingatlanjainkat, a magyar óvodás csoportot befogadták az evangélikus egyház épületébe, három diákkal is elindíthattuk a kilencedik osztályt, egyházaink arányos finanszírozásban részesülnek, az Ars Hungarica keretében évről évre bemutathatjuk magyarságunk hagyományait és kultúráját” – sorolja a közösségi összefogásból, a polgármester hozzáállásából és a többségiek támogatásából fakadó pozitívumokat Serfőző Levente.
A főként művelődési események szervezésével foglalkozó egyesület vezetője szerint mindezek ellenére hathatósabb támogatásban is részesülhetnének a magyar közösség rendezvényei. „A polgármester több pénzt is juttathatott volna a rangos rendezvényekre, ez igaz. Mint ahogy az is, hogy jól esne, ha legalább időnként megjelenne egy-egy eseményünkön, és ne csupán a helyetteseit küldje. De ne mindössze a pénzosztás alapján ítéljünk meg valakit” – vallja Serfőző, aki szerint egy rosszindulatú elöljáró meg se hallgatná a háromezer főt alig meghaladó magyarság kéréseit.  
Órát lehet beállítani utána
Mint ottjártunkkor ismételten kiderült, a német pontosság nem egyszerű mítosz, még az elrománosodott Szászföldön is működik.
„Azon túl, hogy igen komoly és pedáns ember, a pontosságnak ritka formáját ismerhették meg általa a szebeniek: megtanultak odafigyelni az óra másodpercmutatójára. Bármilyen találkozó, amin megjelent az elmúlt tizennégy évben, legyen az a hétfő reggeli városházi gyűlés vagy a kulturális események szervezőivel folytatott állandó egyeztetések, ő mindig akkor lépett be a polgármesteri hivatal gyűlésterembe, amikor a másodpercmutató pontosan a nagymánusra ért” – meséli Kató Csilla, az Astra Filmfesztivál művészeti igazgatója.
A megbeszélésekről nem csak a polgármester nem késhetett; íratlan szabállyá vált, hogy az utána érkezők már nem léphettek be a terembe. Kató Csilla szerint ez nem valamiféle beteges pontossági mániának tulajdonítható; a szász mentalitás része.
„Egyébként a másodpercmutató figyelembe vételét a közös rendezvények kezdete alkalmával más alkalmakkor is megtapasztaltam a szebeni szászok körében” – teszi hozzá a térség legrangosabb filmfesztiváljának a társszervezője.
Akárcsak a HÍD elnökének, Kató Csillának is lenne oka az általa szervezett nemzetközi rendezvény alulfinanszírozására panaszkodni. A székelyföldi származású, Budapesten diplomázott antropológus viszont sokkal fontosabbnak tartja mindazt a mély és pozitív változást, ami szinte szeme láttára, az elmúlt tizennégy esztendő alatt a városban végbement.
Ezt hangsúlyozza Guttmann Szabolcs is, aki Nagyszeben főépítészeként meghatározó szerepet játszott a történelmi belváros újjávarázslásában. Mint mondja, polgármestersége első felében Johannis rendkívül fogékony volt a szakma véleményére, viszont 2007 után, miután Nagyszeben átadta az Európai Kulturális Fővárosa stafétabotját, tapasztalata szerint ugyanabba a csapdába esett, mint az elmúlt huszonöt év legtöbb romániai politikusa: egymaga hozta meg a döntéseket, ami kettőjük munkakapcsolatának a végét is jelentette.
A ma már Kolozsváron élő műépítész viszont azt szeretné, ha államfőként Klaus Johannis ismét úgy kezdené el a feladatát, mint polgármesterként, az első mandátumai alatt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Kutatómunka a frontvonalon – Az erdélyi tudományosságot ünnepelték
Messze látó tudomány: felelős válaszok a jövőnek címmel szervezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvényét Kolozsváron a hétvégén.
A tudományos rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, tükrözve a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, kiemelkedőbb megvalósításait is.
Műemlékvédelem a háború idején
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az I. világháború című kiállítást nyitották meg a rendezvény keretében – az EME és a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Osztálya közös szervezésében megvalósult tárlat kurátora Flóra Ágnes levéltáros volt, összeállításában Pakó László, az EME kutatóintézetének történésze is részt vett.
„A kiállítás az EME első világháború alatti tevékénységére szeretne rávilágítani, azt bemutatni. Elsősorban az értékmentő, ingó műemlékek védelmére tett erőfeszítéseket, illetve a háborús emlékek, levelek gyűjtését. Ugyanakkor hangsúlyosan az emberi tényezőt kerestem, az egyéni erőfeszítéseket igyekeztem bemutatni, nem a megszokott eseménytörténeti vonalat követve" – fejtette ki a Krónika kérdésére a kiállítás kurátora.
Mint fogalmazott, néhány, a keleti frontra vezényelt, hadifogságba esett vagy hősi halált halt EME-személyiségnek külön posztert szenteltek, kicsit adózva ezzel emléküknek is, de főként azért, hogy rávilágítsanak: ezek az emberek háborús viszonyok közt sem feledkeztek el hivatásukról, hiszen a frontvonalban ásatásokat, néprajzi gyűjtéseket végeztek, és a leleteket, gyűjtéseket hazaküldték az EME tárainak.
„Itthon elsősorban Kelemen Lajos történész, levéltáros nagyszerű módon – mint egy tehetséges marionettszínész – mozgatta a gyűjtő- és értékmentő munkák szálait. Az EME első világháború alatt kifejtetett tevékenységének köszönönhetően ma 30 000-nél is több, a harctérről küldött tábori levelezőlap kutatható, a múzeumi anyagokban számos, a frontról begyűjtott műtárgy látható, a harangtornyokban pedig sok helyen olyan harangok teljesítenek szogálatot, amelyet éppen az EME közbenjárására mentettek fel a rekvirálás alól" – mutatott rá Flóra Ágnes.
Hozzátette, 1916-ban a front közvetlen közelében háromhetes ingóságfelmérést végeztek, és számos iratot, műtárgyat menekítettek biztonságos helyre.
Átmenteni a szellemi örökséget
A kiállítás anyaga elsősorban a Román Nemzeti Levéltár kolozsvári fiókjának őrzésében található EME-levéltárból, a volt Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárából, illetve egykori EME-vezetők személyes hagyatékából származik. „Ez tudatos döntés volt, ezzel is hangsúlyozzuk az EME levéltári anyagának gazdagságát" – fogalmazott a kurátor.
„A különleges tárlat rávilágít, hogy az EME munkatársai annak idején a fronton és a háborús időkben sem hagyták abba a kutató- és gyűjtőmunkát, megpróbálván átmenteni Erdély szellemi örökségét a jövő számára" – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Pakó László történész.
Mint részletezte, a tárlat egyik része azt mutatja be, hogy az EME levéltárának, kézirattárának, érem- és régiségtárának munkatársai közül kiket vittek el a frontra, és az ő életük világháborús vonatkozásait tárja pannókon a nagyközönség elé.
„Közéjük tartozott például Roska Márton régész is, aki a fronton a tábori fém- és ötvösművességre vonatkozó tárgyakat és emlékeket gyűjtötte össze, és azokat elküldte az EME-nek – ily módon is bizonyítván elkötelezettségét az erdélyi szellemiség megőrzése iránt" – mondta Pakó László.
A tárlat ugyanakkor betekintést nyújt abba a munkába is, amit a világégés idején az egyesület itthon maradt munkatársai végeztek, hogy a háború rombolásai elől megmentsék az ipar- és képzőművészeti értékeket.
„Kelemen Lajosék 1916-ban például kiszálltak a Székelyföldre, hogy ott összegyűjtsék ezeket az értékeket, elhozzák Kolozsvárra, így mentvén meg az erdélyi szellemiség jövője számára. Ugyanakkor a budapesti Nemzeti Múzeumba menekítették az Erdélyi Nemzeti Levéltár anyagát – többek közt a Teleki-, Bánffy-levéltárból. Ezek a világháború után visszakerültek Kolozsvárra" – mutatott rá az EME kutatóintézetének történésze. A kiállítás munkanapokon látogatható a kolozsvári EME-székház előadótermében.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Nyitni a társadalom felé
A hazai szakma keresztmetszetét ismertette és hiánypótló kiadványát mutatta be a 10. születésnapját ünneplő Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete szerdán Kolozsváron.
A Másképp című tanulmánykötet, amely az egyesület első kiadványaként látott napvilágot, egyfajta összegzést nyújt a speciális nevelési igényű gyerekek oktatásáról, ugyanakkor hiánypótló a tekintetben is, hogy nyitni szándékszik a nagyközönség felé.
Ismertségre és elismertségre törekszenek
„Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban természetesen a szakma képviselőit, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is meg kívánja szólítani – mondta el Nagy Szilárd, az egyesület elnöke. – Nem kimondottan szakmai hangvételű – bár a szerzők főként nagy szakmai tapasztalattal rendelkező gyógypedagógusok – , személyes, szülők tollából származó írásokat is tartalmaz. A szervezetbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők. Célunk, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom «ép» tagjai felé is – szükség van arra ugyanis, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, ugyanakkor további tervek szövögetésére ösztönöz.”
A mintegy 300 tagot számláló kolozsvári székhelyű egyesület jubileumi ünnepségén a hazai gyógypedagógusi szakma közelmúltjáról, jelenéről, a nagyközönséggel való megismertetéséről és további lehetőségeiről is értekeztek a szakemberek. „Az egyesület mintegy összehangolni igyekszik az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkáját. Fő tevékenységünk továbbképzők szervezése – ezeket a rendezvényeket nemcsak a szakmabelieknek szánjuk, hanem a normál oktatásban dolgozóknak is – ugyanis azt tapasztaljuk, hogy igénylik a pedagógusok. Ily módon is ismertségre és elismertségre törekszik a szakmánk” – fejtette ki Nagy Szilárd.
Az „utazó tanár” dinamikus munkája
A kötetben szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről – ily módon egyfajta átfogó, perspektivikus képet nyújt a szakmáról, amelyről a normál oktatás szereplőinek olykor hiányosak vagy homályosak az ismereteik. Ez a szándékuk a szakmabelieknek is: valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu-iskola úgynevezett „utazó tanára” – segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket.
„Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazó tanárság mintegy öszszekapcsolja a két területet: a gyógypedagógusi munkát az ép gyerekek tanításával, és bevonja azok szüleit és pedagógusait is” – mondta Péter Ildikó. Úgy fogalmazott, ez a sajátos közeg rendkívül dinamikus munkát igényel.
„Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és mintegy kimegyünk a tömegoktatásba. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, akiknek megpróbáljuk úgy fejleszteni a képességeit, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát.
Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek – de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot tartunk, hogy az előrehaladásukat segítsük” – mondta el a pedagógus. Arra is kitért, hogy az úgynevezett befogadó iskolában ez hoszszú folyamat, hiszen sok év telik el, amíg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját.
„A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, ezáltal pedig az ő munkájukat lendítjük előre. És nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem ott foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, viszont sok tanítónő kéri, hogy vegyünk részt a tanórákon is” – ecsetelte a gyógypedagógus. 4
Arra is felhívta a figyelmet, hogy jó lenne úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni rendszeresen az iskolákban – ennek keretében olyan élethelyzeteket teremtenek, melyekben az egészséges gyerekek megtapasztalhatták, mit jelent fogyatékkal élni. „A gyerekek igazából nagyon érzékenyek erre, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – mondta Péter Ildikó.
Gyógypedagógus-képzés az egyetemen
A szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt a találkozón Kiss Szidónia, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben történik. Az elméletin kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára – intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tehát szereznek tapasztalatot. Viszont az még nem biztos, hogy az egyetemen átlátja-e a fiatal, mire is adta a fejét…
Arra vonatkozóan, hogy mennyien helyezkednek el a szakmában, nincsenek konkrét felméréseink, viszont az első fokozati vizsga már elégtételt jelent számunkra, valamint az is, hogy pozitív visszajelzést kapunk az iskolák, kollégák részéről” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A szakma iránti érdeklődésről szólva elmondta, az egyetemen meghirdetett helyek mindig betelnek, sőt Magyarországról is jönnek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)