Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontot
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet.
A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán.
A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”.
A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós).
Antal Erika
maszol.ro,

Megaláztatás és otthontalanság között
Miért mennek az orvosaink Nyugatra, és aggasztó-e mindez a szakember-utánpótlásra nézve? Úgy tűnik, nemcsak a kecsegtető anyagi körülmények, hanem a szakmai fejlődés lehetőségei is motiválják a fiatal szakembereket az elvándorlásra. Németországban dolgozó orvosokat is kérdeztünk.
A Die Zeit hetilap internetes változata idén év elején közölt statisztikájából kiderül, hogy 2012-ben a legtöbb, Németországban dolgozó külföldi orvos romániai állampolgár volt (szám szerint 2074). „Németország hetek óta a Romániából és Bulgáriából érkező úgynevezett szegény-migráción vitázik. Sokszor feledésbe merül azonban, hogy az ezekből az országokból érkező bevándorlók többsége jól képzett szakember: mérnökök, matematikusok és orvosok” – közelíti meg a problémát igencsak érdekes szemszögből a német lap.
Tények és vélemények
A kivándorlási hullám számtalan további statisztikai adattal illusztrálható. A tavalyi év első harmadában több mint ezer orvos hagyta el az országot, és szintén 2013-as adatok szerint az utóbbi hét évben több mint 14 ezer orvos és 50 ezer asszisztens választott jobban fizető országot szakmája gyakorlására. Maros megyében, tavalyi mutatók szerint, az eltelt négy évben több mint 250 orvos kérte ki iratait annak érdekében, hogy az Európai Unió valamely tagországában dolgozhasson.
Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektorhelyettese úgy véli, az orvosmigráció nem csak Romániára és Erdélyre jellemző. „A magyarországi orvosok Nyugatra mennek, a romániaiak Magyarországra és még Nyugatabbra, hozzánk pedig Keletről érkeznek szakemberek” – mondta Szilágyi. A kérdésre, hogy aggasztónak tartja-e a jelenséget, a rektorhelyettes nemmel válaszolt, mivel szerinte Marosvásárhelyen nincs orvoshiány. „Mindenképp érdemes lenne megvizsgálni azt, hogy Székelyföld vagy a megye kisebb városainak kórházai küzdenek-e szakemberhiánnyal. Sok helyre azért nem mennek ugyanis a fiatal kollégák, mert maga a hely nem népszerű” – tette hozzá a MOGYE rektorhelyettese.
Megbecsültség vagy hosszas megaláztatás?
Télen fűtetlen lakás, gyakran üres hűtő és fárasztó munkanapok – röviden így összegezhető Boros Tímea rezidens orvos itthoni élete. „Az egyetem elvégzése után majdnem két évig dolgoztam Romániában. Nehezen döntöttem el, hogy mindent feladok, és nekivágok a nagyvilágnak. Az elhatározásomnak két fő oka volt. Először is eldöntöttem, hogy soha nem fogok elvenni hálapénzt a betegektől. A fizetésem azonban 800 lej volt, a számláim kifizetése után havonta mintegy 200 lejem maradt a megélhetésre. Másodsorban szakmai szempontok is befolyásolták a döntésemet. Romániában a kezdő orvos csak egy rezidens. Németországban nem érzem azt, hogy pályakezdőként alacsonyabb rendű lennék, mint szakorvos társaim” – osztotta meg eddigi tapasztalatait a tavaly óta külföldön dolgozó Tímea, akinek tervei között egyelőre nem szerepel a hazatelepülés. „Elértem azt, hogy szakmailag fejlődjek, szakkönyveket vásároljak, megálljak a lábamon; nem tudom, hogy meg tudnám-e újra szokni az éhezést Romániában” – zárta gondolatmenetét a fiatal orvos.
„A döntésemet leginkább befolyásoló tényező a hihetetlenül megalázó rezidensi fizetés volt” – nyilatkozta portálunknak a 2011-től ugyancsak Németországban dolgozó B.E.. „Egyetemi éveim alatt gyakran hallottam, hogy az orvoslás jórészt papírmunkát jelent. Amikor gyakorló orvosként mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, eldöntöttem: nem kérek többet a romániai egészségügy megaláztatásaiból, elég volt, hogy a szüleim továbbra is nélkülözzenek azért, hogy én az orvosi pályámat gyakorolhassam. Meglepetten tapasztaltam, hogy Németországban milyen nagy hangsúlyt fektetnek a rezidensképzésre: a főorvos a gyakorló kollégái minden lépését követi, nem beszélve a rendelkezésünkre álló diagnosztikai módszerek sokaságáról” – számolt be tapasztalatairól a fiatal orvos.
Természetesen sokan vannak, akik úgy döntenek, itthon próbálnak szerencsét. „Megfordult a fejemben az elvándorlás gondolata. Egyelőre azonban letettem róla, mindez a szakmai előrehaladásom és az anyagiak függvényében fog esetleg a jövőben változni. Nem szeretném, de ha nem lesz más választásunk, elmegyünk” – mondta Gáspár Réka rezidens orvos.
Évekig tartó nyelvtanulás
A nyelvtanároknak igencsak kedvez az évek óta tartó jelenség. „A nyelvkurzusok szempontjából az elvándorló orvosok az egyik legérintettebb csoport. Több orvosdiákom volt, különböző szakterületekről és korosztályból. A spektrum a rezidens huszonévesektől általában a negyven fölöttiekig ér. A tanulási periódus nagyjából másfél-két év. Ha már alapszinten beszélik a nyelvet, indulnak is Németországba, hisz az ottani környezetben gyorsabban fejlődnek” – mondta el megkeresésünkre Illyés Zsuzsa német szakos nyelvtanár.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro,

Ezek a csángó oktatási program buktatói
Nincsenek magyar szakos tanárok, nagy a fluktuáció a pedagógusok körében, egyes helyszíneken hiányoznak a legelemibb oktatási feltételek, máshol a helyi hatóságok, az iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást – a Csángó Oktatási Program legfontosabb buktatói.
Mindezekre az a jelentés világított rá, amelyet egy Csángóföldön készített felmérés alapján állított össze az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete. A kutatást Papp Z. Attila, az intézet igazgatója vezette.
A terepkutatás keretében Csángóföldön mini-PISA-felmérést is végeztek a gyerekek körében, Lészpeden, Nagypatakon, Lujzikalagorban, Csík faluban és Pusztinán pedig interjúkat készítettek a csángó oktatási programban érintett szereplőkkel: pedagógusokkal, szülőkkel és diákokkal.
Egyetlen magyar szakot végzett tanár
A jelentésből kiderül, a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen zajlott magyar oktatás, ezek közül 18 helyszínen állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a gyermekek a magyar nyelvet. A iskolán kívüli foglalkozásokon részt vevő gyerekek száma 1700–1800 körüli, míg az állami oktatási rendszerben magyarul tanuló diákok száma 1050 volt.
Az oktatási felelőssel készített interjúból kiderült, hogy a programban 24 helyszínen oktató 47 pedagógus közül csupán egyetlen személy rendelkezett magyar szakos tanári végzettséggel, illetve volt néhány középiskolai vagy felsőfokú óvónői/tanítónői képzettséggel rendelkező oktató. Ez nem csupán az oktatási program minőségét befolyásolta, hanem a magyarórák iskolai bevezetése esetén az oktatók számára komoly hátrányt jelent, ha nem rendelkeznek pedagógiai végzettséggel – olvasható a jelentésben.
Elvándorló pedagógusok
A 24 helyszínből a 2011/2012-es tanévben kilenc helyszínen tanítottak az előző tanévhez képest teljesen új pedagógusok, akik korábban vagy nem vettek részt az oktatási programban, vagy más helyszínen tanítottak, további négy helyszínen pedig a már több éve ott dolgozó pedagógusok mellé kerültek be új pedagógusok. A 2012/2013-as tanév szintén nagymértékű fluktuációval indult, a helyszínek felén új pedagógusok is tanítottak.
Az interjúalanyok szerint a fluktuáció szorosan összefügg azzal, hogy az oktatási programba bekerülő pedagógusok egy része nincs tisztában a helyi viszonyokkal, nincs felkészülve arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie, emiatt egy-két év után kilép a programból, vagy esetleg rövidtávú tapasztalatszerzésként fogja fel az egészet. A szakképzettséggel rendelkező magyarországi oktatók számára nagy nehézséget okoz a román nyelvtudás hiánya, hiszen enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik a gyerekekkel való kommunikáció azokban a falvakban, ahol a magyar nyelvet nem beszélik a megfelelő szinten.
A fluktuáció megszüntetése a pedagógus helyi közösségbe való beilleszkedése és „tanítói presztízsének” kivívása szempontjából is fontos. Akár évekbe is telhet, amíg a helyi közösség befogadja a tanárt, amíg sikerül a települési viszonylatban befolyással bíró személyekkel (polgármester, pap, iskolaigazgató) jó kapcsolatot kialakítania.
A fluktuáció problémájának megoldására két javaslat is megfogalmazódott: egyrészt az oktatási programba bekerülő pedagógusokkal minimum két éves szerződést írnának alá, másrészt hosszú távon helyi, azaz csángóföldi pedagógusokra kellene támaszkodnia a programnak.
Pénzügyi felügyelet
Míg egyes oktatási helyszíneken sikerült megfelelő feltételeket biztosítani az oktatók számára, más helyszíneken hiányoznak a legelemibb feltételek. Ezeket az egyenlőtlenségeket célszerű lenne felszámolni, hiszen a gyengébb feltételeket kínáló települések kevésbé lesznek vonzóak a pedagógusok számára.
Előrehaladásként értékelhető viszont a jelentés szerint az, hogy a pénzügyi felügyelet átkerült a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez (RMPSZ), ami csökkenti a pénzügyi egyenlőtlenségeket is. Az RMPSZ irányítása alatt a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a helyszínek fenntartása a pedagógusok számára egységesen kiutalt összegek alapján történik. A kutatók viszont azt tapasztalták, ezzel szemben néhány helyszínen nagy az elégedetlenség, ezért szükséges lenne figyelembe venni az egyes helyszínek sajátosságaiból adódó különbségeket.
Hatósági ellenállás
A pedagógusoknak és az oktatási program működtetőinek számos problémával kell szembenézniük. A gyerekek néha kimaradnak, a magyar órák gyakran ugyanis plusz áldozatvállalást jelentenek, hiszen reggel 7 órától, vagy délután, a tanórák után kerül sor ezekre.
Az iskola és az ott oktató pedagógusok viszonyulása szinte minden helyszínen gondot okoz, különösen akkor, amikor a magyar órákat be szeretnék vinni az iskolába, iskolai fakultatív magyar nyelvórák formájában. Ott is, ahol ilyen szempontból normalizálódni látszik a helyzet, az iskolákkal kialakított egyensúly eléggé törékeny, személyfüggő. Ha pedig a helyi közösség is negatívan viszonyul a magyar órákhoz, az befolyásolja a szülők hozzáállását, akik a megbélyegzésüktől való félelem miatt, illetve a konfliktusok elkerülése érdekében nem mernek érvényt szerezni akaratuknak.
A helyi hatóságok, a polgármester, iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást, az állami iskolák részéről nagy ellenállás tapasztalható. Kommunikációs problémák vannak amiatt, hogy a szülők a gyerekekkel románul beszélnek a családban. A pedagógiai vonatkozású kihívások közt megjelent a továbbképzések, a tanárkollégákkal folytatott módszertani tapasztalatcserék, a tankönyvek, a tanterv és munkaterv hiánya.
Hol élnének a csángó gyermekek?
A kutatók kérdőíveken mérték fel a szocio-demográfiai és egyéb háttéradatokat, a magyar nyelvismeretet, szövegértést, a kérdőív tartalmazott egy matematikai-logikai kompetenciát mérő részt is. 25 faluban, összesen 470 tanulóval töltették ki a teszteket, ez a célcsoport mintegy 35 százalékát is kiteszi, így a hibahatár 95 százalékos megbízhatósági szinten +/-3,8 százalékpont.
A vizsgálatából kiderül: Kostelek magasan kiemelkedik e téren a többi település közül, ezt pedig Csík, Magyarfalu, Frumósza és Somoska követi. Kosteleken jó a magyar nyelvállapot, a falu történelmileg a Gyimesek része, egy időben Csíkszépvízhez tartozott, a magyar oktatás a Bákó megyei Ágas községhez csatolásakor szűnt csak meg. A faluban magyar misék is vannak.A lista túlsó végén Nagypatak és Bahána található.
A magyar nyelvi kompetenciákat az egyes települések szintjén negyven százalékban magyarázza az, hogy hány éve van magyar képzés a faluban, milyen a falu nyelvállapota. Ám a magyar nyelvoktatás régisége egy adott településen nem képes a magyar nyelvi kompetenciákat erősíteni a gyerekek egyéni hozzájárulása nélkül, a képzések akkor lehetnek sikeresek, ha az iskola/képzés egyfajta magyar nyelvű kulturális-társadalmi helyszínévé is válik a gyermekek számára.
A teszt során rákérdeztek arra is, hogy a gyerekek hol szeretnének élni. A románul feltett kérdésre a gyerekek mintegy nyolc, az ugyanezt magyarul firtató kérdésre a tanulók mintegy 5 százaléka válaszolta azt, hogy Magyarországon szeretne élni. Azok a gyerekek, akik Magyarországot jelölték meg, rendszerint magasabb magyar nyelvi kompetenciaszinttel rendelkeznek.
Javaslatok
A magyarórákat minél inkább integrálni kell a közoktatási rendszerbe. Ugyanakkor ez a törekvés nem lehet kizárólagos, hiszen egyes helyszíneken elképzelhető, hogy a civil forma megfelelőbb keretet ad a képzéseknek, illetve több helyszínen az állami iskola vezetősége és/vagy az egyház ellenséges megnyilvánulása miatt ez nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az oktatás helyszíneit vonzóbb kell tenni. A magyar nyelv és a magyarsághoz való tartozás presztízsét növelné, ha felújított termekben, épületekben zajlanának a képzések. Sok gyereknek a magyar nyelv gyakorlatilag idegen nyelv, ezért oktatása speciális pedagógiai módszertant igényelne.
A szülőket is be kellene vonni a képzésekbe, így hatékonyabban lehetne az asszimilációs folyamatokat ellensúlyozni. Minden tanév végén valamilyen bizonyítványt, „magyar diplomát”, a magyarsághoz tartozást sugalló kis emléket lehetne átadni – javasolják a vizsgálódást végzők.
Közös táborokat lehetne szervezni tömbben és szórványban élő fiataloknak, ami által valamiféle magyar szolidaritás is kialakulhatna. A gyerekeket motiválni kellene a magyar órákon való folyamatos részvételre, például ösztöndíjprogram révén, amely a foglalkozásokon való részvételt és a nyelvi kompetenciák fejlődését honorálná.
B T.
maszol.ro,

Borboly-ügy – A vádirat újraírását kérte a védelem
A vádirat újraírását kérte a védelem a Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök ellen hivatali visszaélés címén folyó per csütörtöki marosvásárhelyi tárgyalásán. A bíró egy hét múlva dönt.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus ügyvédje arra hivatkozott, hogy a vádirat ellentmondásokat tartalmaz – közölte az Agerpres hírügynökség. Az ügyvéd szerint a vádiratban megannyi hivatkozás van arra, hogy Borboly Csaba okirat-hamisításra bujtotta fel munkatársait, pedig maga az ügyészség is ejtette ezt a vádat.
„Az ügyészség egyfelől ejtette az okirat-hamisításra való felbujtás vádját, vagyis megállapította, hogy a vitatott iratok nem minősülnek hamisnak a büntető törvénykönyv értelmében, de a vádiratban egyre másra megjelenik, hogy okirat-hamisításra bujtott fel, és hamis iratokat használt" – idézte a hírügynökség az ügyvédet. A védő szerint az ellentmondásra a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) sajtóközleményei is ráerősítettek.
A csütörtöki tárgyaláson az ügyész azzal magyarázta a vádirat okirat-hamisításra vonatkozó utalásait, hogy ezekkel próbálták jelezni azt a kontextust, amelyben a Hargita megyei politikus elkövette azokat a cselekményeket, amelyekkel vádolják. Válaszában az ügyvéd kijelentette, a védelemnek konkrét és világos vádat kellene cáfolnia. „Nem lehet kontextuálisan védekezni" – érvelt az ügyvéd. Az ügyet tárgyaló bíró jövő csütörtökre halasztotta a vádirat esetleges visszaküldéséről szóló döntést.
Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnök, Sófalvi László volt alelnök, Pálffy Domokos volt önkormányzati képviselő és tíz társuk ellen szeptember 16-án emelt vádat a DNA. A vád szerint az önkormányzati vezetők 2010 és 2011 között sorozatosan követtek el közérdeket sértő hivatali visszaéléseket Hargita megyei útépítési ügyekben, és 4,88 millió lej (331 millió forint) kárt okoztak a megye költségvetésének.
Borboly Csabát és három társát május 13-án őrizetbe is vették, de a bíróság elutasította az előzetes letartóztatásukra tett indítványt. A Hargita megyei önkormányzat vezetője az ellene folyó vizsgálat miatt három hónapig nem tölthette be a választások útján szerzett tisztségét.
MTI
Erdély.ma,

Erdély leírása térképeken
Descriptio Transylvaniæ – egy könyv és egy tárlat címe. Petelei Klára Erdély térképeit ismertető könyvét tegnap este, a magyar kultúra napjára időzítve mutatták be a Székely Nemzeti Múzeumban, ugyanakkor nyílt kiállítás e térképek másolataiból. A címet Jansonnius 1658-ban kiadott Nova et accurata Transylvaniæ descriptio című Erdély-térképéről kölcsönözték.
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében elmondta, intézményük az utóbbi időszakban igyekszik rendkívüli eseményekkel megtisztelni a magyar kultúra napját, idén is sikerült e rangos bemutatót megszervezni. A kiállított térképeket szemlélve, képzőművészként absztrakt műalkotásokat lát, melyek tárgya Erdély, a művész pedig a Történelem. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke térképgyűjtőként vállalta a házigazda szerepét. Az eseményt mérföldkőnek nevezte. A könyv beillik abba a sorba, amit Szathmáry Tibor: Descriptio Hungariæ – Magyarország és Erdély nyomtatott térképei 1477–1600, továbbá az Atlas Hungaricus 1528–1850 gyűjtemény és (az Adrian Năstase gyűjteményét feldolgozó) Ion Ciortan–Măriuca Radu–Octavian Ion Penda: Descriptio Romaniæ könyvek jelölnek. Hangsúlyozta, a Descriptio Transylvaniæ kizárólag olyan régi térképeket vonultat fel, melyek Erdélyt önállóan jelenítik meg, nem valamely más ország részeként. A szakma az 1850 előttieket régi térképeknek tekinti. 57 szerző 85 térképét válogatták be a kötetbe. Különböző gyűjteményekből kerültek be térképek Párizstól Bécsen át Kézdivásárhelyig, Finnországtól a budapesti Országos Széchényi Könyvtárig. Az előadó néhány térképet be is mutatott. Időben az első Honterus Chorografia Transilvaniæ című munkája 1532-ből, az utolsó Fried 1848-as térképe. Tamás Sándor jelezte, a térképeken előkelő helyen jelölték meg a székelyeket, vagy népcsoportként, vagy közigazgatási egységként. Cantelli da Vignola 1686-ból származó térképén Natione de Siculi, Coronelli 1690-es térképén Zeckonland o Ciculianna, sok más helyen Ciculi. Ezeket nem mi írtuk fel, s főleg nem utólag – hangsúlyozta, a térképek történelmi jelentőségére utalva. Gróf László, a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagja elmondta, a térképeket mindig a kor legjobb tudása szerint szerkesztették, s szerves részük volt az akkori tudománynak, kultúrának. Erdélyt először egy XIV. századi hajózási térképen tüntették fel. Kiemelte Lázár deákot, az esztergomi érsek titkárát, akinek 1528-ban kiadott térképét a Világörökség részévé nyilvánítottak. A könyvről szólva kijelentette, az nagyon fontos a magyar és az egyetemes kultúra számára. Petelei Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár munkatársa szerényen kijelentette, csak részben ő a könyv szerzője, mivel nagyon sokan segítettek. Gróf Lászlót, a könyv bevezetőjének szerzőjét mentorának nevezte, a kiadás ötletgazdája és támogatója Tamás Sándor volt. Fontosnak nevezte, hogy a könyv három nyelven, a magyar mellett románul és angolul is megjelent, hiszen így mások is megismerhetik Erdély térképeit, történelmét. Măriuca Radu román térképész jelezte, minden térkép mögött van történet, mint például az 1596-ban kibocsátott Custos-féle Erdély-térképet Báthory Zsigmond fejedelem és Mária Krisztina Habsburg főhercegnő házasságára rendelték a Fuggerek, nyilvánvalóan érdekből – hogy megszerezhessék az erdélyi réz-, arany- és sóbányák kitermelési jogát.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)
Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek.
A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani.
Felújítani az emlékoszlopot
2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.)
2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű.
Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro)
Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.)
Helytörténeti kutatás
2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában
Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917.
Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg.
1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli.
A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.”
A kicsi magyar világban
A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába.
A második világháború után
Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek.
A temető felújítása
Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik.
Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt.
Sírjaik hol domborulnak…
Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol.
Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Még vannak aggodalmak a romániai igazságszolgáltatás függetlenségét illetően!”
Még léteznek aggodalmak a romániai igazságszolgáltatás függetlenségét illetően, – jelentette ki szerdán Mark Gray, az Európai Bizottság szóvivője, az MCV-jelentés bemutatásakor. Rámutatott, a Btk.-hoz hozott módosítások „nagy aggodalmat” keltettek a korrupció felszámolásának képességét illetően.
„A jelenlegi jelentés elemzi a Románia által az MCV két fő területén véghezvitt előrehaladásokat: az igazságszolgáltatás reformját és a korrupció elleni harcot. A felmérés rámutat, hogy az Együttműködési és Értékelési Mechanizmus (MCV) keretében készített legutóbbi jelentés megjelenése óta eltelt időben Románia számos területen tett előrelépéseket. A néha nehéz körülmények ellenére az igazságszolgáltatási rendszer kulcsfontosságú intézményeinek és az integritásért felelős intézmények mérlege pozitív maradt. Románia folytatta az oly régen várt és szükséges törvénymódosítások elfogadását, az igazságszolgáltatási intézmények ás az igazságügy tárca közötti együttműködés hozzájárul a menedzsment-problémák megoldásához. Ez egyrészt a 2013. nyara óta tartó, politikai szempontból nyugalmasabb időszaknak köszönhető” – szögezte le Gray.
Rámutatott, hogy a képviselőház által 2013. decemberében a büntető törvénykönyvhöz hozott módosítások „nagy aggodalmakat szültek azzal kapcsolatban, hogy Románia képes-e felszámolni a korrupciót és támogatni az integritást”, még akkor is, ha az Alkotmánybíróság, alkotmányellenesnek minősítve a módosítást, bebizonyította, hogy az ellenőrzési rendszer működik.
Gray szerint az EB azt javasolja Romániának, hogy a parlamenti képviselők etikai kódexébe vezessen be olyan előírásokat, amelyek biztosítják az igazságszolgáltatás függetlenségét. A hatóságoknak ugyanakkor biztosítaniuk kell magukat arról, hogy az összeférhetetlenségre, érdekellentétre és tisztességtelen vagyonokra vonatkozó törvényes előírásoktól senki sem mentes.
Mark Gray hangsúlyozta, biztosítani kell azt, hogy a korrupcióellenes törvények mindenkire egyenlő módon vonatkozzanak.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad),

Hány dadogás az élet?
Indulásból elnézést kérek az Erdélyi-szigethegységben lezuhant repülőgép sérültjeitől és főleg az elhunytak hozzátartozóitól, de kimondom: drámájuk az egész rendszer perverzitására ráirányítja a figyelmet.
Mert ugyan milyen lehet az a politikai (!), jogi, műszaki rendszer, amelyben egyetlen segélykérő jelzésre nem indul be – de azonnal és mindenféle dadogás nélkül! – az életmentés? Perverz és működésképtelen. Fényesen igazolja ezt az, hogy hamarább odaértek a baleset helyszínére a segítőkész egyszerű és nagyszerű falusi emberek, mint a mentésre hivatott teljes gépezet. Dacára annak, hogy mérget veszek rá: a hivatásos mentők tudása és segítőkészsége kétségbe nem vonható.
Elnézést a megfogalmazásért, de a kutya alighanem ott van elásva, hogy Romániában egy kolozsvári '56-os megemlékezéskor azonnal felszállnak, s a Sétatér felett köröznek az erőt fitogtató helikopterek, de a szigethegységbeli drámánál földön marad a száz kilométeren belül állomásozó aranyosgyéresi-lónai állomány.
Pedig most nem emlékező szavakról és néhány virágszálról volt szó, hanem emberéletekről. És ott van még a kutya elásva, hogy az ilyen helyzetek kezelésére is hivatott szerveknek állítólag nincs megfelelő műszaki eszközük. És ott, hogy az azonnali közbelépést ráadásul még jogi szabályozások is nehezítik. És ott, hogy Románia térképén olyan utak is szerepelnek könnyen járható, aszfaltozott műútként, amelyek a valóságban mezei, és a legjobb esetben is kövezett ösvények, tehát lényegesen nehezítik a terepet nem ismerő mentők dolgát.
Szóval ilyen az a rendszer, amelyikre a derék móc falusiak megint rápirítottak, mert ők voltak azok, akik emberségből és ösztönös segíteni akarásból jelesre vizsgáztak. És ilyen az a rendszer, amelynek működéséért leginkább felelős belügyminisztere amiatt sajnálkozik, hogy az ő mandátuma idején történt a katasztrófa. Világos: ha nem az ő regnálása alatt történik, ami történt, akkor minden rendben. Én viszont azt sajnálom, bocsásd meg, Uram, hogy a történtek láttán sem sül ki a szeme. Szégyenében.
Benkő Levente

Krónika (Kolozsvár),

Kölcsey a Föld körül – Százezer diák szavalta együtt a Himnuszt
Kárpát-medence-szerte programok ezreivel ünnepelték tegnap a magyar kultúra napját. Az eseménysorozat kiemelkedő kezdeményezése az Együtt Szaval a Nemzet program volt, amelybe a világ magyar nyelvű általános és középiskolái jelentkezhettek, a cél pedig az volt, hogy a diákok egyszerre szavalják el Kölcsey Ferenc Himnuszát, amelyet a szerző 1823-ban éppen ezen a napon fejezett be Szatmárcsekén.
A becsült adatok szerint a Google+ Hangouts on Air – azonnali internetes közvetítések létrehozására szolgáló – funkcióján keresztül 15 000 iskola 100 000 diákja skandálta együtt a Himnuszt.
Bár a résztvevőkről pontosabb adatok szerdán még nem voltak, az biztos, hogy az erdélyi iskolák közül a kolozsvári részt vett a programban. Solymosi Zsolt aligazgatótól megtudtuk, mintegy 190 diákjuk szavalt együtt, és bár a többi résztvevőről nem volt tudomása, Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész – aki kitalálta és vezényelte a közös versmondást – köszöntőjében Marosvásárhelyt is felsorolta a résztvevő városok között, de jelentkeztek iskolák Amerikából és Ausztráliából is.
A kolozsvári tanintézet már napokkal ezelőtt regisztrált a www.egyuttszavalanemzet.hu oldalon. A kezdeményezés YouTube-csatornáján, a YouTube.com/egyuttszavalanemzet oldalon a vezénylésnek helyet adó Budajenői Általános Iskola diákjai Jordán Tamás vezetésével elszavalták a Himnuszt, az itteni idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődő élő kapcsolást látva pedig valamennyi résztvevő tanintézet bekapcsolódott a szavalásba.
Solymosi Zsolt elmondta: a vetítés hangját levették, hogy a hangeltolódás ne okozzon kellemetlenséget, így a felirat és Jordán Tamás kézmozdulataihoz igazodva szavaltak, apró kellemetlenséget, parányi elbizonytalanodást mindössze az okozott, hogy a rendszer túlterheltsége miatt néhány másodpercre lefagyott az élő közvetítés. „Minden esetre nagyon megható, felemelő érzés volt ennyi ünneplőbe öltözött diákot látni, amint Kölcsey művét szavalják” – összegezte az aligazgató.
A Magyar Televízió egyébként a kolozsvári helyszínen – és a Kárpát-medence több más iskolájában – is forgatott, így a szerda esti Híradóba is bekerül egy összefoglaló. A tervek szerint a résztvevő iskolák feltöltik a YouTube-csatornára saját kisfilmjeiket, amelyekből a későbbiekben egy kollázst állítanak össze a projekt szakemberei.
Április 11-ig – a magyar költészet napjáig – a részt vevő iskoláknak lehetőségük van további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
Az Együtt Szaval a Nemzet programot a következő években is folytatni kívánják, a vezénylésnek helyet adó következő iskolát pedig a mostani résztvevők közül választják majd ki. „Célunk a kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A világ több ezer magyar nyelvű iskoláját figyelembe véve ezzel egy hosszú távú programot indítunk útjára, melynek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad majd otthont” – fogalmazott Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó a rendezvénnyel kapcsolatos korábbi közleményében.
Határon átívelő kulturális együttműködés
A szerdai ünnepnapon írt alá együttműködési megállapodást Gyula és Nagyszalonta polgármestere, hogy ápolják és sikeresen közvetíthessék Európa felé közös kulturális értékeiket, hagyományaikat, gazdag népművészetüket. Görgényi Ernő, Gyula polgármestere az aláírás előtt az MTI-nek elmondta: Gyula és Nagyszalonta magyar zenetörténet és irodalom két nagy géniuszának, Erkel Ferencnek és Arany Jánosnak a szülővárosai.
Kiemelte: Gyulát sokan Erdély kapujának tekintik, itt lépik át az utazók a magyar–román határt. A Gyulára érkező turisták szívesen kalandoznak át a Partiumba és Erdélybe, a két város közös programokat kínál a gyógyfürdőbe látogató turisták és az Erdélybe átutazók részére. A polgármester a megállapodást részletezve kiemelte a közös kulturális és területfejlesztési konferenciák, kiállítások és egyéni tárlatok szervezését.
Az Arany János Társaság közreműködésével nagyszalontai és gyulai irodalmi programok lesznek, a múzeumok éjszakáján az emlékhelyek közös programmal várják az érdeklődőket. Görgényi Ernő hozzátette: a megállapodás egyik kiemelt fejezete a gyulai románság kapcsolatfelvételének erősítése a romániaiakkal Nagyszalontán, valamint az ottani magyarság kapcsolatainak erősítése az anyaországiakkal.
A turisztika területén a határ két oldalán élő lakosság és a vendégek részére a jövőben látogatóprogramokat szerveznek idegenvezetéssel. A gyulaiak a várfürdőbe, a várszínházba és az Erkel Ferenc zeneszerzőhöz kapcsolódó városi eseményekre szerveznek látogatásokat, a nagyszalontaiak az ottani hasonló rendezvényekre – beszélt a részletekről Görgényi Ernő. Az együttműködési megállapodást a gyulai polgármester és Török László, Nagyszalonta polgármestere írta alá a nagyszalontai Arany-palotában.
Váradi emléktábla Erkelnek
A szakadó esővel dacolva ünnepelték a magyar kultúra napját a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem udvarán, ahol szerdán felavatták a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc emléktábláját. Az egybegyűltek ernyőikbe kapaszkodva, a tanintézet vegyeskarával közösen énekelték el a „nemzeti imát”, majd sorra helyezték el koszorúikat a berettyóújfalui szobrászművész, Kurucz Imre alkotása körül.
Nagyvárad idén is a magyarországi Berettyóújfaluval közösen állította össze a kultúranapi programjait. Noha az eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte – többek között a Bethlen Gábor Alap támogatásával –, ezúttal a két rivális magyar párt, az EMNP és az RMDSZ is képviseltette magát, közösen rótták le tiszteletüket a zeneszerző előtt.
Marosvásárhelyen négy napon át tartó rendezvénysorozatot szerveztek – a szerdai ünnepnapon pedig a Studium Alapítvány harmadik alkalommal szervezte meg a 24 órás felolvasómaratont. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! Elnevezésű akció idei tematikája szerint a résztvevők marosvásárhelyi magyar szerzők, illetve román alkotók magyarra fordított műveiből olvashattak fel.
A rendezvényen politikusok, írók, költők, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház több színművésze mellett a Sapientia egyetem rektora, Dávid László, illetve több tanára, és diákja is felolvasott, de bárki bekapcsolódhatott a felolvasásba néhány perc erejéig.
Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

MOGYE: többismeretlenes németországi terjeszkedés
Bár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa egyöntetű szavazattal fogadta el a németországi tagozat létesítését, az intézmény oktatói nem sokat tudnak a majdani kihelyezett karról.
Mint kiderült, Leonard Azamfirei rektor még a kollégáinak sem volt hajlandó elárulni, melyik németországi egyetemi központban képzelte el az új tagozat beindítását. A találgatások közepette van, aki Hamburgot emlegeti, más viszont Bonnra vagy egy ahhoz közeli nagyvárosra tippel.
Azamfirei egyik bizalmi embere, Florin Buicu szenátusi tag is csak annyit volt hajlandó elárulni a sajtónak, hogy a MOGYE marosvásárhelyi tanárai majd angol nyelven fognak tanítani. Reményei szerint a tagozat várhatóan október elsejétől kezdené el működését.
Szilágyi Tibor, az egyetem rektorhelyettese sem rendelkezik szinte semmiféle információval. Mint mondta, a németországi kihelyezett tagozat megszervezése nem is tartozik a hatáskörébe, de felettese sem avatta be a kérdéskörbe. „Csak annyit mondhatok, hogy egy külföldi tagozat indítása nagyon nagy megterhelést jelent az egyetem számára. Nem tartozom abba a szűk körbe, mely a szervezéssel foglalkozik, nem is látom, miként lehet ezt kivitelezni” – nyilatkozta portálunknak Szilágyi.
Nem tudott konkrétumokról beszámolni a szenátus másik magyar professzora, Brassai Attila sem. Mint kifejtette, azon túl, hogy egy külföldre kihelyezett tagozat pénzt hoz az egyetem kasszájába, nem sokat lehet egyelőre tudni.
Értesüléseink szerint a tagozatalapítást az a németországi ügyvédi iroda rendezi, mely hónapokkal ezelőtt megkereste a marosvásárhelyi rektort a javaslattal. Információink szerint a cég négyezer eurós tandíjat fizetne hallgatónként a MOGYE-nak. Az esetleges tagozatindítás az akkreditálás kérdését is maga után vonja, ugyanis hiába azonos a tananyag és az azt leadó oktatók névsora a hazaival, a kihelyezett intézményrészt külön el kell ismertetni.
Kérdésünkre, hogy a magyar tanárok miért szavazták meg a rektor félinformációkra épülő javaslatát, Brassai elmondta, azt elviekben jónak tartották. „Ennek ellenére nem vagyok túlságosan derűlátó, ugyanis az már köztudott, hogy egyetemünkön a jó dolgok részleteiben is vannak gondok. Számos esetben kiderült, hogy a józan intézkedések mögött személyes érdekek húzódtak meg” – fejtette ki Brassai Attila.
Ábrám Zoltán professzor furcsállja, hogy az idegen nyelvű oktatás szempontjából az egyetem itthon is, külföldön is terjeszkedik, miközben a magyar nyelvű oktatás kérdését még mindig nem oldotta meg. Megítélése szerint a szenátusi döntésnek kizárólag anyagi vonzata van. Ábrám véleménye szerint a marosvásárhelyi egyetem kihelyezett tagozatára többnyire azok fognak jelentkezni, akik saját vagy választott hazájukban nem jutnak be rangosabb egyetemekre, vagy egyszerűen képtelenek kifizetni az ottani tandíjakat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Kis, de lényeges változások a nyugdíjak körül
Nem jelentősen, de emelkedtek január elsejétől a nyugdíjak országos szinten, miután a nyugdíjpont értéke közel harminc lejjel lett több, azaz 790,8 lej. A 2014-es év ugyanakkor a nehéz körülmények között foglalkoztatottak számára is újdonságot hozott.
Köllő Piroska, a Kovászna Megyei Nyugdíjpénztár szóvivője portálunk érdeklődésére elmondta, hogy az év elejétől a postás valamivel több pénzt visz a nyugdíjasoknak, a juttatás ugyanis 3,76 százalékkal emelkedik mindenki számára. Háromszéki viszonylatban ez azt jelenti, hogy az állami alapból biztosított átlagnyugdíj meghaladja a 800 lejt, ezen belül pedig a korhatárosok és az előzetesen elvonultak esetében pedig a 900 lejt. A mezőgazdasági juttatásban részesülők esetében viszont az átlagjáradék nem haladja meg a 400 lejt.
Háromszéken novemberben összesen közel 50 ezer nyugdíjast tartottak nyilván. Köllő Piroska elmondta, ez a szám azóta biztosan növekedett, viszont a decemberi statisztika még nem készült el.
Az idei társadalombiztosítási költségvetés ugyanakkor más változásokat is hoz. Módosult például a temetkezési segély összege. Az új előírások értelmében ez 75 lejjel nőtt, ami 2300 lejt jelent a jogosultak számára. A juttatás abban az esetben jár – magyarázta Köllő Piroska – amennyiben az elhunyt nyugdíjas, vagy biztosított volt. Az igénylő hozzátartozó, gyám vagy gondnok lehet, és bizonyítania kell, hogy a temetés költségeit ő állta.
Köllő Piroska ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy akik munkaviszonnyal nem, de egyéni biztosítási szerződéssel rendelkeznek, azoknak január 1-től havi 244 lej helyett már 252 lejt kell törleszteniük a nyugdíjalapba.
Az új év a nehéz körülmények között foglalkoztatottak (az úgynevezett egyes munkacsoport) számára is pozitív változást hozott. A nyugdíjtörvény ugyanis még decemberben úgy módosult, hogy januártól az érintett személyek ugyanazon korkedvezményben részesülnek, mint azok, akik úgynevezett speciális munkaviszonyok között dolgoztak. A feltétel az, hogy legkevesebb hat évet kellett eltölteniük az egyes nehézségi besorolású munkaterületen. Köllő Piroska rámutatott, ez a változás azért lényeges, mivel sok esetben olyan személyekről van szó, akik munkanélküliek voltak, vagy nehezen találtak újabb állást, azt követően, hogy általában gyárakból bocsátották el őket.
Ezek az emberek kénytelenek voltak majdnem a korhatárt kivárni a nyugdíjazásig – mivel a korkedvezmény igen alacsony volt –, de mostantól lehetőségük nyílik arra, hogy a szolgálati idő függvényében hamarabb igényeljék azt. A háromszéki intézménynél csak januárban már meghaladta a húszat azok száma, akik élni kívánnak ezzel a lehetőséggel. Lényeges, hogy a rendelkezés csak azokat érinti, akik 2001. április 1. előtt dolgoztak egyes nehézségi besorolású munkacsoportban.
Nagy D. István
Székelyhon.ro,

Trianon-regényéért díjazták
Tizenöt éves kora óta írogat Vida Gábor, s valamikor közben „író” is lett. Hogy mikor és miként, nemigen foglalkoztatja, mint ahogy az írói státus sem. Annál inkább foglalkoztatják a történetek. Októberben első regénye is megjelent, nem akármilyen témát dolgozva fel: Vida Gábor a trianoni Erdélyről írt. Többek között ezért díjazták a magyar kultúra napján. A húsz éve Marosvásárhelyen élő szerzőt a díjról, a regényéről, s az írói mibenlétről is kérdeztük.
Idén második alkalommal osztották ki az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat a magyar kultúra napja alkalmából. A három díjazott közül egy marosvásárhelyi, irodalom kategóriában ugyanis Vida Gábor vehette át a díjat az RMDSZ elnökétől, Kelemen Hunortól. Laudációjában elhangzott, regényéért díjazták az írót.
Vida Gábor első regénye ugyanis múlt év októberében jelent meg Ahol az ő lelke címen. „Írtam egy Trianon-regényt. Nagyjából. Vagyis egy olyan történetet, amely az első világháború végén, Erdélyben, itt Romániában játszódik. Ez a legújabb regényem, vagy inkább a regényem. Ekkora formátumú, ilyen nagy történetet ugyanis még nem írtam” – mondta az ominózus könyvről a szerző. Bevallotta azt is, hogy évekbe telt a történet megírása, ugyanis nem ismerte azt a korszakot, amelyben játszódik. „Nem ismerjük a kort, nem éltünk benne, nincsenek már szemtanúk sem, akik arról valójában mesélnének. S ahhoz, hogy megértsem, mi történt, hogyan éltek akkor az emberek, 1920-ban Kolozsváron például, ahhoz rengeteg anyagot kellett feltúrnom. Úgy tűnik, hogy mindent tudunk róla, de valójában nem tudunk semmit. Annyit tudunk, hogy Trianon. De mennyi volt a bor, s a sör? Volt-e fűtés? Mit csináltak az emberek? Hogyan közlekedtek? Mit ettek? Hogyan éltek? Minderről sok mindent elő kell szedegetni” – fogalmazott Vida. hozzátette: Trianon önmagában nem érdekes. Megtörtént, ami megtörtént az első világháború lezárásaként, de az emberek közben éltek. Minden nap enni, ruházkodni kellett. Az életnek millió egy gondja volt, s a szerzőt ez izgatta. A történetben van egy apa, aki elindul Amerikába, és egy fiú. Együtt indulnak el, aztán valamin összekapnak és szétválnak. És aztán megint találkoznak Kolozsváron.
Szász Cs. Emese |
Székelyhon.ro,

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Széles Anna és Steiner Béla kapta az idei Bessenyei-díjat
Romániai magyar származású színésznő, Széles Anna, valamint Steiner Béla zeneszerző, karnagy, zenepedagógus kapta idén a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Hódmezővásárhelyen.
Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István polgármester adták át az alföldi város a magyar kultúra napja alkalmából rendezett szerdai ünnepi közgyűlésén.
A hódmezővásárhelyi önkormányzat 2008-ban alapította meg a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat. A kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészről, Hódmezővásárhely szülöttéről és díszpolgáráról elnevezett elismerést minden esztendőben az amatőr és hivatásos színjátszás, népdal, magyar nóta, instrumentális zene, kórus, néptánc, vers- és prózamondás területeiről jelöltek közül két személy, illetve csoport érdemelheti ki.
A magyar kultúra fejlesztésében és terjesztésében, a magyar nyelv ápolásában, a magyar nemzet és nyelv fennmaradásáért folytatott munkában kimagasló teljesítményt nyújtóknak odaítélhető díjjal – a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett – 500 ezer forintos pénzjutalom is jár.
Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színész diplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt. Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett.
1962-től szerepelt filmekben és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is.
maszol/MTI,

Gurmai Zita letérdelt Ion Iliescu előtt
Az egyik legnézettebb videó lett magyarországi portálokon a Szociáldemokrata Párt (PSD) múlt hétvégi kongresszusán készült felvétel, amelyen Gurmai Zita MSZP-s európai parlamenti képviselő letérdel a PSD tiszteletbeli elnöke, Ion Iliescu volt államfő előtt.
A magyarországi politikus angolul tartott köszöntőbeszéde után egy virágcsokrot készült átadni a párt alapítójának. Gurmait azonban szoknyája nem engedte, hogy lelépjen a pódiumról, letérdelni kényszerült, hogy átadhassa Iliescunak a virágokat. Mielőtt ezt megtette, kijelentette: „This flower is the funding president” („Ez a virág az alapító elnök").
Gurmai gesztusát nagy tapssal jutalmazták a PSD küldöttei. A párt elnöke, Victor Ponta szintén virágokkal lepte meg a szocialista politikust.
maszol.ro,

Pro Cultura Hungarica díjjal tüntettek ki egy csíkszentkirályi vállalkozót
A Magyar Kultúra Napja előestéjén az Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében Debrecenben átadták a Pro Cultura Hungarica díjat. Ebben az elismerésben olyan személyek részesülhetnek, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában. Az idén Pro Cultura Hungarica-díjjal Kurkó Árpád csíkszentkirályi üzletembert, a Hargita Gyöngye Rt. ügyvezető igazgatóját tüntették ki.
Kurkó Árpád az elmúlt negyedszázadban elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi kulturális teljesítmények romániai megismertetése, valamint az erdélyi magyar és román kultúra magyarországi bemutatása terén. „Példaértékű az az elhivatott munka, amit az egyetemes magyar kultúra értékeit szolgálva szülőföldjén, Székelyföldön, és megannyi más helyen, Debrecentől Berlinig önzetlenül végzett" – tudtuk meg a díj átadásakor elhangzott méltatásból. A hajdupress.hu nyomán
Erdély.ma,

A rommagyar médiamunkásról
Az erdélyi magyar újságíróról akartam írni, de az olyan sikeresen álcázza magát, hogy azt kell hinnem, ilyen állat gyakorlatilag nincs is. Na jó, megengedem, néhány szabályt erősítő kivételtől eltekintve. Mi, illetve ki a rommagyar médiamunkás? A rommagyar médiamunkás a médiában dolgozik, és feladata szerint híreket gyárt ipari mennyiségben. Minden meggyőződés, elkötelezettség nélkül. Egyetlen célt követ: ne haragítson magára senkit, főleg a politikusokat ne, közülük is a hatalmon lévőket tiszteli a leginkább. Pontosítok: nem tiszteli, féli. Ebből következően igyekszik jóban lenni velük, vagy azt a látszatot kelteni, hogy jóban van velük. Miért akar jóban lenni a rommagyar médiamunkás a politikusokkal? Mert úgy véli, abból nem lehet baj, ha szükség esetén van egy befolyásos támasza, ezért igyekszik haverkodni a politikusokkal, eljátszani, hogy bizalmas a viszony közöttük. Szinte törvényszerű, hogy egy idő után mind a rommagyar médiamunkás, mind a politikus azt hiszi, valamiféle cinkosság alakult ki közöttük, hogy egyazon érem két oldala ők.
Korábban azt írtam, a rommagyar médiamunkástól idegen az elkötelezettség. Nem úgy a lekötelezettség. Nem is csoda, hisz gyakorlatilag nincs is széles Erdélyben egyetlen médiaorgánum, amelyet fogyasztói tartanának fenn. Ebből következően reklámra, alapítványi támogatásra mindeniknek szüksége van, mint egy pohár vízre. Nélkülük lehúzhatnák a rolót. És ki dönt arról, kinek jár zsíros állami reklámmegrendelés, ki befolyásolja a megfelelő irányba az alapítványi támogatásokat? A válasz egyértelmű: a politikusok. Amely médiaorgánumnak már volt része hasonló „jóindulatból”, az azért bánik kesztyűs kézzel a „hatalommal”, amely egyelőre csak reménykedik a „jóindulatban”, az azért. Ezért van, hogy a romániai magyar nyelvű médiát olvasva, látva, hallgatva az a hamis képzete támadhat a „fogyasztónak”, hogy e tájon nincsenek pitiáner, szószegő, kollaboráns, korrupt politikusok, hogy csupa lánglelkű lovag „harcol” közössége érdekeiért. Mindez elsősorban a rommagyar médiamunkásoknak köszönhető, akik a „ne bántsuk, hisz a mi kutyánk kölyke” elv szerint eljárva hallgatnak választottjaink gazemberségeiről.
A politikusok meg is hálálják az arra érdemeseknek mindazt, amit rommagyar médiamunkásként tettek. Mivel hálálják meg? Van, akit zsíros szinekúrához jutattak a diplomáciában, van, akit politikai pályára léptettek, másokat különböző jól fizető állásba segítettek, többnyire az állami és közigazgatásban. A rommagyar médiamunkások zöme továbbra is óvatosan kerüli a kényesebb témákat, továbbra is „kiszolgál”. Teszi ezt többnyire gyalázatos bérért. Igaz, közben reménykedhet, hogy egyszer majd neki is meghálálják.
Összefoglalva: a rommagyar médiamunkás tehát nem „Szentlélek lovagja, becsületes újságíró”, hanem zsoldos, nem szolgál, hanem kiszolgál. Amikor egészséges erkölcsi érzékről hall, akkor szakmaiságról hablatyol. Mintha az helyettesítené az emberi tartást, az egyenes gerincet, a nemzeti elkötelezettséget. Hát ilyen a rommagyar médiamunkás.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Ismerjük meg Észak-Erdélyt
Negyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el.
A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába.
A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással.
A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda.
A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is.
Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás!
DR. PÉTER SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A magyar népi kultúra estéje
Sohasem volt ennyire színesen, gazdagon szép a Maros Művészegyüttes előcsarnoka, mint január 22-én, szerdán, a magyar kultúra napján. Az együttes vezetősége és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében a tulajdonukban levő legszebb népi ruhákat állították ki, amelyek megyénk és Erdély népi kultúrájának változatosságát, felbecsülhetetlen értékét tárták az érdeklődők elé. Akik az esős esti óra ellenére szép számban vettek részt a szakszerű magyarázatokkal bemutatott kiállításon, majd azt követően az együttes műsoraiból készült válogatáson, amely változatos programkínálatukról tanúskodik.
– A néptánc, a népzene mellett a népviselet megőrzését is feladatunknak tekintjük – hangzott el Barabási Attila Csaba, az együttes vezetőjének köszöntőjében, aki hozzátette, hogy nagy örömmel válaszoltak az EMKE, s személyesen Kilyén Ilka ötletére, azzal a gondolattal, hogy a tulajdonukban levő kincs felmutatásával sikerül régi szép emlékeket felidézni, s nosztalgiát ébreszteni azokban, akik gyermekként, a konfirmáció alkalmával, bálokban ezeket a ruhákat viselték.
AZ EMKE-t képviselő Kilyén Ilka elmondta, hogy sohasem volt ilyen jó dolga, mivel elképzelését az igazgató irányításával az együttes dolgozói (Incze Tünde és munkatársai) öt nap alatt valósították meg: a ruhákat kiválogatták, mosták, keményítették, vasalták, s nagy műgonddal falra tették vagy a próbababákra adták.
Örvendünk, hogy az elképzeléshez az ihletet a lapunk Harmónia összeállításában megjelenő sorozat adta. Ahogy annak is, hogy arra gondolva, hogy a gazdag anyagot ne csak papíron, hanem a valóságban is láthassa a közönség, jövőre szeretné, ha a magyar kultúra napján a megyénk különböző falvaiból érkező idős asszonyok, férfiak és fiatalok mutatnák be viseletüket a Kultúrpalota színpadán a hozzáillő műsorral fűszerezve. Ma, amikor virágkorát éli a népdal és a néptánc, itt az ideje, hogy a néhol elfelejtett, lenézett népviselet is az őt megillető helyre kerüljön, ahogy Ausztria és Németország sok tartományában büszkén hordják ünnepekkor vagy akár a vasárnap esti sétán is – hangsúlyozta a színművésznő.
Virágoskertbe csöppentünk – utalt a kiállításra és a szép nyárádselyei viseletben pompázó táncosokra Asztalos Enikő néprajzkutató, aki a népviselet eredetéről, kialakulásáról beszélt, a ruhákról, amelyek valamikor pontosan elárulták, hogy viselője hova való. Azt is megemlítette, hogy ma, amikor sok faluban szándékosan lemondtak, s feledésre ítélték a népviseletet, milyen nehéz 75-90 éves idős emberek emlékezetéből kicsalogatni az eredeti viselet jellegzetességeit.
A továbbiakban a kiállított ruhákról mondott el érdekes tudnivalókat: a Nádas menti cifra kalotaszegi ruha szimbólumrendszeréről, amelynek óvó, védő szerepe volt, a színes mezőpaniti viselet alakulásáról, a nyárádselyei népi ruha gazdag díszítéséről, s a férfiak szép lájbijáról, a Felső-Maros menti Magyaró kék-piros mintás keresztszemes kötényéről, a gazdagon díszített férfiingről, a fekete-piros mintás sóvidéki kötényről, az ízlésesen díszített, kartonból varrt mezőségi női ruháról, a különleges széki viseletről, a mesés kibédi lájbiról, a mellkendő és a mellény szerepéről, a gyimesi csángó öltözet lepelszoknyájáról, és még sok érdekes részletről.
A népviseleti bemutatót követő előadás is olyan színes volt, mint az előcsarnokbeli kiállítás. A téli népszokások elevenedtek meg az együttes színpadán, regölés, karácsonyi ének, István-napi köszöntő, cigánytánc valamint a farsang és annak temetése – énekek és táncok nagy szakértelemmel, pontosan kidolgozott mozdulatokkal, komolyan előadva vagy megnevettetve a hallgatóságot, akik a jó hangulatot vitték haza a rendezvényről.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Ellehetetlenített civilszervezetek
„Az RMDSZ ellenzi a kormány azon kezdeményezését, amely a civilszervezetek által működtetett szociális szolgáltatások finanszírozási rendszerét változtatná meg. Ezzel a lépéssel a kormány hátrányos helyzetbe hozná a magyar egyházak szociális intézményeit is” – jelentette be ma Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára.
A főtitkár szerint ez a törvénytervezet a minisztériumi szintekről az önkormányzatok felé hárítaná a felelősséget, az önkormányzatok pedig nem kötelesek kipályáztatni ezt a szubvenciós kiírást, így a civilszervezetek jelentős támogatásoktól esnének el.
„A törvénytervezet továbbá kimondja, hogy a Szociális, Családügyi és Munkaügyi Minisztérium csak a vidéki szociális szolgáltatásokat fogja támogatni, ezáltal diszkriminálva a városokban működő szociális civil szervezeteket. A tervezetet ellenzők azt is kifogásolják, hogy a szociális szolgáltatások szubvencionálása nincs beillesztve egy átfogó finanszírozási rendszerbe, valamint, hogy a finanszírozási forma csak a személyzeti költségekre vonatkozik” – magyarázta a főtitkár.
Az RMDSZ ezt az álláspontot 2012-ben is képviselte, jelenleg Máté András Levente frakcióvezető a Parlament Jogi, fegyelmi és mentelmi bizottságában, Kerekes Károly képviselő a Munkaügyi és szociális védelmi bizottságban, illetve Erdei Dolóczki István képviselő, a Költségvetési, pénz- és bankügyi bizottságban tartja fent a civil szervezetek által megfogalmazottakat. A törvénytervezet módosításáról a parlamenti bizottságok szintjén várhatóan január végén, február elején döntenek.
(RMDSZ)
Nyugati Jelen (Arad),

Hat műemléket vettek oltalmuk alá a csikysek
A szórvány cselekvési terv részét képező Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program kezdeményezője és főtámogatója, Winkler Gyula EP-képviselő idén is brüsszeli látogatást ajánlott fel fődíjként a győztes diákoknak.
A program 2012-ben kezdődött, azóta már számos szórványban lévő tanintézmény csatlakozott, a dévai diákok után tavaly ősszel az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai is bekapcsolódtak a programba Lehoczky Attila és Muntean Tibor történelem szakos tanárok irányításával.
Az említett két tanár tavaly novemberben kezdte összeállítani a csapatokat, népszerűsítették a programot a diákok körében, ötleteket, tanácsokat adtak nekik. Közösen megbeszélték, hogy a hat kitűzött műemlék közül – Aradi Víztorony, Új Színház, Kultúrpalota, Aradi Vár, Régi Színház, Fehér Kereszt Hotel – ki melyiket választja, melyik épületet szeretné örökbe fogadni. Jelenleg a diákok gőzerővel dolgoznak a győzelem érdekében, a végeredményre február 28-án derül fény. A győztes 15 diák egy háromnapos brüsszeli látogatáson vesz majd részt április folyamán.
Muntean Tibor és Lehoczky Attila tanároktól megtudtuk, hogy összesen hat csapat versenyzik, két csapat – a gimnazisták (VII. osztály) – Muntean, négy csapat (a licisták) pedig Lehoczky irányításával.
„Kollégámnál két darab hétfős csapat van, én ötfős csapatokat kértem, a felhívásra négy csapat jelentkezett. A gimnazistáknál a nyertes csapat megy, a licisták közül az első továbbjut, a maradék 15 helyen pedig egyéni versenyt hirdetünk, melynek két győztese is csatlakozik a többiekhez” – magyarázta Lehoczky Attila.
Muntean Tibor egyik csapata az Aradi Víztornyot, másik az Új Színházat választotta, Lehoczky Attila csapatai a Kultúrpalotát, az Aradi Várat, a Régi Színházat és a Fehér Kereszt Hotelt vették oltalmuk alá.
„Előzetes eszmecsere után összeállítottunk egy szempontrendszert, hogy miket értékelnénk. Első körben a diákok kiválasztották az óhajtott műemléket. Egy következő lépés a választott épület bemutatása dolgozat formájában, majd lesz egy PowerPoint-os bemutató, ahol kreativitást, kiállást és találékonyságot osztályoznak, aztán egy másik feladat lesz az épületek reklámozása (facebook, Twitter, plakát stb.). Az elbírálást nem mi végezzük, mert mi szervezők vagyunk. Szeretnénk egy szakmai zsűrit felkérni, ennek kialakulása folyamatban van. A feladatokra pontokat kapnak a csapatok, a február 28-án sorra kerülő PowerPoint-os bemutatón osztjuk ki az utolsó pontokat, és itt értékeli, osztályozza majd a zsűri a dolgozatokat, a feladatokat, illetve a reklámkampányt is. A zsűriben iskolafüggetlen, köztiszteletben álló szakértők lesznek. Az egyéni verseny felmérőit Muntean Tibor kollégámmal ketten fogjuk javítani, a győztesek kilétére legkésőbb március elején derül fény” – mondta el a részleteket Lehoczky Attila.
Az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program célja a szórványban elő magyar közösségek identitástudatának megőrzése, a közösségi élet helyszíneinek biztosítása, az összetartozás érzésének kialakítása és fenntartása, épített örökségünk védelme, ápolása által.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

A magyar kultúra ünnepe, a Kölcsey-díj átadása
Lassan hagyománnyá válik, hogy az aradi Kölcsey Egyesület és az Arad megyei RMDSZ közösen ünnepli január 22-én a Magyar Kultúra Napját.
Ezért gyűltek össze szerda délután szép számban az aradi magyarok a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, hogy méltóképpen áldozzanak a magyar kultúrának, és jelen legyenek az ünnepélyes keretek közt sorra kerülő 2013. évi Kölcsey-díjak átadásán.
Már egy ideje nyílt titok, hogy az idei Kölcsey-díjasok Sándor István építész (post mortem) és Horváth Tünde karnagy, az aradi kórusmozgalom kiemelkedő képviselője.
Ahogy az egy ilyen eseményhez méltó, az ünnepség a Himnusz közös éneklésével kezdődött, melyet a Vox Angelicus vonósnégyes rövid, ám igen nagy sikernek örvendő kis koncertje követett.
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja elismerő szavakkal idézte fel Kölcsey emlékét, majd ünnepi köszöntőt mondott Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tóth Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke.
Az est sikeréhez és színvonalához hozzájárult Kis Zsuzsanna (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas) és ifj. Tóthpál Béla (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz – részlet) – mindketten csikys diákok – szavalattal, valamint a főgimnázium diákkórusa is.
A Sándor István építésznek ítélt post mortem díjat családja vette át: édesanyja, Klára, fia, Szilárd, lánya, Andrea és élettársa, Mónika.
„István nem csak műépítészként, szakemberként töltötte napjait hosszú éveken keresztül a Szabadság-szobor árnyékában, hanem velem együtt arra is gondja volt és ideje, hogy megörökítsünk olyan felvételeket a szobor kiszabadításáról, annak visszahelyezéséről és a közbeni restaurálásáról, amelyeket az óta sem lehet megismételni. (…) Szeretném, ha most nosztalgiából megnéznénk ezt a kis filmet, ami pontosan tíz évvel ezelőtt készült el” – szólt az egybegyűltekhez Puskel Tünde Emese.
Laudációja előtt levetítették a Bronzba álmodott magyar Golgota című, a Szabadság-szobor kálváriájáról szóló dokumentumfilmet, melynek operatőre volt Sándor István és melyet több szempontból is Aradnak ajándékozott a tavaly hirtelen elhunyt építész.
„Nehéz beszélni olyan emberről, akihez évtizedes szakmai és baráti kapcsolat fűzött, és aki már nincs közöttünk. (…) Nyugodtan mondhatom, hogy István barátunk dolgos életében nem loholt a címek, kitüntetések után, csak egyszerűen tette a dolgát. Mindig önzetlenül megosztotta másokkal is kemény munkával szerzett tudását. (…) Életét harmonikusan kitöltötte a tervezés és a filmezés, a tettek embereként kerülte a nagy szavakat, a mellveregető politizálást, de tudta, hol a helye. Ha megbízták valamivel, abba apait, anyait beleadott” – hangzott el többek között Puskel Tünde Emese laudációjában.
Sándor István építészt megérdemelt szakmai megbecsülés övezte, több aradi köztéri alkotás – Szabadság-szobor, Szentháromság-szobor stb. – középületek, templomok, műemlékek, számos rendezési terv fűződik a nevéhez. Médiaszakemberként pedig ismerik nevét a Magyar Televízió, a Duna TV és mondhatni, hogy az egész Kárpát-medence tévénézői.
A Kölcsey Egyesület másik kitüntetettje Horváth Tünde marosvásárhelyi születésű nyugdíjas tanárnő, a Vox Iuventutis gyermekkórus karnagya, akiről Matekovits Mihály mondott laudációt. Horváth Tünde Erkel Ferenc dédunokájától, Erkel Sárától tanult zongorázni, majd a főiskola elvégzése után Aradra került, magyar és román osztályokban tanította énekelni a gyermekeket.
A jelenlévő kitüntetett meghatódva hallgatta végig Matekovits Mihály méltatását, majd könnyes szemekkel köszönte meg a szép szavakat.
„Nagyon sok mindenkinek meg kell köszönnöm, hogy a pályámon segítettek és eljutottam idáig, hogy a Kölcsey Egyesület érdemesnek talált Kölcsey-díjban részesíteni a Magyar Kultúra Napján. (…) Munkámat áldás kísérte, jó kedvvel énekeltük gyönyörű népdalainkat, egyházi és világi kórusműveinket, és bőséggel alkottuk a sikereket. Tehát Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel” – zárta köszönő szavait Horváth Tünde.
A Kölcsey Egyesület 11. alkalommal rendezte a Kölcsey-díjátadó ünnepségét, ahol az aradi magyarságért végzett munkájukért kapnak emlékérmet és díszoklevelet a jelölt személyek.
A szerda délutáni eseményt az aradi polgármesteri hivatal támogatta.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Könyvbemutató a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségében
Karácsony Benőről és irodalmi kánonokról
Kezdjük egy jó hírrel: január 22-én, a Magyar Kultúra Napján szűknek bizonyult a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének tanácsterme Az irónia Karácsony Benő regényeibencímű könyve bemutatójának a közönsége számára, amelynek szerzője dr. Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója.
Bevallom férfiasan, hogy a könyvbemutató előtt a szerzőről, dr. Balogh Andreáról majdnem olyan keveset tudtam, mint Karácsony Benőről, aki – mint ez alkalommal kiderült – nem fért bele a két világháború közötti irodalmi kánonokba, és mivel nem foglalkoztak vele, felejtésre ítéltetett.
A temesvári Start – Tanácsadó és Továbbképző Iroda szervezésében megtartott könyvbemutató közönségét Magyari Sára nyelvész köszöntötte, Balogh Andrea, a Bartók Líceum volt tanárának „szellemi társa”, akivel közösen indították el Temesváron a Közérthető Tudomány rendezvénysorozatot. Magyari Sára felvezetőjéből megtudtuk: Balogh Andrea tanítónőként indult, 2001-ben végezte el a Pedagógiai Líceumot Zilahon, 2005-ben szerzett néprajz–magyartanári diplomát a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem filológia karán, és 2011-ben doktorált Karácsony Benőből, a most bemutatott kötet doktori disszertációjának könyv változata.
A doktori dolgozatok sorozatban megjelent, egy cseppet sem látványos külsejű kötetet Mészáros Ildikó magyartanár mutatta be, nem véletlenül, hiszen mint kiderült, szerző és méltató egyaránt Cs. Gyimesi Éva, a Mester tanítványai. A könyvet méltató Mészáros Ildikónak nemcsak arról sikerült meggyőzni a hallgatóságot, hogy miért érdemes elolvasni egy komoly, látszólag csak vájt fülűek számára írt tudományos értekezést, amely Karácsony Benőről, „A koránjött polgárról” (Cs. Gyimesi Éva) szól, hanem arról is, hogy az irodalom célja ugyanaz, mint a teremtésé: szabadság, játék, öröm. „Azért választottam ezt a mottót – mondta Mészáros Ildikó – mert Cs. Gyimesi Éva a Mesterünk – az enyém és a Balogh Andreáé. Balogh Andrea a professzor asszonytól megtanult mindent, és olyan értelemben is a tanítványa, hogy folytatója a munkájának. Megtanulta tőle azt az irodalmi gondolkodásmódot, ami bevilágít, aminek a fényénél járni lehet. Mit jelent az irodalommal foglalkozni? Nagyfokú érzékenységet, nyitottságot, nem csak háttértudást!” Ezt a könyvet azért érdemes elolvasni, mert egy jó kis szellemi élmény – mondta Mészáros Ildikó –, és azért is, mert Karácsony Benő rendkívül időszerű. Íme egy aktuális idézet Karácsony Benőtől: „A makacs erdélyiség olyan súlyos fogyatékosság, mint az a vágy, hogy mentől európaiabbaknak hassunk”. Nem mindennapi szellemi élmény volt a hallgatóság számára Mészáros Ildikó saját bevallása szerint kissé csapongó eszmefuttatása a „kissé kínos” iróniáról, a „párás szemről”, „rommagyarról”, a zsidó humorról, a Karácsony Benőt a perifériára szorító irodalmi kánonokról és magáról az irodalomról, arról, hogyan olvassunk egy ironikus olvasmányt. „Mi kell ahhoz, hogy jól olvassunk? – tette fel a kérdést Mészáros Ildikó. – Érzékenység, fogékonyság és ironikus hangoltság, mert enélkül előítélet mentes olvasat nincs. Figyelni arra, mit mond nekünk ez a szöveg, nyissuk meg a lelkünket, az eszünket (...)”
Kérdésre válaszolva, dr. Balogh Andrea elmondta: Cs. Gyimesi Évának, a Mesternek nagy szerepe volt abban, hogy Karácsony Benőt választotta doktori disszertációja témájának. „Több szerzőtől olvastam akkoriban, amikor el szerettem volna indulni a kutatás felé, Makkai Sándort, Molter Károlyt, végül Karácsony Benőt választottam, mert nagyon megfogott az ironikus hangnem, ennek a játékossága, a nyitott szemléletmód, ami a regényeiből sugárzik. Gyimesi Évának is egyik nagy kedvence volt Karácsony Benő, ezért nagyon támogatott ebben az ötletemben, hogy vele foglalkozzam, így kerültem a Karácsony-kutatás közelébe”. Balogh Andrea volt Cs. Gyimesi Éva utolsó tanítványa, a disszertációját vele kezdte el, de már a halála után fejezte be. „A Mester leginkább a szemléletmódom kialakítását segítette – mondta Dr. Balogh Andrea –, a dolgozatom utolsó fejezete, amelyik a kánonról szól, az egyik hipotézisében átveszi Cs. Gyimesi Éva gondolatmenetét A koránjött polgár című tanulmányából, hogy Karácsony Benőt éppen a szabadelvű, nyitott gondolkodásmódja miatt rekesztik ki az irodalmi kánonból. A munkámban ezt a hipotézist tovább gondolom és bizonyítom.”
Az izgalmas könyvbemutató végén dr. Balogh Andrea dedikálta nagy érdeklődést kiváltó könyvét.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Kit érdekel ma a forradalom?
Szeretlek benneteket, aradiak!
A romániai forradalom – a rendszerváltásra rímelő gengszterváltásnak mondják némelyek, külföldi indíttatás nyomán – 25. évében járunk, több idő telt el azóta, mint a két világháború között.
Akik akkor, 1989-ben vagy egy-két évvel korábban születtek, mostanra (talán csak majdnem) elvégezték az egyetemet, sokan külföldön keresnek boldogulást, mivel itthon nem találnak (tisztességesen megfizetett, vagy egyáltalán) munkát – ezt a nemzedéket, valljuk be, nem igazán érdekli a forradalom. Ami volt, az elmúlt, mondják, lássuk, mi van ma…
Hogy mi van, azt a kedves olvasó részletezés nélkül is tudja.
Tegnapelőtt délután, az Arad Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutatón, miközben a legfeljebb harminc főnyi, többségében 50-60 fölötti közönséget vettem számba, ez járt a fejemben. Pedig a könyv – Vă iubesc, arădeni! a címe – az 1989. december végi események kétségtelenül legmarkánsabb, vezető személyiségét, Valentin Voicilă színészt mutatja be, aki még hónapokig, 1990 májusáig Arad megye első ember volt az akkori, nagyon nehéz és zavaros időkben. Nevéhez sem akkor, sem később nem tapadt szemernyi botrány: ma is, mint 1989-ben, ugyanabban a kicsiny, harmadik komfortú (a maiak nem is tudják, mi ez) kétszobás tömbházlakásban lakik Aradon, és, bár „pályázott”, egy városi tanácsosi tisztségig se jutott el, minthogy nem volt hajlandó a hatalomnak behódolni.
Petőfit juttatja eszembe, aki annak idején megbukott a követválasztáson, olyan személy ellenében, akinek nevét ma a kutya se tudja.
Szóval: erről a Valentin Voiciláról írt könyvet Emil Șimăndan aradi publicista, aki két évtizede foglalkozik a forradalom helyi történetével, és kutatásai során jóformán minden elérhető „forrást” (beleértve a résztvevőket is) felkutatott. Könyve gerincét két interjú képezi. Az egyiket (a 160 oldalas könyvben 56 oldalnyi) a szerző pontosan egy évvel 1989 decembere után vette magnószalagra, amikor a pillanatnyi hatalom a pár hónapja még a megye első emberének számító (időközben Temesvárra szegődött) színészt a forradalom évfordulóján nem engedte szóhoz jutni („a forradalom felfalja gyermekeit”), a másikat, a kisebbik terjedelműt, 18 évre rá, amikor már számos, 1989-cel kapcsolatos kérdés tisztázódott (vagy végleg homályba veszni látszott). A kötet többi írása bevezető, a romániai és az aradi forradalom kronológiája, a költőről, a színházi és filmszínészről, újságíróról szóló ismertető.
Felvetődik természetesen a kérdés: miért a forradalom 24. évfordulóján látott napvilágot Emil Șimăndan kötete, amelynek anyaga lényegében 23, illetve 6 évvel ezelőtt elkészült?
A szerző, magánbeszélgetés során – majd a könyvbemutatón is – bevallotta: annak idején nem volt mersze közreadni az anyagot, illetve azt csak részben idézte a forradalomról szóló köteteinek egyikében. (Az interjúkötetet olvasva és a szerző esetét ismerve – annak idején az utcán összeverték, és egyik kéziratát elrabolták – nem is tűnik indokolatlannak a félelem.) Most jött el az idő, amikor az Állami Levéltár aradi fiókjának vezetője, Eugeniu Criste 2013 vége felé előállt az ötlettel, és a könyv finanszírozására is vállalkozott, hogy teljes egészében közreadja azokat a beszélgetéseket, amelyeket az Aradon általa vezetett forradalomból kiábrándult színésszel folytatott.
A könyvbemutatón Valentin Voicilă azt mondta: nem akarta, hogy ez a könyv megjelenjen, hiszen nem hiszi, hogy hős lenne. Amikor 1989 december 21-én kora délelőtt, a tüntetés zaját hallva elindult hazulról, az aradi Kispiac környékéről, félelmet nem, de emberfeletti erőt érzett, s ez szerinte csak az Úr műve lehetett. „Eszköz voltam az Isten kezében, ezért semmiféle elismerés nem illet. A Városháza előtt, a tankokkal szemben is a legerősebb fegyverünk a Miatyánk volt” – mondotta a szerda délutáni, estébe nyúló könyvbemutatón, amelyen kedvenc költője, Eminescu I. Levelét is elszavalta.
A kötetet pedig, ha módjuk van rá, feltétlenül érdemes elolvasni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Emléktáblát állítanak a „mézes bárónak”
Január 26-án, vasárnap 11 órakor, a 10 órától kezdődő istentisztelet végén a temesvári evangélikus templomban felavatják a 175 éve született báró Ambrózy Béla (1839–1911) emléktábláját. A temesgyarmati születésű báró Ambrózy Béla a magyar méhészet egyik megalapítója.
A „mézes” báróként is emlegetett Ambrózy Béla katonatiszt korában olaszországi állomásozása idején ismerkedett meg a méhészettel, tanulmányait Magyaróvárott és a hohenheimi gazdasági akadémián végezte. Ambrózy a Délmagyarországi Méhészegylet, az Országos Méhészeti Egyesület létrehozója, a Magyar Méhész című lap társszerkesztője külföldön is elismert szaktekintély volt, számtalan magas kitüntetésben részesült.
Az emléktáblát a báró Ambrózy Béla Mézlovagrend és az Ambrózy Béla báró Méhész és Környezetvédő Egyesület állítja a névadó tiszteletére.
A szervezők szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Magyarul! De hogyan és hol? – Péntek János nyílt levele
Tisztelt Felelősségviselői, azaz Tisztségviselői az erdélyi magyar oktatásnak! Három évvel ezelőtt, 2011. jan. 22-én, a szülőkhöz fordultam hasonló levéllel, körültekintően érvelve kértem őket, hogy amikor tannyelvet és iskolát választanak, fontolják meg, mennyi előnye van annak, ha anyanyelvén tanul a gyermekük.
Az akkor megszólított szülőkkel szemben azóta is adósnak érzem magam azzal, hogy Önöket, a másik oldalt is megszólítsam, azokat, akik a magyar oktatást, a magyar iskolákat vezetik, igazgatják, képviselik. A szülők kedvező döntésének ugyanis csak az lehet a feltétele és viszonzása, hogy a magyar nyelvű oktatás jó is legyen: eredményes, színvonalas, versenyképes.
Hasonló tartozásom van mindazok iránt is, akik az anyaországból, a világ minden részéből vagy éppen Erdélyből jóhiszeműen és teljes bizalommal támogatják az általam kezdeményezett, immár 11. éve működő tehetségtámogató programunkat, a Nyilas Misit. A támogatottak leveleiből, némelyikük sikeres iskolai pályájából tudjuk, hogy programunk valóban csökkenti azt az esélytelenséget, amelyet sokuk számára a pénztelenség jelent, de nem képes megóvni őket oktatási rendszerünk esetlegességeitől és egyenetlenségeitől, némely esetben ijesztően alacsony színvonalától.
Kétségtelen ugyanis, hogy magyar közoktatásunk színvonala, eredményessége, versenyképessége folyamatosan romlik. Ezt mutatja minden nemzetközi és hazai mérés, ennek riasztó jelei a próbavizsgák és a sorsdöntő vizsgák eredményei. És ezt nem lehet „a románokra", a román oktatási rendszerre, a pedagógusok alacsony bérére vagy éppen a vizsgákon felszerelt kamerákra hárítani.
Ez az aggasztó folyamat és helyzet, amelyet mintha legszívesebben elhallgatnánk, sok mindennek a következménye, és maga is sok mindennek az okozója. Nem szeretném megbántani azokat, akik az oktatásban is legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat, de nem hallgathatom el azt a véleményemet, hogy „sok minden", ami ok és következmény, rajtunk múlik: közoktatásunk tisztségviselőin, tehát felelősségviselőin, iskoláinkon és pedagógusainkon. Még mindig a minőség az egyetlen esélyünk, nem a statisztika. Hiú remény arra számítani, hogy a román oktatási hatóság teszi eredményessé a mi oktatásunkat, vagy arra, hogy az anyaország jó szándékú támogatása pótolja saját mulasztásainkat.
1990 után a jogos restitúció részeként épülhetett újjá közoktatási hálózatunk, a megújult régi és az új tanintézmények nevet is választhattak maguknak. Abban bízhattunk, iskoláink nemcsak büszkék lehetnek a nagy nevekre, hanem méltóvá is válnak a viselésükre.
Ez a reményünk ritkán teljesült. Még mindig nem láttuk be, hogy megtévesztő ideológiáink ellenére a büszkeség és a hivatástudat vagy az arra való hivatkozás nem pótolhatja a szakmai tudást, a tartalmas tanórákat. A tanórákon a tanító, a tanár az úr, elsősorban rajta múlik, mennyire vonzó és tartalmas minden 50 perce a közös munkának. Nem célravezető az az ideológia sem, amely a közösségszolgálatot szembe helyezi az önmegvalósítással. Közösségét is csak az szolgálhatja jól, aki megvalósíthatta önmagát, csak abban lehet kellő alázat, aki tudatában van saját értékének és méltóságának.
Oktatásunk folyamatos romlásának valódi okai annyira nyilvánvalóak, hogy ebben a levélben nem feltétlenül kell a sajtóból is ismert mindennapi történésekre, tapasztalatainkra vagy saját kutatásaink megállapításaira hivatkoznom. Az alapvető okok nyilvánvalóak, de mégsem közismertek, nem merjük kimondani, legalább közösségünk számára tudatosítani őket. Azt, hogy oktatásunknak nincs kellő szakmai megalapozása; nincs összefogott, jól szabályozott irányítása; nincs kellő felügyelete, nem sok jele van a felelősségnek és a fegyelemnek.
De mi biztosíthatná például a legfontosabbat, az igazi szakmaiságot, amikor tudjuk, hogy a pedagógusképzés felemás (felső)oktatásunk leggyengébb láncszeme; hogy oktatásunk továbbra is nélkülözni kénytelen egy, a működéséhez nélkülözhetetlen szolgáltató jellegű szakmai háttérintézményt (noha ennek létrehozását a jelenlegi oktatási törvény lehetővé tenné); hogy nem biztosítottak a megfelelő színvonalú tankönyvek és taneszközök.
Mindezekben a hiányokban, hibás döntésekben, döntésképtelenségben, mulasztásokban és megalkuvásokban állami, intézményi szinten szerepük és felelősségük volt és van mindazoknak, akiknek az oktatási hatóságban (minisztériumban, tanfelügyelőségeken, önkormányzatokban, az iskolák vezetőiként) kell képviselniük oktatásunk érdekeit; politikai szinten: oktatáspolitikai tisztségviselőinknek (pártállástól függetlenül) és parlamenti képviseletünknek; szakmai szinten pedagógusképző intézményeinknek, azok vezetőinek, a pedagógusok szakmai szervezetének.
Úgy tűnik, akik az oktatási hatóságban kaptak megbízatást, gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként.
A 90-es években az intézményépítés láza vonta el a figyelmet magától a minőségi oktatástól, mintha csak az anyanyelvűség vált volna fontossá, az elmúlt 7-8 évben és napjainkban pedig már az akkor kiépített oktatási hálózat lebontása folyik. Ez – és nem a tanulás – tartja izgalomban a tanulókat, a szülőket, a pedagógusokat.
1990 előtt a pedagógusoknak legalább kétharmada kényszerült ingázni, most az iskolások, egész iskolák, sőt néhol óvodások is ingáznak. Lakótelepi tagozatok szűntek meg, falvak sora maradt iskola nélkül. Templomok iskola nélkül, közösségek jövő nélkül. Az országos adatokat nem ismerjük pontosan, de azt például igen, hogy egyedül Hargita megyében több mint 5000 tanuló ingázik, Temesváron pedig 154 kisiskolás kényszerül iskolabuszra.
Ez a korábban elkezdett „átszervezés", amelyre a „gazdaságosságon" és a fejpénzen kívül a minőség igényére is hivatkoztak, nemhogy javította volna, hanem tovább rontotta az oktatás színvonalát. Országútra, vasútra tettük a tanulókat, megterhelve őket az utazás fáradalmával, veszélyeivel, időveszteségével, eltávolítottuk őket otthonuktól, a szülőkre pedig újabb költségeket hárítottunk. Az otthonosság helyett így gyakran az otthontalanság érzése társul az iskolával. Sok helyen már nem a pedagógus az oktatás főszereplője, hanem a sofőr.
A nagyvárosi, lakótelepi magyar osztályokat, tagozatokat „jóindulatúan" és gyakran gátlástalanul felszívja néhány központi „elitiskola", azoknak a tanulóknak a kivételével persze, akik közben inkább a közelebbi román iskolába kénytelenek átiratkozni. A demográfiai apadás így válik nemcsak okozójává az oktatási hálózat szűkülésének, hanem következményévé is. Mint nemrég egy konferencián is hallhattuk: azok a szülők is, akik gyermekük számára tannyelvként a románt választják, egyre inkább és nem ok nélkül hivatkoznak a magyar iskola alacsony színvonalára, esetleg az idő- és pénzveszteséggel járó nagyobb távolságra.
A szellemi értékekre nem tekintő pénzügyi számítás, az értéksemleges szociológiai és demográfiai statisztikák a „gazdaságosságot" és azt a fejpénzt teszik meg hivatkozási és viszonyítási pontnak, amelyet a költségvetés szán egy-egy tanulóra. Ez nyilvánvalóan és gátlástalanul felülírja a tanuláshoz való alkotmányos jogot, figyelmen kívül hagyja az oktatási törvényben egyébként „garantált" esélyegyenlőséget, már most is súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, és ezzel – mint annak idején a falurombolás – veszélyezteti közösségeink jövőjét.
Nincs más választás: Önök, tisztség- és felelősségviselőink, és maga a közösség vagy határozottan elutasítja a pénz logikáját, az ebből eredő hátrányos megkülönböztetést és korlátozást, vagy beletörődik oktatási hálózatunk fokozatos felszámolásába. Most inkább a megértő közreműködés, esetleg beletörődés tapasztalható, mint a határozott érdekképviselet és elutasítás. Vagy már nem is ismerjük érdekeinket?
Az oktatási színvonal romló tendenciáját nem ellensúlyozza, legfeljebb vigasz lehet az, hogy néhány „elitiskolánk" végzősei hazai és nemzetközi szinten is versenyképesek. Az erdélyi magyar értelmiségi és gazdasági elit vigyáz gyermekeire, és jól teszi. De nemcsak róluk van szó, hanem a többiekről, a többi sok tízezerről, akik között ugyanolyan arányban vannak tehetségesek, törekvők, mint az elitek körében. Ők, akik a jelek szerint csak a statisztikában fontosak, kellő tudás, iskolázottság hiányában hol és miben válhatnak versenyképessé? A Kárpát-medence és Európa cselédpiacán? A napszámosok és szezonmunkások piacán?
Péntek János
Kolozsvár, 2014. január 22.
A szerző egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke
Emlékeztető: Péntek Jánosnak a Krónika 2011. jan. 22-i számban megjelent írását újraközölte:
Szabadság (Kolozsvár), 2011. febr. 2.
Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?
Krónika (Kolozsvár),

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

Szacsvay Imre „hazatér” szülőfalujába, Biharsályiba
Szülőfalujában, Biharsályiban állítanak szobrot Szacsvay Imrének, az egykori politikus, 48-as vértanú hasonmása a római katolikus templomkertben kap helyet – jelentette be csütörtökön az RMDSZ Bihar megyei szervezete.
Szabó Ödön ügyvezető elnök, parlamenti képviselő be is mutatta az ismert nagyváradi szobrászművész, Deák Árpád alkotását. Jelezte azt is, hogy a Bihar megyei és a nagyürögdi önkormányzat támogatásával megvalósult büszt talapzata a magyarországi Antall József Alapítvány felajánlásával készül el, így akár már március 15-e előtt megtarthatják az avatóünnepséget.
„Már korábban felvetődött a gondolat, hogy kellene egy méltó zarándokhelyet kialakítani Szacsvaynak, akire a helyi közösség büszke lehet” – mondta Fügedi Antal helyi plébános.
Ebben járt közbe Bajó János, a nagyürögdi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosa, aki bevallása szerint a tavaly március 15-i ünnepség után további magyar kulturális rendezvényeket remél a térségben. Sályiban ugyanis már iskola sincs, gyerekzsivajt csupán a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjaitól hallani néha, amikor szórványgondozásként kilátogatnak a faluba.
Az Antall József Alapítvány kurátora, a Bihar megyei származású Makay Zsolt rámutatott, hogy miközben a civil szervezet 2010-ben eléggé rossz helyzetben volt, addig ma több lehetőségük van a külhoni jelenlétre, az idén a Vajdaságba és a tengeren túlra is eljutnak. A Szacsvay-szobor talapzata ugyanabból a süttői mészkőből készül, mint a székelyhídi Antall József-szoboré. A sályi szoboravató időpontja várhatóan március 8-án lesz.
Szacsvay Imrének egyébként egészalakos szobra van Nagyváradon.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

Még várni kell az új erdélyi konzulátusokra
Nem valószínű, hogy a választásokig megnyílik Nagyváradon és Marosvásárhelyen a Magyarország által megnyitni kívánt konzuli iroda – derült ki csütörtökön.
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára (képünkön) a magyar külképviseletek helyzetéről szóló sajtótájékoztatón elmondta: mindkét hely jelentős nemzetpolitikai és gazdasági szempontból egyaránt. A Külügyminisztérium folyamatos kapcsolatban áll az ügyben a román külügyi tárcával, de fel kell készülni arra, hogy ezek a képviseletek már nem nyílnak meg a választásig – közölte.
Mint arról beszámoltunk, Budapest tavaly áprilisban jelezte, hogy konzulátust nyitna a partiumi és az erdélyi városban. Az államtitkár kiemelte, a magyar külképviseleti rendszer újjáépítésének komoly célja volt a nemzetpolitika segítése: a diaszpórával ápolt kapcsolatok és a kedvezményes honosítás támogatása, a segítségnyújtás a választási előkészületekben, továbbá a külképviseleti szavazások lebonyolítása. Egészen újszerű feladattal is szembesülnek a külképviseletek, ugyanis főleg a Kárpát-medencében gyakran közigazgatási feladatokat kell ellátniuk, mivel az új állampolgárok „ügyes-bajos dolgaikat" a képviseleteken keresztül intézik – mondta.
A külképviseleteken az állandó magyarországi lakóhellyel rendelkezők szavazhatnak, akiknek nincs ilyen, azok levélben adhatják le a voksukat. Az előző választáson Nagy-Britanniában mintegy kétezren szavaztak, most ennek a számnak a kétszerese-háromszorosa várható a londoni nagykövetségen, ami nem kevés – magyarázta. Kitért arra: Németország és Nagy-Britannia hozzájárult, hogy adott esetben egy megfelelő intézményt béreljenek a szavazás lebonyolítására – fűzte hozzá.
A tájékoztatón az államtitkár elmondta: befejezéséhez közeledik a magyar külképviseleti rendszer újjáépítése, amelyre a „szocialista kormányok rombolása miatt" volt szükség. Hangsúlyozta: az ennek érdekében az elmúlt időben tett lépésekkel helyreállították a külképviseleti rendszert, megteremtették a globális nyitás feltételeit, és a nemzetpolitikai célok megvalósulását is segítették. Legközelebb Lendván nyílik kihelyezett konzuli iroda, Krakkóban pedig március 14-én főkonzulátus – közölte.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Négy év felfüggesztettet kapott Nagy Zsolt a postaügyben
Négy év felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtotta pénteken a bukaresti legfelsőbb bíróság hatalommal való visszaélésért Nagy Zsolt volt távközlési minisztert (képünkön), a Román Posta telekügyében zajló perben. A bíróság súlyosbította az alapfokon kiszabott, három és fél évről szóló ítéletet.
Az ügyben szintén vádlottként szereplő Tudor Chiuariu volt igazságügyi minisztert, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) politikusát, a szenátus jogi bizottságának jelenlegi elnökét három és fél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Mindkét volt minisztert több évre a közügyektől is eltiltotta végleges ítéletében a bíróság, amely Nagyot nyolc, Chiuariut pedig hat évre próbaidőre bocsátotta. A két volt tárcavezetőt azzal vádolta az ügyészség, hogy egy kormányhatározattal segítettek magántulajdonba átjátszani egy – a reális érték töredékére felértékelt – bukaresti állami ingatlant, amelyet a Román Posta tőkeapportként vitt be egy magáncégekkel közös vállalkozásba. A nyomozó hatóság szerint ezzel 8,6 millió eurós kárt okoztak az államnak.
A volt RMDSZ-es politikus korábban azzal védekezett, hogy a szóban forgó telek mindig a postáé volt, tehát nem képezte az állam közvagyonát, s mivel a magáncég egyik részvényese is maga a posta volt, szerinte nem keletkezhetett kár sem. A volt miniszter emlékeztetett, hogy ő csak kezdeményezte (illetve láttamozta) az említett kormányhatározatot, vagyis szerinte ez nem járhat jogi következményekkel, hiszen azt csak a kormány általi elfogadása emeli jogerőre, ami a teljes kabinet közös felelőssége. Nagy Zsoltot tavaly novemberben alapfokon három és fél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság, Chiuariut viszont felmentették. A január 13-án tartott utolsó tárgyaláson az ügyészség mindkét volt miniszter ellen öt és tizenöt év közötti letöltendő börtönbüntetést kért.
Nagyot tavaly decemberben nem jogerősen öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság a stratégiai cégek privatizációjával kapcsolatos bűncselekmények miatt. Ugyanebben az ügyben Codruţ Sereș egykori gazdasági minisztert hazaárulás miatt hat, szervezett bűnözői csoporthoz való csatlakozás miatt pedig további öt év szabadságvesztésre ítélték. Az ítélet ellen a legfelsőbb bíróság öttagú testületénél fellebbeztek a vádlottak.
Székelyhon.ro,