A csíki székelyek és a gyimesi csángók identitástudatáról 1.
Szülőföldem és lakóhelyem a Jászság, kitűnő terepe a társadalomkutatás kulturális antropológiai aspektusának, de már diákkoromtól kezdődően, figyelmem inkább fordult a magyarság földrajzi értelemben, legkeletibb térségeiben, Moldvában, a Gyimesekben és a Székelyföldön élő közösségeinek a sorsa, kultúrája felé.
A Csíkszeredában létrejött és figyelemre méltó kutatási eredményeket produkáló Kulturális Antropológiai Műhely tagjainak álláspontját osztva – „ma mi vagyunk Európa nomádjai” – magam is úgy véltem, sokkal izgalmasabb rejtvényeket kell megoldani a kulturális képletek tekintetében a világnak ezen a táján, mint idehaza, a civilizáció és a globalizáció által már alaposan kilúgozott és a média tevékenységének köszönhetően homogenizált társadalmi szövetekben.
A motivációm további erősödését jelentette az a családomat érintő, ma már szinte homályba vesző származási tudat is, amely a felmenőim vonatkozásában egynegyed íziglen a Gyimesekhez kötötte őseimet.
A Jászberényi Tanitőképző Főiskolán 1996-ban megalapítottuk a Jászsági Antropológiai Műhelyt, amely néhány évig jogilag egyesületként is működött és számos társadalomkutatási, valamint kultúraközvetítői programban is részt vett. A tudományos tevékenység példájaként ott volt előttünk a csíkszeredai KAM, de a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem „láthatatlan kollégiumának” tevékenységei is motivált bennünket. Jelen tanulmány egy rövid kivonata annak az 1996-tól 2003-ig folytatott kutatási tevékenységnek, amelyet a Székelyföldön, a Gyimesekben és Moldvában folytattunk. A kutatás résztvevői (két oktató és főiskolás diákok) együtt és külön-külön is hozzájárultak azokhoz az eredményekhez, amelynek néhány, az általam itt rögzített gondolata megfogalmazódik.
A műhely tagjai között jelentős feladatot vállaltak azok a főiskolai hallgatók, akik az itt említett, a magyarság kultúrájának talán legősibb, legautentikusabb értékeit őrző vidékeiről származnak, és szorgalmas kutatási tevékenységükkel fontos adalékokkal szolgáltak közös eredményeinkhez.
Bevezetés
Az etnoregionalizmus tárgyában talán indokolni sem szükséges az identitásproblematika jelenlétét, hiszen egy olyan potenciálisan létező kohéziós erőről van szó, amelyet bármiféle politikai nézőpont sem hagyhat figyelmen kívül. Egy olyan korban, egy olyan világban, amelyben és ahol mesterségesen a média által generált felszínes és rövid távú összetartó erők működnek, aligha lehet csupán ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetésekhez illetve általános ítéletekhez jutni.
Az identitástudat valamiféle konkrét, illetve egzakt mérhetősége bármely politikai erő számára létkérdés lehet, avagy stratégiai jelentőségű információt jelent. Politológiai ismérvek alapján az identitás feltérképezésének eredményei jelentős hatalmi kondíciókat generálnak, generálhatnak. Ebben a nézőpontban számomra az egzakt mérhetőség másodlagos jelentőségű, hiszen nem a politikai tőke kinyerhetőségének jelentőségét vizsgálom, hanem egyszerűen azt szeretném megtudni, hogy létezik-e egyáltalán egy valameddig is kiterjedő identitás, és az miféle? Létezik-e egyáltalán irányítható, kezelhető, valamilyen eszköztárral manipulálható identitás, amely alkalmassá teszi a közösséget egy bizonyos cél megvalósítására? Létezik-e a kohéziónak ez a formája, amely társadalmi stratégiák megvalósítására is alkalmassá tesz egy közösséget? A probléma annál is izgalmasabb mint azt előzetesen gondolnánk, mert minden feltevés ellentéte is igaz. Tehát, ha léteznek olyan stratégiák, amelyek képesek megölni, elpusztítani, valamint kiüresíteni a közös cselekvésekre késztető, tartalmilag is megragadható identitásokat, akkor politikai értelemben a közösségek bomlaszthatóak, bármikor a megfelelő eszközökkel irányíthatóak – tehát hatalmi igényeknek megfelelően manipulálhatóak.
Mindazon tapasztalatok, amelyek az általunk vizsgált politikai-kulturális térségben realizálódtak különleges gyakorlatot és lehetőséget biztosítottak a kísérletező gondolatok számára. Hiszen nyílt és alig leplezett szándék jelenik meg a román asszimilációs törekvés irányából, másrészt közvetlenül jelen van az egzisztenciális érvényesülés lehetőségének az identitást alapvetően befolyásoló következményrendszere, valamint az is tényszerűnek mondható, hogy a globalizációs folyamat minden helyi kulturális értéket folyamatosan kilúgozó hatása egyre jobban érvényesül. Mi történt? Mi történik? Valamint mi várható a felcsíki székelység illetve a gyimesi csángók identitástudatának metamorfózisában.
A tanulmány rövid és mitavételszerű gondolatmenetében egy, a történelmi-társadalmi, valamint kulturális viszonyok aspektusában kíván rámutatni egy érdekes és első megközelítésben érthetetlen jelenségre. Ez a jelenség a következő: a csíki székelyek és a gyimesi csángók alapvetően leértékelik egymást, de ugyanekkor mindkét népesség identitástudata sajátosan, szorosan kötődik a magyarsághoz és saját kötődését értékesebbnek, magasabb szintűnek tartja a másikénál, valamint alapvetően igazabbnak, autentikusabbnak a moldvai magyarság nemzethez történő viszonyulásához képest.
Tanulmányomban ezeket a kérdéseket próbálom körbejárni mind korábbi empirikus, mind pedig elméleti kutatási eredmények alapján. A dolgozat központi kategóriája természetesen az identitástudat, és e kategória további szűkítésének megfelelően elsősorban a kollektív identitástudat. A regionalitás és a regionális egységek kialakítása, a politikai befolyás szerepe bár tárgyunk vonatkozásában talán nagyobb jelentőséget is kaphatna, mégis szükségesnek és fontosnak tartottam azt a prioritást követni, amely a szervesen létező és a továbbiakban is működő identitás feltérképezését tartotta a legfontosabb kérdésnek. A politikai mechanizmusok befolyásoló szerepét ebben a gondolatmenetben csupán mint rásegítő vagy a szerves folyamatokat ismerő és azokból információt használó, alkalmazni tudó megoldásként vesszük figyelembe. Az etnoregionalizmus problémakörének, tágabb értelemben vett elemzéséhez ez a viszonylag egyszerű és speciálisnak mondható mintavételezési és kutatási tapasztalat csupán adalékul, vagy kiindulási támpontként szolgálhat, ennek ellenére bizonyára igazolható létjogosultsága és fontossága. A kérdésfeltevés és a kutatási irány választásának végső érveként azt a meggyőződésemet kívánom megfogalmazni, hogy bármilyen nagypolitikai, vagy helyi politikai stratégia, illetve program nem tekinthet el a realitások, a létező és működő társadalmi jelenségek és állapotok tárgyilagos megismerésétől, valamint minden olyan politikai kezdeményezés, kigondolt, kitervelt, művi, strukturális változtatás, amely nem veszi figyelembe a valóságos állapotokat, a társadalom hatékony működése, a közjó érvényesülése tekintetében rendkívül káros következményekkel jár. A politika ilyetén hozadéka ellenőrizhetetlen és társadalmi értelemben veszteséges. Álláspontom szerint akár a politikai, akár a gazdasági folyamatok racionalizálási szándékában, irányításában szerepet kapott döntéselőkésztők és döntéshozók messzemenően figyelemmel kellene, hogy kísérjék a társadalomkutatás során feltárt és visszajelzett tudományos ismereteket. A kormányzásban, a helyi politikában mindinkább szükséges lenne bevonni, illetve alkalmazni a kulturálisantropológiai kutatások nyomán mára már egyre inkább kikristályosodott tudástartalmakat.
Antal György
magyardiplo.hu
Erdély.ma

Hátbadöfés
Elegáns lenne azt mondani, hogy egy utolsó huszárvágással búcsúzott a rektori széktől Constantin Copotoiu sebészprofesszor, akit a román oktatók által megválasztott szenátus elnökeként mentenek át (nem elsőként) egy következő mandátumra. Csakhogy nem huszárvágás, hanem egy rektorhoz méltatlan, valótlanságokon alapuló hátbadöfés volt az, amit a magyar oktatókról állított. A mundér “becsületét” azzal az olcsó trükkel akarta megvédeni, hogy a hallgatók tettek panaszt arról, hogy csak magyarul beszéltek velük a tanársegédek, akik az etikai bizottság előtt kell számot adjanak “súlyos vétségükről”. Az érintettek külön-külön, s kilenc egyetemi tanár aláírásával közösen is visszautasították a megalapozatlan vádakat, s figyelmeztettek arra, hogy a rektor által vezetett sebészeti klinikán húsz év alatt egy magyar gyakornokot sem alkalmaztak. A kérdésre, hogy évek óta miért nem szerveznek külön román és magyar csoportokat, sajnos nem kaptunk választ. A harcban megfáradtnak tűnő rektornak azonban még sikerült elérnie, hogy az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítse Brassai Attila professzort, aki az Európai Parlament elé tárta a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés helyzetét. A magyar oktatók ellen a rendőrséget, sőt a jelek szerint a korrupcióellenes ügyészséget is bevetik, az egynapos magyarországi kiutazás miatt, amikor Schmidt Pál elnöktől kitüntetést vettek át.
Miközben a magyar oktatók kitartanak a kérés mellett, hogy a gyakorlati oktatás magyarul legyen, a csütörtöki közmeghallgatáson volt egyetemi rektorok érveltek azzal az olcsó szlogennel, hogy a magyarul tanuló orvosok nem fognak tudni szót érteni a román betegekkel. Ha jók voltak évekig Moldovában és Máramarosban, sőt a világ minden táján megállták a helyüket, nevetséges ezzel a mondvacsinált műaggodalommal hadakozni. A professzor uraknak jó lenne inkább azzal törődni, hogy a magyar betegekkel a mennyekig dicsért megyei sürgősségi kórházban lassan nem lesz aki az anyanyelvükön beszéljen, ami egyre nagyobb felháborodást vált ki. Ahelyett, hogy azt kifogásolnák, hogy a tanársegéd magyarul is elmagyarázza a leckét, már régen be kellett volna vezetni a magyar nyelv fakultatív oktatását, hogy a román orvosok is tolmács nélkül érthessenek szót magyar betegeikkel, ha nem egy színromán, hanem egy multi(?)kulturális egyetemre jöttek tanulni. S hogy miért az értelmiségiekhez, egyetemi professzorokhoz méltatlan hadakozás? Benedek István professzor szerint a leköszönő vezetőség visszaéléseinek leplezését szolgálja a lejáratási kampány, amellyel a másik felet akarják bemocskolni. S eközben a MOGYE egyre rosszabb hírre tesz szert az európai fórumokon, ahol egy ideje azt a választ adják a külföldi érdeklődőknek, hogy nem érdemes Marosvásárhelyre jönni, mert a kisebbségi jogok betartásával a MOGYE-n nagy gondok vannak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Iktatták a petíciót
12.103 aláírással iktatták pénteken a Miniszterelnöki Hivatalban és a Tanügyminisztériumban azt a petíciót, amelyet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar oktatói és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség indított a magyar kar megalakítására vonatkozó 44/966/2011. számú kormányhatározat-tervezet támogatására, a tanügyi törvény rendelkezéseinek maradéktalan betartására, a törvény előírásait betartó egyetemi charta kidolgozására, a törvénytelenül megtartott választások érvénytelenítése és azok megismétlése, valamint a tanügyi törvény elveit tiszteletben tartó teljes körű magyar nyelvű orvosképzés érdekében.
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amiről lehet – és amiről nem (Vendégeink Bartis Attila és Kemény István)
A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, ked­den 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kor­társ magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest).
A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmi­ban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának.
Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy.
B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...)
B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...)
*
K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első.
B. A.: Igen.
K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs?
B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vá­sár­helyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...)
K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád fa­lu­já­nak is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?
B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.
K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.
B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Meg­próbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely kivándorlás történész szemmel
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató a Székely kivándorlás a 19. század végén, a 20. század elején címmel tartott előadást Csíkszeredában.
Székely kitántorgásról is lehetne beszélni, vagy szétszéledésről, hisz a székelyeknek is vannak már diaszpórái, nemzetrészei a nagyvilágban – fogalmazott felvezetőjében Veress Dávid, a Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat szervezője. Mint megjegyezte, e pénteki előadás immár a nyolcvannyolcadik a sorban.
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató, publicista Sümegen született 1961-ben. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát történelem-pedagógia szakon. 1985-1997 között az Országos Széchényi Könyvtár kutatásszervezője. 1990-1993 között posztgraduális ösztöndíjas, 1995-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1998-2001 között a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, 2005-től tanszékvezető egyetemi docens – ismertette az előadót Veress Dávid.
Dr. Makkai Béla előadásának első felében XIX. századi keresztmetszetet vázolt a székely-kérdésről, majd a székely öntevékeny és kormányzati próbálkozásokra tért ki. Végül a kivándoroltak önszerveződésének és kormányzati megsegítésének módjairól beszélt.
„Az ősi, feudális viszonyokból megmaradt patriarchális életviszonyok lehetőségéből forgatták ki a székelységet, és ez tragikus következményekkel járt. A székelység mindig arra törekedett, hogy magát ellássa, magát megszervezze, ne kelljen másra szoruljon. Ez az új tőkés viszonyoknak ellenébe volt. A népesedés hirtelen megugrása és a munkahelyek hiánya is hozzájárult a nagyszámú kivándorláshoz” – hívta fel a figyelmet az előadó.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Quo vadis romániai magyar felsőoktatás?
A rendszerváltás után a romániai magyarság bízott abban, hogy visszaállható az önálló állami magyar egyetem Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig két egyenjogú, magyar és román nyelvű tagozat jöhet majd létre az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez az álom nem valósult meg. A tavaly megreformált oktatási törvény azonban lehetővé teszi a magyar felsőoktatás megerősítését és önállóságának bizonyos fokú megszerzését is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen lehetővé vált magyar intézetek létrehozása, egyedül a biológiai karon ütközött ellenállásba a magyar tagozat önállósodásának kérdése. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) azonban 2011 júniusa óta „áll a bál” a magyar tanszék tervezett létrehozása miatt. Annak ellenére, hogy az új román törvény lehetővé teszi a magyar nyelven történő oktatást, a vásárhelyi helyzetet politikai közbenjárás nélkül nem sikerül megoldani. A megfélemlítésektől és politikai fennhangoktól sem mentes kérdést járjuk most körbe, összefoglalva az elmúl fél év eseményeit.
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Úgy ís tűnhetne, hogy megvan az esély rá, hogy rendeződjön a magyar tagozat kérdése. Mindeközben az egyetem etikai bizottsága által lefolytatott vizsgálat alapján a MOGYE rektora írásos figyelmeztetésben részesítette Brassai Attila professzort, az orvosi fakultás gyógyszertan tanszékének vezetőjét, aki szerintük megszegte a tanárok számára előírt lojalitás kötelezettségét. Románia a meglepetések és az ellentmondások országa – ezért már meg sem lepődik az ember, hogy ilyen hírek váltják egymást az ajtóban.
Magyarellenesség felsőfokon
A MOGYE többségben lévő román vezetősége ellenzi, hogy az új tanügyi törvény értelmében bármilyen struktúrális változások menjenek végbe az egyetemen, az önálló magyar kar kialakításáról pedig hallani sem akarnak. 2011 júniusában, mikor az egyetem vezetősége a kérdésről szavazott, a magyar tanárok és diákok távolmaradásukkal tették lehetetlenné a szenátus működését, mivel az nem vette figyelembe sem a korábbi megállapodásokat, sem magát az új oktatási törvényt. Júliusban kiderült, hogy az általános orvosi karon a magyar hallgatókat megfosztották a tandíjköteles helyektől: a nyolcvan fizetős hely mindegyikét román hallgatók nyerték el. Tették ezt annak ellenére, hogy a megállapodás szerint a helyeket fele-fele arányban osztják el magyar és román hallgatók között.
Nézzen szét Marosvásárhelyen!
Constantin Copotoiu, akkori rektor diszkriminatív döntése ellen többen is felemelték hangjukat, a Marosvásárhelyen bejegyzett Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) pedig tiltakozó akciók szervezésébe kezdett. A román fél töbszöri hitegetés után sem tette lehetővé a magyar karok létrehozását, az ősszel elfogadott új egyetemi charta pedig egyértelmű visszalépést jelentett, hiszen eleve kizárta a magyar önállósodási célok elérését. A kialakult helyzet miatt a RMOGYKE a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal együtt kérvénnyel fordult Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesterhez, melyben egy, a város főterén szervezett tiltakozó akcióhoz igényelte az önkormányzat beleegyezését. Ezt azonban a város vezetősége nem tette lehetővé. A helyi rendőrség igazgatója arra hivatkozott, azért nem engedélyezik a békés tüntetést, mert az egyetem problémáit nem az utcán kell megoldani. Florea hozzátette, hogy miután beszélt az egyetem vezetőségével, világossá vált számára, hogy nincs semmiféle probléma, csak egyesek akarják szítani a kedélyeket.
A polgármester szerint: „Meg kell nézni, kik szerveznék a tüntetést, hisz mind olyanok, akik soha semmit nem tettek az életben.” A szervezők azonban nem hátráltak meg, így augusztus közepén a marosvásárhelyi református vártemplomban imaestet tartottak. A tiltakozásoknak ezzel azonban nem lett vége. A RMOGYKE titkára többedmagával a tiltakozás egy nem mindennapi formáját választotta. Fiatalokkal együtt orvosi ruhába öltözve, rajtuk egyenlőséget és a magyar intézet létrehozását követelő feliratokkal párokba rendeződve sétálnak a város utcáin. Az akció résztvevői elmondták, voltak, akik gratuláltak és bíztatták őket, de mindjárt az első nap a román rendőrök is beléjük kötöttek, illetve román fiatalok is követték őket és a fekete március idejében ismertté vált magyarelennes mondatot kiabálták feléjük. Szeptemberben a MOGYE szenátusa 15 tanárt, köztük kilenc magyar nemzetiségűt helyezett nyugállományba. Ezzel a lépéssel még inkább megnehezítették a magyar tagozat önállósodását.
Előzmények
A 2011 januárjában megjelent új román Nemzeti Oktatási Törvény célja többek között, hogy átfogó reformokkal tegye még hatékonyabbá a román oktatásügyet. A törvény a romániai magyarság számára azért is jelentős, mert három egyetem esetében mondták ki azok multikulturális jellegét, lehetővé téve ezzel azt, hogy ezeken az egyetemeken magyarul is folyhat az oktatás. A törvény 363. cikkelye előírja, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is létre kell hozni magyar tagozatot. A törvény eme rendelkezését kihasználva a MOGYE magyar oktatói a gyógyszerészeti és a fogorvosi karon magyar tanszéket akarnak létrehozni, az általános orvosi karon pedig beleegyeztek abba a megoldásba, hogy itt öt román és három magyar tanszéket hozzanak létre. A törvényről szóló Kitekintő-elemzést itt olvashatják)
Román aggályok
Bár a kérdés politikailag átitatott, magyarellenes fennhangokkal együtt, a román fél aggályait is meg kell említeni. Az egyetemi vezetőség leginkább attól tart, a magyar önállósodás ellehetetlenítené az egyetem működését. Ha valaki ma Romániában orvos szeretne lenni, a román nyelv (mely az egyetlen hivatalos nyelv) ismerete nélkül ez nem sikerülhet. Az egyetem rektora hozzátette, hogy bár igaz, hogy kilenc magyar oktatót helyeztek nyugállományba, de másik hat helyre pályázatot hirdettek meg. A kiírt pályázatokra vagy nem jelentkeztek a magyar tanárok, vagy nem feleltek meg a követelményeknek. A rektor szerint az egyetem oktatói és kutatói által megjelent publikációk mindössze 20%-a származik magyar kutatók tollából.
Bukarestből máshogyan látják az ügyet..
Utazzon el oda is a Kitekintővel!
Azt is kiemelte, hogy korábban a magyar nemzetiségű hallgatók sokkal jobban teljesítettek román társaikhoz képest, ez a tendencia az utóbbi időszakban megfordult: a román diákok 9,3-as átlaggal is csak költségtérítéses helyekre nyernek felvételt, míg a magyar diákok már ennél gyengébb átlaggal is államilag támogatott képzésben tanulhatnak. A román diákok is kifejezték egyet nem értésüket. Szerintük nincs értelme etnikai elvek alapján ketté osztani a hallgatókat, mivel ez szerintük zárt társadalmak kialakulását eredményezheti hosszú távon. Természetesen a nacionalisták sem maradhatnak csendben egy ilyen kérdésben.
A román ellenzéki pártok a kérdés kapcsán a szeparatizmus bátorítását emlegették és az egyetem, valamint a páciensek, korházak és orvosok etnikai szétválását predestinálták, felelősségre vonva ebben a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ politikusait. A Nemzeti Liberális Párt és a Szociális Párt politikusai szerint, ha engedélyezik a magyar karok létrehozásá, a konfliktus odáig fajulhat, hogy a magyar orvosok csak magyar pácienseket akarnak majd/tudnak csak gyógyítani. Florian Buicu, a Szociáldemokrata Párt politikusa szerint a magyar fiatalok értelmi képességével nincs gond, de ha már eddig románul tanultak, a továbbiakban is megtehetnék. A Nemzeti Liberális Párt Maros megyei elnöke hozzátette:„Értsék meg: mi együtt akarunk dolgozni. Nem akarunk szeparatizmust. Mert lehet, hogy holnap jönnek majd a tatárok, és külön tatár fodrászüzletet kérnek.”
Állóháború két fronton
Miután szeptemberben a MOGYE vezetősége ismételten elutasította a magyar fél kezdeményezését, október elején a román egyetemi vezetés ígéretet tett arra, hogy a kérdést egy héten belül rendezik. A bukaresti kormány 200 helyet hagyott jóvá a MOGYÉ-n, melyre magyar hallgatókat kell felvenni, ám a román fél rögtön hozzá is tette, hogy ehhez az egyetemnek nincs megfelelő struktúrája sem a tanárok, sem a laboratóriumok tekintetében. A román ígéret miatt hivatalosan az októberre tervezett újabb magyar tüntetést nem tartották meg, ám az aradi vértanúkról való megemlékezésen a MOGYE kérdése akarva-akaratlanul felszínre került. A megemlékezés után a jelenlevők 1500 sárga, fehér és piros szekfűt helyeztek le az egyetem épülete előtt. A Bolyai Kezdeményező Bizottság továbbra is bátorítja a magyar tanárokat, hogy hozzák létre akár önállóan a magyar tagozatot, az RMDSZ-től pedig azt kérik, hogy érje el, hogy a magyar tagozatnak járó összegeket külön számlára utalják.
Per és plágium
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Az egyetem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi karából nőtte ki magát 1948-ban. 1962-ben a román állam bevezette a kétnyelvű oktatást annak ellenére, hogy eredetileg az intézményt a magyar nemzetiségű diákok számára hozták létre. Míg 1963-ban 88 végzős diákből 81 magyar volt, 1994-ben a 240 végzősből csak 28 volt magyar nemzetiségű. 1990 márciusában a magyar diákok egyenlő jogokat követelve sztrájkba kezdtek, melyhez tanárjaik is csatlakoztak (fekete március). Mindezek ellenére csak 17 évvel később kerültek ki a magyar feliratok az egyetemre. Jelenleg három karon összesen 12 szakon folyik az oktatás. Az egyetem hivatalos honlapja csak román nyelven érhető el.
Mivel az egyetemi vezetőség meg sem halgatta a magyar felet, a RMOGYKE az egyetem szenátusa elleni per megindítása mellett döntött, melytől a civil szervezet vezetője gyors győzemet várt. Az egyesület szerint a MOGYE illegálisan működik, hiszen az egyetemi charta szembe megy a román oktatási törvénnyel. Az egyetem vezetősége azonban a minisztérium ajánlására sem volt hajlandó változatni azon. 2012 februárjában a MOGYE is bírósági útra terelte a kérdést, az egyetem vezetése egyenesen az oktatási minisztériumot perelte be. A marosvásárhelyi közigazgtási bíróságnak az egyetemi autonómia jogosságát és sérthetetlenségét kell megvizsgálnia.
A MOGYE ugyanis azért nem veszi figyelembe az őket ért vádakat, mivel az egyetem autonóm, így az ott felmerülő kérdéseket az egyetem falain belül, politikamentesen kell megoldani. Ábrám Zsolt orvosprofesszor szerint azonban ez csak időhúzás az egyetem részéről, és a legjobb védekezés a támadás elv alapján abban reménykednek, hogy a mérleg nyelve végérvényesen az ő oldalukra billen majd. A kialakult helyzet egyik érdekes mozzanata, hogy idén januárban a BKB képviselője, Hantz Péter, aki a bázeli Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet munkatársa, plágiummal vádolta meg Constantin Copotoiu rektort és Klara Branzaniuc rektorhelyettest. Az érintettek beismerték a plágium tényét.
Politikai hatásgyakorlás
Időközben a MOGYÉ-n rektorválasztás is zajlott, melynek eredményeként a rekotr Leonard Azemferei lett, aki szintén nem támogatta a magyar tagozat létrehozását. Markó Béla az események alakulását látva kijelentette, ha a MOGYE nem tartja tiszteletben az oktatási törvényt, kilép a kormányból. 2012. március 2-án hét órás, éjszakába nyúló tárgyalás zajlott az egyetem vezetése és a román oktatási tárca között, melynek eredményeként Catalin Baba, a tárca vezetője bejelentette, hogy a MOGYE magyar tagozatát kormányrendelet hozza létre. A volt rektor szerint a magyar fél képtelen volt a kompromisszumra, és a román vezetés több engedményére is nemet mondtak. A magyar fél szerint azonban a román kollégákban csak addig volt meg a kompromisszumkészség, míg el nem jutottak az önálló tanszék létrehozásának kérdéséhez. A döntés után a Nemzeti Liberális Párt elnöke kijelentette: „Függetlenül attól, hogy milyen módszerekkel hozzák létre a magyar intézeteket a MOGYÉ-n, amint hatalomra kerülünk, megszüntetjük.” Kelemen Hunor arra hatalmazta fel az RMDSZ képviselőit, hogy amíg a határozat nem készül el, ne vegyenek részt a képviselőház ülésein.
Nemzetközi viszhang
A MOGYE ügye az Európai Parlament különböző fórumain is bemutatásra került. Először Sógor Csaba, romániai EP képviselő ismertette a kialakult helyzetet. Tőkés László először felhívásban reagált a kérdésre, majd november 19-én Strasbourgan Tőkés meghívására Dr. Brassai Attila ismertette a MOGYÉ-n kialakult helyzetet a Gál Kinga néppárt képviselő által elnökölt Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoportjában. Tőkés az elrománosítás egyik újabb példájának nevezte az esetet, Brassai pedig kitért arra, hogy a hatvan éve még színtiszta magyar intézményben olyan radikális változások mentek végbe, hogy napjainkban még egy magyar kar beindítása is szinte lehetetlen még annak ellenére is, hogy a román törvényi szabályozás lehetőséget adna rá.
Romániában legyőzi a nacionalista láz az erdélyi magyarokat címmel a Le Monde mértékadó francia liberális lap is beszámolt a marosvásárhelyi helyzetről. A cikk szerzője, Mirel Bran szerint „a látszólagos nyugalom ellenére a nacionalizmus szellemei megszálták a helye kisvárost.” Hozzáteszi továbbá, hogy a fő kérdést nem a magyar nyelvű oktatás okozza – mely korábban is megvolt bizonyos szinten az egyetemen – hanem az önálló kart kezdeményező RMDSZ számára a kérdésnek a választások miatt politikai tétje is van. Ezt azzal magyarázza, hogy a korábbi választások során a romániai pártoknak – legyen szó jobb vagy baloldaliakról – eddig mindig szövetségre kellett lépniük a magyar páttal a kormányalakítás tétje miatt, 2008-tól azonban másik két kisebb párt halássza el a szavazatokat a most a kormányban koalícióból politizáló RMDSZ elől.
Kinek a javára válik?
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Az új kar a következő szakokat tartalmazza: általános orvosi képzés magyar nyelven (200 hely), általános orvosi képzés angol nyelven (50 hely), nővérképző magyar nyelven (50 hely), gyógyszerész-képzés magyar nyelven (75 hely, a szak egyelőre ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, egy év alatt kell az akkreditációs feltételeket megteremtsék), szülésznő-képzés (25 hely, amely fele-fele arányban oszlik a magyar és a román kar között). Román diákok továbbra is tüntetnek a döntés ellen. Egyrészt a már korábban is említett okok miatt, másrészt elutasítják, hogy politikai síkon sikerült megoldani egy ilyen jellegű kérdést. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség pedig aláírásgyűjtésbe kezdett, melyben az oktatási törvény betartását követelik.
Románia választások előtt áll, és ebben az időszakban az ilyen jellegű kérdések még érzékenyebbek, hiszen minden párt igyekszik ilyen vagy olyan módon a maga számára értékes szavazatokat szerezni. A legszomorúbb az egészben azonban mégis az, hogy még létre sem jött a magyar kar, máris megkezdődött az oktatók megfélemlítése: az egyetem nem hivatalosan működő etikai bizottsága máris vizsgálódni kezdett a magyar oktatók után, akik közül Dr. Brassai Attila tavalyi strasbourgi szereplése miatt írásbeli figyelmeztetést kapott, mert szerintük azzal “rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Közben újabb és újabb rágalmakat fogalmaz meg a román vezetőség a magyar tanári kar többi tagjával szemben. Ezek szerint a gyakorlatokon nem hajlandóak románul megszólalni és a román diákokat is a magyar nyelv elsajátítására kötelezik.
Annak ellenére, hogy a kormánytervezetről különféle fórumokon is közvitákat szerveztek, a sárdobáláson és a rágalmazáson kívül érdemi javaslattal a román fél nem állt elő. Ezért valószínű, hogy a múlt héten elfogadott kormányjavaslaton a tíz napos vita után komolyabb változtatás nem lesz. A június óta húzódó kérdés kormányzati szinten rendeződni látszik tehát, a gyakorlatban azonban semmi garanciája nincs annak, hogy a kormányrendelet elfogadása után nem csak papíron jöhet majd létre a magyar tagozat. Remény azonban mindig van, még ebben a faramuci helyzetben is. Hiszen ha figyelembe vesszük, hogy angol nyelvű oktatás is lesz az egyetemen (és elviekben a kormányfő a német nyelvű oktatást is támogatja), ez olyan nyitást eredményezhet, mely le- (esetleg teljesen) elhalkíthatja a soviniszta hangokat. Bár az egyetem rektora az egyetemi autonómiával védekezik, azt nem szabanda összekevernie a korlátok nélküli hatalommal. Bárhogy is alakul a MOGYE kérdése, annak nyilvánvalóan hatása lesz a közeledő választásokra is.
Kitekintő.hu

Magyarnak lenni az óceánon túl!
Érdekes beszélgetésen vehettek részt azok, akik ellátogattak március 22-én a Partiumi Keresztény Egyetem Gyülekezete által szervezett Partium Pódium soron következő alkalmára.
A Partium Pódium második alkalmára került sor csütörtök délután, amelynek meghívottja Dr. Kocsis Attila református lelkipásztor, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), Nemzetpolitikai Államtitkárság diaszpóráért felelős osztályvezetője volt, aki nyolc évig egy Amerikában élő magyar szórványközösséget is vezetett. Ráksi Lajos egyetemi lelkész a beszélgetés előtt felidézte, mi is a célja a Partium Pódium beszélgetéseinek: „Az alkalmak célja, hogy időről időre egy érdekes közéleti személyiséget vendégül látva, a beszélgetés hagyományára, az együttgondolkodásra hívjuk fel a figyelmet, valamint, hogy átjárhatóságot biztosítsunk az egyetem és a világ, a világ és az egyetem között. A kolozsvári Agnus Rádió kérésére a beszélgetéseket továbbítjuk nekik is, hogy a kolozsvári rádióhallgatók épülésére is szolgáljanak az itt elhangzó történetek, tapasztalatok.” Dr. Kocsis Attila gyermekkoráról, életéről mesélt, arról hogyan lett a lelkipásztor, és hogy legidősebb gyermeke hogyan tért ugyanarra az ösvényre, mint édesapja, nagyapja és dédapja is.
A lelkészi szolgálat sok költözéssel járt, viszont mint Kocsis Attila elmondta, minden helyen jól érezték magukat, számos történet fűződik minden helyhez, amely rövidebb-hosszabb ideig otthonukként szolgált. A lelkipásztor mesélt az 1989-es eseményekről, az Amerikában 2002-től 2010-ig tartó lelkészi időszakról, valamint a 2010-től máig is tartó munkájáról a KIM-ben.
Magyarok Amerikában
Talán a legérdekesebb téma mindenki számára az önként vállalt kisebbségi lét, vagyis az óceánon túli magyarság helyzete, élete volt. Elmondta, hogy az Egyesült Államokban élő magyarok sem mindenben találják meg az összhangot, több mint 800 szervezetük van. A lelkipásztor készségesen mesélt a Perth Amboy-i Magyar Református Egyházközségben eltöltött időszakról, a gyülekezetről, az ott megélt élményekről, nehézségekről.
Kifejtette, hogy a gyülekezet 300 tagot számlál, önálló templomuk van és a kettő közül az egyik olyan magyar egyházközség az USA-ban, amelynek saját temetője is van. Mivel a gyülekezet háromnegyede nem igazán beszéli már a magyar nyelvet, két istentisztelet tartanak, egyet angolul, amelyen körülbelül 60-80 személy vesz részt és egyet magyarul, amelyre 15-25 gyülekezeti tag megy el. Nemzeti öntudat
Érdekességként elmondta, hogy az USA-ban egyetlen egyház sem kap támogatást az államtól, az éves költségvetést maguknak kell megteremteniük: adományokból, perselypénzből, de legfőképp a különböző belépős alkalmakból folyik be a pénz, mint például a magyaros vacsorák, karácsonyi vásár, hurka és kolbásztöltés stb. „Amelyik közösség nem tudja fenntartani magát, kénytelen bezárni a templomot, ami már a diaszpóra zsugorodását jelenti, végül pedig a teljes beolvadást”-tette hozzá Kocsis Attila. Hozzátette, hogy az Amerikában kisebbségben élő magyarok helyzete nem ugyanaz, mint az Erdélyben, Felvidéken élőké, hiszen az előbbiek önszántukból hagyták el az anyaországot, a másik esetben pedig az emberek feje felett mozgatták a határokat.
A külföldi tanulást pozitívan ítélte meg, de fontosnak tartotta, hogy egy idő után mindenki hazatérjen és otthon kamatoztassa az idegenben szerzett tapasztalatokat. Hozzátette: fontos, hogy a családon belül a szülők úgy neveljék a gyermekeket, hogy nyelvi és nemzeti öntudatuk erős legyen és ez ne gyengüljön, még akkor sem, ha idegen kultúrában élnek. Arra a kérdésre, hogy a magyarok miért nem tartanak össze egy idegen világban, Kocsis Attila szintén kérdéssel felelt: „miért van az, hogy egy országban egy kisebbségnek több pártja is van?”
Nagy Noémi
erdon.ro
Erdély.ma

Könyv jelent meg a Székely Hadosztályról
Többéves levéltári kutatás eredményeképpen születhetett meg az a monográfia, amely a Székely Hadosztályként ismert, a két háború között működő félhivatalos katonai szervezet történetét mutatja be. A hadosztály történetének feltárása a magyar történetkutatás 70–80 éves adóssága – jelentette ki a kötet nagyváradi bemutatóján Szakács Árpád, a könyvet gondozó baróti Tortoma kiadó képviselője.
A Székely Hadosztály történetét az utóbbi évtizedekben elhallgatta a magyar történelemtudomány, ezért is örül, hogy a két szerző, Gottfried Barna és Nagy Szabolcs munkájának gyümölcse monografikus formában is megjelenhetett – mondta el a könyv előszóírója, Illésfalvi Péter. Mint elmagyarázta, különböző memoárok és egyéb írások meg-megjelentek már a témában, ám az alapos történelmi kutatómunka sokáig váratott magára.
A történész felidézte azt a kort, amelyben a hadosztály alakult: az 1918-as esztendő vége egyértelműen válsághelyzetet jelentett a magyarság számára, és Illésfalvi Péter szerint az a társaság, amely ekkor átvette a hatalmat a zűrzavarban, a vesztes háború után, nem értett a kormányzáshoz. A magyar honvédséget leszerelték, miközben a környező országokban egyre erősödött a hadsereg. Egy maroknyi csapat azonban, valahol a Székelyföldön, a Regát határához közel tudta, mi fog történni a közeljövőben, és elhatározta, hogy ha reménytelenül és a budapesti hatalom akaratának ellentmondva is, de megpróbálja megakadályozni a román csapatok előrenyomulását, amely nem állt meg az antant által meghatározott demarkációs vonalon.
A csapatban a legkülönbözőbb emberek vettek részt, katonatisztektől a civilekig – mesélte el Illésfalvi Péter, aki szerint a Székely Hadosztályként ismert alakulat helytállása még akkor is példamutató válsághelyzetben a nemzet számára, ha valójában még a mai történetírás is megpróbálja elhallgatni tetteiket.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Román egyetemista-egyesületek a MOGYE magyar főtagozata ellen
A Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének közgyűlését a hét végén tartották meg Marosvásárhelyen, párhuzamosan a TDK-val. A diákok nem szerveztek tüntetést a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar főtagozatának létesítése ellen, de kifejezték támogatásukat az “etnikai szeparatizmus” ellen fellépő marosvásárhelyi diákliga mellett.
Miközben a Kultúrpalotában a magyar orvostanhallgatók által szervezett TDK értekezései zajlottak, a Grand Szállóban a Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének (FASMR) XXVI. közgyűlését tartották. Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke kérdésünkre elmondta, nem “rászervezésről” van szó, hiszen már január elején eldöntötték a helyszínt, időpontot. A FASMR kilenc megyei (Temes, Bihar, Craiova, Kolozs, Iasi, Maros, Beszterce, Szeben és Bukarest) szervezetének küldöttei vettek részt a háromnapos programon, amelyen vezetőségi tagokat, projektmenedzsereket választottak, működési szabályzattal kapcsolatos kérdéseket és módosító javaslatokat vitattak meg, illetve fogadtak el. A péntek esti megnyitóünnepségen a prezídiumban ott volt Ionut Cobec, a FASMR elnöke, Ali Shawki Iulian alelnök, Andrei Ivan, a szervezet kincstárnoka, Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke és dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE törvénytelenül megválasztott, a szaktárca jóváhagyásával nem rendelkező rektora. A FASMR elnöke az egyetemista-egyesületek közötti együttműködés fontosságáról beszélt, arról, hogy az oktatási folyamatban elsősorban a szakmai előadások minőségére kell a hangsúlyt fektetni. Dr. Leonard Azamfirei beszédében elmondta, egy pillanatra “félretéve a problémákat”, megpróbál felhőtlenül örülni az eseménynek, és arra kérte a résztvevőket, hogy ezúttal ne tegyenek fel a MOGYE-val kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal kifejtésében visszatérő motívum volt az egyetem ügye. Elmondta, meg kell érteni, hogy az orvosi egyetemek különböznek az egyéb felsőoktatási intézményektől, úgymint a színművészeti, jogi, testnevelési egyetemek, az orvosis hallgatókat pedig leginkább a rezidensvizsgák foglalkoztatják. Hozzátette: a román diákegyesületek szolidárisak voltak mindvégig a marosvásárhelyi román diákligával, ami jó érzéssel tölti el, hiszen bebizonyosodott, hogy “nincsenek egyedül akkor, amikor egy komoly probléma merül fel”, majd megköszönte kiállásukat (a magyar főtagozat létrehozása ellen – szerk megj.). Reményét fejezte ki, hogy a “zavaros helyzet” rövidesen megoldódik, és a következő összejövetel alkalmával a résztvevők egy olyan Marosvásárhelyre érkeznek, ahol jó egyetértésben élnek az emberek, és ahol a valós multikulturalitásnak sikerül érvényt szerezni. Visszatérve az egyetemi ügyekre, kifejtette, hogy az Alumni rendszert meg kell honosítani, adatbázist kell létrehozni a MOGYE volt hallgatóiból, ehhez kérte a diákszervezetek segítségét.
A szombati nap a plenáris ülések mellett szakmai megbeszélésekkel folytatódott. Elmaradt a délutánra tervezett, Tömegtiltakozás címmel meghirdetett tréning, utcai demonstrációt sem szerveztek. A programban válságmenedzsment, team-menedzsment, önkéntesség és vezetői készségek témakörökben szerveztek tréningeket, az est plenáris üléssel, vasárnap pedig városnézéssel zárult. Több résztvevő, valamint a diákliga vezetője kérdésünkre elmondta, a FASMR továbbra is az egyetem szétválasztása ellen van, a magyar főtagozat létrehozására vonatkozó kormányhatározattal kapcsolatban várják a döntést, álláspontjukról – várhatóan a mai nap folyamán – hivatalos közleményt adnak ki.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

”Nem faragtak elég kemény fából...”
Vallomásórák Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Együtt utaztak Kolozsvárról egy szombat esti Látó-beszélgetésre Marosvásárhelyre, az Ariel székházába. Házigazdai minőségében Demény Péter lapszerkesztő – aki a nyilvánosság előtt születő párbeszéd hamvassága védelmében semmit sem árult el az úton a “kérdezz-felelek” forgatókönyvéről, pár órával később, a “félházas” publikum előtt pedig bevallotta, hogy úgy érzi magát, mint Forrest Gump a vietnami tapasztalatokra kíváncsi tömeg előtt –, és a vendég, dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, esszéíró, a Bookart Kiadó gondozásában megjelent sikerkönyv, az Elejtett szavak szerzője. A kolozsvári szerzőket felvonultató, illetve kolozsvári ihletettségű alkotásokat tartalmazó márciusi Látó-szám kedvcsinálójának is tökéletesen bevált ez a két és fél óra – ahogy februárban Demény Egyed Péterrel folytatott eszmecseréje is –, de talán több is volt ennél. Régmúlt és jelenközeli történések egyetlen vallomásba illesztése, gondolatok, lélekszínek bőkezű felkínálása. Élmény.
Schuller Rudolf, az erdélyi értelmiség, a kiválasztottak – Kányádi Sándor, Székely János mellett Tánczos Vilmos – “mentora” megidézésével indult a párbeszéd, ezt megelőzően pedagógusléte titkaiból villantott fel párat a meghívott. Harminc éve változatlanul lámpalázas az órák előtt – ez segít abban, hogy jobbat, többet nyújtson a diákoknak, bár az is előfordult már, hogy jobban sikerült az az előadás, amelyre kevésbé volt felkészülve –, az ötven-hatvan perc sikeréről az arcok, tekintetek biztosítják – rémálma, hogy egyszer egy diák nem néz vissza rá, igaz, erdélyi hallgatóival ilyen még nem fordult elő –, és még sohasem mert belenézni tanítványai jegyzeteibe – derült ki az elkövetkező percekben.
– A tanár színész is egyben. Fontos, hogy élő legyen az óra – jegyezte meg Tánczos Vilmos, majd a Schuller Rudolftól kapott útravalóról szólt.
– A legegyszerűbb emberre is tudott figyelni, ez volt a legfontosabb, amit tanultam tőle. A világirodalmi élményeket nem tudtam hasznosítani, de az, hogy kacérkodom ilyenekkel, nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nála illett irodalommal foglalkozni – mondta a meghívott, akit először tizedikes diákként, tantárgyversenyen egy Toldi-idézettel érintett meg a múzsa.
– Kilencedikben nem tudtam helyesen írni magyarul, tizedikre aztán a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban “helyreszedtek”. Szupermatekes osztályból magyar-orosz szakra készültem – pergette vissza még jobban az időt Tánczos Vilmos, majd a beszélgetőtárs kérésére arról vallott, miért lett belőle néprajzos.
– Meg akartam osztani az élményt egy megsemmisülőben levő világról, amelyet falusi gyermekként ismertem meg. Tudtam, milyen volt szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lakodalom, éreztem nagyszüleim mestergerendás házának illatát. Romantikus indíttatásból választottam ezt a hivatást. 1979–80-ban kezdtem járni Moldvába. Amikor 1983-ban tanár lettem, a nyári szünidőben imákat gyűjtöttem ezen a vidéken. Belekeveredtem ebbe a néprajzos históriába, többen voltunk, és számon tartottuk egymást. Kollégáim a rendszerváltás után rögtön szóltak, hogy megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetem tanszékére 1992-ben versenyvizsgáztam.
Pályája alakulásáról, tudományos szövegekkel való viszonyáról így vallott a vendég:
– Lehet, hogy nem vagyok elég kemény fából faragva, de nem a néprajzos szakirodalommal alszom el, hanem szépirodalmi művekkel, és számomra ünnep, amikor leveszek egy verseskötetet a polcról. Van, aki úgy gondolja, vétek, hogy egy tudós ember ilyesmivel foglalkozik. Én úgy gondolom, rengeteg mennyiségű szöveget termelünk, amelyet soha senki nem olvas el, ha mégis, akkor csak szakmai kötelességből. Téved, aki azt mondja, hogy a képek világában, és nem a szöveg világában élünk. Az esszéimről mindig kedvező visszajelzést kaptam, a tudományos szövegeimről is, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket meg kellett írni. Egy igazi tudós szakemberben fel sem merül ilyesmi. Engem az élet egészében érdekel. Ha terepre megyek, nem egy konferenciához gyűjtök anyagot, csak úgy ellötyögök Moldvában. Nem szeretek, és nem is szoktam pályázni. Ebben az a nagyon jó, hogy szabad lehetek.
Tánczos Vilmos gyűjti a szavakat – derült ki a továbbiakban –, a székely mellett a budapesti nyelvi humort is élvezi, a kolozsvári viszont ritkán örvendezteti meg, a jövőben pedig egy csíkszentkirályi szótár létrehozását tervezi. Kutatásai során mindig a változás mibenléte izgatta –”úgy tűnik, hogy a magyarországi falu nem is falu, nincs élet benne, ezzel szemben ha Moldvában megjelenek, tíz perc alatt történik valami”. Az Elejtett szavakkal, melyet édesapja 80. születésnapjára írt, a csíki székely ember nyelvét, világképét menti át az új időkbe. Ebből az alkotásból olvasott fel részleteket Tánczos Vilmos az egybegyűltek őszinte örömére.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Bege Antal (1962–2012)
Az egyetem elvégzése után, 1986-ban visszakerült matematikatanárnak Csíkszeredába, egykori iskolájába, a mai Márton Áron Líceumba. 1991-ben tanársegédként kezdte egyetemi oktatói tevékenységét a kolozsvári egyetem matematika és informatika karán. 1995-ben adjunktus, majd 2003-ban docens lett. Közben, 2000-ben differenciálegyenletekből doktorált. 2008-ban, miután évek óta társult oktatóként tanított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán, úgy döntött, hogy elvállalva a marosvásárhelyi matematika és informatika tanszék vezetését, immár főállású oktatóként támogatja a Sapientia akkreditálási folyamatát. Az első akkreditált szak az egyetemen éppen a tanszék által patronált informatika szak volt, amely siker jó kezdetnek bizonyult.
A régóta tervezett szakfolyóirat, az Acta Universitatis Sapientiae 2008-ban az ő vezetésével szökött szárba, és mára már kilencedik sorozata jelenik meg rendszeresen. A tanszéken meghonosította a rendszeres szakmai szemináriumokat, találkozókat.
Éveken keresztül aktívan részt vállalt az erdélyi magyar matematikaversenyek sikeres szervezésében. Matematikatáborokat szervezett, állandó versenyfeladat-rovata volt az iskolásoknak szánt kolozsvári Matematikai Lapokban. Az utóbbi években az Erdélyi Múzeum-Egyesület matematikai és informatikai szakosztályának elnöke is volt.
Rendszeresen közölt tanulmányokat kedvenc kutatási témáiban, a számelméletben és a diszkrét matematikában. Az európai számelméleti konferenciák rendszeres résztvevőjeként kiterjedt szakmai és baráti kapcsolatokat ápolt. Tizenhárom könyv (egyetemi jegyzet, tankönyv, példatár) szerzője.
Kiegyensúlyozott, igazságszerető ember volt. Szerénységgel párosult határozottsága, közismert munkabírása, közvetlensége miatt kivívta kollégái szeretetét és tiszteletét. A tanszék ügyeit nagy hozzáértéssel és tapintattal intézte.
Az intézményi akkreditáció megszerzése újabb kihívásokat jelentett számára is, nagy reményeket fűztünk jövőbeli munkásságához, de ez most, egy alattomos szívinfarktus miatt szertefoszlott. Döbbenten állunk, idő kell, míg felocsúdunk.
Jelenlegi és volt kollégái nevében is Babits soraival búcsúzom megrendülten Bege Tóni barátunktól:
„Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...”
Nyugodjék békében a végtelen birodalmában!
Kása Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Napéjegyenlőségen túl
Kibékíthető-e egymással elmélet és gyakorlat? Hajlamosak vagyunk kapásból rávágni, hogy nem. Pedig mindkettőnek megvan a maga jól meghatározható szerepe és súlya, egészséges aránya, sőt, ideje is, amikor feladatát a legeredményesebben képes betölteni. Lássunk előbb egy elméleti vonatkozást.
A történelem: egy nemzet élete. Minden fának akkora a gyökérzete, amekkora a felszín fölött látható lombkorona. Gyökérzet nélkül, noha láthatatlan, de létezik, nincs fa. Elpusztul. A mi történelmünk – a mi életfánk gyökérzete. Nem látszik már a múlt, de mégis él és táplál, amíg múltunkat bennünk termő férgek szét nem rágják – írta Nemeskürty István 1994-ben.
Tizennyolc év múltán ezek a sorok semmit sem veszítettek érvényességükből, aktualitásukból. Időközben azonban összekuszálódtak tájékozódási pontjaink, hála az egykori barna- és vörösuralom máig érezhető nyomasztó hatásának, erkölcsi értékeink eltorzultak. A napjainkban világhatalomra törő szociálliberalizmus pedig változatlan hévvel igyekszik kiradírozni az emberi agyból olyan fogalmakat, mint nemzeti tudat és kereszténység. Miközben szándékosan olyan fogalmakat mos össze, mint nacionalizmus és sovinizmus, az autonómiát önként vállalt gettósodásként tünteti fel, és az előremenekülés populista szólamával „óv” a saját múltunkba való visszatekintés káros hatásaitól. A gyökértelenek felszabadultságával könnyen megteheti ezt, hiszen hívei számára a beolvadás a történelemben mindig túlélési technikát jelentett. Ami viszont a mi tudatunkban éppen annak fordítottjával ér fel. A magyarság önazonosságához és anyanyelvéhez való ragaszkodásának, a kereszténység tanainak köszönheti megmaradását, különben az avarok, gepidák, hunok vagy más honfoglaló népek sorsára jutott volna.
Ennyit a jelenkori kétpólusú elméletről. Ami a gyakorlati részt illeti, sokkal egyszerűbb a kép: a fentieket pillanatig szem elől veszítve kell megválasztanunk a számunkra elfogadható utat. „Minden fának, melynek koronáját, terebélyes ágait, törzsét csodáljuk, a földalatti gyökerekben rejlik az élete. Innen szívja energiáit, a levelek segítségével felszívott, napfény és levegő adta életerőt pedig részben oda közvetíti vissza” – vallja Nemeskürty István.
Túllépve a napéjegyenlőségen, hamarosan „zöldbe robban” a természet, és a gyakorlat toppan a télidei elmélet helyébe az élet folyásának medrében. Higgyünk neki, és élvezzük annak teljes színpompáját.
Ördög I. Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Talpon maradásunk parancsolatai
Immár közel két évtizede együtt hajtok főt nemzeti ünnepünkön 1848 márciusának hősei előtt máramarosszigeti honfitársaimmal. Idei közös meditációinkra készülve, megihletve az emlékektől, Bibliámat forgatva, bukkantam a Zsoltárok Könyve eme két sorára:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Az kinek vagyon tiszta szívetek.”
S immár belém is hasított idei találkozónk első megválaszolandó kérdése:
vígadhatunk-e, énekelhetünk-e tiszta szívvel?
A kérdésre keserű szájízzel válaszolhatunk.
A 2011-es esztendő elhozta az új megszámláltatásunkat, s híjával találtattunk. Két évtized alatt 384 407 fővel apadt nemzeti közösségünk a 17 magyarok lakta megyében. Van olyan szórvány megyénk, ahol húsz év alatt 50 százalék fölötti a fogyás. Míg 1992-ben Temes, Arad, Brassó megyében külön-külön 60 000 fölött volt a magyar lakosság lélekszáma, addig a 2012-es összeíráskor nem éri el megyénként a negyedmilliót. A három megyében összesen 187 435 magyar volt 1992-ben, mára kevesebb mint fele, 75 799 maradt.
De lássuk Máramaros megye helyzetét.
A ’89-es fordulat utáni első népszámláláskor 54 907 állampolgár vallotta magát magyarnak, 2012-ben 20 126-tal kevesebb mifajtánkat írhattak össze a népszámlálók, összesen 34 781-et. A nagyságrend érzékeltetésére hadd mondjuk el, hogy csupán a Máramaros megyében eltűnt magyarok száma egyenlő például Szamosújvár összlakosságával, vagy közelebbi példával élve, mintha Máramarossziget és a hozzá tartozó települések lakossága feleződött volna meg.
A népességfogyást a demográfusok két fő okra vezetik vissza: az asszimilációra és a migrációra. Magyar közösségünk esetében tegyünk a két fő ok mellé még két tényezőt: az egészségtelen korfát és az alacsony szaporodási rátát. Vegyük sorra ezeket a jelenségeket.
Az asszimilációnak politikai és népességlélektani okai egyaránt vannak. Az asszimilációmentes létnek a feltétele az önkormányzat. Közjogilag szavatolt törvénykezésre lenne szükség, amely lehetővé teszi egy önálló, általunk irányított intézményrendszer kiépítését, amely biztosítja etnikumtól függetlenül az esélyegyenlőséget. Mivel az autonóm cselekvési tér kialakítása nem biztosított egy kisebbségi törvény révén, többségi hegemónia érvényesül, hatni kezd a lélektani visszahatás: az érvényesülés szándéka vegyesházassághoz vezet, gyerekeinket más nyelvű tanintézetekbe iratjuk, identitásunkat őrző és kifejező anyanyelvünket, kultúránkat hagyjuk lassan elsorvadni. Ilyen állapotok mellett fokozottabban érvényesül a migráció elszívó hatása. A vágy, hogy egyenlőknek érezzük magunkat, erősebben ösztönzi az elvándorlás szándékát az anyaországba, az általános gazdasági nehézségek pedig a megélhetési migrációhoz vezetnek.
Tetézi az általános bajokat, hogy sajátos jelenségekkel is meg kell küzdenünk közösségünk esetében. Egy egészséges közösség korfája olyan, mint egy talpára állított karácsonyfa. A terebélyes alsó részt a reprodukcóra képes nemzedéknek kell alkotnia, s a csúcs felé haladva helyezkedne el az idősebb generáció. A magyar közösség esetében a korfánk úgy néz ki, mint egy feje tetejére állított fenyő. Ez magyarázza az alacsony szaporodási rátát is, amelynek egy ezrelék fölöttinek kéne lennie, hogy biztosított legyen a szaporulat. Demográfusok szerint mi nem érjük el a szaporodási szintet.
Letaglozó adatsorokat és tényeket leltározhattunk. A kérdés az: mindezekből az önfeladás ideológiáját olvassuk ki, vagy éppen ellenkezőleg: a romlást megállító stratégiák életbeléptetésének parancsoló szükségszerűségre hívja fel figyelmünket?
Ahogyan 164 évvel ezelőtt a márciusi ifjak összeállították 12 pontos követeléslistájukat a nemzet talpra állítására, ugyanígy kell a ma nemzedékének is megfogalmaznia a magunk megmentésének stratégiáját.
Ennek nem a ‘fogjuk meg emberek és vigyétek’ világlátás alapján kell megszületnie, sikeresek csak akkor lehetünk, ha mindnyájunk közös akaratán, cselekvésén és nem utolsó sorban önismeretén alapul. Úgy is fogalmazhatnánk, kortárs magyar társadalmunk üdvtanának parancsolatait kell megalkotnunk. Önismeretünk egyik legmegrázóbb vallomása Szilágyi Domokos Magyarok című verse. Ebben így összegzi:
„ s itt benn és odakint konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az jó az ellen –
félnek; s egy – gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint a tatár, török, se német
nem bírta...”
Ezekből a sorokból kiszűrhetjük üdvtanunk első két parancsolatát.
1. parancsolat: le kell vetkőznünk a ‘nem tesz, csak jajgat’ magatartást, váljunk helóta népből cselekvő magyarokká, a közösségmegváltó eszmék híveivé.
2. parancsolat: vessük ki magunkból a konok dühvel egymást marás készségét. Óvakodom attól, hogy március 15-i elmélkedésünk belesüllyedjen a napi politika mocsarába, de vajon az új és új „nemzetmentők”, akik új és új szekértáborokat hoznak létre, nem egységünkben rejlő erőnket gyengítik?
3. parancsolat: a cselekvő készség öntudatosan vállalt hazafiságot is jelent. Tegyük üdvtanunk parancsolatává Széchenyi intelmét: „Legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal”. Bizony, sok esetben összejöveteleinken a hangos hazafiságról tanúságot tevők száma hadseregnyi, csak az elvek gyakorlatba ültetésére összesereglettek megszámláltatásakor derül ki: bizony kicsiny sereg vagyunk.
4. parancsolat: A nemzetiségi lét megőrzésének fő feltétele a gazdasági konszolidáció. Világválság kellős közepén vagyunk. Vajon nem dőreség gazdasági konszolidációról beszélni? Tegyünk különbséget országos és közösségi konszolidáció között. Történelmi példák bizonyítják, a kettő szétválasztható: Balázs Ferencék szövetkezeti mozgalma a múlt század harmincas éveinek derekán ugyancsak egy világválság kellős közepén tudta konszolidálni az Aranyos-vidéki magyarság helyzetét. Tehát 4. parancsolatunk: gazdasági önszerveződésünk révén teremtsük meg azt a közösségi modellt, amely tisztes szociális létet biztosíthat valamennyi erdélyi magyarnak.
5. parancsolat: A nemzeti lét megőrzésének másik fő feltétele a művelődési konszolidáció. Az asszimiláció kivédése nemcsak politikai és gazdasági tényezők kérdése, a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat függvénye is. A művelődési konszolidációnak két alapfeltétele van: a nemzeti közösségek önkormányzatára épülő intézményrendszert kell működtetnünk, a kulturális autonómia jegyében, s a versenyképesség érdekében az „összemberi művelődés” szemlélete alapján kell szerveznünk közművelődésünket. Kremer Miklós mondotta: „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajban él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben”. 5. parancsolatunk tehát: gondozzuk, óvjuk kultúránk fáját.
6. parancsolat: A művelődési konszolidáció fontos alapja az anyanyelvű oktatás fejlesztése. A riasztó adatsorok ellenére elmondhatjuk, hogy a máramarosszigeti közösségben van cselekvő akarat. Egy teljesen szétvert magyar közösségi létből másfél évtized alatt Máramaros magyarsága megpróbálta újrateremteni intézményrendszerét.
Temploma mellé iskolát is teremtett.
Egyre izmosodik és erősödik a Leövey Kláráról elnevezett tanintézet. Megteremtette ez a közösség a kultúra házát, az EMKE-központot. Hatalmas erőfeszítések történnek, hogy a román iskolába iratkozott gyerekek is részesülhessenek anyanyelvi műveltségünk áldásaiból. A közéletben a magyar közösség megkerülhetetlen tényező lett, közképviseletet tudott biztosítani a helyi hatalmi szervekben. Tehát a 6. parancsolatunk: óvjuk önálló magyar iskoláinkat, használjuk ki az új tanügyi törvény lehetőségeit, egyetlen magyar gyerek se iratkozzék más anyanyelvű tanintézetbe.
7. parancsolat: Kossuth Lajos Irataiban a következőket mondotta: „Valódi szabadság csak az önkormányzati elvek az állam minden intézményein következetesen keresztülvitele mellett lehetséges.” Az asszimilációmentes helyzetet, amelyben nem fogy nemzetünk, csakis egy önkormányzatra alapozott közösségi lét hozhatja el. 7. parancsolatunk tehát így szólhat: ki kell kényszerítenünk, hogy létünk gordiuszi csomója kibogozódjék, ha nem, létezik a kettévágás alternatívája is.
8. parancsolat: Nem élhetünk rezervációkban. Ha eddigi parancsolataink az önszerveződés elvén alapultak, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ezer és ezer csáppal kell tapadnunk az országos és európai programokhoz, hogy közösségünk tagjai, adófizetőkként, részesedhessenek az életminőséget javító alapokból. Ennek kikényszerítésére jelen kell lennünk a törvényhozásban, a központi- és helyi közigazgatásban.
Legyen eszünk, ha már volt.
Ne változtassuk közéletünket égő szekértáborokká, hisz egy 6, 5 százalékos közösség csakis egységben biztosíthatja jelenlétét a jogainkat szavatoló fórumokon.
9. parancsolat: Előző parancsolatainkban összegeztük nemzeti közösségünk alapértékeit. Ahhoz, hogy ezek az elvek életutunkat megszabó gyakorlattá váljának, megalkuvás nélkül ragaszkodnunk kell hozzájuk. Tehát 9. parancsolatunk: alapértékekben nincs alku!
10. parancsolat: Váljunk nagy időkhöz méltó nemzedékké. Sorsfordító korszakot élünk, meg kell mutatnunk a riasztó adatsorok ellenére, hogy nem a vég következik, hanem egy új élet kezdete! Tudatosítanunk kell azonban, hogy „a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és komoly munkával kikényszerítünk” – mondotta Márton Áron.
11. parancsolat: Hirdessük meg nemzeti közösségünk erkölcsi megújhodását! Tekintsük az erdélyi magyar élet igazi sorsvállalóinak azokat, akikben a szeretet, a szolgálat, a helytállás és adakozni tudás sorsformáló erővé válik, akik óvják családjukat, és a gyermekáldást Isten kegyének tekintik.
12. parancsolat: Ki kell alakítanunk a magunk sajátos erdélyi útját. Kremer Miklós ennek az útnak a lényegét így fogalmazta meg: „nincs más mód rendelkezésünkre, mint az önmagunkból való újrateremtődés, az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező poziciócsere, s az alkalmas világáramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy senki segítségére nem számíthatunk, mindent magunknak kell elvégezni.
Talpon maradásunk parancsolatait fogalmaztuk meg. Ha eszerint élünk, beteljesedhetnek a Zsoltárok Könyve igéi:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Azkinek vagyon tiszta szívetek”.
KÖTŐ JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

Mindannyian Kodály örököseinek tekinthetjük magunkat”
Magyar gyermekkari találkozó Aradon
Rangos zenei eseménynek lehetett házigazdája Arad a hétvégén: a Romániai Magyar Dalosszövetség (főtámogató) kezdeményezésére szombaton délután a Kultúrpalotában szervezték meg az Éneklő Ifjúság Kodály Zoltán Szellemében V. Gyermekkari Találkozót.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezésében, az Arad Városi Tanács támogatásával a filharmónia színpadán hét erdélyi magyar gyermekkar lépett fel, az eseményt megtisztelte jelenlétével a dalosszövetség két emblematikus személyisége, Tóth-Guttmann Emese elnök-karnagy és Guttmann Mihály EMKE-díjas karnagy, tiszteletbeli elnök.
Bognár Levente aradi alpolgármester köszöntötte a vendégeket, hangsúlyozva a lelkes diákok és kísérőik előtt, hogy az eseményre egy olyan városban kerülhetett sor, mely komoly zenei hagyományokra tekint vissza, hisz 1867-ben Aradról indult az Országos Magyar Daláregyesület, melyet Erkel Ferenc vezetett karnagyként hosszú éveken keresztül.
Matekovits Mihály Arad megyei RMPSZ-elnök, az esemény egyik főszervezője felkonferálásával a teremben javarészt Kodály, illetve Bárdos, Liszt és más neves magyar zeneszerzők gyermekdalai csendültek fel, magyar népdalcsokrok és nagyböjti énekek váltották egymást. Bemutatkozott a Szalontai Arany János Iskolaközpont, a Nagyváradi Szent László Római Katolikus Iskolaközpont, a Mezőfényi I-VIII. osztályos Iskola és a Kolozsvári Református Kollégium gyermekkara, a Szilágysomlyói Báthory István Alapítvány Szederinda citera együttese, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum gyermekkara és végül, de nem utolsósorban a Marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar.
Az esemény kórustalálkozó volt, nem pedig verseny, hangsúlyozta a Nyugati Jelennek a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, Tóth-Guttmann Emese. – A rendezvény kulturális egységet teremt a gyermekek lelkében, olyan értelemben, hogy érdemes a közösségért, a megtartó erőért, az iskolájukért dolgozni. Egy ilyen találkozó mindig kihívás önmaguk és az ő általuk képviselt kórusoknak, hisz törekednek egy magasabb szintre való elérésre – nyilatkozta az elnök, aki szerint bizony igen nehéz manapság Romániában magyar gyermekkarokat toborozni, összefogni. Elsősorban a szakképzett énektanárok hiánya miatt. – Sajnos, nagyon rossz a helyzet és ez a probléma az oktatásban lelhető fel, ugyanis az iskolákban nincsenek szakképzett tanárok, akik ezt felvállalnák. Ha van tanár, akkor pedig nincs egy iskolavezetőség, mely biztosítaná az énekkarok, énekkari próbák létrejöttéhez szükséges lehetőséget. Ha az iskola vezetősége nem támogatja ezt a kórus akciót, akkor bizony az iskolának nincsen kórusa. Nem beszélve arról, hogy az I–VIII. osztályosoknak heti egy énekórájuk van, és a kórus hiányzik a kötelező tanmenetből. Ezt a hiányt szeretnénk mi pótolni ezekkel a kórustalálkozókkal.
A találkozón meghatottan szólalt fel a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke, Guttmann Mihály is, hiszen sok évvel ezelőtt Aradon volt diák, a mostani Csiky Gergely Főgimnázium régi padjait koptatta, sőt a Kultúrpalota dísztermében is énekelt. – Mi most itt mindnyájan Kodály Zoltán örököseinek tekinthetjük magunkat – mondta, arra bíztatva az iskolaigazgatókat, hogy támogassák a gyermekkarok megalapítását. – Gondoljátok el, hogy mit veszít az iskola színvonala, mit veszít az iskola növendékeinek nevelése, hogyha ebből a csodálatos zenei élményből kimaradnak gyermekeink.
Az aradiak közül bizonyára sokan emlékeznek még a Vox Juventutis aradi magyar gyermekkarra, melyet Horváth Tünde karnagy alapított 1991-ben a Püspökség utcai magyar általánosban, azzal a céllal, hogy újragyújtsa az egykori dalárok eszméinek lángját. A tizenkét évig működő gyermekkar komoly hírnevet szerzett a városnak, vezetője annak idején két országos magyar gyermekkórus találkozót is szervezett Aradon. A Jagamas János-díjas tanárnő közben nyugdíjba vonult, a Vox Juventutis pedig feloszlott. Nem volt, aki továbbfolytassa a nemes munkát, aki összefogja a tehetséges gyermekeket, aki tovább ápolja a magyar dalkultúrát. Fájó pontja ez az aradi magyarságnak, hisz milyen szép lett volna, ha a szombati találkozón az erdélyi énekkarok között Arad magyar ajkú pacsirtái is fellépnek.
Horváth Tünde a könnyeivel küszködve nézte végig a műsort, külön értékelve a nagyszerű karnagyok munkáját. – Ahol kéz van, ott a gyerek is szépen énekel. Minden magyar iskolában kellene legyen magyar kórus, ehhez pedig feltétlenül szükséges az igazgatóság támogatása, mert akkor a karnagy is szívesen dolgozik – nyilatkozta lapunknak, reményét fejezve ki, hogy valamikor majd csak lesz Aradnak is egy magyar gyermekkara.
A szombati esemény aradi lebonyolításában a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ), illetve az EMKE Arad megyei szervezete és a Csiky Gergely Főgimnázium működött együtt, a találkozót a városi önkormányzaton és a dalosszövetségen kívül a Mosóczy Református Egyházközség is támogatta.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Vendég volt a házigazda
Kőrössi P. József (KáPéJé) költő, könyvkiadó volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. A nagyváradi est amúgy szokásos házigazdáját és kérdezőjét ezúttal Szűcs László, a Várad főszerkesztője kérdezte. A beszélgetésre az az évforduló adott alkalmat, hogy a nagyváradi születésű KáPéJé pontosan harminc évvel ezelőtt hagyta el Romániát. „Fejembe vettem a világot, meg akartam mutatni, meg akartam csinálni magamat” – fogalmazott. KáPéJé meghitt családias hangulatban mesélt nagyváradi gyerekkoráról, fiatal éveiről, írói, könyvkiadói, budapesti és vidéki életéről. A sors fintora, hogy pont abban az iskolában, az Ady Endre Líceum könyvtártermében zajlott a beszélgetés, melyből kicsapták. Mint megvallotta: teljes joggal. „Nem tanultam, csavarogtam” – mesélte. Korán, már 17 évesen közölt, első írásait a nagyváradi Fáklya, Ifjúmunkás és Igaz Szó hozta le.
Ezúttal Szűcs László ült a kérdezői, KáPéJé a „vendég”-helyre
Az iskolát követően postai távirat-kézbesítőnek állt, s hat évig szállította ki a különböző táviratokat, képeslapokat. Ezekben az években megalapította a Kortárs Színpadot, a műkedvelő diákokból, fiatal munkásokból, értelmiségiekből álló színtársulatot a nagyváradi Szakszervezetek Művelődési Házában. 1979-ig nem kapott útlevelet, ekkor váratlanul megkapta, és 1982-ben névházasság segítségével Magyarországra települt. Budapesten a József Attila Kör elnöke, majd az írószövetség titkára lett. Az írószövetségnek komoly szerepe volt a rendszerváltásban, itt ismerkedtek meg és váltak barátokká Göncz Árpáddal. Jelenleg a Noran Libro kiadót vezeti. Vidéken, egy festői, dimbes-dombos Nógrád megyei kis faluban szeret élni, ahova, ha csak teheti, leutazik. Van úgy, hogy hetente háromszor is oda vonul írni, valamint kiadandó kéziratokat olvasni és pihenni két kutyájával, Kátyúval és Buckával. Itt gyakran előfordul, hogy 4–5 napig senkihez sem szól békés magányában – mondta. A bensőséges, baráti hangulatú Törzsasztal Kőrössi egyik készülő írásának felolvasásával zárult, melyet vidéki és városi élete ihletett.
Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)

Egy politikus-író dilemmái és huszonkét év tanulságai
„Itt az ideje, hogy megfogalmazzuk az elmúlt húsz év történetét, hiszen ez hosszabb idő, mint gondolnánk: időközben felnőtt több generáció, amelynek ez az időszak már maga a történelem, ezért kötelességünk megfogalmazni a konklúziókat: ezt a szándékot tükrözi a Kié itt a tér című kötet is” – mondta Markó Béla pénteken Medgyesen tartott könyvbemutatóján. A Szeben Megyei EMKE, a medgyesi RMDSZ és a Pallas-Akadémia Könyvkiadó által közösen szervezett eseményen közel száz résztvevő jelenlétében mutatták be a szerző Kié itt a tér (Közéleti esszék), Az erdélyi macska (Szépliteratúrai utazások) és Visszabontás (Szonettek) című köteteit.
A költő-politikus irodalmi munkásságát Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese méltatta, házigazda Kránics Ervin medgyesi EMKE-elnök volt. Markó Béla elmondta, kötelességének érzi, hogy az elmúlt húsz év dilemmáit emlékiratban megírja, hiszen, mint mondta, 1990 óta részt vesz a politikai életben, és személyesen is ismeri a kor meghatározó romániai és magyarországi politikusait is. Álláspontja szerint 1989 a romániai magyar közösség számára egyedülálló esélyt jelentett: most a gazdasági válság okozta nehézségek sem fedhetik el azt, hogy a közösség nagymértékben ki is tudta használni ezt az esélyt. A Kié itt a tér című könyv sajátossága, hogy rávilágít arra, az elmúlt két évtizedben az erdélyi magyarság, az erdélyi magyar politika egy alapvető kérdést próbált megválaszolni: azt, hogy kié valójában a tér, a szülőföld, Erdély. A kérdés ma is változatlan, ám az erre adott válaszok módosultak az idők folyamán. „Azt gondolom – mondta a politikus –, hogy ma már csak akkor tudunk helyes választ adni, ha elfelejtjük a tulajdonvitát, és elfogadjuk, akárcsak a többségi nemzet is, hogy ez a föld közös tulajdon, egy olyan tér, amelyben ki-ki a saját nyelve, kultúrája, hagyományai szerint élhet.” Erre van esély, de meglátásában ez nem azt jelenti, hogy alapvetően változott volna a mentalitás, a magyar–román együttélést övező szemlélet. Nem a mentalitás, hanem a helyzet változott. „Én nem hiszek abban, hogy a mentalitások villámgyorsan meg tudnak változni, az eddig elért eredményeink sem a megváltozott szemléletnek köszönhetőek, hanem annak, hogy sikerült más szabályokat felállítanunk, más, méltányosabb szabályok szerint élnünk.
A MOGYE körüli helyzet is bizonyítja, hogy az emberek ma is belehajthatók konfliktusos helyzetekbe, a különbség azonban az, hogy 1990 óta változtak a tények, és előbb-utóbb ez esetben a többségi nemzethez tartozók is elfogadják, hogy az életük nem lesz rosszabb, ha nekünk jobban megy” – hangsúlyozta Markó Béla.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Pénteken a Bethlen Gábor Alapítvány szervezésében „Mikó Imre-terv” címmel vitafórumot rendeztek Székelyudvarhelyen.
László János, az EMNT gazdasági és vidékfejlesztési szakbizottságának elnöke nyitotta meg a fórumot, majd Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja és dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja mondtak köszöntőbeszédet.
Jakabos Janka, a Mikó Imre-terv koordinátora bevezető előadásában kifejtette, erre a tervre nem lehet úgy tekinteni, mint egy kétszázoldalas dokumentumra, nem egy térkép, amit követni lehet, hanem egy stratégia, melyet használhatunk a gazdasági együttműködés programjának életbe léptetéséhez. A magyar kormány a Mikó Imre-tervet saját fejlesztési stratégiája, a Wekerle-terv részének vallja. A vitafórumok eredményeként a Mikó Imre-terv egy három pillérre épülő, Kárpát-medencei gazdaságfejlesztési programmá alakult. Az első pillért egy 180 oldalas stratégiai dokumentum képezi, a második az operatív programrész, míg a harmadik egy intézményrendszer kialakítása. Jakabos Janka kitért a Mikó Imre-terv finanszírozására is, mondván, hogy alapokat leghamarabb 2014-ben lehet kérni az Európai Uniótól, az Európa 2020 stratégia keretén belül. Jelenleg a költségeket a Bethlen Gábor Alapítvány fedezi. A magyar kormány és a helyi gazdasági szereplők is tettek ígéretet, bár ezek az alapok jóval szerényebbek, mint amelyek 2014 után lesznek elérhetők. Jövőre a magyar kormány 1–2 milliárd forintos magyar forrást különíthet el erre a célra. „Felismertük annak fontosságát, hogy a Mikó Imre-terv életbe léptetését nem jegelhetjük addig, amíg az Európa 2020 program elindul, tehát azonosítottunk három olyan forrást is, amelyekkel lefektethetjük a megvalósítás alapjait. Az első a hozzáadott értékű munkahelyek teremtésére irányul, és a nemzetközi nagyvállalkozók befektetéseit célozza meg, melyeknek értéke 20 millió eurónál nagyobb. A középkategóriás – 5-től 20 millió euróig terjedő – források egy svájci alapokkal történő közös elképzelésből származhatnak, míg a harmadik ötlet alapján a helyi forrásokból teremtenék elő a szükséges pénzeket. Ennek kapcsán elmondhatjuk, hogy az OTP Bankkal folytatunk tárgyalásokat, amely kidolgozta a mezőgazdasági finanszírozási modellt” – magyarázta a koordinátor. A Mikó Imre-terv a többségi nemzet, valamint más romániai nemzeti kisebbségek kezdeményezéseit is bevonja a tervezésbe, mert kölcsönös előnyökre törekszik a többségi nemzettel.
Jánosi András
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

RENDSZERHIBA
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex

Elfogadták a MOGYE-kormányhatározatot
Mai ülésén a kormány elfogadta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tannyelvű karának létrehozására vonatkozó kormányhatározatot.
A kormány által kidolgozott kormányhatározat-tervezet értelmében a MOGYE-n magyar nyelvű főtanszékeket hoznak létre 325 diák számára az általános orvosi, gyógyszerészeti, orvos-asszisztensi szakon, angol nyelvű főtanszéket 50 diák számára az orvosi szakon.
A következő lépés a magyar kar vezetőségének felállítása, amely a pedagógusok feladata lesz.
Victor Ponta korábban úgy nyilatkozott, ha az Ungureanu-kabinet elfogadja a a magyar kar megalakításáról szól határozatot, az USL bizalmatlansági indítványt fog benyújtani a kormány ellen.
Erdély.ma

Változások az erdélyi magyar sajtóban
Megannyi romániai magyar szerkesztőségben történt vezetőváltás az utóbbi időben.
Csinta Samut nevezte ki az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztőjévé a lapot megjelentető Udvarhelyi Híradó Kft. Az új főszerkesztő az MTI-nek elmondta, elvileg március 19-től érvényes a kinevezése, de április elsejétől veszi át Makkay József leköszönő főszerkesztőtől a hetilap irányítását. Hozzátette, nemcsak személyi változás történik az Erdélyi Naplónál. Egy olyan színes magazin kialakítására kapott megbízást, amilyen még nem létezett az erdélyi magyar sajtópiacon. Hozzátette, az új lap a jobboldali konzervatív értékek mentén szeretne igényes, tartalmas olvasnivalót nyújtani az erdélyi magyar közönségnek. Csinta Samu 2008-ig a Krónika napilap főszerkesztője volt, azóta a Háromszék napilap újságírójaként dolgozott.
Kijelentette, több hónapos átmeneti időszak következik az Erdélyi Napló életében, ősz elején jelenik meg az A4-es formátumú színes magazinná alakult Erdélyi Napló, amely a Heti Válasz példáját szeretné követni Erdélyben.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. – amely eredetileg az azonos nevű udvarhelyszéki napilap kiadására alakult – az elmúlt évek során a legjelentősebb erdélyi magyar lapkiadóvá nőtte ki magát. Kiadja az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap és Gyergyói Hírlap napilapokat, az Erdélyi Napló hetilapot és januártól a Krónika napilap kiadását is átvette. A kiadóhoz tartozik ugyanakkor a Székelyhon hírportál is. A kiadóvállalatban 2011 júniusában a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány szerzett többségi tulajdonrészt.
Március 19-én a kiadóvállalat Dénes Lászlót nevezte ki az Udvarhelyi Híradó napilap lapigazgatójává. Dénes korábban az Erdélyi Naplónak és a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újságnak volt a főszerkesztője. Az Euromédia Kiadó és Sajtóház Rt. Dénes után Borsi Balázst bízta meg a Reggeli Újság főszerkesztői teendőinek ellátásával. A Reggeli Újság az egyetlen olyan romániai magyar lap, amelyet román nemzetiségű vállalkozók hoztak létre és működtetnek 2004 óta. Borsi Balázs főszerkesztő az MTI-nek elmondta, a tulajdonosok csupán a kiegyensúlyozott tájékoztatást várják el a szerkesztőségtől.
Vezetőváltás történt a Népújság Maros megyei napilapnál is. A Nagy Miklós Kund nyugdíjba vonulásával megüresedett főszerkesztői tisztséget március elsejétől Karácsonyi Zsigmondra, a lap korábbi főszerkesztő-helyettesére bízta az Impress Kft, a lap kiadója. Karácsonyi – aki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) is vezeti – a szerkesztőség tagjai által 1990-ben alapított kiadó elnöki tisztségét is ellátja.
Küszöbön áll a vezetőváltás az Új Magyar Szó bukaresti napilapnál is. Salamon Márton László felelős szerkesztőt ugyanis Románia szaloniki főkonzuljává nevezték ki. Salamon az MTI-nek elmondta, a lapot megjelentető Scripta Kiadó Rt. nem nevezte még meg az utódját.
MTI
Erdély.ma

Székely István: nem mondtam, hogy „Vásárhely elveszett!”
Nem maradt visszhangtalan a Krónika hétfői lapszámában a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt-állításról, annak esélyeiről közölt, Vásárhely elveszett! című írásunk. Mint ismeretes, ebben megírtuk, hogy az EMNP és az RMDSZ között újabb nézeteltérések támadtak dr. Vass Levente választási koalíció formájában történő indítása kapcsán. Másrészt ismertettük Székely Istvánnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének egy kolozsvári konferencián elhangzott helyzetértékelését, miszerint magyar szempontból nem jók a kilátások a marosvásárhelyi polgármester-választáson.
Ennek kapcsán hétfőn a szövetség társadalomszervezési főtitkárhelyettese pontosítást juttatott el szerkesztőségünkhöz, amelyben cáfolja, hogy a március 24-én Kolozsváron megtartott Tájoló című erdélyi közéleti konferencián kijelentette volna a címünkben kiemelt megállapítást, miszerint „Vásárhely elveszett!”
„Kijelentem, hogy ezt a megfogalmazást előadásomban nem használtam, ugyanis nem gondolom, hogy egy város magyar mivolta az önkormányzati választásokon megszerezhető tisztségektől függ, hanem az ott élő polgárok hitétől, tenni akarásától. Ha pedig választásokon megszerezhető mandátumokban gondolkodnánk, Marosvásárhelyen sajnos már 12 éve, 2000-óta nem magyar a polgármester” – szögezte le állásfoglalásában Székely István.
„Marosvásárhelyen nem lehet nyerni”
A lapunkban a főtitkárhelyettesnek tulajdonított kijelentés helyreigazításra szorul, hiszen Székely István valóban nem mondta ki, hogy „Vásárhely elveszett!”
Az elhangzottak tisztázása végett az alábbiakban közöljük a Reconstructio Egyesület, valamint az Integratio Alapítvány által a kincses városban rendezett konferencia panelbeszélgetésén Székely István előadásának idevágó, hangfelvétel alapján leírt szövegét.
„Marosvásárhelyen született három felmérés az elmúlt fél évben. A helyzet a következő: a szavazóknak 44 százaléka magyar, a választásokon való részvételi hajlandóságuk több mint 10 százalékkal elmarad a románokétól, a fiatalok 15-17 százaléka átszavaz a jelenlegi polgármesterre. A jelenlegi polgármester – ugye, egy román személyről van szó – az egyik magyar üzletfelét indítja a választásokon magyar jelöltként. Az hab a tortán, hogy ezt a Magyar Polgári Párt jelöltjeként teszi. Ugyanakkor az összlakosság 3 százalékát kitevő magyar nyelvű romákat kiszervezték, magyarul megvásárolta a polgármester. Tehát összefoglalva: Marosvásárhelyen nem lehet nyerni, sem összefogással, sem anélkül. Ennek mindenki tudatában van. Annak is tudatában van, hogy a lakosságnak körülbelül 82 százaléka megegyezés párti. Marosvásárhelyen 90 százalék feletti a megegyezéspártiak aránya, innentől kezdve teljesen természetes, hogy mindenki akarja a megegyezést. Ami most Marosvásárhelyen folyik, az már az őszi parlamenti jelölésekre való hangolás, annak tudatában, hogy Marosvásárhelyt sajnos visszaszerezni nem lehet.”
A hangfelvétel elérhető itt.
Kovács Péter: „a végsőkig küzdünk Vásárhelyért”
Cikkünk kapcsán tegnap közleményt bocsátott ki Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára is, leszögezve: „az RMDSZ a végsőkig küzd annak érdekében, hogy Marosvásárhelynek magyar polgármestere legyen. „Különböző közvélemény-kutatások eredményei valóban nem biztatóak, azonban az utolsó szavazatig fogunk harcolni annak érdekében, hogy dr. Vass Levente irányíthassa a várost. Meggyőződésünk: a marosvásárhelyi magyar és román közösség érdeke, hogy váltás legyen a városvezetésben. Háztól házig, embertől emberig megyünk annak érdekében, hogy hangsúlyozzuk: dr. Vass Levente fiatal, tapasztalt, jó menedzseri kvalitásokkal rendelkezik, szakmájában többszörösen bizonyított, irányításával Marosvásárhely elindulhat egy valós fejlődés útján” – mondta Kovács. A jelölt mögötti politikai összefogással kapcsolatosan a főtitkár leszögezte: az RMDSZ továbbra is fenntartja, hogy „az ajtót kivette a helyéből, a zárat leszerelte, a kulcsot eldobta, és vár mindenkit, aki hajlandó ezen bejönni”. „Dr. Vass Levente személyével kapcsolatosan senki nem fogalmazott meg kifogásokat, ezért bízunk abban, hogy támogatását illetően az EMNP és az MPP jobb belátásra bírható, ugyanakkor a 2009-es európai parlamenti választásokhoz hasonlóan Tőkés László is rávehető arra, hogy az összefogás útját válassza” – zárta nyilatkozatát Kovács Péter.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Összefognak a rektorok
Az elkövetkező öt évben nem kivitelezhető a teljes körű magyar egyetemi hálózat létrehozásának terve, egy rendszeresen összehívott rektori konferencia viszont komoly szolgálatot tenne a magyar tannyelvű felsőoktatási intézmények közti szorosabb együttműködés érdekében – hangzott el a Tájoló közéleti konferencián, Kolozsváron, A magyar felsőoktatás jövője című panelbeszélgetésen.
Dávid László professzor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora felszólalásában hangsúlyozta, jelentős előrelépésnek számít, hogy az új tanügyi törvény szavatolja a magyar karok létrehozását, melyek – ha nem is tudtak megalakulni mindenhol – lehetőséget biztosítanak arra, hogy fejlődni tudjon a magyar oktatás.
Soós Anna, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese szerint azzal, hogy a magyar rektorok – magyarországi mintára – eldöntötték, hogy létrehoznak egy rektori konferenciát, melynek keretében a magyar diákok számára nyújtott kínálat összehangolása mellett a háttérintézmények együttműködési lehetőségeit is megvizsgálják. Szabó Béla, a MOGYE professzora úgy látja, a jelenleg működő magyar vonalak megerősítése sokkal fontosabb ma, mint egy önálló állami magyar egyetem létrehozása.
A Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) állami finanszírozási lehetőségei kapcsán felmerült kérdésre János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora elmondta, mindkét egyetem közszolgálatinak számít, mindkét intézmény hiánypótlónak számít egy adott régióban, ezért reális elvárás lenne a kormánytámogatás. Dávid László rámutatott: a román és a magyar kormány közti egyezményben szerepel az is, hogy a Sapientia EMTE kérhet és kaphat állami támogatást, amennyiben az intézményt akkreditálják, ami már megtörtént.
Krónika (Kolozsvár)

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Fejetlen” magyar adás
Fellebbezett a Román Televízió (TVR) bukaresti magyar adásának főszerkesztői posztjára sikertelenül pályázó Kacsó Sándor, aki már tíz éve ideiglenes megbízással töltötte be a most három évre meghirdetett tisztséget. Versenytársa nem volt, egyedüliként állt a vizsgáztató bizottság előtt, mely végül elutasította pályázatát. Az óvásokat tegnap délig lehetett benyújtani, és Kacsó Sándor élt is a lehetőséggel. Az ÚMSZ-nek elmondta, arra gyanakszik, hogy a menedzseri tervre nem kapott átmenő jegyet, de reméli, hogy három napon belül pontos indoklást fog kapni.
A köztelevízió magyar szerkesztősége munka közben. Kacsó Sándor megbízott főszerkesztő magyaráz
A vizsgafeltételek szerint csak olyan felsőfokú végzettségű médiaszakember jelentkezhetett a bukaresti magyar adás főszerkesztői posztjára, aki minimum három év szolgálati idővel és egy év vezetői tapasztalattal rendelkezik a tömegtájékoztatásban; emellett tervet kellett bemutatni a szerkesztőség jövendőbeli tevékenységének megszervezéséről, koordinálásáról, kívánt hatásairól. Elvárás volt az is, hogy a jelentkező adja írásba: nem állt kapcsolatban a volt politikai rendőrséggel.
Kérdésünkre válaszolva Kacsó Sándor közölte, ha fellebbezését nem fogadják el, és újra meghirdetik a pályázatot, akkor annak függvényében fogja mérlegelni, hogy jelentkezzen-e újra az állás elfoglalására vagy sem, hogy mivel magyarázza elutasító döntését az elbíráló bizottság. „Furcsa hangulatban vagyunk most, mindenki meglepődött a sikertelen vizsgámon. Az indoklástól is függ, de valószínű, hogy újra jelentkezem, ha szükséges lesz. A szerkesztőség támogat, nagyon jó a csapatunk, szeretünk együtt dolgozni” – mondta a főszerkesztőjelölt.
Váltás a bukaresti rádió magyar adásánál
Akárcsak a televízió magyar adásának, jelenleg a közszolgálati rádió kisebbségi adásainak is csak megbízott főszerkesztője van. Stanik István ugyanis februárban lemondott a főszerkesztői székről (jelenleg a rádió nagyváradi tudósítójaként dolgozik), tisztségét pedig Székely Ervin vezető szerkesztő vette át ideiglenes megbízottként. A posztot hamarosan meghirdetik, ám a vizsga pontos dátumát még nem közölték. Székely Ervin lapunknak elmondta, megpályázni készül a főszerkesztői tisztséget. Esetleges versenytársakról nincs tudomása, de kijelentette: ha feltűnne valaki a színen, és nála jobb eredményt érne el, „az a rádiónak mindenképp nyereség volna”. A pályázatot még nem írták ki, de Székely szerint a követelmények közt szerepel majd minden bizonnyal a rádiós működtetési törvények ismerete, szakmai tapasztalat és megvalósítási tervezet.
Zsigmond Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

A kommunizmus exhumált áldozatairól nyílik kiállítás Aradon
A romániai kommunista rendszer exhumált áldozatairól nyílik kiállítás kedden Aradon – közölte az MTI-vel a tárlat anyagát összegyűjtő Marius Oprea történész, a Romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) vezetője.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás azokat a tárgyi emlékeket és dokumentumokat tárja a nyilvánosság elé, amelyeket a kommunizmus idején ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtött össze a történész és négyfős csapata. Az Arad Megyei Múzeumban rendezett kiállítás anyagát először 2009-ben Kolozsváron mutatták be. Azóta 13 másik romániai városban, 2010-ben pedig Prágában is nyilvánosság elé került.
A CICCR a kommunista politikai rendőrség, az egykori Securitate feljegyzései alapján, az áldozatok családtagjainak kérésére kutatja fel a kommunisták által meggyilkolt áldozatokat, akikről a hozzátartozók évtizedekig nem tudták, hol földelték el őket. Marius Oprea az MTI-nek elmondta: becslése szerint tízezerre tehető a kommunisták által ítélet nélkül, törvénytelenül kivégzettek száma, közülük a CICCR-nek kevesebb mint 100 áldozatot sikerült felkutatnia, és kihantolnia, hogy a családjuk méltó módon újratemethesse őket.
Marius Oprea 2005 és 2010 között a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézetet vezette: menesztése óta az általa létrehozott hasonló nevű központ, a CICCR folytatja az áldozatok és gyilkosaik felkutatását. Állítása szerint nemhogy támogatást nem kap, de akadályozzák is munkáját. Most magánalapítványok segítik, a sírokban talált személyes tárgyak restaurálását pedig a kolozsvári székhelyű, Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum szakemberei végezték.
”Egy lelőtt paraszt bocskorában például egy kanalat és villát találtunk, egy másik áldozat ruhájában, aki szökevényeket rejtegetett, egy kis tükör lapult – ezek nagyon egyszerű, értéktelen tárgyak, mégis megrendítő hatásúak. Hiszen olyanokról van szó, akiket csak azért lőttek agyon, mert megtagadták a katonai szolgálatot vagy ellenálltak az erőszakos kollektivizálásnak” – mondta Oprea.
Hozzátette: az aradi kiállításon többek között egy ítélet nélkül agyonlőtt szatmári magyar vasutas történetét is megismerheti a látogató. “Ha van valami, ami igazán összeköti a románokat és magyarokat, az az, hogy egyformán megszenvedtük a kommunista terrort, sőt, azt kell mondanom, hogy a magyarokra kétszeresen rájárt a rúd, mert nemzetiségük miatt is üldözte őket a Securitate”.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás március 27. és április 11. között látogatható az Arad Megyei Múzeum Klió-termében, a Horea utcában, keddtől vasárnapig 9-től 17 óráig. A belépés ingyenes.
erdon.ro

Helyzetünk tükre: Marosvásárhely
Minden jel szerint a magyarság – az RMDSZ mindenképpen – feladta Marosvásárhelyt. Semmiféle megegyezésre, összefogásra nem hajlandóak, Székely István, a szövetség főtitkárhelyettese meg is fogalmazta, a közvélemény-kutatások mutatják, magyar jelöltnek nincs esélye győzni, akkor sem, ha az összes magyar szervezet felsorakozik mögé.
Beigazolódni látszik a szóbeszéd: az RMDSZ megkötötte paktumát a Demokrata-Liberális Párttal, nem indít esélyes konkurenst Dorin Floreával szemben, cserében Lokodi Emőke maradhat a megyei tanácselnök, s pottyantanak még néhány zsíros tisztséget a magyar érdekvédelemnek.
Az EMNP azt szeretné elérni, hogy Vass Levente ne a tulipános jelkép alatt induljon, igazi közös jelölt legyen, az MPP előválasztásokon keresné a megfelelő jelöltet. Az RMDSZ egyik ajánlatra sem vevő, magabiztosan hirdeti, nem mondanak le a tulipánról, nem engedik mindenféle megállapodások martalékául a húsz éve megszokott jelképet. A hét végi újabb egyeztetések, a polgáriak által meghirdetett tüntetéssorozat mind-mind haszontalannak tetszik: az RMDSZ marosvásárhelyi illetőségű vezérkara lemondott Székelyföld egykori fővárosáról, meg sem kíséreli visszahódítani azt az oly sokat szidott Dorin Floreától.
A marosvásárhelyi helyzet azonban több a magyarság egyik védőbástyájának feladásánál, az erdélyi jövőt tükrözi, az RMDSZ kompromisszumkész, kicsi biztossal megelégedő politizálását, az ellenzéki pártok tehetetlen kapkodását, ahogy megkésve állnak elő, szajkóznak jól csengő ötleteket, melyekről maguk is pontosan tudják, nincs esély magvalósulásukra. Nem sikerül megegyezésre jutni egy igen kiélezett helyzetben, nem elég alapos indok Marosvásárhely visszaszerzése, hogyan sikerülne majd a parlamenti választásokon? Főként hogy az alternatív küszöb még a kényszert is csökkenti, a parlamenti bejutás, tehát a bársonyszékek nem kerülnek veszélybe. Legfennebb kevesebb lesz, de akinek kell, annak úgyis jut majd.
Lehangoló tükre a marosvásárhelyi helyzet annak, amivé az erdélyi magyar politikum vált, az önfeladást hirdeti járható útként, s ez bizony nagyon veszélyes, hisz talán az erőteljes küzdelem sem elegendő, hogy megállítsa fogyásunkat. A harsány megalkuvás és a harcos tehetetlenség között szépen, lassan felmorzsolódhatunk.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihirdette az államfő a Sapientia EMTE akkreditálásáról szóló törvényt
Kihirdette a román államfő a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) intézményi akkreditálásról szóló törvényt – közölte szerdán a román államelnöki hivatal. A jogszabályt február végén fogadta el a parlament.
Dávid László rektor az MTI-nek elmondta: ezzel lehetővé válik az, hogy a Sapientia EMTE államvizsgát szervezzen az akkreditált szakokon és oklevelet állítson ki az itt végzett hallgatóknak. Ameddig ugyanis a tanintézmény nem kapta meg az egész intézményre vonatkozó szakmai elismerést, a végzős hallgatóknak más egyetemek bizottságai előtt kellett számot adniuk tudásukról, és az illető intézmények oklevelét kapták meg.
MTI
Erdély.ma

Gazda László (Mementó)
Zágonban született 1933-ban, és fél évtizede kísértük utolsó útjára. Geográfus volt a javából, geológiai földrajz szakos tanár. Mikós diákként már a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földrajz–geológia szakán eljegyezte magát a középiskolás tanulók és földrajztanárok által kevésbé kedvelt gazdasági földrajzzal (1956).
Első tanulmánya Sepsi rajon történeti földrajzához címmel a Bolyai Tudományos Diákkörök Évkönyvében jelent meg. A Baróti Szabó Dávid Líceum tanáraként megvetette a líceum ásvány- és kőzettárának alapjait. Huszonéves fejjel kezdeményezte a Romániai Földrajzi Társaság rajoni, majd megyei fiókjának létrehozását, melynek haláláig elnöke volt. Több mint két évtizedig a Mikes Kelemen Főgimnáziumban tanított. Tudományos, természetrajzi és honismereti expedíciókat szervezett diákjaival a Székelyföldön, öt nyáron át a csángók által lakott moldvai térségben. Az 1970-es évektől az Ojtoz és a Tatros közötti székelyes csángó falvakat, később a vranceai tájakon élő régies kultúrájú csángótelepüléseket, majd a Moldvai Szaláncfürdő és Ónfalva, valamint a Bákótól délre fekvő, székelyes csángó nyelvjárást beszélő közösségeket, Szászkút–Klézse vidékét tanulmányozták. Eredményes terepmunkát végzett Pusztina térségében. A moldvai hatóságok meglehetős gyanakvással kísérték munkáját, olykor akadályozták. Eredményeit, jól dokumentált helytörténeti írásait a rendszerváltás után megjelent honismereti, érdekvédelmi és művelődési kiadványokban, 1990-től a Csángó Újság és a Moldvai Magyarság oldalain közölte. Megkezdte a csángó magyar közösségekről készített szintézisének megírását, mely azonban torzóban maradt. Tudományszervező, -népszerűsítő és kutatómunkája elismeréseként számos kitüntetés és diploma mellett halála évében Pro Urbe-díjjal jutalmazták. Néprajzi munkásságáról Pozsony Ferenc értekezett.
Kisgyörgy Zoltán
Jelentős munkái:
Gazda László: Codex, Kétnyelvű kiadás – Ediţie bilingvă, Bibliotheca Moldoviensis, Hargita Kiadóhivatal – Editura Harghita, Csíkszereda – Miercurea Ciuc. 2006.
Gazda László: Csángómagyar falvak – Moldvai magyar vonatkozású települések történeti tára 1-3 kötet /Budapest, Nap Kiadó, 2009-2011/
Erdély.ma

A kormány jóváhagyta a magyar kar létrehozatalát a MOGYE-n
A kormány keddi ülésén jóváhagyta azt a határozattervezetet, amely előírja az önálló magyar kar létrehozatalát a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE).
A kormányülés végén Catalin Baba oktatási miniszter kijelentette, hogy a jogszabállyal nem “találnak fel” semmilyen új tanulmányi programot, a kormány csak a tanügyi törvény előírásainak alkalmazása érdekében lépett, ha nem teszi, “hivatali visszaéléssel” vádolhatták volna.
A miniszter elmondta, a kormány tárgyalt arról is, hogy ugyanezen az egyetemen létrehozzon egy német nyelvű kart is, ám ez egy hosszabb távú terv.
A határozattervezet, amely tíz napig közvitán volt, előírja, hogy az egyetemen magyar nyelvű kar működik majd, orvosi, gyógyszerészeti és orvosasszisztensi képzést nyújt 325 diák számára, és angol nyelvűt 50 diáknak.
– Mai ülésén a kormány az anyanyelvű oktatás szempontjából egy rendkívül fontos határozatot hozott nemcsak azért, mert a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen belül létrejön egy külön magyar kar, hanem azért is, mert ezáltal sikerült érvényt szerezni az új oktatási törvény egy fontos rendelkezésének. A kormányhatározat elfogadása azt is jelenti, hogy van még egy kapaszkodó a törvény mellett, ami megoldja a helyzetet – nyilatkozta Markó Béla miniszterelnök-helyettes kedden, a kormányülést követően.
A kormányhatározat másik üzenete, hogy nem azoknak lett igazuk, akik feszültséget próbáltak szítani románok és magyarok között, hanem azoknak, akik úgy vélik, hogy 2012-ben nem szabad visszatérni Romániában a ’90-es évek közhangulatához” – tette hozzá.
– Milyen esélye van Victor Ponta PSD-elnöknek, aki támogatásáról biztosította az USL-t, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtson be a kabinet ellen, valamint a PSD képviselőházi frakcióvezetőjének, aki közigazgatási bírósági eljárást helyezett kilátásba? – kérdeztük a miniszterelnök- helyettestől.
– Az ellenzék megtámadhatja, a kormányhatározat ugyanis tökéletesen beilleszkedik a törvényes előírásokba, és nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy úgy dolgoztuk ki és szavaztuk meg a törvényt, hogy mindezt lehetővé teszi – válaszolta Markó Béla.
Lényeges változás, hogy a kormányhatározat nyomán létrejövő karon a magyar oktatóknak módjuk lesz dönteni a magyar nyelvű oktatás különböző kérdéseivel kapcsolatosan. A kar kiépítése nehéz munka lesz, és ebben a magyar oktatókra jelentős feladatok várnak. Másrészt pedig az oktatási miniszternek és a minisztériumnak is nap mint nap oda kell figyelnie, hogy a MOGYE sorsa hogyan alakul, hogy megszülessen az érvényes charta, és a választásokban is mihamarabb érvényesülnie kell a normalitásnak” – mondta a miniszterelnök-helyettes, aki helyesnek ítélte meg, hogy pillanatig sem mondtak le arról, hogy az anyanyelvű oktatásnak megfelelő feltételeket kell biztosítanunk az orvosképzésben is.
– A közvitára bocsátott eredeti tervezethez képest a kormányhatározatba bekerült, hogy az egyetemnek azonnal neki kell látnia az új kar megszervezésének. Miután néhány nap múlva a kormányhatározat életbe lép, újra kell írni a chartát, amely az új kart is tartalmazza, meg kell szervezni a választásokat (szenátus, rektor), versenyvizsgákat kell hirdetni az oktatói és adminisztratív állások betöltésére.
Ehhez a támogatást a tanügyminisztériumnak kell biztosítania, amely jelenleg leállította az alapfinanszírozást és a fizetések folyósítását a MOGYE-n – válaszolta kérdésünkre Király András oktatási államtitkár.
– A kormányhatározat elfogadása előrelépést jelent, és azt igazolja, hogy egy jogállamban kötelező módon be kell tartani a törvényeket. Egy szűk érdekcsoport, amely országos ügyet kavart abból, ami máshol természetes, nem szegülhet ellen a törvényes előírásoknak. Nem tesz jót az egyetem hírnevének, ha továbbra is fennmarad a hónapok óta tartó feszült helyzet. El kell kezdenünk a tárgyalásokat a forráskezeléssel ideiglenesen megbízott Azamfirei Leonard professzorral. Elképzelésünk szerint az új kar két vagy három főintézetből állna – válaszolta kérdésünkre dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar oktatók választott képviselője.
– Reményeink szerint az oktatási minisztérium lehetőséget biztosít arra, hogy az oktatóhiányt pótolni tudjuk, s azok helyett, akik nem vállalják, új oktatókat alkalmazzunk.
– Tartani tudják-e a jelenlegi diáklétszámot?
– A meglévő diákokat nem veszíthetjük el, az első évek számára a preklinikai tantárgyak esetében nem olyan rossz a lefedettség, s vannak tantárgyak, amelyek esetében más egyetemekről pótolni tudjuk a tanárhiányt.
Bár kétségtelen, hogy zord idők elé nézünk, szeretnénk, ha építő jellegűek lennének a tárgyalások – tette hozzá a volt dékánhelyettes, akit korábban büntetésből váltottak le ebből a tisztségéből.
*
Időközben a MOGYE román egyetemi hallgatókat tömörítő ligájának alelnöke azt nyilatkozta, hogy a diákszervezet a közigazgatási bíróságon támadja meg a MOGYE-ről szóló kormányhatározatot, amely szerinte nem veszi figyelembe a diákok igényeit és újabb feszültségeket gerjeszt. Florin Buicu, a MOGYE szakszervezetének képviselője pedig azt nyilatkozta, hogy bepereli az oktatási minisztériumot, mivel megszegték a közigazgatási döntéshozatal átláthatóságáról szóló törvény előírásait.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)