Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István egyike azon Romániában élő magyar újságíróknak, akik filológiai végzettséggel nem a tanári pályát választották, hanem a sajtó berkeiben kezdtek dolgozni. Már az 1989. decemberi események után közvetlenül érezte, mit kell tennie. Ott volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. december 27-én Marosvásárhelyen tartott első országos kongresszusán, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Köztük volt Koszta István is. A sajtóban létrehozta a Pulzus című, gazdasági élettel foglalkozó lapot. Munkássága mind jobban bizonyítja, hogy rátalált arra az útra, amely mind tudatosabban tükrözi azt az irányt, amellyel az Erdélyben és a nagyvilágban élő olvasóinál mind jobban elérheti az önazonosság hatékony fejlesztését. Tényfeltáró könyvei beszédes bizonyítékai ennek. Legújabb könyve: Nem (csak) Erdély volt a tét. Alcíme: Kései tudósítás a párizsi konferenciáról (312 oldal, Kárpátia Stúdió Kft. 2010).
Maga a könyv unikum, ennek is köszönheti szokatlanul nagy sikerét. Az első kiadás hetek alatt (nem túlzás) elfogyott, már a második kiadást nyomtatják a budapesti Korrekt Nyomda nyomdaüzemében. A Tóth Gábor által tervezett borító megragadja az olvasó figyelmét, zsúfoltságával beszédesen bizonyítja, a könyv tartalma nem mindennapi. A címlap fotója a trianoni „békekonferencia” megnyitása. Febt a szerző neve, a könyv címe, alcíme, majd a kép alatt szalagcímben: Titkosított jelentések, eddig nem publikált dokumentumok. A hátsó borító képei: Clemenceau, Wilson és Lloyd George a diktátum aláírása után. Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) portréja. 1899. május 25. és egy bécsi orvostanhallgató diák aláírása. A fülszövegből gondolatsornyit idéznék: „Vajda-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért…”
Nem véletlen, hogy a könyvhöz Raffay Ernő történész, a vizsgált kor egyik legjobb magyar ismerője írt előszót. Így fogalmaz: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig… Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani… Ajánlom Koszta István könyvét minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Brăteanu vagy éppen gróf Bethlen István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.”
Koszta István tudatosságát jellemzi: a budapesti könyvhétre megjelent könyvet 2010. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján du. 4–5 óra között a budapesti Vörösmarty téren a 80. számú Püski-pavilonnál dedikálta először, másodszor pedig az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatta be. Ezt követte az erdélyi körút, csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet az előszót író Raffay Ernő mutatta be. Kolozsvárról megtisztelő meghívást kapott, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Bariţiu Történeti Intézetének konferenciatermében nemzetközi konferencia keretében mutatták be. A rendezvény védnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a román–magyar történész vegyes bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt, a moderátor pedig Lucian Nastasă-Kovacs, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Koszta István kötetét dr. Stelian Mânduţ ajánlotta a történésztársadalom figyelmébe. A hiánypótló munka Vaida-Voevod 1918–20-as, a párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, máig nem publikált rejtjeles üzeneteit dolgozza fel. A dokumentációt alaposan ismerve írta, fordította és bő jegyzetanyaggal látta el a szerző. A könyv egyaránt szól románokhoz és magyarokhoz. (A nem könnyű, de kitűnőre sikeredett fordítást dr. Lakatos Artur Lóránd történész végezte.) Az egykori magyar országgyűlési képviselő Vaida-Voevod a Trianon után létrejött „Nagy-Románia” első miniszterelnöke volt, ám erdélyi autonomista elképzelései miatt hamar kiszorult a hatalomból.
A harmincas években közel került a jobboldali eszmékhez, így – bár háborús rémtettek nem fűződnek a nevéhez – a második világháborút követően munkássága tabutémává vált. Történettudományi recepciója máig rendkívül foghíjas és egyoldalú, többek közt ezen is szeretnének változtatni a konferencia szervezői.
A könyvbemutatóval egybekötött konferencián Kónya Hamar Sándor kolozsvári író-filozófus Demeter Béla politikai kálváriájáról beszélt. Szávay István történész-politológus a Vaida-Voevod személyiségével kapcsolatos képet árnyalta, többek közt elmondta: Vajda Sándor mint parlamenti képviselő egy pillanatig sem feledkezett meg arról, kik küldték őt a magyar palamentbe, kitűnő szónokként következetesen a románság érdekeit képviselte. Szónoki technikája a következő volt: mindig általános kérdést vetett fel, majd azt kifejtve eljutott a nemzetiségi problémához. Valamennyi felszólalásában a nemzetiségi kérdés került központba. Tudta érvényesíteni a magyarországi románság érdekeit, hangsúlyozta, hogy a monarchiában a magyarok és a románok egymásra vannak utalva. Az előadásokból kiderült: a Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián rendkívül tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január–november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei, az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Vaida-Voevod levelei azért is fontosak, mert eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A hallgatóság közt jelen volt Csucsuja István, a BBTE történettudományok professzora, volt dékánhelyettes, Vekov Károly volt RMDSZ-es országgyűlési képviselő, egyetemi tanár, Sipos Gábor, az EME elnöke, egyetemi tanár, Vasile Puşcaş, Románia EU főtárgyalója, egyetemi tanár, Zagyva György Gyula magyarországi képviselő, több akadémiai és egyetemi munkatárs.
Koszta István könyve hét nagy egységre tagozódik. Mindenik tartalma a maga egészében olyan információkat tartalmaz, melyek ismerete nélkül csak hiányos képünk lehet. Az ebben a részben elmondottakat árnyalja és egészíti ki a közel 35 oldalnyi függelék. Ehhez van csatolva a levelek jegyzéke és a névmutató, és kézbe vehetünk egy román térképet is, amely 1915-ben ábrázolja Erdélyt és Bukovinát. A kötetet érdemes figyelemmel olvasni, benne az ember előtt feltárul egy olyan világ, amelyről azt gondolta: ismeri. A könyvet elolvasva rájöhet arra, még sok tanulnivalója volna, ha ezt a kort tényleg szeretné megérteni.
Csomafáy Ferenc. Vasárnap (Kolozsvár)

Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)

Évadnyitó ülés az aradi Tóth Árpád Irodalmi Körben
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör szeptember 14-én, kedden délután tartotta évadnyitó ülését a megyei könyvtár zenetermében. Hevesi József Petőfi Sándor Ősz elején című versével kellemes őszi hangulatot teremtett.
A rendezvény témája Vörösmarty Mihály reformkori költészete volt a költő születésének 210. évfordulója kapcsán. Dr. Brauch Magda röviden bemutatta Vörösmarty életét, pályatársait, majd rátért a reformkor, az akkori társadalmi-politikai helyzet ismertetésére.Részletesen jellemezte a Gondolatok a könyvtárban, Az élő szobor, Országháza, Honszeretet, Liszt Ferenchez, Gutenberg albuma, A vén cigány, Szózat című költeményeket. Kolumbán Zsolt, Kiss Anna, Lovász Miklós, Hevesi József, Czernák Ferenc és Katona Béla körtagok ezúttal is lelkesen szavaltak, színesebbé, gazdagabbá téve a megemlékezést.
Czernák Ferenc az évadnyitó alkalmából virágokkal kedveskedett a nőknek. Az irodalmi kör októberi rendezvényén Bokor Ella versei kerülnek bemutatásra, majd Kaffka Margitra emlékeznek az írónő születésének 120. évfordulója alkalmából.
Regéczy Szabina Perle. Nyugati Jelen (Arad)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

"A vértanúk lelke földalol"
Halálukkal is a hazát szolgálták
Szerdán délután a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákjai az aradi vértanúk és az első független magyar kormány miniszterelnöke, Batthyány Lajos emléke előtt tisztelegtek a kollégium dísztermében tartott ünnepségen.
"Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai", "a haza a lelked része", "kell ma a bástya az omló világban" – a verses-zenés összeállításban Vörösmarty Mihály-, Petőfi Sándor-, Juhász Gyula-, Babits Mihály-, Wass Albert-szövegek, szövegrészek szerepeltek. A diákok tolmácsolásában elhangzottak a gróf és a polgár, s a magyarok mellett a horvát és a szerb, a birodalmi német és az örmény halálra ítélt vértanúk feltétel nélküli hazaszeretetéről, az esküjükhöz való hűségről és hitükről tanúskodó szavai, akik úgy érezték, hogy halálukkal is a hazát szolgálják.
A mai fiatalok pedig azt kell tudják, hogy ismerni kell a múltat, a történelmünket ahhoz, hogy építeni lehessen a jövőt. A műsort Fábián Olga magyar szakos tanárnő állította össze és tanította be Enyedi Csaba iskolalelkésszel együtt. A kollégisták ritkán tapasztalt lelkesedéssel mondták el az irodalmi szempontból is tartásos, szépen összeállított szöveget, majd a vértanúk tiszteletére meggyújtották az emlékezés gyertyáit. A gyásznapra való emlékezés fontosságáról Székely Emese igazgatónő beszélt, s az ünnepség felemelő záróakkordjaként Enyedi Csaba Nemzeti imánkat játszotta el a kollégium orgonáján. A beszámolóhoz hozzá kell tennünk, mert ritka manapság, hogy a kollégium diákjai az emlékezéshez méltó csendben és fegyelmezetten hallgatták végig a műsort és vastapssal jutalmazták kollégáik és tanáraik teljesítményét.
Megható, fiatalosan szép megemlékező ünnepség volt.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató
Kolozsváron a Phoenix Könyvesház Főtér 23. szám alatti bemutató termében, 2010. október 14-én délután 17 órakor mutatták be Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról. Titkos jelentések, eddig nem publikált dokumentumok című könyvét.
A könyv ötletének kialakulását és keletkezését ismertette Dr. Pál – Antal Sándor levéltáros-történész, az MTA külső tagja, Koszta István publicista-író. A könyvről beszélt Csomafáy Ferenc újságíró. Az alábbiakban az általa elmondott szöveg szerkesztett formáját közöljük. Majd Koszta István ismertette azt a tudományos munkát, amit befektetett a könyv elkészítésébe. Házigazda a Phoenix Könyvesház tulajdonosa, Magyary Eszter volt.
Tisztelt hölgyek és tisztelt urak!
Van egy mondás: A jó könyv eladja magát. De a Budafoki pezsgő és borfesztiválon meggyőződhettem a jó bornak is, kell a reklám. Ezért gyűltünk itt össze.
Engem hírben értesítettek, hogy Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvét Budapesten 2010. június 4. a Nemzeti Összetartozás Napján, Vörösmarty téren a Püski pavilonnál dedikálja először. Másodszor az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatják be és dedikál is. Ezután következik az erdélyi körút Csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet, az előszót író Raffay Ernő mutatja be. Ezt követi a Kolozsvárról érkező megtisztelő meghívás nem is akármilyen helyről: a Román Akadémia Kolozsvári Gheorghe Baritiu Történeti Intézetének konferenciatermében (Kolozsvár, Kogălniceanu (Régi nevén Farkas) utca 12-14. I. emelet), ahol nemzetközi konferenciát tartanak. Erre az eseményre voltam meghívva.
Számomra itt az volt az érdekes, ismervén a történészeket, akik között általában két fajta van. Van nagyon jól felkészült és van nagyon, nagyon felkészült, aki végig okoskodja az eseményeket.
Az tűnt fel, hogy ez utóbbival nem találkoztam. A szakma rendkívül jól felkészült egyéniségei voltak ott, akik tényleg jól ismerik ezt a kort, de fogást a szerzőn nem találtak. Ez már sokat jelentett számomra. A rendezvény fővédnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a Román- Magyar Történész Vegyes Bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt. A moderátor Lucian Nastasă-Kovacs volt, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Ez mindet elmond.De jelen volt Szávay István történész- politológus, a Jobbik Magyarországért párt országgyűlési képviselő, aki szakdolgozatot írt Vajda Sándorról. Az eseményről írásban számoltam be, amelyet a Kolozsváron megjelenő Vasárnapban jelentettem meg. Azért, mert szerettem volna mind azt, ami ott elhangzott egy olyan lapban közölni, amelynek olvasó táborában vannak olyan személyek, akik kisebb vagy nagyobb hivő közösségek élén állanak. Mert maga a könyv üzenete olyan, hogy véleményem szerint föltétlenül el kell jusson azokhoz, akik higgadtan, indulat nélkül tudnak szembenézni azokkal a történelmi eseményekkel, melyek, befolyásolják mindennapi életünket. A terjedelmes anyagot a Vasárnap szerkesztői el helyezték a lapban. Köszönet érte. Ezzel teljesült az, amit Koszta István a kolozsvári könyvbemutató után kérdésemre, ami így szólt „Egy mondatban neked, mit mondott Vaida Voievod? Válasz: Olyan tudatos, népét szerető politikus szeretnék lenni, amilyen ő volt.
Tisztelt hölgyek és urak!
Meg kell, mondjam őszintén egy nagyon csalóka könyvet, vesznek kézbe. Oldalainak száma a fedőlappal együtt 314. De mivel 4 fajta kisbetűkkel nyomtatták, ha rendes megszokott nagyobb betűtípust használtak, volna akkor kb. 800 oldalas lenne a könyv, mely a maga nemében merem állítani a hatalmas könyvtárnyi irodalmat magába foglaló trianoni irodalomban is egyedi. Olvasás közben olyan kulisszatitkokat tudnak meg, melyet csak egy nagyon jó adottságú értelmes egyén, aki részt vett személyesen Párizsban január- november, tehát 11 hónapon keresztül, az úgy mond békekonferencián, melynek fővonala a koncon való osztozkodás volt. Tudatosan ezért robbantották ki az első világháborút. Azért, mert azok az országok, melyeknek nem jutott gyarmat és közben iparilag és gazdaságilag megerősödtek, most területeiket kibővítsék. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át, tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat– és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Területszerzésben elvakult résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint anémet területszerzés illúziója is szertefoszlott.
A világ életét befolyásoló eseménysorról könyvtárnyi irodalom jelet meg. Levéltári szobák teltek meg dokumentumokkal, melyeknek nagy része titkosítva volt és véleményem szerint most is vannak titkos iratok, melyek elkerülték a kutató gárda figyelmét.
Koszta István könyv egy olyan szegmentumot választott témájául, amely az eddig megjelent irodalomban páratlan. Vajda Sándor az Osztrák- Magyar Monarchiában született. Az egykori Szolnok Doboka megyében, ma Kolozs megyében Alparéten. Magyar iskolában tanult. Kitűnő képességeinek is köszönhetően Bécsben szerez Doktori diplomát. Maga a gyógyítás nem igen érdekli, de a különböző politikai áramlatok annál inkább. Több nyelvet beszél, köztük a franciát anyanyelvi fokon. Rendkívül jó interperszonális képességekkel magáldott ember. Aki hamarosan a magyar országgyűlés tagja, ahol a parlamentben minden alkalmat megragad a Magyarországon élő románok érdekeinek kihangsúlyozására.
Politikai felkészültségét hamarosan Bukarestben is felismerik és ott is jelentős szerepet játszik el egészen oda, hogy a Párizsban tárgyaló román delegáció egyik legfontosabb tagja, aki írásban referált a Delegáció megbízott vezetőjének Ion Brăteanunak és a kormányzótanácsnak. Az általa megírt leveleket rejtjeles formában továbbítják a címzetthez. A könyvben közölt levelek, ebből rendkívül jól őrzött forrásból származnak. Ezért is bizonyos érdeklődésű emberek számára végtelenül értékesen vallanak azokról a tevékenységekről, melyeket a román delegáció egyik legfontosabb tagja megtett Párizsban a XX. szádad 1919-es évben. Ezekből a levelekből, melyekből, az első 1919. február 5. az utolsó 1920. február 23. között íródott kiderülnek, mindazok a cselekedetek, melyek annak érdekében történnek, hogy a háborút vesztes
státusban levő Románia, mely a párizsi tárgyalások kezdetén rosszabb tárgyalási pozícióban volt, mint a nagy ellenség, Magyarország végül is nyerő helyzetbe kerüljön.
A rendkívül nagyszámú Párizsban tárgyaló román delegáció minden erejével és főleg pénzével, ígéreteivel, fondorlatával, néhol gátlástalanságával elérte azt, amit akart. Mindezt messze menőleg bizonyítja azt, amit az eseményeken jelenlevő Vajda Sándor, aki ekkor már felvette új nevét Alexandru Vaida Voevod leveleiben többször is, leír. Az olvasó első kézből tudhatja meg egy néhány ember kivételével a nagyhatalmak képviselőinak fogalmuk sem volt arról, hogy amiről tárgyalnak tulajdonképpen hol is, fekszik a világtérképen. Nem túlzás a közölt anyagokból tökéletesen kiderül az a ragyogó mesterkedés, amivel bizonyos delegációk ki tudták harcolni azokat az előnyöket, melyek számukra fontos volt. Az események nagy része nem a különböző tárgyalásokon dőlt el, hanem a fehér asztalnál, ahol bőven volt mit fogyasztani. Csak a megjelent levelekből látszik milyen hatalmas pénzeket költöttek ilyen célokra. Vajda nem egy levelében pénzt kért a legkevesebb amire én emlékszem, az 800.000 dollár, de nem egy levelében a milliót, milliókat is túllépi. A könyv számomra még azért is érdekes, mert például elmondja, francia sajtó Románia számára, kedvező reklám anyagok közléséért 500.000 frankot kapott 1919-ben. A pénz nagyhatalom. Az ígérgetés manipulációs felhasználása rendkívül eredményes volt a konc, a zsebbe dugható dollár kötegek bárkinek jól jöttek. A könyv számomra egyik csemegéje az, amikor Koszta István egy 1919-ben írt levél, mellé tesz egy Vaida által 20 évvel később írt levelet ugyanarról az eseményről. Még egy csemege, amikor román hölgykoszorút visznek le a királynő vezetésével a Párizsban unatkozó diplomáciai testület szórakoztatására. Ennek a csoportnak még Kolozsvárról is volt tagja. A csemegéket tovább lehetne sorjázni. De benne van a könyvbe. Még van egy számomra nagyon fontos tényező. Dr. Páll- Antal Sándor levéltáros – történész. MTA külső tagja, akinek a munkája nélkül ez a könyv nem lenne olyan, amilyennek elkészült. Ebben az esetben láthatjuk, hogy egy jó levéltáros mennyire segítheti a kutató újságírót. Megmondván neki, mit hol kaphat meg. A többi már a szerzőn múlik, aki ebben a könyvében, ebben a tárgyban csúcsformát fut meg. Mert egy ilyen típusú könyv hozzá segíti az embert ahhoz, hogy egy bizonyos kis, de nagyon fontos szegmentumot tárjon fel egy világot átrendező eseményről.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

„Jogos harc sosincs hiába”
Nagyvárad – Az 1956-os forradalom és annak hősei előtt tisztelegtek a nagyváradi Kiss Stúdióban szerda délután, Fazakas Márton Erzsébet, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos közreműködésével.
„Jogos harc sosincs hiába” hangzott el mindjárt az emlékműsor elején, hiszen „csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”. A közreműködő színészek összekötő szöveg nélkül, találó versekkel és prózai alkotásokkal idézték meg ’56 szellemiségét, a zenei részek és a korabeli rádiófelvétel bejátszása pedig még meghittebbé tette az előadást. „Tiltott szavak mondatnak ki erős hangon”, a „békésen indult népmozgalom vérbe fordult, vérrel szentelődött meg” – idézték fel a megtorlás szörnyűségeit, a koncepciós perek igazságtalanságait, édesanyák fájdalmát többek között Albert Camus, Dutka Ákos, Wittner Mária, Wass Albert írásai alapján, hogy aztán Vörösmarty Mihály megrendítő Szózatának elszavalásával záruljon a megemlékezés.
Szomorú emlékek
A rendezvény második felében kötetlen beszélgetés keretében az ’56-os forradalommal kapcsolatos emlékeiket, gondolataikat osztották meg az egybegyűltek. Nagy Emilia megrendítő visszaemlékezésében azt a napot idézte fel, amikor két testvérét, Sótányi Erzsébetet és Józsefet 1960-ban letartóztatták. Nővére közel egy évet volt a Securitate börtönében, a megpróbáltatások testileg és lelkileg is összetörték. Bátyja koncepciós perben „csak” hat évet kapott, végül 1963-ban szabadulhatott. A rendszer embertelenségei tárultak fel a visszaemlékezésből, amelyet Nagy Emília papírra is vetett. Saját bevallása szerint a család történetéből ezt a pár oldalt sírva írta le… Kupán Árpád kolozsvári egytemistaként élte meg az ’56-os eseményeket, részese volt az ottani diákmozgalomnak. Visszaemlékezése szerint egészen november 4-ig tele voltak bizalommal és reménnyel, de aztán jött a kiábrándulás, ezzel együtt pedig a letartóztatások és a megtorlás. Bartos-Elekes Ildikó két fiútestvére esett a rendszer áldozatául, megpróbálták és összetörték őket a letartóztatások és folyamatos üldözések.
Az összejövetelen felvetődött, hogy ezeket az emlékeket meg kellene írni, és egy kötetben, oral history-szerűen kiadni. Elhangzott az is: kormányrendelet értelmében kártérítés jár a politikai elítélteknek és egyenes ági leszármazottaiknak, érdemes ez ügyben érdeklődni.
erdon.ro

Székelyföldi képzőművészek tárlata Kolozsváron
Kiállítás-megnyitóval egybekötött könyvbemutató
Hét kortárs erdélyi magyar képzőművész legújabb munkáit tekinthetik meg az érdeklődök az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A tárlatot a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó és a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt rendezvényén, szerdán délután nyitották meg a Majális/Republicii utca 5. szám alatt. Az est folyamán a kiállító művészek munkásságát vázoló Műterem és Élet-Jelek sorozatok kiadványait is megismerhettük.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntője után Sarány István, a Pallas-Akadémia főszerkesztő-helyettese kifejtette: idén, viszonylag rövid idő alatt hat kötet jelent meg a kiadó Műterem sorozatában, ugyanakkor az Élet-Jelek-sorozat is tovább bővült, a Kosztándi házaspár munkásságáról szóló átfogó monográfiájával (utóbbi Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész munkáját dicséri). – Számos tehetséges képzőművészünk van, olyanok, akiket pályatársaik is elismernek, ugyanakkor jó, a magyar és a nemzetközi képzőművészeti életben zajló folyamatokat értő és érző művészeti íróink is akadnak – magyarázta Sarány. Kitért a kortárs hazai képzőművészek munkásságának bemutatására elindított Műterem sorozatra, amely az erdélyi magyar képzőművészet gazdagságát és változatosságát tükrözi. A Bandi Kati (előszó: Nagy Miklós Kund), Fazakas Tibor (Banner Zoltán), Köllő Margit (Gazda József), Sárosi Csaba (Jánó Mihály), Vargha Mihály (Szücs György) és Zsigmond Márton (Túros Eszter) életét és művészetét vázoló Műterem-kötetek mellett az Élet-Jelek sorozatban, Banner Zoltán tollából megjelent Márton Árpád című monográfiát ismertette röviden.
– Ment-e a könyvek által a világ elébb? – tette fel Vörösmarty szállóigévé vált kérdését Németh Júlia műkritikus. A Tőzsér József által 1971-ben, Gyergyószentmiklóson megalapított romániai könyvposta-szolgálatra utalt, amely „az ország legeldugottabb falvaiba is eljuttatta a magyar könyvet, a magyar szót, s azt a gondolatot, amely hozzájárult a túléléshez, magyarságunk megőrzéséhez”. – 1993-ban pedig megalakult a Pallas Akadémia Könyvkiadó: Kozma Mária főszerkesztésével és Tőzsér József igazgatásával az ország egyik legmarkánsabb könyves vállalatává nőtte ki magát. Terjeszti a magyar könyvet, az irodalmat, a művészetet. Ugyanakkor nem csak terjeszti, de gerjeszti is mindezt, kapcsolatot teremtve az alkotók és a nagyközönség között – magyarázta a műkritikus.
A kiállított alkotások értékelése után Németh Júlia megjegyezte: a teremben az erdélyi képzőművészeti élet színe-javának a keresztmetszetét láthatjuk kicsiben. Örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a székelyföldi képzőművészek időnként Kolozsváron is bemutatják értékeiket. – A most kiállító művészek mindegyike tagja a Barabás Miklós Céhnek, annak a szervezetnek, amely nemrég megkapta az egyik legnagyobb elismerést, a Magyar Örökség-díjat. Ez pedig nagymértékben nekik is köszönhető – összegzett a műkritikus.
Ferencz Zsolt, Szabadság (Kolozsvár)

Műterem és Élet-Jelek a Székelyföldről
Kiállítással egybekötött könyvbemutató a Györkös Mányi Albert Emlékházban
„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezhetjük Vörösmartyval együtt, születésének közelgő, 210. évfordulóján, s akár el is morfondírozhatunk a témán, de bármennyire pesszimistán és kritikusan viszonyulnánk is korunk visszásságaihoz, a még véletlenül sem paradicsomi állapotokhoz, az igenlő választ nem kerülhetjük meg.
Az én korosztályom, de a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbak is emlékezhetnek még arra, mit jelentett a diktatúra legsötétebb, hetvenes nyolcvanas éveiben az írott szó, a könyvbe foglalt gondolat. Mekkora segítséget, milyen erős erkölcsi támaszt nyújtottak a Domokos Géza igazgatta Kriterion minőségi könyvei, a magyar és a világirodalom remekeit megjelentető kötetek. És emlékezhetnek arra a bizonyos Tőzsér postára is – az elnevezés nem kisebb személyiségtől, mint a mi „száguldó riporterünktől”, a felejthetetlen emlékű Beke Györgytől származik, – amely a legeldugottabb kistelepülésre is eljuttatta a nemritkán levegővel is felérő olvasnivalót, a megmaradást szolgáló magyar szót.
S hogy miért e múltba kalandozás egy kiállítás megnyitón? Mert minden mindennel összefügg. Mert talán ez a szemet gyönyörködtető, lelket kiteljesítő tárlat is ott hordozza csírájában Tőzsér József Székelyföldről irányított könyvpostáját, azt az egyszemélyes intézményt, amely 2011 januárjában ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját. S amely 1993-tól immár könyvkiadóvá teljesedve, Kozma Mária főszerkesztésével vált a hazai „könyvtermelés” egyik legmarkánsabb képviselőjévé, az irodalom és a művészet terjesztőjévé, sőt gerjesztőjévé is. Amint azt a Műterem és az Élet-Jelek sorozatok itt látható kötetei is igazolják: a képzőművészek és méltatóik szószólójává.
A sorozatok értékes darabjai közül a legfrissebbek kerülnek most bemutatásra, és elevenednek meg a művészek jóvoltából, akik néhány munka erejéig eredetiben is ízelítőt nyújtanak tevékenységükből. Az eredeti alkotásokkal való találkozás élménye pedig összehasonlíthatatlanul többet jelent a legjobb reprodukciónál is, mondhatni hitelesíti a könyvben foglaltakat.
Némi túlzással az erdélyi képzőművészet keresztmetszete elevenedik meg előttünk. A műfaji és stiláris változatosság révén ugyanis betekintést nyerhetünk a kortárs hazai vizuális művészet főbb vonulataiba.
A festészetet Márton Árpád, a Hargita műhely oszlopos tagja és megteremtője képviseli, aki expresszív, varázslatos realizmusával alkotóművészetében mindvégig hű maradt ahhoz a tájhoz és emberéhez, amely elindította a pályán. A robusztus formák elemi erejével ható, mélységesen emberközpontú, erdélyi hagyományokból táplálkozó művészete a legkorszerűbb festői nyelvezeten szól a befogadóhoz. Sajátos színvilágú, balladai tömörségű, sorsképszerű alkotásai a drámaiság és a líraiság egyedi ötvözetei. Művészi munkásságát Banner Zoltán mutatja be gazdagon illusztrált kötetben. A jelenlegi tárlatra a művész három, sejtelmesen könnyed, rendkívül kifejező, a szokásosnál líraibb, megejtő szépségű pasztelljét küldte el.
Zsigmond Márton ugyancsak a régióbeli művészgárda prominens tagja. Képzőművész a szó legnemesebb értelmében, hiszen a monumentális művészet – gondoljunk csak a csíkszeredai mozi homlokzatát díszítő mozaikjára – legalább olyan közel áll hozzá mint a festészet és a mindezek alapját képező rajz. Az emberi test anatómiájának kiváló ismerője és művészi átlényegítője. Biztos kézről, nem mindennapi rajztudásról, lényeglátásról és művészi fantáziáról árulkodó akt sorozatából a Házsongárd Alapítvány kolozsvári aukciós tárlatán is kaphattunk ízelítőt. A róla szóló kismonográfia bevezető tanulmányát Turós Eszter jegyzi. A tárlaton két, folthatásokkal építkező, a figuralitást éppen csak hogy sejtető színvillanásával szerepel.
A régió másik jellegzetes művész képviselője a Kézdivásárhelyen élő Sárosi Csaba. Munkásságát kötetben Jánó Mihály méltatja. Sajátos színvilág, a legkülönfélébb anyagok és tematikák kombinációja, humor, sőt a szarkasztikus megfogalmazások iránti fogékonyság is jellemzi a környezetét és önmagát sajátosan egyedi művészi szemüvegen keresztül szemlélő alkotó művészi világát. A motívumok játékos sokszínűsége és a szigorúan pontos szerkesztés sikerrel egészíti ki egymást a Feszt László-tanítvány Sárosinál.
Fazakas Tibor sajátos színt képvisel erdélyi képzőművészetünkben. Op-artos konstrukciói egyfajta lírai geometria rejtelmeibe nyújtanak betekintést. A művész biztos kézzel, mérnöki pontossággal szerkesztett, festett képi vallomásai dacolni látszanak a számítógépes technika mindenek felettiségével. Alkotásait kötetben Banner Zoltán elemzi.
Leegyszerűsített, tiszta formáival a szobrász Vargha Mihály a művészi absztrakció legmagasabb fokára jut el. Florális, zoomorf és antropomorf fogantatású, geometrikus alakzataival életet, költőiséget lehel a hideg formákba. A művész a mikró- és makrovilág ellesett formáiban véli felfedezni azt a harmóniát, amely a formai megjelenítés katartikus látványát teremti meg. Egyfajta érzelmesen konceptuális szobrászatnak adva ezáltal teret. Munkásságát kötetben Szücs György mutatja be.
Köllő Margit művészi munkásságáról Gazda Árpád ír. A kitűnő rajzkészséggel megáldott textilművész munkái sikerrel ötvözik a látványt és a látvány mögötti gondolati szférát. Természeti motívumokkal gazdagon átszőtt alkotásai ilyenformán a figurativitás következetes vállalásával jutnak el a conceptual art lehetőségeinek kiaknázásáig is. Éppen visszafogottságukban megkapó, különleges eleganciájú munkáit egyfajta sajátos puritánság, önként vállalt aszketizmus jellemzi. Alkotásai úgy korszerűek és úgy jövőbe mutatók, hogy magukon viselik annak a közösségnek a jegyeit, kulturális örökségét, amelyből vétettek.
És hatványozottan jellemző ez a szintén textilművész és divattervező Bandi Kati munkásságára. Nem véletlenül, hiszen a gyökerek tiszteletét és szeretetét a családból hozta. Édesapja, a népművészet igazi apostolaként oktatta a fiatalokat az eredeti népi motívumok sajátosságainak ismeretére, a bennük rejlő lehetőségek kiaknázásának fontosságára. Ezekből ihletődik Bandi Kati is. Az óriáslány ruhájával pedig valósággal brillírozik, korlátlan alkotó fantáziáról és művészi érzékről téve tanúbizonyságot. A munkásságát bemutató tanulmányt Nagy Miklós Kund írta.
A kiállító művészek tagjai annak a Barabás Miklós Céhnek, amely nemrég nyerte el az egyik legmagasabb anyaországi kitüntetést, a Magyar Örökség Díjat. Az elismerés nekik is köszönhető.
Elhangzott 2010. november 24-én, a Györkös Mányi Albert Emlékházban (szerkesztett változat)
Németh Júlia, Szabadság (Kolozsvár)

Elfelejtett erdélyi klasszikusok
Erdély a magyar irodalomban címmel tartott vasárnap előadást ifj. Tompó László irodalomtörténész, a budapesti Attila Király Népfőiskola tanára a Lorántffy-központban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében. A mintegy kéttucatnyi érdeklődő előtt olyan elhallgatott vagy elfelejtett, értékőrző erdélyi klasszikusokat idézett meg, mint Baróti Szabó Dávid, Kuthy Lajos, Szabó Dezső vagy Makkai Sándor. Előadását Szabó Dezső gondolataival kezdte: nemzeti megmaradásunkat elsősorban nem politikusainknak, hanem irodalmunknak köszönhetjük, amely pajzs, kereszt és fegyver is egyben. „Minden magyar felelős minden magyarért” – idézte a két világháború között igen-igen népszerű kolozsvári születésű írót, majd Hamvas Béla gondolataival folytatta, miszerint az erdélyi irodalom olyan gazdag értékmegőrző szereppel bír a magyar irodalomban, hogy a történelmi Magyarországból kiragadva, akár különállóan, önmagában is megállja a helyét.
Majd a háromszéki jezsuita költőről, Baróti Szabó Dávidról beszélt, aki a 18. század második felében a magyar nemzet megmaradását a magyar nyelv művelésében látta. Ebben az időben a magyar nem csak a törvényhozásnak, de az oktatásnak sem volt a hivatalos nyelve, ugyanis 1844-ig ezeket a szerepeket a latin töltötte be Magyarországon. Az erdővidéki születésű költő rengeteget támadta a nemességet, a főurakat, amiért nem művelik kellőképpen a magyar nyelvet. Majd a magyar ifjúsághoz fordult, magyar szóra, írásra, anyanyelvük ápolására, művelésére buzdította őket, a nyelv elsorvadásában ugyanis a nemzet kihalását látta: „Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! / Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz”.
Ezekután az 1940-es évek egyik legnépszerűbb prózaírójáról, a mára már teljesen feledésbe merült érmelléki születésű Kuthy Lajosról beszélt, aki páratlan éleslátásról tanúbizonyságot téve már a reformkorban megjövendölte Hazai rejtelmek című művében Magyarország kamat- és a nemzet lélekrabszolgaságba hajtását: „A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? … De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek”.
A továbbiakban ismét Szabó Dezsőről, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról beszélt. A kimagasló műveltséggel, tájékozottsággal és nyolc nyelv ismeretével megáldott Szabó már ötévesen folyékonyan olvasta Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Verne, Hugo műveit. Nemzetnevelő munkásságában azt hangsúlyozta leginkább, hogy minden nevelési elmélet annyit ér, amennyit belőle a magyar öntudat kialakítására és erősítésére lehet használni. Gyakran ostorozta kora irodalomtörténészeit, mert azt tartották lényegesnek, hogy a világi irányzatok s alkotók miként hatnak, illetve hatottak a magyar kultúrára, nemzeti értékeinkre. „Kölcsey zsebkendője netán azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?” – tette fel ironikusan a kérdést az író, aki a lényeget kortársaival ellentétben abban látta, hogy a magyar nemzet tudósaival, művészeivel miként járulhat hozzá Európa szellemi arculatához. „Szabó Dezső nyelve egy óriási kincs, egy hatalmas hangszer” – folytatta Tompó. Az elsodort falu szerzője névszóigésítéseivel, kép- és szóleleményekben gazdag alkotásaival nagyban hozzájárult a 20. század első harmadában a modern magyar próza fejlődéséhez. „Idegen a világ mindenhol, csak itt vagyunk otthon, sehol máshol” – idézte székely meseregényének, a Csodálatos életnek a legutolsó sorait.
Végül Makkai Sándor nagyenyedi születésű református püspökről, íróról, s annak 1939-ben megjelent Tudománnyal és fegyverrel című munkájáról is beszélt az irodalomtörténész, melyet méltán tekinthetünk ma is nemzeti alaptantervnek, szemben az elmúlt években született tervezetekkel.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hétvégi vendégjátékok
Tompa Miklós-centenárium
Pénteken rangos rendezvénysorozat veszi kezdetét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a Székely Színház Egyesület szervezésében. Centenáriumi ünnepség, a társulat névadója, Tompa Miklós születésének századik évfordulója alkalmából, amelynek keretében számos rendezvényre várják az érdeklődőket mind a Nemzetiben, mind a Stúdió Színházban. Az eseménysorozat részeként fellép mind a Tompa Miklós Társulat, mind a Kolozsvári Állami Magyar Színház és sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, de a gazdag programban tárlatnyitó, színháztudományi konferencia, emléktábla-avatás és archív felvételek vetítése is helyet kapott. Holnap este 7 órakor, amolyan nulladik napi programként a művészeti egyetem Akadémiai Műhelye játssza a Guppi című előadást, este fél nyolctól Kiss Csaba A dög című lányregényét adja elő a Tompa Miklós Társulat a Nemzeti Kistermében.
A részletes programot múlt csütörtöki lapszámunkban már közöltük, ezúttal a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi színházak vendégjátékaira térünk ki. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov talán legismertebb, Három nővér című drámájával érkezik Marosvásárhelyre, a centenárium illő alkalmat biztosít az előadásra: a művet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia alkalmazta a kolozsvári színpadra, az elvágyódás világhírűvé vált történetét Marosvásárhelyen szombaton este 7 órától mutatják be, a Nemzeti Színház Nagytermében. – "A Három nővér megváltásról szóló drámaként izgalmas számomra. Eszerint a három nővér tulajdonképpen egyetlen nőalak három vetülete: a gyermeki, a női és az anyai, akiknek együtt kell maradni ahhoz, hogy lehetségessé váljon a túlélésük. Ott lebeg az Atya szelleme, nem tudnak, és nem is akarnak megszabadulni tőle. A Fiú is megjelenik, hiszen a darab elején a nővérek Versinyin megérkezését már-már messianisztikus módon élik meg: őbenne látják a megváltót, aki végre Moszkvába viszi őket. És végül ott a Szentlélek is, amelyet én a szenvedéssel azonosítok. Azzal a szenvedéssel, amelyet a szereplőknek különböző formában ugyan, de vállalniuk kell. Vonz a Három nővér zeneisége is, amely rokonítható az általam annyira kedvelt abszurd művekkel. Ez a zeneiség, mint minden szimfonikus szerkezetű mű, nagy pontosságot és pontos tonalitást, hangszínt, atmoszférát, színárnyalatokat követel" – vallja a rendező a műről és az előadásról, amely elnyerte a 2008-as év Legjobb Előadás, és a Legjobb Rendező (Tompa Gábor) UNITER- (Román Színházi Szövetség) díját.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház olyan előadással érkezik, amelyet egyrészt már többször is játszottak Marosvásárhelyen, másrészt igen sokan a társulat egyik legjobb előadásaként tartanak számon, ezért is hívták ismét városunkba. A csoda című produkció a Játék Tamásival két részben alcímet viseli és Bocsárdi László rendezte a színház névadójának Énekes madár című színműve alapján. – A magyar drámatörténet legtöbb remekműve szabálytalan színdarab, színszerűségüket csak a – jelen idejű – hagyományos fogalmazástól elütő, a szerző látomásával egyenértékű rendezői vízió bizonyíthatja. Ha a színpadra állítók nem válnak a szerző alkotótársává, csak újabb érvet szolgáltatnak azok számára, akik a játszhatatlan, kötelességből bemutatott könyvdrámák közé sorolják Vörösmarty Mihály, Füst Milán vagy Weöres Sándor csodálatos alkotásait. Így járt a magyar színház, amely a népi színjátékot rendre skanzenben zajló életképként képzelte el, Tamási Áron színdarabjaival, köztük az egyik legköltőibb alkotással, Az énekes madárral is. Ezzel szemben Bocsárdi László rendezése minden valamire való színházkultúrában újra kellene hogy írja Tamási drámáinak játékhagyományát. A csoda új értelmet ad a dramatikus néphagyomány színpadra állításának, megváltoztatja a népi közeg színpadra teremtésének módját és jelentését. Valószínűleg világossá vált, hogy az előadás, amiről szó lesz, megrendítő, nagy élmény. Reveláció! Bocsárdi László okos és szenvedélyes rendezésében a színház varázslata helyettesíti a megváltó csodát, amire az életben hiába várnánk. Az előadás a közelítés és távolítás rafinált játékával olyan pozíciót talált, ahonnan a népi kultúra értékei megélhetőek, ha nem is objektív realitásként, hanem mint melankolikus nosztalgia. Schilleri értelemben egy nagyon szentimentális műalkotást látunk, amelyik szerencsére nem állítja magáról, hogy naiv. Hiszen a csoda csak a színpadon, csak a művészetben teremthető meg, nem fakad a hamvas néplélekből, nem forrása a természetfeletti. Művészi illúzió: művészi valóság – írja az előadásról Perényi Balázs. Arról az előadásról, amely ugyancsak díjnyertes és amely a kolozsvári, illetve a házigazda társulatok produkcióival egyetemben színvonalas színházi estéket ígér a karácsony előtti hétvégére.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Fütyürésszünk Petrit
Szótárlat
Szabad a szerelem 2011. január elseje után is. Azt viszont meg kell fontolni, ki mit ír róla. Nem sért-e közerkölcsöt, kisebbséget vagy többséget; a naturalizmussal, bizonyos testrészeink néven nevezésével jó lesz vigyázni.
Hasonlóképpen érdemes lesz megfontolni, szerelmünk ábrázolt tárgyát helyesen választottuk-e ki – ennek paramétereit kódex rögzíti majd. Ne bolygassuk továbbá a szerelem intézményesített kereteit! És bajban lesz, akinek a demokrácia, a kritikai gondolkodás, a rákérdezés a szívszerelme. Ilyesmikről most írjunk és olvassunk fel, amíg lehet, van még pár napunk.
Amíg lehet – volt a címe az estnek, amelyet a Beszélő folyóirat rendezett, és amelynek az egyik legbefogadóbb budapesti helyszín, a Nyitott Műhely adott otthont; az alcíme pedig: megemlékezés Petri György születésnapján az ünnepeltről és az eltűnőben lévő, féltett sajtószabadságról. Az Amíg lehet egyébként Petri egyik utolsó szerelmes verse – a szervezők címválasztása nem csak a szilveszter után lecsapó médiatörvényt fricskázza.
Amíg lehet, addig vitális a szerelem, írja Petri; azután már a vég hava jön, de még akkor is „együtt bár úttalan-útatlan / toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.” Van, amin nem fog ki a médiatörvény – például a szerelmen, mert azon talán e bizonyos hóvihar sem. Hasonlóképpen lehetetlen az irodalom, a szó szabadságigényét megzabolázni. Maradjunk a Petri-metaforánál: az irodalom beszél, amíg lehet, de a hóviharban sem fogja be a száját. És mért kéne befognia? Kinek van szüksége hebegő, rettegő napilapokra, tartalmatlan portálokra, bólogató kutyus folyóiratokra?
Jövőre a központi szabályozás az internetre is kiterjed. Kénytelenek leszünk eldugott tartalmak után kutatni. Ezt máris elkezdhetjük, keressük meg az ezen az estén elhangzott műveket. Elsőként Vallai Péter, akinek Petri második anyanyelve, mondta el az Ó, Oroszország című verset. Utána Németh Gábor hozott részletet Zsidó vagy? című kötetéből, majd fölolvasta Petri 1956 Karácsonyát. Kukorelly Endre két verset olvasott legutóbbi kötetéből: a Vojtina redivivust és az Errort.
Gerevich András a titokzatos Rosmer János Hátsó ülés című kötetéből választott a szerelem és a homoszexualitás megjelenítésében újszerű verseket. Forgách András 1111 szó című visszaemlékezésével gondolkodtatott el. Márton László mélyen ironikus részletet olvasott fel a Minerva búvóhelyéből, Petritől pedig A leghosszabb című verset. Darvasi László egy Szív Ernő-tárcával hozakodott elő (Enni vagy nem enni), aztán Takács Zsuzsa következett az Ajánlás című prózával és Petri Vörösmartyjával. Esterházy Péter visszaemlékezését (Az ember méltóságáról) Kardos Róbert olvasta föl.
Várady Szabolcs régi, de maróan aktuális versét mondta el (Egy kívülálló, ha volna ilyen), barátjától, Petritől pedig talán az egyik legfontosabbat – Hogy elérjek a napsütötte sávig címűt. Utána következett a frenetikus Az étkezés ártalmasságáról Parti Nagy Lajostól, és néhány pontos helyzetértékelő szó.
Szilágyi Ákos recitálta saját H mint Hazáját – feltétlen nézzenek utána, megtalálható a neten. A záró performance is látható a youtube-on: Závada Pál népi író a Csík Zenekar népdalfeldolgozásait vetítette a falra, fütyülte a dallamot, Petri-verseket énekelt e népi-posztmodern zenei háttérre. Kell a Petri-karaoke. Még csak sejtjük, mi történik. Visszaút az időben – 1984. Megint lesz szamizdat? Egy ilyen estre újra annyian jönnek, hogy a közönség fele az utcán áll. Demokratikusnak hazudott cenzúra – ilyenünk még nem volt. De van hozzá Petrink, a legfülledtebb diktatúrában is független. Nem tudjuk, hogy a groteszkül kegyetlen médiaszabályozásra mennyiben fütyülhetünk; de: fütyürésszünk Petrit. Szűcs Teri, Új Magyar Szó (Bukarest)

A Hívó Szó első olvasója voltam
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)

Dialógusban Európával
Egyed Emese irodalomtörténész szerint a színházban is a változatosság a jó, ezért műsorrendekre van szükség
Hosszú lenne felsorolni részletesen kolozsvári beszélgetőtársunk tevékenységi területeit, hiszen egyetemen tanít, emellett költő, mese- és drámaíró, konferenciák szervezője, résztvevője, nem mellékesen két gyermek édesanyja... Szakterülete a felvilágosodás, a magyar felvilágosodás irodalmából alapos antológiát is szerkesztett a Polis Kiadónak. Interjúnkban műhelymunkák, azokból kinövő könyvek, mindennek a színházzal való kapcsolódásai képezik a fő témát, de arra is választ keresünk: veszít-e élvezhetőségéből az irodalmi mű, ha tananyaggá válik?
Ha jól sejtem, önt a felvilágosodás tanulmányozása a színház felé vezette. Hogyan történt ez?
– A színház nálam valamivel korábban jelentkezett, mert gyermekkoromban is szerettem vele foglalkozni: játszótársaimat rendeztem, a nagymamáknak, testvéreinknek bemutattuk a produkciókat. De nem véletlen, hogy a felvilágosodás a színházhoz vezet. Valójában a felvilágosodás fedezi fel azt, hogy a játék, főleg ha nem zárja ki a természetes beszédet vagy a nyelvi részt, nagyon sok mindenkit bekapcsolhat.
S mint ismeretes, a felvilágosodás korában a nemzeti nyelveknek, az anyanyelveknek megnő a szerepe, és ebből kifolyólag robbanásszerűen megnő a színdarabok száma is. Jancsó Elemér professzor, akinek a munkássága megkerülhetetlen, jó érzékkel fedezte fel azt, hogy a felvilágosodás idején beindult nyelvújítás nem steril dolog volt, hanem sok kísérletezés, kommunikáció, játék, fordítás, tehát valóban eleven tevékenység hozta létre azt a nyelvet, amelyet aztán a 19. század a tudományok művelésére is alkalmasnak talált.
Ezt akár egy ön által szerkesztett 2005-ös könyv is dokumentálhatja, az Ismeretség: Interkulturális kapcsolatok a színház révén a 17–19. században.
– Azt mondhatnám még el erről, hogy az egyetemen nagyon sok tehetséges fiatal megfordul, és elég keserűség a tanárnak, hogy nem tudja valamennyiüket a közelben tartani. De vannak olyan periódusok, amelyek kedveznek annak, hogy megjelenítsük a munkánkat. A Sapientia egyetem induló éveiben például lehetővé vált, hogy a kutatásaink eredményét megjelentessük. A Sapientia Kutatási Programok Intézete pályázatot hirdetett kutatási témákra, és vállalta azt is, hogy a létrejött munkákat megszerkesztve közzétegye.
Három könyvünk jelent meg. Az első a Teatrumi könyvecske, amely egy magyarországi katalógus ellenőrzésével kezdődött, tehát hogy megvannak-e azok a színházi zsebkönyvnek nevezett érdekes színházi nyomtatványok, amelyeket a 18. század végén adtak ki a magyar társulatok. A fordítással foglalkozott a második kötetünk, a Szabadon fordította. Valójában a színházi célból készült fordításokat, adaptációkat elemzi.
És a harmadik: Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok. A negyediket már nem támogatta a Sapientia, mert közben kifejlődött saját kutatói hálózata, saját oktatóinak jelenteti meg a könyveit.
És a negyedik könyv miről szól?
– Nyelv és képzés, nyelv és színház összefüggéseiről a 18–19. században. Úgy tűnik, sokkal nehezebb az állami egyetemi hálózatban a könyveinket megjelentetnünk akkor, ha nem egyetemi jegyzetről van szó, hanem a tudományos kutatás eredményéről.
Pedig gazdát kellene találni ennek a könyvnek.
– Ennek is, meg annak a nemzetközi színházi konferenciának is, amelyet tavaly szerveztünk a csapattal, vagyis ezekkel a fiatal kutatókkal, doktorandusokkal. Metamorfózis volt a címe, és az irodalom színházi produkcióvá válását, a színdarabok egyik nyelvből másikba való áttételét vagy másféle adaptációkat vett tárgyául, és nagyon érdekes előadások hangzottak el angolul, németül, magyarul, franciául...
Olyasmikről esett szó ezen a konferencián, amiről kiderült, hogy jobb helyeken is előfordul. Strasbourgban, például... A politikai, hatalmi változások rendszerint begyűrűztek a színház életébe. Ahogy nálunk egy időben román és magyar társulatok váltották egymást az élen, illetve egyazon épületben, ugyanúgy történt Strasbourgban a franciával és a némettel, tehát, mondhatni dialógusban vagyunk Európával.
Maradjunk még a színháztörténetnél. Fájdalmas, hogy a Bánk bán eltűnt a színpadainkról. Legalábbis romániai magyar vonatkozásban nem létezik, és román vonatkozásban sem, pedig a Bánk bánnak 1953-ban megjelent egy nagyon jó fordítása, és egyetlen román színház, társulat sem tűzte műsorára. Mivel magyarázható a Bánk bánnak ez a mostoha sorsa szép hazánkban?
– Van, aki azt mondja, például Lövétei Lázár László, de nem ő az egyetlen, hogy az irodalmi élvezetek halála, ha tananyaggá változnak a szövegek.
Kétségtelenül így van.
– Ez magyarázat lehetne magyar vonatkozásban: hogy megrettennek a rendezők attól, amit az iskolában túlságosan sokat magyaráznak...
És attól, amit ott „ráakasztanak” a műre.
– ... a mű jelentésének bizonyos fokú vulgarizálódásától. A másik dolog az, hogy korunkban kérdésessé vált: a történelemszemlélet és a hagyományok, amelyek identitásképzőek, a nemzeti közösségekben jó identitást hoztak-e létre, vagy pedig valamiféle idegengyűlöletet? És jelen pillanatban ott tartunk, hogy merészség kell ahhoz, hogy a történelmi tárgyat esetleg empátiával, nem pedig ironiával vagy szatirikusan közelítse meg valaki.
Persze, ez nem mai találmány, Voltaire is halálra nevettette a közönségét például a Jeanne d’Arc történetével. Ugyanő viszont rendkívül rajongó szövegeket írt IV. Henrikről. Azt hiszem, hogy a művésszínház, amely most elterjedt, valamit kihagyott a terveiből, éspedig azt, hogy többféle műsor tud egymás mellett megférni, és hogy szükség van műsorrendekre.
Mintha szektaként működne ez a művésszínház néha.
– Inkább azt mondom, hogy sokfélék vagyunk, és az igényeink is különbözőek, ugyanígy a színházban is a változatosság a jó, és előfordul, hogy néha az ember szeretne megnézni egy olyan művet is, amelyről vannak ismeretei. Mert jó érzés a ráismerés alapján való véleményformálás. Tehát örömet jelenthet a találkozás a színházban a Csongor és Tündével vagy Balassi Bálint Szép magyar komédiájával, ami még nem ment pocsékba, és hosszan folytathatnánk...
Valóban figyelemre méltó, hogy a román színpadon sincs jelen a Bánk bán, pedig a románok nem csépelték agyon az iskolában... De ha már a bajoknál tartunk, hadd mondjam el: hiányzik az a fajta színházi krónika, az az állandó napirenden tartása a színpadi nyilvánosság és a közönség viszonyának, ami olyan boldogító állandóság volt például a 20. század elején, amikor a sajtónak is köszönhetően mindenki ismerte a színészeket, sokat tudott róluk, hozzászólt a játékukhoz.
A 19. században, a Nemzeti Színház indulásakor Pesten Vörösmarty egy évig minden áldott nap elment a színházba, és írt ugyanannak az előadásnak többféle, sikeres vagy kevésbé sikeres változatáról, a bemutatójáról és az azt követő előadásokról, estéről-estére. Nem restellte...
És ha Vörösmarty ezt vállalta, akkor kutyakötelességünk lenne nekünk is...
– Erről van szó. Kell a visszajelzés a színészeknek is, mert különben elbizonytalanodnak a játékukban. A közönségnek pedig a sokféle színház kell. Vannak, akik szeretnének olyasmit is látni, ami benne van a kulturális emlékezetükben, nemcsak a ma született darabokat... Visszatérve a Bánk bánra: szerzője, Katona József színészből lett drámaíró, és voltak elképzelései arról, hogy miért nehéz a színházi művészetet kifejleszteni, például Magyarországon. És valójában ma is, sok tekintetben, hasonló a helyzet...
A nagyvilágban bátran kísérleteznek, és a klasszikus művek előadását esetleg más módon teszik modernné, nem úgy, hogy teljesen feledésbe merítik azokat. A test művészete, a nonverbális érvényesülés kedvéért nem áldozzák fel a szöveget.
Egyed Emese (1957, Kolozsvár)
Irodalomtörténész, költő, tanár. Szülővárosában érettségizett (1976), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán diplomázott (1980). Ugyanott 1996-ban doktori címet szerzett. 1980– 1988 között a Brassai Sámuel Líceumban tanít, 1988–1990 között az Utunk/Helikon szerkesztője, 1990-től a Babeş–Bolyai bölcsészkara magyar irodalomtudományi tanszékének tagja, 2002 óta professzorként.
Számos szakmunka szerzője, szerkesztője, szépíróként több vers- és mesekötetét adták ki 1988 óta, dramaturgi tevékenysége is számottevő. Az utóbbi időben megjelent könyvei közül: Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia, 2001), Ötven csillag (gyermekversek, 2008), Szabadító versek (2009). Szakmai elismerései közül: a Látó folyóirat vers-díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), a Romániai Írók Szövetségének díja (1998), a Székelyföld folyóirat költészeti díja (2003), Bartók Béla-díj (2006).
A Bánk bán esetében, szerintem, arra lenne szükség, hogy a művésszínház pontosan a saját eszközeivel közelítse meg ezt a művet, nem pedig botcsinálta politikusi képzelgésekkel. Ha valóban művésszínházként közelítené meg, meglátná benne azt, amit például Maia Morgenstern, aki azt mondta egy alkalommal: „A Bánk bán egy shakespeare-i formátumú mű!” És tudta, mit beszél, mert Zsámbékon eljátszotta magyarul Gertrudis szerepét. Ő a Bánk bánban az emberi történetet látta, nem pedig valami politikai képzelgést.
– És egy ilyen típusú mű megjelenítése színpadi eszközökkel lehetővé teszi, hogy a színész megmutassa saját magát, a tehetségét minden vonatkozásban. És az értelmező képességét is. Tehát nemcsak a nonverbális hajlamait. Shakespeare nagyon is értékmérő, de azért mi sem maradunk alább, vannak olyan magyar színházi szövegek, amelyek megállják a helyüket ebben az összehasonlításban. És érdekes, hogy a felvételin még mindig kérnek monológot is a jelölttől, aztán valahogy elsikkad ez az igény...
Nem biztos, hogy elsikkad. Inkább arról van szó, hogy amikor kikerül a színházi életbe, nem ezt várják a fiatal színésztől. De térjünk vissza az ön diákjaira. Kötő József egy alkalommal azt mondta, hogy ön egész színháztörténészi iskolát hozott létre Kolozsváron, és most már ideje lenne, hogy létrejöjjön Kolozsváron egy erdélyi vagy romániai magyar színháztörténeti intézet is. Mert az ön diákjaiból lett tanárok, szakemberek forráskutatásokat végeznek, értelmezik azt, amit feltárnak, és szükség lenne egy archívum létrehozására is, hogy biztonságba helyezzék a felkutatott anyagot. Hogyan látja ezt?
– Ott van egyrészt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelyben ki lehet fejleszteni egy ilyen osztályt. Csakhogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek nincs saját vagyona. Valamikor volt, de nem sikerült visszaszereznie, s ez nagy hátrány, mert alapításakor olyan gazdag emberek hozták létre a kereteket, akikhez hasonlóak ma nemigen jelentkeznek. Valóban szükség van helyiségre, és szükség van valakire, aki az archívumot felügyelje, a kutatást összehangolja, mert szakemberek lennének.
Tudna említeni közülük néhányat?
– Említeném Tar Gabriella-Nórát, aki most a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem német tanszékének adjunktusa, és megjelent már a doktori disszertációja magyarul, a gyermekszínjátszás múltjáról, A gyermekszínjátszás a Habsburg Birodalomban, a 18. században címmel.
Érdekes téma!
– Bartha Katalin Ágnes, aki az EMKE kutatója, a Szabédi Házban dolgozik, és Köllő Károly színházi hagyatékát dolgozza fel, de Szabédival is foglalkozott. Neki Budapesten, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban jelent meg a doktorija: A Shakespeare-olvasás és -interpretáció története Erdélyben, a 18. és a 19. században. János-Szatmári Szabolcs a váradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora lett, egyébként némettanárként dolgozik, könyve, Az érzékenység színháza itt jelent meg, az EMKE kiadásában.
Ők voltak a csapat lelke, amikor ezeket a Sapientia Kutatási Könyveket kiadtuk, és még vannak néhányan. Tőkés Orsolya doktoranduszom a Csongor és Tünde erdélyi recepciójával foglalkozik, nyilván összehasonlítva azt a magyarországi előadásokkal, sikerrel vagy feledéssel. Én úgy látom, hogy sikerült a kutatásainkat megnyitni a nagyvilág felé. Voltak olyan konferenciák, ahol a csapat tagjai jól szerepeltek, idegen nyelveken beszélnek, hozzá tudnak szólni a külföldi témákhoz, tehát jó irányban halad a dolog. Aztán lássuk, mit hoz a jövő.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tudományos Gyűjtemény
Összeállította: B. D.
1817. január 1-jén jelent meg az első magyar időszaki sajtótermék, enciklopédikus jellegű havi folyóirat. Megjelenését Fejér György és Trattner János Tamás kezdeményezte. Újdonság volt a Tudományos Gyűjteményben a helyismereti, a népleírás: másfél évtizeden át ez lett egyik legfontosabb tárgyköre. A nyelvújítási harc utolsó, döntő szakasza a Tudományos Gyűjteményben zajlott (Kazinczy, Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél, 1819). A lapnak jelentős szerepe volt a feudális nemzetfogalom lebontásában, a polgári nemzetté válás eszméinek megvitatásában. 1828. januártól a megújulás érdekében Trattner jogutóda, Károlyi István az új nemzedék képviselőjének, Vörösmarty Mihálynak adta át a szerkesztést. Vörösmarty az általa szerkesztett első kötetben megszólaltatta Kazinczyt és Kölcseyt. Vörösmartyék felsorakoztak Széchenyi társadalmi reformjai mögé. 1828–1832 között rendszerint itt jelent meg az első tudósítás Széchenyi javaslatairól. Hamarosan műszaki gárda alakult a lap körül a Hitel írójával együtt dolgozó mérnökökből. A reformtervek népszerűsítésével párhuzamosan gyakran tárgyalták a liberalizmus központi ideáit, egyéniség- és szabadságeszméjét. Kedvelt szavaik voltak a természetjog és a polgári szabadság; fő politikai követelménnyé vált a nép nemzetbe emelése, a Nyugat polgári eredményeinek utolérése.
A Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) havonta megjelenő magyar nyelvű tudományos folyóirat. Kiadás helye: Pest. Kiadó és nyomdász: Trattner János Tamás. A 19. század második évtizedében nagy vállalkozás volt a Trattner János Tamásé, jeles írók gyülekeztek köré, Kultsár István, Vitkovics Mihály és Szemere Pál írói köre. A Tudományos Gyűjtemény első szerkesztője Fejér György lett, megírta e folyóirat előszavát, azaz a programadó cikket. Éppen úgy, mint 18. század végi elődjei, rámutatott az anyanyelvű időszaki sajtó fontosságára az irodalom, a tudomány és a kultúra terjesztése szempontjából: "A magyar nemzetnek felvilágosítását, csinosulását, szerencsésítését is önnön nyelvénél fogva érhetni el legkönnyebben, legbizonyosabban, legközönségesebben; csak e közzel tarthatni fenn annak sajátságát is, mely azt bilyegzi." Méltatta Trattner János Tamás vállalkozásának jelentőségét, s kifejezte abbeli reményét, hogy a vállalkozás nem fog csalódást okozni. Valóban, a folyóiratnak hamarosan 800 fő előfizetője lett, s egészen az 1830-as évek elejéig nagy népszerűségnek örvendett. Számos vitacikk látott napvilágot e folyóiratban, írói, kritikai kezdeményezések születtek. Az 1830-as évek elején indult a Conversations- lexikoni pör, amelyben a legjobbak a születési előjogok ellen, a kritikáért, a nyilvánosságért szálltak síkra. Melléklapjában, a Szépliteratúrai Ajándék címűben feltűntek Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály írásai.
1833-tól a lap hanyatlásnak indult, mivel Horvát István szerkesztő az őstörténeti kutatást teljességgel előtérbe helyezte a lap hasábjain is. Trattner János Tamás még 1824-ben meghalt, utóda, Károlyi István nem tudott a lapnak koncepciót adni. 1841- ben megszűnt. A lap e késői hanyatlása és megszűnése ellenére is sokat adott a magyar anyanyelvű tudományos kultúrának. A lap hasábjain jelent meg 1819-ben Kazinczy Ferenc: Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című írása, mely a nyelvújítási harc utolsó szakaszában született. A nemesi nemzet fogalma mellett a polgári nemzet fogalma is megjelent, s a nemzeti irodalom gondolata. Kazinczy mellett Kölcsey Ferenc is teret kapott Vörösmarty szerkesztősége idején. A német irodalom mellett az angol és a francia irodalomra is ráirányították a figyelmet. Stettner- Zádor György segédszerkesztő pl. a francia romantika folyóiratából, a Globe-ból emelt át írásokat. A folyóirat színvonalát emelte, hogy gyakran foglalkoztatott illusztrátora Lenhardt Sámuel grafikus volt. Szerkesztői: Fejér György (1817–1818), Vass László (1818. július–1819), Thaisz András ügyvéd (1819–1828), Vörösmarty Mihály (1828–1833), Horvát István (1833–1837), Károlyi István (1837–1841). Könyvészet: Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény. Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 107–127. p., Szalontay Gabriella: A Tudományos Gyűjtemény nyelvtudományi jelentősége. Budapest, 1972. 114. p., Tudományos gyűjtemény 1817–1841. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket és az utószót írta: Juhász István. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. (Forrás: Wikipédia)

Népújság (Marosvásárhely)

Verscsillagok Kányádi Sándorral
Miközben tegnap a templomharangok a delet hirdették Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium dísztermében legalább százötven diák együtt mondta Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van újra című versét Kányádi Sándorral, aki a rendhagyó irodalomórának is beillő találkozón Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal és Márton Áronnal együtt emlegette a szerinte ma is modern Petőfit.
Ötödik és hatodik osztályos tanulók kérdésére válaszolva beszélt diákéveiről, a nyolc-kilenc évesen Damjanich Jánosról írt első verséről, történelem- és zeneszeretetéről, egy versírással próbálkozó fiúnak pedig azt mondta, olvasson minél többet, mert csak gazdag szókinccsel lehet verselni. Röpke egy óra alatt megtanította, mi a ballada ismérve, Vörösmarty Mihály A vén cigány című versével emlékezett a Szózat költőjére, arra pedig, hogy melyik a kedvenc verse, azt válaszolta: a versekkel úgy van, mint a szeptemberi csillagos éggel, amelyen nehéz kiválasztani, melyik a vezérlő csillag. Kányádi Sándor a diákok által elmondott versek hangulatával és egy általuk válogatott és illusztrált, saját verseit tartalmazó egyedi verseskötettel gazdagodva távozott a Székely Mikó Kollégiumból, akik pedig őt hallgatták, sokáig emlékeznek majd arra, miként röppentette őket egy óra alatt a költő Nagygalambfalvától a verscsillagos égig.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Magyar Kultúra Napja
Átadták a Kölcsey-díjakat
Az év első legjelentősebb aradi magyar kulturális eseményére szombaton délután került sor a Jelen Házban.
A Magyar Kultúra Napján, Kölcsey Ferenc Himnusza,nemzeti imánk születésének 188. évfordulóján adták az aradi Kölcsey Egyesület díjait, amit olyan személyek vagy közületek kaphatnak, akik tevékenységükkel hozzájárulnak az aradi magyarság identitásának megőrzéséhez, gyarapításához, szellemi és épített örökségének megőrzéséhez, kisközösségek építéséhez, illetve, akik az egyletet támogatják ebbéli munkájában.
A Kölcsey-díj 2004 óta íródó történetében a következők kapták meg az oklevelet és a vele járó bronz emlékplakettet (Dinnyés László budapesti képzőművész munkáját): id. Kosara Géza, aki a két világháború között is Kölcsey-tag volt, a Kaposvári Berzsenyi Társaság, Szűcs Sándor grafikus, Ujj János tanár, helytörténész, Brauch Magda nyelvész, dr. Huber Ildikó (Budapest), Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár, Sándor Tivadar arad-gáji római katolikus plébános; tavaly Puskel Péter újságíró és helytörténész, valamint post mortem – halálának 25. évfordulója alkalmából – Ficzay Dénes néhai tanár. Ebbe a névsorba íratott fel idén Böszörményi Zoltán író és laptulajdonos, valamint a Khell tanítóházaspár.
Az ünnepség elején Berecz Gábor titkár foglalta össze dióhéjban Arad legpatinásabb civilszervezetének, a 130 éve alakult Kölcsey Egyesület történetét, majd a jelenlévők a Himnuszt hallgathatták meg Murvai Dávid középiskolás diák szavalatában. Jankó András egyesületi elnök Böszörményi Zoltánról mondott méltatásában kiemelte a díjazott irodalmi munkásságát, tucatnyi magyarul megjelent, de több idegen nyelvre is lefordított verseit, regényeit, novelláit, és azt, hogy bár távolra vetette a sors, sosem feledkezett meg gyökereiről, szívügyének érezte az aradi magyar kulturális élet támogatását. A díjat a kitüntetett távollétében Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője vette át.
Az Aradi Csiky Gergely Iskolacsoportban tanító Khell házaspárról, Jolánról és Levente Lászlóról Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke mondott laudációt, amihez a pedagóguskollégák Petőfi Színészdal című – átköltött – versét megzenésítve biztosítottak kóruskíséretet. „Találkoztak már harangozóval, aki virágkertész, aratóval, aki gyémántcsiszoló, ékszerésszel, aki lélekgyógyász? – kezdte Matekovits. – Igen, ha találkoztak a Khell házaspárral, együtt és külön-külön is. Ők harangozói az anyanyelv jelenlétének. De Németh László szerint minden tanító egyben gyémántcsiszoló is, és az ékszernek való a gyermek lelke – s ezeket a lelkeket alakítani, ápolni, edzeni kell. (…) Apostolok, Trabanttal járó fáklyavivők, akik 25 évig gurultak hetente két-három alkalommal Pécskára, aminek az eredménye a ma is működő Búzavirág néptáncegyüttes.” A magyar identitást megtartó közösségi munkájukért az RMPSZ Márki Sándor-díjjal tüntette ki Khell Leventét és Jolánt 1995-ben, illetve 1998-ban, továbbá a családfő 2008-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet oklevelét vehette át. A díjátadó végén Gál Zoltán Vörösmarty Szózatát szavalta el, majd Bognár Levente aradi alpolgármester mondott üdvözlő szavakat. A meghatódott Khell házaspár kifejtette: több mint három évtizedes pályafutással a hátuk mögött úgy érzik, jó úton haladnak a kitűzött tervek megvalósítása felé, és mindig újabb célok vezetik őket hivatásukban.
Az ünnepség végén az idén 20 éves Kölcsey Diákszínpad mutatta be a Jelentek egy hősszerelmes életéből című előadást.
130 éve
A Kölcsey Egyesület 1881-ben alakult meg, de csak 1882. január 22-én jegyezték be hivatalosan. A kor aradi értelmisége hozta létre, nagykereskedők, bankárok, iskolaigazgatók stb., és elsősorban az iskolásokat volt hivatott segíteni különböző jótékonysági rendezvények szervezésével. Később kiterjesztették a tevékenységet, például az egyesület felhívására indult el a gyűjtés az 1848–1849-es Ereklyemúzeum létrehozására, és a több mint 17 ezer emléktárgy lett a mai aradi történelmi múzeum alapja; művelődési-irodalmi esteket is szerveztek az egylet tagjai. Első elnöke Tabajdi Károly főispán, első titkára Márki Sándor történész volt. A Kölcsey Egyesületet 1948-ban megszüntették, akkor Olosz Lajos költő volt az elnök és Ficzay Dénes tanár a titkár. A kommunizmus alatt lappangó tevékenysége volt, majd 1990. januárjában Pávai Gyula kezdeményezésére a hamvaiból újjáéledt az egylet, és többek között fiatal színészek, szárnybontogató írók, költők támogatását vállalta fel. Jankó András jelenlegi elnök elmondta, a megalakulás 130. évfordulója alkalmából szeretnék újra kiadni Márki Sándor Arad szabad királyi város története című munkáját, ami a történészek számára autentikus forrásanyag, és aminek az eredeti kiadásából tudomása szerint csak 4-5 példán található Aradon. Október 6-ra tervezik a könyv megjelenését.
Pataky Lehel Zsolt. Nyugati Jelen (Arad)

Tizenöt éves az erdélyi magyar Történelmi Magazin
Az a nép, mely nem ismeri történelmét és kultúráját, olyan, mint a gyökér nélküli fa. Magyarságunk ismerete és megbecsülése, magyar kultúránk szeretete, anyanyelvünk, vallásunk tisztelete nélkül megszűnik a magyar nemzet, s bekövetkezhetnek a 210 éve született Vörösmarty Mihály szózatának sorai: ,,S a sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny ül."
A magyar szellemiség, a helyes magyarságtudat hozzásegít itt, Erdélyben ahhoz, hogy kiharcoljuk mindazokat a jogokat, amelyek megilletnek mint őshonos, több mint ezer éven át itt élő népcsoportot, az autonómiát is. Ezek jutottak eszembe, midőn kezembe vettem a tizenöt éve megjelent Történelmi Magazin legújabb számát, és elismerésemet fejeztem ki a főszerkesztő, kiadó, mindenes Kádár Gyulának, akinek agyában megszületett egy nagyszerű kezdeményezés: megismertetni minél több emberrel, ,,kik vagyunk, és mik voltunk?!" Mindezekre bizony nagy szüksége van magyar népünknek. Ahhoz, hogy elég nagy tömegnek hiányos az ismerete ezen a téren, már a politikai rendszerek hozzájárultak. Rákosi, Kádár, Gyurcsány, Ceauşescu idejében a tanárok, tanítók nem merték az iskolákban az igazi történelmet tanítani, otthon a családban legtöbb szülő nem merte — vagy nem tudta — gyermekének a valóságot elmondani. Illyés Gyula is negatív választ kapott a Magyarországon feltett kérdésére: ,,Milyen nyelven beszélnek a székelyek?" A magyarországi tévéversenyeken meg tudják válaszolni, hogy melyik angol humorista született Lenin halála napján, de tátognak, amikor milliókat érő kérdésekre nem tudják, ki volt Mikes Kelemen, Gábor Áron, és hol született Dózsa György. A Történelmi Magazin szerkesztője ma is kemény harcot vív az itt élő románokkal, akik azt állítják például, hogy Horthy idejében Észak-Erdélyben az iskolákban eltörölték a román nyelv tanítását. Pedig ez hazugság, mert 1940—1944 között minden magyar iskolában kötelező volt a románnyelv-óra, nem beszélve arról, hogy 1943-ban a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumban is román nyelv és irodalomból érettségiztek (a magyar, latin és német mellett). A Történelmi Magazin tizenöt év alatt bebizonyította, hogy a helyes magyarságtudat megismerése, erősítése mindannyiunk feladata és felelőssége. A magyar történelem mellett egyháztörténeti, kevésbé ismert kérdésekkel, nemzetiség-politikai témákkal, építészeti örökségünk emlékeivel, távoli népek kultúrájával, a tudományos jellegű írásoktól az anekdotáig, a humortól a viselkedési szabályokig sok mindennel megismertetett. Midőn megköszönjük a főszerkesztőnek áldásos munkáját, kívánjuk: az eljövendő években az olvasók és előfizetők soraiba lépjen az iskolák, községi, városi könyvtárak, polgármesteri hivatalok, plébániák és parókiák mellett minél több magyar ember.
Dr. Szőts Dániel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Remeték” utóélete
Huszonöt esztendő különbséggel ugyanazon a napon – február 24-én – hunyt el az újkori magyar irodalom két meghatározó egyénisége, a két „remete”: Bessenyei György (balra) 1811-ben Pusztakovácsiban, Berzsenyi Dániel (jobbra) 1836-ban Niklán. Mindketten a megújulás, a felvilágosodás eszméi, a nemzeti öntudatra ébredés jegyében igyekeztek változtatni a magyarság sorsán, mindketten néhány lépéssel kortársaik előtt jártak, és mindkettejük utóélete is sok hasonlóságot mutat. Leginkább abban, hogy a valamikori eszmei rokont, gyökereket-elődöket kereső legújabb kori alkotók rájuk bukkantak.
Vigyázzban vigyázni
Mária Terézia okos asszony volt: tudta, hogy bármennyire is rebellisek legyenek, a magyar nemesek mindenekelőtt udvarias-gáláns férfiak. Akik biztosan segíteni fognak annak a fiatal anyának, aki hozzájuk fordul elpanaszolni gondját-bánatát. Segítettek is, amikor 1741-ben Pozsonyban azt kellett hallaniuk, hogy az – amúgy sem szeretett – osztrák főurak hallani sem akarnak a leányági örökösödést biztosító Pragmatica sanctióról. Egyhangúlag kiáltották: damus vitam et sanguinem! Életünket és vérünket! – még manapság is ki-kiváltva ezzel az odaadó vállalással a dorgáló kritikát. A császárnő viszont nemhogy dorgált volna, épp ellenkezőleg: a magyarok föltétel nélküli odaadásával előbb megzsarolta a nőt trónon látni nem akaró osztrák nemességet, majd hálából a lovagias megvédelmezésért megalapította a testőrséget. Magyar kis- és középnemes ifjak számára. Szó sem volt a mai értelemben vett, gyilkos golyók elé vetődő, csípőből tüzelő izompacsirta-képezdéről, hanem olyan lehetőségről, amihez addig csak az amúgy is Bécsben telelő főnemesek jutottak: művelődve szórakozni, szórakozva tágítani agyat és látókört.
Bessenyei György tizennyolc évesen kerül a testőrséghez, s rövid, felhőtlen ifjonti időtöltés után döbben rá, hogy olyan esélyt kapott, amit nem szabad elszalasztania. Olvasni kezdi az angol és francia kortársak – „mellesleg” a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségeinek – műveit, majd maga is írni kezd. Hosszú időn át elmélkedő hangú, a drámai sodrást majdnem teljesen mellőző darabja, az Ágis tragédiája (1772) jelentette az újkori magyar irodalom kezdetét. Tulajdonképpen máig sem értem, miért a dögunalmas Ágist kiáltotta ki valamikor valaki mérföldkőnek, és nem a mesterének tekintett Voltaire szatirikus államregényeit követő, nagyon szellemes, ironikus Tariménes utazását, esetleg a természettudományos gondolkodás asszimilálásáról árulkodó Holmit, esetleg A természet világát. (Igaz, Voltaire-nek is van néhány tragédiája, amit talán ma már a Comédie Française is levett a műsoráról, lévén, hogy nagyon lemaradnak a Racine-tragédiákkal szemben.) Bessenyei Bécsben döbben rá az itthoni kultúra állapotának siralmas voltára, s írásainak nagy részével épp ezen próbál meg változtatni. „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinylik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (…) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” – írja például a Magyarság című röpiratában, habár jól tudja, hogy bizonyos körülmények között az írott szó ugyanolyan visszhangtalan maradhat, mint a kimondott figyelmeztetés. „Vigyázzban álló költő is gondolkozik/néha./Szép ruhában s tompa karddal,/Hogy még gondolatban se sebesítsen. // (…)Vigyázzban hogy lehet vigyázni?/Rátok, kik azt sem értitek, hogy a kín/akkor kezdődik, amikor tudod,/hogy semmit sem ér az önfeláldozás.//(…)Életem és vérem mása úgy világít/e prémes, pástétomos Európára, hogy/még otthon sem értenek meg./Fáj.” Hogy annak idején Bécsben az író így gondolta, vagy nem így gondolta?! Szőcs Kálmán a Bessenyei Mária Terézia udvarában című versében így gondolt rá vissza.
Amit Bessenyei röpiratában leír, azt egy jó emberöltő múltán Széchenyi fogja majd felkarolni, s vele valamelyest kilendíteni a holtpontról a magyar nemességet, két emberöltő után pedig Vörösmarty mondja majd ki ismét – ma már szólássá vált gondolatát, hogy mi is a közéletnek élés igazi értelme. Bessenyei 1780-ban a következőket mondja Tudós társaság című írásában: „Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyibe az hazájának s magának javára egyenlőül dolgozni nemcsak elégséges, de ezt minden tőle kitelhető módon megtenni sem mulasztja el, mert nincsen e világon kárhozatosabb bolondság, mint az olyan tudomány vagy okosság volna valakibe, melynek sem haza, sem különös emberek hasznát nem vehetnék. Az éppen úgy látszana, mintha egy orvos találtatna olyan, ki felette sok veszedelmes gyakran járvány nyavalyákat, kínlódó embereket tudna gyógyítani, de ő azért vagy restség, vagy makacsságból gyógyítani senkit sem akarna. Bolondházba kellene vinni, s minden pénteken verni, hogy emberi nemzetnek használjon, melynek, hogy tagja legyen, nem érdemli.” 1785-ben költözik a Bihar megyei kovácsi birtokára, 1804-től abbahagyja az írást, mivel a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg művei. A birtokával foglalkozik, egyre inkább rászolgálva az egyik röpiratának címével való azonosításra: ő lesz a bihari remete. Utolsó éveit Áprily Lajos Bessenyei című verse idézi fel: „Egy park a vágyak tündér-városából,/gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,/s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó: // esték, amikor költő volt s király –/Künn megszólalt a mélabús tilinkó/s lassan beballagott az esti nyáj.”
„A szavak forrani kezdenek”
Berzsenyi már a következő nemzedék, ő már beleszületik a változásokba: a felvilágosodás, illetve a még gyerekkorában lezajlott francia forradalom eszméi megállíthatatlanul terjednek Nyugatról Kelet felé. Ahogy a nemzetek önmagukra találó dominóhada is sorra dől(ne) rá a nagy birodalmakra. Berzsenyinek csak rá kell(ene) lépnie az előtte járók – például a Bessenyei vezette testőrírók – kitaposta ösvényre?! Igen, ha a korabeli magyar valóság egyszerű fekete-fehér képlet volna. De nem az. Mert van már ugyan járható ösvény, de azon szembejön a „felszabadító” napóleoni sereg. Jelszavuk gyönyörű, szándékuk átlátszó. A magyar nemesség reménykedik, de hamar rá kell döbbennie, hogy hiába. Ilyen értelemben telitalálat Berzsenyi Napóleonhoz címzett 1814-es keltezésű verse: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,/Melynek zászlóit hordta dicső sereged./A népek fényes csalatásba merülve imádtak,/S a szent emberiség sorsa kezedbe került. // Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,/S isteni pálmádat váltja töviskoszorú./Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag,/Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.” Két szakasz: az igen és a nem, a fehér és a fekete tökéletes, romantikus ellentéte. Romantikust mondtam, holott Berzsenyi mindvégig Horatiust követő klasszicistaként határozza meg önmagát. De hát nem ő az egyetlen, akinél nem fedi egymást az elképzelt/vágyott, illetve a megteremtett/megélt attitűd. Berzsenyi verseinek erejét nem utolsósorban éppen a szigorúan szikár klasszicista formákba szorított hatalmas romantikus indulatok robbanótöltete adja. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!/Nem látod, Árpád vére miként fajul?/Nem látod a bosszús egeknek/Ostorait nyomorult hazádon?” – indítja A magyarokhoz (II.) ódáját. Ez esetben is meg van győződve arról, hogy „csupán” mesterének, Horácnak a rómaiakkal szemben használt versformáját és hangvételét használja, nem tudja, hogy versével ő maga válik mesterré – a 19. század első felében divatos közéleti (politikai) líra mesterévé. Őt követi majd – részben – Kölcsey a Himnuszban, Vörösmarty és Petőfi pedig egyértelműen a Szózatban, illetve a Nemzeti dalban.
Egyszóval meglepődött volna Berzsenyi, ha mesternek titulálják – őt, aki falusi magányából olyan ritkán és olyan nehezen moccant ki. Már fiatalkorában hajlamos volt a bezárkózásra, a kontemplatív elvonulásra. Harminc év körüli, amikor két gyönyörű elégiáját írja. A Búcsúzás Kemenes-aljától címűben úgy vesz búcsút szülőhelyétől (valójában egy közeli másik birtokára költözve), mintha aggastyánként az élettől búcsúzna, A közelítő télben pedig az ősi külső-belső természet párhuzamára építi mondandóját. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom./Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!/Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti/Lollim barna szemöldöke!” Közhely a „szárnyas idő” repülése, de Berzsenyi úgy írja meg ezt a közhelyet, hogy másfél száz év után Palocsay Zsigmond erre a záró szakaszra építi A játszótér című versét. Íme – mutatóban – az egyik szakasz: „Itt hágy s vissza se tér. Szép vala-é? Szentség?/Szó, szó. Mennyire ó? Mennyi hitelt ad rá/könyvkiadó? Mit is ér – ér valamit talán! –/Lollim barna szemöldöke.”
Berzsenyi gazdálkodik, s a napi teendők végeztével kerít időt a bosszankodásra, mérgelődésre, kevéske örömre vagy az elvont elmélkedésre. A „helyzetjelentést” a Levéltöredék barátnémhoz című versből tudjuk: „Leplembe burkolva könyökömre dűlök,/Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/A képzelet égi álmába merülök,/S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” A „szebb lelki világot” legrészletesebben talán A pesti magyar társasághoz címzett episztolájában festi meg: „Hol van tehát a józan értelem,/Hol a tudósok annyi izzadása?/Remélhetünk-e vajjon jobb világot?/Gyaníthatunk-e olly időt, mikor/Az ész világa minden népeket/Megjózanít és öszveegyesít,/S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt? // Reménylek. Amit század nem tehet,/Az ezredek majd megteendik azt.” Termett mára gyümölcse Berzsenyi reményének? Nézőpont, illetve a szemlélő természetének függvénye a válasz. Sütő István elégikusan nézi, így hát válasza is elégikus lesz a Könyökre dőlve című versben: „De nem!/Ott ülsz most is/A világ egyetlen diófája alatt,/Asztalodon/Telt, ihatatlan pohár,/Köves kenyér/– Az idő nem múlik, csak sűrűsödik –,/S mondod, mondod könyöködre dőlve:/Az ember a nyűgeit önmaga vállalja!” Igaza van? Biztosan. De igaza van Balla Zsófiának is, aki viszont Tél közelít című versében ódai emelkedettséggel emlékezik Berzsenyire: „Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély/főhajtás. A szavak forrani kezdenek./Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk/lelkünk s Isten elébe is.”
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

Berzsenyi Dánielre emlékeztek
Nagyvárad – Csütörtök délután a nagyváradi Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében szokásos havi irodalmi körüket a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének tagjai. Berzsenyi Dánielre emlékeztek.
Szilágyi Magdolna nyugdíjas tanárnő, körvezető vezetésével ezúttal Berzsenyi Dánielköltőre emlékeztek a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének (PMNYE) tagjai. Egyebek mellett elhangzott: 1776. május 7-én született Egyházashetyén (Vas megye). Szülei evangélikus nemesemberek voltak. Tizenkét éves volt, amikor a soproni líceumba került, de nem érezte jól magát, ezért otthagyta. 1793-ban beállt katonának, majd anyai nagybátyjához került Niklára. 1794-ben ugyan édesapja visszavitte az iskolába, de nem fejezte be a tanulmányait. Két-három évig apja mellett gazdálkodott, 1799. május 22-én pedig feleségül vette az akkor tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát. Az asszony nem volt túl művelt, ezért nemigen jártak társaságba. Csupán Kis János evangélikus lelkésszel tartották a kapcsolatot, aki felfedezte Berzsenyiben a költőt, a kéziratait pedig továbbította Kazinczynak, akivel később levelezett.
A niklai remete
1809-ben Napóleon ihlette meg Berzsenyit, de csalódott benne, amiért kikiáltotta magát császárnak. 1810-ben felment Pestre kiadatni a verseit, ekkor ismerkedett meg a kor jeles irodalmi személyiségeivel, akikre ugyan nem tett túl nagy benyomást a vidékiessége miatt, viszont tisztelték benne a tehetséget. 1817-ben Kölcsey recenziójában bírálta a költő vaskosságát és dagályosságát, ezért Berzsenyi ezután inkább esztétikai tanulmányokat írt. 1830-ban ő lett a Magyar Tudós Társaság filozófiai részlegének első vidéki tagja. 1832-ban személyesen is megismerte Széchenyit. Utolsói éveiben egyre gyakrabban betegeskedett, 1836. február 24-én halt meg „niklai remeteként”. Kölcsey bocsánatkérő és engesztelő emlékbeszéddel búcsúzott tőle.
Berzsenyi Dániel életében nem nagyon ismerték a verseit, később fedezték fel ezek szépségét, főleg a Nyugatos nemzedék, illetve Szabó Dezső és Németh László. Írt odákat, elégiákat, epigrammákat és szerelmes verseket, de fennmaradt egy félbeszakadt drámája is. A nőnevelés is foglalkoztatta, valamint a vallás szerepéről is írt egy értekezést, ami ugyancsak befejezetlen. Alkotásai hazaszeretetről és becsületességről árulkodnak, műveiben az ész diadalmaskodik a babonák fellett. Kritizálta ugyanakkor a magyar nemességet, nála jelenik meg először a dicső múlt és a sívár jelen szembesítése, mely gondolatot később Kölcsey és Vörösmarty vitt tovább.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Hazai és Külföldi Tudósítások – a 205 évvel ezelőtt megjelent újság
Kultsár István (1760–1828), az újságíró, egyben lapalapító, művészetpártoló
205 évvel ezelőtt, 1806. július 2-án indította útjára Kultsár István magyar nyelvű újságját, a Hazai Tudósításokat, amelynek címe két év múlva Hazai és Külföldi Tudósításokra módosult. A Pesten hetente kétszer – szerdán és szombaton – megjelenő lap hír- és információanyaga a korszak kimeríthetetlen tárháza.
Két hazára terjedő levelezőinek köszönhetően hitelesen, a korszak postajárataihoz alkalmazkodva, gyorsan tudósított a mindennapi élet fontos eseményeiről. Tudósításaikból, munkatársainak írásaiból Kultsár haláláig szerkesztette és írta újságját. A helyitől az általánosig kalandozott, térben és időben is nagy távolságokat ívelt át. Itt jelentette meg pályázati felhívásait, közölt recenziókat a természet- és társadalomtudományok, a művészetek körében megjelent újdonságokról. Maga a műfaj is lapjában formálódott. Első szerkesztőként fizetett honoráriumot a közölt versekért. A hazában úttörőként magyarul közreadott sajtótermék nem egy nyelvjárást használt, hanem teret adott az ország különböző tájegységei nyelvi kultúrájának. A Tudósításokat Trattner Mátyás pesti nyomdájában állították elő negyedrét formában, kéthasábos szedéssel. Az évek során fokozatosan növekedett újsága iránt az érdeklődés, ez az 1820-es évek elején 800 eladott példányt jelentett, a szerkesztő azonban élete végéig kevesellte előfizetői számát. 1810-ben engedélyt kapott a Majna melletti Frankfurtban megjelenő Neuwieder Zeitung közleményeinek kiadására, amelyeket munkatársa, Szemere Pál fordításában „Toldalék”-ként ragasztott főlapjához. Három év múlva Gazdaságbéli Gyűjtemény címmel a házi- és mezei gazdaság témaköreiről szólt, különös tekintettel Festetics György gróf keszthelyi Georgikonjával kapcsolatos eseményekre.
A lapalapító
Jó nevű csizmadiamester nyolcadik gyermekeként 1760. szeptember 16-án Komáromban született. Tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban kezdte. Az iskolát, a rend feloszlatását követően, 1776-tól a bencések vettek át. Ez időben Baróti Szabó Dávid is tanárai közé tartozott. Középiskolai tanulmányai után a bencés rend kötelékébe lépett. Tihanyban filozófiát tanult, ezután Pannonhalmán képezte magát, majd a pozsonyi szeminárium hallgatója lett. A rend feloszlatását követően a tanári pályát választotta hivatásául. Egy tanévet szülővárosában, majd 1789-től hét éven át Szombathelyen oktatott. 1794-ben itt jelentette meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amellyel a Rákóczi-kultusz egyik elindítójává vált. 1796-tól három évig Esztergomban folytatta pedagógiai tevékenységét. Kitűnő latinos volt, beszélt németül, franciául, olvasott olaszul, görögül és szlovákul is. Diákjai mindenütt szerették könnyen érthető, szabadon előadott és világos magyarázataiért. Nem fogadta el a bemagolt feleleteket, viszont a latin mellett örömmel vette a magyarul adott válaszokat is. 1799-ben a hivatalos oktatási formát a magántanárival cserélte fel; Péteri Takáts Józseftől vette át Festetics György gróf László fiának nevelését. A hatéves együttlét jelentős ismeretségeket, kapcsolatokat hozott Kultsárnak, aki felkészültségével, tanítási módszerével, jellemével egyaránt kivívta munkaadója elismerését. Az ifjú grófot kísérve, annak külföldi utazásai során az ő látóköre is szélesedett, egyre tájékozottabb, műveltebb ember lett, aki megszerzett tudását már nem egyetlen fiatal vagy egy osztály hallgatói, hanem sokkal szélesebb kör szolgálatába kívánta állítani.
 „Dicső nemzet! Néked szenteltem ezen áldozatot, melyet ma tészek le a haza oltárára. Nem olyan nagy ugyan, mint méltóságod kívánná, de nem kisebb, mint az idő engedte. A jó szándéknak is akadályt vethet a hatalom. Ámbár csekély is igyekezetem, legalább azt a szennyet eltörlötte nemzeti nevünkről, hogy a magyarnak még újságja sincs a maga hazájában. Pedig mely hasznos az újság egy nemzetnek! Azáltal érti meg távullévő embertársainak állapotjokat, és maga sorsát képzelvén bennük örömre vagy szánakodásra gerjed. Azáltal tudja meg a polgári társaságoknak változásaikat, és örvendez hazájának boldogságán. Azáltal ismeri meg az emberi találmányokat, fáradságos igyekezeteket, és önnön könnyebbítésére gerjed. Azáltal az egészséget oltalmazni, a gazdaságot jobbítani, a kereskedést jól intézni tanulja. Azáltal a jó hazafiakat ismerni, és az országban lévő dolgokat nem késő és homályos hírekből, hanem meghatározott értelmes tudósításokból meríteni megszokja; azáltal nyelvét, mely minden nemzetnek fő dísze gyarapítja és csinosítja.”
Ezzel az 1805 Szilveszter napján írt programmal indította útjára lapját, amely az engedélynek megfelelően 1808 júliusától közölhetett hivatalosan is külföldi híreket, de ezek elszórtan már korábban is jelentkeztek.
Lapjának fejlécét egy epigramma, esetleg egy korábbi dátumhoz kapcsolódó jeles esemény felidézése követi. Magyar- és Erdélyország rovatcím alatt fő helyen az uralkodóházzal kapcsolatos aktuális események szerepelnek, majd az iker-főváros; Pest és Buda hírei jönnek. Ezután sorakoznak vidéki levelezőitől/tudósítóitól érkezett beszámolók. 1826. február elsején örömmel értesíti olvasóit az elveszettnek vélt Kőrösi Csoma Sándor felbukkanásáról: „Tudva vagyon a haza előtt, hogy tudós Körösi Sándor erdélyi fi azon nagy nyomozásra szánta el magát, hogy Ázsiában magyaroknak eredeti lakhelyét felkeresse. (…) midőn a reménységnek majd minden sugara elenyészett, most ismét váratlanul (…) az a jelentés érkezett Konstantinápolyba, hogy őt a Himalája hegyen találta. Ezen tudósítás a konstantinápolyi követség által Bécsbe, s onnan a (…) Helytartótanácshoz Budára megküldetett, mely azt a nagyméltóságú erdélyi kormányszékkel közölte. Ennélfogva reménységünk lehet, hogy érdemes hazánkfiát még valahára láthatjuk.”
Az egyes települések különböző hivatalaiban történt személyi változásokról, jelentős közéleti eseményeiről, szokatlan időjárási jelenségeiről tudósított néha meglepő gyorsasággal. Az 1818. június közepei pesti rendhagyó hideg is lapjába kívánkozott: „Addig beszélnek az északi sarknál lett változásokról, a jeges tenger megtöréséről és a jégszigeteknek délfelé úszkálásáról, hogy valóban nálunk is több ízben oly hűvös idők voltak, melyekben mind az asztronómusoknak jövendöléseik, mind a régi gazdák tapasztalásaik megcsalatkoznak. Annyira, hogy már ama híres Orbán napja sem lehet regulánk. Ugyanis a héten (…) Pest körül oly dér volt, hogy a babnak, krumplinak és szőlőnek leveleit is a hideg megcsípte.”
A hazai hírek után a külföldi események sorjáznak. „Tudományos dolgok”-ban új könyvekről közölt ismertetéseket. Az újságot hirdetésekkel zárta. A kezdetben folyamatosan szedett szöveg hamar kéthasábos tördelést kapott, így szellősebbé, áttekinthetővé vált. Tanításkor alkalmazott tiszta gondolkodását, közérthető stílusát lapjaiba is átmentette. Újsága helyesírásában, nyelvhasználatában egységességre törekedett, amelyet egy-egy tudós szerzője nem fogadott örömmel, de Kultsár kitartott elgondolása mellett. Szóhasználatában kerüli a nyelvújítási túlzásokat, de nem maradi.
A színigazgató
„Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut.”
Másfél hónappal a lap indulását követően, 1806. augusztus 16-án egy Kolozsvárról érkezett közleményből: „Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut. Azóta népessége 15 ezerről 20 ezerre szaporodott, sáros utcái kövekkel kirakattak, az utcákon lévő sok gémes- és kerekes kutak szivárványos kutakká változtak. Mindenfelől minden esztendőben új és csinos nagy házak épülnek, már új utcák is támadtak, a mesteremberek megszaporodtak. Több rendbeli fabrikák állíttattak fel, egy policiai tisztség formaruhás katonaság díszesíti a várost. A magyar játszó társaságoknak is már oskolájává vált. Szülte s nevelte most nemrégiben azt a társaságot, mely Ernyi úrnak vezérlése alatt szárnyára bocsáttatott kifelé Magyarországra. De ami a pallérozódást legkellemetesebbé teszi; az a sokrendbéli lakosoknak atyafiságos megegyezése. Kár hogy ezen városnak fekvése a kereskedésnek nem kedvezhet.”
A Kolozsvárról ideérkezett színészek otthonra találtak Pesten. Előbb a Hacker-szálában, egy magánház nagytermében játszottak a mai Károly körúton. 1812-ben a jelenlegi Vörösmarty téren megnyílt a díszes német színház. A városi tanács jóvoltából a magyar társulat ingyen birtokba vehette a német színészektől elhagyott pesti városfal déli körbástyáját a mostani Régi posta utca 4. számú ház helyén. Nehezen bírták azonban a versenyt az újonnan épült német színház csillogásával, a korszak gazdasági mélyrepülésével. A látogatók elpártoltak, a színészek eladósodtak, a vármegye a társaság feloszlatását fontolgatta. E válsághelyzetben vállalta fel Kultsár – 1813 szeptemberében – a színház igazgatását. Először is rendbe hozatta a rozzant Rondellát. Ez idő alatt társulatát Székesfehérvárra küldte, ahol pártfogásra és lelkes közönségre találtak. A megkopott öltözeteket jutalomjátékok bevételéből frissítették. E játékfajtát is Kultsár honosította meg hazánkban. Igazgatósága eredményes és sikeres, de tiszavirág-életű lett. Pest város Szépítő Bizottmánya – a kor építési hatósága – városrendezési szempontokra hivatkozva 1814. június 10-én eladta, majd lebontatta a Rondellát, így a magyar színészek játszóhely nélkül maradtak a fővárosban. Kultsár ekkor telket vásárolt szerkesztősége mellett a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán, amelyet Pest vármegye az év júniusi közgyűlésén felajánlott színházépítésre. Kitűnő retorikai rendben sorakoztatja érveit. Schillerre támaszkodva a színházat a legfőbb nyelvmegtartó intézménynek, kitűnő ízlésformálónak és erkölcsnemesítő közegnek tartotta. Érvei között példaként szerepelt a Kolozsvári Színház építése. Még ez évben közzéteszi „Hazafiui javallását” a Magyar Nemzeti Teátrum létrehozásáról.
HIDVÉGI VIOLETTA. Szabadság (Kolozsvár)

„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro

Vándorgyűlés Kunszentmiklóson
Kunszentmiklóson, a Varga Domokos Általános Művelődési Központban tartotta meg huszadik vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ). A rendezvényen – amely egyben tisztújító ülés is volt – Medvigy Endre leköszönő elnök és Németh Ágnes tiszteletbeli elnök javaslatára Kovács Attila Zoltán irodalomtörténészt, könyvkiadót, műfordítót, a Hírhatár lapcsoport munkatársát választották meg elnöknek. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét Kovács Sándor Pál és Kovács István József képviselte az összejövetelen. Kovács Sándor Pál előadást is tartott, a kunsági népszokásokról, a kunok életéről szólt a jelenlevőkhöz. Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, a kecskeméti Katona József Emlékház vezetője A Duna-Tisza köze és a Kiskunság címmel tartott előadást. A vándorgyűlés résztvevői ellátogattak a szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeumba is. Itt megkoszorúzták a 2004-ben elhunyt Majsai Károly múzeumigazgató emléktábláját.
A KITÁSZ számos szervezetet tömörít, határon innen és túl, a teljesség igénye nélkül: Berzsenyi Társaság, Erdélyi Könyv Egylet, Erdélyi Szövetség, Arany János Művelődési Egyesület, Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Kárpátaljai Szövetség, a Kassai Magyarok Baráti Társasága, Katona József Emlékház, Kazinczy Ferenc Társaság, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Madách Kör, Magvető Irodalmi Klub, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Németh László Társaság, Pro Universitate Partium Alapítvány, Tormay Cécile Kör, Vörösmarty Kör.
Az Irodalmi Társaságok Szövetsége megálmodója, kigondolója és első elnöke (1993-1998) Varga Domokos, kuszentmiklósi születésű, Kossuth-díjas író volt, akinek emléktábláját szintén megkoszorúzták. A megtisztelő címet később Réthei-Rikkel Lajos is kiérdemelte. 1998- tól dr. Medvigy Endre irodalomtörténész a szervezet elnöke. A KITÁSZ bejegyzett szervezet, 1997-től közhasznú szervezetként működik. Jelenleg 50 magyarországi, határon túli, aktív tagszervezetet egyesít, melyek fő tevékenysége az irodalmi, művészeti és kulturális élet, az irodalompártolás és az olvasáskultúra ápolása.
(Forrás: Kecseméti Lapok) Népújság (Marosvásárhely)

Gyászhír
Szomorú, fájó szívvel, könnyes szemmel búcsúzom a feledhetetlen, pótolhatatlan, szép emlékű, töretlen és kipróbált ifjúkori barátságunk több mint 75 évi távlatából az ízig-vérig erőshitű, jó magyar érzelmű baráttól, amely töretlen barátságunk egykor Nagyiklódon született, amelynek egykor lakói voltunk, akinek utolsó 88. névnapját köszöntöttem, MAJTHÉNYI ZOLTÁNTÓL, akivel a hosszú történelmi korszakok emlékeit, jóban-rosszban közösen éltük át, akivel egykor Szamosújvárt és Nagyiklódon 1940 őszén szüleinkkel, szeretőinkkel örömünkben vörösre tapsoltuk tenyerünket a bevonuló, felszabadító honvédek fogadása alkalmával, akivel együtt gyakoroltunk a levente katonai kiképzést, és mint második világháborús honvédek, mindketten kivettük részünket az Erdélyi Hadak Útja vérzivataros frontján, ahol olykor imádságos dalunk a halálorgonák üvöltő zajában ez volt: „Hazádnak rendületlenül légy híve ó Magyar!”… (Vörösmarty Mihály: Szózat). Szüleivel ő is és az én szüleim is megkóstolták a véreskezű Mániu-gárdisták szuronyos „udvarias” látogatását. Halálával kettőnk múltjának egy nagy megíratlan sokszínű történet emlékét vitte magával a sírba. Isten adjon szívbéli, drága szeretett jó barátomnak, örök, békés nyugalmat a Házsongárdi temetőkertjének sírjában. Emléke legyen áldott, feledhetetlen, nemsokára találkozunk. Sírhantját simogassa, csókolgassa e kedvenc nótájának dallama: „Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva néz le…” „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől…” Őszinte bánatos szívbéli együttérzésem a gyászoló családnak. GERGELY ISTVÁN (PISTA), VOLT HONVÉD FRONTHARCOS, OROSZ HADIFOGOLY, TART. SZÁZADOS ÉS CSALÁDJA. Szabadság (Kolozsvár)

Másodjára ünneplünk születésnapot - kétéves az uh.ro!
Szeptember elsején két éves születésnapját ünnepli az uh.ro, az Udvarhelyi Hírportál
Zsenge életkorát tekintve mondhatjuk, hogy Székelyudvarhely elsőszülött hírportálja bizony még nem nőtte ki a gyermekcipőt, de ellentétben a még bizonytalanul lépegető huszonnégy hónapos emberpalántával, már megtanult egyedül, biztos léptekkel járni-kelni a város utcáin és nyitott szemmel, füllel figyelni mindarra, ami körülöttünk itt és most történik.
Kis túlzással mondhatjuk, a hírportál csapata megpróbál konkurálni a Mindenhol Jelenlevővel és ott lenni mindenhol, ahol a dolgok történnek. A hivatalban, a színházban, a sportpályán, a balesetek, a jeles események színhelyén. Ott lenni és objektíven tájékoztatni azokat, akiknek bár nincs lehetőségük akkor és ott lenni, mégsem akarnak lemaradni semmiről, ami fontos és ami Udvarhelyen és környékén történt, történik. Tájékoztatni az udvarhelyieket gyorsan, „pontosan és szépen", hogy minden udvarhelyi polgárnak valóban csak egy kattintásnyira legyen a város - ez a cseppet sem könnyű, de szívvel, lélekkel felvállalt feladata az uh.ro csapatának. Annak a csapatnak, amely az elmúlt évben két újságíróval bővült és erősödött.
Az alapkő
Egy hírportál életében meghatározó a harmadik, nagykorúságot jelentő év - egy olyan oldalra, ami több más sajtóorgánum alapköveként áll, ez hatványozottan igaz. A „kicsi úhápontróra" két év után ma már úgy tekinthetünk, mint a helyi internetes média pionírjára, úttörőjére, egy olyan információközlőre, amely feladatának tekinti nem csak a napi udvarhelyszéki hírek, hanem az igényességgel megírt hosszabb cikkeket, riportokat, interjúkat, sport és kulturális jellegű tudósítások közlését. Egy vagy két szóval: műhely, szellemi műhely, ami a napi tájékoztatás mellett értéket is közvetít – nemcsak a hagyomány az érték, hanem az is, ami napjainkban történik, illetve létrejön. Csupán ma még nem tudunk róla, mert a néha nem fontosnak tűnő tettek, történetek, események súlya, fontossága csak később, évek múltán derül ki, akkor válik értékké. Akkor már büszkék leszünk arra, hogy ezt és ezt mi annakidején leírtuk, lefényképeztük, mert értékesnek, fontosnak tartottuk. Ráraktuk az alapkőre, finom rétegként, majd még egy sor tégla, még egy sor írás, még egy fotósorozat, s épült, épült tovább valami, aminek most még nem látjuk a kiteljesedését, de érezzük a küldetését.
A sport
A politikához és a sporthoz mindenki ért. Ezt nem is akarjuk mi megváltoztatni. Az uh.ro internetes portál sem él sport nélkül. Színes képet adunk Udvarhelyszék sportágaiból, az amatőrtől egészen a profiig. Mi megírjuk, Önök pedig hozzászólnak. Mert ehhez mindenki ért.
Nem tud egy eredményt, sebaj, ott az adatbankunk, melyben egyes sportágaknál a harmadik szezont indítottuk el. Nem kell tagadni, szép kis tortaszelet a szülinapi partyn a sport menüpont.
A honlap tartalma az elmúlt évben színesedett, változott, bővült.
A látvány
egyelőre még a régi, de az azt karbantartó informatikus gárdának hála, hamarosan új, a mostaninál sokkal egyszerűbb és nagyszerűbb arculattal tiszteljük meg a friss hírekre és újdonságokra mindig „vevő" Tisztelt Olvasóinkat.
Hűséges Olvasóinknak, akik a kezdetektől rákattantak az uh.ro-ra és figyelik a hírportál fejlődését, úgy véljük, nem kell különösebben bizonygatni azt, hogy az elmúlt időszakban mind a napi cikkek mennyiségében, mind pedig a megjelent írások minőségben is sikerült emelni a színvonalat. Bizonyítják ezt a méltató és (mert aki dolgozik, az téved is!) elmarasztaló hozzászólások, kritikák. Kaptunk és kapunk hideget, meleget, és ez így van rendjén, hiszen számunkra minden visszajelzés megerősítés és biztatás is egyúttal arra, hogy - Vörösmartyval szólva, amit jól kezdtünk, azt jól folytassuk. Épp ezért, ha egy mondatban kellene megfogalmazni a következő tizenkét hónap feladatát, akkor így hangzik: „Jót, s jól!".
Úgy hisszük, hogy ebben a Kazinczy epigrammában rejlik az uh.ro létjogosultságának és jövőjének „nagy titka".
Kívánunk jó olvasást, böngészést! Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Optimista tanévkezdés: nagyjából ugyanannyi diák tanul magyarul, mint az előző évben
Nagyjából ugyanannyi diák folytatja magyar nyelven tanulmányait idén Romániában, mint az elmúlt években – derül ki a megyei tanfelügyelőségek egyelőre hozzávetőleges adataiból. Megtudtuk továbbá, tegnap mintegy 60 önálló magyar tanintézményben szólalt meg a tanévkezdést jelző csengő, kettővel több iskolában, mint a tavaly, ugyanis idéntől a partiumi Margittán és Szalontán is Bihar megyei magyar iskola létesült.
Idén várhatóan kedvezőbb körülmények közt zajlik a magyar tannyelvű oktatás
Király András oktatásügyi államtitkár a Krónika érdeklődésére elmondta, végleges, összesített adatokat a hónap végén tudnak közölni, a megyei tanfelügyelőségek által készített részletes kimutatások alapján. „Információim szerint nem nőtt, nem is apadt drasztikusan a magyar diákok száma az új tanévben, hozzávetőleg 8-9000 diákkal számolhatunk évfolyamonként az előző évhez hasonlóan. Nyilván az általános iskolában ez a szám nagyobb, míg a gimnáziumokban valamivel kisebb. Örvendetes ugyanakkor, hogy idén is legalább annyi magyar ajkú gyerek kezdte el az első osztályt, mint tavaly, körülbelül tízezer” – mondta az államtitkár. Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy a magyar tannyelvű iskolák hogyan készültek fel az oktatási törvény életbe lépő előírásainak alkalmazására, Király András megnyugtató választ adott. „A magyar nyelvű oktatásról szóló, hónap eleji marosvásárhelyi tanácskozáson természetesen terítékre kerültek a törvényalkalmazással kapcsolatos kérdések is. A tanfelügyelőktől, illetve a magyar pedagógusoktól kapott visszajelzések alapján egyelőre úgy tűnik, nem lesznek gondok az előírások gyakorlatba ültetésével a magyar tannyelvű iskolákban” – nyilatkozta lapunknak az oktatásügyi államtitkár. Elmondta továbbá, mivel rendkívül kevés idő állt rendelkezésre, a nyolcadikos magyar diákok számára készített, románból fordított földrajz- és történelemtankönyvek kiosztása várhatóan pár napot késik majd, a tizenkettedikesek azonban már átvehették a köteteket. Megtudtuk, az Országos Tankönyvkiadó 2500 tizenkettedik osztályos és 11 000 nyolcadikos tankönyvet rendelt. Utóbbiak ingyenesek, a végzősöknek fizetniük kellene értük, de a Communitas Alapítvány és az etnikumközi kapcsolatokért felelős kormányhivatal támogatja a beszerzésüket. Király Andrásnak tudomása van arról, hogy a magyarra fordított tizenkettedikes földrajztankönyv minőségét többen is kifogásolják – amint arról beszámoltunk, a tankönyvben szereplő térképeken román nyelven köszönnek vissza a települések, tájegységek, folyók vagy hegységek nevei –, az államtitkár szerint ez is a sietség számlájára írható. „Nyilván az a legkönnyebb, hogy kritizáljunk, de bízom benne, hogy a tankönyvek hasznosak lesznek, és örülök, hogy elkészültek időre. Élnünk kell ugyanakkor a törvény adta lehetőséggel, és dolgoznunk kell azon, hogy következő lépésként a magyar tanárok eredeti tankönyvanyaggal rukkoljanak elő” – mondta az államtitkár.
Több a magyar iskolaigazgató Szatmáron
A Szatmár megyei magyar oktatás kedvezőbb helyzetben van ma, mint az előző évben, ugyanis több magyar tanintézetnek van magyar ajkú vezetője. Jelentős előrelépés, hogy rendeződött a Kölcsey Ferenc Főgimnázium sorsa, melynek épületgondjai, úgy tűnik, megoldódtak az elkövetkező 20 évre. Bár tegnap még dolgoztak az ácsok az új ingatlan tetőszerkezetén, mint elhangzott, az „új Kölcsey” beköltözhető állapotban van, és megfelelő körülmények között kezdhetik a tanévet. Amint arról beszámoltunk, a magyar elitiskolának tavalyelőtt ki kellett költöznie, mivel a református egyház a tulajdonában levő ingatlanba a Református Gimnáziumot költöztette, így az elmúlt tanévet három épületbe szétosztva kellett végigvinniük. Idén nyáron viszont megkapták a katolikus egyház tulajdonában levő volt Unió iskola ingatlanját, melyre 20 éves bérleti szerződést kötött az önkormányzat.
A Kölcsey tegnapi tanévnyitóján részt vett Kelemen Hunor művelődési miniszter is, aki kifejtette: a gimnázium példát mutatott összefogásból az utóbbi időben. A diákokat arra kérte, tanuljanak, és készüljenek fel az életben őket váró versenyhelyzetekre, mivel egy tudás- és munkaalapú táradalomban kell majd boldogulniuk, ahol nagyon nagy hasznát vehetik az iskolában elsajátított ismereteknek. Pataki Enikő, a Kölcsey igazgatója osztotta a miniszter véleményét, hangsúlyozva, hogy nem az épület, hanem a közösség adja a főgimnázium igazi erejét, amit az is bizonyít, hogy az elmúlt tanévben, bár az oktatás körülményei jócskán hagytak kívánnivalót maguk után, jobb eredményeket értek el, mint a korábbi években bármikor.
A tavalyi évvel ellentétben idén az iskolaigazgatói kinevezések körül sem voltak problémák a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben, sőt a két kormánypárt helyi szervezeteinek egyeztetése nyomán gyarapodott a magyar vezetők száma. A megyeszékhely tekintetében egyelőre a Gheorghe Dragoş Közgazdasági Iskolaközpontba nem sikerült magyar vezetőt kineveztetni, bár több mint kétszáz tanuló vesz részt magyar tannyelvű oktatásban, öt intézményben azonban – egy napköziben, három általános iskolában és egy gimnáziumban – magyar vezető is tevékenykedik az idei tanévtől. A szatmári 2-es számú napközi új igazgatójának Szilágyi Noémit nevezték ki, Pataki Zoltán lett a szatmárnémeti 10-es Számú Általános Iskola igazgatója, az Avram Iancu Általános Iskola új aligazgatójának Laczka Zoltánt nevezték ki, ezt a tisztséget a Mircea Eliade Általános Iskolában pedig Szabó Jolán tölti be. A középiskolák tekintetében is történt változás: az Aurel Popp Művészeti Gimnáziumban mostantól Manfrédi Annamária az aligazgató.
„Ment-é a könyvek által a világ elébb?”
Markó Béla miniszterelnök-helyettes tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban vett részt a tanévnyitó rendezvényen. Beszédében méltatta a rangos tanintézményben zajló oktatás színvonalát, mint mondta, erre bizonyítékul szolgálnak az iskola végzős diákjai által elért, országos szinten is magasnak számító érettségi eredmények. Úgy értékelte, a nemrégiben elfogadott oktatási törvény rendkívül fontos az anyanyelvű oktatás szempontjából is, hiszen ezáltal többek között immár magyarul és magyar nyelvű tankönyvekből tanulhatják a történelmet és földrajzot a 8. és a 12. osztályos magyar diákok. „Ment-é a könyvek által a világ elébb?” – idézte Vörösmarty Mihályt a miniszterelnök-helyettes. Tegnap 1128 magyar diák kezdte meg a tanulmányait a Bolyai-gimnáziumban.
Babos Krisztina, Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi tanévkezdés – ballépésekkel
Feszültségekkel kezdődött tegnap a tanév: a magyar szülők ellenérzésekkel fogadták az oktatási miniszternek azt az elképzelését, hogy a diákok órák előtt énekeljék el a román himnuszt. Tegnaptól két új magyar iskola is indult Margittán és Szalontán, Marosvásárhelyen azonban helyhiányra panaszkodnak a szülők: több gyereket elutasítottak a helyi iskolákban, osztályösszevonással szüntettek meg magyar osztályokat.
Kötelező himnuszéneklés, elutasított magyar gyerekek, iskolai helyhiány: feszültségekkel indult tegnap az idei tanév.
Tisztelet vagy ellenszenv?
A magyar szülőkben már az első nap ellenkezést váltott ki Daniel Funeriu oktatási miniszternek az elképzelése, hogy ezentúl a tanintézményekben meghatározott időközönként el kell majd énekelni Románia himnuszát. „Ha a román himnuszt kötelező elénekelni, akkor én elvárom, hogy a magyar osztályokban a magyar himnuszt is énekeljék, elvégre az a mi nemzeti szimbólumunk” – nyilatkozta tegnap lapunknak Sajgó Ernő marosvásárhelyi szülő.
A szintén marosvásárhelyi Constantin Popa pedagógus úgy vélekedett: ha a himnusznak helye van a focilelátókon, miért ne lenne helye az iskolákban. „Mérték kérdése, hogy tiszteletet vált ki a gyerekekből, vagy ellenszenvet” – vélekedett a tanár a tegnapi tanévnyitón.
Krónikus helyhiány
Bírják majd az iramot? Az elsősök első lépései a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceumban
Bár tegnap Erdélyben 60 önálló magyar tanintézményben indult a magyar nyelvű oktatás, kettővel több iskolában, mint tavaly (Margitán és Szalontán is önálló magyar intézmény létesült), a kisebbségi gyermekek oktatása mégis több településen akadozik. „A négyes iskolában azt mondták, hogy már nincs elég hely, ne írassuk oda a gyereket. Most ősszel meg azt hallom, nincs elég magyar gyerek abban az intézményben” – panaszolta lapunknak egy marosvásárhelyi szülő.
A szintén marosvásárhelyi, belvárosi 2-es számú általános iskolában összevontak két magyar osztályt, a gyerekek a 31 fős ötödikben folytatják tanulmányaikat. „Ez a legnagyobb létszámú osztály az iskolában, hiába kértük, hogy maradjon két külön magyar osztály. Nem tudom, milyen oktatás folyhat majd ilyen körülmények között” – mondta a tegnapi évnyitón az egyik felháborodott anyuka.
A Kölcsey szellemiségét idézte a szatmári tanévnyitón Kelemen Hunor kulturális miniszter
Markó: jó esély az oktatási törvény
Markó Béla miniszterelnök-helyettes tegnap a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban vett részt a tanévnyitó rendezvényen. Úgy értékelte, a nemrégiben elfogadott oktatási törvény rendkívül fontos az anyanyelvű oktatás szempontjából is, hiszen így immár magyarul és magyar nyelvű tankönyvekből tanulhatják a történelmet és földrajzot a nyolcadikos és tizenkettedikes magyar diákok is.
„Ment-é a könyvek által a világ elébb?” – idézte Vörösmarty Mihályt a miniszterelnök-helyettes, aki szerint a Bolyai-líceum és a református kollégium által elért eddigi eredmények is igazolják, hogy a költői kérdésre igen a válasz.
Magyar–magyar vita
Szatmárnémetiben a református és az állami magyar iskola épületcseréje miatt indult sajátos hangulatban a tanév. A nagy múltú Kölcsey Ferenc Főgimnázium hosszas vita, évekig tartó helykeresés után talált otthonra, miután a rendszerváltás után használt épületét visszakérte és -kapta a református egyház.
„A szellemiséget soha nem a falak, hanem az ember hozza létre. A Kölcsey-főgimnázium szellemisége olyan nagy erő, amire bátran építhet az itteni magyarság, mert az biztos jövőt jelent!” – biztatta az állami iskola diákjait és oktatóit tegnapi tanévnyitó beszédében Kelemen Hunor kulturális miniszter. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ami gyémánt volt, gyémánt marad?
Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba.
Könyvtárnyi irodalma van a szórványkérdésnek. A szerzők zöme ha járt is, ám sohasem élt szórványban. A zárványosulás megelőzésére felírt recept kötelezően tartalmazza a templomot és az iskolát, de eddig még soha nem találkoztam a törődéssel. Eddig, amíg nem jártam a Zsíl-völgyi magyarok közt.
Az urikányi református templomban a lelkész az evangélium szavait idézi: Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Abban az időben egy fillér volt két veréb, aki négyet vett, az ötödiket ingyen kapta. Ám Isten azt az egyet is számon tartotta.
Az újságírók felelősségére gondolok. No meg arra, amit egy petrozsényi irodalom szakos tanárnő – jogosan – felrótt nekünk, a Fehér holló szórványtársaság tagjainak: húsz éve senki nem érdeklődött a Zsíl-völgyi magyarok iránt, s amikor írtak róluk, akkor a bányászjárásokkal egyidőben keletkezett sztereotípiákat ismételgették: vadak, követelőzőek. Pedig ők csak az odafigyelést szomjazzák. Azt, hogy írjon róluk az újság, szóljon a rádió, mindennapi életüket mutassa be a televízió. Adjon hírt arról, amit ők a katolikus plébánia közelében felállított kopjafára rávésettek: „Létünk bizonysága: vagyunk! ” Az erdélyi magyar újságíró gyakran – egyre gyakrabban – kérdezi a környezetében élőktől, önmagától: érdemes-e róni a sorokat? Megnyugtató válasz nem érkezik. Nem, mert ott van elrejtve a hegyek között, a Páring és a Kisretyezát határolta völgyben, ahol a vájárok tudják, ha nem írnak róluk, az olyan, mintha nem is léteznének.
Azt meg ők nem tudták volna soha meg az eljuttatott írott szó nélkül, hogy néhány száz mérföldre tőlük valaki szenvedett miattuk. Érettük. (A történetet korábban megírtam magam is, ám ide csak kevés újság jár. Miért venné valaki azt a lapot, amely általában róla nem szól?) A nyomtatott betű erejében már kevésbé kételkedve, elmesélem, ha már szóba került a bányászok 1977-es lázadása, hogy a könyv valós hatalmát a kommunista állambiztonság emberei bezzeg ismerték.
Ők nem dilemmázgattak sokáig Vörösmarty sorain, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ. Azonnal a könyvet postán szolgálat vezetőjének, Tőzsér Józsefnek a nyakába próbálták varrni, hogy ő szervezte meg, Csíkszeredából, az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadást, mert előzetesen több tíz példányban elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét. És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Megdöbbennek ennek a régi történetnek a hallatán a lupényiak. Meghatódnak. Akárcsak én nyomtatott szó iránti hűségük láttán.
Az idők változnak. Ma már szinte senki sem hiszi, hogy a nyomtatott szó megtartó erő. Csak itt, a Zsíl-völgyében. Ahol azt is hiszik, hogy nem a szórványnak juttatott morzsa, alamizsna, a segélyek függvénye a megmaradás. A szórványnak önmagát kell megóvnia a pusztulástól, mondja vendéglátónk, Benedekfi Dávid. Erős bástyájuk lehet a kisebbségben élőknek a nyomtatott szó, és erős váruk lehet egy szórványközpont – mondja Benedekfi.
Valójában nem az épület, nem a számítógép, hanem az a munka, amelyet innen koordinálva végezni lehet. Hazán kívül házra is szüksége van, nem csupán az embernek, hanem a közösségnek is. S ez a szórvány ház lehetne a központja a lupényiek, urikányiak, vulkányiak, lónyaiak, petrozsényiek összehangolt tevékenységének, hogy a több ezer magyart számláló közösség ne csupán túlélje a bányászat nehéz évtizedeit, hanem értékteremtő maradjon. Ők hisznek a Hunyad megyei prefektusnak, aki szerint kétszáz évre való szenet rejtenek mélyükben itt a hegyek. Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba, s ismét kinyitnak az iskolák és megtelnek a templomok.
A szórványközpont gondolatát pedig érdemes lenne felkarolni máshol is, ám csak akkor, ha működtetői ugyanúgy gondolkodnak, mint a Zsíl-völgyeik: a kitartó, célirányos és alázatos munka a fontos, nem a falak, a számítógépek és a meleg székek.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)