Költők szókincsversenye (Igazolt legenda)
Közismert állítás, hogy Arany János a leggazdagabb szókincsű költőnk. De tényleg igaz ez? Hogy megtudják, az Origo a big data-technológiával vette számba a versesköteteket. Darabra pontosan megszámoltatták számítógéppel, hogy ki írt le több egyedi szót: Arany János vagy Petőfi, esetleg Ady, Kölcsey, Vörösmarty vagy éppen József Attila?
A big data óriási mennyiségű információt képes rendszerezni, értelmezhetővé és elemezhetővé tenni. Általánosságban big datáról akkor beszélünk, ha több mint egymilliárd sornyi adatunk van. „Bár költőink igen termékenyek voltak, ennyit együtt sem tudtak összehozni. Maga a technológia és az adatvezérelt gondolkodásmód azonban segít megérteni azt, amit eddig csak sejtettünk munkásságuk mögött” – írja az Origo. Az Origo a fent megnevezett poéták költészetét vizsgálta, a versenyt Arany János nyerte. A vizsgálatból kiderült, Arany János élete során 287 425 szót írt le csak a költeményeiben. Összesen 59 697 egyedi szót használt, ha a ragozott formákat nem tekintjük külön szónak, akkor valamivel több, mint 16 ezret. Ezzel pedig hivatalosan is megnyerte a magyar költők szókincsversenyét.
József Attilát is megilleti egy kategóriagyőzelem, hiszen az összes leírt szavához képest arányaiban ő használja a legtöbb egyedi szót (31,26 százalék), ugyanez az arány Arany Jánosnál „csak” 20,77 százalék. Összehasonlításképp a magyar nyelvben összesen 60–100 ezer egyedi szó van, egy átlagos értelmiségi egyévnyi beszédét rögzítve körülbelül 25–30 ezer szó fordulna elő. A legtöbbször használt szavak közt a szép jelző minden költőnél előkelő helyen szerepelt, Arany János ezek után leggyakrabban a király, ember, nap és Toldi kifejezést használta. A többi költőnél gyakran előfordult még a magyar, a bús és az Isten.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Programkavalkád a Festum Varadinumon
Új helyszínek, új intézmények, új szemléletek egészítik ki a Festum Varadinum idei kínálatát – fogalmazta meg Szabó Ödön programkurátor. Értékes előadók, művészek kapcsolódnak be.
A teljesség igénye nélkül, íme néhány program a Festum Varadinum idei kínálatából: vasárnap, május 3-án ünnepi szentmisével és körmenettel kezdődik a Festum Varadinum, melynek keretében Böcskei László nagyváradi megyés püspök celebrál misét. Ezt követően többek között fuvószenekarok lépnek fel, lesz képzőművészeti kiállítás, két zenés irodalmi est, majd a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Pillangó című előadását tekintheti meg a közönség a Szigligeti Színházban. Móricz Zsigmond műve szerelmi idill három felvonásban, melynek során „a tánc, a mozgás, a gesztus azonos értékű lesz a verbális szövettel, miközben megszólal benne a lírai motívum, a szerelem” – fogalmazza Horváth Csaba rendező.
Rendhagyó órák
Hétfőn hagyományőrző mesterek találkozója zajlik majd, este Karádi Katalin emlékműsor lesz a Posticumban, 19 órától pedig az Apácák musical-komédiát adja majd elő többek között Voith Ági és Zakariás Éva, Kökényessy Ági rendezésében.
Kedden egyebek mellett rendhagyó testnevelés óra lesz diákoknak, Kovács Koko István olimpiai-, világ- és Európa-bajnok ökölvívóval, egy órától pedig Bálint András színművész, a budapesti Radnóti-színház igazgatója tart rendhagyó irodalomórát, melyen belül Radnóti Miklós versösszeállítás hangzik majd el. Délután Makk Károly filmrendezővel találkozhat majd a közönség a Posticum központban, ezzel párhuzamosan közönségtalálkozó zajlik majd Kovács Koko Istvánnal a Queen’s étteremben. 18 órától Radnóti est lesz a Posticumban, Leváltári kiállítás a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában, fél órával később pedig a Nagyváradi Unitárius Egyházközség szervezésében a Daltutajok zenekar előadásában szakrális zenei estre várják a hallgatóságot.
Emlékműsor, operett
Szerdán Kristófi János festőművész munkáiból nyílik kiállítás a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal dísztermében, délután pedig, Mécs László premontrei kanonok, költő, lapszerkesztő és előadó tiszteletére szervez emlékműsort a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében. Ugyancsak szerdán Szilágyi Aladárnak a Szacsvay Akadémia 2014-es előadóival folytatott beszélgetéseit mutatja be Gebei Sándor egyetemi tanár az Ady Endre líceum dísztermében. 19 órától, Operett Express címmel Bozsó József és Teremi Trixi budapesti színészek világhírű operett melódiákat adnak elő, a rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében lesz.
Csütörtökön délelőtt történelmi konferencia zajlik majd Várad, Erdély kapuja címmel, ezzel párhuzamosan pedig egy olyan rendezvény, melynek során Bihar megye magyar szociális intézményeiben nevelkedő gyermekek ismerkednek Nagyváraddal és Szent László királlyal. Este Koncz Gábor budapesti színművész Gyorsvonat címmel tart önálló estet a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében.
Majális
Pénteken délután Varadinum történelmi verseny lesz az Ady Endre líceumban, este fél nyolctól pedig, a Lotus bevásárlóközpontban a Honey Beast együttes koncertezik. Ugyanaznap fél kilenctől Metropol koncertre várják az érdeklődőket a Nagyváradi Állami Filharmóniába. Szombaton 9 órától majális lesz a vársáncban, sportrendezvényekkel, gulyásfőző versennyel, közönségtalálkozókkal és sok előadással fűszerezve. Fellép többek között Mohácsi Brigitta, Baricz Gergő, az LL Junior, 21 órától a Neoton együttes tart élő koncertet, 22.50-től pedig tűzijátékkal zárul a majális. Aznap 17 órától zajlik majd Székely Csaba drámaíró szerzői estje is, a Szigligeti Színház stúdiótermében. A rendezvénysorozat utolsó napja református istentisztelettel veszi kezdetét, Csűry István püspök hirdet igét a Nagyvárad-olaszi református templomban.
Ingyenesek
18 órától a nyíregyházi Mandala Dalszínház tart előadást a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának dísztermében, Musical varázs címmel. A programajánló szerint „a Mandala Dalszínház társulatának vezető színészei a közönséggel együtt lubickolnak a világ, valamint a magyar musical és filmdal-készlet tengerében. A zenei válogatás széles teret ad a jókedvnek, az elgondolkodásnak és bizony a pityergésnek egyaránt. A rendezvénysorozat a Varadinum Díjkiosztó Ünnepséggel zárul, ezt követően a Szigligeti Színház Nagyvárad táncegyüttese bemutatja a Betyárvilág – tánc a mindenkori Rózsa Sándorról című előadást. Amint Szabó Ödön elmondta, a két vasárnapi előadás kivételével a rendezvények ingyenesek. „Szeretnénk, hogy a pénz ne legyen akadálya annak, hogy a kultúra az emberekhez jusson” – tette hozzá. A rendezvénysorozat fővédnöke Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a támogatók pedig a Comunitas alapítvány, a Bethlen Gábor alap, a Megyei Tanács, a Nagyváradi Önkormányzat, valamint a Lotus Center.
Neumann Andrea
erdon.ro

Balassitól Dsidáig – Nápolyi magyarságkutató előadása Kolozsváron
„Erdély tiszteletbeli polgáraként” mutatta be kedd este a Bulgakov kávéházban Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár Amadeo di Francesco olasz magyarságkutatót, akinek fő szakterülete Balassi, Zrínyi és újabban Dsida Jenő költészete.
A kutató valóban sokszor járt már Erdélyben, annak idején Balassiból írta doktori dolgozatát, mára pedig a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője.
Az egyetem nevében a „keleti” jelző az eredeti rendeltetésre utal: annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk.
Amadeo di Francesco elmondta: általában a régi magyar irodalommal foglalkozik, a modern magyar irodalmat csak az utóbbi időben kezdte felfedezni, Dsida nevét sem ismerte ezelőtt 15 esztendővel.
Egy újabb Dsida-összest éppen a kolozsvári egyetem másik oktatójától, Orbán Gyöngyitől kapott ajándékba annak idején.
Érdeklődésének egyik hajtása a garabonciás alakjának megjelenése a magyar irodalomban, végső soron Dsidához is ez vezette el, akinél szintén felbukkan ez a misztikus, természetfeletti lény. A kutató úgy vélte, mára már kialakulóban van egyfajta Dsida-kultusz – azt, hogy az anyaországban még ma sem igen ismert a költő, az egykori bezárkózó szocialista államvezetés máig tartó káros hatásának tudja be.
Amadeo di Francesco egyébként jelenleg két – egy olasz és egy magyar nyelvű – Dsida-tanulmányköteten is dolgozik, amelyeket két vers, az Arany és kék szavakkal, valamint A gyöngék imája értelmezése mentén épít fel, ezekből bontja ki a teljes életmű általános jegyeit.
E jegyek közül kiemelte például a gyöngy-göröngy ellentétet, amely markánsan megjelenik nála, noha nem saját „találmány”, hiszen sokaknál, például Vörösmartynál vagy Márainál is előfordul. Általában úgy vélekedett Dsida költészetéről, hogy „eredeti volt a maga stílusában, de megvoltak a forrásai”, erős kapcsolatot mutat például az ő költészete a kortárs magyarországi magyar költészettel.
Az előadáson egyébként jelen volt a kolozsvári Vallasek István fizikus is, aki Dsida utolsó lakhelyén, az egykori Fürdő (ma Cardinal Iuliu Hossu) utcai lakásban emlékszobát szeretne kialakítani, így a találkozó után meg is mutatta a szobát az olasz kutatónak.
Amadeo di Francesco magát indiszkrét emberként határozta meg, aki a költői titkok nyomába ered a rendelkezésre álló források, összefüggések alapján. Mint mondta Balassiról és Zrínyiről sok mindent ma sem tudunk, példaként említette Arany János híres akadémiai székfoglalóját, a Zrínyi és Tasso (1859) című munkát – amelyben Arany kimutatta a Zrínyi és a nagy olasz epikus munkái között meglevő párhuzamokat –, amely szerinte szintén „befejezetlen maradt”. Az esszé olasz fordítása közben „felhalmozott” jegyzetei ugyanakkor a Szigeti veszedelem tervezett kritikai kiadásának kidolgozásában is hasznosak lesznek majd – emelte ki Amadeo di Francesco.
Az olasz szakember a budapesti székhelyű Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke is egyben, Nápolyba pedig a híres Monte Cassinó-i bencés apátság lábánál elterülő Cassino városából ingázik. A lakhelyéül szolgáló városkát egyébként csúnyának tartja, de azt is bevallotta, hogy nem is nagyon ismeri, hiszen túlságosan lekötik a figyelmét magyar könyvei. A találkozó végén azt ígérte, az érdeklődők hamarosan kézbe vehetik a készülő Dsida-köteteket.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Vasárnap kezdődik a Festum Varadinum
Május 3-án kezdődik és 10-én ér véget a XXIV. Festum Varadinum, a legnagyobb nagyváradi kulturális fesztivál.
A Varadinum Kulturális Alapítvány szervezői és a társult szervezetek, a történelmi magyar egyházak és civil szerveződések minden igényt kielégítő, változatos és tartalmas programot állítottak össze, melyből most az első három nap (vasárnap–kedd) rendezvényeit foglaljuk össze. Május 3-án, vasárnap 11 órakor ünnepi szentmisével és körmenettel kezdődik meg a Festum Varadinum a római katolikus székesegyházban. Misét celebrál exc. Böcskei László nagyváradi megyés püspök. 13 órától az ausztriai Moosbrunn (Austria) fúvószenekara szabadtéri koncertje következik a római katolikus bazilika előtti téren, 16 órától pedig a Francisc Hubic Művészeti Iskola és a derecskei (Magyarország) fúvószenekar előadására kerül sor a Holnaposok szoborcsoportnál. 16.30 órakor nyitják meg Orosz István és Keresztes Dóra Összenéző című képzőművészeti kiállítását a római katolikus püspöki palotában (a Körösvidéki Múzeum kiállítótermeiben) – a tárlat kurátora Ujvárossy László vizuális művész, egyetemi tanár, megnyitja Kányádi Iréne művészettörténész és Aurel Chiriac múzeumigazgató. 17 órakor anyák napi zenés irodalmi est kezdődik a Kanonok sori Tibor Ernő Galériában, majd 17.30-kor révkomáromi fotóművészek kiállításának vernisszázsa a Nagyvásár téri (ma December 1. tér) Euro Foto Art Galériában. A Posticum Ifjúsági és Kulturális Központban 18 órától Születtem, elvegyültem és kiváltam címmel verses-zenés összeállítás látható-hallható József Attila életéről, Meleg Réka és Smaraglay Zoltán előadásában.
A Festum Varadinum első napjának záróelőadása a Szigligeti Színházban lesz 19 órától, amikor Móricz Zsigmond Pillangó című művének színpadi változatát adja elő a Székesfehérvári Vörösmarty Színház.
erdon.ro

A népdal a legjobb slamszöveg
Beszélgetés Lövétei Lázár László költővel, a Székelyföld főszerkesztőjével.
– Mennyire helytálló a meglátásom, miszerint az ön költészete afféle téli költészet? Ebben hasonlítana kedvenc klasszikusához, Arany Jánoshoz. Mitől lesz valaki klasszikus, s mitől aktuális egy klasszikus?
– A verseimnek ezt az olvasatát, miszerint én téli költő volnék, még nem hallottam, ám legyen. Ha már klasszikusokról és télről van szó, akkor Tolsztoj általában télen írt, elég sokat, tudjuk, a Háború és békét tízszer írta át, s szegény Szofja, a felesége tízszer másolta le. Hogy mitől aktuális egy klasszikus? Ma még nem tudom megmondani. Miután az ember kezd őszülni, talán megérik arra, hogy klasszikusokkal kezdjen foglalkozni. Szerencsés esetben ez nem jár együtt azzal, hogy kortársakat már nem olvas. S mivel szerkesztő is volnék, nem is lenne jó, ha teljesen kidobnám az ablakon a kortárs irodalmat.
Lövétei Lázár László
Lövétén született 1972-ben, 1990-ben érettségizett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Főgimnáziumban. Két évet járt a kolozsvári Műszaki Egyetemre, majd 1993-tól a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakának hallgatója. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld szerkesztője, ma főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Kötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000), Két szék között (2005), Árkádia-féle. Régi és új versek (2009), Zöld (2011).
Emlékszem, középiskolás koromban Csokonaiból írtunk felmérő dolgozatot, s én félretoltam a papírt és elővettem a padból valami kortárs szerzőt. Szikszai Annamária tanárnő kivette a könyvet a kezemből, megnézte, mit olvasok, s adott egy jó tanácsot: nem ártana az alapokat is megtanulni, utána majd lehet írogatni. Igaza volt.
– Annyira jól elsajátította az alapokat, hogy kis füzetre való esszét is írt Arany Jánosról Arany versek címmel, amelyben kevésbé ismert Arany-verseket elemez, de Hunyt mesterem címmel szerepel benne a díjnyertes Arany-esszé is. Miért épp ezeket a verseket választotta?
– A sepsiszentgyörgyi Cimborának írogattam ezeket a miniesszéket, Szonda Szabolcs kért fel, miután a Hunyt mesterem című írásommal megnyertem a Tehetséges Magyarországért Alapítvány pályázatát. Igyekeztem úgy összeválogatni a verseket, hogy legyen szó bennük nemzetről, hazáról, versről, betegségről – mindenről, ami egyáltalán fontos volt Arany számára.
– Nemrég rangsorolták a magyar irodalom költőit aszerint, hogy költészetében ki használta a legtöbb szót. Eszerint Arany János lenne az első helyezett, aki összesen 287 425 szót használt, a második Vörösmarty 214 104-gyel, a harmadik pedig Petőfi 154 721-gyel. Hogyan kezeli ezeket a rangsorokat?
– Mint nem lényegeseket. Nemrég újraolvastam Kosztolányi Vörösmarty-esszéjét, amelyben határozottan állítja, hogy amiként Puskin az oroszoknak vagy Dante az olaszoknak költői nyelvet alkotott, úgy a magyaroknak Vörösmarty alkotta meg a költői nyelvet. Ebben sok igazság van, mint ahogy abban is, hogy Vörösmarty a leggazdagabb szókincsű magyar költő. S bár az említett statisztikában Vörösmarty csak a második helyen szerepel, mindegy, ki a győztes, mert kevés szóval is lehet fontosakat mondani. Egy másik kedvencem George Bacovia, kétszáz szónál aligha használt többet, mégis érvényes költészetet hozott létre. Nem véletlenül klasszikus.
– Több esszéjében is megpróbál választ adni, miért Arany János a kedvence, s arra a következtetésre jut, hogy Arany nem tudása a lényeges számára. Mit ért nem tudás alatt?
– A nem tudás valóban lefedi Arany Jánosnak a költészetről, nemzetről, hazáról vallott nézeteit. Nem írt Baudelaire-ről, de saját lapjában helyet adott annak a véleménynek, amelyben a szerző azt fájlalja, mennyire dekadens Baudelaire. Arany ezzel szemben valamiféle fogódzót akart adni a saját nemzetének, bár látta annak hibáit is. A bizonytalansága is szimpatikus volt benne. Hogy nem hitt saját magában sem. Nagyjából tudta magáról, mit ér, de nem volt mindenkit elnyomó személyiség, mint Petőfi vagy Ady. Fekete Vince költőkollégámnak szoktam idézni Adynak azt a sorát, hogy „nagyobb vagyok magamnál is" – micsoda pompás megfogalmazása annak, hogy kinek is gondolta magát Ady. Szerencsére Arany nem ilyen volt.
– Az esendő Arany képét tárja fel, s egyfajta bálványimádásról is beszél...
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a hibáit. Az ihlet perce című szonettje annyira rossz, hogy kezdő költőtől is ritkán olvasni ilyet. Vagy ott van a Széchenyi emlékezete című műve. Kapott egy szekérderék pénzt érte, de nem tudott ódát írni, mint például Berzsenyi vagy Vörösmarty. Egy alkalommal megfogadtam, hogy elolvasom százszor a Széchenyi emlékezetét, hátha megszeretem.
De nem ment, a megemelt nyelv nem állt neki jól, soha nem fognak tudni meggyőzni, hogy az egy jó vers. Vagy ha már az emberi arcát keressük: Molnár Vilmostól kaptam egy SMS-t, amelyben azt írta, „ha én Petőfi lettem volna, s túléltem volna az oroszokat, és lenne gyerekem, akkor soha nem bocsátottam volna meg Aranynak, hogy pénzt kért a gyereke és a felesége eltartásáért." Tudniillik amikor Petőfi elment az erdélyi harctérre, s Aranynál hagyta a feleségét és a gyerekét, Arany benyújtotta a számlát.
A legenda szerint Petőfi ekkor adta el a lovát, és elküldte a pénzt Aranynak. Vagy a Bach-korszakban, amikor elment Nagykőrösre tanárnak, Bécs mindenkit ellenőrzött, miként viselkedett a forradalom és szabadságharc idején. 1854-ben tanári önéletrajzában azt írta: „Fájdalmasan ismerem el, hogy ezen idő alatt néhány kisebb költemény jelent meg tőlem nevem alatt, amelyeket, valamint később meg is semmisítettem, úgy mostani érettebb gondolkodásommal nem írnék alá." Ez most szólhat arról is, hogy a Szabadság zengő hárfája címmel ponyvára küldött kis füzetecskéjét tagadta meg, de szerintem inkább arról van szó, hogy kellett neki a tanári állás, s ezért megtagadta a forradalmi verseit...
– Mégis védelmébe veszi, ha kétségbe vonják költői nagyságát.
– Hát persze! Arany egy csoda. Én nem akarok ítélkezni fölötte, én olvasni szeretem a verseit, s boldog vagyok, ha a kritikai kiadásban felfedezett hibát kijavíthatom. Még akkor is, ha a szakma erről az észrevételemről nem vesz tudomást.
– A kritikusok azt állítják önről, olyan, mint egy gótikus templomkészítő vagy egy középkori festő, aki nem elkülönülni akar a magyar költészeti hagyománytól, hanem alázattal, játékosan közelít hozzá. Egyfajta szerepjáték-költészetet művel. Azonosulni tud ezzel a nézettel?
– Én annak örültem a legjobban, amikor azt mondták rólam: a költészetem annyira konzervatív, hogy ez már mindenképp újdonságszámba megy. Nem szándékosan alakult így, de csak örülni tudok neki. Pláne látva a tendenciákat, hogy merrefelé íródna a magyar irodalom. Az egészen fiatal magyar irodalmat, a slammereket nem ismerem eléggé, de a költészetükben is van valamiféle ritmus, rím, s ilyen szempontból ezt is tekinthetjük végtelenül konzervatív költészetnek. A legjobb slamszöveg szerintem még mindig a népdal, de ezzel a nézetemmel alighanem egyedül vagyok.
– Ebbe a konzervativizmusba belehelyezhető a Zöld című, eklogákat tartalmazó kötete is?
– A Zöld egy külön állomás. Folyamatában kell látni a dolgot. Az első kötetemről, A névadás öröme címűről azt mondták, folytathatatlan, ezért megpróbáltam valahogy szabadulni attól a fajta beszédmódtól, abból lett a Távolságtartás, egy teljesen sikertelen kísérlet. Utána jött egy másik hang, életrajzi vonatkozásokkal, a Két szék között, ez egy betegség kiírása volt, afféle terápia. Örülök, hogy szerették az olvasók. De ettől is nehéz volt megszabadulni. Erre találtam ki a Zöldet, megpróbáltam, tudok-e írni hexametert. Kiderült, hogy nagyon könnyű. De amikor már önjáróvá válik, jobb abbahagyni. Most volnék egy olyan helyzetben, hogy fogalmam sincs, merre tart a költészetem. Nem siettetem, majd csak kialakul.
– Világirodalomból a nagy kedvence az orosz irodalom, azon belül is Csehov. Ez is habitus kérdése?
– Persze. S Csehovban is épp az tetszik, ami Aranyban: a bizonytalansága. Igaz, Csehovot sem tudom megmagyarázni, még magamnak sem. Például nem az ismert novellái tetszenek elsősorban. A nagy kedvencem, amelyet legalább 150-szer olvastam, a Rothschild hegedűje mindössze öt oldal, mindenre jó, időt tölteni, elmélázni, jobb kedvre derülni, életkedvet kapni.
– Hogyan látja a kulturális, irodalmi lapok szerepét napjainkban?
– A magyar kultúra kifejezetten folyóirat-kultúra: a legfontosabb közlések még mindig folyóiratokban jelennek meg, legyen szó szépirodalomról vagy kánonképző szövegekről. Jó lenne tehát továbbra is életben tartani a folyóiratokat, pláne ha azok komolyan veszik magukat, és kétheti-havi rendszerességgel fontos, közérdeklődésre számot tartó írásokat jelentetnek meg.
– A Székelyföld előfizetőinek száma impozáns. Mi a titka a lap sikerének?
– Leszámítva a székelység iránt (újfent) megnyilvánuló érdeklődést, illetve a lap szerencsésen kialakított struktúráját (nemcsak irodalmat közöl, hanem történelmet, néprajzot stb.), annyit mondhatok, hogy folyamatosan mozogni kell, eleget kell tenni a meghívásoknak, el kell menni a legutolsó faluba is közönségtalálkozókra. Egy kicsit fárasztó, de másképp nem megy. Nagyon érdekes figyelni az olvasók reakcióját, figyelünk is rájuk, no nem olyan értelemben, hogy teljes mértékben kiszolgáljuk az igényeiket, hanem úgy, hogy ha csak egy mód van rá, igyekszünk olvasható szövegeket közölni.
– Ma már minden folyóirat igyekszik online is jelen lenni. Mennyiben követi ezt a folyamatot a folyóirat?
– Maradjunk annyiban, hogy az online nem az én világom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne látnám a trendeket ezen a területen. De ha az online felület nem frissül folyamatosan, semmit sem ér a dolog, a potenciális olvasó meg máris elhúzott nyüzsgőbb vidékekre.
– Csíkszentdomokoson él, de ki-kimozdul a „falusi magányból", ha máshova nem, hát Csíkszeredába. Miért döntött úgy, hogy Kolozsvár, Csíkszereda helyett inkább egy csendesebb helyen akar élni?
– Nincs ebben semmi rousseau-i, „vissza a természetbe"-szerű dolog. Falun születtem, ott érzem jól magam. Ilyen egyszerű ez. Mondhatni: falusiasan egyszerű...
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)

Makkai Sándorra emlékeznek a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Új helyszínen, a Fogoly (Potaissa) utcában várja az érdeklődőket az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét június 4–7. között.
H. Szabó Gyula, a társszervező Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke, a Kriterion Kiadó igazgatója egy csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: a helyszínváltásra részben azért volt szükség, mert a tavalyi rendezvény idején a gyakori esők „elmosták" a vásárlókat, a könyvkiadók így fiaskónak értékelték a vásárt, ez pedig óhatatlanul összemosódott a Bánffy-palota udvarára való költözés tényével, holott a szervező szerint az is jó helyszíne volt a rendezvénynek.
Az új helyszín mellett éppen a kiadókkal való konzultáció eredményeként döntöttek, ám az is a tágas, a történelmi városfalak íve mentén húzódó utca mellett szólt, hogy a könyvhét ezúttal egybeesik Nyíregyháza turisztikai bemutatkozásával, így a két programsorozat „összefonódik", a szervezők reményei szerint egymást erősítve.
Doki Emese, a rendezvényt szervező RMDSZ főtitkárságának munkatársa újdonságként kiemelte, hogy az erdélyi magyar kiadóknak ezúttal nem kell standbért fizetniük. H. Szabó Gyula ehhez hozzátette, hogy cserébe azt várják a kiadók mindegyikétől, hogy legalább egy könyvbemutatót, kiadóismertetőt, vagy egyéb kísérőrendezvényt szervezzenek a könyvhétre. „Így szeretnénk a kiadókat rávezetni arra, hogy nem elég a standoknál ácsorogni, és várni a vásárlókat, hanem a megjelenésen kívül is tenni kell a könyvek népszerűsítéséért" – fogalmazott a szakember.
Tavaly Bánffy Miklós alakja köré szerveződött a könyvhét az író-politikus születésének 140. évfordulója alkalmából, idén pedig Makkai Sándorra emlékeznek a rendezvényen, az író, egykori püspök születésének 125. évfordulóján. Az Ördögszekér szerzőjének emlékére szervezett konferencia H. Szabó szerint a Bánffy-konferenciához hasonlóan „felfedező-jellegű" lesz, hiszen szerinte sok kolozsvári keveset tud az egykori kolozsvári püspökről.
Újságírói kérdésre egyébként elhangzott, erdélyi kiadók nem készültek új Makkai-kiadásokkal az évfordulóra, egy magyarországi kiadó ugyanis megvásárolta az életmű jogdíjait, jelenleg előkészületben van az ő Makkai-sorozatuk.
A szervezésben aktívan részt vesz az Erdélyi Magyar Írók Ligája is, mások mellett Markó Bélával, Dimény H. Árpáddal, Tompa Andreával és Márton Evelinnel is szerveznek közönségtalálkozót, a rendezvények egyik fő helyszíne pedig a Bulgakov kávéház lesz. Mivel a kávéház névadója halálának 75. évfordulója van idén, az orosz író életművének is szentelnek egy kerekasztal-beszélgetést a szervezők.
A koncertek és egyéb kísérőrendezvények főszervezője idéntől Ambrus Zsombor lesz, aki ismertette a fellépők listáját. A programsorozat június 4-én, csütörtök délután ötkor – a budapesti Ünnepi Könyvhét megnyitójával egy időben – veszi kezdetét a kolozsvári színészzenekar, a Loose Neckties Society koncertjével, de a megnyitón a hagyományoknak megfelelően átadják a Kolozsvár Társaság díját is.
A fellépők között lesz Szabó Balázs Bandája, a megzenésített Muszka Sándor-versekkel érkező Evilági zenekar, a Bagossy Brothers Company, és több néptáncegyüttes, illetve magyarországi tehetségkutató műsorokból ismert énekes is. A Hangzó Csoda nevű záróeseményen idén Demény Péter verseit szavalják közösen a résztvevők. Mint elhangzott, a szervezők remélik, hogy a könyvhéttel párhuzamosan zajló TIFF nem gyengíti a vásárlókedvet és az érdeklődést.
Jövőre minden esetre egy huszárvágással egy hónappal a budapesti Ünnepi Könyvhét előtt, még májusban megszervezik a kolozsvári eseményt, így abban reménykednek, hogy magyarországi könyvkiadókat és írókat is sikerül elhívni, akik eddig inkább a Vörösmarty téri eseményre koncentráltak.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét: 2015-ben nem kell standbért fizessenek az erdélyi könyvkiadók
Az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét ötödik kiadására 2015-ben új helyszínen, a kolozsvári Fogoly utcában, a déli városfalak alatti sétálóövezetben kerül sor június 4–7. között – fogalmazott Doki Emese, a Főtitkárság képviseletében a rendezvény csütörtöki, május 21-i sajtótájékoztatóján.
„Öt év után büszkén mondhatjuk, a könyvhét újraélesztett egy olyan hagyományt Kolozsváron, de Erdélyben is, amely magyar kulturális értékeket helyez előtérbe, valamint lehetőséget ad arra, hogy a szerzők közvetlenül találkozhassanak olvasóikkal. Idén is a létező igényeknek megfelelő programsorozattal gazdagítjuk a hazai kulturális életet” – hangsúlyozta Doki Emese. Rámutatott, az RMDSZ jóvoltából idén először teljesen ingyenesen, bérmentve vehetnek részt az vásáron azok az erdélyi magyar kiadók, akik könyveiket, kiadványaikat június 4–7. között Kolozsváron szeretnék árusítani.
„A hagyományokhoz híven, rendezvényünk az irodalmi felhozatal mellett idén is rengeteg szabadidős programmal várja az érdeklődőket” – ismertette Ambrus Zsombor főszervező az ünnepi könyvhét programját. Kiemelte, annak érdekében, hogy minden korosztály jól érezhesse magát, minél változatosabb felhozatalt ígérnek: csütörtökön a hivatalos megnyitó után a Loose Neckties Society és Szabó Balázs Bandájának koncertjeivel kezdünk, pénteken a Folker együttes táncoltatja meg a kisebbeket, az Evilági együttes Muszka Sándor verseit dalolja, az este folyamán pedig a Bagossy Brothers Company és Muri Enikő gondoskodik a jó hangulatról. A hétvége folyamán, szombaton sor kerül az Életfa egyesület gyermeknapjára, amely keretén belül fellép a Katáng zenekar, de aznap tekinthetjük meg a Bogáncs Néptáncegyüttest is a könyvhét színpadán. Este Nagy Ricsi, illetve a Folkfusion Band szórakoztatja a közönséget. Vasárnap délelőtt a 4 for Dance produkciójára, záróeseményként pedig a Hangzó Csoda - közösségi versmondásra kerül sor Demény Péter verseivel.Az író-olvasó találkozók sorából megemlítendő Markó Béla, DiményH. Árpád, Tompa Andrea és Márton Evelin, de lesz Makkai Sándor életéről és munkásságáról megemlékező konferencia is.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke Supka Géza egyik kiemelt szándékának adott hangot: „A könyvhét-alapító elvárása idén Kolozsváron is érvényesül: a Fogoly utca megfelelő helyszín arra, hogy a könyveket a történelmi falak közé vigyük. Fontos megemlítetnünk, 2015-ben bevontuk rendezvényünkbe az magyarországi Nyíregyháza város turisztikai bemutatkozóját is: az új helyszín megfelelő arra is, hogy az érdeklődők ne csak az egyik eseményre, hanem a párhuzamos utcai történésekre is ellátogassanak” –érvelt, majd hozzátette: az első és második kiadáshoz hasonlóan, 2015-ben is egy időben veszi kezdetét a két kulturális rendezvény Erdélyben és a budapesti Vörösmarty téren.

Nyugati Jelen (Arad)

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Harag György kolozsvári rendezései
Elmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz
Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták.
Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd.
Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984).
Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Véget ért a 2014–2015-ös évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 16-án, kedden délután tartotta évadzáró ülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A kör jeles szavalói a 86 éves Kányádi Sándort köszöntötték, majd dr. Brauch Magda ismertette A mai magyar nyelvállapotcímű tanulmányát. A rendezvény Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő és Kleitz Zoltán amatőr költő felolvasásával, Brittich Erzsébet, Katona István, Ódry Mária és Kolumbán Zsolt képkiállításával zárult. Ezzel véget is ért a 2014–2015-ös évad.
Milyen is volt az elmúlt időszak? Egy kis röpke visszapillantó!
Szeptembertől az irodalom szerelmesei 11 foglalkozáson vettek részt. Megemlékeztek: Karácsony Benőről, Nagy Istvánról, Tompa Lászlóról, Vörösmarty Mihályról, Kármán Józsefről és József Attiláról. A megemlékezéseken közreműködtek az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium (vezető tanár: Nyári Melinda és Tóthpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegy-Kisjenői Általános Iskola (vezető tanár: Pusztai Matild) diákjai.
Az esteket Katona Béla, Hevesi József, Kiss Anna, Czermák Ferenc, Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Gál Zoltán körtagok illusztrálták szavalattal, felolvasással. Előadónk legtöbbször dr. Brauch Magda ny. tanár, irodalomkritikus volt, de külön élményt nyújtott a körtagoknak Matekovits Mária és Mihály tanárházaspárNyelvújítás vagy rombolás című előadása.
Az irodalmi kör alkotóműhelye az idei évadban is bizonyított. Szarvashegyi Rozália, Lovász Miklós, dr. Brauch Magda, Brittich Erzsébet, Simonfi Imre, Hevesi József, Jámbor Ilona, Kleitz Zoltán, Katona Béla, Regéczy Éva, Regéczy Szabina Perle, Gál Zoltán, Jankó András, Nagy Gizella, Ódry Mária fiókjából vers, próza, publicisztika, műfordítás került elő.
Sok volt-e vagy kevés? Döntsék el az irodalom barátai!
A szeptemberi viszontlátásra!
Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalom Kör elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Népfőiskola Kovászna kulturális életéért
Csomakőrösön tartotta közös évzáró rendezvényét a kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola és az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub. Érdekes előadások, könyvbemutató fűszerezte a programot, az eseménynek a református egyház imaterme adott otthont.
A kolozsvári Boér Imre A megújult Zangla címmel tartott élménybeszámolót, a zanglai palotaerődben lévő Kőrösi Csoma Sándor emlékszoba felújításának körülményeit ismertette. A közönség azt is megtudhatta, hogy a munkálatok anyagi szükségleteinek előteremtésében komoly részt vállalt a Csoma Szobája Alapítvány.
Gazda József nyugalmazott tanár Az nem lehet… címmel értekezett Vörösmarty Mihály munkásságáról. A rendezvényen bemutatták a kovásznai Tóth Mónika Soványít hiányod című verseskötetét – az ifjú költő nemcsak magyarul, törökül és angolul is ír. Az évzárón közreműködött Pap Elek, Bencze Józsa Otília, Balog István, Deák Gellért Gedeon, mindannyian a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanulói.
„Szeretnénk hinni, hogy a Fábián Ernő Népfőiskolának és az Ignácz Rózsa Irodalmi Klubnak pozitív szerepe van Kovászna társadalmi és kulturális életében” – mondta el érdeklődésünkre Gazda József. A havi egy alkalommal tartott összejöveteleken általában 30–60 fős hallgató közönség vesz részt, bárki legyen is a meghívott előadó, a városnak nem kell szégyenkeznie az érdeklődők hiányáért. Általában középkorúak, idősebbek látogatják a rendezvényeket, sajnos a legmagasabb műveltséggel rendelkező kovásznaiak távol maradnak, ritka, hogy tanár vagy orvos vegyen részt, igaz, a pedagógusok többsége ingázó – értékelte Gazda József.
Nt. Balogh László esperes, a népfőiskola vezetőjének véleménye szerint a hallgatóság gerincét a belvárosi református egyházközösség nőszövetségének tagjai teszik ki. Igyekeznek a helyi iskola tanulói közül is megszólítani egy-egy korcsoportot, örvendenek, mikor aktív értelmiségiek is időt szakítanak egy kis művelődésre. A megyei tanács támogatásával a Kós Károly Akadémia előadásai is eljutnak Kovásznára a népfőiskola programjaira – mondta a lelkész. Jövőbeni terveit ecsetelve elmondta: olyan értékeket szeretnének felmutatni, melyek a magyarság megmaradásának kérdésével kapcsolatosak, nemcsak közvetlen környezetünkből, hanem Magyarországról is hívnak előadókat.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulturális évadot zártak
Kötetbemutató és előadás Kőrösön
Múlt pénteken, a csomakőrösi református egyház imatermében tartotta évadzáró rendezvényét a kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola és az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub.
Az eseményen bemutatták Gazda József Az nem lehet… Vörösmarty és a magyarság című kötetét, valamint Tóth Mónika: Soványít hiányod című verseskötetét (lásd az interjút). A kolozsvári Boér Imre meghívott előadó vetített képes előadáson ismertette Kőrösi Csoma Sándor zanglai szobája felújításának a történetét, amelyen mint önkéntes vett részt.
Balogh Zoltán lelkipásztor, a Kézdi–orbai Református Egyházmegye esperese, a Fábián Ernő Népfőiskola vezetője kérdésünkre elmondta: az elmúlt időszakban 8 meghívottja volt a népfőiskolának, és októbertől indul újra a magyarság megmaradását, népi értékeink megőrzését célzó rendezvény. Gödriné Molnár Márta, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub vezetője pedig arról tájékoztatott, hogy a 60 személyt mozgató klub tevékenysége szeptembertől folytatódik.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szobor a "hősnek"
Miközben a marosvásárhelyi tanács újabb szoborállítást hagyott jóvá múlt csütörtökön, ezúttal Constantin Romanu Vivunak (akinek már utca is viseli a nevét a megyeszékhelyen), aki "hős forradalmárként", a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt Maros megyében, a megyeszékhely környéki településeken (legalábbis Románia enciklopédiája szerint), Sütő Andrásnak még ma sem láthatjuk a szobrát, emlékművét egyetlen köztéren sem. Bár 2009-ben tanácsi határozat született arról, hogy Marosvásárhelyen a Vörösmarty téren állítsanak szobrot az írónak, a Sütő András Baráti Társaság kezdeményezésére, Peti András alpolgármester szorgalmazására módosult a helyszín, és a testület tavaly májusban jóváhagyta, hogy a Színház térre helyezzék az alkotást.
Azóta is folyamatban van a Sütő-szobor-állítás. Meg kellett állapítani ugyanis, hogy a Színház téren pontosan hova kerüljön az emlékmű, tervet kellett készíteni, versenytárgyalást kiírni a kivitelezésre. A tapasztalatokból ítélve időigényes feladat, főként a folyamat utolsó mozzanata: a versenytárgyalás. Már minden készen áll: helytanulmány, terv, feladatfüzet. Csak árajánlat kell, enélkül ugyanis nem kezdődhet el a kivitelezés, márpedig a Színház tér felújítási tervének kizárólagos szellemi tulajdonosa eddig még nem méltóztatott számolni, így a versenytárgyalással várni kell...
A "hős forradalmár" szobrának megszavazása előtt Soós Zoltán javasolta, hogy Bethlen Gábornak, Erdély egykori fejedelmének is állítson emlékművet a város, méltó módon tisztelegve a nagy államférfi előtt, aki 1616-ban szabad királyi város címet adományozott Marosvásárhelynek. Javaslatának elhangzása alatt a tanácsterem egy részében nem lehetett nem észrevenni, hogy egyesek igencsak jót "derültek". (Valószínűleg ők azok, akik nem szavazták meg az önkormányzat és a római katolikus egyház közötti ingatlancserét, aminek következtében a Művészeti Líceum főépülete mögötti háromszintes épület átkerült volna az egyház tulajdonába, ellenében a polgármesteri hivatal megkapta volna az Európa általános iskola mögötti épületet.)
A mindenkori szoborállítások kapcsán talán nem ártana jobban odafigyelni arra, hogy kinek is állít a város emléketszoborral, plakettel, domborművel stb. Esetünkben – ami a "harmónia" jegyében egyáltalán nem tekinthető szerencsésnek – egy, a magyarok, székelyek ellen harcoló "forradalmár" kap szobrot, akit talán hősnek tekint a lakosság fele, a másik fele viszont elnyomónak. Mintha nem lenne elegendő köztiszteletnek örvendő, egymás érzékenységét nem sértő, szoborállításra méltó személyiség, aki Marosvásárhely különböző nemzetiségű lakosait egymáshoz közelebb hozza, nem pedig eltávolítja. Másrészt a politikai "egyeztetések" részeként nem ártana számon kérni a már meghozott határozatok végrehajtását, ellenkező esetben valóban igazzá válik a mondás, miszerint a kutya ugat, a karaván halad...
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Belső parancs a nemzetegység
Aki így tudja siratni a szabadságharcosok áldozatait, az igenis méltó a szabadságra. Való igaz, hogy a 18 éves korában császárrá koronázott, süvölvény I. Ferencz József és miniszterei, tábornokai mindent megtettek tervszerűen, hogy a magyarságot gyarmatosítsák, németesítsék, átkeresztelgessék idegen nevekre, kitörölve a közéletből is anyanyelvét. Ez a császároid legény utoljára Metternich nevű miniszterétől kapott könyveket, hadd tájékozódna. A szabadságharc idején a minisztert kiiktatták, de ő leveleiben óva intette az uralkodót a gyarmatosítástól, mint képtelen vállalkozástól, mert „a magyarságot soha nem bírja Felséged németté kényszergetni”.
Az AKCIÓnak mindig megvan a megfelelő REAKCIÓja, a visszahatása, akár a rugónak. A magyar nyelv lett az összefogó abroncs, mind Mohács, mind Világos után. Az egységet vállalta az arisztokrácia is, és nem az általános behódolást. Emlékeztetni szeretném a mostani magyarokat, szabadokat – ha vannak szabad magyarok Európában ma – és megkötötteket, Nemeskürty István történészünk, művelődéstörténészünk adataival arra az időszakra, amikor az anyanyelv volt az egyetlen kötelék a nemzettudatban. Na meg a 19. század irodalma. Medgyes Lajos, Lisznyai Damó Kálmán és számos középszerű, de lelkes magyar irodalmár vette a tollat, és a maga módján írt, írt, magyarul, nemzetgyászban, kevés reménnyel. Báró Kemény Zsigmond elismerte a szabadságharc leverése utáni kényszerhelyzetet, ám maga is tollat ragadott, tudván, hogy a szó maga a megtartó ige. Az elnyomók hirdették: Németország túlzsúfolt (!), tessék áttelepedni nyájas előjogokkal Magyarországra, birtokra és közéletre, ne pedig Amerikába! Íme, az emlékeztető, mára is érvényes, azóta is tervszerű megoldás a magyarság kinyírására kisebbségben, illetve anyaországában! Lásd, ahogy én látom, hogy összekovácsoló a nyelvünk. Nemeskürty István csodálatos érveléssel mutatja föl az „új háború” jelenségét 1850 után, melyben erőt adó részt vállalt a főnemesség is, noha onnan sokan ellenezték a 48-as szabadságháborút.
Rohamosan elterjed felsőbb körökben a 9 ezüstbetűs fekete karperec, nyakék. A 13 aradi vértanú kezdőbetűiből állott, és ez volt a szövege:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Klager Leben Sie. Magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók, tovább élnek ők.
A cenzúra mindenütt működött, a magyar lapok megszűntek, és ennek arányában terjedt reményáradatként: Gyáva a császár! Sok százan hagyták el menekülve az országot, külföldön szervezkedve, sokan voltak börtönökben. Garay János megsegítésére az aradi várban raboskodó szabadságharcosok 61 forint 2 krajcárt gyűjtöttek össze, és a börtönőrökkel egyezkedve juttatták ki onnan. Arany János, Gyulai Pál, Tompa Mihály, Eötvös József írtak, A falu jegyzője c. regény meghódította Angliát, Amerikát. Általános megvetés illette Ferencz Józsefet. Kossuth Lajossal az élen a császár 36 magyar vezért, minisztert, kormánytagot ítélt kötél általi halálra „in effigie” (jelképesen, távollétükben), kötélen a névtábla. Haynau, a hóhértábornok európai körútján elment Londonba is. Ott a serfőzők fölismerték rettenetes bajuszáról, nosza, megkergették, utolérték és keményen megverték. Az angol miniszterelnök csak annyit mondott erre:
Elég lett volna, ha földobálják egy pokróccal a levegőbe...
Vörösmarty 1854-ben megírta A vén cigány c. versét, Arany János a Velszi bárdokat. Az anyanyelv élt, élt a maradék irodalom, képtelenség volt – igaza volt Metternichnek – megállítani a zászlóként hívogató anyanyelv uralmát. És törpült, egyre törpült a császár ázsiója.
1859-ben csúnyán kikapott Solferinónál, hadban, III. Napóleon és II. Viktor Emánuel piemonti király seregeitől. A sors kegyes volt... A magyar népdalkincs bosszút állt az elvesztett, koldusokká senyvedt honvédekért. Arany János Családi kör c. versében a meséltető gyermekre szólt szelíden: Nem mese az, gyermek. És mesélt a honvéd, magyarul.
Erős, életes nagy példa Mohács óta is a megtartó anyanyelv a magyarok számára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Bács Lajos emlékére
A zenét Isten azért adta, hogy vágyakozzunk szellemi hazánkra. (Szent Ágoston)
Az utóbbi években többször is megfordultam baráti látogatás okán a németországi Bayreuthban, s minden alkalommal tisztelegtem is az ott eltemetett nagy magyar zenész, Liszt Ferenc sírjánál. Fehér márvány sírkövén fekete dőlt betűkkel Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című költeményének két első sora olvasható: „Hírhedett zenésze a világnak, / Bárhová juss, mindig hű rokon”. Ez a Vörösmarty által „hírhedettnek” nevezett világhírű muzsikus legismertebb és legtöbbet játszott szimfonikus költeménye, a Les preludes elé a következő sorokat írta: „Életünk nevezhető-e egyébnek, mint előjátékok hosszú sorozatának ahhoz az ismeretlen nagy Énekhez, amelynek első ünnepélyes ütemét a halál adja meg”. 
Az „ismeretlen nagy Ének első ünnepélyes üteme” Bács Lajos nagyrabecsült hazai karmester és zeneszerző életében is felzengett, amikor 85 éves korában a Hunyad megyei Petrilláról indult földi pályafutását június 30-án befejezte – Bukarestben.
Ugyanott a Szent József székesegyházban lelke üdvéért engesztelő gyászmisét mutattak be, majd ezt követően a főváros krematóriumában testét elhamvasztották, földi porait pedig családja tagjai a kincses városba, Kolozsvárra szállították. A Házsongárdban ezeket az urnába helyezett hamvakat álltuk körül október 20-án mély gyászban és abban a borongós őszi hangulatban, hogy „valamitől mi mindig búcsúzunk”. Nem véletlen talán, hogy a körünkből eltávozott Mester nem is olyan régen, 2012-ben, éppen erre a Reményik-versre komponált sajátos hangzású zenét.
Jakab Gábor
Bács Lajos zeneszerző, karmester, tanár /Petilla, 1930. jan. 19. – Bukarest, 2015. jún. 30./
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)

Főszerkesztők a nyomtatott és internetes folyóiratlétről
Van-e jövőjük az irodalmi lapoknak, lehetnek-e egy lapszerkesztőnek víziói, a nyomtatott vagy a virtuális térben elérhető folyóirat életképesebb-e, milyen mértékben lehet egy lap több önmagánál, milyen szerepük van az olvasók megszólításában a lapszámbemutatóknak és más rendezvényeknek, a tematikus számoknak, illetve a különféle díjaknak? – ezeket a kérdéseket járták körbe péntek este a Nemzeti Színház Kistermében a Főszerkesztők kerek- asztalának meghívottai.
A könyvvásár kiemelt rendezvényének házigazdája, Kovács András Ferenc Látó-főszerkesztő Tasnádi-Sáhy Péterrel, a Várad című kulturális folyóirat irodalmi rovatának új szerkesztőjével,Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével, Balázs Imre Józseffel, a kolozsvári Korunk "nyugdíjas" főszerkesztőjével, jelenlegi főszerkesztő- helyettesével, Bege Magdolnával, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettesével, illetve Karácsonyi Zsolttal, a kolozsvári Helikon főszerkesztőjével beszélgetett. A meghívottak egyetértettek abban, hogy az irodalmi lapoknak az elkövetkezőkben is lesz létjogosultságuk, a kivitelezést illetően azonban felmerültek nézetkülönbségek.
– Az elmúlt kétszáz évben mindig volt irodalmi lap Kolozsváron. Úgy gondolom, ahogy a könyvnek, úgy a folyóiratnak is van jövője, de szembe kell nézni azzal, hogy konkurenciája is van – mondta Karácsonyi Zsolt az internetes tartalmakra utalva. – Éppen ezért a nyomtatott lap szerkesztői megpróbálnak műhelyszerű tevékenységeket is szervezni – tette hozzá, majd arra is kitért, hogy a Helikonnak az elmúlt 25 évben mindig volt olyan rovata, amely a fiatal generációnak szólt.
Bege Magdolna egy fordított forgatókönyvet vázolt fel, az Irodalmi Jelen ugyanis 2008-tól internetes formátumban jelenik meg, de 2011-től újra nyomtatott változata is van, amelybe az online-ból válogatott anyagok kerülnek.
– Az online a jövő. Bár jobb kézbe venni egy lapot, mint egy üvegablakon át nézni, a fiatalok mégis ez utóbbit preferálják. Így több lehetőség adódik a nyitásra, az interaktivitás megteremtésére, a visszajelzések lemérésére – sorolta Bege Magdolna.
Túl a formán
Balázs Imre József arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar irodalom hagyományosan egy folyóiratkultúra.
– A jövőről gondolkozni a funkcióról és nem a formátumról való gondolkozást jelenti. Az irodalmi lap egyik funkciója az, hogy egy értékrend alapján kiválaszt dolgokat az irodalomból. A másik pedig az, hogy általa a szerző állandóan jelen van az olvasók előtt. Azért van az irodalmi lapoknak jövőjük, mert ezeknek a funkcióknak is van jövőjük – vélte a Korunk korábbi főszerkesztője.
Lövétei Lázár László egy irodalomtörténeti példával mérte össze a magyar és a nyugati alkotók régi-új helyzetét: míg Vörösmarty a Zalán futásához nyolcvan előfizetőt talált, Byron művére tízezren voltak vevők. Az 1600-as példányszámú Székelyföld főszerkesztője a "nyomtatott versus internetes" vitában a hétköznapok János bácsija számára elérhetőbb, kézbe fogható formátum mellett érvelt. Ezzel szemben Bege Magdolna azt vetette fel, hogy a János bácsik egyre kevesebben lesznek, a fiatalokat pedig nehéz rávenni arra, hogy nyomtatott sajtóterméket vegyenek a kezükbe. A későbbiekben azonban az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese is elismerte, hogy az elektronikus lapnak hátrányai is vannak, a tartalmak ugyanis el is tűnhetnek, bizonyos számítógépes programok változásakor pedig ellenőrizhetetlen, élvezhetetlen formába kerülhetnek. Karácsonyi Zsolt a Lövétei Lázár László táborához csatlakozva arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikában egyre több, internetes formátumra váltott rangos lap tért vissza a nyomtatott változathoz.
– Az elmúlt négy-öt évben olyan dolgokat hoztunk vissza a lapba, amelyek korábban hagyománynak számítottak – tette hozzá a kéthetente megjelenő Helikon főszerkesztője, aki szerint az internetes változat elsősorban reklámfelület, a nyomtatott termék népszerűsítője.
Nem a példányszám, a szolgálat számít
A Várad irodalmi rovatának szerkesztője az olvasók megnyerésének kérdésében szintén a Székelyfölddel vállalt rokonságot, elmondta, hogy akárcsak a Lövéteiék lapja, a Várad is már a "kulturális folyóirat" megnevezést tartalmazó borítóval támpontot ad. A példányszám Tasnádi-Sáhy Péter szerint nem biztos, hogy mérvadó, sokkal fontosabb az, hogy egy lap mennyire szolgál egy közösséget.
Kovács András Ferenc mozgékony, erős, színes lapnak nevezte a Váradot, majd arról kérdezte az új rovatszerkesztőt, hogy Ady szellemisége mennyire határozza meg a város irodalmi életét, illetve a folyóirat mennyire él a hagyományokkal.
– Olyan ez, mint amikor az ember egy gyönyörű, antik karosszéket örököl. Ha csak csodálni és kerülgetni lehet, nem jó örökség. Ha bele lehet ülni egy pohár borral, akkor jó – mondta Tasnádi- Sáhy Péter, majd a Várad szerkesztőségének rendezvényeiről, a havonta egyszer megtartott Törzsasztal-sorozatról és a hétéves Könyvmaratonról szólt.
– Ha összművészeti hozzáállással bemegyünk a közösségbe, azt az emberek nagyon kedvelik – jegyezte meg a szerkesztő.
A Helikonnál nehezen indult a rendezvényszervezés, Kolozsváron ugyanis annyi az esemény, hogy időbe telt, amíg egy elfogadható, húsz fő feletti közönséget meg tudtak nyerni – tudtuk meg Karácsonyi Zsolttól.
– A kapcsolattartás egyébként a szerzőkkel való kapcsolatról is szól – tette hozzá a Helikon főszerkesztője, aki szerint az olvasónak nemcsak az íróra, hanem az írót pallérozó vagy éppenséggel túlélő szerkesztőre is szüksége van. A továbbiakban az átlagéletkorában 45 év alatti szerkesztőségi csapatról, illetve arról beszélt, hogy a Helikont olyan rovatokkal tudták fiatalon tartani, mint például a lazább hangvételű interjúk. Karácsonyi Zsolt azt is elmondta, hogy a lap fiatal szerzőit mindig arra biztatja, hogy más folyóiratokban is jelentessék meg műveiket.
A város életében való folyamatos jelenlét a Korunknál is egyre fontosabb – mondta Balázs Imre József, aki szerint a nehéz időszakot megélt kolozsvári lapnál a nyomtatott formátumot kell erősíteni.
Bege Magdolna az Irodalmi Jelen sajátosságai között említette, hogy az aradi székhelyű szerkesztőség öt tagja különböző városokban, Budapesten, Enyingen, Kolozsváron, Szegeden él, de nagyon szoros a kapcsolat a munkatársak között. E-mailen értekeznek, és hetente tartanak Skype-on szerkesztőségi ülést. Ami a rendezvényeiket illeti, lapszámbemutatókat főleg Budapesten, ritkábban a Székelyföldön tartanak, a kolozsvári Bulgakovban írói műhelyt működtetnek, Aradon pedig könyvbemutatókat szerveznek.
Tematikus lapszám: kockázat vagy lehetőség?
Az est egyik érdekes kérdése az irodalmi lapok tematizálására irányult. Lövétei Lázár László felvetette, hogy megvan a veszélye annak, hogy bizonyos témák nem érdeklik az olvasót. Balázs Imre József ezzel szemben a tematikus szerkesztésben rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet.
– Így minden lapszámmal új olvasókhoz juthatunk el. Más kérdés, akárcsak a szerelemben, hogy utána meg tudjuk-e tartani őket. A tematikus lapszámba a szerzők felkérésre írnak, ez ebből a szempontból is jó kapcsolattartási forma – vélte a Korunk főszerkesztő-helyettese. Kovács András Ferenc szerint egy szépirodalmi lap nem bír meg két-három tematikus lapszámnál többet egy évben, de bizonyos súlypontra mindenképpen szükség van.
A beszélgetés utolsó negyedórájában az a kérdés is felmerült, hogy az egyetemi központokban működő lapok miért nem tudják a rendezvényeikre becsalogatni az egyetemistákat, majd az irodalmi lapok által évente kiosztott díjakról esett szó.
– Sok mindenről beszélhettünk volna még, például a szerkesztők mindennapjairól – jegyezte meg az eszmecsere végén az est házigazdája, majd azt is hozzátette, hogy az állandó mozgásban levő lapoknak többször is átalakul a holdudvaruk. Az előre látható és láthatatlan változások majd az elkövetkező évek irodalmi együttléteinek témájául szolgálnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása Aradon
A magyar drámairodalom egyik klasszikus darabjával, Molnár Ferenc Liliomjával folytatódik az Aradi Kamaraszínház évada. 2015. november 25-én és 26-án, 19 órakor a Nagyváradi Szigligeti Színház előadását tekinthetik meg a nézők a Ioan Slavici Klasszikus Színház nagyszínpadán.
A Liliom egy külvárosi legenda, ballada két, egymásra utalt ember néma szerelméről. Ének a Paradicsomból való kiűzetésről. A végzet játéka egy olyan emberrel, aki nem ismert megalkuvást, kerülte a törvényt és a hétköznapokat. Molnár Ferenc vurstli áhítatú, édes-bús legendája a maga kedvesen líraizáló érzelmességével, a tiszta szívű vagányok és a szerelmes kis cselédek kétségkívül hatásos sablonromantikájával a magyar drámairodalom egyik legtöbbet játszott darabja. Az előadást Szikora János Jászai Mari-díjas rendező, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója állította színpadra.
„A színészi játék mindvégig erős, a díszlet kimondottan eredeti, és visszafogottságával még inkább a színészi teljesítményre irányítja a nézők figyelmét” – írja az előadásról Balogh Levente.
Szereplők: Kardos M. Róbert, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Szotyori József, Hunyadi István, Meleg Vilmos, Fodor Réka, Magyari Izabella, Hajdu Géza, Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Dobos Imre, ifj. Kovács Levente, Kiss Csaba, Kocsis Gyula.
Nyugati Jelen (Arad)

Húsz éve él a Reménység
„Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez” – mondta Márai Sándort idézve Mihály Ibolya, a Reménység Nyugdíjas Klub megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából tartott ünnepség megnyitóján a sepsiszentgyörgyi Park vendéglőben. A két óránál is hosszabb ünnepi műsor során előbb emlékezéseket, beszámolókat hallhattunk, aztán énekek, táncok és szavalatok következtek, végül pedig eszem-iszom, mulatozás zárta az estét.
Mivel a vártnál sokkal többen érkeztek, új asztalokat kellett beszorítani a terembe, de végül mindenki megtalálta a helyét, és a klubzászló behozásával, valamint a nyugdíjasinduló eléneklésével elkezdődhetett az ünnepség. Egy perc csenddel emlékeztek az elhunyt klubtagokra, majd Fábián Gizella A szegény asszony könyve című Vörösmarty-verset szavalta el. Demeter Irén – aki öt éve a klub elnöke – röviden összegezte az elmúlt évek tevékenységét, és elmondta, bár az alapítók is jelen vannak az ünnepségen, a klub fennállása óta eltelt húsz év alatt generációváltás történt, hiszen ez az élet rendje. A klubtagok hetente találkoznak, és nagyon jól érzik magukat ebben a közösségben: megosztják egymással gondjaikat, örömeiket, Veress Ibolya Ilona tanárnő közreműködésével táncot, éneket tanulnak, és nagyon sokat utaznak itthon és szerte a világban, egyszóval igyekeznek aktívan és vidáman eltölteni a nyugdíjaséveket.
Az elnöknő beszámolója után Opra Irén is verset adott elő, majd ő és Mihály Ibolya elmesélte néhány szép emlékét tagságuk korábbi éveiből. Ezután a klub csupán asszonyokból álló tánccsoportja következett, akik előbb moldvai csángó népdalokat és táncokat mutattak be, később pedig az est folyamán többször is felléptek, hogy háromszéki és ürmösi népdalokkal, valamint tíznél is többféle polgári kötött páros tánccal örvendeztessék meg a közönséget. A sepsiszentgyörgyi klubtagok közül Győri Beatrix és Fábián Matild verssel, András Mária és Máté Jolán énekekkel igyekezett fokozni az ünnepélyes hangulatot, fellépett a vargyasi Reménység Nyugdíjas Klub dalcsoportja is, akik az egykori sorkatonaság nosztalgikus hangulatát elevenítették fel katonadalokkal és Soós Ferenc vidám monológjával.
Az ünnepség során Sztakics Éva alpolgármester tolmácsolta Antal Árpád és a polgármesteri hivatal jókívánságait. A nyugdíjasok azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos az életben, de családjaik támogatásán, összetartásán túl a város életében is fontos tevékenységeket végeznek, és viszik Sepsiszentgyörgy hírnevét szerte a világba – mondta. „Egy kis jókedv sok gyógyszertől meg tud szabadítani” – emlékeztetett a városvezető, majd megköszönte a sok pozitív érzést, amit a klub tevékenységét követve megtapasztalhatott, és a város további támogatásáról biztosította az időseket. A műsor végén Lucia Gheţu a nyugdíjasok érzéseit-gondolatait szavakba foglaló saját versét mondta el, majd a hivatalos és a Szeressük egymást, gyerekek című spontán záróének következett. Már nagyon várhatták a műsor végét a résztvevők, mert ahogy a taps elült, azonnal felállt táncolni szinte mindenki. Egyértelmű volt: az igazi ünneplés csak ezután kezdődik. Hasonló időskort kívánunk mindenkinek!
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzethalál költője
Lehet, túl merész kijelentés ez így címbe emelve, ám mai sorsunkat tekintve bizony igazat kell(ene) adnunk annak a költőnek, aki több mint másfél századdal ezelőtt a magyarság súlyos veszélyeztetettségéről beszélt. A nagy költő, az 1830-as, 1840-es évek talán legtekintélyesebb, de kétségkívül legismertebb magyar személyisége, Vörösmarty Mihály 215 évvel ezelőtt született.
Alkotásaiban máig érvényes és máig meg nem válaszolt kérdéseket fogalmaz meg, és ma is ható intelmeket sorakoztat fel súlyos következményekkel járó, megtörtént és látomásaiban megjelenő események kapcsán. Figyelme, óvó tekintete mindent körbejár a szerelemtől a halálig, a szeretettől a gyűlöletig, a reménytől a beteljesületlenségig, a bölcsőtől a koporsóig, a győzelemtől az eltiprásig. Tragédiákkal kikövezett, de azért tisztes helytállásokat is felmutató történelmünkhöz olyan értő gonddal, érző szívvel nyúl, hogy abból rengeteg bölcsességet, tisztánlátást, biztató, ám inkább borúlátó tanulságokat vonhatnak le az elhivatott történészek is. Mikor jön el vajon az az ünnep, amely A vén cigányban felsejlik? Beteljesülhet-e valaha az a boldogság itt a földön, amelyet Csongor és Tünde keres? Támadnak-e még Árpádok, akik Zalánékat megfutamítják? Annyi könyv, könny, annyi vesztes és győztes csata után lesz-e még erő a feltámadásra, a megújulásra, az ünneplésre?
A nagy ember, a költő, a politikus, korának kiemelkedő személyisége rendkívüli méltóságának és emberszeretetének megragadó példája az, ahogyan Petőfi hóna alá nyúlt. A hajszolt, fáradt, bizonyára éhes fiatal, eladdig csak szűk körben ismert versfaragó a nemzet nagy fiához kopogtatott be kötetnyi verssel, aki egyből meglátta az égő tekintetű ifjúban, költeményeiben a zsenit, és minden bizonnyal a vetélytársat is, de nem elutasította, hanem verseit kiadásra javasolta, neki pedig hozzá illő állást szerzett az egyik tekintélyes lapnál. Az 1830-as évek derekán írott Szózat című alkotása a szó szoros értelmében egybeforrott mindannyiunkkal, ünnepeinkkel, s nem csoda, hogy a Himnusz mellett ez az a mű, amely legtöbbször elhangzik nemzeti mivoltunkat idéző, erősítő rendezvényeken.
Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Kápolnásnyéken, elhunyt 1855. november 19-én, Pesten.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Illyés Kingára emlékezik Gáspárik Attila
Illyés Kinga (Bereczk, 1940. december 10. – Marosvásárhely, 2004. július 28.) előadóművész, színésznő, pedagógus. Marosvásárhelyen végezte színi tanulmányait 1961-ben. Majd ugyanitt élt és alkotott élete végéig. Színészként dolgozott többek között Kovács György, Harag György, Radu Penciulescu, Tompa Miklós, Kovács Levente, Tompa Gábor keze alatt. Előadóművészként korszakalkotó műsoraival, mint A kis herceg (Antonie de Saint-Exupèry), Lírai oratórium (Szilágyi Domokos), San Gennaro vére (Márai Sándor), A nő, aki virágot akart szakítani (Oriana Fallaci) stb. több száz teltházas sikert aratott itthon, Magyarországon, Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában. 1989 a román titkosszolgálat évtizedekig zaklatta és próbálta beszervezni. Sikertelenül.
Napok óta próbálom kitalálni a megszólítást. Annyira lejárattuk a nyílt levelet meg a rokonait, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan szólíthatom meg, hogyan szólíthatlak meg, Kinga. Ne legyen patetikus, ne legyen túl alázatos sem, ugyanakkor jó lenne eredetinek lenni. Jaj, kedves Kinga, most is annyi gondot okozol. Persze-persze, személyes hiányod okozza a nagyobb űrt. Na, más nem jut eszembe, akkor marad a:
Kedves Kinga,
Ma hetvenöt éve sírtál fel (először), jelezve a világnak, hogy megérkeztél. Háromszor huszonöt éve. Igen, még itt lehetnél köztünk hetvenöt évesen. Mondhatnád a verseket, énekelhetnél, játszhatnál, bosszankodhatnál a középszerűek diadalán, örülhetnél a neked örvendezőkkel. A Nagy Rendező azonban más szerepet osztott neked, mi, hűtlen kortársakból lett utódok pedig ritkán gondolunk rád. Ne vedd személyesnek, nem csak te vagy a felejtés listáján. Nagy erőket vetünk be a múlt elsötétítésébe. Nekünk nem sikerült huszonöt év – viszonylagos – szabadság alatt Kőszegi Margit utcát, Harag György teret vagy Csorba András dűlőt elneveznünk Marosvásárhelyen. Sem szobrot, sem emléktáblát (egy-két kivétellel) nem állítottunk, múzeum sem őrzi volt színészeink, rendezőink, drámaíróink hajdan volt emlékét. Mit mondjak, kurvára jók vagyunk. Kit érdekel itt Kovács György vagy Delly Ferenc? A közös Európába lépve bélyegünk maradt: határon túli. Miközben írom ezt a nem tudom mit, Molter Károly születésének 125-ik évfordulóján, a helyi rádió Claude Monetről emlékezik, a helyi sajtó Vörösmartyt érzi a legfontosabbnak a közlésre. Valószínűleg ezt írta az MTI. Ő fogja a sajtó ceruzáját.
Kedves Kinga, néha azt hiszem, hogy mi itt befejeztük. Mintha mindenki azt várná, hogy mikor léphetne le. Mintha már mindenki a becsomagolt bőröndön ülne. Minek már nekünk a múlt? Néhány fájdalmas múltbéli seb felvakarása a gyűlölet fenntartásához elég. A ködös múlt? Azok emléke, akik a nagy gúzsbakötés idején hittek, mertek, tettek – lényegtelenné vált. Sőt még a közelmúlt sem érdekel minket.
„Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?”
(Nagy László: Gyászom a színészkirályért)
Emlékszel, mikor a nagy szabadulásnak hitt 1989 decemberében mindenki arról beszélt, hogy ha egyszer kiderülne, kik voltak a besúgók, ha egyszer megtudjuk, kik okoztak annyi, de annyi kellemetlenséget a hírhedt Securitatéval, a Ceaușescu-i titkosrendőrséggel való együttműködéssel… akkor, akkor… Nos, ma ott van a nyomozati, a követési jegyzőkönyvek nagy része. Kutatható… A szájhősökről, a kilencvenes évek eleji nagy antikommunistákról megtudható, hogy remekül működtek együtt a megtorló szervvel, az áldozati szerepben szenvelgők egy része pont és vessző nélkül, elszabadult hegyi vízfolyásként kollaboráltak. Csak remélni lehet, hogy vehemens magatartásukat a bűntudat mozgatta. Gondoltam, többet megtudok, ha elolvasom az akta-köbmétereket, hátha jobban megértem a jelent, és hátha sikerül kikerülnöm egy-két hibát, amin mások már átestek. Így akadtam az Ileana, illetve Theodora, illetve a Poeta dossziéra, ugyanis három névvel is illet téged, a szerte a Kárpát-medencében ünnepelt színésznőt a szekuritáté. A rettegett román szeku?: Ágoston Sándor, Kiss-Miki Mihály, Makkai Ernő tiszturak… Nos Kinga, mondtam az elején, hogy most is sok gondot okozol. Olvasva a még el nem sárgult titkosrendőrségi feljegyzéseket, állíthatom, sokszor, sokaknak okoztál gondot. A kisvárosi középszer, akikkel gyakran egy színpadon léptél fel, nehezen viselte a sikereidet, a tudatos, energikus karrierépítésedet. Milyen egészségeseket nevetnél, ha olvasnád például az egyik feljegyzést, amit az egykori szatmári színházigazgató küldött marosvásárhelyi kollégájának, arról, hogy te a magyar televízióban, Sütő András hatvanadik születésnapján verset mondtál. A vásárhelyi direktorod meg nagyon fontosnak tartotta a szekunak is elmondani. Természetesen a „fiúk” gyorsan elkezdtek nyomozni, hogy volt-e engedélyed egy baráti szocialista ország állami tévéjében verset mondani… Azon gondolkozom, hogy ilyen hatalmas nyomás alatt hogy is tudtál alkotni, gyerekeket nevelni, élni, a külvilágnak mosolyogni… Pihenj, rád fér, habár szívesen fárasztanánk… Nyugodj békében.
maszol.ro

Mire is int Tamási szállóigéje?
Egyik leggyakrabban elhangzó szállóigénk Tamási Árontól származik. Gyakran érvelünk a minden emberben fellelhető otthonérzést emlékezetes formában megfogalmazó mondatával, hogy tudniillik „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Időről időre beépítjük ünnepi beszédekbe, de ha pusztán önmagában, szövegkörnyezetéből kiszakítva fogadjuk el e mondat tartalmát, jelentését, téves útra terelhet, arra biztathat, hogy bárhol otthonra találhatunk, netán bárhol meg is valósíthatjuk önmagunkat magyarként.
Azokat erősítheti meg választásukban, akik minden nyomós ok híján – mint amilyennek minősülhetnek például a sorsfordító történelmi események vagy a végzetesnek számító egyéni léthelyzetek – otthont teremteni bárhol készek, északon vagy délen, távol-keleti tájakon vagy a szintoly távoli nyugaton egyaránt. Sőt, tapasztalni s hallani ma is nap mint nap, hogy sokan, főleg ifjú értelmiségiek meg is teszik – annak a lelki, kulturális és földrajzi kategóriának, a hazának a gyöngítésére, amelynek a közismert költői felhívás értelmében rendületlenül kellene híve legyen a magyar...
Aztán e nevezetes szállóigét, mielőtt szövegkörnyezetét felidézném, még ki is egészíteném, mi több, a haza melletti döntés Vörösmarty által megfogalmazott drámai figyelmeztetését helyezném eléje, tekintettel a válaszút előtt álló keresztény Európa s benne a magyarság pillanatnyi körülményeire. Vitathatatlan tehát, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, de meg kell fontolnia a magyarságát vállaló embernek azt a tényállást is, amit Vörösmarty szögezett le: „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely”.
Visszatérve most az idézett szállóigéhez, figyelembe kell vennünk, hogy Tamási hőse, Ábel – akit Amerikában is mélyen foglalkoztat a „mi célra vagyunk a világon” kérdése –, rátalálva a neki tetsző válaszra, s azt magáévá téve, azonnal és latolgatás nélkül cselekszik. Azt gondolja, hogy „nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges (...), s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Azt gondolom, érvelésünk így lehet érvényes és helytálló, hivatkozzunk ugyan Tamási Áronra, de tartsuk magunkat ugyanakkor a Szózat figyelmeztetéséhez, vagyis hogy jó esetben ne a nagyvilágban, hanem itthon keressük helyünket. Tamási hőse esetében gondolat, szó és tett nem válik el egymástól, vagyis Ábel, mihelyt a kapott válasz fényében végiggondolta a maga helyzetét a nagyvilágban, késlekedés nélkül hazatér szülőfalujába, s újból birtokba veszi a Hargitát.
Persze jó tudnunk, hogy mindig voltak és vannak köztünk farizeusok, hitelüket vesztett, álszent vezérek például, akiket éppen Tamási nevezett – nem kis gúnnyal! – népszakértőknek, s akik magukra nézve nem tartják kötelezőnek a szó és tett egységét, így pedig üres szólam részükről a haza és a szülőföldhöz való hűség hirdetése. Mint ahogy van hamis próféta is, aki kész például dalt is komponálni a székelyek mitikus hegyéről – olyat, hogy megkönnyezi a székely a tévé előtt ülve vagy falunapi serezés közben! –, csakhogy éppen kiénekelt érzéseit és gondolatait választásaival, élete példájával soha nem próbálta hitelesíteni. Nem vitás, kinek szava és cselekedete ilyen vonatkozásban nincs összhangban, könnyen elbukhat a hazához való állhatatos hűség próbáján…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A Caritas vásárolta meg Sütő András házát
December végén új gazdára talált Sütő András író marosvásárhelyi háza. Amint az író fia, dr. Sütő András kérdésünkre elmondta, a volt Vörösmarty utcai házat a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Caritasnak adták el. Örülnek, hogy jó kezekbe került, és jó célt fog szolgálni az épület. Amint Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója elmondta, szociális, egészségügyi tevékenységük bővítésére és képzési központként szeretnék használni, ha sikerül megteremteni az anyagi alapokat. Ugyanakkor mindig büszkék lesznek arra, hogy egy olyan épületben láthatják el segítő tevékenységüket, amelyen emléktábla őrzi Sütő András emlékét. Az író gazdag könyvtára több új tulajdonoshoz került. A család által megőrzött könyveken kívül a kéziratokat, az írónak dedikált könyveket dr. Sütő András és Cselényiné Sütő Ágnes a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át, néhány könyv (főleg az író művei), a személyes tárgyak és bútorok a puszta- kamarási Sütő-emlékházba kerültek, 3050 könyvet a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceumnak adományoztak.
(b) Népújság (Marosvásárhely)

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Ficzay Dénes emlékére
Mennyei séta a Tanár úrral
Az örök Arad ódon épületei régi fényükben pompáznak a soha ki nem hunyó, szikrázó napsütésben. Szürke öltönyös, mackójárású férfi sétálgat hátratett kezekkel a százados utcákon.  A Tanár úr – mert ő az, ki más lenne – megáll egy-egy ház előtt, elmereng a díszes építmény vagy szerény hajlék egykori lakóinak történetén. Csupa meghitt ismerős. 
Már nem kell elsárgult fóliánsok halvány, holt betűiből életre keltenie őket homályos könyvtárszobák súlyos csöndjében, magányos éjszakák sápadt lámpafényében. Most mind vele vannak az állóvízzé sűrűsödött időben. Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg. 
A Tanár úr aztán beballag égi másába ama földi Iskolának, amelynek maga is diákja volt, hogy majd a kolozsvári egyetemről hazatérve harminchét éven át naphosszat és gyakran esténként is ott üldögéljen törzshelyén a tanári patkóasztalánál meg a kopottas osztálytermek katedrái mögött, vagy rója a tintafoltos, összefarigcsált padok sorközeit. 
Szerettük őt, és büszkék voltunk, hogy nemcsak Arad, hanem az egész ország – vagyis a romániai magyarság – egyik leghíresebb középiskolai magyartanárának diákjai lehetünk. Még a leggyengébb, az irodalom iránt kevésbé érdeklődő tanulók sem rettegtek óráin, amelyek mindig felüdülést jelentettek a kemény tantárgyakkal és szigorú tanárokkal való napi birkózásban. Ő csillogó szellemével, természetes tekintélyével fegyelmezte a „bilincses iskola” szorításában vergődő, nyughatatlan kamaszhadat, s ha mindez mégsem volt elég néhanap, legfőbb büntetésként maró gúnnyal utasította rendre a renitenseket. 
Bölcs volt és jóságos. Nem szigorúan tanított, nem is a tantervek aprólékos, száraz menetrendje szerint. Meseórákat tartott letűnt korok és rég elköltözött emberek valós történeteiről. Visszavarázsolt bennünket, ébredező értelmű serdülőket világunk, nemzetünk és legszűkebb pátriánk múltjába. Az emlékezet szentélyébe, ahol a legszívesebben időzött. 
Mennyire szerette a várost, amelyben születnie, élnie és meghalnia adatott! Kora ifjúságától szenvedélyesen kutatta Arad múltjának minden fellelhető morzsáját, hogy az apró, színes darabokból kirakja majd e jeles alföldi helység történelmi, mindenekelőtt magyar irodalomtörténeti mozaikképét. Élete megálmodott főműve, az évtizedeken át hangyaszorgalommal összehordott adatok szintézise azonban nem készült el – nem is készülhetett el abban az ellenséges rendőrvilágban, amely a hitbuzgó marxizmus hiányát talán még elnézte volna a polgári humanizmust megtestesítő Tanár úrnak, Arad magyar örökségének ápolását, népszerűsítését viszont államellenes cselekményként üldözte.  
Földi „őrangyalai” – akik közül azóta bizonyára többen is egy emelettel lejjebb költöztek, valamely transzcendens alagsor ki tudja hányadik bugyrába – színleg sikeres munkát végeztek tehát. Mégis hiába dolgoztak, mert papírok ellen hadakozhattak ugyan, könyvek születését megakadályozhatták vagy késleltethették legalábbis, de a Tanár úr eleven szavainak okos és meleg tanítása több nemzedéknyi diák fejében, „ifjú szívekben” élt és él tovább. 
Bennünk, akik a múlt század derekán születtünk Aradon, alapvetően az a kép él kedves városunkról, amelyet a Tanár úr rajzolt meg róla. Ezt adjuk tovább szóban és írásban utódainknak, ezt próbáljuk megmutatni másoknak, ha a jól ismert utcákon és tereken kalauzoljuk vendégeinket vagy idegenben mesélünk szülőhelyünkről. Arad neve a Vértanúk Városaként égett bele a magyar köztudatba, de ezen túl még a művelt partiumiak, erdélyiek és anyaországiak sem igen tudják, hogy például Déryné, Bolyai János, Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Eötvös Lóránd, Munkácsy Mihály vagy akár csak irodalmunk legnagyobbjainál maradva Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Gárdonyi Géza élete és pályája sok izgalmas szállal kapcsolódik a régi Magyarország e jelentős vidéki központjához. 
Mindennek már a közel száz esztendeje született Tanár úr is csak késő alkonyi visszfényét láthatta. Majd még sötétebb lett, s ő azon kevesekhez tartozott, akik lámpással merészeltek járkálni, hogy másoknak is világítsanak az előírt feketeségben. És harmincnál is több éve immár, hogy az Ybl Miklós tervezte, robusztus víztorony szomszédságából egy igazabb világba költözött. 
Az örök Arad napfényes utcáit rója elgondolkodva a Tanár úr. S időnként – ahogyan odalenn tette – a túloldalról magához int, közös sétára invitál valakit a sok egykori kedves tanítvány közül, akik egyre számosabban követik.
 Hudy Árpád. Nyugati Jelen (Arad)

Szabadságvágy diákhangon
Szavalóverseny 1848 emlékére
"Magyar vagyok, lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani" – ez a Babits-idézet adta meg az alaphangját a reformkor és az 1848-as szabadságharc költőinek emlékét idéző szavalóversenynek, amelyet harmadik alkalommal szervezett meg tehetséggondozó (vokacionális) tanintézetek ésszakközépiskolák diákjai számára a marosvásárhelyi Szász Albert Sportlíceum.
Péntek délelőtt székely ruhás lányok és fehér inges, nyakkendős fiúk töltötték be a Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály-termét. Amint Fábián Olga főszervezőtől megtudtuk, a megyeközponti tanintézetek – a Művészeti, az Elektromaros, a Pedagógiai Líceum, a Gheorghe Sincai, illetve a Ion Vlasiu szakközépiskolák – diákjai mellett idén először más városokból, Régenből és Szovátáról is érkeztek szavalók. Negyven diák hozta el a meghatározott történelmi korból származó kedvenc költeményét.
– Ez az együttlét nem feltétlenül a versenyről, sokkal inkább arról szól, hogy ünnepélyes keretet adjunk a szép gondolatok megszólaltatásának. A márciusi ifjak lelkesedése, gerincessége, tisztessége ma is érvényes üzenetet hordoz, követendő példának számít. Legyen ez a verseny elsősorban baráti találkozás, jókedvetekből mondjátok a verseket – kérte Fábián Olga az egybegyűlt fiatalokat. Ezt követően Csíki Zsolt, a Szász Albert Sportlíceum igazgatója osztotta meg ünnepi gondolatait a jelenlevőkkel.  "Kossuth Lajos háromszínű lobogója, de sok barna legény esküszik alatta" – énekelte a következő percekben Szőlősi Katalin művészetis diák, majd a reformkorról, a szabadság eszméjének születéséről olvasott fel gondolatokat a sportlíceum két tanulója. A verseny izgalmát oldó műsor kiemelkedő pillanatának számított Csatlós Beáta és Kerekes Eszter művészetis diákok fuvolajátéka – Petőfi két megzenésített versét szólaltatták meg –, illetve Bartha Noémi és Lakó Levente sportiskolás nyárádmenti tánca. Székely Norbert művészetis tanuló, a tavalyi szavalóverseny első díjasa Petőfi Sándor Ha férfi vagy, légy férfi című költeményét, azt a verset adta elő, amellyel 2015-ben megnyerte a tehetségpróbát. Ezt követően közös versmondásra sorakoztak fel a sportlíceum diákjai, Petőfi Bizony mondom, hogy győz most a magyar című, Marosvásárhelyen írt versével bátorították a versenybe szállókat.
Nemsokára aztán elindult a versfüzér, egymás után léptek színpadra a szavalók. A legtöbben Petőfit választották – az egyik versenyző énekelve adta elő a közismert Befordultam a konyhára... című verset –, de Vörösmarty Szózata is felcsendült, és Arany Jánostól, Gyulai Páltól is hallhatott lírai alkotást a háromtagú – Tollas Gábor színművész, Nagy Olga és Xantus Piroska magyar szakos tanárnők alkotta – zsűri. A verseny kínálatában versduett és -trió is szerepelt. Jó pár diák erőltetett színpadiasság nélkül, biztos szövegtudással, tisztán hangsúlyozva tette maivá a szabadságvágy költői megnyilvánulásait. A verseny szünetében újabb katonadalok hangzottak el – Gergely Erika volt az egyik tolmácsoló –, Rau Renáta és Szász Norbert pedig néptánccal gazdagította a műsort.
A több mint kétórás verseny természetesen díjazással zárult. A zsűri tetszését leginkább Simonfi Zsuzsannának, a szovátai Domokos Kázmér iskola diákjának szavalata nyerte el, a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceumból érkezett Babos Panni Emőke és a szászrégeni Lucian Blaga iskolát képviselő Barabás Zalán második díjat kapott, a sportiskolás Lőrincz Mercedesz, Peres Nelly, a Ion Vlasiu iskola diákja, illetve Deák Imola, a régeni Lucian Blaga iskola tanulója harmadik lett. Az értékelőbizottság hét versenyzőt dicséretben részesített.
A díjazottak könyvjutalmát, akárcsak a tavaly, ezúttal is a verseny főtámogatója, az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületének elnöke, Csorba Árpád István biztosította. Szintén az egyesületi elnök felajánlásával minden csapatból – azaz iskolából – három diák és egy pedagógus a szovátai Teleki Oktatási Központban Érték és ifjúság címmel megrendezésre kerülő hosszú hétvégén vehet részt.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Vinczeffy hetven 
Azon töprengek, ha Vinczeffy László ebben a korban ugyan, de nem Európának e sok, sötét vihar pusztította szegelletében születik hetven esztendőkkel ezelőtt, ma hol lenne. Minden bizonnyal ugyanúgy kétlaki életet élne, telente ugyanúgy városi műtermébe húzódna, nyaranta ugyanúgy bölcsőhelyi magányában alkotna. És minden bizonnyal alkotásai a földkerekség múzeumainak modern művészeti alapkiállításait gazdagítanák, és minden bizonnyal azon kellene gondolkodnia szabad ideje java részében, hogyan tegyen eleget a kiállításmeghívásoknak.
De a Sors úgy alakította, hogy Vinczeffy László hetven esztendeje a Sóvidék egy kicsinyke falujában lássa meg a napvilágot. Annak a vidéknek furcsa nevű települései gyönyörű teremtéslegendába sorolva teszik mitikussá a tájat – és embereit. Annak a vidéknek az átlag székelyföldihez képest is zordabb viszonyai határozzák meg lakóinak mindennapi életét – és gondolkodásmódját. Ott a kapa nagyobb lendülettel vágja a rögöt, mert keményebb a föld, ott a kasza nagyobb ívvel suhan a domboldalon, mert szálasabb a fű. És ilyenekké váltak az évszázadok alatt a táj emberei is: konokakká, kitartókká. Sodorja bárhová a sors őket, az áldásként – vagy átokként – vérükbe ivódott múlttal kell élniük.
Vinczeffy László abban a korban érett művésszé, amikor az olyasfajta alkotóknak, mint ő, nem a pártoló szó jutott osztályrészül. De végezte konokul, kitartóan dolgát, mert másként nem tehetett. Ha abban a korban kiállításra nem hívták, akkor sem pihentette az ecsetet, ha abban a korban szobraiért nem versengtek a múzeumok, akkor sem tette le a vésőt. Vízióit, sajátos világlátását hatalmas vásznakon és miniatűrökön örökítette meg, absztrakt formavilágba menekítette át. Aztán változtak az idők, és Vinczeffy László már elkezdhetett egy másik világot is felépíteni, egy olyan földi világot, melyben nem kisebb célt tűzött ki magának, mint szülőfaluja megmentését. S ha olykor Vörösmartyval gyötri a kétely, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb”, hát a konokság és kitartás zsigerből adja a választ: „és mégis – mégis fáradozni kell”.
Tíz esztendejénél is több annak, hogy Ádi bácsi egy februári napon, kedves-hamiskás mosolyával szája szélén, csendesen megjegyezte: most már „hetvenkedhetek”. Soha nem tette, miként Vinczeffy László sem fog soha hetvenkedni. Talán, olykor, az atyhai diófa alatt – az ő „könyvtárában” – meditálva felötlik benne a Vörösmarty-vers záró sora: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Igen, Vinczeffy László: amit teszel, jó mulatság, férfimunka. S mert konokságban, kitartásban nem találtatsz híjával, a Teremtő adjon erőt folytatásához.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam Pozsgay Imre – Naplemente előtt, utolsó séta Kolozsváron
A Szent Mihály-templom tornyán még felszikrázik a lenyugvó júliusi nap fénye, de a magyar Gorbacsovként is emlegetett vendégemmel már bizony alkonyati árnyékban vagyunk. Most, utólag, amikor a március 25-én elhunyt Pozsgay Imrétől végső búcsút veszünk, a naplemente szimbolikus értelemmel telítődik...
Alkonyati sétánk előtt éppen a Krónika számára készült mélyinterjún végeztük el az utolsó simításokat. Hosszúra nyúlt beszélgetésünk három folytatásban jelent meg. A mellékelt felvételeket a Professzor úr barátja és kísérője, dr. Horváth-Lugossy Gábor készítette, hosszabb képsorozatának néhány darabját azon frissében így ajánlottam Facebook-ismerőseim figyelmébe: „Akik között ma esti sétánkon járunk: Mátyás király, Bocskai fejedelem, Vörösmarty Mihály, a Szózat szerzője meg Deák Ferenc, a haza bölcse. Akinek róluk mesélek, maga is élő történelem: rendszerváltó Pozsgay Imre. És azt a történelmet, amiről Pozsgay Imre nekem mesél, azt majd olvassátok el a Krónikában.”
A Krónika-interjút pedig életpályájának pár soros összefoglalásával kezdtem: „Pozsgay Imre. Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter, 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter.
Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették a kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le.”
Amit viszont még az interjúban sem mondhattam el, mert puszta tapintatból sem kérdezhettem rá, az a ’89 őszi négyigenes népszavazás volt. Amely őt, az azidőtájt a messze legnépszerűbb magyar politikust gyakorlatilag kiütötte az államfői szék esélyesei közül. Pár héttel előtte a fővárosi lakásán folytatott beszélgetésünk végén egy kis dedikált kötetet adott át, amelynek már a címe is sokat sejtetett: A tiszteletbeli köztársasági elnök. Azóta gondolatban többször is számba vettem a rendszerváltás utáni öt magyar államfő teljesítményét, hogy ki mit is tett le a történelem asztalára. És hát mit is mondjak, a tiszteletbeli jelző nemcsak hogy jogosnak, de talán még szerénynek is tűnik. Ami pedig az utolsó negyedszázadban vele történt, arról shakespeare-i szállóige jut most az eszembe: „A mór megtette a kötelességét, a mór mehet”.
Utolsónak bizonyult kolozsvári sétánk végén a Bocskai-ház, a Sapientia rektorátusa előtt azzal váltunk el, hogy legközelebb ismét nála, a Csillaghegyen találkozunk újra. De most már csak a csillagok között...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)
Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral
A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra.
– Számontartja a magyar kultúra jeles napjait?
– Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”?
– Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta.
– Kedvenc költőjéről beszélgetünk?
– Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty?
– Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert…
- Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett.
− Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet?
− Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére?
– Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra?
– Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?”
Kányádi Sándor
Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)