Költészet a templomban
In memoriam Kőrösi Csoma Sándor
Számos művész és együttes lépett fel színházakban és könyvtárakban a Magyar Költészet Napja alkalmából. Ebben a „társaságban” rendhagyónak számított Tánczos András és Buzogány-Csoma István „amatőr” műsora a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban.
Ők ketten Kőrösi Csoma Sándor csodálatában „találtak egymásra”. A mérnökit, majd matematika-informatika tanárit végzett Tánczos Andrást még néhai Berde Zoltán tanár úr szoktatta rá a szép versre. Ebből az alkalomból Áprily Lajos látomásos versével, A zarándokkal és Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című nagy poémájával állt a közönség elé.
– A vers az egyetlen, ami megérinti a lelket – magyarázta a „pályatévesztést” a mérnök-informatikus.
– Én ügyelnék ezzel az „amatőr” jelzővel, mert ha nem is mondom azt, hogy A vén cigányt Tánczos András mondja a legjobban, de azt ki merem jelenteni, hogy kevesen vannak olyanok, akik szebben mondják, mint ő Vörösmarty e halhatatlan költeményét, és ma is gyönyörű produkciót nyújtottak – „igazított helyre” dr. Péter Sándor, nyugalmazott magyartanár.
Az előadás sikeréhez hozzájárultak Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész betétdalai is.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lejtőn (Egy megfigyelt család 3.)
Minden parancsuralmi társadalmi rendszer előbb-utóbb döntéshelyzetbe hozza egyedeit. Vagy tudatában vagy annak, hogyan választottál, vagy nem tudsz róla, de olyan életre kötelezted el magad, mint egy nagy sakktáblán szereplő báb. Velem sem történt ez másként. Íme az én – rövidre fogott – történetem.
1955 őszén becsomagoltam kevés holmimat Csíkszépvizen, és beköltöztem Csíkszeredába. Az akkori közigazgatás a Magyar Autonóm Tartományt rajonokra tagolta, Csík rajon hagyományosan elit gimnáziuma volt a század első évtizedében épült vegyes líceum. Némi háttérprotekcióval (a marosvásárhelyi főtanfelügyelő asszony, Sz. M. „meggyőzésével” apám egykori, akkor neves orvos tanítványain keresztül) és kis szerencsével (éppen haza, Nagyváradra költözött a Vörösvári házaspár, mindketten természetrajz-tanárok) kerültem a líceumba.
Én hivatásból lettem – családunk immár harmadik nemzedékeként – tanár. Nagy lendülettel fogtam munkához, akárcsak több, akkoriban odakerült fiatal kolléga. Mivel csak második tagozaton kaptam órákat (Ambrus Margit tanította a felsősöket), többletet csak az utolsó évet végzőknek adhattam, akikkel aztán meg is szűnt a képző. De rájöttem, hogy a kicsikben sokkal több az érdeklődés, a lelkesedés, mint a nagy kamaszokban. Ottlétem három éve alatt tanulságos kísérleti kertet működtettem diákjaimmal. Paradicsomhonosítási kísérleteimből szakszerű dolgozat is készült. De életre keltek a város számára is újságnak számító művelődési estek: megemlékezés neves költőinkről vagy március 15-éről 1956-ban (!), színdarabok igényes előadásban (Légy jó mindhalálig) diákok és tanárok részvételével. Dicsekvésnek hathat, de ezek kezdeményezője jobbára én voltam. Vajnovszki Kázmér írja (Hétköznapok–vasárnapok, Előre, 1956. május 9.): „Kevés reménnyel fogadtuk Puskás Attila utópisztikusnak látszó javaslatát... Pár éve még valóban nehéz volt Csíkszeredában egy irodalmi estet összehozni. Most pedig egymást követik a Vörösmarty-, Ady-, Petőfi-estek – nyilatkozta Duka János, Bakó Kálmán. Tavaszi fuvallatot, élénkséget vittek be a tanári karba” – összegzi cikkében a szerző.
Sikeres kezdésemet feletteseim gyakran prémiumokkal is jutalmazták, majd előbb a rajon tanügyi kultúrfelelőse lettem, később felhívott Simon Tamás főtanfelügyelő, hogy kinevezzen – mindössze három év szolgálat után – szaktanfelügyelőnek. Ez a pártba való bekényszerüléssel is járt volna.
Kétségtelen, a csúcson voltam. De most döntenem kellett. Simon meghökkenésére visszautasítottam a kinevezést. Hiába próbált rábeszélni, csak hajtogattam: én nem ellenőrnek, hanem tanárnak jöttem. Órákat is ígért, de hajthatatlan maradtam. Eme döntésem után kezdődött a zuhanásom. A lejtő. Hideg tekintetek igyekeztek kikerülni, megértetve, hogy kegyvesztett lettem. Hogy is mertem visszautasítani, apai múltam ellenére, ezt a pártunk által felkínált elismerést!? Aztán 1958 júniusában a tanügyiek nagygyűlésén a rajoni párttitkár, a főtanfelügyelő és a kiküldött Király Károly jelenlétében minden rám zúdult, ami egy „megrögzött reakcióst” érhet. Még az is, hogy illegális párttag leányának (S. K.) udvaroltam, hogy befurakodhassak a párt bizalmába. Semmivé vált mindaz, amit tettem, és 1959. május 12-én – immár a kegyből adott Csíkdánfalván – letartóztattak, és a tanár-diák per fővádlottja lettem.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fesztivál – 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
„ Kolozsvár idén hatodik alkalommal csatlakozik a Vörösmarty téri könyvünnephez, igaz időben megelőzi azt. A hajdani kezdeményező Supka Géza elképzeléseinek megfelelően történelmi levegőjű épületek között, kellemes környezetben találhat egymásra az irodalom és közönsége, író és olvasó, könyvkiadó és kereskedő. Őszintén reméljük, hogy május 12-e és 15-e között tavalyi helyszínünkön, a kolozsvári
Idén sem maradhat el a Hangzó csoda – közösségi versmondás, olvasható a közleményben, vasárnap este 8 órától, a Fogoly utcában, déli városfalaknál, a Fogoly utcában (is) méltóan ünnepeljük a magyar könyv szerzőit és közönségét”, olvasható az esemény honlapján. A szervezők azt szeretnék, hogy a városfalak árnyékában elhelyezett sátrak, a színpad, illetve a kísérő rendezvények (könyvbemutatók, dedikálások, felolvasások, kiállítások) többi helyszíne érdekes, változatos programokat kínáljanak a szabad királyi várossá lett Kolozsvár 15. századi falai mellé kilátogatóknak, kicsiknek és nagyoknak. Szilágyi Domokos versei hangzanak el, ezzel koronázva meg a könyv ünnepét.
Az alábbiakban közöljük a szervezők által szerkesztőségünkhöz eljuttatott összesített programot, az esetleges változásokért a szerkesztőség nem vállalja a felelősséget.
Május 11., szerda, nulladik nap
18:00 Kulin Ferenc József Attila-díjas irodalomtörténész, főszerkesztő és színműíró irodalmi estje. Házigazda Mile Lajos, főkonzul. Helyszín: a Főkonzulátus rendezvényterme (Főtér 23. szám, belső udvar)
Május 12., csütörtök
9:00 Kulin Ferenc előadása: Lét-kérdések a 19. századi magyar irodalomban. Helyszín: Bölcsészkar Magyar Irodalomtudományi Intézet, Dézsi Lajos terem (Horea út 31. szám)
15:00 Mátyástól a Rubiconig. Szuverenitás és modernitás kérdése a modern magyar történelemben. Előadó: Rácz Árpád, a Rubicon folyóirat főszerkesztője. Helyszín: Kallós – StudCoop ház (Bd. 21 Dec. 1989 / Kossuth Lajos u. 16-18. sz.)
17:00 Ünnepélyes megnyitó Helyszín: színpad – Fogoly utca
17:00 Könyvvásár – Helyszín: Fogoly utca
18:00 Péterfy Gergely közönségtalálkozó. Moderál: Balázs Imre József. Helyszín: színpad – Fogoly utca
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek) (10.)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár Lászlóval
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom
T. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről
Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot.
– Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T?
– Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják.
Az irodalom mindennapi használatban
– Mi a kutatási területe?
– Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület.
Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük.
Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből.
Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya
– Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban?
– Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk.
Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog.
Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is.
Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat.
Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket?
– Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír?
– Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek.
Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket.
Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet
– Mit olvasott mostanában?
– Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok.
T. Szabó Levente
• irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese
• 1977. április 30-án született Ozsdolán
• számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője
• 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében
• 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat
• megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Számos erdélyi szerző és kiadó lesz jelen a budapesti Ünnepi Könyvhéten
Számos erdélyi szerző és könyvkiadó lesz jelen a június 9. és 13. között szervezett 87. Ünnepi Könyvhéten, Budapesten.
A rendezvényt Magyarország-szerte több mint 80 településen szervezik meg, központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren pedig több mint ezer szerző dedikálása várja az olvasóközönséget – mondta el Keresztury Tibor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója Budapesten.
Tarján Tamás irodalomtörténész a könyvhét újdonságairól szólva úgy fogalmazott: egy-két terület kivételével az idei könyvtermés kiemelkedően nívós, jelentős anyagot sorakoztat fel. A költészetet „tapasztalt rókák" és eddig kevésbé ismert, ám a „mély vízbe dobáskor jól bevált" fiatal alkotók képviselik – hangsúlyozta.
Erdélyi kiadók sátra
Az erdélyi kiadók külön sátorban kínálják kiadványaikat a Vörösmarty téren. Itt lehet találkozni majd többek közt a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel és Bágyoni Szabó István költővel, prózaíróval, aki június 11-én dedikálja nemrégiben megjelent, Erdélyi hármasoltár című trilógiáját. Közös standja lesz a kolozsvári Koinónia Kiadónak és a csíkszeredai Bookart Kiadónak, itt pénteken és szombaton dedikálnak erdélyi szerzők, többek közt Markó Béla költő, Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, Zágoni Balázs író, Márton Evelin író, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész.
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó is tart könyvbemutatókat: Gálfalvi Ágnes mutatja be a kiadó képviseletében Ady András Bogivilág című verseskötetét, valamint Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Szombaton tartanak beszélgetést Demény Péter Apamozsár című esszékötetéről és a nemzedékek közötti viszonyról a romániai magyar irodalomban, az eseményen a szerző, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, valamint a Lector Kiadó képviselői is részt vesznek.
A Koinónia egyébként már kedden bemutatott három gyermekkönyvet Budapesten: Gál Andrea Fecske utca 12., Gergely Edó Monyónyár és Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című kötetét – a szerzőkkel Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő beszélgetett. Az erdélyi gyermekirodalom képviselőjeként Simon Réka Zsuzsanna is részt vesz a könyvhéten: szombaton a Vörösmarty-szobor melletti színpadon mesél olvasóinak-hallgatóinak a Majdnem egy tucat királylány! című rendezvény keretében.
Kíméletlen könyv a háborúról
Az 1992-ben elhunyt Székely János író, költő munkásságát méltatják a rendezvényen: A nyugati hadtest című, első ízben 1979-ben megjelent, most a Partvonal Kiadónál újra napvilágot látott könyvét Dragomán György marosvásárhelyi származású író mutatja be a közönségnek.
„Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet. Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német – a kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom" – írta Dragomán György a könyvről.
Az Ünnepi Könyvhét a maga nemében páratlan esemény Európában, valódi hungarikum, hiszen több mint nyolc évtizedes múltra tekint vissza, és az ország minden jelentős településén egy időben rendezik meg – hangsúlyozta Keresztury Tibor. Hozzáfűzte: a Vörösmarty téren idén is több mint 200 kiadó képviselteti magát, az alkalomra megjelenő újdonságokat felvonultató könyvheti listán pedig 90 kiadó – 76 magyarországi és 14 határon túli – 323 friss kiadványa szerepel. A lista legolcsóbb könyve idén 800 forint, míg legdrágább tétele mintegy 12 000 forint, aki valamennyi újdonságot szeretné megvásárolni, több mint 970 ezer forintot költhet el. A 87. Ünnepi Könyvhetet és a 15. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Esterházy Péter nyitja meg csütörtökön, a vidéki országos megnyitónak idén Gyula ad otthont.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

87. Ünnepi Könyvhét
Ma és holnap csúcsra jár a nagy múltú könyves ünnep. Ha mi, marosvásárhelyiek, pontosabban erdélyiek közvetlenül nem is vagyunk érintettek az ügyben, hiszen a könyvhétnek nincsenek itt zajló kihelyezett rendezvényei, közvetve mégis részesei lehetünk az eseménynek a fesztiválon részt vevő tollforgatóink, könyvműhelyeink révén. És azért is közünk van hozzá, mert valamiképpen gyarapodunk minden újabb magyar kötettel és érdekes kiadvánnyal. A figyelem a médiának köszönhetően is nyilván Budapestre, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákon történtekre összpontosul. Számos más magyarországi helység is bekapcsolódott a 87. Ünnepi Könyvhét és a hozzá csatlakozott 15. Gyermekkönyvnapok gazdag műsorába. Június 9-től, amikor az ünnepélyes megnyitón a Kossuth-díjas Esterházy Péter mondta el gondolatait, dedikálások, pódiumszereplések sokasága várja az érdeklődőket. A központi rendezvény színhelyén 147 pavilon kínál olvasói csemegét, több mint kétszáz anyaországi és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Idén Gyula a könyvhét kiemelt vidéki színhelye. Miskolc megint első akart lenni, Lackfi János költő közreműködésével már szerdán elkezdték az eseménysort. De több más várost is említhetnénk, mindenhol nagy neveket tartogattak a nyitónapra. Szegeden például Spiró György és Dragomán György a vendég. És találkozhat a közönség Darvasi Lászlóval, Grecsó Krisztiánnal is. Darvasit Nyíregyházára is meghívták. Ott volt Péterfy Gergely is. Persze, önkényes a felsorolás, közel 350 szerzőt kellene megemlítenünk, ha teljességre törekednénk.
Aránylag népes az erdélyi résztvevők csapata is, mégis úgy tűnik, mintha kevesebb jeles alkotónk lenne jelen a Könyvhét megnyilvánulásain, mint máskor. Ezt talán az is magyarázhatja, hogy a rendezvény szabályzata szerint élő szerzők első kiadású művei szerepelhetnek a programban, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai, a könyvtámogatási pályázatok döntéseit viszont későbbre halasztották. A pénztelenség nagyon behatárolja könyvkiadóink termékenységét. Könyves vállalkozásaink közül mégis képviselteti magát Budapesten a Bookart, az EME, közösen az Erdélyi Kiadók, a Gutenberg, az Irodalmi Jelen Könyvek, a Koinónia, a Lector, a Mentor Könyvek, a Pallas-Akadémia, a Polis, a Pro-Print. A dedikáló szerzők között a vaskos programfüzetben többek között Markó Béla, Fekete Vince, Böjte Csaba, Zágoni Balázs, Márton Evelin, Balázs Imre József neve szerepel.
A pódiumbeszélgetések sorában ma 10.30 órától Demény Péterrel kerül sor eszmecserére a Vörösmarty-szobor melletti színpadon. Az írót a Lector Kiadó által megjelentetett Apamorzsák című esszékötete kapcsán kérdezi Balázs Imre József. 12.30-kor ugyanott Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó szerkesztője mutatja be Ady András Bogivilág című verseskötetét, a Mentor Könyvek újdonságát. Rá félórára ugyanő ismerteti Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Ez is Mentor-kiadvány.
Külön érdekesség, hogy vasárnap délután 4 órakor közönség elé kerül Székely János egykori nagy sikerű könyve, A nyugati hadtest. A Partvonal Kiadó által újra kiadott műről Dragomán Györggyel folytat nyilvános beszélgetést a rádiós Oláh Andrea.
A könyvheti eseményekre, kiadói újdonságokra a későbbiekben bőven lesz még alkalmunk visszatérni.
(N. M. K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepi hét a könyveknek
A nyomtatott szó áradata
Magyarországon több mint 80 településen rendezték meg június 9. és 13. között a 87. Ünnepi Könyvhetet és 15.Gyermekkönyvnapokat, amelynek központi helyszínén, a fővárosi Vörösmarty téren több mint ezer szerző vártadedikálásra az olvasóközönséget. A látogatók több mint 200 könyvkiadó kínálatából válogathattak.
"Hiába triviális, mégis ki kell mondani, hogy vannak könyvek, és hogy ez milyen fantasztikus és milyen gazdag" – mondta a budapesti megnyitón Esterházy Péter. "Képírók, korrektorok, grafikusok, szerkesztők, főszerkesztők, kiadóvezetők, hol névtelen, hol nevesíthető, de mindenképp áldozatos munkája. Ritkán gondolunk rájuk a hétköznapokban, legyen ez hangsúlyosan az ő ünnepük is" – hangsúlyozta megnyitó beszédében a Kossuth-díjas író.
"Szívesen beszélnék egy könyv szagáról, a könyvszagról, a tapintásáról, vagyis a testéről, csak nem szívesen emlegetem a testet, mert mostanság mindig ugyanaz jut róla az eszembe, és nem terhelnék ezzel senkit, miközben úgy látom, majdnem mindenkit terhelek vele" – fűzte hozzá a rákkal küzdő író, aki betegségére, illetve az arról írt könyveire – köztük a most megjelent Hasnyálmirigynaplóra – beszéde elején is utalt.
Kitért a könyvhét helyszínét övező korábbi bizonytalanságra, és bírálattal illette a Magyar Művészeti Akadémiát is. "Az egyik lebegtet, a másik parkolódzik, a harmadik bizottságol, a negyedik hátrál, az ötödik megoldja, az icipici meg mind megette. Igenis a Magyar Művészeti Akadémia teljes erővel 'ememázik'. 'Ememázni' honfoglalás kori tősgyökeres ősi szavunk, mondhatni egyidős a magyarsággal, van neki jelentése, de most nem jut az eszembe" – folytatta Esterházy Péter, hozzáfűzve: "mindenesetre tény, nézzünk körül, a téren könyvek parkolnak, és nem autók. Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, s akkor beszéljünk inkább a könyvekről."
Orgia és Rossz idők járnak
Tizennyolc újdonság, köztük Zoltán Gábor Orgia című regénye, Markó Béla új versei és Grendel Lajos Rossz idők járnak című novelláskötete szerepelt a Kalligram Kiadó könyvheti kínálatában. Zoltán Gábor Orgia című regénye az 1944-es zsidóirtásról szól, a nyilasok szemszögéből bemutatva, hogyan aljasul le az ember egy ideológia foglyaként – mondta el Mészáros Sándor főszerkesztő az MTI-nek. Hozzátette: a szerző jó dramaturgiával, keményen ír a megszégyenítésről, a kiszolgáltatottságról, a test meggyalázásáról, egyfajta antropológiai vizsgálódásként, hogy bizonyos helyzetekben miként aljasulhat le egy ember, a tömeg részeként mennyire van kiszolgáltatva a benne lévő állatias erőknek. Az író dokumentumok alapján tárta fel a történteket, de fikcióként írja meg, a szereplők valóságos személyek, az áldozatok nem – hangsúlyozta.
Felhívta a figyelmet Grendel Lajos Rossz idők járnak című novelláskötetére is, amelyben a szerző folytatja a Négy hét az élet című regényével elkezdett számvetést. Grendel Lajos kései könyveiben a polgári középosztály eltűnését, a tradíció elporladását, az illúziókkal való leszámolást mutatja be – ismertette a főszerkesztő, hozzáfűzve: az író a tőle megszokott groteszk humorral és iróniával jeleníti meg a közelmúlt és a jelen közép- európai sorshelyzeteit, traumáit.
Markó Béla Kerítés című új kötete "alkalmi és alkalmatlan versek" gyűjteménye. Szabadversei egyszerre szólnak a kései szerelem boldogságáról, az élettől való búcsúzásról, a melankóliáról, az emberi idill és a test romlásának kettősségéről. Mészáros Sándor rámutatott: Markó Béla a megszokott fegyelmezett, zárt formák helyett ebben a kötetben fellazított, élőbeszédszerű formát használ.
Szintén a könyvhétre jelent meg Péterfy Gergely Mindentől keletre – avagy román kém a Weiss- családban című könyve, amely 2013 és 2016 között írt közéleti publicisztikáit tartalmazza. A kötet ironikus látlelet a mai Magyarországról, egyszersmind a szerző Aegon-díjas nagyregényének, a Kitömött barbárnak az utómunkálataként, aktuális függelékeként is olvasható.
Veszélyzónában
Schmidt Mária és Gerő András egy-egy új kötetével jelentkezett az idei könyvhéten a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója Veszélyzónában – Szerepek, játszmák, esélyek című esszékötete egyebek mellett azt vizsgálja, "miért uralja Európát a kommunizmus bukása után még negyedszázaddal is olyan politikai gondolkodás, amely nem a valóságos problémákkal foglalkozik".
Világunk ismét olyan veszélyes tereppé vált, ahol annak van csak esélye, aki elég bátor és szabad ahhoz, hogy biztosítókötél nélkül rugaszkodjon neki a helyzet felmérését és elemzését célzó feladatnak: a téves ideológiáktól mentesített valóság bemutatásának. Amikor veszélyzónába kerülünk, csak ez nyithat számunkra kiutat – olvasható az ajánlóban.
Ferenc József és a magyarok című kötetével a történelmünkben leghosszabb ideig uralkodó királyt mutatja be Gerő András magyar szemszögből; műve "egy viszonyról szól. Arról a kapcsolatról, amely Ferenc József és a magyarok között létezett" – idézik a szerzőt.
A Habsburg Történeti Intézet igazgatójának olvasmányos kötete egy olyan "házasságot" mutat be, "amelyben mindkét fél tudta, hol a másik tűréshatára, s milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy a kapcsolat kiszámíthatóan működjék. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább megszokták egymást a felek, s válásra valójában komolyan már senki se gondolt."
Digitális könyvnyomtatás
Tíz irodalmi művet jutalmazott a zsűri a Digitális Könyvnyomtatási pályázaton, amelyet nyolcadik alkalommal hirdettek meg. A díjakat vasárnap adták át a 87. Ünnepi Könyvhéten. A szervezők közleménye szerint a zsűri által díjazásra méltónak talált tíz alkotás többsége regény, de verseskötetek, esszékötet, egy drámaantológia és egy mesekönyv is akad a hamarosan a könyvesboltokba kerülő művek között. A nyertes szerzők között található ismeretlen 20 éves, valamint egy 82 éves alkotó is.
A pályázatot támogató Canon kereskedelmi célú nyomtatás üzletág-igazgatója kiemelte: a cég a digitális könyvnyomtatás népszerűsítésével arra törekszik, hogy lehetőséget adjon még nem ismert íróknak, illetve rétegműfajokban alkotó szerzőknek a megjelenésre, illetve felhívja a kiadók figyelmét a gazdaságosabb és környezetkímélőbb alacsony példányszámú könyvgyártás előnyeire.
(MTI/hírszerkesztő)
Népújság (Marosvásárhely)

Szerelmes évad jön Udvarhelyen
Reménykedve tekint a következő évadra a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezetősége, noha több más kulturális intézménnyel kell megosztaniuk a színpadot, ami nem kis mértékben nehezíti munkájukat.
Nagy Pál igazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető szerint öt bemutatóra számíthat a székelyudvarhelyi közönség az elkövetkező évadban, amely a szeptember végére előrehozott dráMA fesztivállal kezdődik.
Az első bemutató Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka lesz Zakariás Zalán rendezésében, majd a Csicser című, egy legendán alapuló produkciót viszik színre Csurulya Csongor rendezésében. A kortárs szöveg ezúttal sem fog hiányozni a színpadról: bemutatják Parti Nagy Lajos és Darvas Ferenc Ibusár című zenés-táncos „huszerettjét”. A Barabás Árpád színész-rendező által színpadra vitt darab Csurulya Csongor művészeti vezető reményei szerint koprodukció lesz a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. A diákokra gondolva az új évadban Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát is műsorra tűzik, majd áprilisban Mika Myllyaho finn szerző Káosz című fekete komédiáját mutatja be a társulat. „Szerelmes, vággyal telített évad következik” – összegezte a művészeti vezető.
Több szabadelőadás lesz
Továbbra is műsoron marad A néma cipő története és Az égig érő fa című bábelőadás is. Nagy Pál igazgató szeretné, ha a most indult bábtagozatot is megszilárdítanák, ugyanis vidéki vendégelőadásaik nagy sikert arattak, ezért a kiszállások számát is növelnék. A gyerekbérletesek három székelyföldi színház produkcióját tekinhetik meg: az udvarhelyi társulat Csicser mesejátékát, a Csíki Játékszín Hanyistók című gyerekelőadását, valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház gyerekelőadását.
A diákbérletesek jövőre stúdióelőadásokra is számíthatnak, ilyen lesz a Szentivánéji álom, a Nyílt tengeren, az Ibusár, valamint a Csongor és Tünde című produkció. A felnőttbérletesek egy része a Shakespeare-darab, az Ibusár és a Csongor és Tünde színjáték mellett a Káosz című fekete komédiát tekintheti meg, de választható egy vendégelőadás is. A Roberto Zucco című drámát és a Nyílt tengeren című abszurd komédiát a következő évadban szabadelőadásban nézhetik meg a felnőttek, ugyanis a színház vezetősége nagyobb teret szeretne adni a bérleten kívüli műsoroknak.
A bérlet- és jegyárak nem változtak, csak a bérletekre érvényes kedvezményes időszak módosult, ezúttal júniusban van a legnagyobb árleszállítás, majd szeptembertől a megszokott áron válthatnak bérletet a nézők. A bérletesek helyeit ezúttal is augusztus 15-éig tartják fenn.
Távozik egy színész
A művészeti vezető elmondta, változik a társulat: Varga Márta színész visszatért gyermeknevelési szabadságáról, ősztől pedig Bekő Fóri Zenkő is visszajön, ám Vidovenyecz Edina elhagyja a székelyudvarhelyi társulatot. Nagy Pál igazgató elmondta: továbbra is keresnek újabb férfi színészt.
A társulat jelenleg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára készül, ahol június 24-én a Brahms és a macskák című előadás felújított változatát mutatják be. Ezt kedden, az évad záróelőadásaként az udvarhelyi nézők is megtekinthetik.
Az intézmény vezetősége szerint nehéz évadot zárnak, amely alatt főként a megosztott színpad és az emberhiány okozott gondot számukra. Elmondták: a Művelődési Ház és az Udvarhely Néptáncműhely által is használt színpadon nehéz egyeztetni a programokat. „A próba a színpadon van, az előadás is ott van, itt lép fel azonban a Néptáncműhely, a Filharmónia, a maturanduszt és a különböző konferenciákat is itt szervezik” – sorolta a problémákat Csurulya.
A színház vezetősége úgy véli, Udvarhelynek kulturális stratégiára van szüksége, ami hatékonyabbá és átláthatóbbá tenné a város kulturális életét. Eddig is hangoztatták javaslataikat, csak a városvezetőség sosem hallgatta meg ezeket, remélik, ezúttal nyitott fülekre talál a három érintett intézményvezető közös javaslata.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

Koszorúk Szent László szépvízi szobránál
Szépvíz központjában vasárnap délelőtt megkoszorúzták Szent László szobrát. A felszólalók a lovagkirály tetteit példaként állították az utódok elé.
Ferencz Tibor, Szépvíz polgármestere a Szent László-napi ünnepi beszédében kitért Szent László király dicső tetteire, nemzetünk legnagyobb királyaként emlegette a rendezvény névadóját.
„Próbáljunk mi is nagyok lenni és nagyot tenni, s akkor nemzetünk felnőhet királyunk hagyatékához” – tette hozzá Ferencz. A továbbiakban Szépvíz testvértelepülése, a magyarországi Újkígyós polgármestere, Szebellédi Zoltán mondott beszédet.
„Fontos, hogy kimozduljunk a mindennapok szürkeségéből és visszaemlékezzünk őseinkre. Ez erőt ad, hogy aztán visszatérjünk a mindennapi munkához. Gratulálok a szervezőknek!” – tette hozzá Szebellédi. A beszédek után Kenéz Aletta Zselyke olvasta fel Siklósi András Szent Lászlóhoz című versét. A szoborhoz Szépvíz önkormányzata és Újkígyós polgármestere, a Szépvíz Ifjúsági Egyesület, a Csíkszentmiklósi Ifjúsági Egyesület és a csíkszentmiklósi hentesek csapata helyezte el koszorúit.
A továbbiakban a helybéli Gál Bence szavalta el Vörösmarty Mihály Szózat című művét, majd a jelenlévők közösen elénekelték a székely himnuszt. „Nagyon jól érezzük magunkat itt, többször is voltunk már. Nem csak alkalmakkor és rendezvényekre jövünk, hoztunk már néptáncos gyerekeket is” – mesélte Szebellédi-Szász Erzsébet, Újkígyós polgármesterének felesége.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Tamási Áron egy kevésbé ismert művével indul a Gyulai Várszínház évada
Tamási Áron egy kevésbé ismert művét, a Zöld ág című kisregényt viszi színre Zongota címmel a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a Gyulai Várszínház 53. évadának első bemutatójaként hétfőn.
Gedeon József, a várszínház igazgatója a produkciót beharangozó pénteki gyulai sajtótájékoztatón elmondta, hogy Tamási Áron halálának 50. évfordulója alkalmából egy „jubileumi darab” megrendezésére kérte fel a fiatal orosz származású rendezőt, Sardar Tagirovskyt, aki idén a Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválján elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat.
A Marosvásárhelyi egyetemen negyedéves rendező hallgató elmondta: kicsit megijedt, amikor megtudta, hogy Tamási Áron-darabot kell rendeznie a Sepsiszentgyörgyi társulattal, ugyanis nagyon nagy felelősségnek tartja színre vinni a színház névadójának munkáit.
Eredetileg az erdélyi író több művéből válogattak volna, ám Sényi Fanni dramaturg rábukkant a Zöld ág című kisregényre, és végül emellett tették le a voksot – árulta el a rendező. Sényi Fanni hangsúlyozta: véleménye szerint ez Tamási Áron „legtermészetközelibb” műve, és ez olyan tartást ad a szereplőknek, amely a városi emberekben nincs meg.
Sardar Tagirovsky szerint a Zongota-völgy „a vágyak völgyét, a pAradicsomi idillt” testesíti meg. Mint hozzátette, mindig is közel állt hozzá az idealizmus keresése, a történetre mint „elvakult pAradicsomkeresésre” tekint.
Nemes Levente, a darab egyik főszereplője szerint a történet a boldogság és az élet értelmének kereséséről, az igazság és a valóság összeegyeztethetőségéről szól.
A darabot, amelyben közreműködik az erdélyi Háromszék Néptáncegyüttes is, a július 4-i bemutató után még egyszer, 5-én játsszák.
Mint Gedeon József elmondta, az évad első napján, hétfőn kiállítás nyílik Fodor István Csíkszeredai fotóművész alkotásaiból Erdélyi pillanatok címmel, este pedig a hagyományos három ágyúdörrenéssel veszi a színház birtokába a 600 éves téglavárat és környékét.
A Gyulai Várszínházban a Zongotán kívül még két bemutatóra készülnek a hathetes szezon alatt. Július 13-án ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében adják elő Shakespeare III. Richárd című drámáját, a főbb szerepekben Trill Zsolttal, Eszenyi Enikővel és Hegedűs D. Gézával. A harmadik bemutatót pedig augusztus 5-én tartják: Vajda Katalin olasz reneszánsz komédiák nyomán készült zenés vígjátékát, az Anconai szerelmeseket Lendvai Zoltán viszi színre a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen.

Szabadság (Kolozsvár)

Irodalmunk útjain – Erdélyben
Könyvcímet* kölcsönöztem e tömör recenzióhoz, ennél találóbbat úgysem tudtam volna kiötölni könyvajánló jegyzetem élére, hiszen elsősorban azoknak szánom, akik a nyári szellemi feltöltődés idején ismereteik felfrissítése érdekében végig szeretnének szaladni irodalmunk útjain. Mindenekelőtt az oktatókra gondolok természetesen, a magyar irodalom népszerűsítőire, akik közül nagyon sokan személyesen is ismerhetik a szerzőt, vagy azért, mert egyetemi tanulmányaik idején Kolozsváron, esetleg Nagyváradon tanáruk lehetett, vagy mert fokozati vizsgák, továbbképzések, különféle rendezvények alkalmával találkozhattak vele. Kozma Dezső neve persze a személyes ismeretség hiányában is beágyazódhatott az olvasói köztudatba, hiszen több mint fél évszázadot átölelő, gazdag irodalomtörténészi és tanári munkásságát számos fontos kötet fémjelzi. Az első, amely 1969-ben látott napvilágot, Marosvásárhelyi vonatkozásaival hatványozottan felkelthette az itteniek figyelmét. A novellista Petelei Istvánról szóló kismonográfia volt. Azóta több mint húsz jelentős kiadványa – irodalmi tanulmánygyűjtemény, monográfia, tankönyv, egyetemi kézikönyv – és számtalan szakcikke, előadása jelent meg a ma már valóban nyugalmazott, de szerzőként továbbra is aktív egyetemi professzornak. Pályája meghatározó állomásait, élményeit, megpróbáltatásait és eredményeit több átfogó sajtóbeszélgetés, életinterjú is felidézte tavaly novemberben, amikor dr. Kozma Dezső a 80. esztendejét töltötte. Születésnapi meglepetésként adódott a lehetőség legújabb gyűjteményes kötete kiadására is.
Az Irodalmunk útjain – Erdélyben 90 írást felölelő, több mint hatszáz oldalas, impozáns kiadvány. A szerző ajánlása szerint "a gyűjtemény válogatás csaknem fél évszázad alatt – változó körülmények közepette – megjelent írásaimból. Tematikailag, műfajilag sokfélék. Van közöttük tanulmány, esszé, forrásértékű közlemény, kritika, műértelmezés, alkalmi írás. A magyar irodalom különböző korszakaiba szeretném elvezetni az érdeklődő olvasót. A vizsgált témákat, írókat, műveket időrendben kísérelem meg elhelyezni". A Kolozsvári Szabadságban 2015. november 6-án Józsa Istvánnak adott interjúban Kozma Dezső azt nyilatkozta könyvéről, hogy "ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése". Alkalom, lehetőség "szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel". A magyar irodalom egyik nagy korszakát bemutató, több mint három évtizeddel ezelőtt kiadott egyetemi kézikönyvének továbbgondolása a gyűjtemény, kiegyensúlyozottan ötvözi az irodalomtudós "akkori és mostani gondolkodásmódját."
A kötet az írásokat négy fejezetbe – Nagy idők vonzásában, Korok fordulóján, Régi erdélyi arcok, Új évszázad sodrában – csoportosítja. Az anyag tömörített ismertetésére talán legszerencsésebb, ha ismét magát Kozma Dezsőt idézzük. A Confessio 2016/1-es számában Aniszi Kálmánnal folytatott beszélgetéséből emeljük ki az ide vonatkozó részletet: "Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről". Összefoglaló fejezetenként taglalva az írásokat, elmondható, hogy (I. Nagy idők vonzásában) "a Petőfivel foglalkozók közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda) verseit egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténységélménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. (II. Korok fordulóján): A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. A III. fejezetben (Régi erdélyi arcok) jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk, végül a IV. részben (Új század küszöbén) a szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni".
Nyilván nem a lektűrrel kikapcsolódni vágyóknak szól ez a kötet és az ismertető, de időről időre minden könyvbarátnak érdemes Kozma Dezső mellé szegődnie, mert sok érdekességet, megszívlelendő gondolatot tud újra felfedeztetni velünk irodalmi időutazásán, és képes új megvilágításba helyezni olyan értékeket, amelyeket egykori iskolai beidegződéseink érdemtelenül mélyesztettek az emlékezet süllyesztőibe.
(N.M.K.)
* Kozma Dezső: Irodalmunk útjain – Erdélyben. Válogatott írások. Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

A kard hősét ünnepelték
Héjjasfalván és Székelykeresztúron
Mert nem a nemzeti gyász emlékünnepélyére, hanem a felemelő büszkeség éltető alkalmára jelentünk meg ma itt. A Segesvári csata 167. évfordulóján nemcsak Petőfi Sándor, de Zeyk Domokos élete, tette és emléke is megkerülhetetlen…, hiszen "a lant 26 éves mesterének és a kard 32 éves hősének halála egybeesett, és egybe is fonódott elválaszthatatlanul"– hangzott el Kónya-Hamar Sándor előadásában a tartalmas, szép héjjasfalvi Zeyk Domokos-ünnepségen.
A református templomban Iszlai Kamill Zsolt helybeli lelkész a Lukács evangéliumából (24/50.) vett igével adta meg az alaphangot, majd ezt követően Haller Béla, a Castellum Alapítvány vezetője köszöntötte Zákonyi Botondot, Magyarország romániai nagykövetét, Kerekes Károly parlamenti képviselőt, Micea Salagean mérnököt, Héjjasfalva polgármesterét és Hegyi Péter alpolgármestert, a hivatal képviselőit, valamint a Zeyk-leszármazottakat: Vita Etelt, Bodor Katalint, Bárczay Évát, Török Gáspárt és családtagjaikat. Török Gáspár jóvoltából, aki mozgatója, szervezője volt a szobor avatása óta tartott legnagyobb ünnepségnek, a Zeyk Domokosnéról készült festményt is láthatta a gyülekezet.
A történelmi tényekről, Zeyk Domokos életéről, a szabadságharcban betöltött szerepéről és hősi haláláról Kónya-Hamar Sándor emlékezett meg. Felidézte a gazdatiszti és Berlinben filozófiai-jogi ismereteket szerzett, hatalmas testalkatú, daliás fiatal férfi lelkesedését a szabadságharc iránt, belépését, majd a marakodó és áruló osztrák főtisztekben megrendülő bizalma miatti kilépését a forradalmi hadseregből. A Marosvásárhelyt felszabadító Bem tábornok példáján felbuzdulva szállt újra híres lovára, a Wesselényi Miklóstól ajándéka kapott félmuraközi sárga paripára. Hősiessége már Nagyszeben ostromakor is megmutatkozott, ahol parancsnoka, gr. Mikes Kelemen ezredes ágyúgolyó által kettészakított élettelen testével a roham élére állva egy egész ezredet nyert meg a honvéd seregnek, amiért főhadnaggyá, majd századossá nevezték ki. Kónya-Hamar Sándor megható jelenetként idézte a 32 éves, elszánt katona búcsúját a Segesvári csatába indulás előtt feleségétől és két kisgyermekétől. Mivel méreggyűrűjét az éjjeliszekrényen felejtette, a Bem tábornok menekülését fedező, és a Petőfi mentésére is odafigyelő vitéz végső megoldásként, hogy ne kerüljön rabságba, pisztolyával vetett véget életének. Egy olyan korban, amikor nem depresszióra és önsajnálatra, hanem összefogásra és a szülőföldhöz való ragaszkodásra, az állhatatos feladatvállalásra és a nemzet jogos büszkesége hordozóinak megtalálására van szükségünk, Zeyk Domokos gerinces magyarsága jelentheti számunkra a történelmi esélyt – hangsúlyozta az előadó. Beszédének végén örömmel újságolta, hogy a Segesvári csata hősének felejthetetlen és megkérdőjelezhetetlen vitézségéről az Orbán-kormány ifjúsági filmprogramjának köszönhetően filmet forgatnak (Zeyk Domokos diadala).
film zenei aláfestése Kodály Zoltán műve lesz, aki a Segesvári csata hősének példájától megihletődve újra megzenésítette Vörösmarty Mihály Szózatát. Tette ezt az új himnusz megkomponálása helyett, amit az 50-es évek kommunista vezetése kért tőle, és amit visszautasított.
Haller Béla arról számolt be, hogy Zeyk Domokos születésének 200. évfordulóján a Castellum Alapítvány a Zeyk-év jegyében megemlékező és emlékállító akciók sorát indítványozta. Tagtársuknak, a Zeyk-leszármazott Török Gáspárnak köszönhetően szervezték meg a vasárnapi ünnepséget, és állították fel az emlékmű elé a háromnyelvű magyarázótáblát. Szervezőmunkáját a héjjasfalvi gyülekezet, annak lelkipásztora és a helyhatóság is támogatta. Megvalósításra vár az emlékmű restau- rálása, a szomszédságban levő ház és telek megvásárlása emlékház és parkoló kialakítása céljából, bronzrelief elhelyezése a Marosvásárhelyi Teleki-házon, amit Hunyadi László szobrászművész készít el, és egy utca elnevezése Zeyk szülővárosában – olyan feladatok, amelyek meghaladják az alapítvány lehetőségeit.
Az istentiszteleten Bartalis Annuska és Németh Kálmán helybeli lakosok mondtak verset, az orgonán játszó Iszlai Júlia kántor énekelt, és az általa vezetett furalyaegyüttes tagjai játszottak szép küküllőmenti népviseletben. Az istentiszteletet követően a székelykereszt-úri fúvószenekarral az élen az ünneplők az emlékműig vonultak, ahol a leszármazottak, a nagykövet, a Castellum Alapítvány, Héjjasfalva polgármestere és alpolgármestere, az RMDSZ, a református egyházközség és a Komáromi család koszorúzott, majd Iszlai Júlia kántor mondta el Szász Károly Zeyk Domoskosnénak ajánlott A bajnok vére című versét. A forgalmas főúton a menetet a helyi rendőrség autói biztosították. A templomból kijövet és az ünnepi ebéden a helybeli asszonyok kínálták a résztvevőket.
Délután a székelykeresztúri Zeyk Domkos szakközépiskolába várták a vendégeket. Az iskola névadójának szobra előtt felsorakoztak a Történelmi Vitézi Rend udvarhelyszéki képviselői. Tekeres Imola történelem szakos tanárnő a múlt század elején tanítóképzőnek készült, a rendszerváltás előtt árvaházként működő iskola történetéről, Zeyk Domokos életéről és hőstettéről beszélt. Az intézmény három – kihajtott gallérú fehér ingbe öltözött – diákja, Szabó Norbert, Péter Norbert és Tóth Norbert irodalmi-történelmi összeállítást adott elő nagy átéléssel, majd a résztvevők megkoszorúzták Zeyk mellszobrát, Demeter Zsigmond István alkotását. A jelen levő pedagógusok, Antal Erzsébet, Tekeres Imola és Balázs Mihály pedig megvendégelték a résztvevőket.
Sok idősebb és fiatalabb személyt megmozgató, felemelő ünnepség volt mind Héjjasfalván, mind Székelykeresztúron a vesztes csatában önmagát feláldozó katonáról, Zeyk Domokosról, aki a fogság helyett a szabadság örök érvényű eszméjéért vállalt hősiességet választotta.az ebben szerepet vállaló civil helyi szervezeteket, hogy minden évben újabb programkínálattal rukkoljanak elő – mondta Gáspár Ildikó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Akkoriban, 1593-tól jó száz évig, a római katolikus plébániatemplom és főgimnázium az akkori váron kívül, attól nyugatra, a katonai temetővel csaknem szemben állt. Ott volt akkor a katolikusoknak kőkerítéssel körülvett temetője, s annak közepén állott az 1593 táján épült templom és iskola. Ott oktatta Buitul az erdélyi katolikus ifjúságot s abban a templomban prédikált a város akkori katolikus népének és a városban tartott erdélyi országgyűlésekre összegyűlt katolikus főuraknak is. Ezeket az épületeket a várnak a mai formájában való átépítésekor lebontották, és ugyanakkor került lebontásra a Mihai Viteazul-féle román templom is, amelynek az anyagából épült részben a Maieri-negyedbeli görögkatolikus templom.
Cikke befejező részében Bitay Árpád a Buitulra vonatkozó és kezéhez eljutott római és holland jezsuita levéltárakból megszerzett terjedelmes és értékes forrásanyagot méltatja, amelynek alapján 1935 nyarán Vălenii de Munte -n, a Iorga-Népiegyetemen is előadást tartott, most pedig városa, Gyulafehérvár közönségének hívta fel rá a figyelmét, „hogy a modern életharc tülekedésében egy pillanatra álljunk meg lélekben a rég letűnt időknek ezek előtt az érdekes és értékes alakjai előtt: a magyar Csíki István ferences és örökbe fogadott, népéből elsőként Rómaban tanult nevelt fia, a bánsági román Buitul Gheorghe előtt!”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Torjai Szeptemberfeszt
Tizenharmadik alkalommal szerveztek falunapokat – amelyeket három esztendővel ezelőtt Szeptemberfesztre kereszteltek át – az elmúlt hétvégén az Aporok 709 éves falujában. A rendezvényen hídmérleget, ravatalozóházat, új hidat és napközi otthont adtak át, hatvanméteres puliszkát készítettek, nemzetközi főzőversenyt tartottak, és tegnap a Mária-kápolna kertjében ünnepi szentmisét celebráltak. A torjai volt Felső-Háromszék idei utolsó előtti faluünnepe, az utolsót Bélafalván tartják. A falunapok résztvevőinek egészségügyi ellátásáról a Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodtak. A községháza folyosóján mindkét napon mezőgazdasági terménykiállítást lehetett megtekinteni. A falunapokon Torja négy magyarországi testvértelepülése is képviseltette magát.
Négy avatóünnepség
A falunapok szombat délelőtt Altorja határában, a homokbányánál kezdődtek, ahol átadták a községközpont korszerű, 18 méter hosszú, hatvan tonnáig mérő hídmérlegét, amivel a torjai mezőgazdászok régi vágya teljesült, már nem kell a céhes városba menniük lemérni az eladott zöldséget. A húszezer eurós digitális mérleget az Agrosic Egyesület vásárolta meg, a mérlegház felépítését pedig a torjai községháza vállalta. Az új mérleget Tímár Zoltán feltorjai római katolikus plébános és Egyed László Levente feltorjai református lelkipásztor szentelte fel, illetve áldotta meg. Ezt követően a Karatna falurészen, a temetőkertben átadták a község ötödik és egyben utolsó, európai uniós elvárások szerint megépített ravatalozóházát, amelyet Beke Boróka karatnai református lelkész és Tímár Zoltán római katolikus plébános áldott meg, illetve szentelt fel. A temetőből az ünneplők a karatnai új, tizennyolc méter hosszú és hat méter széles hídhoz vonultak, amely határidő előtt készült el. Torja legdrágább és legforgalmasabb hídja mintegy 500 ezer lejbe került, amiből 166 ezer lejt a megyei önkormányzat állt. Az avatószalagot többek között Kovács Ödön megyemenedzser vágta el. Az egyház képviselőinek áldását követően a Kicsi Antal-iskola udvarán lévő 1-es számú óvoda épületében az új napközi otthont avatták fel. Egy régi épületet javítottak ki, korszerű napközit létesítettek. A felújítás eddig 250 ezer lejbe került, és a teljes összeget a helyi költségvetésből fedezték.
Díjak, kitüntetések
Szombat délelőtt az eddigi hagyományokhoz híven a községháza előtt felállított életfánál (amelyre felkerült a múlt esztendő szeptembere óta a községben született harmincnyolc újszülött nevét és születési időpontját tartalmazó réztábla) közös fénykép készült. Ezt követően a művelődési otthon nagytermében megtartották a nagykorúsítási ünnepséget, az 1998-ban született fiataloknak Kerekes Tibor jegyző gratulált. Daragus Attila polgármester meglepetésként bejelentette: a falunapokra elkészült az öt évvel ezelőtt megjelent Torja képes albumának második, bővített kiadása, majd a színpadra hívta a testvértelepülések képviselőit, akiknek elsőként adott át egy-egy példányt az albumból. Idén a Torjáért-díjat Kovács Ödön megyemenedzser vehette át, aki bejelentette, hogy a megyei tanács idei kézdiszéki prioritása a hilibi és a futásfalvi út leaszfaltozása. Ez évben egyetlen személy, Sólyom István matematikatanár kapott díszpolgári kitüntetést. A község vezetői emléklapot, bekeretezett életfás képet, képes albumot és egy-egy szál virágot nyújtottak át az ünnepségen jelen levő édesanyáknak.
Nemzetközi főzőverseny tizenegy csapattal
Délután hatvan torjai asszony és lány, valamint tizenöt férfi elkészítette a 2008-ban világrekordként jegyzett, 150,32 méteres feltűrt túrós puliszka hatvanméteres „kistestvérét”, amely négy perc alatt fogyott el. A szombati nap leglátványosabb eseményét a nemzetközi főzőverseny jelentette, amelyen tizenegy hazai és határon túli csapat mérte össze tudását. megyénket a torjai Hagyományőrzők, a Gazdaasszonyok, a Juhászok, a 142-es Szent Miklós Cserkészcsapat, valamint a kézdimartonfalvi Molnár Ede, a Katrosa Vadászegyesület és Mikóújfalu képviselte. A csapatok a rendelkezésükre álló három óra alatt rendkívül változatos ételeket állítottak elő. A torjai Gazdaaszonyok hatvankét kürtőskalácsot sütöttek. A zsűri elnöke vitéz Komlósi Mihály volt. A szervezők minden részt vevő csapatot díjaztak, nem történt különösebb rangsorolás, és több különdíjat osztott ki v. Komlósi Mihály, a Budapesti Vitézi Rend kulturális székkapitánya.
Mária-búcsús szentmise
Tegnap délelőtt az altorjai plébániánál gyülekeztek huszárok, cserkészek, népviseletbe öltözött helybeliek és csokonavisontaiak, majd indultak lóháton és feldíszített szekereken a Mária-kápolnához. A menet élén a Kézdivásárhelyi Tanulók Klubja fúvószenekara és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki huszárjai, valamint a Szent Miklós Cserkészcsapat tagjai haladtak. A délben kezdődő Mária-napi búcsús szentmisét a Mária-kápolna kertjében Diósi Dávid tiszteletbeli kanonok, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet rektorhelyettese celebrálta. A szentmise végén Daragus Attila polgármester örömét fejezte ki, hogy hosszú évtizedek után hamarosan torjai római katolikus lelkészt is felszentelnek Mike Ervin papnövendék személyében. Ugyanakkor Torjáért-díjat nyújtott át a szentmise főcelebránsának, Diósi Dávid kanonoknak. Egy szép Mária-éneket latin és magyar nyelven Dobai Júlia negyedik osztályos tanuló énekelt el. A szentmise a magyar és a székely himnusz, valamint Vörösmarty Mihály Szózatának az eléneklésével ért véget.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Holnap: múzeumavatás
Izgalmas dolog lehet múzeumot alapítani. Különösen akkor, ha egymagad vagy a tárgyak beszerzője, szállítója, osztályozója, a tárlók megálmodója, feltöltője, s főleg, ha minden tulajdonképpen a te tulajdonod, s minden gyanús számítás nélkül a köznek ajándékozod. Ilyesmi történik most a Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskolában, ahol szombaton megnyitják a nagy feltaláló nevét viselő hírközlési kismúzeumot. Csáky Ernő mérnök-tanár (valamint az őt segítő szakmabeli csapat) nyugodtan hátradőlhet székében, és Vörösmartyt idézheti: ez igazán férfimunka volt.
Aki csak a végeredményt látja, az el sem tudja képzelni, mit jelent több ezer kisebb-nagyobb tárgyat többször is kézbe venni, az apró alkatrészeknek megkeresni a helyét, s végül mindent úgy beilleszteni, hogy az a szerkentyű működőképes legyen! Igen, működnek a távírók, a kezdetleges mikrofonok és lehallgatók, gramofonok és patefonok, megszólalnak az első rádiók, megmosolyoghatjuk a kezdetleges számítógépeket, de álmélkodva állhatunk meg a legkorszerűbb hírközlő eszközök előtt is. Akinek kedve van, visszautazhat az időben, meghallgathatja valamikori kiváló énekesek hangját, beleszólhat a mikrofonba, azaz kipróbálhatja mindazt, amiről eleddig esetleg csak fizikaórán hallott.
Mi szerencsére nem szűkölködünk sem múzeumokban, sem múzeumalapítókban. Ez a mostani jellegénél fogva egészen más, mint a többi. Megálmodója és kivitelezője esküszik, ilyen nincs az országban, de a közeliekben sem. Ezzel adózik ő a nagy újító emlékének, aki találmányainak köszönhetően megjárta a mennyet és a poklot, volt dúsgazdag és földszegény, ünnepelt és megbélyegzett, földönfutó és minden jóban dúskáló, kalandornak kikiáltott és államvezetők kedvence. És milyen nagyszerű ötlet volt a kiállítás megnyitóját éppen Puskás Tivadar születésnapjára időzíteni: ugyanis szeptember 17-én született, 172 évvel ezelőtt. A kiállított tárgyak, emlékek jelentős része hozzá kötődik, de emellett elvezetnek bennünket a hírközlés legprimitívebb formáitól a jelen kifinomult hírközlési eszköztáráig.
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Czernák Ferenc verset mond
„Kötelesség a kérdőjelekre válaszolni”
„Nem mindenki tud verset mondani úgy, ahogy verset kell mondani. A nagy versmondók fontosnak tartották, hogy a vers úgy hangozzék el, ahogy a költő megálmodta, mintha maga a költő jelenne meg a színpadon. Az is fontos, hogy meglegyen a bennsőséges hangulat, ami kialakul a vers és a hallgató között”, mondta a csütörtök délutáni, a Jelen Ház nagytermében tartott versest bevezetőjeként Böszörményi Zoltán, maga is költő, aki nagyon sokszor hallotta saját verseit is mások előadásában.
A lippai Czernák Ferenc, a helybeli irodalmi kör elnöke nem költő, de igen nagy szeretettel, átéléssel adja elő, jó másfél évtizede, a magyar verseket. Sokszor hallhattuk már Aradi rendezvényeken, de más városokban, sőt magyarországi, „szépkorúaknak” rendezett versenyeken is fellépett, s nem egyszer díjjal tért haza. Lendületében fiatalos, bár ifjúnak már aligha nevezhető a 79 évével.
Tegnapelőtt délután így kezdte szereplését: „Úgy érzem, szemetekben apró kérdőjeleket látok, s kötelességem ezekre válaszolni”. A „ki vagyok én?” kérdésre mindjárt egy Arany János-verssel válaszolt. Aztán elmondta: a versmondással a mindenkit foglalkoztató kérdésekre kívánja ráirányítani a figyelmet. Ezek között szerepel a szülőföld (Petőfi, Tóth Árpád, Böszörményi Zoltán, Radnóti Miklós versei hangzottak el), a haza, a hon vagy hontalanság (Wass Albert, Radnóti), a történelmi múlt (ezúttal 1956, az idén kerek évforduló lévén, elszavalta aZsámbék népe c. költeményt), de a jó órás műsorban egyéb témák is felvetődtek – kiselőadás hangzott el, például a zászlókról, amit versillusztráció követett), elhangzott egy (szabadon előadott!) részlet Petőfi A hóhér kötele c. regényéből, sőt egy saját, Álarcok c. elbeszélés, amelynek tanulsága: sokan álarcot viselünk, s az első benyomás valakiről téves lehet.
A több más, fentebb nem említett darabot (például Anavi Ádám- és Heltai-verset) is tartalmazó, a szavaló sokrétű, sokirányú érdeklődését is bizonyító előadóest egy Sajó Sándor-verssel zárult, amelynek slusszpoénja: „Csendes ember lesz belőlem / de csak kint, a temetőben”. Addig azonban még egészen biztosan sokszor látjuk, halljuk Czernák Ferencet, az egykori magas rangú, nyugalmazott katonatisztet versekkel fellépni.
Különben megkérdeztem tőle: tulajdonképpen mióta szaval? Kiderült: 1999-ben, felesége halála után kezdett a költészettel foglalkozni, az első megtanult vers Vörösmarty A vén cigánya volt. Versmondói kibontakozásában nagy segítségére volt Maresch Béla színművész és Brauch Magda tanárnő, kedvenc költői Arany, Petőfi, Ady, Vörösmarty, József Attila, de a modern költőket is szereti, „persze megrostálva”.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A pedagógus szövetség negyedszázados évfordulója
Kiosztották az idei Márki Sándor-díjakat
Az iskolakezdés után valamivel megtartott ünnepség, a Márki Sándor-díjak kiosztása mindig különleges esemény az Arad megyei magyar pedagógusok számára: ekkor adják át ugyanis a pedagógusok munkáját jutalmazó díjakat. S „a nemzet napszámosainak”, ha nem is várják el, mert nem ezért végzik rendkívül fontos, nehéz, gyakorta áldozatokat követelő munkájukat, azért jól esik a „hivatalos” elismerés.
Idén négy Arad megyei pedagógus részesült a kitüntetésben. A kis híján három órás, a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében hétfőn délután zajlott ünnepségnek a csúcspontja volt a díjak átnyújtása.
Először is – Vörösmarty Szózata egy versszakának elhangzása után – Pellegrini  Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes – ezúttal a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Arad megyei szervezetének elnöki minőségében – üdvözölte a (dísztermet megtöltő) közönséget, pedagógusokat, meghívottakat (köztük Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter megyei RMDSZ-elnököt), akik közül utóbb többen felszólaltak, méltatva egyrészt a kitüntetettek, de általában a pedagógusok áldozatos munkáját.
Ezt megelőzően azonban, a szokásokhoz híven, jó néhány olyan óvónő, tanítónő, tanár szólalt fel, akik idén nyáron különböző nyári táborokban, továbbképzőkön vettek részt itthon és külföldön – többek között a komárnói (Szlovákia) Jókai Mór nyári egyetemen, a szabadkai (Szerbia) anyanyelvi táborban, a mórahalmi (Magyarország) Kaland és álmok táborban, a hazai válaszúti, turnu-severini, ivói, kolozsvári stb. táborokban. Valamennyi ott járt pedagógus röviden és lényegre törően (fotókkal, videókkal, grafikonokkal stb. alátámasztva mondandóját) számolt be tapasztalatairól, s mindannyian egyöntetűen vallották: a továbbképző nagyon hasznos volt, sok olyat tanultak, amit oktató-nevelő munkájuk során felhasználhatnak, s társaikat is arra buzdították, hogy jelentkezzenek hasonló továbbképzésekre.
A legfőbb napirendi pont keretében a Márki Sándor-díjakat adták át. Ezúttal hárman részesültek a kitüntetésben: Kis P. Anikó tanár, az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója (laudációjában Matekovits Mihály, az RMDSZ megyei szervezetének tiszteletbeli elnöke az Arad megyei iskolaigazgatók korelnökének nevezte a két – kémia-fizika és angol szakos – diplomával is rendelkező, 26 éve iskolaigazgató pedagógust), Straub Judit jelenleg kisiratosi, de sok más iskolában is tevékenykedő, sokfelé megfordult, az iskolán kívüli tevékenységekben is jeleskedő hittantanár (laudációját Kiss Anna ny. pedagógus, az RMPSZ megyei szervezetének régi munkatársa terjesztette elő), és Zsóri Barbara, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános iskola tanítónője (laudációt mondott Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgató). Egy életműdíjat is átadott a megyei RMDSZ, mégpedig Király András tanárnak (hat esztendeje immár az oktatásügyi minisztérium államtitkárának), aki mint laudációjában Pellegrini Miklós hangsúlyozta: több mint negyven esztendeje szolgálja a tanügyet tanárként (jó harminc évig tanított), tisztségviselőként (tíz évig volt, például, az Arad megyei RMDSZ elnöke), politikusként (volt az Arad Megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselő, államtitkár). Király András felszólalásában kiemelte: a szűkülő feltételek és lehetőségek között is meg kell találni a módját annak, hogy a mai pedagógus közösségi ember legyen, vállalja azt, amit a közösségért meg kell tenni, s egyben reményét fejezte ki, hogy „az utánunk jövők nálunk jobban végzik majd a munkát”.
Mint minden alkalommal a Márki Sándor-díjak odaítélésekor, most is ünnepélyesen búcsúztatták azokat, akiknek idén ősszel már nem csengettek be, mert nyugállományba vonultak: a kisjenői (erdőhegyi) Molnár Erzsébet óvónőt és Pintér Mária (aradi Csikys) tanítónőt, ugyanakkor köszöntötték azokat a fiatal tanerőket, akik tavalytól vagy idéntől foglalták el állásukat különböző megyei tanintézetekben.
A jó hangulatú és kellemes összejövetel szeretetvendégséggel zárult.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

„Mindig új élet lesz a vérből”
A magyar irodalom megrázóan szép szövegein keresztül emlékeztek meg az ’56-os forradalom hőseiről és áldozatairól szerdán a Magyar Örökség-díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színházban. A fellépő színművészek, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos a résztvevők visszaemlékezései, korabeli sajtóbeszámolók, periratok, illetve az ’56-os események által ihletett versek és prózai művek révén idézték fel a szovjet erők által vérbefojtott magyar forradalom jelentős mozzanatait a békés tömegtüntetéstől a Magyar Rádió ostromán és Sztálin budapesti szobrának ledöntésén át egészen a Kossuth-téri mészárlásig, a szovjet invázióig, majd az azt követő koncepciós perekig és a tömeges kivándorlásokig.
A színművészek ugyanakkor találó érzékenységgel kiemeltek egy-egy egyéni sorsot, tragédiát is, felelevenítve néhány halálra ítélt szabadságharcos háttértörténetét, valamint az utolsó szó jogán elmondott szavaikat. Az előadáson felvételről felcsengett az idén nyáron elvesztett Varga Vilmos hangja is, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versének sorait zengve hirdette: „Mindig új élet lesz a vérből”. A megindító előadást Vörösmarty Szózata zárta Meleg Vilmos szavalatában.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét  1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam.  A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos.  Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tudomány ereje és felelőssége – Ünnep Erdélyben is
Megnyitották Budapesten a Magyar Tudomány Ünnepe elnevezésű, nagyszabású rendezvénysorozatot, amelyet november 4. és 26. között öt romániai városban, Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron is megtartanak. Az itteni szakmai rendezvényeket a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) szervezi.
Tudományágak együttműködése
Az emberiséget érintő jelentős kérdések megoldásában a tudományágak együttműködésének fontosságára hívta fel a figyelmet Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke a rendezvénysorozat csütörtöki budapesti megnyitóján. A tudomány felelőssége generációról generációra egyre súlyosabb, hiszen ahogy a tudomány ereje növekszik, úgy nőnek az emberiségre leselkedő veszélyek is, mint például a klímaváltozás, a környezetszennyezés, a nyersanyagok fogyása vagy a vízhiány – emelte ki az elnök.
Hozzátette: olyan alapvetően örvendetes dolgok, mint az informatika gyors fejlődése, az orvostudomány eszköztárának gyors bővülése vagy az európai integráció, szintén sok lehetőséget, de sok veszélyt is hordoznak magukban, ezért a megoldások keresésében a multidiszciplináris kutatásoknak, a természet- és társadalomtudományok szoros együttműködésének kiemelt szerepe van. „Az akadémia fontos feladatának tekinti, hogy keretet tudjon adni ezeknek a kutatásoknak” – emelte ki.
A hídember című film Kolozsváron
Az Akadémiának kezdettől, azaz 1825-ös alapításától fogva feladata, hogy ne csak művelje a tudományokat, de az eredményeket közvetítse is a nagyközönség felé. Ezen törekvés kiemelkedő periódusa a novemberi programsorozat, amelyhez minden évben csatlakozik a KAB is. Az események sorát pénteken a Kolozsváron szervezett központi rendezvény nyitja.
Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából konferenciát tartanak a Babeş-Bolyai egyetem Aula Magna termében: az Akadémia-alapító politikai, közgazdasági, irodalmi és színházi munkásságát emelik ki. Az eseményen, amelynek társszervezője Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, négy erdélyi kutató veszi át a KAB ez évi tudományos díjait. A konferenciát követően a főkonzulátus szervezésében levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet a Sapientia Tordai úti épületében, az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője is.
Szintén pénteken 18 órai kezdettel Bukarestben tart előadást dr. Öllerer Kinga ökológus, az MTA külső köztestületének tagja. Marosvásárhelyen november 11-én tartják a magyar tudomány ünnepét, a KAB Oktatás-nevelési és Pszichológia Szakbizottsága tart konferenciát Oknyomozó tudomány. Adottságok és lehetőségek a magyar tannyelvű szakképzésben címmel a Sapientia EMTE helyi karán. A konferenciát kerekasztal-megbeszélés követi, majd sor kerül a mérnök szakos pedagógusjelöltek fórumára.
Csíkban november 18-án tartják a tudomány ünnepét, az Agrártudományi Szakbizottság konferenciájának címe Az oknyomozó tudomány a székelyföldi agráriumban, helyszíne a Sapientia EMTE csíkszeredai kara. November 26-án a Bánsági Regionális Munkabizottság konferenciája zárja a programok sorát, ennek címe Modernizáció és következményei a Bánságban, a rendezvény az Új Ezredév Református Központban, Temesváron zajlik. Az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen november 3-án ajánlotta fel gróf Széchenyi István birtokai egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság létrehozására, így ehhez a naphoz kötődik az MTA elődjének megalapítása. Erre emlékezve az MTA 1997 óta szervez rendezvényeket.
Újra megtekinthető a Szózat kézirata
Nyolcvan év után újra megtekinthető a Szózat kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központban csütörtökön, a magyar tudomány ünnepén nyílt és 2017. március 15-áig tartó tárlaton. Vörösmarty Mihály 1835-ben elkezdett Szózata 1837-ben jelent meg. Rövid idő alatt országszerte ismertté vált, 1846-ban bekerült a felvilágosodás és a reformkor általános iskolai tankönyvébe. A vers megzenésítésére 1843-ban írtak ki pályázatot, amelyet Egressy Béni nyert meg – idézi fel az Akadémia ajánlója.
Az irodalomtörténészek által összeállított kiállításon az érdeklődők az eddig az MTA KIK Kézirattárában őrzött eredeti dokumentum mellett a Szózat történetéről, hatásáról, a magyar nemzet kultúrájában elfoglalt helyéről is számos érdekes információt tudhatnak meg, valamint ízelítőt kaphatnak Vörösmarty Mihály főleg akadémiai működéséhez kapcsolódó, kevéssé ismert nyelvtudósi pályájának állomásairól is.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Múlt nélkül nincs jövő
A tíz éve alakult Kálnoky Ludmilla Társaság 2016-ot a legsikeresebb évének mondhatja, hét megnyert pályázattal zárjuk az esztendőt.
Sikerült egy modern audiovizuális felszerelést beszerezni, amelynek segítségével érdekesebbé, vonzóbbá tesszük a közösségi rendezvényeket, a felnőttképzési tanfolyamok is érdekfeszítőbbé válnak a vetített anyagok bemutatásával. A három elnyert számítógépünkkel megpróbáljuk bevezetni a világháló rejtelmeibe az idősebb nemzedék tagjait is.
Honismereti kirándulásaink rengeteg élménnyel gazdagították a résztvevőket: bejártuk Székelyföld, Erdély történelmi, kulturális jelentőségű helyszíneit. Emlékév lévén, Erdély nagy püspöke, Márton Áron kegyhelyei kiemelt célként szerepeltek útvonalainkon. A szórványba is eljutottunk, sok személyes és közösségi kapcsolatot sikerült kialakítani. Múlt nélkül nincs jövő, éppen ezért minden körútra sok fiatalt vittünk el. Ők legyenek majd, akik megtartják és továbbadják a lángot, kegyhelyeink üzenetét. A délutáni csoportos hagyományőrző foglalkozásokat is ennek az eszmének a megvalósításáért szerveztük. A közös kirándulásoknak az ismeretszerzés mellett megvolt a közösségépítő szerepük is, ami ebben az ellentétektől szabdalt községben nem elhanyagolható eredmény... A legtöbb támogatást a Bethlen Gábor Alaptól, a Communitas Alapítványtól és a Kovászna Megyei Tanácstól kaptuk, sikerült működőképes partnerségi kapcsolatot kialakítani mind a három szervezettel. Az elmúlt tíz év egyik legnagyobb sikerélménye, hogy sikerült végre egy lelkes, ütőképes önkéntescsapatot kialakítani, akik az információs és a szervezési munkát elvégzik. A munka érdekes, új és nemes kihívások elé állítja mindazokat, akikben megmaradt a cselekvő láz. Remélem, még sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy a közösséget hittel, becsülettel, munkával kell szolgálni. „Mi dolgunk a világon? küzdeni. Erőnk szerint a legnemesbekért” – írta Vörösmarty Mihály. Szűkebb hazánkban, Székelyföldön most ezt tartom az egyik legnemesebb feladatnak.
Zsigmond Sándor, Sepsikőröspatak
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Verssel emlékeznek az 1956-os forradalomra Szatmárnémetiben
Magyarországi vendégművészek versesttel emlékeznek szombaton 18 órától az Északi Színház Ács Alajos stúdiótermében az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára.
Az Arccal a földön a Huszadik Század! című műsorban elhangzó költeményeket Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek előadásában hallgathatja meg a közönség, az est szerkesztője Rózsássy Barbara József Attila-díjas költő.
Az előadás az úgynevezett „füveskertiek”, az 56-os forradalom előtt a kommunista rendszer által a váci börtönben fogva tartott költők börtönverseiből épül fel, az est keretét pedig Vörösmarty Mihály két verse adja, elemelve, egyetemessé téve ezáltal az előadás mondanivalóját, az ember szabadság iránti örök vágyát.
A „füveskertiek” költőcsoport legismertebb tagjai a forradalom későbbi mártír költője Gérecz Attila, az emigrációba kényszerített Tollas Tibor, a stuttgarti Nemzetőr című lap alapítója, a még ma is alkotó Kárpáti Kamill, a Stádium Kiadó vezetője, aki legtöbbet tette e költőcsoport megismertetéséért, a megtört és a börtön után bárzongoristaként tengődő Szatmáry György, a Kádár-rendszer által öngyilkosságba hajszolt Béri Géza, és a ma idősotthonban élő Tóth Bálint voltak.
Az ötvenes években politikai okokból a kommunista diktatúra börtönében sínylődtek Vácott, ahol 1954-ben – a Nagy Imre-féle politikai vezetés jóvoltából – szabadabban összeülhettek a börtönkápolna melletti füves tisztáson (innen az elnevezés: „füveskertiek”). Az egykori börtönlakók emlékezete szerint ebédidőben s munkavégzés után itt is, mint a recski munkatábor estjein, állandó fenyegetettségben, a sötétzárka és akasztás árnyékában, de mégis valódi irodalmi élet zajlott - áll a Északi Színház Harag György társulatának közleményében.
Tasi Annabella
maszol.ro

Évet zárt a Kiss Stúdió
A XIX. Század költői – Arany, Petőfi, Vörösmarty, elődök és kortársak című előadással búcsúzott a 2016-os évtől szerdán a nagyváradi Kiss Stúdió Színház. A műsor bevezetőjében az egyetlen folyamatosan működő erdélyi magyar nyelvű magánszínház vezetője, Kiss Törék Ildikó mondott köszönetet a közönségnek az évad során mutatott folyamatos érdeklődésért, kitartásért.
Az Irodalmi esték-sorozat részét képező előadás meghívott előadójaként Molnár Judit közíró, magyartanár beszélt a magyar kultúrtörténet egyik legérdekesebb időszakáról, a reformkorról, melyet egyértelműen gr. Széchenyi István neve fémjelez, akit épp a legnagyobb politikai vetélytársa, Kossuth Lajos nevezett a legnagyobb magyarnak. „Mindketten az ország felvirágzását, valamint az osztrákokról való leválást akarták, de Széchenyi reformpárti volt, Kossuth azonban a forradalmi elképzelést támogatta” – emlékeztetett Molnár Judit, aki számos, kevéssé ismert és érdekes információt megosztott a közönséggel.
Az előadás keretében a korszak kiemelkedő költőinek alkotásain keresztül mutatták be a reformkor kulturális és társadalmi változásait, valamint azt, hogy ezek hogyan és milyen irányban befolyásolták a köztudatot. Fazakas Márton Erzsébet, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek közreműködésével olyan költemények és versrészletek hangzottak el, mint Kölcsey Ferenc Huszt, Vörösmarty Mihály A Guttenberg-albumba, Kosztolányi Dezső Petőfi Sándorka, Petőfi Sándor Csalogányok és pacsirták, Arany János Ősszel, Vörösmarty Mihály A vén cigány vagy Vajda János Credocímű programverse. Mint a készítők elmondták, a műsor mintegy bevezetője is volt a készülő Arany-előadásnak, melyet a következő évadban mutatnak be, jövőre lesz ugyanis Arany János születésének 200. évfordulója.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál,  a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál  megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma

Történetek otthoni tájakon
Újabb kisprózakötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016). Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot. Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat –, népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.”
Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget”. Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel”. 
„Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonságaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.)
Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát. 
Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörténhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például. 
BÖLÖNI DOMOKOS
Népújság (Marosvásárhely)

A Tóth Árpád Kör első idei rendezvénye
A Tóth Árpád Irodalmi Kör január 17-én, kedden délután tartotta a 2017-es esztendő első munkaülését. Czernák Ferenc többszörösen díjazott szavaló Vörösmarty Mihály Szózatával köszöntötte az egybegyűlteket, majd Regéczy Éva olvasta fel Egy régi karácsony c. karcolatát.
Az est második részében a kör tagjai Juhász Gyulára emlékeztek halálának 80. évfordulója alkalmából. Az Ágyai Általános Iskola felső tagozatos diákjai a költő tájköltészetéből adtak elő egy csokorra valót. Módi Mátyás, Erdős Ákos, Șuteu Ingrid, Hotăran Bernadett, Patkány Alex, Törőcsik Eugénia és Derzsi Attila tanulókat Erdős Márta irodalomtanár készítette fel lelkesen és őszinte szeretettel.
Miután elhangzott a költő Milyen volt… c. gyöngyszeme Hevesi József egyházi közíró előadásában, dr. Brauch Magda felolvasta Milyen volt szőkesége c. magvas kisesszéjét. A figyelemre méltó tanulmány a költeményt elemezte a legapróbb részletekre kiterjedő pontossággal. Pár szóban jellemezte Juhász Anna-verseit, majd az 1912. január 14-én közölt lírai alkotását (melynek eredeti címe Örökség volt) mutatta be magas szinten, tudományos módon. Befejezésképpen a kör egyik alapító tagjára, Bokor Ellára emlékezett halálának 5. évfordulója alkalmából. A költőnő több versét Katona Ágnes, Kolumbán Zsolt, Brittich Erzsébet, Hevesi József és Kiss Anna adták elő igazi tisztelettel, egyben felelevenítették Bokor Ellához fűződő legszebb emlékeiket.
Meglepetésként Szarvashegyi Rozália ny. tanítónő ismertette Korhelyleves című prózai írását.
Szeretetvendégség és jó hangulatú baráti beszélgetés zárta a délutánt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)