Új szín, új tábor, újraálmodott táj
– tárlat a Sztánai Alkotótábor munkáiból
„Az erdélyi, de szélesebb perspektívában a magyar, még szélesebb merítésben pedig az európai művészet egyik történelmi sajátossága a különböző művészcsoportosulások létrejötte, programja és időközönkénti közös fellépése, produkciója”, fejtette ki Tibori Szabó Zoltán azon a kedd délutáni eseményen, amelyen az első alkalommal megszervezett Sztánai Alkotótáborban született alkotásokat állították ki a szervezők.
A Csiga-domb címet viselő tárlaton tíz résztvevő munkái láthatók, a megnyitón szó esett az alkotótábor létrejöttéről, és azt is megtudhattuk, hogy kitől származott a projekt ötlete.
KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatták az Egyházak – Holokauszt című tanulmánykötetet Kolozsváron
Korántsem az a célja a két nyelven, magyarul és angolul megjelent Egyházak – Holokauszt című kötetnek, hogy bárki fölött ítélkezzék, vagy bűntudatot keltsen az egyházakban; hanem az, hogy a múltban elkövetett hibákból lehetőleg minél többen tanuljunk. Egybehangzóan fogalmazták ezt meg mindazok, akik felszólaltak a magyarországi Civitas Europica Centralis Alapítvány (CEC) által megjelentetett tanulmánykötet bemutatóján. A Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva termében tegnap délután tartott eseményre névre szóló meghívót kaptak a magyar történelmi egyházak és a román egyházak is, de közülük csak a római katolikus egyház és a Kolozsvári Zsidó Hitközség képviselői voltak jelen.
A budapesti székhelyű Civitas Europica Centralis Alapítvány (CEC) 2013 óta folytat nemzetközi összehasonlító kutatást, amelyben a történelmi egyházak szerepét vizsgálja a két világháború közötti antiszemitizmusban, valamint a holokauszt idején, különös tekintettel a térségben erősödő etnicizmusra, nacionalizmusokra, a holokauszt-tagadás feléledő jelenségére. Az alapítvány munkatársai úgy vélik, mivel Közép-Kelet-Európa társadalmai mindeddig nem néztek szembe múltjukkal, ennek következményei pedig napjainkban is visszaköszönnek, egyre aktuálisabb a vizsgálat: a feltárt jelenségekkel való szembesülés talán segíthet a jelen kihívásainak emberséges megválaszolásában.
Ebben igyekszik segíteni az Egyházak – Holokauszt. Keresztény egyházak Közép-Kelet-Európa három országában és a holokauszt / Churches – Holocaust. Christian Churches of Central and Eastern Europe and the Holocaust című, a New York-i Claims Conference szervezet által támogatott kutatási program nyomán született tanulmánykötet. Ezt elsőként a házigazda, Tibori Szabó Zoltán ajánlotta az érdeklődő kolozsvári közönség figyelmébe, hangsúlyozva: a könyv olvasása megerősítette abban, hogy nem lehet elválasztani a klérus és az értelmiség szerepét a vizsgált időszakban, a két világháború között és a második világháború éveiben a mai Magyarország, Románia és Szlovákia területén. – Az egyházi elit körülbelül ugyanolyan kihívásoknak volt kitéve, és nagyrészt ugyanolyan kompromisszumokba hagyta magát belevezetni, mint az értelmiség. Ez pedig azért történhetett meg, mert erkölcsi és tudományos alapjaik nem voltak kellőképpen szolidak, és engedtek azoknak az ígéreteknek és propagandáknak, amelyek jelentősen alakították a korszak szellemiségét, történéseit – hangsúlyozta Tibori.
Esete válogatja, hogy az egyházi emberek közül ki miként reagált a felmerülő kihívásokra az adott helyzetben, Márton Áron katolikus püspök, Járosi Andor evangélikus esperes, Ráduly István bözödújfalui katolikus plébános és a Szociális Testvérek Társasága – élükön Slachta Margittal és Salkaházi Sárával – viszont olyan példát mutattak, amely az ember- és felebaráti szeretetről tanúskodott. Nyilván, az ellenkező pólus is jelen volt, mint ahogyan az egyházi sajtóorgánumok sorában is bőven akadtak olyanok, amelyek „vehemens antiszemita kampányokat folytattak már a két világháború között – Erdélyben, Kolozsváron is –, és engedtek azoknak a propagandáknak, amelyek azt mondták: azért él itt rosszul a 14 milliós magyarság, mert a 800 ezer fős zsidóság túl jól él”.
Tibori Szabó Zoltán hozzáfűzte: nagyon sötét az a kép, amelyet ezek az egyházi lapok tükröznek ma felénk a kötet olvasása révén, ellenben mindenki levonhatja magának a tanulságot, amely abba az irányba mutat, hogy a keresztény értékeket nemcsak prédikálni kell, de be is kell őket tartani, s a felebaráti szeretet Márton Áron-i értelmezéséről ma sem lehet lemondani. Főként a fiatalok számára bizonyulhat hasznosnak a könyv elolvasása, hogy tanuljanak a múltban elkövetett hibákból, ennek nyomán pedig tudják mérlegelni, hogy mit kell cselekedniük; fölöttébb időszerű ez napjainkban, „amikor emberek az életükért menekülnek, és senki nem akarja őket befogadni”.
Gidó Attila történész, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa az erdélyi vonatkozásokra tért ki bővebben a kilenc tanulmányt és egy kerekasztal-beszélgetés (Történelmi egyházak és a holokauszt Csehszlovákiában, Magyarországon és Romániában – 1920–1945, 2016. május 17., Budapest) kivonatát tartalmazó kötet ismertetésekor. Felidézte, hogy Lakatos Artur a zsidókérdésnek a római katolikus, a református és az unitárius sajtóban való megjelenítését tárgyalja, Péter Izabella pedig a görög katolikus egyház irányából veszi górcső alá a témát. A kiadvány továbbá a következő szerzők tanulmányait tartalmazza: Jakab Attila, Mézes Zsolt László, Szöllősy Ágnes, Erdős Zoltán, Simon Attila, Bajcsi Ildikó és Gabriel Andreescu – a Bukarestben élő professzor, emberjogi aktivista, aki a bemutatón is jelen volt, s aki az ortodox egyház és a holokauszt viszonyát vizsgálja.
Törzsök Erika, a Civitas Europica Centralis Alapítvány elnöke kifejtette: a kutatás elindítóiként, a kötet szerkesztőiként – kollégájával, a Franciaországban doktori címet szerző teológussal, Jakab Attilával – messze nem arra törekedtek, hogy holokausztkutatást végezzenek, annak már hatalmas irodalma van. Egyháztörténeti kutatásra vállalkoztak a maguk szerény eszközeivel, ez a magyarázat arra, hogy nem teljes merítése ez a különböző anyagoknak. A szövegek inkább esettanulmánynak nevezhetők, rávilágítva legfőképpen arra, hogy az egyháznak óriási szerepe van a társadalomban. Terveik szerint a kor politikai publicisztikájával folytatják a kutatást a továbbiakban, akiknek pedig nem sikerül hozzájutniuk a mostani kötethez, a honlapot ajánlják, ahol a teljes anyag megtalálható pdf-formátumban: cecid.net.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Kovács Sándor főesperes képviseletében Fodor György piarista konfráter vett részt az eseményen, aki úgy fogalmazott: aligha létezik szeretet igazság nélkül; ha valami kellemetlennek tűnik, és sötétebb oldalakat mutat meg a múltból, azt is át kell gondolnunk, hogy a jelenben helyesen döntsünk, elsősorban emberekként, másodsorban pedig keresztényként is.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Tudományos konferencia a Minerva-házban: A Gulág-jelenség
A Gulág-jelenség címmel szervez tudományos konferenciát Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola november 10-én, csütörtökön a Jókai/Napoca utca 16. szám alatti Minerva-székház Cs. Gyimesi Éva termében.
A nap folyamán a következő előadások hangzanak el: (12.00–12.20) Csucsuja István – A Gulág-jelenség; (12.20–12.50) Benkő Levente – Erdélyi Magyar civilek elhurcolása 1944 őszén; (13.10–13.40) Papp Annamária – Kolozsvári civilek emlékei a szovjet elhurcolásról; (15.00–15.30) Botos János – Magyar zsidók a szovjet táborrendszerben 1939–1956 között; (15.30–16.00) Haraszti György – Magyarok a Gulágon; (16.00–16.30) Tibori Szabó Zoltán – Erdélyi magyar zsidók a Gulágon 1942–1950 között. Délután fél 5-től kérdéseket tehetnek fel a résztvevők és vitát kezdeményeznek az elhangzott előadások mentén, majd fél 6-tól konklúziókat fogalmaznak meg a konferencián elhangzottakkal kapcsolatban.
Moderátor: Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens.
Szabadság (Kolozsvár)

A tovaillanó élmény képei a Minerva-házban
Kováts Ildikó művészpedagógus gyűjteményes kiállítását nyitották meg kedden délután Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, tájfestészet, társadalomkritika, ugyanakkor történelmi témák pasztell- és akrilvilágát ötvözve. – A művész a megfoghatatlant igyekszik megragadni, a gyorsan szertefoszló és tovaillanó élményt, a megismételhetetlen csodát. Pasztellben és akrilban egyaránt. Segít neki ebben az igyekezetében jó kompozíciós érzéke és pompás színkezelése, amelyekkel többnyire a drámát, annak feszültségét is sikerül belopnia a képeibe – méltatta a festő munkásságát nyitóbeszédében Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A mostani kiállítás az összegzés erejével hat a nézőre, pedig a művész mindössze két technikával készített alkotásai közül hozta el azokat, amelyeket sok száz más munkája közül kiválasztott – állapította meg Tibori. Mint mondta, Kovács Ildikó pasztelljeivel már a Minerva-házban korábban rendezett tárlatán is találkozhattunk; a mostani 28 pasztellt szemügyre véve pedig ismét megtapasztalhatjuk, hogy uralja a technikát, amelynek segítségével a felületeiből gyönyörű hatásokat képes kicsikarni. – A második technika, az akril viszont valamennyire az olajhoz hasonló, csakhogy vizes alapú, meglehetősen gyorsan száradó festékanyag. Közel áll a vízfestékhez meg az olajhoz is, és mindkettőre emlékeztető hatások elérését teszi lehetővé. Talán mégis az olajhoz áll közelebb, és a művész éppen ezt használja ki akrilmunkáiban, amelyek frissessége a pasztellekével vetekszik – hangsúlyozta a méltató.
Véleménye szerint remek alkalom ez a kiállítás arra is, hogy Kováts Ildikó érzékeltesse az érintetlen természeti szépségek és a történelmi témák iránti vonzalmát. – A táj, kétségtelenül, minden évszakban vonzza a művészt, aki szemmel láthatóan örömét leli a buja növényzetek, a csillogó vagy párás víztükrök, s a bármilyen mostoha körülmények között megkapaszkodó élet megörökítésében. A történelmi témák által ihletett munkái másfajta üzenetek hordozóivá válnak. Ezek a helytállásról, a sorsszerűségről, a fátum fájdalmas elkerülhetetlenségéről szólnak, és ennek a célnak rendelődnek alá a kompozíciós és a színkezelési szempontok is. Bizánci hercegnője, erdélyi fejedelme ebben a szellemben készült; a politikus azonban ettől merőben eltérő üzenet hordozója, amelynek kisilabizálását, nem annyira nehéz megfejtését a közönségre bízom – jegyezte meg a Minerva elnöke.
Szabó Zsolt, aki éveken át figyelemmel kísérte a művész tevékenységét, a megnyitón arra utalt, hogy egyfajta útkeresés figyelhető meg a munkákon. – A festményekre jellemző a csíki tájképfestészet színkezelése. Hangulatában, színvilágában a görögországi kép teljesen más, és ez a művész alkalmazkodókészségét bizonyítja. Hozzá tud adni saját magából is ahhoz a tájhoz, amit megörökít – jellemezte Szabó Zsolt. Reményét fejezte ki, hogy „a hetvenkedő a nyolcvanba áthajolva” is tovább dolgozik, majd a kilencvenedik születésnapját is együtt ünnepelhetjük egy kiállítás keretében.
Kováts Ildikó az útkeresés kapcsán elárulta: az irányt mindig a téma szabja meg. – Míg a pasztellek helyszíni tájábrázolások, az akrilfestmények gondolkodásra késztetnek, határozott véleményt fogalmaznak meg – beszélt a képekről a művész. Mint kiderült, a tájképek nyírfürdői, torockói, Duna-deltai és bajoroszági tájakat örökítenek meg, az akrilképeken pedig utazásainak élményei tükröződnek. A Krím félszigeti utazás élete egyik legfantasztikusabb impressziói közé tartozik, ott éreztem azt, hogy elődei nyomdokaiban jár.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Máig elhallgatott történelem: a Gulág-jelenség
Tudományos értekezlet a szovjet munkatáborokba hurcolásokról
A második világháború végén és utána a Szovjetunióba elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások éve az idei: ebből az alkalomból számos rendezvényen emlékeztek meg azokról a százezrekről, akik éveket töltöttek el szovjet munkatáborokban, és akik közül nagyon sokan odavesztek. A Gulág-emlékév keretében rendezték meg tegnap Kolozsváron a Minerva-házban azt a tudományos konferenciát, amelyen szakemberek megpróbáltak áttekintést nyújtani arról, hogyan alakultak ki már jóval korábban a történelemben a lágerrendszerek, mi vezetett el a szovjet munkatáborok létesítéséig, mennyire juthat a kutató számszerű adatokhoz az elhurcoltak pontos számát tekintve. Elhangzottak előadások: az erdélyi magyar civilek Szovjetunióba elhurcolásáról 1944 őszén, kolozsvári civilek emlékezéseiről, magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, a Gulágra került erdélyi magyar zsidókról, továbbá a deportáltak felkutatásának módszertanáról.
A Gulág-jelenség címmel tartottak tegnap Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében a Gulág-emlékév keretében tudományos konferenciát, amelyen megemlékeztek a több mint 70 évvel ezelőtt a Szovjetunió munkatáboraiba elhurcolt civilekről. Csucsuja István történész megnyitó előadásában a Gulágot, mint fogalmat igyekezett felvázolni, és ismertetni általában a lágerrendszerek kialakulását a történelem folyamán. Először a britek állítottak fel koncentrációs táborokat az angol–búr háborúk idején, de korábban is szerveztek más államok is büntető táborokat az ellenségnek. A sztálini Szovjetunióban a lágerek borzalmas életkörülményeket jelentettek az oda elhurcoltaknak: egyrészt egyesek fizikai megsemmisítése volt a cél, másrészt büntető jelleget szántak neki. Ide hurcolták a kulákságot, a politikai ellenfeleket, vagy a veszélyesnek tartott nemzetiségeket – tehát népcsoportokat pusztán etnikai alapon vittek el. Az 1930-as évektől a politikai rendőrség egyre több embert – rendszerint a sztálini politika ellenzőit – vitt kényszermunkára Szibériába, majd a második világháborúban elfoglalt területek lakosságát is ide hurcolták: tudatosan vitték el az értelmiséget, vagy büntetésből saját katonáikat. Innen került ki az olcsó munkaerő a sztálini tervgazdaság végrehajtására. Egészen pontos adatokat a munkatáborok lakóiról, foglyairól nem lehet tudni, de feltételezhetően több millióra tehető az ott dolgozott foglyok száma. A Gulág-rendszer felbomlása 1953 után került szóba, Sztálin halálakor, majd 1960-ban szüntették meg az intézményt.
Benkő Levente történész az erdélyi magyar civilek 1944 őszén történt elhurcolásáról tartott előadást, alapállását, miszerint nincs kollektív bűnösség, már az elején megfogalmazta. Romániában az 1944. augusztus 23-i átállás előtt is léteztek fogolytáborok, és ugyanebben az időszakban, tehát a romániai átálláskor magyarellenes hecckampány kezdődött a román sajtóban, a közhangulatot a magyar és német lakosság ellen szították. A történész egyetlen mérsékelt feljegyzést talált Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanártól, aki óva intett írásában, miszerint „bűnös soha nem egy nép, hanem egy rendszer”. A sajtóban arról cikkeztek, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, elterjedt a mentalitás, miszerint „ha a magyaroknak kell a magyarság, vigyék innen”, és ez a hangulat, hozzáállás meghatározta a későbbi eseményeket. A magyarság és németek elleni intézkedésekről jelentek meg határozatok, és tudatosan összemosták az állampolgárság és nemzetiség fogalmát, hogy az erdélyi őslakosokat is elhurcolhassák. Hazug indokokkal vitték el az embereket: csak egy kis munkára („málenkij robot”), csendőrőrsi papírokért, az ortodox hitre való áttérés megtagadásáért, vagy mert partizán, nő, idős, gyerek volt az illető. Benkő Levente beszélt a barcaföldvári haláltáborról is, ahol a kilencvenes években a helyi román hatóságok még megpróbálták megakadályozni a magyar áldozatokra emlékezést, majd kétezer után váltott rendre a közhangulat, annyira, hogy idén például a polgármesteri hivatal is koszorúzott az áldozatok emlékművénél.
Papp Annamária újságíró, történész kolozsvári civileknek a szovjet elhurcolásról elmesélt emlékeiről tartott vetítettképes előadást. Vass Károlyt Tordáról vitték el 1944 októberében, és nagyjából ugyanabban az időszakban Kolozsvárról Kelemen Istvánt, Tordai Árpádot, Mile Józsefet, Schneider Mihályt, Farkas Lajost, Varga Mártont, Mátyás Jenőt, Laczka Józsefet, Sáska Pál, Szőcs Balázst, Kolozsi Gergely Istvánt. Fiatalon, 16-18 évesen vitték el őket, sokukat édesapjukkal, a magyar elitet a román hatóságok által összeállított lista alapján gyűjtötték össze, a szovjet katonákat rendszerint román tolmácsok kísérték. A Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer magyar férfi 16 százaléka volt értelmiségi, Tordáról a 7300 magyar lakosból 700 civilt vittek el, gyakorlatilag megtizedelve az ottani magyarságot. A közelmúlt történéseit igazából a túlélők elbeszéléseiből lehet megismerni, ezért nagyon fontos feljegyezni az emlékeiket, összegyűjteni a tárgyi emlékeket, amelyek dokumentumértékkel bírnak. Mindezeket összevetve a levéltári forrásokkal, objektív képet kaphatunk az adott korról – véli Papp Annamária. A történelem tankönyvek nagy hiányosságának tartja, hogy továbbra sem tesznek említést erről a korszakról, a Gulág-jelenség még mindig elhallgatott történelemnek számít.
Botos János professzor az 1939–1956 között szovjet táborrendszerben raboskodó zsidókról szóló előadásában elmondta: az 1947-től kezdődő szabadulás nyomán alig 5-6 százaléka tért haza az elhurcoltaknak. Azok a zsidók, akiket különböző okok miatt 1941-ben „csak” három évre ítéltek el, végül ennek kétszeresét töltötték el a börtönben. Rehabilitálásuk 1953-ban kezdődött, és fél évszázadon át tartott. De hurcoltak el a Gulágra 1945 után olyan zsidókat is, akik a koncentrációs táborból hazafele menet szovjet hadifogságba kerültek, és a besúgók hamis vádjainak következtében éveken át raboskodtak tovább. A munkatáborokban a zsidó hadifoglyokkal ugyanolyan kegyetlenül bántak, mint a többivel. A korábbi rehabilitáció mellett – amely az illető személynek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését jelentette – anyagi kárpótlásban csak 1990 után részesültek. Még ma sem lehet pontosan tudni, hány magyar zsidó lett szovjet hadifogoly, és közülük hány térhetett haza.
Haraszti György a Gulágra került magyarokról szóló előadásában kitért arra, hogy a szovjet kényszermunkatáborokba került magyarok számuk arányában a németek és a japánok után a harmadik helyet foglalták el.
„A Szovjetunió tudatosan készült a munkatáborok létrehozására, hiszen már 1939. szeptember 19-én, tehát pár nappal a második világháború kitörése után rendelet született arról, hogy a hadifoglyok és internáltak számára munkatáborokat létesítenek. Később Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió erkölcsi, anyagi, tárgyi és személyi kárpótlásra tart igényt, pontosabban 5 millió német fogoly 10 éven át tartó kényszermunkájára. Közel 7000 tábor létezett, a magyarok pedig 700 táborban éltek szétszórva” – közölte a szakember.
A Gulágon 1942–1950 között raboskodó erdélyi magyar zsidókról értekezve Tibori Szabó Zoltán négy csoportot különített el: az észak-erdélyi, a máramarosi és szatmári, a munkaszolgálatos vagy a náci munkatáborokból hazatérő, majd szovjet fogságba kerülők csoportját.
„Az első és a második csoport sorsát nagyjából ismerjük, a többiekét viszont nem. A Kolozsváron megjelenő Egység magyar zsidó hetilap cikkeiben többször felvetette a Gulág-táborokban sínylődő zsidók hazatérésének kérdését” – hangoztatta az előadó.
A családtörténet-kutatással foglalkozó Eötvös György elmondta: a Gulágon raboskodók sorsát főleg genealógiai kutatás céljából, valamint a hagyatéki ügyek miatt vizsgálják azok leszármazottai. A tudományos kutatás az adatok szovjet titkosítása miatt szinte kivitelezhetetlen, az előadó ismertette viszont azokat a lehetséges forrásokat, amelyek segítségével esetleg rá lehet találni a keresett személyre.
N.-H. D., Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)

Jövőképről a tervek és a valóság között egyensúlyozva
Pesszimistán realista és optimistább vélekedéseket hallgattunk meg Kolozsváron a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely kedd esti rendezvényén, amelyen Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a városról alkotott jövőképükről faggatta az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének befutó helyén lévő jelöltjeit, azaz Csoma Botond és Hegedüs Csilla képviselő- és László Attila szenátorjelöltet. A december 11-i parlamenti választásokon megméretkező RMDSZ-es politikusok a beszélgetésen kifejtették főbb elképzeléseiket és meglátásaikat Kolozsvár fejlődésére vonatkozóan, továbbá az országot érintő általános problémák felvetése mellett külön kiemelték a romániai magyar közösség szempontjából lényeges kérdéseket is. Mindannyian hangsúlyozták annak fontosságát, hogy az elkövetkező időszakban is ott kell lenni Bukarestben, mert különben a bennünket érintő ügyekben nélkülünk fognak dönteni.
„A nagy álmok helyett próbáljunk meg abból kiindulni, hogy beszélgetőtársaink miként látják szakterületükön a jelenlegi valós helyzetet, milyen jövőt képzelnek el a városban, és hogyan szeretnék azt megvalósítani” – bírta szóra beszélgetőtársait Tibori Szabó Zoltán.
A felvetésre elsőként László Attila szenátorjelölt kifejtette: minden szempontból nehéznek látja a romániai magyar közösség pillanatnyi helyzetét. „Életem legsötétebb négy évét zárom. Azt hittem, olyan országban élünk, ahol vannak mindenkire érvényes törvények. Aztán jöttek a sokkok... Mintha nem ugyanabban az államban élnénk. Az egyik konstancai kolléga megkérdezte: mi az, hogy áfafizetés…? De azt is megtudtam, hogy a iaşi-i önkormányzat nem fizet gázszámlát, a bákói pedig semmilyen járulékot nem törlesztett saját alkalmazottai után. Ha Bukarestben 10 órára meghirdették a szenátus ülését, fél 11-kor megjelent vagy tíz erdélyi kolléga, majd aztán a 168 szenátor kevesebb, mint fele valahogy elkezdte a munkát” – jellemezte az elmúlt négy év parlamenti történéseit az RMDSZ politikusa.
Nem maradhatunk ki a döntésekből
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Zsidó kultúra a két világháború közötti Kolozsváron
Bemutatták Gidó Attila kötetét az EME székházában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kiadója és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szervezésében csütörtökön délután mutatták be Gidó Attila, az erdélyi zsidóság történetének elismert kutatójának legújabb kötetét. A Két évtized. A kolozsvári zsidóság a két világháború között hosszú, több mint egy évtizedes kutatás eredményeként született. A Pakó László és Tibori Szabó Zoltán által ismertetett kötet nemcsak a kolozsvári zsidóság történetével foglalkozó munkák terén számít hiánypótlónak, de jelzi egy új, fiatal történész generáció térnyerését is az erdélyi jelenkortörténet-írásban.
Gidó Attila, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa 2011-ben megvédett doktori disszertációját 2014-ben román nyelven jelentette meg. Ennek a bővített, új kutatási eredményekkel gazdagított változatát adta ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület, gyarapítva ezáltal a kiadó által ritkán megjelentetett jelenkor-történeti monográfiákat is. A kolozsvári levéltári és sajtóforrásokon túl a kötet gazdagon idéz magyarországi, németországi és izraeli levéltári anyagokból is, első részletes szintézisét nyújtva a kolozsvári zsidóság 1918 és 1940 közötti történetének. Tibori Szabó Zoltán történész hangsúlyozta: a kiadvány nemcsak a kolozsvári zsidóság történetét tárja a nagyközönség elé, de a magyarságét is. Egy közös történet, amelynek aktualitását számos ponton megtalálhatja az olvasó a statisztikákban és lábjegyzetekben igen gazdag szakkönyvben. A szerző egy olyan kulturális és vallási kisebbség talán legnehezebb két évtizedét mutatja be, amely a két világháború közötti százezer lakosú Kolozsvárnak ugyanúgy a 16 százalékát tette ki, mint napjainkban a magyarság ugyanitt. Asszimilációs stratégiái, politikai dilemmái és választási lehetőségei nagyon sok tekintetben hasonlítanak az erdélyi magyarság mai sorsához, lehetőségeihez.
A szerző részletesen bemutatja a kolozsvári zsidóság megjelenését, demográfiai alakulását és topográfiai változásait, valamint annak hatását Kolozsvár városarculatára. Míg az 1918 előtti zsidóság története még elsősorban Budapesthez kötötte a közösséget, a két világháború közötti időszakban a kolozsvári zsidóknak is két főváros, Budapest és Bukarest között kellett választaniuk és egyensúlyt keresniük jogi, kulturális és gazdasági téren egyaránt. Gidó Attila kiemelte, hogy bár előszeretettel használjuk a „közösség” fogalmát, különösen a zsidóságra vonatkozóan, az 1918 és 1940 közötti korszak kolozsvári zsidói nem egy, hanem sokkal inkább pluralista közösségben értelmezhetők, hiszen számos kisebb csoport jelenléte különíthető el Kolozsváron.
A vegyes házasságok, asszimilációs politika és demográfiai változások bemutatása mellett a szerző minden fejezetben igyekszik néhány jelentős személyiség portréját megrajzolni, még szemléletesebben példázva ezáltal a zsidóság mindennapjait és egyre gyarapodó nehézségeit, majd tragédiáit. A kötet kitér az 1927-es ún. „utazó pogromra” is, amely a nagyváradi antiszemita kongresszust követően végigsöpört Erdély minden városán, súlyos károkat okozva a kolozsvári zsidóság számára is. Az ezt követő súlyos jogfosztások, antiszemita törvények számos részlete és új levéltári forrása elsőként kerül bemutatásra magyar nyelven ebben a kiadványban.
1945 után az erdélyi zsidóság történetével csak lexikon-szócikkek és rövid tanulmányok foglalkoztak, 1990 után szerencsés módon megszaporodtak a kutatások és a jelentős monográfiák a témában. Gidó Attila könyve fontos, hiánypótló munkaként nyújt újabb részleteket a kolozsvári zsidóság izgalmas és tragikus történetéhez
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Látó nívódíjait
Huszonkettedik alkalommal osztotta ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége évzáró nívódíjait hétvégén, a lapban publikált szerzők közül válogatva. A Látó Irodalmi Színpad és Játékok keretében, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tartott ünnepségen Boros Kingát, Áfra Jánost, Tamás Dénest, valamint az objektív okok miatt távolmaradt Kányádi Andrást tüntették ki, az elismeréseket Kovács András Ferenc főszerkesztő adta át.
Az est második felében a Terminus – színház a szül(et)ésről című produkciót – színházi eseményt – láthatta a közönség, a Boros Kinga, Czikó Júlia, Bokor Barna és Dálnoky Csilla által játszott előadás díjnyertes szövege a Látó augusztus–szeptemberi színház számában olvasható. „A színházi esemény megírt dialógusok és a nyers valóság összefonódásában kísérli meg kinyitni a szülés és születés témáját. (...) Nem teszünk nagy felfedezéseket. Semmi olyat nem mondunk, amit sokan közülünk nem gondoltak volna, csak esetleg nem mondták ki hangosan. Résztvevőnek hívunk ebbe a párbeszédbe.” – hívják fel a figyelmet az alkotók.
Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehetett át vers, próza, esszé és debüt kategóriában Látó-nívódíjat. A Hunyady László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat tavaly Tibori Szabó Zoltán publicista, lapunk munkatársa (tanulmány) és Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus (próza) mellett Aczél Géza (vers) és Murvai Béla (debüt) vehette át. Szabadság (Kolozsvár)

Díjazták a Minerva kötetét is
Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948) című kötetét is díjazta kedd délutáni ünnepségén az Octavian Goga Megyei Könyvtár. A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri választotta ki a legjobbakat, munkájuk során 70 kiadó által küldött 1549 művet értékeltek.
A Minerva Művelődési Egyesület kiadójának gondozásában napvilágot látott kötet mellett Goia Laura Ion Pop Reteganul – bibliografie (Şcoala Ardeleană Kiadó) című könyve is elismerésben részesült az irodalomtörténeti kategóriában, a néprajzi munkák közül pedig Pozsony Ferenc Háromszéki ünnepek: dolgozatok háromszéki népszokásokról (Kriza János Néprajzi Társaság) című munkájára esett a választás. Szépirodalom kategóriában két magyar vonatkozás is van, az egyik Kovács Katalin Arc(más)ok árnyékában (Avalon Kiadó), míg a másik Balázs Imre József Erdélyi magyar irodalom-olvasatok (Egyetemi Műhely Kiadó) című kötete. Elismerésben részesült továbbá Papp Kinga műve, a Tollforgató Kálnokiak, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadójánál jelent meg (kalandozások Erdély történetében), valamint Kelemen Attila Magyar–Norvég szótár; Ungarsk–Norsk ordbok (Napoca Star Kiadó) című munkája (útikönyvek és szótárak idegennyelv-tanuláshoz).Tizennégy kategóriában díjazták a legjobbakat az ünnepségen, a kortárs román irodalom népszerűsítéséért a Limes Kiadót jutalmazták, a regionális és országos örökség és a kultúra népszerűsítéséért pedig a Casa Cărţii de Ştiinţă és a Şcoala Ardeleană tevékenységét ismerték el.Immár tizedik alkalommal díjazták a Kolozs megyében megjelent kiadványokat, tavaly többek között Asztalos Lajos és Papp Annamária 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása (Exit Kiadó), Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai (Polis) és Demeter ZsuzsaKöltői tradíció és könyvkiadás (Erdélyi Múzeum-Egyesület) című munkája is a legjobbak közé került.
 Szabadság (Kolozsvár)

A Barabás Miklós Céh országos kiállítása
A Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum, a Barabás Miklós Céhhel és a Minerva Kulturális Egyesülettel közösen, meghívja Önöket a Barabás Miklós Céh országos képzőművészeti kiállításának megnyitójára, amelyre  január 20-án, pénteken 17 órától kerül sor a Művészeti Múzeum időszaki kiállítóterében (földszint). 
Az erdélyi magyar képzőművészek Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, valamint Bánffy Miklós támogatásával 1929-ben hozták létre érdek- és értékvédelmi szervezetüket, a Barabás Miklós Céhet, amely a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével bizonyította életképességét. Az 1944 utáni kedvezőtlen történelmi-társadalmi változások nyomán a szervezet kénytelen volt tevékenységét felfüggeszteni, hogy aztán 1994-ben Abodi Nagy Béla festőművész, nyugalmazott egyetemi tanár és Kós András szobrászművész, nyugalmazott egyetemi tanár kezdeményezésére alakuljon újjá.
A szervezet célja az érdekvédelem mellett továbbra is az etnikum szülte gondolkodás- és ízlésbeli sajátosságok felszínre hozatalának elősegítése és kibontakoztatása, a régió sajátosságainak érzékeltetése, a világviszonylatban is legkorszerűbb kifejezési formák iránti nyitottság szorgalmazása, a minőség elsődleges szerepének a hangsúlyozása.
A kezdetben mintegy félszáz művész részvételével újjáalakult, Kolozsvár-központú országos szervezet taglétszáma mára másfél százra növekedett, és tevékenységének eredményességét igazolják tagjainak hazai, valamint külföldi elismerései, a sikeres egyéni és csoportos tárlatok, tematikus rendezvények, kerekasztal-beszélgetések, az elhunyt céhtagok emlékének megőrzése és ápolása. 
Kitartó, hosszas próbálkozás és rangos hazai és külföldi szereplések után a Barabás Miklós Céh most először mutatkozik be a Kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota) is. A kiállítás megnyitóján felszólal majd dr. Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum menedzsere; Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke; Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke; dr. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke; Németh Júlia műkritikus és dr. Bordás Beáta, a kiállítás kurátora.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Gulág-jelenség: Egy háború, és ami utána következett – kényszermunkatáborok, börtönök
A Szabadság jelen melléklete folytatása és kiteljesítése annak a tudományos konferenciának, amelyre tavaly november 10-én került sor a Minerva Művelődési Egyesület (MME), illetve a Szeged-Csanádi Egyházmegye (SzCsE) által fenntartott szegedi Gál Ferenc Főiskola (GFF) szervezésében, és amelynek középpontjában a 20. század kommunista államainak egyik legfőbb elnyomó intézménye, a röviden Gulágnak nevezett munkatáborok rendszere állt.
Az akkori előadások és az általuk kiváltott érdeklődés azt bizonyította, hogy a Gulág Emlékév keretében, a Gulág Emlékbizottság támogatásával tanulmányozott téma a tudományos konferencia szűk kereteinél jóval nagyobb figyelmet, kitekintést és részletezést érdemelne, hiszen a diktatúra bebörtönzött vagy munkatáborokba internált rengeteg áldozata között felmenőink is szép számmal képviselve voltak. A Gulág-rendszer félelmetes hazai és szovjetunióbeli lágereibe magyarok és magyar zsidók is bőven eljutottak, szenvedéstörténetük azonban történelmünknek mindmáig kevésbé ismert része.
Így fogamzott meg az a gondolat, hogy a konferencián elhangzott előadásokból és szakemberektől kért, további részleteket feltáró tanulmányok rövidített változataiból különszámot állítsunk össze, illetve hogy a konferenciára és a jelen kiadványhoz elkészült tanulmányokat, az érdekelt közönség számára, napilapunk internetes honlapján teljes terjedelmükben is közzétegyük. Ennek a folyamatnak a nyomán adjuk ma át olvasóinknak ezt a kiadványt, amely a SzCsE, a GFF és a MME közös emlékszáma, illetve teljes terjedelmű, kötetnyi anyagot kitevő internetes összeállításunkat, a www.szabadsag.ro honlapon.
Rendkívül fontosnak tartottuk a meghurcolt ártatlan emberek áldozatának felmutatását, hogy az újabb, fiatalabb generációk a hasonló csapdahelyzeteket könnyebben felismerhessék, és elkerülésük érdekében jóval hatékonyabban felléphessenek. Avégett, hogy ilyen gyilkos kegyetlenségek soha többé ne fordulhassanak elő.
Összeállításunk a témakör igen érdekes részleteire mutat rá. Áttekintjük benne a szovjet Gulág történelmét és rendszerét, a német területen működő szovjet táborokéval együtt, továbbá a Gulág-mintára létrehozott romániai börtönök és lágerek világát, s ennek vonatkozásában bemutatjuk A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeumát is, amely Máramarosszigeten működik, az ottani egykori rémséges börtönben. (A teljes szovjet lágerrendszer megismerésének nagyon fontos és látványos segédeszközeként a http://gulag.memorial.de/ internetes portált ajánljuk azoknak az olvasóinknak, akik a témáról többet szeretnének megtudni.) Elemezzük ugyanakkor a második világháború végén szovjet fogságba került (magyarországi és erdélyi) magyar hadifoglyok, illetve az utcán és lakásaikban összefogdosott és a Szovjetunióba hurcolt civil lakosok sorsát, de ugyanakkor azokét a náci halál- és munkatáborokból kiszabadult magyar zsidókét is, akik útban hazafelé vagy immár itthon váltak szovjet foglyokká és jutottak újabb pokolba, a Gulágra. Végül, de távolról sem utolsósorban, ismertetjük a hazai és a magyarországi egyházak üldözésének és lefejezésének folyamatát, kiemelve a leginkább üldözött, a Vatikántól tűzzel-vassal elszakítani szándékolt római katolikus egyház néhány kiemelkedő erdélyi vezetőjének a sorsát, közöttük a hűségéért és a bátorságáért mártírhalállal fizető Boga Alajos egykori kolozsvári kanonok és pápai prelátus, későbbi gyulafehérvári általános helynök és titkos ordinárius kálváriáját is.
Szerzőink a téma kutatói és szakavatott ismerői. Horváth Attila magyarországi alkotmánybíró, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem tanára, Botos János történész, a szintén budapesti Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem docense, Szakács Árpád publicista, kutató, Forró Lajos történész, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa, Nyikita Vasziljevics Petrov orosz történész, a szovjet politikai elnyomó rendszer és titkosszolgálatok kutatója, a moszkvai Memorial tudományos igazgatója. A hazaiak közül Dobes Andrea és Fürtös Róbert máramarosszigeti muzeológus-történészek A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Múzeumának munkatársai, Papp Annamária és Benkő Levente pedig szintén történészek, kolozsvári újságírók, akik a témát ugyancsak évek óta kutatják.
Különszámunk tematikailag teljes áttekintésre törekedett, és közben arra, hogy elkerülje mindazokat a csapdákat, amelyekbe politikusok, újságírók, történészek és hatásukra egyszerű emberek is gyakran beleesnek. Tehát semmilyen összehasonlítás nem volt a célunk, sem a szenvedésé, sem az elnyomásé, sem a meghurcoltak vagy az áldozatok számáé. Hiszen minden ember élete egymagában véve hatalmas, megismételhetetlen és pótolhatatlan érték, és nem pedig morbid összehasonlítások tárgya. Elutasítjuk azt a negacionizmust is, amely a relativizálás eszközével operál, és amely a holokausztot és a Gulág-jelenséget egymással szembehelyezi. Tisztában vagyunk azzal, hogy a holokauszt az emberiség által ismert emberirtások között egyedi volt, fázisait és gyilkosságait államok által elfogadott törvények szabályozták, amelyek menekülést nem tettek lehetővé, és amelyek a zsidó népnek a teljes, jogilag és államigazgatásilag megalapozott és megfontoltan előkészített kiirtását célozták, ezzel tehát a Gulág-jelenséget összehasonlítani nem lehet és nem szabad. Annál is inkább, mert íme, kiderül e mellékletből is, hogy a Gulágra holokauszt-túlélők is szép számban kerültek.
Nincsenek bűnös népek, kollektív felelősség sincs. Az orosz népet sem vádoljuk. Tisztában vagyunk azzal, amit az 1941-es magyar hadüzenet után a magyar haderő az egykori szovjet területen művelt; az elkövetett bűnökért a szenvedőket megkövetjük. Mindezek tudatában mutatjuk tehát fel a Gulág-jelenséget, annak áldozatait, elsősorban az ártatlanul elpusztultakat, civileket, gyermekeket, asszonyokat, és ezzel a tudattal hajtunk fejet valamennyi áldozat emléke előtt. Reménykedve, hogy ilyesmi sem fog soha többé megtörténni.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Kollégiumi polcokra költöztek a kolozsváriak könyvadományai
Nagyenyed és Magyarlapád diákjaihoz jutott több tonna könyv
Akár a hűvösben melengető ajándék tavaszi napsütés pénteken reggel, éppen olyan hétágra szikrázósan nevetős örömmel húzták, tologatták, hurcolták, pakolták a könyvekkel teli dobozokat a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének munkatársai a Donát úti stúdióból. A leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására hirdetett könyvgyűjtést a rádió – februárban aztán több ezer kötet gyűlt össze a Donát úton és a Szabadság szerkesztőségében. Sokan teljes könyvtárakat adtak át, sok háziolvasmány, szótár, meséskönyv, regény gyűlt, de értékes könyvritkaságokat is hoztak, mások a boltban vásárolt újdonatúj köteteket. A kommandói iskola könyvtára a sokfelé szervezett gyűjtéseknek köszönhetően mára olyan gazdag, hogy akár egy városi iskolának is dicsőségére válna, így a kolozsvári adományok nagyobb része – az adakozók vágya szerint – más gyerekekhez kerül. Száznál több doboz ment elsőként Nagyenyedre és Magyarlapádra.
Sajtósok, ha összetanakodnak
Rácz Éva rádiós szerkesztőt (a MÚRE elnökét) arról kérdeztem, hogyan jutott eszébe ez a könyvgyűjtősdi, s miért nem beszélte le magát róla azzal, hogy „ugyan, majd biztos valaki más gyűjteni fog, miért éppen nekem kellene”?
– Az ötlet akkor született, amikor megláttam a Bajai Könyvtár felhívását. S alatta a kérdést, hogy „Kolozsváron gyűjt valaki?” A kollégáknak, elsősorban Kristály Beának köszönhető, hogy nem beszéltem le magam. Mert első pillanatban azt mondtam, én beülök az autómba, s elviszem, ami összegyűl. Bea pedig azt mondta, ő kiáll a Főtérre két dobozzal. Persze, februárban. Aztán elgondolkodtam, hogy esetleg kellene engedély, ha nyilvános helyen gyűjtünk, mint kiderült, ez így is van. S közben tanakodtunk arról – már Ferencz Zsolttal hárman –, hogy jobb lenne zárt helyen gyűjteni. A következő „bűnös” Tibori Szabó Zoltán, aki azonnal igent mondott a kérésemre, hogy a Minerva házban kapjunk valahol menedéket a könyveknek. Azt hiszem, innen már nem volt menekvés. Aznap elkészült a felhívás, másnap a rádiószpot, aztán a mégjobb szpot, majd harmadnap az újabb változat, amibe már a Marosvásárhelyi Rádió is belekerült... S azon kaptuk magunkat, hogy 3 nap alatt 1200 kötetünk lett – mondja sajtós kollégám, aki pénteken reggel fél tízkor még a rádióban beszélt, és öt perc múlva velünk együtt dobozolt.
Egészen gyorsan kiderült, hogy a mikrobusz és a három személyautó korántsem lesz elég. Az ablakok szintjéig pakolt kisbusz már rogyadozott a súly alatt, és még legalább ugyanannyi doboz várakozott a lépcsőkön. És így lett „cégéres” a karavánunk: csatlakozott a rádió kék-fehér feliratával ellátott utánfutós autó. Igaz ugyan, hogy Enyed előtt már azon is kiütköztek az izzadságcseppek – szerencsére egyszerűen orvosolható – műszaki tünetei, de így már minden doboz eljuthatott oda, ahova szánták.
Nagyenyed: Megússzuk a matekórát!
Nagyenyeden már vártak: a Bethlen Gábor Kollégium 650 diákjából azonnal ott termett egy népes csapat, így mi, írott és rádiós, tévés sajtósok dobozcipelés helyett sorra faggathattuk a diákokat, az igazgatót, a könyvtárost. Aki még nem járt ott a nyár óta, és esetleg korábbi beszámolóinkat sem olvasta, azok kedvéért elmondom, hogy a nagyenyedi kollégium egy hatalmasan merész, többmillió eurós projekt keretében teljes felújításon esett át, minden egyes kőkockája, lépcsőfoka talán még az eredetinél is szebb finomsággal szépült meg, de még az udvarán minden egyes fűszál is újdonatúj. Az egész épület hangulata ma is ugyanolyan oxfordi, mint amilyennek a nyáron láttuk. A folyosók akkor még kopár falait a földszint egy részén a kollégium évszázadairól regélő egykori fekete-fehér fényképek borítják, letűnt korok és jövendőbeli generációk közötti kapocsként lakályossággá szelídítve a pazar épület komoly eleganciáját. Itt siettek libasorban az enyedi diákok a nagy doboz könyvekkel. Volt köztük, aki inkább afeletti örömében suhant súly alatt is centire a földtől, hogy megússza a matekórát (vagy inkább egy szekundát…?), de olyan is, aki nem bírta kivárni, míg minden doboz bekerül, és máris fellapozott egy kötetet.
A nagyenyedi kollégiumnak két könyvtára is van, a dokumentációs a levéltári, régebbi kiadványokat őrzi, a háziolvasmányok és ifjúsági irodalom az általános könyvtárban kölcsönözhető. 35 ezer könyv között mégis az utóbbiak vannak elnyűttebb állapotban, magyarán a kötelezőket már-már rongyosra olvasták, a jobb példányokra várakozni kell, és hát egy-egy osztály nagyjából egy időben olvasná ugyanazt a Jókait vagy Móriczot. Ide főleg ilyen könyveket válogattak a rádiósok az adományozottakból, de a mintegy 80 dobozba természetesen másféle kötetek is kerültek. Ercsey Etelka könyvtárosnak bőven lesz dolga a válogatással, kartotékolással, néha a diákok segítik. A könyvtárat egyébként nem csak a tanulók használhatják, főleg véndiákok, nyugdíjas pedagógusok szoktak visszajárni.
– Pár éve a könyvtár könyvadományokból gyarapodik, régóta nem volt pénzadomány, amit könyvvásárlásra fordíthatnánk. Legutóbb ezelőtt 4-5 évvel a tanfelügyelőségtől kaptunk e célra pénzt, abból háziolvasmányokat vettünk – mondja a könyvtáros, akitől azt is megtudjuk, hogy a kortárs irodalom ritka az adományokban. Rumini egy sincs például, Varró Dani sincs az enyedi könyvtárban –amely egyébként az ötvenes években alakult meg, mint kiderült, addig minden osztálynak saját külön könyvtára volt. Ercsey Etelka rengeteg rendezvényről mesél, amelyekkel a könyv, az olvasás felé próbálják csalogatni az ifjúságot: – Szeptemberben a népmese napjával kezdődnek rendezvényeink, október az iskolai könyvtárak hónapja, akkor különféle eseményeket szervezünk, amelyeknek valamilyen köze mindig van az olvasáshoz is, bekapcsolódtunk a felolvasómaratonba, tegnap Arany felolvasás volt a hetedikesekkel – sorolja, és megtudjuk, hogy könyvbazárt is szoktak szervezni, aki nagyon szeret olvasni és nincs lehetősége vásárolni, az ott juthat könyvekhez.
Közben kicsengetnek, diákokkal telik meg az udvar, a folyosók, készülnek a szombati Bethlen bálra, amely már sokéves újabbkori, és igen népszerű hagyománya a kollégiumnak: tulajdonképpen szalagavató, nagykorúsítás, a lányok menyasszonyi ruhában, a fiúk öltönyben társasági táncokkal mutatkoznak be. Indulunk Magyarlapádra.
Magyarlapád: Eddig könyvből volt hiány, most polcból
Az áthaladó közúti forgalom Nagyenyedet sem kíméli, itt még kerülőút sincs, mint például Kolozsváron. Pénteken két óra körül araszolgatunk a főúton, mígnem a vasútállomás irányába kanyarodunk, és innen már szabadon autózhatunk tíz kilométert a népzene szeretetéről, néptánctáboráról híres Magyarlapádig. A mintegy ezres lélekszámú református községben néhány éve jutottak a gyermeklétszám-apadás felismerésének arra a szintjére, amelynek eredményeképpen tavaly ősszel megnyitották a Magyarlapádi Szórványkollégiumot. Hét környékbeli faluból járnak ide a gyermekek, hétköznap húszan laknak a világos, macis ágyneműhuzatos (a rádiós kolléganőknek ez nagyon tetszett!) bentlakás külön fürdőszobás hálóiban, ebédlővel-konyhával felszerelt épületében. A lépcső mellett sötétzöld szekrény, a fapolcokon tiritarka házipapucsok sorakoznak gazdáik vasárnap esti visszatérésére várakozva. De ezt már mind később látjuk, előbb a papilak melletti gyülekezeti házba hordjuk a dobozokat, mintegy harmincat. Itt aztán igazán nagy szükség van rájuk, hiszen a könyvesszekrényeken legfeljebb három polcnyi kötet sorakozik, a bentlakásba csak néhány könyvet vittek át, ami pedig az iskolában van, azt a tanítók használják. Nos, a kolozsvári adományozóknak köszönhetően most már bizony azon kell törniük a fejüket, hogy újabb könyvespolcokat szerezzenek…
– Sohase képzeltük, hogy nem fog elférni a könyv. Az iskolának van könyvtára, ott a tanítónénik használják inkább, de azt szeretnénk, hogy a gyerekek kezébe, esténként is jusson könyv – magyarázza Sipos Margit, a szórványkollégium gondviselő tanára, ahogyan magát meghatározza, hiszen, mint mondja, igazgatni nem szereti az embereket, inkább a gondjukat viselné. A szórványkollégium délutáni iskolát is kínál a 0–6. osztályosoknak, akik délután háromtól ötig itt tanulnak. Sipos Margit szerint a lapádi iskolában összesen száznál több diák tanul, a közeli Magyarbecén is van 20-25 tanuló az elemiben. – Csökkent a létszám az előző évekhez képest, de most növekedési hullám következik, abból ítélve, hogy hány kismama sétál az utcán – állapítja meg nevető bizakodással, és kérdésemre elmondja, rajztanárra lenne szükségük és szakképzett pszichológusra, akihez a kollégiumi gyermekek a kérdéseikkel fordulhatnak. Visszakanyarodva a könyvekre…
– Vannak könyvszerető emberek a faluban. Nagyon szép dolognak látom, hogy azok, akik már ráérnek arra, hogy olvassanak, megtegyék. Én például a nagyanyámnak nem győztem hordani otthonról a szomszéd házba a könyveket, mert olyan gyorsan olvasta – mondja a gondviselő tanár, és következő mondatával ismét a szórványkollégiumnál tartunk: – Nagyon jó érzés nekünk is bejönni ide, valahogy úgy van, hogy már mindjárt jobban vágyunk ide, mint haza. Minden eseményt együtt ünnepelünk, szülinapokat, karácsonyt, a Mikulást együtt vártuk, otthon más, ott csak egy-két gyermek, de itt sokan vannak. Nagyon tudnak örvendeni mindennek, és mi tudunk örvendeni annak, amikor felénk szaladnak…
Reménykedjünk, hogy a kolozsvári adománykönyvekben is sok örömét leli majd magyarlapádi kollégista, nanók, apók, nyugdíjon innen és túl. A könyvosztogatásnak még koránt sincs vége: Kommandón kívül Zsobokra, majd Temesvárra is jut a dobozokból.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Gáll Ernő évszázada
Ma száz éve született Gáll Ernő a már haldokló monarchia Nagyvárad nevű városában, jómódú, elmagyarosodott, az asszimiláció útján előrehaladt zsidó polgári családban.
Középiskoláit már a romániai Nagyváradon végezte, még mindig magyar környezetben, egyetemre pedig az 1930-as években a már gyorsított tempóban románná váló Kolozsváron járt, előbb jogi, majd filozófiai szakra. Kolozsvári diákévei alatt találkozott a kommunista mozgalommal, itt kezdett publikálni a Dienes László alapította Korunkban. Zsidó származása okán, immár újra magyar fennhatóság alatt, 1942-ben munkaszolgálatra vezényelték, majd 1944 novemberében a németországi Buchenwaldban működő náci lágerbe deportálták. Az amerikai haderő szabadította fel, 1945. április 11-én, 28. születésnapja után egy héttel. Visszatért Kolozsvárra, ahol 1946–1948 között az Igazság című napilap főszerkesztője, 1949-től pedig az Utunk című irodalmi hetilap felelős szerkesztője és a Bolyai Tudományegyetem filozófia tanára volt. Amikor Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom leverése után, 1957 januárjában, hatósági akarattal ismét elindítják a Korunk folyóiratot, Gáll Ernőt kérik fel annak főszerkesztésére. Ezt a munkát, professzori tevékenysége mellett, 27 éven keresztül folytatta, 1984-es kényszernyugalmazásáig. 1952-től 1956 decemberéig a Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, később a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának rendes, a Román Akadémiának pedig levelező tagja volt. Munkássága elsősorban a marxista oldalról vizsgált etika és szociológia területéhez fűződött. Az önismeret, az értelmiségi szerep, a nemzeti és a nemzetiségi lét és annak felelőssége, illetve az európai társadalmak (szét)fejlődésének a kérdései foglalkoztatták. Fontos tudni, hogy társszerzője volt annak a végül tizenöt magyar értelmiségi által aláírt, Hívó szó című, a romániai forradalom idején, 1989. december 23-án készült kolozsvári kiáltványnak, amely mindmáig eszmei alapját képezi az erdélyi magyarság romániai politizálásának és jogköveteléseinek. Életműve szempontjából, Gáll Ernő évszázadához hozzátartoznak azok az eredmények, amelyek a 2000. május 18-án bekövetkezett halála után születtek: a Gáll bibliográfiának, a kommunista világ utolsó évtizedében írt naplójának, továbbá a kiterjedt levelezésének és a megfigyeléséről a Szekuritáté által készített iratcsomó egyes részleteinek a kiadása. Évszázadát mindezeknek és az életében megjelent munkáknak a tükrében kell tehát vizsgálnunk. Milyen is volt az ő évszázada? Gáll Ernő számára ez elsősorban a folyamatos kritikai önvizsgálat időszaka volt. Ő ugyanis egyike volt azon keveseknek, akik menetrendszerűen, őszinte önkritikával tekintettek vissza a cselekedeteikre. Önreflexi- óiban időről időre Gáll Ernő is leszámolt korábbi illúzióival, számba vette az egymást kö- vető kiábrándulásainak az okát, és anélkül, hogy köpenyegét megforgassa, korábbi meglátásait bírálta, korrigálta, árnyalta. A Weimar fölötti, Ettersbergnek nevezett magaslaton, a Buchenwaldi láger egykori Appelplatzán, 1945. április 19- én sok ezer felszabadult fogoly kiáltotta egyszerre világgá az esküt, hogy a fasizmus újjászületését soha nem fogja tétlenül tűrni. Köztük Gáll Ernő, aki 1989 után sem mondott le a baloldaliságáról, egyebek között azért sem, mert azt az ettersbergi esküje sem tette lehetővé. Pedig a baloldal nem szerette önjáró egyéniségét, kritikus értelmiségi magatartását. A hatalom rosszallását Gáll Ernő már akkor kiváltotta, amikor az ötvenes évek közepén korábbi dogmatizmusával leszámolt, s aztán folyamatosan, amikor a hetvenes években a létező szocializmust bírálni merte, s amikor kérdéseket tett fel arról, hogy a második világháború után kialakult nyugati jóléti társadalmakban lehetséges-e egyáltalán az ottani munkásságtól forradalmi magatartást elvárni. Tanárként sok, később sikeresnek bizonyult értelmiségi generációt nevelt, emberként segítő kezet nyújtott a kommunista rendszer által üldözött polgári értelmiségieknek, szerkesztőként a nemzeti bezárkózás helyett a széles kitekintést részesítette előnyben. A hetvenes évek közepén végképp felismerte, hogy a szocializmusnak a nemzetiségi kérdést nem sikerült megoldania, és a hatalom megdöbbenésére kimondta: a nemzeti kisebbségek kérdését a nemzetállamok keretén belül rendezni nem lehet, arra összeurópai megoldást kell találni. Az első volt, aki ezt vallotta, s aki e gondolat valóra váltásáért cselekedett.
Tibori Szabó Zoltán / Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári zenés panoráma – bemutatták Kulcsár Gabriella kötetét
Több mint 1500 zenei eseményen való személyes részvétel „tükröződik” Kulcsár Gabriella Kolozsvári zenés panoráma című, a Minerva Művelődési Egyesület kiadásában megjelent könyvében, amellyel ma délután ismerkedhettek meg a jelenlévők a Minerva-házban.
A számos érdeklődőt vonzó eseményen Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, a kötetet és a szerző munkásságát Angi István zeneesztéta, egyetemi tanár, és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, a Kolozsvári Operabarátok Körének elnöke méltatta. Közreműködött: Réman Zoltán (szaxofon), Eva Butean (zongora). Fotók: Horváth László. Szabadság (Kolozsvár)

Tizenegy képzőművészeti arculat a Minerva-házban
Csíki képzőművészek alkotásaiból álló tárlat nyílt csütörtökön a Minerva-ház emeleti termében. Székely Géza, a kiállítás méltatója szerint a tárlat különlegessége, egyedisége abban rejlik, hogy különböző képzőművészeti arculatokkal szembesíti az érdeklődőket.
Tibori Szabó Zoltán köszöntötte a Minerva Művelődési Egyesület részéről a jelenlévőket, kiemelve: ez a második tárlat, amelyet a Studio9 csoportosulás a Minervával közösen hozott létre. A rövid bevezetőt követően a tizenegy csíki képzőművész műveiből álló tárlatot Székely Géza képzőművész nyitotta meg. A kiállítók (Bara Barnabás, Botár László, Gergely Miklós Csaba, Gergely Zoltán, Kristó Róbert, Nagy Ödön, Ráduly Mária Piroska, Szabó Árpád, Turcza László, Váncsa Mónika és Xantus Géza) mindannyian a Studio9 csoportosulás tagjai.
– Több mint tizenegy éve immár, hogy felvetődőtt a közös kiállítások, csoportosulássá való szerveződés lehetősége. A több mint egy évtizedes egyhelyre való tartozás elsősorban a következetes, kitartó munkának tudható be, amelynek eredményeképpen születhettek meg azok a sokszínű és árnyalatokban gazdag, évente megismétlődő, közös tárlatok, képzőművészeti megnyilvánulások, amelyek visszaigazolták a csoportosulás életképességét, meglétének szükségességét – mondta a méltató.
Székely Géza szerint a csoportosuláson érezhetők az avantgárd, neoavantgárd, és a posztmodern irányzatok hatásai, valamint azok egyéni módon történő beépítése, emellett minden alkotó kapcsolódik, személyes látásmódja mentén a couleur localehoz, genius locihoz, ezt próbálják beépíteni az európai kortárs képzőművészeti törekvésekbe.
Székely Géza külön-külön is elemezte a kiállított munkákat, amelyek között találhatunk neoklasszicista hangvételű vagy pop art műveket, a realizmus jegyében fogant festményeket, de szembesülhetünk a fotó és fényrajz párbeszédével is.
A Studio9 részéről Xantus Géza, a csoportosulás szervezői tevékenységeit is magára vállaló festőművész köszöntötte a résztvevőket. A tárlat április 27-ig, munkanapokon 10–16 óra között látogatható a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca út, 16. szám).
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

„Mindig a szakszerűség és az élményszerűség harmóniájára törekedtem”
Bemutatták Kulcsár Gabriella Kolozsvári zenés panoráma című kötetét
„E könyv megjelentetésének gondolatát nagyban befolyásolták olvasóim pozitív visszajelzései. A 2000–2015-ös periódusban körübelül 1500 hangversenyen vettem részt, de nem számítottam bele azt a műfajt, amit nagyon szeretek, és állandó látogatója vagyok, az operát, amiről objektív okok miatt nem írhattam”, hangzott Kulcsár Gabriella vallomása azon a péntek délutáni eseményen, amelyre a Minerva-házban került sor. Lapunk állandó külső munkatársának pénteki könyvbemutatóján számos érdeklődő jelezte: nemcsak a szerző személye, de Kolozsvár rendkívül színes zenei élete is fontos számukra.
Ennek a színes kínálatnak örökítette meg egy részét Kulcsár Gabriella az említett időszak alatt a Szabadság napilap hasábjain megjelent zenei tárgyú szakcikkeiben, kritikáiban, a most bemutatott Kolozsvári zenés panoráma című kötet pedig ezek közül tartalmaz tekintélyes válogatást.
A Minerva Művelődési Egyesület Kiadója és a Kolozsvári Operabarátok Köre gondozásában megjelent kötetet Angi István zeneesztéta, egyetemi tanár méltatta. – Ha azt mondjuk, hogy van alkotóművész és van előadóművész, akkor van kritikusművész is. Művészet ez bizony, hiszen a művészi alkotásokról teljes bizonyossággal írni csak művészien az igazi, miként Kulcsár Gabriella kötete ékesen bizonyítja. Kritikát írni nem egyszerű dolog. Tisztelettel és elismeréssel adózom, hogy valóban az esztétikai nevelés szellemében ragadta meg ennek a munkának a legfontosabbját: hogy a közönségünkhöz szóljon. Oly módon, hogy a közönség abból, amit látott, hallgatott, tényleg tanuljon, és esetleg, ha ezeket az írásokat később újraolvassa, akkor az emlékezés hullámhosszán még egyszer fel tudja idézni mindazokat az élményeket, amelyeket szereztek az előadók – mondta a méltató.
Ezt követően Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke átadta a szót a szerzőnek, aki kiemelte: a különböző hangversenyekről írt impressziói közül választotta ki témakörök szerint azokat a cikkeket, amelyek végül bekerültek a kötetbe, a válogatás a kamarazenétől a szimfonikus zenéig, a régizenétől a film-, tánc- és jazz zenéig, az egyházi és orgonamuzsikától a kortárs zenéig tükrözi Kolozsvár zenei életét az adott periódusban. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy a 15 év alatt állandó hallgatója, megfigyelője, szakmai megítélője lehettem a Kolozsvári Zenei Őszöknek, a Mozart-fesztiváloknak, a Modern Kolozsvár fesztiváloknak, az 1989 előtt tiltott listán sorakozó egyházi művek reneszánszának. Cikkeimben mindig a szakszerűség és az élményszerűség harmóniájára törekedtem, miközben írásaimban a szép magyar nyelv használatát, az információk hiteles átadását is szem előtt tartottam. Mind a mai napig fontosnak tartom a leírt szó iránti és az előadókkal szembeni felelősséget. Kritikáimmal soha nem óhajtok sérteni, bántani, csakis nevelni – magyarázta Kulcsár Gabriella.
Az eseményen közreműködött: Réman Zoltán (szaxofon), Eva Butean (zongora). Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepi Könyvhét a Minerva-házban
Több rendezvény helyszíne volt tegnap a Minerva-ház. A délelőtti, A kassai bohém társaság a (Kassai) Szinházi Ujság hasábjain című, a pincegalériában megnyitott kiállítás után (képünkön a megnyitó egyik pillanata) a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére emlékeztek az emeleti Cs. Gyimesi Éva teremben. Előadást tartott Kántor Lajos (Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában) és Tibori Szabó Zoltán (Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai). Ezt követően a Minerva Művelődési Egyesület legújabb kiadványait mutatta be az egyesület elnöke. Szintén az emlékezés jegyében zajlott a délután 3 órakor kezdődő programpont, ezúttal Áprily Lajos halálának 50. évfordulója volt fókuszban, elő- adást tartottak: Balázs Imre József, Berényi Károly, Liktor Katalin, Hantzné Lám Irén.
A kassai bohém társaság a kassai Szinházi Ujságban
Erősen szlovákos magyarsággal mutatta be a kassai Szinházi Ujság bohém társaságáról készült kiállítást Eleonóra Blaskova, a Kassai Állami Tudományos Könyvtár munkatársa, akinek a magyar nem anyanyelve, s mint kiderült, hallás után tanulta meg. A szlovák iskolában mögötte ülő, szlovákul nem tudó magyar fiútól, később a környezetéből való „hallgatózást” aztán olyan tökélyre fejlesztette, hogy az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujsagot nemcsak holmi idegen nyelvű történelmi kuriózumként forgathatta, hanem értően kutathatta, tegnap pedig Kolozsváron többnyire szabadon beszélve ismertette az erről készült színes anyagot.
Kolozsvár és Kassa ezer szállal kapcsolódik egymáshoz: a kassai színház létrehozása kolozsvári művészeknek köszönhető, sok neves magyar színész, operaénekes Kassán és Kolozsváron is tevékenykedett, a kassai közélet jeles személyiségei közül sokan a kolozsvári egyetemen tanultak. Például az a Kemenczky Kálmán, aki Kolozsváron lett a jogtudományok doktora, visszatérése után Kassán többek között a Szinházi Ujság főszerkesztője, tulajdonosa volt, és akinek a fia is eljött most Kolozsvárra, magával hozva azt a bőröndöt, amellyel apja egykoron a kolozsvári egyetem és Kassa között utazgatott. Ezúttal sem volt üres ez a bőrönd: a megilletődött utód, Kemenczky Kálmán a sátoraljaújhelyi Kazinczy társaság kiadványait hozta benne. Kiadványokban sem szűkölködött ez a kiállításmegnyitó, Eleonóra Blaskova is hozott néhány tudományos kötetet, az egyik például egy bizonyos féle Ki kicsoda, amely az 1848–1939 közötti kassai lakosok névsorát és adatait tartalmazza. Palencárné Csáji Ildikó a Kassai Polgári Klub vezetője is elhozta szervezetük néhány kiadványát. Ez a klub a kassai magyar kulturális örökség ápolását tűzte ki céljául, népfőiskolaként is működik, de nekik köszönhetően áll például ma Márai-szobor a városban az íróról elnevezett téren, és Esterházy János emlékét mellszobor őrzi.
Nemcsak a kassai színházi élet mutatkozik meg az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujság hasábjain a maga gazdagságában, a hetilap a fiatal művészgeneráció első irodalmi és grafikai próbálkozásainak terepe is egyben. Ebből hoztak el tucatnyi bemutató táblát a kassaiak Kolozsvárra. Az Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban megnyílt kiállítás hétfőtől két hétig a központi egyetemi könyvtár előcsarnokába költözik. A rendezvény kolozsvári értelmi szerzője, Szabó Zsolt a megnyitón elmondta: az EMKE-vel együttműködve szeptemberig szeretnék több erdélyi városba elvinni ezt az értékes anyagot.
Kerekes Edit
Gáll Ernőre emlékezve
Két előadással emlékeztek a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban.
Gáll Ernő az 1926-ban alapított kolozsvári társadalomtudományi folyóirat élére az 1957-es újraindulásakor került, az úgynevezett második folyamtól, és 1984-ig volt a kiadvány főszerkesztője. Visszaemlékezésében Kántor Lajos irodalomtörténész, aki 1990 és 2008 között állt a folyóirat élén, kiemelte: a centenárium alkalmával ebben az évben több fázisban is emlékeznek Gáll Ernőre, a tegnapi rendezvényt követi majd egy budapesti megemlékezés, illetve egy ősszel sorra kerülő esemény is.
Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában című előadásában Kántor Lajos elmondta: 1957-es újraindulásakor, az akkori politikai helyzeteknek is köszönhetően, tulajdonképpen még nem lehet érdemben beszélni a lap megújulásáról, modernista eszmei fejlődésről, ennek jelét igazából csak az 1960-as év első, januári számában lehet tapasztalni. Ebben Gáll Ernő írja a bevezető tanulmányt, Kántor szerint ekkor lehet felfigyelni erre a törekvésre. – Gáll Ernő jelentős lépéseket tesz a világra való nyitás érdekében, ez a saját életében és a Korunk szerkesztésében is megnyilvánul. Később aztán, az 1964-es március–áprilisi számban megjelent, Prométheusz az idők sodrában című írásából kiderül, hogy lényeges változás történik Gáll Ernő gondolkodásában – magyarázta az irodalomtörténész. Hozzáfűzte: 1967-ben elindulnak az egyéni rovatok a folyóiratban, többek között A dialógus jegyében címmel a Gáll Ernőé is, és később az is megtapasztalható, hogy az akkori főszerkesztő nyitni akar a fiatalok felé. Kántor ugyanakkor fontosnak tartotta megemlíteni azt az 1980-as január–februári dupla lapszámot is, amely, egy kerekasztal-beszélgetésen elhangzottak alapján, a nemzedékek közötti problémákra fókuszált, és amelynek bevezetőjét ugyancsak Gáll Ernő írta.
Tibori Szabó Zoltán újságíró Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai című előadásában úgy vélte, Gáll Ernő nem csupán az erdélyi és a magyarországi baloldali értelmiség kiemelkedő alakja volt, hanem egyben az anyanemzeteiktől elszakadt népcsoportok helyzetének, az ún. nemzetiségi létnek az egyik tudatos kutatója és bátor gondolkodója is.
Köllő Katalin
A két legújabb Minerva-könyvről
A Minerva Művelődési Egyesület gondozásában megjelent két legújabb kötetet mutatta be tegnap a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke. Mindkét könyv igényes, szép kivitelezésű, a kolozsvári Idea Könyvműhely munkáját dicséri. Kulcsár Gabriella zenetanárnak, kritikusnak a Szabadságban 2000 és 2015 között megjelent, válogatott zenekritikáit tartalmazza a Kolozsvári zenés panoráma című kötet, amelynek bemutatóját nemrég, április 21-én tartották szintén a Minerva-házban. A szerző témakörök szerint válogatta ki a különböző hangversenyekről megírt impressziói alapján a cikkeket, amelyek a kötetben megjelentek: a válogatás Kolozsvár zenei életét tükrözi a szimfonikus zenétől a kamarazenéig, de olvashatunk régizenéről, egyházi, film-, tánc- és jazz zenéről egyaránt.
A második bemutatott kötet a kolozsvári Igazság és Făclia napilapok sajtófotó archívumát dolgozza fel, és a nyelvi kötődésből adódóan ez a könyv magyar és román nyelven jelent meg – ismertette Tibori Szabó Zoltán. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a digitalizált fotóarchívum elérhető a Minerva Művelődési Egyesület honlapján, amely nemrég Deák Ferenc – jelenleg Amerikában élő, kolozsvári fotóművész – fényképeivel is kiegészült. Az archívum 35-36 ezer negatívot tartalmaz digitalizálva, amely mind hozzáférhető, kommentálható, tehát a közölt fényképekhez hozzá lehet szólni, adatokkal ki is lehet egészíteni – hívta fel a figyelmet erre a lehetőségre az egyesület elnöke. A kötet másik különlegessége, hogy a digitalizálásban is részt vevő olyan fiatal kutatókat és diákokat kértek fel arra, hogy írják meg észrevételeiket, véleményüket a látott fényképekről, akik a kilencvenes évek után születtek, szemléletmódjuk, meglátásuk pedig már eltér attól a világtól, amelyet az archívum megörökített. A könyvben továbbá korabeli dokumentumokat is közölnek, a szövegek pedig a szerzők szerint jelennek meg magyarul vagy románul, utána pedig a fordítás a másik nyelvre. A könyv végén angol nyelven is olvasható összefoglaló. Az illusztráláshoz kiválasztottak egy dobozt, és annak tartalmát közölték a könyvben a hibákkal együtt – magyarázta az egyesület elnöke.
Valóságos és szellemi találkozások Áprily Lajossal
Halálának 50. évfordulója jelentette az alkalmat és témát az Áprily Lajosról szóló megemlékezésre, beszélgetésre, amelyre szintén a Minerva-házban került sor tegnap. H. Szabó Gyula író, a Kriterion igazgatója a rendezvény felvezetésében rávilágított arra az elképzelésre, hogy az elhangzó előadások, beszélgetések révén a nagy költő emberi arcát szeretnék megismertetni a hallgatósággal. Ami sikerült is, hiszen Áprily Lajost közeli jó barátai, tanárkollégái, levelezőtársai emlékezéseiből ismerhettük meg: tehát nemcsak a költőt, hanem elsősorban a tanárt, a kollégát, közeli jó barátot. Berényi Károly és Liktor Katalin elsősorban Weress Margit magyar–német szakos tanár visszaemlékezésein, levelezésein keresztül mesélt Áprilyról, hiszen Weress Margit és Jékely Lajos éveken keresztül kollégák voltak a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, barátságuk pedig mondhatni egy életre szólt. A korabeli kéziratok fontos kordokumentumok is egyben, amelyek segítenek megérteni és megismerni egy időszak közösségi, kulturális életét is. Hantz Lám Irén találkozásairól mesélt Áprily Lajossal, amelyek „valóságosak voltak” az édesapja, Lám Béla révén, továbbá „szellemi találkozások” a levelezések útján. Egy meglepetésvendéget is hozott az előadásra: Csonkané Rácz Katalint, akinek az édesanyja diáklányként ismerte személyesen Áprilyt, a tanárt, már Magyarországon. Balázs Imre József szerkesztő, költő, irodalomtörténész az Áprily Lajosról szóló tanulmányát ismertette.
Ú. I. / Szabadság (Kolozsvár)

Engedd hazámat értenem
Június 14-én, szerdán délután 5 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) mutatják be Lengyel László és Markó Béla nemrégiben megjelent közös könyvét. A budapesti Helikon Kiadó gondozásában megjelent kötetben Lengyel László közgazdász-politológus és Markó Béla költő, politikus beszélget Erdélyről, nacionalizmusról és patriotizmusról, a magyar és a román rendszerváltásról, a parlamenti demokráciák kiépítéséről, működtetéséről, majd elapadásáról. A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett eseményen a könyvről Kelemen Hunor, Lengyel László, Markó Béla és Tibori Szabó Zoltán beszélget. Népújság (Marosvásárhely)

Engedd hazámat értenem
avagy mit ér az ember, ha demokrata Magyarországon és Erdélyben?
Lengyel László közgazdász-politológus, aki negyedszázada elemzi a politikát, és Markó Béla költő, aki tizennyolc éven át volt az RMDSZ elnöke, közös könyvének bemutatójára került sor szerda délután a Bernády Házban. 
Kelemen Hunor, Lengyel László, Markó Béla és Tibori Szabó Zoltán beszélgetett a könyvről, Erdélyről, nacionalizmusról, a magyar és a román rendszerváltásról, a parlamenti demokráciák kiépítéséről, működtetéséről, elapadásáról.
„Meg kell rágni”
A beszélgetést megelőzően Markó Béla egyik legújabb szerzeményét olvasta fel, amely még nem jelent meg nyomtatásban. 
Tibori Szabó Zoltán nehéz könyvnek nevezte a kötetet, folyamatos reflektálások sorozatának, amelyben egymás gondolataiba kapaszkodva, azokat továbbgondolva, tovább lépve két világ bontakozik ki: egyfelől Lengyel László bepillantást enged a magyarországi, másfelől pedig Markó Béla az 1990 utáni erdélyi időszakba, a román–magyar, magyar–magyar viszony alakulásába. A könyv tematikája gyakorlatilag mindent felölel azokból a fontosabb témákból, amelyek meghatározták Magyarország, Románia, az erdélyi magyarság politikáját, társadalmi életét, kultúráját ebben a 27 évben. Bár végig a múltról szól, mégis iránymutató kötet, anélkül, hogy a szerzők bármelyike magának vindikálná a jogot, hogy megmondja, melyik lenne a jó irány, és merre kellene tartania akár a magyarországi, akár a romániai, akár az erdélyi magyar politizálásnak. A könyvben kimondva-kimondatlanul végig ott van a kérdés, hogy megérte-e végigcsinálni ezt a 27 évet, rendben volt ez így, vagy elpazarolt időszaknak számít? Szükség volt erre az időszakra, vagy csak próbálkozások sorozata volt, és ezek között sok elvetélt dolog is volt? Ezek a dilemmák végig jelen vannak a könyvben.
Véleménye szerint a könyvet el kell olvasni és újraolvasni, „meg kell rágni”, meg kell érteni és valami módon értelmezni kell.
„Nem egyszerű beszélgetőkönyv, politikai filozófia”
Kelemen Hunor úgy vélekedett, hogy az elmúlt 27 év értelmezése, értékelése, bizonyos döntések magyarázata is megtalálható a könyvben. „Egy olyan beszélgetőkönyvet tartunk a kezünkben, amely párhuzamos értelmezés és megértése próbál lenni annak, ami ez alatt a 27 év alatt velünk történt Erdélyben, Magyarországon, a Kárpát-medencében. A könyv olyan értelmiségiek dilemmája, kölcsönös reflexió, amely számunkra bizonyos értelemben eligazítást jelenthet arról is, ami előttünk áll, amiről gondolkodni tudunk, és amiről gondolkodni kell.” 
Mint mondta, két olyan szerzőről, két olyan, a hatvanas éveiben járó értelmiségiről van szó, akik tulajdonképpen egy vidékről származnak, bár az életüket más-más társadalmi kontextusban, más-más országban élték le, és együtt próbálják megérteni, hogy mi történt velünk, magyarokkal, nemcsak az elmúlt negyedszázadban, de akár az elmúlt száz évben, mert csak akkor tudunk előretekinteni, ha tudjuk, hogy egy-egy döntésnek a háttere hová vezethető vissza. Vagyis egy tágabb történelmi kontextusba helyezik a XX. és a XXI. századot.
Véleménye szerint a könyv fő érdeme, hogy nem egyszerű beszélgetőkönyv, hanem politikai filozófia, társadalomfilozófia is egyben. „Nem a rendszerváltás kronológiája a könyv, de tartalmazza mindazt, ami az elmúlt 27 évben velünk történt Erdélyben, Romániában, Magyarországon, és nem csak, van benne kitekintés az észak-atlanti politikai viszonyrendszerre, az Európai Unióra, az Amerikai Egyesült Államokra, és hogy hol van ebben egyik vagy másik kis európai népnek, nemzetnek a helye” – ajánlotta mindenkinek a kötetet Kelemen Hunor.
Zsákutca és kézifék
A budapesti Helikon Kiadónál megjelent vaskos „beszélgetőkönyv” hátlapján így vallanak a szerzők. 
Lengyel László szerint „miközben nálunk fölépült egy autokrata rendszer, s hiába írtam, beszéltem a nyugati demokráciákért, aközben kiderült, hogy amíg te a magyar ügyekért harcolsz negyedszázadon át, a romániai rendszer is visszafordul, befordul egy zsákutcába, egy másféle tekintélyi rendszerbe”.
Markó Béla úgy gondolja: „Mégiscsak a fékek körül van a baj. Nálunk Romániában a kézifék is be van húzva, fékezünk is az egyik lábunkkal, és nyomjuk a másik lábunkkal a gázt tövig, de csak a motor bőg veszettül, a kocsi nem mozdul, nálatok meg a rendszer fék nélkül rohan neki a falnak”.
Novembertől márciusig
A kötet olvasása során kiderül, hogy a szerzők 2016. november közepén Marosvásárhelyen kezdték el beszélgetéseiket, és ugyanott fejezték be 2017. március végén. Egyetértenek abban, hogy míg 1989 után legalább két évtizeden át nagyjából jósolni lehetett előre, legalábbis Európában, és nem egy-két hónapra, hanem hosszú évekre, addig ma ez szinte lehetetlen.
Bebizonyosodott, hogy a demokráciákból ma is, akárcsak a két világháború során Németországban vagy másutt, pillanatok alatt valamilyen autoriter rendszert lehet csinálni, vagy legalábbis el lehet indulni arrafelé, ha akad egy erre alkalmas vezér – írja Markó.
Lengyel László arra hívja fel a figyelmet, hogy az idő 2015 ősze óta „mintha rohanni kezdett volna a menekültek hullámával, a brit kiválási népszavazással, majd az amerikai elnökválasztással, és tovább gyorsult nemcsak Magyarországon vagy Romániában, de Európában és világszerte is”.
Bűvös kör
Markó Béla a társadalom romlásáról beszél, mert, tekintve a legutóbbi romániai parlamenti választásokat, „felkészületlen és megfélemlített politikusoktól hiába várja az ember, hogy a sarkukra álljanak. Megfélemlíteni pedig azokat lehet a legkönnyebben, akik nem azért vállalkoznak a politikára, mert szeretnének egy bizonyos jövőképet érvényesíteni, hanem mert egyszerűen politikusként képzelik el az életüket, és semmitől sem tartanak jobban, mint a bukástól. Bűvös körben vagyunk, nem lehet kitörni belőle mindaddig, amíg nem lesznek ismét koherens elképzelések arról, hogy merre is kellene vinni Romániát, Európát, az egész világot”.
Azt sem lehet tudni, mi lesz a világhatalom Amerikával új, populista elnöke alatt, de nemigen lehetne megjósolni az Európai Unió jövőjét sem a britek távozása, a nacionalista-populista mozgalmak felerősödése, az orosz fenyegetés, a migránshullámok kihívása közepette.
A beszélgetőpartnerek szerint meglehet, hogy most zárul le a rendszerváltás kora.
MÓZES EDITH Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)

Kántor Lajos íróra, irodalomtörténészre emlékeztek Kolozsváron
A 8. Kolozsvári Magyar Filmnapok keretében csütörtök délután a nemrég elhunyt kolozsvári író, irodalomtörténész, Kántor Lajos munkásságára emlékeztek közeli barátai, munkatársai. A Korunk folyóirat volt főszerkesztője, az 1989 utáni kolozsvári kulturális intézményrendszer aktív alakítója július 22-én, életének 80. évében hunyt el, gyászszertartása csütörtökön zajlott a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában, innen kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe. Kiegyensúlyozottságával, nyitottságával vívta ki kortársai és a fiatalabb generációk tiszteletét, hangzott el az emlékesten.
Az In memoriam Kántor Lajos című filmes összeállításból megtudhattuk, hogy 1989 előtt a Korunk Galéria vezetőjeként mintegy 250 kiállítást hozott tető alá „szembe szélben”, ahogy az est folyamán Balázs Imre József fogalmazott, és ő tette elismertté például Incze Ferencet, vagy a korábban csak zenészként ismert Györkös-Mányi Albertet. Emellett irodalomtörténészi és közéletszervezői munkássága is olyan témák, amelyeket a Kolozsvári Televízió archívumából összeállított film csak felvillant, de a későbbiekben érdemes velük behatóbban foglalkozni, mutatott rá a film szerkesztője, Víg Emese.
A Román Közszolgálati Televízió kolozsvári magyar szerkesztőségét vezető Víg Emese azt is elmondta, portréfilmet készült forgatni Kántor Lajos 80. születésnapjára, de erre már nem kerülhetett sor. Hozzátette, Kántor Lajost nagyon szerette a sajtó, bizalommal keresték irodalmi-kulturális kérdésekben, így rengeteg anyag maradt fenn róla. „Kántor Lajos reneszánsz ember volt” – fogalmazott Buchwald Péter, aki Kántor Lajossal közösen indította el az RMDSZ Kolozs megyei szervezetét, kiegyensúlyozott, mindenféle előítélettől mentes, két lábbal a földön járó, politikusi vénával is megáldott integráló személyiségként jellemezte néhai barátját. Közös iskolai éveikről felidézte, hogy Kántor Lajos mindig eminens tanuló volt, külön beszélgetéseket folytatott az irodalomtanárral, ugyanakkor sportújságírói ambíciókat is táplált a középiskolában.
Egyed Péter író, filozófus a Korunk folyóirattal kapcsolatos együttműködésük és vitáik mellett a közösen töltött Szárhegyi Írótalálkozókat elevenítette fel. „Akkor láttam, hogy Lajosnak mennyire intim érzéke volt az írókhoz. Az kevésbé derül ki az írásokból, hogy Lajos mennyire ismerte korosztályra és személyre menően az emberek erényeit és a gyengéit. Azt hiszem, hogy Lajos szerette az embereket. Nehezen tudok ennél elismerőbb szót mondani” – mondta.
Balázs Imre József költő, irodalomtörténész azok közé a fiatal tehetségek közé tartozott, akiket Kántor Lajos fedezett fel a Korunk folyóirat számára. Először irodalmi szerkesztőként, majd főszerkesztőként dolgozott a lapnál. „Számomra Kántor Lajos mindig az egyensúly embere lesz. Ha ő belátta azt, hogy nem látja át a fiatal képzőművészeket, írókat, megkereste azt a személyt, aki helyette átlátja ezt. Mindig kereste azt, hogy legyenek huszonéves szerzői a lapnak” – idézte fel.
Ugyanakkor a generációs különbségekre is rávilágított: „Az, hogy az irodalom fontos, hogy a folyóiratok fontosak, hogy a Korunk galéria fontos, azt én tudom, de úgy, ahogy Kántor Lajos, azt én sosem fogom tudni megélni, mint az, aki létrehozza ezeket, aki azok között a körülmények között működtette ezeket az intézményeket 1989 előtt, szembe széllel. Most azért nem ez van, most más dolgok vannak, a kultúra fontos, én ebben hiszek, de másféleképpen fontos” – fogalmazott. „Nagyon nehéz úgy Korunkot csinálni, hogy Lajos nincs ott most a háttérben, meg fogjuk próbálni” – mondta.
Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilap alapítójaként Kántor Lajossal együtt kivette a részét a rendszerváltás utáni kolozsvári magyar intézményrendszer kiépítésében. Csütörtök este arról beszélt, hogy Kántor Lajoshoz kölcsönös egymásrautaltság és bizalom fűzte. „Számomra nehéz elképzelni a Kántor Lajos nélküli Kolozsvárt. Én nem tudok még egy embert itt Kolozsváron, akivel ha megegyeztem valamiben, akkor az mindig úgy volt, pontosan úgy, és nem három napig, hanem évtizedekig. Az empátia nélkül, amivel egymás iránt és egymás intézményei iránt voltunk, nagyon nehéz lesz” – fogalmazott.
Zs. E. / maszol.ro

Túlélő képek – Kántor Lajos hiányában
Az először 1989-ben, majd húsz év múlva, 2009-ben immár bővített formában újra kiadott Túlélő képek című Kántor László-kötet köré szervezett találkozót a Kolozsvár Társaság.
Az esemény elgondolója eredetileg a társaság elnöke, Kántor Lajos volt, azonban az irodalomtörténész nemrégiben bekövetkezett halála miatt a házigazda szerepét Balázs Imre József vette át. Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, a rendezvényt befogadó Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte, hangsúlyozva, az est forgatókönyvét Kántor Lajos képzelte el, de sajnos hirtelen halála miatt már nem jutott idő annak részletes megbeszélésére. A fényképekkel, dokumentumokkal illusztrált könyv 34 erdélyi magyar író művét, vallomását tartalmazza, a Noran Libro Kiadó által megjelentetett második kiadásban pedig már az erre való reflektálások is bekerültek, és a képanyag is gazdagodott. Az esten Kántor László is jelen volt, a kötetben szereplő szerzők közül pedig heten jelentek meg a rendezvényen.
Rohonyi D. Iván / Szabadság (Kolozsvár)

Személyes irodalomtörténet és rettegő cenzorok
Az erdélyi magyar irodalomtörténet személyes oldalára próbált rámutatni az a péntek esti kolozsvári beszélgetés, melyen az 1989-ben megjelent Túlélő képek antológia és fotóalbum „túlélői” emlékeztek az eltelt időszakra.
Kétségbeesett üzenetek gyűjteménye, így jellemezte Markó Béla költő pár évtized után az 1989-ben megjelent Túlélő képek című antológiát és fotóalbumot, melynek a második kiadását „túlélt” szerzők gyűltek össze felidézni péntek este a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Minerva-házban tartott beszélgetés résztvevői úgy vélték, kész csoda, hogy a szövegek a Ceaușescu-korszak legsötétebb időszakában megjelenhettek, kijátszva a cenzorok éberségét. Tibori Szabó Zoltán házigazda köszöntője után Bogdán Zsolt színművész olvasott fel a hiányzók verseiből, majd
Balázs Imre József irodalomtörténész, egyetemi tanár kérte fel a jelenlévő „túlélőket” - Szilágyi Istvánt, Gálfalvi Györgyöt, Király Lászlót, Balla Zsófiát, Markó Bélát, Egyed Pétert és Tompa Gábort -, hogy olvassák fel a kötetben megjelent régi-új szövegeiket, és felidézzék a rendszerváltás óta eltelt időszakot. Erőfeszítése azonban többször hiábavalónak bizonyult, a meghívottak közül többen is előrebocsájtották: csak a szöveget olvassák fel, beszélni nem akarnak róla.
Irodalmi szöveg mint trójai faló
Pedig Balázs Imre József úgy vélte, a nemrég elhunyt Kántor Lajos irodalomtörténész a kötet és a beszélgetés kezdeményezőjeként egyfajta „személyes irodalomtörténetnek” szánhatta a találkozót. Rámutatott, a 34 erdélyi magyar szerző művét tartalmazó, Kántor László képeivel ellátott kiadvány megjelenése idején, nem sokkal a '89-es forradalom előtt egyfajta számvetésnek számított, melyben a felkért szerzők azt írták meg, milyen '88-89-ben Erdélyben magyar írástudónak lenni.
Ez egy reprezentatív névsora az erdélyi magyar irodalom elmúlt évtizedeinek, mondta a moderátor, hozzátéve, hogy az antológia ellenben „nem egy nagyon vidám körkép”.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Portrékiállítás a Minerva-ház galériájában
Tiberiu Crişan művész portréiból nyílt fotókiállítás a Minerva-ház alagsori galériájában.
Az Et lux in tenebris lucet című tárlat anyagát a fotós egy kolozsvári öregek otthonában készítette, az idősekhez gyakran látogatott 2015 és 2017 között. A fotós a megnyitón elmondta: nem tervezte, hogy portrékiállítása lesz az otthonban készített anyagból, az alanyokat akarta megörvendeztetni a képekkel. A tárlatot Feleki Károly, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem oktatója méltatta, kiemelve: öregotthonok lakóival nehéz együtt dolgozni, hisz azok félnek, idegesek, az, hogy a művésszel együttműködtek, azt jelenti, tökéletesen működött az emberi kapcsolat. A megnyitó házigazdája Tibori Szabó Zoltán volt. A portrékiállítás szeptember 30-ig látogatható a Minerva-ház (Jókai/Napoca utca 16. szám) alagsori galériájában.
Rohonyi D. István / Szabadság (Kolozsvár)

A titkos szovjet történet
Rendkívül nagy érdeklődés övezte a neves Oroszország-kutató, Kun Miklós tegnap délutáni kolozsvári előadását, ugyanis szinte zsúfolásig megtelt a Minerva Művelődési Egyesület terme. A Minerva-egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében létrejött esemény réstvevőit házigazdaként Tibori Szabó Zoltán köszöntötte, kiemelve: a mostani előadás szervesen kapcsolódik ahhoz a tavaly indított nagyobb projekthez, amelynek nyomán a Szabadság napilap Gulág-jelenség címen külön mellékletet adott ki, és ami több ezer oldalt kitevő, honlapunkon közzé tett anyaggal bővült. Az Oroszországban született, de erdélyi, kolozsvári gyökerekkel rendelkező Széchenyi-díjas történészprofesszor saját kutatásai alapján sok érdekességet, újdonságot tárt fel a hallgatóságnak a Szovjetunió titkos történetéről, a sztálini rendszer működéséről, a Gulág szörnyűséges világáról, az események romániai, erdélyi vonatkozásairól. (P. A. M.)
Rohonyi D. Iván / Szabadság (Kolozsvár)

Kun Miklós kolozsvári előadásáról
Kun Miklós egyetemi tanár, Széchenyi díjas történész legutóbbi kolozsvári látogatásakor telt házas előadást tartott az ún. titkos szovjet történelemről, a Szovjetunió történetének eddig ismeretlen aspektusairól. A zsúfolásig megtelt Minerva-ház C. Gyimesi Éva termében archív fotókkal illusztrált előadás érzékelhető módon, a helyi nagyközönséget megmozgatta és rámutatott a történelem iránti érdeklődés intenzív jellegére is.
A Károli Gáspár Református Egyetemen oktató neves történész neve jól ismert a kolozsvári nagyközönség számára is, hiszen több évtizedes tudományos-ismeretterjesztő munkássága révén az erdélyi magyarság is nagyrészt az ő műsoraiból, így többek között a Rejtélyes XX. század című sorozatból ismerhette meg a múlt század sorsfordító eseményeit. Tibori Szabó Zoltán felvezető köszöntését követően Kun Miklós előadását egy személyes, családi történetével kezdte, amelyben felidézte a nagyenyedi származású nagyanyjának, Kun Béláné Gál Irén alakját, valamint nagynénjét, Hánikát, akiktől számos erdélyi és különösen kolozsvári emléket őrzött. Nagyon sok történetet hallott gyermekkorában a mesés kincses városról, ami szebbé és még érdekesebbé tette számára később az erdélyi kiruccanásait.
Több mint egyórás előadásában, Kun Miklós részletesen bemutatta Sztálin 1931 és 1953 közötti korszakát, különös tekintettel a második világháború terrorja és a Gulág-rendszer kiépülésére. A történész – aki mindvégig jól érzékelte a nagyközönség igényeit – nem részletezte az Oroszország-kutatás ma már különálló diszciplínává lett tudományágának bonyolult jellegét: egy-egy mondatában röviden megemlítette, hogy egy globális tudományágról van szó, amelyet amerikaiak, németek és magyarok együtt kutatnak. A Gulág-kutatás például 1990 után, amikor a volt szovjet levéltárak lassan megnyitották kapuikat, olyan méretűvé nőtt, hogy csak a legutóbbi nagy amerikai projekt eredményeképp egy hat kötetből álló monumentális sorozat jött létre a Gulág történetéről. Arról, amiről az átlagolvasó sokáig csak Szolzsenyicin műveiből olvashatott, ma már egy teljes tudományágat igénylő kutatási irányzat lett, amely külföldön és magyar nyelvterületen egyaránt könyvtárakat tölt meg szakirodalmával. A magyar kormány például többéves projektet indított a Magyarországról elhurcolt Gulág-foglyok történetének felkutatására.
Kun Miklós előadásában kitért arra is, hogy a felélénkülő Oroszország-kutatás, Sztálin gaztetteinek újraértelmezése és még részletesebb, tüzetesebb kutatása rámutat arra, hogy a sztálini rendszer valójában nem más, mint a hitleri genocidium „humánusabb bőrbe bújtatva”. A történész hangsúlyozta, hogy nem óhajt számháborúba belemenni és a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen módon is összehasonlítani, kiemelte, hogy az ukrán nagy éhínség, a holodomor ma már ugyanolyan mesterséges genocidiumként van számon tartva, mint a holokauszt. Kun Miklós felhívta a közönség figyelmét arra, hogy bár a sztálini szovjet rendszerben nem volt „elgázosítás” és tömeges népirtás s olyan nyílt és szisztematikus rendszerben megrendezve, a holodomor, az urániumbányák működtetése és az ún. „bűnös nációk” fogalmának bevezetése során gyakorlatilag ugyanazokat az elveket és módszereket alkalmazták, mint Hitler. Az urániumbányákban Sztálin az ország geológusainak legjavát feláldozta, akiket például arra kényszerített, hogy kézzel bányásszák ki a rendkívül káros és gyakorlatilag néhány hónapon belül halált okozó urániumot. Kun Miklós szovjet levéltári kutatásai nemcsak az eddig ismert szörnyűségek részleteit tárta fel, de Sztálin levelezését kutatva és az 1980-as években még élő idősebb sztálini kormánytagokkal készült interjúi alapján kiderítette, hogy ezeket a szisztematikus gaztetteket – urániumbányászás, politikai elit kivégzése, az ország határvidékén élő „bűnös nációk” elszállítása és (vagy) kivégzése – maga Sztálin személyesen vezényelte és írta alá, így lelkén nem közvetve, hanem közvetlenül több millió ember élete szárad. Kutatásaiból kiderítette, hogy Sztálin például maga rajzolta meg azoknak az atomfizikusoknak a majdani villa-alaprajzait, amit akkor kaptak volna, ha Hitler és az amerikaiak előtt fejlesztik ki az atombombát. De levéltári kutatásaiból arra is fény derült, hogy milyen mértékben irányította a román és magyar delegációk utazásait és szinte magánéletüket is. Előadásának utolsó fejezetében a román és magyar kapcsolatokról és a szovjetek hatásáról beszélt, valamint a Szovjetunió és a kelet-európai államok eddig ismeretlen viszonyrendszeréről, amelyet ismét csak a most előkerült levéltári források alapján sikerült felgöngyölíteni.
Az előadás ugyan csak aprócska szeletét mutatta be egy nagyon bonyolult és a laikusok számára nehezen érthető tudományterületnek, Kun Miklós lehengerlő előadásmódja jó összefoglalója volt az Oroszország-kutatás jelenlegi perspektíváinak és rámutatott arra, hogy még a jelenkorászoknak is van mit kutatni, tanulni és az olyan történelmi korszakok, amelyekről elsőre azt hinnénk, hogy már mindent megírtak, tudnak új és meglepő adatokkal szolgálni. Szabadság (Kolozsvár)

Holokauszt: felfoghatatlan az elmének az ilyen mértékű mészárlás
Randolph L. Braham professzor tartott előadást Kolozsváron
A Holokauszt: Felfogni a felfoghatatlant – címmel tartott előadást október 6-án Kolozsváron Randolph L. Braham nemzetközileg elismert kutató, a New York Városi Egyetem (City University of New York) nyugalmazott érdemes professzora. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának (PKKTK) keretében működő Holokauszt- és Népirtáskutató Intézet és Demokráciakutató Központ rendezvényét Tibori Szabó Zoltán egyetemi docens, újságíró moderálta. A közel 95 éves professzor nemzetközileg elismert szaktekintélye az európai holokauszt-kutatásnak. Erdélyi származású, szülei és családjának nagy része a vészkorszakban pusztult el. Sikerült munkaszolgálatból és szovjet fogságból is kiszabadulnia, majd a háború-sújtotta Európából az Egyesült Államokba emigrálnia, ahol új életet teremtett magának, és politikatudományi oktatási munkássága mellett hosszú évtizedeket szentelt annak, hogy a világtörténelem legnagyobb mérvű népirtásának részleteit kutassa.
Az egybegyűlteket a PKKTK dékánja, Călin Emilian Hinţea üdvözölte, majd a neves meghívottat a hallgatóságnak Tibori Szabó Zoltán mutatta be.
Randolph L. Braham professzor világszerte elismert kutatója az európai – ennek keretében a magyarországi és a romániai – holokauszt történetének, az elmúlt évtizedekben számos állam és bírói testület folyamodott hozzá szakvéleményért. 1922-ben született Bukarestben, majd Désen nevelkedett, itt végezte középiskolai tanulmányait. A második világháború alatt munkaszolgálatosnak sorozták be a magyar hadseregbe, ahonnan egyik erőltetett menet alkalmával megszökött, hogy aztán szovjet hadifogolytáborba kerüljön. Sikerült onnan is megszöknie, visszatért Désre, hogy megtudja: szüleit és családjának legnagyobb részét Auschwitzban kivégezték.
Magyarországról Ausztriába, majd az amerikai megszállás alatt levő német területre szökött, ahonnan aztán sikerült gyermekkori álmainak földjére, az Egyesült Államokba jutnia, és új életet kezdenie. A New York Városi Egyetemre iratkozott be, ott diplomázott, majd pályafutása az intézmény oktatójaként folytatódott – mondta el Tibori Szabó Zoltán. A professzor több mint hetven könyvet és dokumentumkötetet írt és szerkesztett élete során, nagy művei A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája, A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1945–2010, A romániai zsidóság tragédiája – összegezte Tibori Szabó Zoltán, aki maga is a holokauszt történetének kutatója.
Csaknem teljességgel lehetetlen felfogni, megérteni a felfoghatatlant; azt, hogy a reneszánsz, a felvilágosodás korának vívmányait követően a 20. században valósággal gyári futószalag-rendszerben végezték ki emberek tömegeit – vezette fel előadását a professzor. Felhívta a figyelmet arra, hogy bár a holokauszt kifejezést eredetileg az európai zsidóságnak a náci német kormány által eltervezett és végrehajtott népirtására használták, mára már – helytelen módon – a különféle háborúkban, gettósításnak alávetett civil lakossággal szembeni rossz bánásmód és más események jellemzésére is alkalmazzák.
Braham professzor néhány konkrét, párhuzamba állított számadattal próbálta érzékeltetni a holokauszt emberáldozatainak hihetetlen számarányát. 1944. június 6-án, a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában; a hatalmas szövetségi akció első 24 órájában a harcokban 4431 katona esett el. Ugyanennek a napnak a leforgása alatt négy deportáló vonat érkezett Auschwitzba, közülük három Észak-Erdélyből, egyik ezek közül pedig éppen Désről. A körülbelül 11 ezer embernek egyetlen éjszaka alatt nyolcvan százalékát végezték ki a gázkamrákban. Az elkövetkező napokban a szövetségesek katonai veszteségei nagymértékben csökkentek, amint a haderő állásait francia területen megalapozta. Ezzel szemben csak a magyar illetőségű zsidóknak a napi nyolcezres léptékben történő mészárlása, amely május 17-én kezdődött és július 8-án ért véget, jól mutatja a genocídium arányait – részletezte. Másik példa: az Amerikai Egyesült Államok hadereje, a második világháború valamennyi frontján összevetve, valamivel több mint 400 ezer katonát vesztett. A magyar zsidó közösségből 570 ezer, a román zsidóságból mintegy 300 ezer ember esett a holokauszt áldozatául.
A történelemnek sok fintora, ironikus fordulata van – állapította meg a professzor. A magyar zsidóság például az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején sokkal nagyobb mértékben támogatta a Habsburg-uralommal szembeforduló Magyarországot, mint bármelyik másik népcsoport. A kiegyezést követően, az Osztrák‒Magyar Monarchiában egyenjogúságot kaptak, és nem sokkal később fiataljaik beiratkozhattak egyetemekre, és jelentős mértékben hozzájárultak a művészetek, a kultúra, a bankszakma, az ipar és gazdaság fejlesztéséhez – mondta Randolph L. Braham.
Ezzel szemben, az 1878-as berlini egyezmény nyomán függetlenné nyilvánított Románia kormányai folyamatosan zsidóellenes politikát folytattak. Mint ismeretes, a második bécsi döntés folytán Romániának több területrészről le kellett mondania, és országszerte fellángolt a zsidóellenes-érzület is a lakosságban. Nem véletlen, hogy sok zsidó a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe emigrált.
– Határozottan emlékszem, hogy édesapám generációja reményteljesen várta az Osztrák‒Magyar Monarchiában megtapasztalt „aranykorszak” visszatérését – mondta az előadó. Ilyen körülmények között a történelem fintorának, anomáliának tekinthető, hogy a holokauszt elsősorban Magyarország és Észak-Erdély zsidóságát sújtotta, Ó-Románia és ezen belül Dél-Erdély zsidó közössége, bár megvetett népcsoport volt, csaknem sértetlen maradt; a 300 ezer áldozat nagyobbrészt Besszarábiából, Bukovinából származott – magyarázta. Ilyenképpen, a Magyarországhoz tartozó területeken élő zsidóság joggal érezhette, hogy bár a monarchia idején közösségük jelentősen hozzájárult a társadalom és az állam gazdasági és kulturális fejlődéséhez, ebben az időben „lemondtak” róluk.
Az előadás második részében Braham professzor a hallgatóság kérdéseire válaszolt, maga is hangsúlyozva ezek fontosságát, mivel úgy vélte, egyetlen előadás vajmi keveset adhat vissza a nagyon összetett és sokrétű témából. Kérdésre válaszolva felhívta a figyelmet arra, hogy az európai országok sorában maga Németország volt az az állam, amely a legbecsületesebben viszonyult a holokauszt valóságához, és sötét múltjával őszintén szembenézett. Említést tett arról, hogy Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnökeként, 1988-ban, a német történészek konferenciáján véget vetett a nyolcvanas évek elejétől zajló történészdisputának, és kijelentette: Auschwitzet németek hozták létre, Németország nevében működtették, és ennek igazságát soha nem lehet elfelejteni. Tette mindezt úgy, hogy apját, a karrierdiplomata Ernst von Weizsäckert emberiségellenes bűnökért börtönbüntetésre ítélték a világháború után – jegyezte meg Randolph L. Braham. Közölte: szerencsésnek mondhatja magát, hiszen egyik tagja lehetett a nemzetközi bizottságnak, amely a romániai holokausztot kutatta. Pozitív hozadéknak minősítette Romániában az Elie Wiesel Országos Intézet létrehozását, amely többek között szintén ezt a célt szolgálja.
Elmondta, 1989 után Magyarországon is megnőtt a téma iránti érdeklődés, több, a holokauszt történetének kutatását és oktatását támogató szervezet és intézmény alakult. Elmondása szerint ő maga az egyetlen kutató volt, akinek a Ceauşescu-korszak Romániájában engedélyt adtak a második világháborús levéltári anyagok vizsgálatára, mivel a korábbi magyar területeken élt zsidóság sorsát kutatta, és az erre vonatkozó feltárások Romániának korántsem voltak ellenére.
Ha a holokauszt áldozatainak általánosan elfogadott hatmilliós lélekszámára gondolunk, és ezt megszorozzuk az áldozatok másfél méteres átlagmagasságával, 9 millió métert, azaz 9 ezer kilométert kapunk. Bukarest és Párizs között körülbelül 1900 kilométer a távolság, így ha a kivégzett embereket teljes testhosszukban sorba fektetnénk, több mint két oda-vissza út hosszát kitennék a két főváros között – vetette össze újra megdöbbentő módon az adatokat a kutató. Mint mondta, az emberi elme gyakorlatilag képtelen a mészárlásnak ezt a léptékét feldolgozni, ezért minősülhet ez a szörnyű létszám adott esetben statisztikának. Úgy vélte, a holokauszt talán a legteljesebben dokumentált eseménye a világtörténelemnek, és a túlélők természetes halála után is örökre tanúságául marad a milliónyi vallomás, könyv, forrásértékű dokumentum.
A holokauszt „felfoghatatlanságához” hozzátartozik az is, hogy bár „tankönyveket írtak már az okairól”, nincsen arra bizonyíték, hogy a német náci hatalom első nyolc évében ilyen mérvű népirtást tervezett volna; Hitler Mein Kampf című műve sem tartalmaz ilyesmire való utalást – állapította meg Randolph L. Braham. Hitler valóban „zsidómentes” Európát képzelt el, ugyanakkor a német zsidóknak lehetőséget adtak arra, hogy emigráljanak. Miért nem kezdték el a tömeges léptékű mészárlást 1939 szeptemberének elején? – vetette fel a kérdést a professzor. A lengyelországi zsidókat gettókba zárták, ahol rengetegen meghaltak éhínségben, betegségekben, de mégis, lehetőségük volt a túlélésre a Szovjetunió ellen indított támadás idejéig… – részletezte. Az első tömegmészárlások 1941 augusztusában kezdődtek el, a hónap végén a nácik Kamenyec-Podolszkij mellett egyetlen éjszaka alatt 23 500 embert, köztük 16 ezer Magyarországról deportált zsidót végeztek ki. Az év végére az úgynevezett bevetési csoportok, Einsaztgruppe-ok közel 900 ezer zsidót lőttek agyon. Mindamellett, csak1942. januárjában határozták el, hogy a népirtást „tudományosabb módszerekkel, futószalagos rendszerben” folytatják, 1943 márciusában pedig elkezdett működni Auschwitz – tette hozzá a neves egyetemi tanár.
Ugyancsak kérdésre válaszolva kifejtette, nem kifejezetten egyedi dolog, hogy a legutóbbi választásokon a szélső-jobboldali irányultságú AfD, Alternatíva Németországért párt több mint tíz százalékát szerezte meg a voksoknak. Úgy vélte, konkrét gazdasági, szociális feltételek, az Európa felé irányuló bevándorlási hullám egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy több államban erősödött a nacionalista-populista retorika, így Németországban, Lengyelországban, Magyarországon is.
Az erre vonatkozó kérésnek eleget téve Randolph L. Braham összegezte néhány gondolatban fogságból való menekülésének és hazatérésének emlékeit is. Elmondta, 1943. október 4-én sorozták be munkaszolgálatosnak, az ukrajnai frontra vitték. Az 1944-es esztendő végén, egy havas hegyvidéken megszökött, de rövidesen a szovjetek elfogták, és egyik hadifogolytáborukba zárták. Mielőtt elszállították volna Szibériába, a táborban találkozott egy zsidó származású tiszttel, aki azt mondta, annyival segíthet rajtuk, hogy egyik éjszaka, amikor szolgálatos, nyitva felejti a kaput… Egyik dési sorstársával együtt menekült el, éhezve, tetűkkel tele vándoroltak hazafele, ahhoz, hogy Désre hazaérve csak a pusztítás, a rombolás nyomait találják, és a hírt, hogy szüleit kivégezték…
A rendezvény záróakkordjaként Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke – a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Aurel Vainernek a nevében is –, emlékérmét adott adott át a professzornak az Elie Wiesel nemzetközi bizottságban végzett tevékenysége, tudományos kutatásai és oktatási munkássága elismeréseként. Szabadság (Kolozsvár)

Vallomások, vágyak a Minerva-ház galériájában
A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. Szente-Szabó Ákos festészeti és grafikai kiállítása nyílt meg
Az Eszterlánc című tárlatot Nagy T. Katalin művészettörténész kellett volna megnyissa, ám a méltató nem ért el Kolozsvárra, így szavait az est házigazdája, Tibori Szabó Zoltán tolmácsolta a közönségnek.
„Ákos vérbeli lírikus, kissé átitatva a századelő szplínes melankóliájával”, jellemezte az alkotót Nagy T. Katalin, a kiállított alkotásokról pedig úgy vélte: keveredik rajtuk a valós élmény és a képzelet világa. A tárlat olyan akár egy képes napló, de a személyes vallomások „általános, mindenkit érintő dolgokról szólnak, szeretetről, összetartozásról, vágyakról.”
A kiállítás november 27- ig tekinthető meg, munkanapokon 10 és 16 óra között a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám).
Szente-Szabó Ákos baróti születésű képzőművész, a Szolnoki Művésztelep alkotói közösségéhez tartozik. Szabadság (Kolozsvár)

Radu Ioanid: közmegítélés kérdése a Ţene-ügy
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán tartott előadást tegnap Radu Ioanid, az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma nemzetközi archívumprogramjának igazgatója Tibori Szabó Zoltán egyetemi előadótanár meghívására. Az amerikai kormány által finanszírozott intézmény magas rangú képviselője többek között a különböző országokkal történő együttműködésről, a dokumentumok beszerzési mechanizmusáról beszélt az elsősorban egyetemi hallgatókból álló közönségnek, de történelmi vonatkozású érdekességekről is említést tett. A befolyásos történészt arra kértük, fejtse ki álláspontját a Ionuţ Ţene-ügyről. Elmondta: az általa képviselt intézmény nem avatkozik bele a helyhatóságok ügyeibe, csak ha törvényszegésről szereznek tudomást. – Mindenesetre ebben a vonatkozásban a helyhatóság közmegítélési problémával szembesül – fogalmazott az igazgató.
Felvetettük: azáltal, hogy Emil Boc közbenjárásával a városháza oktatási, kulturális, egyházi és sportügyekkel foglalkozó szakosztályának vezetőjévé neveztek ki egy olyan személyt, aki idegengyűlölő, magyarellenes, legionárius és ortodox fundamentalista, megszegték a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt.
– Tudja, bizonyos esetekben a törvények betartása több évig is elhúzódhat – jött a diplomatikus válasz. A Szabadság hírportálnak adott, a témával kapcsolatos videóinterjújában Radu Ioanid elmondta: Ionuţ Ţene ügye a helyhatóság gondja. – Amennyiben úgy ítélik meg, hogy a városháza osztályvezetőjévé egy olyan személyt választanak, akinek a vitatható múltja és jelene kedvez Kolozsvárnak, akkor a döntés a helyhatóságé. Ami Kolozsvárt illeti, s ami számunkra fontos és napirenden van, az a Radu Gyrről elnevezett utca ügye. Őt háborús bűnök miatt elítélték, így nem a polgármester vagy a Román Akadémia cselekvési szférájába és hatáskörébe tartozik megállapítani, Radu Gyr megérdemli-e vagy sem, hogy utcát nevezzenek el róla, vagy szobrot állítsanak neki. Ilyen tekintetben világos a törvény. Kollokviumokat lehet ugyan szervezni, de egy fontos legionárius vezetőről utcát nem lehet elnevezni, s szobrot sem lehet állítani neki – szögezte le Radu Ioanid.
Az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának programigazgatóját arról kérdeztük, e két kérdés szerepelt-e az Emil Boc polgármesterrel folytatott megbeszélés napirendjén. – A beszélgetés során a városvezető nagyon elegánsan viselkedett, s rendkívül megértő volt. Erről többet nem akarok önnek mondani. Teng Hsziao-ping mondta: nem számít, hogy fehér a macska, vagy fekete a macska, amíg megfogja az egeret, addig jó macska – válaszolt Radu Ioanid. Hozzátette: a jövőben kiderül a közmondás igazságtartalma.
Mint ismeretes, Ionuţ Ţene a 2004-ig hivatalban levő, szélsőségesen nacionalista és magyargyűlölő kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetfőnöke volt. Mi több, a rosszemlékű városvezető idejében Corneliu Zelea Codreanu és Horia Sima vasgárdista vezetőkről szervezett megemlékezéseket és „tudományos” emléküléseket.
Radu Gyrről nemrég utcát neveztek el Kolozsváron. A legionárius himnusz szerzőjének, a mozgalom egyik vezetőjének nevét idén júniusban törölni próbálták a kincses város utcanévjegyzékéből, ám a városi tanács, amelyben Emil Boc polgármester politikai alakulata, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) van többségben, ellenezte az intézkedést. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)